Ideo-logikák

Alapvetően verbális kultúrájú ország vagyunk?

2019. szeptember 12. - Tamáspatrik

Vannak olyan kultúrák mint a német, amelynek egyértelműen erős oldala az írásbeliség, mások mint az amerikaiak a tettekre fókuszálnak, emellett pedig léteznek olyanok, ahol a szóbeliség jól láthatóan háttérbe szorítja az előző kettőt.

A németet filozofikus nyelvnek tartják, emellett a klasszikus irodalmuk igen vaskos köteteket hozott létre és az is közismert, hogy a német ember mennyire jól ismeri és betartja a leírt szabályokat. Ezzel szemben az angolszász kultúra inkább cselekvés orientáltnak látszik, az angol nyelvben például nincsenek hosszú összetett szavak mint a németben, viszont sok egyszavas igét használnak. Az amerikai filmek is jóval mozgalmasabbak, akció dúsabbak az európainál. A különbséget a két féle kultúra között úgy írták le még a múlt században, hogy amíg a németek szerint a kísérleti patkányok sokat töprengenek a labirintusban, az amerikaiak megfigyelései szerint leginkább fel-alá rohangálnak…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szóbeliség mondható dominánsnak az olyan latin népek esetében mint a  franciák, spanyolok vagy olaszok, ők alapvetően bőbeszédűbbek és sokat kommunikálnak. Az ún. ősi, természet közeli kultúrákról ezzel szemben a szűkszavúság sztereotípiája terjedt el (mint például az indiánokról), vannak viszont eltérő megfigyelések is: egyes nomád ázsiai népeknek alig van írott kultúrájuk, viszont szívesen mesélik újra és újra egymásnak az emberek a történeteiket. A magyar kultúrában véleményem szerint a szóbeliség sokkal dominánsabb a másik kettőnél, és erre bőven lehet találni példákat. Előrebocsátom, hogy a magyar verbalitás kultúrájának inkább az árnyoldalát látom, mert a legtöbben kritikusak vagyunk azzal a kultúrával szemben, amelyben élünk, az erősségei kevésbé feltűnőek mint a hiányosságai.

A feleltetés

Az iskolai feleltetés nem minden országban dívik: amerikai vagy osztrák iskolákban inkább jellemző a negyedévenkénti dolgozatok rendszere. Ennek az előnye, hogy mindenki tudja előre, hogy mikor fog számot adni a tudásáról, emellett az írásbeli dolgozat jóval objektívabb módon értékelhető mint a szóbeli felelet, ahol a tanár elfogultsága nagyobb szerepet játszhat. A szóbeli feleletek előnye, hogy a gyerekek jobban megtanulnak egy közönség előtt is beszélni. A régi magyar kultúrában is létezett olyan, hogy népmesei hagyomány, ahol szintén összefüggően és érdekesen kellett tudni előadni mindenki számára jól ismert történeteket.

Nagy dumás szélhámosok

A magyar kultúrában az egyik legfőbb vezetői erény, hogy az illető nagy dumás legyen. Elég csak a magyar fociedzőkre gondolni, akik percekig képesek beszélni úgy, hogy abszolút nem mondanak semmit és mindig kimagyarázzák a vereséget (győzelem esetében azonban nyoma sincs kritikus hangnemnek). A magyar menedzserek felé mintha kimondatlan elvárás lenne, hogy osszák az észt a beosztottaknak, holott nem mindig van erre szükség, sőt egy okos vezető jól tud hallgatni is és tömören kifejezni magát. A politikusok esetében is ma még sok esetben többet számít, hogyan beszél mint azt, hogy mit tesz valójában, a politika világára nálunk jellemző stílus nekem afféle marxista, kommunista csökevénynek tűnik. (Az újabb generációk, főként az üzleti életben nem véletlenül sokkal lényegre törőbben kommunikálnak.) Még a klasszikus építőipari „mesterek” esetében is jellemző, hogy a verbális teljesítményük messze meghaladja az elvégzett munka mennyiségét, különösen ha ígérgetésről van szó.

Problémák az írásbeliség terén

A magyar lakosság mintegy negyed része funkcionális analfabéta, ami azt jelenti, hogy sokan képtelenek értelmezni pár szavasnál hosszabb mondatokból álló írott szöveget. (Sok más országban sem jobb a helyzet ennél.) A leírt mondatoktól nagyon sokan félnek, például ismerek olyan vezetőt, aki semmilyen döntést nem adott írásba, nehogy valaki később felhasználhassa ellene. A szerződések és a szakmai nyelvezetek célja pedig nem a világosság és egyértelműség, hanem hogy lehetőleg ne értse meg senki az adott tolvajnyelvet csak a bennfentesek, ezzel jól levédjék magukat minden eshetőségre, és hogy a gyanútlan ügyfélre cseles módon rá lehessen húzni a vizes lepedőt.

Órákig olvassák az ítéletet

A több száz oldalas ítéletek a magyar jogrendszer abszurditásai közé tartoznak, felolvasásuk pedig még erre is rátesz egy lapáttal. A bíró valójában egyfajta kutatómunkát végez és értékeli az elé tárt bizonyítékokat, amelynek a lényegét kellene, hogy prezentálja pár percben. Ez éppolyan, hogy a kutatók is mindig készítenek egy összefoglalót a cikkük elejére a lényegi következtetéseikről. Akit pedig mélyebben érdekel, a szaktársakat (bíróság esetében ez ügyvédeket és ügyészeket jelenti), nekik lehetőségük van rá, sőt kötelességük is elmélyedni a részletekben. Viszont nincs olyan tudományos kutató, aki órákig fejtegetné, hogy egy adott esetben mit talált, egyszerűen leírja pár oldalban, hogyan dolgozott és telerakja a cikket hivatkozásokkal. A bíróknak is pontosan ezt kellene tenniük. Ez csak egy újabb példa azzal, hogy mennyire nem tudjuk jól használni és a helyén kezelni az írásbeliséget. (Az aprólékos törvényes szabályzás is már rég túlfutotta magát nálunk, a szakma művelői szerint is kiismerhetetlen és inkonzisztens labirintusokat hozott létre.)

Pletykálkodásban jók vagyunk

A klasszikus magyar teleregény a Szomszédok, ahol senki sem csinál semmit pletykálkodáson és panaszkodáson kívül. (Bár a csehszlovák Kórház a város szélén sem volt jobb ennél, ott sem dolgozott szinte senki.) A sok pletykálkodás eredménye, hogy a kimondott szavaknak nincs súlya nálunk, nem olyanok vagyunk mint a japánok, akiknél ha valaki kétszer nem teljesítette azt, amit ígért akkor már nagyon kell vigyáznia, mert a harmadik esetben elvágja magát, többé nem fogják az üzletfelek komolyan venni. Az interneten is sokan vannak olyanok, akik krónikusan mindenbe beleütik az orrukat anélkül, hogy tájékozódtak volna. (A legtöbben sajnos valamilyen mértékben hajlamosak vagyunk a megalapozatlan fecsegésre.) A céges kultúrák, a versenyszféra mintha némi javulást eredményeztek volna e téren, az állami szférában viszont még mindig nagyon gyakori lenne a mellébeszélés és a ködösítés.

