Érdemes egy kicsit közösen is elmélkedni azon, hogy az emberi magatartás szélsőségei mennyire tudnak meghatározóak lenni a közéletünkben. A címben jelzett két véglet leginkább csak sztereotípia, címkézés a progresszív baloldal, illetve a radikális jobboldal jellemzésére, amit mégsem tudunk csupán egy vállrándítással figyelmen kívül hagyni. Főképp amiatt kell foglalkoznunk velük, mert a közbeszédben mindkét stílusú álláspont markánsan megjelenik, ráadásul az információs társadalomban aránytalanul nagy hangsúlyt kapnak azok a fajta vélemények, amelyek az átlagból való kilógással a figyelmünket jobban felkeltik. Mindez nem jelenti persze azt sem, hogy a szélsőséges felfogásokat el kellene ítélnünk, hiszen mindkettő tartalmazhat bizonyos esetekben nagyon is hasznos, helyénvaló megközelítéseket.
Valóban léteznek idealista felfogású emberek, akik nem csak abban hisznek, hogy a társadalmak „jobbá válnak” (bár ez nehezen értelmezhető és a mérése mindenképp problematikus), hanem hogy ők maguk képesek is jelentős hatásokat tenni ilyen irányban, a másokat „felvilágosító” szerepébe helyezkedve. Messianisztikus attitűddel a társadalom fölött érzik magukat, egyfajta színlelt empátiát gyakorolnak, de általában érzelemmentesek, miközben a saját elvont eszméiket szeretnék megvalósulni látni.
A másik végletet azok képviselik, akik abban hisznek, hogy nincs szükség semmilyen különleges tudásra, képzettségre, kifinomultságra pedig végképp nem, sőt ilyen vonatkozásokban hátrányban is érzik magukat másokkal szemben. Ők az erőben és az összefogásban hisznek, végső soron abban, hogyha a „jók” csoportjához tartozol vagy legalábbis a győztesekhez, az önmagában is elengedő, nem kell semmi mást tenni. A régi vallási felfogást követve az ellenség a gonosz megtestesítője, itt a velejéig harcos indulati motívum jelentősebb mint a másik véglet esetében, miközben számukra a legfőbb érték a stabilitás.
Saját magunkat nehéz elhelyezni egy ilyen képben, mert ha politikával foglalkozunk, akkor nehezen kerülhető el, hogy az egyik szélsőség lesz a szimpatikusabb a másikhoz képest, a politikai preferenciáinkat tudattalan értékválasztások fogják meghatározni. A legtöbb ember persze önmagát realistának tartja, aki a szerinte mindenki számára nyilvánvaló és magától értetődő veszélyek, értékek, prioritások alapján látja a világot, viszont sokféle emberrel kell kommunikálnunk ahhoz, hogy belássuk, a mi saját értékrendszerünk adott esetekben mennyire önkényes.
Nem látok megoldást erre a dilemmára a rejtett hatalmi motívumok aknáival sűrűn teletűzdelt politikai terekben, ami nem csak nálunk jellemző, hanem a világon szinte bárhol, még ha elvileg lehet is találni megfelelő középutat a túlságosan derűlátó (fellegekben járó) és mélyen borúlátó (defenzív és panaszkodó) felfogások között. Tudnunk kell azt is, hogy a látszat olykor csal, a nagy műveltséget mutató stílus mögött is gyakran van rafinált agresszió éppúgy, ahogy a látszólag bárdolatlan illető is talán csak néhány számára fontos értékhez ragaszkodik, ez azonban a mindennapos kommunikáció felületes világában nem nagyon derül ki.
Némi nyitottságot az is adhat, ha fel tudjuk függeszteni az ilyen ösztönös megítéléseinket, ehelyett mindig konkrét kérdéseket tárgyalva gyakorlatiasan és feladatközpontúan gondolkodunk. Ennek példájaként belegondolhatunk abba is, hogy a politikai váltógazdaság összességében azért hoz előnyöket, mert az utóbbi kormányzati ciklusokban egyoldalúan fejlesztett területek most kiegészítésre kerülnek, az eddigiekhez képest másfajta érdekek és szemlélet mentén. Ilyen párok lehetnek többek között az autópálya vs. kötött pályás fejlesztések, kistelepülési vs. nagyvárosi, napenergia és orosz fosszilis vs. más megújulók és energiahatékonyság, hagyományőrzés vs. modernitás, rendközpontúság vs. autonóm szervezetek.
Lehet persze, hogy a fenti érvek megint nem adnak megoldást, hanem csupán próbálják megkerüli az alapproblémát, ami azzal függ össze, hogy az emberek mennél boldogtalanabbak, céltalanabbak és magányosabbak, annál inkább a pótcselekvéseikbe merülnek, és az életmódok már annyira elfejlődtek egymástól, hogy ez megnehezít bármiféle kommunikációt. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a reménytelen esetek azokból lesznek, akik bezárulnak a saját, számukra kényelmes kis gondolatvilágukba, és nem képesek az ideológiai ellentéteiket félretenni, hanem csak harciasan vitatkoznak olyan kérdéseken, amikhez igazából nem is nagyon értenek.
A félelmek leginkább azok, amik a felfogásainkat vezérlik: Akik a technicizált virtuális valóságok hatásától tartanak leginkább, ők az államok hatalmától remélnek védelmet, hiszen az államot ha nagy méretű hierarchikus szervezetekben is, de mégis jól látható és elérhető hús-vér egyének alkotják, akikhez lehet fordulni vagy legalábbis meg lehet próbálni a hatalommal rendelkezők kegyeit keresni. Mások viszont, akik aktívan használják az internet világát és a modern technika eszközeinek is inkább az előnyeit látják, ők inkább attól félnek, hogy az adott állam visszaélhet a hatalmával és a társadalom visszasüllyed a feudális kötöttségek rendjébe.
További, a megoldás irányába vezető út lehet, ha a bőbeszédű társadalmat felváltja a szűkszavú, lényegre törő társadalom ideája, ahol a magyarázkodás helyett a konkrét tetteken van a hangsúly. A tradicionális japán társadalom lehet ennek egy ideálja, (vagy akár a régi paraszti világ is lehetne), ahol a kimondott szónak súlya volt, és egy-két füllentéssel, nagyotmondással vagy csúsztatással az emberek eljátszhatták a becsületüket. Az információ pontosságának kultúrája megint előtérbe kerülhetne, és habár nem nagyon látok ezen a téren fejlődést, mégis mintha az újabb generációk pontosabb és tömörebb megfogalmazásokra törekednének.
Mindamellett úgy tűnik, hogy korunk legnagyobb problémáira, mint a környezetünk pusztulása, a mesterséges intelligencia veszélyei vagy a demográfiai problémák, ezen felfogások egyike sem képes valódi válaszokat adni. Az ösztönös beidegződéseinken alapuló felfogásaink úgy tűnik, hogy már nem jól alkalmazhatók a 21.századi problémák kezelésére.
