Németország keleti része eredetileg az a Poroszország volt, amely katonás vonásairól és harci sikereiről vált közismertté. A „poroszos oktatás” sem véletlenül honosodott meg a katonás módszereket alkalmazó és szigorúan hierarchikus oktatási rendszer megjelölésére. A poroszok eredetileg egy balti-szláv nép voltak a Berlin és mai Kalinyingrád körüli területeken, azonban a Német-Lovagrend megtelepedésével teljesen elnémetesedtek. A Porosz királyság 1701-ben jött csak létre, és fokozatosan terjeszkedett a mai Lengyelország északi részén és kisebb mértékben nyugati irányban is, jelentős európai hatalommá azonban Nagy Frigyes tette őket, akit Napóleon előfutáraként, német megfelelőjeként is beazonosíthatunk. (Frigyes, aki egyébként Napóleon példaképe is volt, szerencsésebb pályát futott be, mivel az ellene irányuló koalíció az utolsó pillanatban szétesett, így elkerülhette a teljes vereséget és a hódításai egy részét is meg tudta tartani.)
A mind jobban megerősödő, a kisebb német fejedelemségeket sorban leigázó Poroszország volt az ismét, amely a 19.században Bismarck vezetésével legyőzte a Habsburg Birodalmat és Franciaországot is, a katonai sikerek nyomán pedig létrehozhatta az egységes Németországot.
A német birodalmi ambíciókat azonban nem lehetett megállítani, mindkét világháború kirobbantásában tevékeny szerepet játszottak: az eredmény először az egykori Poroszország keleti felének elvesztése volt, utána a maradék „porosz”, azaz Odera mögötti keleti területek kerültek tartós szovjet megszállás alá. Az NDK-ban azonban a poroszos szellemiség tovább élt, a kommunista rendszer éltanulójává váltak, a diktatúra végig kemény volt, a titkosrendőrség (stasi) pedig az egész társadalmat behálózta.
Az egyesített Németországban a keletnémetek sokáig „ossi”-nak, másodrangú állampolgárnak érezték magukat, hiszen lényegében az történt, hogy a sokkal fejlettebb nyugati tartományok csatoltak magukhoz öt keletit. (Berlin valamelyest kivételt képez, mivel a nagyobb része eleve a nyugati zónában maradt.)
Kelet-Németország poroszos hagyományai részben magyarázatot adnak a szélsőjobbos AFD kiemelkedő népszerűségére. A bevándorlás problematikája is természetesen szerepet játszik, azonban a bevándorlók nagy része a nyugati országrészben koncentrálódik valamint olyan nagyvárosokban mint Berlin. Ráadásul a keleti tartományokban a népesség átlagéletkora jóval magasabb is, 47-48 év között alakul, ezért elvileg több bevándorlóra lenne szükségük a gazdasági érdekeik alapján, a tartományonkénti 120-180 ezer fő nem mondható magasnak.
Számunkra teljesen ismerős képlet, hogy habár a keletnémet bérek sokat közeledtek a nyugati országrészhez (az elmaradás 20-30%-os mértékű), az ott lakók mégis identitásválsággal küzdenek. Annak ellenére, hogy a német gazdaság problémái szintén az egész országot egyformán érintik, a volt NDK területén (Berlin kivételével) sokkal magasabb a poroszos, diktatórikus stílust idéző AFD támogatottsága mint a nyugati országrészben. Az AFD pontosan azt a fajta katonás stílust hozza mint ami nálunk az utóbbi jó pár évben az Orbán vezette Fidesz alatt is megszokott volt: bevándorló ellenesség, EU ellenesség, orosz-barát politika, a hagyományos társadalom családmodellje, büntetőrendszere, szigorú hiearchiái stb.
Habár a populista pártok mind egy kaptafára működnek, érdemes mégis megnézni, hogy hol a legnagyobb a támogatottságuk és milyen hatással van a politikájukra a katonás hagyományok léte vagy nem léte. Nálunk is a kormányideológia része volt folyamatosan a harcias múlt eszméinek sulykolása, de rajtunk kívül az oroszok is büszkélkedhetnek hasonló hagyományokkal (Rettegett Ivántól Nagy Péteren át Sztálinnal bezárólag). Ezzel szemben a csehek, szlovákok lengyelek vagy olaszok esetében ez a fajta harcias szál már jóval kevésbé hangsúlyos, ami egy oka lehet annak, hogy az utóbbi országokban hatalmat kapott populisták mint például Kaczynski és Meloni egy jóval mérsékeltebb, kevésbé konfrontatív vonalat vittek. Az is érdekes, hogy az amerikai republikánusok szélsőjobboldali irányzatának a fő bázisa az a Texas, ahol a „western hagyományok” a leginkább élnek. (Nem annyira fontos, hogy az ilyen hagyományoknak mi a valóságalapja, a lényeg a kultusz, ami identitásképző erőként szolgálhat.) A franciák és angolok esetében nem egyértelmű kijelölni az igazi szélsőjobbos magterületeket, ezekben az országokban leginkább a hősi múlt és a birodalmi nosztalgiák válhatnak ideológiaképző erővé.
Miközben tehát a demokrácia eróziója egész Európára jellemző folyamat, a szélsőjobb megerősödésében bizonyára szerepet játszanak egyes országokban olyan harcias hagyományok is, amely magképző erőként segíthetik a szélsőjobb ideológiai céljaként megjelölt katonás, feudális jellegű társadalmi viszonyok felé való elmozdulást.