Háromféle viselkedésmódból egyben vagyunk igazán jók

A fenti három viselkedésmód, a szó, az írás és a tett, egybevágnak azzal, ahogyan az emberek új ismeretekhez juthatnak: van, aki vizuálisan sajátítja el, van aki azt szereti, ha elmagyarázzák neki és vannak olyanok is, akiknek mindenképp szükségük van arra, hogy saját maguk végezzék. Úgy gondolom, hogy a magyar emberek többsége alapvetően szeret nyíltan és őszintén kommunikálni másokkal, verbalitásban kissé erősebbek vagyunk mint a két másik téren, bár ez nagyon sok országra hasonló mértékben jellemző. A sok beszéd nálunk gyakran egyfajta pótcselekvésként jelenik meg, időnként hajlamosak vagyunk túl sokat pletykálkodni, panaszkodni, magyarázkodni vagy kéretlenül és megalapozatlan módon is osztani az észt. Ez mind a hibás kommunikáció jellemzője lehet, egyoldalú, felületes és empátiahiányos esetekről van szó. Ha rajta kapjuk magunkat ilyen hibákon, akkor viszont nem lesz nehéz rajta változtatni.

Sokan közülünk nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal

Az ilyen fajta mondatok persze soha nem ránk vonatkoznak, hanem egyes ismerőseinkre, a legtöbben kikérnék maguknak, hogy a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Viszont ha alaposabban megnézzük, akkor majdnem mindenkinél van valamilyen gyenge pont, esetleg szégyellni való dolog e tekintetben.

A szabadság viszonylag új jelenség az emberiség történetében

Az emberek évezredeken át, az utóbbi egy-kétszáz évet leszámítva mindig erőforrás hiányos társadalmakban éltek, eléggé kötött, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokban. A szabadság a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Habár az ókori rabszolgasággal szoktunk leginkább példálózni, (ami nem jelentett minden esetben annyira rossz életkörülményeket), de az egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben jellemző földművesek mellett még a nemesi osztályok is általában katonáskodtak vagy az államot szolgálták az esetek nagy részében, igazán szabadnak mondható emberek ritkaságnak számítottak.

Nem voltak választási lehetőségeink

A feudális társadalmakban a legidősebb fiú általában az apja foglalkozását vitte tovább (így keletkeztek a Szabó, Kovács stb. tulajdonneveink), a kisebbek, akiknek föld sem jutott, esetleg katonának vagy szerzetesnek állhattak (némileg leegyszerűsítve persze az akkori viszonyokat). A házasságokról a legtöbb társadalomban egészen az utóbbi időkig a szülők döntöttek. (A „Megkérem a kezedet” formula eredetileg azt jelenthette, hogy „Dolgozz nekem ezentúl”). Azonban még a király és a főpapság is Isten szolgája vagy földi helytartója volt a középkorban. Igazából szabad emberek akkoriban csak a törvényen kívüliek voltak, a rablók és útonállók. A felvilágosodás mozgalma pedig a társadalmi viszonyokat igen felületesen kezelve túl hirtelen akart túl jelentős változásokat elérni, ami a destruktív mozgalmak és forradalmi anarchia számára készítette elő a talajt, a túlságosan lenyomott erők robbanásszerűen törtek elő.

A szabadság mint egyfajta teher

Először a funkciótlanná vált nemes osztály esetében merült fel az (hiszen már profi hadseregek voltak, nem kellett katonáskodniuk a király szavára) hogy mivel töltsék el az idejüket. Az unalom következtében fellépő életmód válságokról szóló irodalmi alkotások tömkelege (Cervantestől kezdve az orosz regényírókkal bezárólag), a maguknak életcélt nem találó idolokkal együtt (mint az annyira népszerű Sissy császárnénk), de említhetnék az amerikai újgazdagokról szóló regényeket is (a Nagy Gatsby), már mind ezt a fajta változást jelzik.

A régebbi korokban a szabadság egyértelműen kívánatos jóként jelent meg, a korlátait csak a 20.századi filozófusok mint Sartre kezdték el pedzeni, aki azt állította, hogy „szabadságra vagyunk kárhoztatva”, és számos olyan esetet mutatott be regényeiben, amikor jó döntésünk tulajdonképpen nincs (mert nem tudjuk felmérni a következményeket), de mivel a döntést mi hozzuk, annak felelőssége a miénk.

Amikor eladjuk a szabadságunkat

A legtöbb szónok, aki szabadságot ígért az embereknek, éppen, hogy meg akarta tőle fosztani őket teljes mértékben azzal, hogy a saját céljába állította. A tömegmanipuláció mesterei már a múlt században engedelmes nyájjá változtatták az embereket és teszik ezt mind a mai napig. A tanulságokat levonva egyetlen módon tarthatjuk meg a szabadságunkat, azzal ha egyforma távolságot tartunk akár szélsőbalos, akár szélsőjobbos, akár liberális eszmékről (vagy konzumerizmusról) van szó.

Az még rendben van és szükségszerű is, amikor az ember eladja ideje és energiája egy részét, hiszen a társadalmi munkamegosztáson alapul és mindenki valamilyen módon betagozódik ebbe, a gond az amikor elvtelenül tesszük ezt. Ha cinikusan, saját értékrendszerünket feladva és erkölcsi alapjainkat megtagadva tőlünk idegen érdekek szolgálatába állunk, akkor nem tudunk már tükörbe nézni nyugodt lelkiismerettel. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy emberekre akarunk szemetet rásózni marketingszakemberként vagy pedig „vonalas médiamunkásként” gyártjuk a központi utasításnak megfelelő sajtóterméket.

A „szabadosság” emlegetésében van némi igazság

Akik szabadosságról, a szabadságról való visszaélésről beszélnek, bizonyos esetekben nem járnak messze az igazságtól. A liberális felfogás a szabadságot mindenek fölé helyezte, nem véve figyelembe azt, hogy még nem állunk készen arra, hogy megfelelő módon éljünk vele. A ’60-as években feléledő hippimozgalmak leginkább a társadalmi anarchiát és bűnözést növelték kimutatható módon, nálunk a rendszerváltás után domináns liberalizmus szintén növelte a nihilizmust, a bűnözést és a szenvedélybetegségek terjedését (alkoholizmus és kábítószer élvezetét), amelyek az élénk közösségi élet és pozitív tartalmú szociális közeg egyfajta pótszerének mondhatóak. (A vallás lehet ugyan a „nép ópiuma”, amint Marx mondta, mégis csak sokkal kevésbé káros és pozitívabb hatású „kábítószer”- még legrosszabb esetben is.)

A gyermeknevelés egy példa a szabadságunk értelmes célokra fordítására

A szabadság egyes filozófusok szerint leginkább azt jelenti, hogy saját magunk dönthetjük el, hogy milyen célok szolgálatába állítjuk. A gyerekvállalás olyan áldozathozatal, amely rengeteg lemondást követel tőlünk, ami egyik oka lehet annak, hogy habár sokan vannak, akik szeretnének családot alapítani, de (a komoly pénzügyi támogatások ellenére) mégsem teszik ezt meg, folyton elodázzák, - valahogyan nem akarják eléggé. A gyereknevelés egyedi, semmihez nem hasonlító tapasztalatokat hoz az ember életében, emellett pedig a felmérések szerint sokan évtizedekkel később, nyugdíjhoz közeledve vagy nyugdíjas korukban válnak sokkal boldogabbá abban a szociális kapcsolatokban bővelkedő közegben, amelyet a gyerekeik biztosítanak számukra.

