1956-ban a kommunista rendszer elleni felkelések színhelyei Budapest és más nagyobb városaink voltak, a falvakban levők nagyobb része passzív maradt, annak ellenére is, hogy ők jóval többet szenvedtek a beszolgáltatás és erőszakos kollektivizálás miatt. A forradalom leverése utáni hónapokban azonban a kommunista hatalom létrehozta a munkásőrséget, ami hamarosan erődemonstrációt is tartott a fővárosban, és a május 1-i felvonulások is innentől kezdődtek, gyakran buszoztatták is a felvonulókat a fővárosba. Nem hiszem, hogy mindannyian a kommunista rendszer által megtévesztett emberek lettek volna, sokan közülük egyszerűen csak féltették a rendet, és az erős kezű központi hatalomban hittek inkább. Éppúgy mint manapság.
A polgárság megjelenése viszonylag új kulturális fejlemény, bár már a görög poliszokban és Római Birodalomban is jelen volt az önálló gondolatokat megfogalmazó, önállóan cselekvő és ezzel összefüggésben jelentős kulturális teljesítményeket létrehozó polgár. Azonban az ókori városok nagy része a korai középkorban az enyészeté lett, sok évszázad kellett az újjáéledésükhöz, miközben a társadalom legnagyobb részét az apró településeken élő földművelők alkották.
Az urbanizáció az ipari forradalommal gyorsult fel, amely során az ipar, a kereskedelem és a kultúra egyre fontosabb szerepet játszott az életünkben, és jellegénél fogva nagyvárosokban összpontosult. Mindez eljutott egy olyan pontra, ahol a kistelepüléseken élők, illetve a kistelepülési értékrendet jobban elfogadók, lényegében feudális mentalitású emberek részéről egyfajta kisebbrendűségi érzés jelent meg, és századunk elején elindult egy olyan ókonzervatív ellenforradalom, ami nem is arra törekszik, hogy a város és falu egészséges aránya jöjjön létre, nem elégszik meg a különféle településeken élők esélyegyenlőségével, hanem nyilvánvaló célja a városi kultúra és az ehhez kötődő polgári mentalitás megsemmisítése, a jövőt globális méretekben is kijelölt hatalmi központokból, várakból és majorságokból irányított falvak tömegeként képzelik el. (Önkormányzatok és helyi autonómiák helyett a feudális, fasiszta és kommunista, egyaránt katonás működésű rendszerekhez hasonló, központi irányításról van szó.) Megindult a hadjárat a városok ellen, mivel az ott élők értékrendje annyira más mint az övék, ennélfogva nem korrumpálhatók anyagilag sem, nem fogják támogatni semmilyen körülmények között a feudális restaurációt.
Ha objektívebbek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség kulturális evolúciója ketté ágazott: vannak olyanok, akik a mindennapokban is a kulturális fejlődést élik meg folyamatosan („globalisták”), mások viszont ezzel szemben szeretnének beleragadni a kisközösségi létezésbe („laposföld hívők”), nem annyira dinamikus, inkább statikus életmóddal. Szebben megfogalmazva: vannak inkább az ész emberei az individualisták, és vannak a szív emberei, az érzelmileg kötődők. (Az „urbánus-vidék” ellentét nem csak a rendszerváltáskor jelent meg nálunk, már hatvan évvel azelőtt is leírta Németh László, hogy nálunk szinte csak „sznobok és parasztok vannak”.) Mindenkiben jelen van persze mindkét értékrendszer, a haladó és konzervatív egyaránt, de az egyik általában ledominálja a másikat, és nem látni most, hogyan fog egymással találkozni ez a két, jelenleg a világ minden részén teljesen széttartó tendencia.
A városellenesség a mostani kormányzat politikájában is jól látható: a kedvezmények túlnyomó részét a kistelepüléseken élők kapják, (ami szerintem nem ad számukra kitörési lehetőséget, csak konzerválja a jelenlegi helyzetüket,) ezzel szemben az ellenzéki városok, különösen Budapest, szinte ellehetetlenülnek, és nem a fejlődési lehetőség, hanem a mindennapi túlélés számukra a tét.
A világ más részein is mindez megfigyelhető, Erdogan is küzd Isztambullal, illetve annak ellenzéki polgármesterével, Trump pedig Chicago-ban és más nagyvárosokban nem rendet akar teremteni, (hiszen nehezen értelmezhető, hogy kinek a rend mit jelent), a nyilvánvaló cél ezen városok befenyítése, és teljes mértékű központi irányítás alá vonása.
Amikor sokáig egyetlen politikai irányvonal határozza meg az ország vezetését, akkor folyton nő a feszültség, mert elmaradnak azok a lépések, amiket a másik oldal szokott megtenni. A hosszan tartó egyeduralom, a hatalomkoncentráció más országokban is olyan következményekkel járt, mint egyes elitcsoportok túlhatalma, megnövekedett korrupció, nagy területek stagnálása és visszafejlesztése, különféle társadalmi csoportok teljes leszakadása, versenyképességi problémák és modernizáció deficitek – a világ egyszerűen elmegy mellettünk oktatásban, környezetvédelemben, technikai fejlesztésben, tudományban, egészségügyben, tehát szinte mindenben.
Akár jövőre, akár csak öt év múlva jön el az a pillanat, amikor kevésbé konzervatív erők veszik a kezükbe a gyeplőt, nagy lesz az ideológiai síkon folytatott kultúrharcnak és az egyoldalú szemléletnek tulajdonítható lemaradás (évtizedes távlatban változatlan összetételű kormányunk, új ötletek nélkül), ezért sok intézkedést kell majd akkor bepótolni, hogy megmozduljon az állóvíz, ami nem is lesz egy könnyű helyzet. Egy másfajta kormány remélhetőleg nagyobb mértékben fog támaszkodni arra a zömében nagyobb településen élő, polgári felfogású egyénre, aki nem az államtól vár el mindent, és nem a járadékvadászat a fő célja, hanem nagyobb önbizalommal és aktivitással alakítja az életét.
