Közkeletű tévedés van abban a tekintetben, hogy mikortól lépett fel az USA nagyhatalmi igényekkel: igazából csak 1898 óta folytat birodalmi politikát, amikor már saját területén kívül folytatott háborút a spanyolokkal, és szállta meg Kubát, valamint más spanyol gyarmatokat. Kvázi birodalomként tehát még viszonylag fiatal, 127 év nem mondható soknak, a legtöbb nagy birodalom ennél sokkal tovább létezett.

Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, hogy van egy szakértői konszenzus az USA mai helyzetével kapcsolatban, és amit leírok, az nagyrészt tükrözi is ezt. Az USA területe hatalmas, fekvése is ideális, minthogy a szárazföld felől gyakorlatilag nem is támadható meg. Nagyon sok kikötővel rendelkező, tipikus tengeri hatalom, a régi Angliához hasonlóan, viszont a britek módszereit a terjeszkedést illetően tovább fejlesztette és korszerűsítette. Jellemzően nem gyarmatokat hozott létre, hanem támaszpontokat épített ki a világ sok részén, egy időben a kommunizmus terjedése ellen, más esetekben különféle stratégiai érdekekkel. A vele nem szimpatizáló rendszerek megbuktatására törekedett, nem egyszer a CIA részvételével (pl. Chile esetében), de ez a fajta politika például Kuba és Irán esetében az ellenkező hatást érte el.

Azt mondtuk rá egy időben, hogy a világ csendőre, ami ma már nem hangzik annyira rosszul, a csendőrség megítélése is változott és a világban levő instabilitás miatt már nem is annyira vonzó ez a szerep mint egykor. (Lényeges szempont az is, hogy az elmúlt ’70-év még nem igazi történelem, mert nincs elég időbeli távlat az események objektív értékelésére.)

Az USA hatalma és befolyása a ’90-es években volt a csúcson, ha megnézünk akkor készült amerikai akciós filmeket, a katonák arroganciája sokat mondó és mai szemmel nézve igen bosszantó hatást kelt.

A történelemben visszatérő elem, hogy a domináns hadviselés ellen egy idő után mindig kifejlesztik az ellenszereket, azokat az eszközöket és taktikákat, amikkel sikeresen ellen tudnak állni. Így az USA háborúit is egyre gyakrabban kísérik a balsikerek: Vietnám még csak kisiklásnak tűnhetett, azonban Irak megszállása már nem hozott semmilyen pozitív eredményt (sőt a terrorizmust erősítette), Afganisztánban pedig becsúszott egy újabb vereség, azaz a háború megnyerhetetlenségét beismerő kivonulás.

A katonai monstrum már agyaglábakon áll, technikailag elavult a fegyverzete, hadihajói sebezhetőbbek mint régebben, a katonasága létszámhiányos. Nincs felkészülve drónháborúra, könnyen irányítható támadó és légvédelmi rakétáiból sincs elegendő számú.

Katonai költségvetése magas ugyan, de nem katasztrofális mértékben az (a régi birodalmaké nagyobb volt, a Szovjetuniót is beleértve), nem terheli túl a gazdaságot.

Trump és a republikánus kormányzat sem tudnak ezeken a folyamatokon változtatni, amire képesek lehetnek, az a realitások helyes felismerése. A fokozatos visszavonulás a világ számos térségéből borítékolható már, a harcias nyilatkozatok inkább csak elfedik ennek a szükségességét.

Az USA belső problémái egyre nagyobbak, olyan szintűek már, hogy széteshetnek azok az értékek, amelyek mentén létrehozták, és az egykori Szovjetunió sorsára juthat. Egy újabb észak-dél típusú polgárháború jöhet létre, de a törésvonalak más államok között húzódnak már manapság.

A riválisok közül Oroszország adottságai folytán ma is szinte végtelen katonai potenciált képvisel, de gazdaságilag gyenge, támogatásra szorul, a legújabb technológiát is Kína révén szerezheti csak be. Amellett, hogy Kína ökleként működhet, nagyon komoly regionális hatalom, amit támogató rendszerek vesznek körül, Belorussziától Kazahsztánon át Észak-Koreáig.

Kína a felemelkedő szuperhatalom: az USA-hoz képest több mint négyszer nagyobb lakossággal, hagyományokon alapuló óriási ipari bázissal, és a kulturális hagyományaik alapján az összefogás is jobban működik náluk. Kína sok évszázadon át a világ ipari termelésének vezetője volt, technológiában is messze mások előtt járt. Mégsem számítható az USA fő ellenségének, aminek a fő oka, hogy messze vannak egymástól, ráadásul keleti és déli irányban körbe is kerítik különféle kisebb-nagyobb regionális hatalmak.

Az elnyomó és brutális diktatúrák szövetségeként, a gonosz tengelye manapság: Oroszország, Észak-Korea, Irán, viszont hozzájuk lehet számítani csendestársként a nagyon rafinált és kifinomult diplomáciával rendelkező Kínát is. A legtöbb potenciális nagyhatalom mint India, Brazília vagy Törökország leginkább semlegesnek mondható.

Az USA hanyatló fázisban van tehát, de évtizedek telhetnek el addig, amikor már elveszíti a nagyhatalmi, jelenlegi szuperhatalmi pozícióját, ezzel párhuzamosan fog feljönni majd Kína. Valószínűleg az EU sem fogja túlélni a következő pár évtizedet, és újabb regionális szinteken formálódó, kisebb-nagyobb hatalmi szövetségek fogják felváltani a jelenlegi rendszert. A klímaváltozás is mindebben nagy átrendeződést hozhat már az évszázad közepére, egyes országokat gazdaságilag hanyatló fázisba juttathat és felerősítheti a migrációs folyamatokat is.