Még nem tudjuk tudatosan kezelni a szabadságunkat

Mivel még nem vagyunk a tudatosság olyan fokán, emiatt a legtöbb esetben jobban tesszük, ha ösztönös megérzéseinkre hallgatunk. Idő kell még ahhoz, hogy a szabadságunk adta lehetőségeket és korlátait jobban megértsük. Nem ritkán szabadságunkat az biztosítja, hogy valami mástól válunk függővé (a mai kor embere általában többféle függőségtől is szenved), ez azonban nem valódi szabadság. Rengeteg információ záporozik ránk nap mint nap, amelynek nagy része egyszerűen szemét, alacsony minőséget képvisel és az elemi ösztöneinkre hatva tereli el a figyelmünket azoktól a lehetőségektől, amelyek szabadságunk valódi, tartalmas élvezetet jelenthetnék.

A szabadság fogalmáról kiderült, hogy nagyon nagy mélységei vannak, és ugyanúgy nem abszolút értelműen pozitív fogalom mint bármi más (még egy ország, egy nemzet életében sem bír abszolút érvénnyel), hanem valószínűleg létezik egy optimuma. A hatalmi törekvéseink például nem adnak valódi szabadságot, azért sem, mert egy ponton túl mindig azzal fogok foglalkozni, hogy mi veszélyezteti a hatalmamat. A valódi szabadság mindig magában foglal kötődésekről való lemondást, elengedést, így például a másik ember szeretete azt is jelenti, hogy tiszteletben tartom a szabadságát.

Örökzöld témánk a parlagfű

ambrosia_artemisiifolia_inflorescence01.jpgMinden évben elhangzik, hogy a parlagfű irtása mennyire fontos, mégis évről évre egyre jobban terjed, és egyre jobban szenvednek tőle az allergiások. Érdekes módon nem gondolunk arra, hogy ráolvasással nem állítható meg a terjedése, márpedig tenni nem tesz senki ellene semmit az ország túlnyomó részén (tisztelet a kivételnek, azoknak a helyi önkormányzatoknak, ahol komolyan foglalkoznak a problémával). A különféle akciók eredménytelenségét jól jelzi a pollenkoncentrációk augusztusban mért extrém magas szintje.

 kép forrása: Wikipédia

Tények:

Magyarország Európa egyik leginkább parlagfű fertőzött országa (Horvátország és Szerbia hozzánk közel eső területei valamint Ukrajna vannak még hasonló helyzetben), a növény sok felé máshol is jelen van, de sehol sem ennyire elterjedt, az egyik leggyakoribb gyomnövényünknek tekinthető.

Az allergiások száma milliókban mérhető nálunk, közel két millió embernél okoz tüneteket (nekem is sok ismerősöm szenved tőle) és rengeteget költünk allergia elleni gyógyszerre (évi 40 milliárd forintra becsülhető, amiben persze sok más allergén hatása is benne van). Azt elmondhatjuk, hogy a gyógyszergyártók húznak leginkább hasznot a parlagfű allergiából.

Ún. invazív növényről van szó, amely az amerikai kontinensről származik és fokozatosan egyre jobban alkalmazkodott az éghajlati viszonyainkhoz, az utóbbi évtizedekben vált nálunk egyre jelentősebbé. Egy növény is nagyon sok pollent termel, sokkal többet mint a pázsitfüvek, emiatt is nagyon erős allergén. A sok elhullatott magból egyre több növény fog kikelni.

Évről évre elhangzik a különféle médiumokban a parlagfű elleni védekezés fontossága, bármiféle eredmény nélkül. A kormány 40 millió forintnyi összeget szán évente a parlagfű elleni védekezésre, azonban az elköltött összegnek a pollenjelentéseken túl semmilyen más látható eredménye nincs.

Aki nem irtja ki a saját területén a parlagfüvet az komoly pénzbírsággal sújtható, de ezt a szabályt úgy tűnik, nem veszi komolyan senki sem, én legalábbis nem tudok olyan esetekről, amikor a büntetés valóban megtörtént volna.

Tapasztalataim:

1.A parlagfű irtása még az államhoz tartozó területeken sem valósul meg! Például önkormányzathoz tartozó parkban is láttam virágzó parlagfüveket, ami nem túl kellemes az ott sétáló emberek számára (az önkormányzat saját magát is meg kellene, hogy büntesse ilyen esetben). A vasúthoz tartozó sávok is nagyon elhanyagoltak, más gyomokkal együtt rengeteg parlagfű van ott is.

2.Nagyon nagy számban vannak elhanyagolt telkek, kertek és a kertek melletti sávok, de sok helyen senki nem foglakozik azzal, hogy ezeket lekaszálják. Úgy tűnik, hogy a tulajdonosok nem ismerik a növényt, vagy nem is nagyon érdekli őket, hogy milyen allergiát okozhat.

3.A növény (nevével ellentétben) ma már szántóföldeken is hatalmas állományokat alkot, egész parlagfű ültetvényekről lehetne beszélni. Ez részben amiatt van, hogy az aratás után sok mag kel ki és senki nem foglalkozik vele, hogy a szántást vagy tárcsázást elvégezze, mielőtt a növények virágozni kezdenek. (A bőséges területalapú támogatásokból érdekes módon nem telik arra a gyomirtásra, amely egyébként a gazdálkodónak is érdeke lenne. A nagymértékű vegyszerezés talán jobban megéri? Kétlem.) Emellett gyomként számos kultúra, például a napraforgó is igen fertőzött. Felül kellene vizsgálni, hogy valóban a megfelelő módon történik-e a gyomirtás a szántóföldeken, a megfelelő eljárásokkal és megfelelő vegyszerekkel. Azonban még a szegélyek időben történő lekaszálása vagy tárcsázása is nagyban csökkentené a pollekoncentrációt.

4.A parlagfű irtása mindig egy település érdeke a leginkább, de legtöbbször sem egyéni felelősségérzet, sem közösségi összefogás, sem komoly hatósági intézkedés nem tapasztalható. (Akkor kellene kiirtani, amikor még csak néhány centi magas és nem virágzik, július elejéig.) Még magaslati üdülőhelyeken is láttunk, pedig ott tényleg nem tud jelentősebb állományokat alkotni, egy-két üdülőtulajdonos kapával körbejárva is ki tudná irtani. A legtöbb helyen létezik olyan, hogy közmunka, van polgárőrség, vagy az ott lakók önkéntes összefogással is felszámolhatnák a kisebb gócokat és figyelmeztethetnék a telektulajdonosokat, ami a problémát ha nem is szüntetné meg, de csökkentené a pollenkoncentrációt. (Ausztriában ez valahogy működik.)

Hogyan gondolkodhatnak nálunk az emberek?

Az egyikféle mentalitás tulajdonképpen a Kádár-kor öröksége: senkinek semmi köze ahhoz, ami a portámon történik. A „köz”-ről mindig sokat beszéltünk, de a köz ügyei igazából senkit sem érdekeltek és mindig minden nagyon elhanyagolt volt, vagy hagytuk lepusztulni. A nagy, látványos dolgokkal szeretünk foglalkozni, ahelyett, hogy a saját kis portánkat tennénk rendbe.

