Elég gyakori jelenségről van szó, sőt az hogy a „fanatikus” szavunkat egyre ritkábban használjuk arra mutat, mintha fokozatosan ez lenne már az új társadalmi norma. (Remélem, hogy azért nem ez a helyzet.) A politikában a radikalizmus és a fanatizmus jelenségei erős átfedést mutatnak, bár az utóbbi esetében a tevékenység intenzitása és elvakultsága az, ami a leginkább feltűnő.

Most nem foglalkozom azzal, hogy milyen pszicho trükkökkel húzzák be az állampolgárt a különféle pártok és hatalmi szervezetek, vagy bármiféle pontosan nem ismert hátterű mozgalmak, ezek a trükkök eléggé közismertek, inkább érdekel azoknak az embereknek a pszichológiája, akik legyenek bármilyen magas végzettségük és jól képzettek is, láthatóan igénylik azt, hogy ilyen mozgalmakhoz csatlakozzanak. A magatartásuk látszólagos önellentmondásra vezet, hiszen miközben magas szintű szellemi munkát végeznek, a másik oldalról az irracionalitást és az erőszakot támogatják, akár anyagi érdekeikkel szembe menve is, a spektrum nagyon széles körű lehet a rokonszenvezéstől, a vitákban ezek mellett való kiálláson át, az aktívan folytatott propagandával és a verbális agresszióval bezárólag.

Több ismerősömön is megfigyeltem ezt a jelenséget, aminek első jele az, hogy megszűnik a távolságtartás és a kételkedés a politikai nézetekről, és az illető jól láthatóan azonosul az egyik párt törekvéseivel, mindenféle kritika és fenntartások nélkül. A jelenség kulcsát én ott keresném, hogy az emberi személyiség összetett, például nem mondhatjuk azt sem, hogy valaki fő jellemzője az lenne, hogy ő egy „értelmiségi”, mert az sem több mint szerep, amit nem lehet huszonnégy órán keresztül eljátszani. (Ráadásul nincs is szó itt arról, hogy aki klasszikus értelemben vett „értelmiségi” szakmát művel ő bármilyen tekintetben is értelmesebb, tudatosabb lenne egy olyan valakinél aki adott esetben fizikainak minősített munkakörben dolgozik – még ha nem is vesszük figyelembe azt a tényt, hogy utóbbiak is egyre több szellemi tevékenységet igényelnek.) Aki professzionálisan végzi a feladatát, a megbízható teljesítményt igénylő szellemi koncentrációval, valószínűleg előbb vagy utóbb úgy érzi majd, hogy ez ha rendben is van, de mégsem nem tudok mindent beletenni abból, ami igazán én vagyok.

A munkahelyen persze nem csak az elvárt teljesítményt kell produkálnunk, hanem szerencsére szocializálódunk is, de ezzel együtt még mindig tehernek érezhetjük az egészet, és olyan helyzetekre vágyunk, ahol nincs rajtunk ilyen nyomás, és másfajta, kevesebb racionalitást igénylő készségeinket gyakorolhatjuk. Nagyon sokféle hobbi is ad erre persze lehetőséget, és ezek nagy része ténylegesen irracionális, mint például haszontalan tárgyak gyűjtögetése vagy itt van például a horgász esete, aki visszadobja a kifogott halat. (A legtöbb horgász alig fogyaszt halat.) Létezik ezen kívül még a közéletben való olyan részvétel, amikor a pozitív érzelmeinket jobban meg tudjuk élni mint a munkahelyünkön (ahol ez a tényező nullához közelít), és nyilvánvalóan több hatást szeretnénk gyakorolni másokra.

Gondoljunk bele, hogy aki egész nap szellemileg megterhelő munkát végez, ő valószínűleg nem fog odahaza is bonyolult gazdasági és társadalmi elemzéseket olvasni. A kertészkedés persze jobb módszer a szellemi terhek és stressz lerakásához mint bármiféle szellemi tevékenység, de nem mindenkihez áll egyformán közel. Ha viszont az ilyen illető szabadidejében is szellemi tevékenységet végez, akkor az nagyon két bites típusú kell, hogy legyen, mint például a radikális politizálás. (A szappanoperák nézésével egyenértékű szellemi tevékenységről van szó.)

