Az előző kormányzat első nyolc éve inkább mérsékelt konzervatív jellegű volt, inkább csak szavakban radikális, a második nyolc évben tolódott el egyre inkább szélsőséges irányba. Az „illiberalizmus” eszközrendszere szerintem egy bizonyos szinten még célszerű is volt a kelet-európai tömbből érkező, de EU-tagként mégis versenyhátrányban levő országban piacvédelmi és az állami bevételeket is növelő intézkedésekként. Az illiberális ideológia viszont egy ponton túl már eljutott oda, hogy kimondottan feudális jellegű viszonyokat idealizált, a társadalomnak pedig főként a késő-kádári nosztalgiákban élő része volt leginkább fogékony rá, valamint a hősi múltat egyfajta kárpótlásként felfogó, a militáns ideológiára jól rezonáló, hátrányos helyzetű része. Az életszínvonalunk szinte végig nőtt ugyan, de a társadalom egész nagy alrendszerei kerültek egyre rosszabb állapotba, a hosszú távú fejlődésünknek a rövid távú politikai célok érdekében feláldozott alapjai lettek egyre gyengébbek.
Nagy meglepetés végül is nem történt, többek között az Egyensúly Intézet és mások is azt mérték fel, ami várható is volt, hogy azok a területek, amiket tudatosan elhanyagoltak (egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, közművek, környezetvédelem, városok fejlesztése), mert nem illettek bele az ideológiai főáramba, valóban egyre jobban visszaestek. Volt ezek mellett mégtöbb olyan is, amihez egyszerűen nem volt megfelelő szakértelem, illetve nem kaptak lehetőséget azok a szakemberek, akik kellettek volna, például az energiarendszer, mezőgazdaság, vízgazdálkodás, vállalkozás-fejlesztés, kultúra, élsport, digitalizáció területein. A konkrét szaktudásnál ugyanis egyre inkább fontosabbá vált, hogy minden pozícióban „megbízható elvtársak” legyenek, a politikai szempontok oltárán feláldoztak minden gazdasági racionalitást.
Azok a területek, ahol vagy nem értettek hozzá vagy nem is érdekelte a kormányzatot, vagy a politikai szempontok voltak fontosabbak, ott mindenhol az EU listák utolsó helyeinek egyikén vagyunk jelenleg. Van persze pár terület, ami valamennyire sikeres mint például a rendvédelem, műemlékvédelem, hagyományápolás, de legalábbis félsikernek mondható még a családtámogatás, lakásépítési programok, infláció elleni küzdelem, vidékfejlesztés, turizmus fejlesztése, egyházak helyzete, tömegsport, foglalkoztatás vagy a külgazdasági kapcsolatok fejlesztése is. A válságkezelések többsége is inkább sikeresnek volt mondható, bár mindegyik esetben voltak bőven hibák is.
Amitől a társadalom nagyobbik fele besokallt, hogy kezdett kialakulni a neofeudális arisztokráciának, az oligarchiáknak egy törvények felett álló szűk rétege (gazdasági értelemben szinte korlátlan lehetőségekkel, mert hozzájuk varrták a kabátot, ha kellett). Ezzel szemben a társadalom nagyobbik része továbbra is létbizonytalanságban maradt, és a politika azzal etette őket, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ha jönne egy migránsáradat vagy háború törne ki az ukránokkal. Ezt azonban egyre kevesebben vették be, éppúgy kevésbé volt eladható, hogy a fő veszély a globális elit világuralma lenne, meg persze a genderideológia, jól látszott, hogy itt megint hatalmi trükközésről volt szó sokkal inkább mint létező problémák kezeléséről.