A zéró empátia is gyakori, ha nincs a családban allergiás, akkor nem érdekel, ha mások szenvednek tőle. Akár még némi gonoszság sem kizárt, „taigetosz-szemlélettel”, hadd hulljon a férgese. Van aki eleve eldöntötte, hogy allergia márpedig nem létezik, azokkal lehet csak baj, akik szenvednek tőle. Közöny, tudatlanság, nemtörődömség jellemző ránk és az összefogás hiánya, ez az amit a parlagfű helyzet jól megmutat.

Más területekről is lehetne hasonló példákat hozni: például sokan nem értik a fásítás fontosságát. A projekteket általában kimondott technokrata szemléletű emberek tervezik, és a technokrata észjárást néha úgy tűnik zavarja mindaz ami élő. A fákat kivágják és szeretik lebetonozni, anélkül, hogy meg próbálnák megérteni mások (az adott területek használóinak) a valódi igényeit vagy empátiát mutatnának mások problémái irányában. A parlagfű olyan téma, amiről sokat beszélünk, de a legtöbbünk még azt sem tudja hogy néz ki a növény (és nem is érdekli), csak egy tipikus esete a nálunk jellemző felfogásnak és gyakorlatnak.

Szeptember 1.-je a háborúk áldozatainak emléknapja lehetne

Ezen a napon robbantotta ki Hitler azt a háborút, amelyet példa nélkül álló készülődés előzött meg, a totális háború fogalmát ekkor értette meg a világ. Totális volt olyan értelemben, hogy a hadviselő felek gyakorlatilag a társadalom egészét mozgósították, a légicsapások során pedig elmosódott a különbség a front és a hátország között.

 Hibásan levont következtetésen alapult

A fiatal Hitler hibás magyarázatot talált a németek I. világháborús vereségére, az ún. „tőrdöfés elméletet”, a kapituláció a hátországban zsidók és kommunisták aknamunkája miatt történt, úgy vélte hogy teljes nemzeti összefogással kivívható lett volna a győzelem. (Valójában erre nem volt esélye Németországnak a háború utolsó éveiben.) A politikai programja gyakorlatilag nyilvános volt, mindenki jól láthatta, hogy 1933-as hatalomra jutása óta mit csinál, de nem vették elég komolyan ahhoz az európai nagyhatalmak, hogy közösen fellépjenek ellene. Sőt, gyakorlatilag hagyták, hogy pontról pontra megvalósítsa azt, amit eltervezett, az „élettér elméletét” ültette át gyakorlatba. (A kérdés fennmarad, hogy mi lett volna ha nincs Hitler vagy sikeres merényletet követnek el ellene? Szerintem őt "találta meg" a korszellem, a gazdasági válság hatására új utakat kereső "népakarat" , hiszen szabad választásokon juttatták hatalomra.)

 A társadalom teljes militarizálása

A háborús logika azzal kezdődik, hogy mindenkit félre kell állítani, aki potenciálisan gyengítheti a nemzeti egységet és akadályozza a háborús felkészülést. Megszületett és kiépült a modern diktatúra, amelynek sajátossága, hogy a kollektív gyanú elegendő számára, nincs szükség bizonyítékokra ahhoz egyéni szinten, hogy gyakorlatilag törvényen kívülinek nyilváníthasson olyan embercsoportokat, akiknek a feltétlen hűségéről kétségei támadnak. (Megjegyzem, hogy ha valaki érez némi áthallást a cikk egyes mondataiban a mai magyar valósághoz képest az a részemről nem volt célzatos.)  

A zsidóság is a háborús logikának esett áldozatul, a másként gondolkodó értelmiségiek szintúgy, olyan humanisták mint például Thomas Mann emigráltak az országból a fullasztó légkör miatt. Az „élettér elmélet” része volt a német lakta területek megszerzése (amely elé a britek és franciák sem gördítettek akadályt), a szlávok leigázása és szolgasorba taszítása, emellett más közép-európai országok mint Magyarország és Románia (amelyekben nem mellesleg jelentős volt a betelepült németek száma), szoros gyeplőn tartása gazdasági és politikai értelemben egyaránt.

 A háború nagy sebeket okozott minden társadalmi csoportnak

A gyakorlatban nem tennék különbséget a háború áldozatai között. A zsidóság helyzete is a háborús pszichózis eluralkodásával és a háborús helyzet eszkalálódásával várt egyre tragikusabbá. A koncentrációs táborokban törvényen kívüli állapotok uralkodnak, de talán még ennél is szörnyűbb helyzetbe kerültek a frontvonalak közelében, ahol az elfogott zsidókat azonnal kivégezték, Ukrajnában az egyik esetben tömegesen a szakadékba géppuskázták (Babil Jar). Nálunk is az őrült „nemzetvédő” (valójában nemzetpusztító) Szálasi hatalomra jutását követően váltak teljesen kiszolgáltatottá. Igaz, hogy a munkaszolgálatosok közül sokan nem tértek vissza, de a fronton harcolók között is nagyon sokan elestek a modern gépesített háborúban. Nem volt sokkal jobb a helyzete a hadifogságba kerülteknek sem a túlélési esélyeket tekintve, vagy említhetnénk azokat a tífuszos betegeket, akikre a saját hadseregük rágyújtotta a kórházat.

A családok nagy részében voltak elesettek, emellett sokan a fosztogató hódító hadsereg áldozataivá váltak keleten és nyugaton egyaránt. Nem beszélve arról, hogy a győztes háború után az oroszoknál és amerikaiaknál is fennmaradt jó egy évtizeden át a háborús mentalitás, amely ellenséget keresett mindenhol és (főként a kommunizmusban) feláldozhatónak tartott egyes csoportokat.

Nem viszi előre a fejlődést a háború

Harcias természetűek nem hiszem, hogy egyet fognak érteni ebben, és a legtöbbünkben lakik is mélyen egy harcos személyiség, emiatt is van az, hogy titkon rokonszenvezünk a hősies katonákkal és a nagy hódítókkal. (Még annak ellenére is, hogy a legtöbben már megismertük könyvekből vagy filmekből a háborúk igazi természetét.)

Nem nagyon van olyan aspektus, amiben a háborúk segítették volna az emberiség fejlődését. Steven Pinkler: Az agresszió alkonya c. alapműve hatalmas kutatási anyagokra építve azt a következtetést vonta le, hogy a háborúk semmilyen téren nem segítették sem a gazdasági sem a technikai fejlődést. (Azokat a találmányokat, amelyeket a katonai fejlesztésnek tulajdonítunk, egyébként is feltalálták volna vagy más találmányok születtek volna helyettük a békés időszakokban.) Szerintem a háborúk  egy dologban mindenképp „pótolhatatlannak” tűnnek: a harcok során olyan emberi helyzetek jönnek létre, olyan tapasztalatok, amelyek teljesen egyediek, máshogy nem tehettünk volna szert rájuk. (Igaz, hogy Sztálingrád, Kurszk, Leningrád vagy Budapest poklára senki nem számított.)

 Paradox módon Németország lett a nagy háború fő győztese

Több oka is van annak, hogy a németek nyerték meg hosszútávon azt a háborút, amelyet rövidtávon elvesztettek. Az egyik az, hogy a területveszteségek jól jöttek nekik, a kulturálisan eltérő egységeket leválasztották róluk. Ausztria történelme teljesen eltérő volt mint a többi német területé, Kelet-Németországé (egykori porosz területeké) szintúgy. Az „Elbától keletre” visszatérő fordulat a történettudományban, annak érzékeltetésére, hogy mennyire más mentalitás alakult ki Európa keleti részében a középkor végétől. Ezt ma is látjuk például abban, hogy az egykori NDK területén (Berlin kivételével) mennyivel erősebb az idegenellenesség mint a nyugati részeken.

