A tudomány intézményrendszere természetszerűleg nem tökéletes és sosem lesz az, mivel többnyire progresszív felfogású emberek alkotják, ezért a társadalomtudományi része majdnem teljes mértékben, a természettudomány pedig nagyobb részben a progresszív irányba tolódik el. Ezt kritizálni botorság, hiszen a „progresszió” szó haladást, fejlődést jelent, és a legtöbb kutató azért dolgozik, hogy valamilyen előrelépést érjen el. Ennek persze a hátulütője rendszerint az szokott lenni, hogy amennyiben a tudományos intézet vagy egyetemi campuson a tanszék nagyon belterjessé válik, akkor valamiféle idealista, a gyakorlattól teljesen elrugaszkodott megoldásgyűjteményt fog kialakítani, legyen szó akár közgazdaság-tudományról, akár mezőgazdasági kutatásokról, akár bármi másról. Viszont itt a diagnózis egyben a megoldás útjára is rámutat: a gyakorlattal való mindennapos kapcsolat helyreállítását.
A tudomány nálunk nem népszerű, mert a legtöbben valamilyen jó kis narratívát, elmesélhető történetet szeretnénk kapni, viszont a profi tudomány nagyon nem ilyen. Ha a területükkel komolyan foglalkozó szakértőket hallgatunk, bármilyen témában, az abból derül ki, hogy a megfogalmazásaik nem egyértelműek, óvatosan fogalmaznak, a felfedezéseik körülményekről többet beszélnek mint az eredményeikről, szinte úgy kell kihámoznunk a lényeget. Igazából több cáfolatot fogalmaznak meg mint pozitív állítást, ez megint a tudomány jellegéből következik. Tehát a nagyon sarkos állítások, mint például a magyarok a hunoktól (vagy épp az avaroktól) származnak, egyértelműen nem igazak, sőt a legtöbb kapcsolatot a kutatók cáfolják, miközben nagyon nehéz megfogalmazni a valódi származás lényegét, a legtöbben jól csengő, leegyszerűsített mondatokat igényelnek, ilyeneket szeretnének hallani. A komoly tudományos munka érzelmi töltése nagyon kicsi, bárhogy szeretnénk, de nem segíti az érzelmi igényeink kielégítését.
Itt a kultúrának is szerepe van: Egy korszerű, angol nyelven elérhető táplálkozástani videó például 10 perc hosszúságú, amiben a lényeg az adott kérdésről benne van, konkrét kutatási hivatkozásokkal. Ezzel szemben nálunk a legtöbben egy órás beszélgetőműsort szeretnének látni valamilyen „szakértővel”, aki simán benevezhetne a régi „fele sem igaz” vetélkedőre. Őt inkább azért hallgatják meg sokan, hogy megnyugtassa őket, hogy a középosztálybeli kis étkezési szokásaik nem olyan szörnyűek. (Olyan fals logikával következtetnek erre, hogy ha vannak ennél szörnyűbbek is, akkor az enyém biztos rendben van.)
Ott van a sok kínzó kérdés például a klímaváltozás kapcsán is, de az a helyzet, hogy a tudomány korlátja, hogy a kérdésekre külön-külön tud választ adni, egyszerre csak egy kérdésre és ott is éveken keresztül finomítja a válaszokat. Az igazi tudomány működése meglehetősen lassú. Amikor a legtöbb állítást látszólag megkérdőjelezik ott rendszerint az van, hogy találtak olyan feltételrendszert, ahol nem biztos, hogy az állítás az eredeti formájában igaz, vagy csak részben igaz. Tehát tud majd választ adni egy kérdésre a tudomány, például hogyan hűthető le a légkör, de a válaszok újabb kérdéseket fognak szülni, hiszen a megoldás útján rengeteg újfajta hatással kell majd számolni. Minden gyógyszer egyébként így működik, mindig vannak mellékhatások, az csak a mesében létezik, hogy a pirula megoldja a problémát és kész. A keresztény megváltástanból jön ez a beidegződés, ez az elvárásrendszer, amit a tudománnyal szemben is támasztanánk, de teljes mértékben irreális.