Gondoljunk bele, hogy az emberiség történetében ennyire aktív szellemi tevékenység mint manapság, egyáltalán nem volt jellemző. Léteztek mindig mindenre hagyományos módszekerek, amiket követni kellett, ha iparos ha földművelő volt az illető, viszonylag kevés döntési pont volt az életükben. (Például még azt sem kellett eldönteni, hogy mit egyenek, mert nem volt a polcon százféle áru, azt ették ami éppen volt.) A feudális társadalmakban nem is szakadtak meg az emberek munkával, bár egész nap tevékenykedtek, de csupán időszakonként, például a szántás vagy betakarítás idején kellett nagyon sokat dolgozniuk. A történészek azt találták, hogy nem is törekedtek arra, hogy kimaxolják a lehetőségeket, aminek nyilvánvaló oka, hogy a magántulajdont nem védte semmi, a fölöslegüket felsőbb hatóságok bármikor elvehették.

Nagyon sokat változott a munka jellege az utóbbi évszázadokban, egyre több fegyelmezettséget igényel, egyre növekedtek a minőségi elvárások. Még a Kádár-rendszerben is jóval alacsonyabb volt a munkatempó a mainál, jobban elnézték a lógást és a szervezetlenséget is, manapság ez már nem megy, egyre igényesebbé váltunk a termékek és szolgáltatások minőségére. Gyorsabb ügyintézést várunk el, mindenre kevesebb időt szánunk, és ha viszonylag alacsony áron jó minőséget kapunk, annak az lehet a fő oka, hogy egyre jobban megnőtt a munka hatékonysága és precizitása. (Nem minden munkahelyen, illetve más okai is lehetnek, de ez a trend érvényesül az ezredforduló után is, a léc egyre magasabban van.)

Azt viszont csak most kezdjük megérteni, hogyan hat hosszabb távon a munkahelyeken érezhető magas szintű elvárás, hatékonyság és fegyelmezettség az emberi pszichére. Régebbi filozófusok már pedzegették ezt, amikor elidegenedésről, neurózisról és hasonlókról írtak. Nyilvánvaló módon nincs meg az egyensúly azoknál, akiknek a munkája megterhelő, sőt a szellemi teljesítmény hajszolása, a stressz és az ezt kísérő gyorsétkezési kultúra valószínűleg agyunk állapotára sincs jó hatással hosszabb távon.

Az agy folyamatos aktivitását nem tudja ellensúlyozni a minket ért stressz, a rohanó tempó és a helytelen táplálkozás hatása, ezért a fiatal korban megfigyelhető logikus gondolkodás és racionalitás igénye idősebb korban egyre kevésbé jellemző ránk. Ráadásul még egyéb, érzelmesebb oldalainkat is szeretnénk kibontakoztatni, ezért a hatások eredője fokozatosan az idős kori idiotizmus irányába tol minket, az irracionalitás és a kétbites logikák világába.

Így válik érthetővé az, amikor az orvos, jogász, matematikus, gazdasági szakember vagy mérnök elemi érdekeivel szemben is hirtelen olyan vad eszmék hívévé válik, amik akármilyen irracionálisak is, de őt érzelmileg mégis valahogyan kielégítik. A hiba tehát nem is a demagóg mozgalmakban van, hiszen ezek valós igényeket elégítenek ki, hanem azokban a munkahelyekben, amelyek alapból rideg, „elidegenítő”, az embereket magukra hagyó munkakultúrát hoznak létre, a hatékonyság folytonos nyomása pedig egy idő után a szellemi kiégés tüneteit okozhatja. A fanatizálódás pedig nem más mint egy teljesen ösztönös reakció minderre.