Nagyon lényeges viszont, hogy egy kialakult egy rendszer, ami nem váltható le egyik napról a másikra, egy rendszer megváltoztatása, ha nem akarunk anarchikus állapotokat, akkor nagyon időigényes. Az egyes területekről elüldözött cégek nem fognak hirtelen visszajönni, az elüldözött vagy kontraszelektált szakemberek sem mindig pótolhatók egyik napról a másikra. Különféle törvények működnek jól-rosszul ugyan, de nem írhatók át hirtelen, átgondolatlan módon. Élnek bizonyos szokások, amiknek a tehetetlenségi ereje igen jelentős akár az oktatásban, akár az egyészségügyben, és a társadalom jelentős része a rutinjaihoz ragaszkodik, jóindulattal szólva is a kényelmesnek mondható. Az is megpendíthető, hogy bizonyos mértékben korrumpálódtunk is, például akik támogatásokat kapnak a semmiért, nem fizetnek semennyi adót vagy a jónak mondható fizetésük mögött nincs valódi teljesítménykényszer. Sok éven keresztül sulykolták nekünk, hogy a magyar embernek sok minden „jár”, történelmi igazságtételként, ami ebben az összefüggésben olyasmi, ami legtömörebben az angol „bullshit” szóval jellemezhető.
A másik, hogy a jog eszközével olyan szinten élt vissza az előző kormány, annyira rafináltan alkalmazták, hogy habár naponta (!) újabb, nagyon komoly korrupciós eset kerül napvilágra, ami milliárdok elsikkasztásáról szól, ezeknek a kibogozása is már nagyon idő-és energiaigényes (hiszen szándékosan összebogozták őket), nem hogy eljutni valamilyen szintű, akár gazdasági akár büntetőjogi felelősségre vonásig. Nagyon egyszerű az ábra, a korrupció valóban a Fidesz „legfőbb politikája” volt (Lánczi úr után szabadon), hiszen az irányt a csúcsvezetés jelölte ki, az alsóbb szinteken csupán lemásolták ugyanazokat a mutyikat kicsiben.
Így jött létre nálunk is a gazdaság és társadalom nagyobb részében egy jó kis dél-olasz és balkáni világ, amit lehet akár maffiarendszernek is nevezni. Sokak számára azonban ez volt mégis otthonosabb, megszokottabb, biztonságosabb, és ők érzelmileg nem is tudnak azonosulni a mostani rendszerrel. Ráadásul olyanok vagyunk, hogy nehezen ismerjük be, hogy éveken át rossz nyomon jártunk és becsaptak minket, inkább harciasan védjük az igazságunk kis morzsáit. (Számomra a legmegdöbbentőbb mégis az, amikor olyan ígéretek betartásának elmaradásáért támadják a mostani kormányt, amikre azért nincs pénz, mert az előző kormány vagy szétszórta vagy szétlopta. Ehhez persze jó tudni, hogy mennyire érzelmi alapú és irracionális tud lenni az emberek ideológiai alapú csoportosulása.)
Ráadásul a mostani kormányzatnak nincs is egységes ideológiája, eléggé heterogén, ezért a házon belüli, táboron belüli egyet nem értések is feltűnőbbé válnak. Kevesen látják sajnos, hogy mekkora a tét és mennyire szűkek a lehetőségek,- a különféle minisztériumok élére olyan szuperhősök kellenének, akik a valóságban nem is léteznek. A legnagyobb problémáink talán környezetvédelmi és energetikai jellegűek, ráadásul olyanok, amik nem jelentek meg ennyire súlyos formákban az előző kormányzat idején, viszont némileg „szerencsésnek” mondható, hogy legalább áttörték már a társadalom ingerküszöbét is.
Az előző rendszerben is voltak egyes területek, ahol komoly munka folyt, jó szakemberek dolgoztak, és az ő részsikereikre lehet is építeni tovább. A társadalom nagy része viszont ahhoz szokott hozzá, hogy időnként osztogatnak nekik, az életszínvonaluk ha lassan is, de emelkedik, a megélhetésük legalábbis biztos és nem kell sem képezniük magukat, sem különösebb aktivitást kifejteni, a másokkal való szorosabb együttműködésről nem is beszélve. Hát innen szép nyerni, ahogy mondani szokták, különösen egy olyan kormány számára, amely alapból nem akar „piszkos trükkök százaira” építeni a kormányzása során, mert ezzel rossz példát képviselne.