A másik ok, amiért a németek győztek az volt, hogy Berlin elvesztése miatt kénytelenek voltak decentralizálttá válni gazdasági értelemben (segítve a kis- és középvállalatok fejlődését, amint ezt a közgazdászok is leírták) és politikai értelemben is, növelve a tartományi önállóságokat. A dél-németek lassan felzárkóztak az észak szintjére, a különbség a két országrész között csökkenthető volt (1990 óta együttesen próbálják integrálni a volt NDK-t). Nem jutottak olyan, a kulturális sokféleség miatt széteső félben levő országok sorsára mint Olaszország vagy az Egyesült Királyság, ahol most teljes a politikai káosz.

A harmadik ok, hogy a vereségből tanultak és ellenállóvá váltak a hatalmat teljesen saját kezükben összpontosítani kívánó demagógoknak. A németekkel szemben a győztes Szovjetunióban pontosan ezzel ellentétes folyamatok mentek végbe és a társadalom militarizálódásának lecsengése hosszú időt vett igénybe az egész Birodalom területén (minket is beleértve).

 A háború mindig zsákutca, csak áldozatai vannak

Igaz, hogy a különféle kultúrák, népek együttélése mindig problematikus, a gazdasági helyzet romlása miatt az ellentétek kiéleződhetnek és történhetnek jogfosztások, atrocitások, de a zsidóság mellett a törökországi örmények, a délszláv kisebbségek esetében is (lehetne még további példákat is találni más földrészeken) a népirtások csak kimondott háborús viszonyok között fordultak elő.

Szeptember 1.-je, amikor a németek a többéves, tudatos és mindenki számára nyilvánvaló háborús készülődést követően nyílt támadást is indítottak Lengyelország ellen, az emberiség eddigi legnagyobb méretű és sok millió áldozatot szedő háborúját robbantva ki, méltó emléknapja lehetne mindazoknak, akik bármilyen módon (katonaként, légitámadás áldozataként, zsidóként, ellenállóként, hadifogolyként, vagyonuktól vagy becsületüktől megfosztott emberként stb.) a háborúk áldozataivá váltak.

Nem a füst zavarja a tisztánlátást az erdőtüzek esetében

Sokkal inkább a különféle álszakértők vagy önmagunkat szakértőnek beállítók, valamint a mindent átpolitizálók. Néha még az olyan cikkek sem segítik a tisztánlátást, amelyek teljes joggal olyan régi mítoszokat akarnak helyükre tenni, mint például „Az amazóniai vegetáció a Föld tüdeje”, ami szó szerint nyilván nem igaz. Minthogy azonban átlagember (vagy akár az átlagos értelmiségi!)  tudományos műveltsége igen csekély, aligha fog egy olyan cikket végigolvasni, mint pl: ez. De ha még végig is olvassa, akkor se fogja megérteni, hogy ha az erdő nem termel oxigént, akkor mért káros mégis a fák kivágása. Ezt nem előítélet, hanem tapasztalat alapján mondom.

Le kell menni eggyel alacsonyabb szintre és elmagyarázni, hogy a nagy fák és egyéb növények rengeteg szenet tárolnak, ami ha bekerül a légkörbe az nem lesz jó. Azért se lesz jó, mert az évmilliókkal ezelőtt a föld mélyére süllyedt növényi szén (kőszén, kőolaj, földgáz) bányászatával és elégetésével egyébként is folyamatosan nyomjuk a légkörbe a szenet, és ezzel is ráteszünk egy lapáttal. (Üvegházhatást okoz – ezt mindenki érti, hogy mért van melegebb a szobában vagy az autóban mint kint, ha besüt a Nap.) Ráadásul a folyamat öngerjesztő: ha melegebb van nyáron (és szárazság), a fák kiszáradhatnak, vagy a száraz avar is lángra kaphat, emiatt tovább csökken az erdők aránya.

Már ma is a sivatagok és füves puszták aránya a legnagyobb jelenleg és ez most tovább növekszik.

Hiába lesz az őserdő helyén mondjuk szójaültetvény, a mezőgazdasági termesztés sokkal kevesebb szenet köt meg mint az esőerdő. Főleg mivel a trópusi talajokból köztudottan gyorsan kimosódik és lebomlik, az esőerdő szerves anyag tartalmának 80%-a az élő növényekben található. A különbség a légkörbe kerül CO2 és egyéb gázok formájában.

A mérsékelt égövi erdőkre is igaz mindez, bár kevésbé dús vegetációt képeznek és arányosan kevesebb szenet kötnek meg. Az erdők arányának növelése csupán az EGYIK lépés a sok közül az éghajlatváltozás mértékének csökkentésére.

A médiumok persze mindig felkapnak egy témát mint most a brazil esőerdőket, de hát közel 7 millió m2-ről van szó, amelynek 2/3-a Brazíliához tartozik. A radikálisokat pedig nem értem, hogy mért védik bőszen Bolsanot, amikor a mi érdekünk az, hogy mennél több erdő maradjon meg a Földgolyón (nem csak a szénmegkötés miatt, hanem azért is, mert az éghajlatra is hatással vannak és a biodiverzitás fenntartása miatt is fontosak).

Azt értem persze, hogy aránytalan a dolog, másokat is lehetne ugyanígy támadni, de a környezetvédelmi kampánytémák jellemzően ilyen médiafelhajtással szoktak járni. Ha más országok vezetőit is lehetne támadni, abból nem következik az, hogy Bolsano felmentést érdemel. Ha a brazil baloldali kormányzat sumák módon irtotta az esőerdőt, nem verte nagydobra, az nem jelenti azt, hogy ha Bolsano propagandát folytat mellette, mondhatni még „olajat is önt a tűzre”, akkor jobb lesz a helyzet mint régen. Megjegyzem egyébként, hogy szakállas téma már az esőerdők védelme.

A szélsőjobb mellett a szélsőbalra is igaz ez, ők habzó szájjal támadják a nagy cégeket, afféle anarhista-marxista irányvonalat képviselve. Ugyanis nem tudják megmondani, hogyha megszabadulunk a nagy globális vállalatoktól, akkor mi lesz helyette, erre nincs semmilyen programjuk. (A sok kis cég nem feltétlenül védi jobban a környezetet, sőt még nehezebb őket ellenőrizni és számon kérni.) A cél persze az, hogy amit lehet lokalizáljunk a termelésben és fokozatosan visszafogjuk a fogyasztást, de ezt nem habzó szájjal dühöngve lehet megtenni, hanem koncepciók mentén, lépésről lépésre.

Végül egy dolog arról, hogy a statisztika is milyen becsapós, valóságos számháború zajlik e téren, ahol mindenki találhat önigazolást. Pl. van olyan kimutatás, hogy a közlekedés csak a CO2 kibocsátás 17%-ért felelős, szinte elbagatellizálható, a legnagyobb szennyező 38%-kal az ipar. Ilyen viszont nincs, hogy „ipar”, mert részben épp hogy közlekedési eszközöket gyárt, vagy olyan szerszámgépeket és szerszámokat gyárt, amelyekkel közlekedési eszközöket lehet gyártani. Vagy épp utat építeni.