Ha veszünk egy kényes kérdést mint például a rasszizmust, ott a mindenki számára legfeltűnőbb dolgokon nyilván át fog siklani a tudomány és azt fogja keresni, hogyan mit tudnánk vele kezdeni. Ennek nyomán létrejön számos elmélet, amik leginkább próbálkozásnak tekinthetők, viszont a kutató egy darabig hisz benne, kitart mellette, ami külső szemmel meglehetősen idealistának tűnik. A rasszizmus problémakörei (és az ezekkel összefüggő valós vagy téves előítéletek) éppen olyanok, hogy csak kint a terepen a helyi társadalom tagjaival lehet valamit kezdeni velük, ami csak részben fogja fedni az íróasztal mellett született elméleti feltevéseket, a valóság annyival komplexebb. Ugyanilyen belátás alapján alakult át például Ausztráliában a mezőgazdasági tanácsadó rendszer, ma már mindig megnézik, hogy a környezetkímélő, fenntartható gyakorlat mely elemei hozhatók össze leginkább a helyi gazdálkodó igényeivel, értékrendjével, és a megoldást közösen dolgozzák ki.
A politika ha beleszól a tudomány működésébe, az a tapasztalatok szerint pusztító tud lenni, leginkább csak orientációra képes (fontos, hogy mely ágazatokban lát nemzetgazdasági fantáziát) és megfelelő pályázati rendszer kialakítására. A kutatók nagy része sosem fog lényeges eredményt elérni, mert ilyen a tudomány működése, ők hosszabb távon a kontrollt biztosítják majd, a színvonal fenntartását, a megfelelő szintű oktatást és ismeretterjesztést. A kutatótól tehát elvárás, hogy célokat fogalmazzon meg, dolgozzon, ezek a célok valamiféle tágabban értelmezett társadalmi hasznosság irányába mutassanak, de hogy látványos eredményt érjen is el, egy ilyen elvárás teljesen irreális. Sőt, a legtöbb eredmény inkább a véletlen műve, szerencse kérdése is. Éppúgy ahogy az üzleti életben is, ahol a legtöbb induló vállalkozás sosem fog működni, itt is kell a tehetség, kemény munka és szerencse hármas feltétele, ami nincs meg mindig. Azonban ha a kutató nem is jár sikerrel, akkor is része lesz a társadalmi kultúrának és a tudományos közegnek (afféle be nem jegyzett kamarának), ami egyrészt minőségbiztosítási rendszer is, másrészt pedig segít abban, hogy az új eredményeknek valóban megtaláljuk a helyét, használhatóságát.
Erős orientációra van szükség, hogy a kutatás ne csak jól lepapírozott „kutatgatás és matatgatás” legyen, hanem kemény munka olyan célok érdekében, amik mindenkinek fontosak és kell a mindennapos gyakorlattal való élő kapcsolat is. Ha van akarat és érdekeltség, akkor lehetséges a bürokráciát (fölösleges publikációkat) csökkentő, éves értékeléseken alapuló rendszer kialakítása. A politika képes a kereteket jó irányba alakítani, viszont azt el kell fogadnia, hogy a kutatók habitusukból fakadóan nem konzervatívok, hanem azt nézik, hogy min lehet és érdemes is változtatni, ezért nagy többségükben a baloldalhoz sorolható progresszív felfogásúak. Lényeges azonban, hogy amennyiben a politikának nincsenek manipulációs céljai, akkor teljesen irreleváns a kutatók aktuális politikai nézetrendszere, a politikusok amúgy is köztudottan nagyon kevésbé hagyatkoznak a tudományos szakértőkre. Ha meg is kérdezik őket azt sosem azért teszik, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit tegyenek. A politika és a tudomány tehát teljesen máshogy működő terület, nem mosható össze a kettő, még ha léteznek időnként zavaró átfedések is.