Legjobb a végfelhasználó felől nézni: utazol, kajálsz, fűtöd a lakásod, veszel dolgokat, stb, ez sokkal reálisabb képet ad. (Az USA-ban az utazás min. 28% és ebben még nincs is benne minden.)

Emiatt nem kárhoztathatod a nagy cégeket sem, csak azt gyártják, amit igényelsz. Ha nem vásárolsz tőlük semmit, akkor tönkremennek, ennyi.

Szerintem próbáljunk elvonatkoztatni a politikától, másrészt ne akarjunk annyira számháborúzni. Nyilván először a legpazarlóbb vagy legkárosabb dolgokat kell csökkenteni (erdőirtások, szénerőművek, marhahús, hosszú távú repülőutak, műanyagok, textilek stb.), utána jöhetne egy második vagy harmadik kör a környezetbarát mezőgazdasággal és tömegközlekedéssel az élen.

Az elektromos autókról például elterjedt egy cikk nyomán, hogy károsabbak a dízelesnél, holott ez bizonyos feltételek esetén van így, de a jövőt tekintve, amikor nő a megújuló energiaforrások aránya, egyre kevésbé állja meg a helyét. Ezzel együtt csak kis előrelépést jelentenek a belsőégésűekhez képest és leginkább a városi forgalomba valók.

A nagy előrelépéshez mindenképp az kell, hogy rengeteg szenet visszajuttassunk a kőzetekbe, a talajba, a növényzetbe vagy a tenger alá, valahogyan megkötni, különben nem fogjuk tudni féken tartani az éghajlatváltozást. Ehhez nyilván rengeteg pénz kell, a nagy cégek pont ebben járhatnának az élen, hogy összekalapolják a száz- vagy ezermilliárd dollárokat erre a célra, bár a kormányok hozzájárulására is alighanem szükség van.

A környezetvédelemből jó lenne kiszűrni a politikát és a pártoskodást amennyire lehetséges, mert szinte mindenki találhat olyan területet a maga számára, amivel egy kicsit előreléphetünk a környezetünk állapotának megóvásában.

Hogyan érjük magunkat tetten, amikor elfogultan ítélkezünk?

Annyira nem törekszünk Magyarországon az objektivitásra és a helyzetek elfogultság nélküli megítélésére, hogy amit a pszichológusok kognitív torzításoknak („cognitive bias”-nak) neveznek, annak még nincs is a köznyelvünkben eléggé érthető megnevezése. Legalább 24 ilyen „énvédő mechanizumusról” tud a pszichológia, de ezeknek se nagyon vannak magyar köznyelvi megfelelői. Minden esetben arról van szó, hogy az elménk egyszerűen becsap minket, az adott helyzeteket teljesen torz perspektívákból ítéljük meg. (Ja, az elménk legtöbbször védekező beállítódással működik, sajnos ritkább esetekben szolgálja csak a kreativitást.)

Ezek az elfogultságok a világon mindenhol léteznek, de ahol a pártoskodás határozza meg a véleményalkotást, ott még a legnyilvánvalóbb hibákat sem fogjuk beismerni. Talán mégis vannak közöttünk elég sokan olyanok, akiket érdekelnek a közéleti események, de mégsem szeretnék azokat egyetlen párt vagy csoportosulás dogmái, ideológiai vonala mentén értelmezni. Akik törekszenek az elfogultságaiktól legalább részben megszabadulni, az ő számukra érdekes lehet néhány szemléletes példa. (A 24 típusú önbecsapás közül néhányat kihagytam, másokat összevontam.)

1.Lehorgonyzás, az első adat meghatározó jelentősége.

A kereskedelem is használja ezt az elvet, amikor egy blőd árat adnak meg, majd ahhoz képest egy óriási akciót hirdetnek meg (végeredményben duplájáról a felére). A demagóg politikusok ehhez hasonló módon járhatnak el, amikor vad, nyilvánvalóan képtelen ötleteket vetnek fel, meghatározva a közbeszédet. Azokkal a „kannibálokkal”, akik a jó ízlést szabályait felrúgva durván „belecsapnak a lecsóba”, mindig jól lehet a társadalmat revolverezni, zsarolni.

2.Megerősítés.

Először eldöntöm, hogy miben fogok hinni, (mert az valamiért szimpatikus), utána csak azokat az információkat fogom szelektíven szűrni, amik engem igazolnak. Így találhatunk bőven példákat a bevándorlás alapvető kultúraellenességére, éppúgy mint a teljességgel veszélytelen voltára, holott mindkét véglet nyilvánvalóan túlzás, durva leegyszerűsítés. Ehhez hasonló a „futok a pénzem után” elv, tehát ha éveken át abban hittem („beruháztam” abba a hitembe), hogy Sztálin rendszere alapvetően jó volt, (vagy bármelyik véreskezű diktátoré), akkor ragaszkodni fogok ehhez a véleményemhez foggal-körömmel még akkor is, amikor már rengeteg bizonyítékot lehet felmutatni ezzel szemben. Az emberek nagyon ritkán mondják ki, hogy amiben éveken át hittem azt belátom, hogy sajnos tévedésen alapult.

3.Nem tudsz elég sokat ahhoz, hogy felfogd, hogy mennyire sötét vagy (az ún. Dunning-Kruger effect).

A különféle kommentelők között gyakori, hogy olvastak valahol valamit vagy megnéztek egy videót, és ezek alapján véleményt nyilvánítanak olyan témában, amelyről egyébként halvány gőzük sincs. A félműveltség köztudottan ártalmasabb minta a teljes műveletlenség, mert a félművelt ember azt hiszi, hogy sokat tud, a művelt az, aki tudja hogy mennyi mindent nem tud még. A mai világunkat is igen gyakran félművelt bunkók irányítják, akiknek elsősorban az etikai alapok terén vannak óriási hiányosságaik.

3.Visszacsapás (backfire, visszalövés)

Hiába sorolnak fel egyre több bizonyítékot a laposföld-hívők ellen, ők annál inkább hinni fognak abban, hogy egy összeesküvésről van szó velük szemben és annál merevebben ragaszkodnak a képtelen állításaikhoz. A csoport összezár a támadással szemben. Amikor egy újfajta influenzatörzs jelent meg pár éve (H1N1) és a védőoltásokat kezdték sokan szorgalmazni (hivatalból, kötelességtudatból), akkor egyre jobban terjedtek a különféle összeesküvés elméletek és egyre nagyobb lett az ellenállás és a hisztéria az oltással szemben.

Az összeesküvések az ún. „barnum hatásra” vezethetőek vissza, mert szeretünk olyan jelenségek között kapcsolatokat találni, amelyek között valójában nincs. Agyunk olyan, hogy még egy felhőben is egy arc formáját látja meg.

4.”Régen minden sokkal jobb volt”

Nem jutott el hozzánk régen annyi negatív hír régen, részben mert titkolták részben mert nem volt még internet, ahol a hírek lényegében szűrés nélkül, villámgyorsan terjedhettek volna. A statisztikák azt mutatják, hogy a bűnözés például csökkent, de sokan mégis a legnagyobb problémának tartják, a relatív biztonságérzetük mégis romlott. Az az igazság, hogy régen fiatalabbak voltunk és fiatalabban az emberek sok mindent könnyebben vesznek, nem félnek annyira a változásoktól sem.

5.”Elsődleges attribúciós hiba” – még kimondani is szörnyű

A saját hibáinkat a körülményeknek tulajdonítjuk, mások hibáját pedig annak, hogy ők alapból ilyenek. A sikereinket is magunknak köszönhetjük mindig, a kudarcainkat viszont annak, hogy nem vagyunk elég szerencsések – ez utóbbi már valójában az önigazolás esete. Valójában mindenkit nagyon befolyásolnak a körülmények, az életmódja: egészen máshogy gondolkodik, ha egy nagyváros közepén irodai munkát végez mintha egy kis faluban dolgozik (akár számítógépes munkát), mert a közeg, a körülmények mindig hatással vannak a tetteinkre. Erős nyomás alatt a legtöbben képesek vagyunk eléggé aljas és felelőtlen dolgokat is elkövetni. Ehhez hasonló a következő:

6.Csordamentalitás

A legtöbben szeretnénk egy csoporthoz tartozni és nagyon szeretnénk, hogy elfogadjanak minket, ezért ritkán vállaljuk fel a saját véleményünket egy adott kérdésben. A legtöbb ember alapelve a konformitás, tehát könnyen elfogadjuk a Vezér elveit és szépen visszaböfögjük a sablonszöveget vagy például Békemeneten veszünk részt. Mindezt azért tesszük, hogy többen szeressenek és legyen újabb hivatkozási alap a kapcsolatépítésre. Ez hasonló a következőhöz:

7.Járókelőhatás

Megfigyelték, hogy ha sokan vannak az utcán, akkor ha valaki rosszul lesz, mindenki a másikra fog várni, hogy tegyen valamit. A politikában ez úgy merül fel, hogy „mért pont én”, mért én legyek az, aki szót emel a nyilvánvaló ésszerűtlenségek ellen, vannak ott elegen, mért pont az én dolgom? A közönyös, atomizált, önmagunkat fel nem vállaló emberekkel szemben könnyen lehet önkényeskedni.

8.Halo effektus

Ha valaki szimpatikus nekünk, azzal szemben elnézőbbek vagyunk, az antipatikus személyekkel szemben viszont túl szigorúak. A különféle sztárok tetteinek megítélése jó példa erre, például amikor egy ellenszenves karaktert játszó és köztudottan indulatos színész (Damu Roland) jó pár éves börtönbüntetést kapott olyasmiért, amiért egyes helyeken a fél falut be le lehetett volna csukni. Ezek valójában példát statuáló, koncepciós perek – ismét csak hibás ítélkezésről van szó, hiszen ismertségtől függetlenül mindenki tetteit ugyanúgy kell megítélni. Az is ide tartozik, hogy saját csoportunkhoz tartozók kisebb-nagyobb vétkeit mindig igyekszünk bagatellizálni, ha viszont az „ellenség” követte el ugyanezt vagy egy másik csoportba tartozó, annak egyből a fejét követeljük.

9.Igazságos világ hipotézis

Annak feltételezése, hogy egy teljesen igazságos világban élünk, ahol a kemény munka és tehetség határoz meg mindent. A magyar igazságszolgáltatás egyes résztvevői valóban azt hiszik, hogy igazságot kell szolgáltatni tényleg minden áron, emiatt évtizedekig húznak, halasztanak különféle pereket. Az angolszász jogrendszer azonban úgy működik, hogy az ügyész és a védő összecsap és a bíró nem azért van ott, hogy „prezentáljátok most nekem az igazságot nyomban”, hanem hogy a felhozott érveket és bizonyítékokat mérlegelje és eredményt hirdessen.

Tényleg van sok olyan eset, amikor az igazságot sejteni lehet, de valamiért nem sikerült bebizonyítani (pl. Zsanett ügy nyilvánvalóan ilyen, de számomra az első Vörösiszap-per is ilyen jellegű volt). A politikai szempontok akarják ilyenkor meghatározni, hogy mi az igazságos. Ettől éveken át dagaszthatjuk ugyanazt az ügyet, pedig lapozhatnánk egyet, mert mindig van nagyon sok más, amit emiatt elhanyagolunk, és kikerülhet az igazságszolgáltatás reflektorfényéből, egyszerűen nem jut rá elég energia és figyelem.

Teljes objektivitás persze nem létezik, az elfogultság nagyon emberi dolog és nem várható el senkitől, hogy mindig helyesen ítélje meg az egyes eseményeket. Ha túlságosan ragaszkodunk a téveszméinkhez és nem mondjuk ki sosem azt, hogy „bocsánat, tévedtem”, azzal viszont saját magunknak ártunk a legtöbbet.

Foglyul ejtette magát a magyar politikai elit

Vezető politikusaink legutóbbi három olyan megnyilvánulása ismét megmutatta, hogy mennyire a saját szekértábor mentalitásának foglya a (fideszes) politikai elitünk. Teljesen annak az egysíkú szemléletnek a rabjai, hogy csak a MI és az ŐK létezik, barátok vagy ellenségek, mindenki ebbe a két kategóriába sorolható.

Ilyen esetekben a legrosszabb amit tehetünk, hogy bármiféle alapon támadjuk őket, mert akkor még keményebben összezárnak. Nekem sincs szándékomban támadni, inkább csak kritizálni, mert mindig abban reménykedem, hogy egyszer végre abbahagyják az „osztályharcot” (kommunista terminológiával szólva), a harcos radikálisról egy mérsékelt, konszolidált stílusra állnak át egyre inkább. Urambocsá még a hatalommegosztás sem lesz számukra annyira vörös posztó.

Varga Judit igazságügy miniszter újnak számít ebben a csapatban, emiatt most nem várható el tőle annál több a nyilatkozatok szintjén, mint a lojalitásának kifejezése. Szellemi horizontja valószínűleg eléggé alacsony lehet (ami nem zárja ki, hogy területének jó vezetője legyen), például nem tudja mi a jobboldali és a radikális közötti különbség, a Facebook-ot kritizáló nyilatkozata alapján. A Facebook-ot én politizálásra kifejezetten alkalmatlan közegnek tartom, mert zavaros fejű önjelölt próféták hadát képes kitermelni, ami nagyon veszélyes. Az FB menedzsmentje is rájött már erre, amikor Indiában embereket lincseltek meg puszta rémhírterjesztés következtében. Varga Judit sem gondolt bele abba, hogy a FB cenzúrájának az elmaradása micsoda veszélyeket rejt, mekkora hatalmat ad a társadalmi rendet felforgatni szándékozó mindenféle egyének (azaz RADIKÁLISOK) kezébe, a különféle uszító és gyűlöletkeltő posztok kigyomlálása most is nagyon megterhelő azoknak, akik ezzel foglalkoznak.

Az, hogy közülük több a jobboldali mint a baloldali felfogású pusztán csak annak a következménye, hogy szélsőbalos kudarctörténetek jóval nagyobb számban vannak a világon jelenleg Észak-Koreától Venezueláig a szélsőjobbosakhoz képest (a történelem tanulását pedig a legtöbben hanyagolják). Még (a jobboldali témának mondott) oltásellenesség is járványok feléledését okozta, de általában arról van szó, hogy a szellemi sötétség a pártállástól tejesen függetlenül vezet emberek halálához. Az igazi jobboldaliságnak ehhez semmi köze, hiszen az a hagyományos és időtálló értékekhez való ragaszkodást jelenti: egyéni kiválóság, erkölcs, család és természetes közösségek (nem annyira a FB virtuális világa).

 

Másik példa Matolcsy György, aki egy nagyon jó érzékkel rendelkező gazdaságpolitikus és jó jegybankelnök. Olyan egyszerű dolgokra épít mint a pénzügyi stabilitás, a pénzek kiáramlásának megakadályozása a magyar gazdaságból vagy az ésszerű piacvédelem. Amit ő „unortodox” közgazdaságtannak tart, az a gyakorlatban nem létezik: a Corvinuson és máshol is pontosan ugyanazokat a közgazdaságtani törvényszerűségeket oktatják mint bárhol máshol, azzal a különbséggel, hogy vannak tárgyak, ahol a „matolcsyzmus” dicső eredményeit kell a hallgatóknak visszaböfögni. Ez pont olyan, mint annak idején a marxizmus volt: egy semmilyen irányzathoz nem csatlakozó ideológiai konstrukció, amellyel meg kellett futni a tiszteletköröket, de a gyakorlatban nem használták. Nagyon sok eset van a világon, amikor a DOGMATIKUS szemléletű közgazdaságtantól sikerült megszabadulni és a szabályok józan ésszel történő, az adott társadalom feltételeinek megfelelő alkalmazása volt célravezető – valójában ezt kellene tanítani, nem valamiféle matolcsyzmust. (Amellett, hogy nem etikus senkinek a saját lovát dicsérnie.)

Matolcsy téved azon a ponton is és túllépi a hatáskörét, amikor Amerikai Birodalmat emleget. A történészek nem véletlenül nem véletlenül nem beszélnek (Európára kiterjedő) Amerikai Birodalomról vagy amerikai gyarmatosításról: azon egyszerű okból, mert nem teljesíti egy birodalom klasszikusan megfogalmazható követelményeit. A radikális jobboldalon nagyon jó mozgósító hatású ugyan ez a hangzatos szóösszetétel, de a fogalmi használata abszolút pontatlan, sokkal inkább az amerikai kultúra és életmód meghatározó szerepéről lehetne beszélni. Egyszerűen arról van szó, hogy sok minden ott jött létre először is onnan terjedt el. A Google, Facebook, Amazon például nem egy központi kormánydöntés miatt jöttek létre és váltak a világ meghatározó cégeivé, a kormányzatnak ehhez semmi köze, az amerikaiaknak éppolyan fejfájást okoz a kvázi-monopolhelyzetük mint bárki másnak.

Ezzel együtt Matolcsy meglátásainak és törekvéseinek döntő részét alapvetően pozitívnak tartom, bár a túlságosan nagy hatalma miatt valszeg. hajbókoló csinovnyikok ezrei veszik körül és építhetik a saját hamis személyi kultuszát, ami nyilvánvalóan az egészséges szellemi alkotóközeg rovására megy.

 

Orbán Viktor szintén azért emészti meg a környezetvédelmi problémák nagy részét, mivel abból a fekete-fehér mentalitásból indult ki, hogy aki a hagyományos fosszilis energiagazdaságot meg akarja haladni, az nyilvánvalóan a szén-gáz-olaj alapokra épülő putyinizmus támadása miatt teszi ezt. A barátom ellensége pedig nekem is az ellenségem. Azt nem vette figyelembe, hogy a környezetvédők nagy része fiatal, akiknek nem mindegy (vele ellentétben), hogyan fog kinézni a világ 30 vagy 40 év múlva. A fiatalok többségéhez ugyan valamivel közelebb van az újító szellemi baloldali mentalitás, de ez sem általánosítható. A környezetvédők jobboldali, a hagyományokhoz való visszatérésről szóló követeléseket is megfogalmaznak: ilyen például az atomerőművek leállítása, a műanyagok helyettesítése természetbarát anyagokkal vagy anti-globalizációs elvek.

Hiába szeretné fekete-fehérnek látni Orbán és csapata, a politikai paletta nagyon színes és SZIVÁRVÁNYOS mindenhol (tessék elvonatkoztatni tudni melegjogoktól vagy homofóbiától). „Az” ellenzék nálunk sem létezik csak különféle ellenzéki pártok, az emberek gondolkodása nagyon sok féle mindenhol, a liberális csak nálunk megbélyegző értelmű (bizonyos körökben), a szocialista szintúgy.

A Fideszen belül vannak még teljesen elvakult, reménytelennek látszó esetek is, Kövér és társai, akik bármiféle kritikát nyilvánvalóan támadásnak fognak venni. A Fidesz törzstámogatóit adó kemény magban is vannak sokan ilyenek, akik úgy fogják fel  a politikai csatározásokat mint valami sporteseményt, hogy most jól megverjük az ellenfelünket, és ezt a fajta harcot kimondottan élvezik. Még ha ettől kimutathatóan fel is dobódnak és egészségügyileg is jó hatással van rájuk, ez csak egy tipikus pótcselekvés a saját életünk problémáival való foglalkozás helyett. Amellett, hogy az ilyen ismerőseim nagyon szánalmasak, emellett pedig felelőtlenek is, hiszen a politika nem egy „Hajrá Viktor” típusú szurkolásról szólna (eredetileg), hanem közös gondolkodásról.

A saját csapatunk nagyszerűsége mindenekelőtt, ez egy olyan mítoszépítésről szól, amely kívülről nézve szánalmas, nevetséges és ne csodálkozzunk, ha nem segíti az olyan, kifinomultabb rendszer szemléletet igénylő területek fejlődését mint például az oktatás vagy az egészségyügy.

Nagyobb kincs a víz mint gondolnánk

Szüleim és nagyszüleim gyerekkorában bővizű patakok folytak még a Mátraalján, halakat is fogtak bennük, mára már alig maradt belőlük valami. A Mátravidéki Erőmű (lignittel működő hőerőmű) üzemeltetése a valószínűsíthető oka annak, hogy a talajvízszint lecsökkent a térségben és a patakok is alig csordogálnak már. A Tarna szennyezése is ráirányította a figyelmet arra, hogy egy erőmű vagy másfajta ipari létesítmény mekkora veszélyt jelent a vízbázisaink tisztaságára. Régebben is voltak szennyezések a térségben, bizonyos patakok például jól láthatóan habzottak és feketés üledék csapódott ki a mederben, de akkoriban még nem nagyon ellenőrizték az élővizek minőségét vagy nem publikus módon tették ezt.

Egyébként a Tapolcai-tavasbarlang is azután lehetett ismét kedvelt turisztikai célpont (én is nagyon szeretem egyébként), miután a környéken a karsztvíz szintjét lecsökkentő bauxitbányászat megszűnt és a víz szintje helyreállt.  A bányászat és az ipar vízigénye tehát ma is nagyon jelentős, a nagy beruházások mint például Paks 2 tervezésénél is számolni kell vele. (Bár valószínűleg jobb lenne a beruházást teljesen leállítani, ennek csak az egyik indoka lenne a Duna élővilágának védelme.)

Rétegvizeink sem korlátlanul megújuló természeti források, ismét a Mátra térségéről mondható el, hogy az egyik  általam ismert faluban a hosszú éveken át bőven csordogáló, kitűnő minőségű artézi víz hozama előbb nagyon lecsökkent majd teljesen elapadt. Nagyon hosszú idő elteltével újulnak meg az ilyen rétegvizek a termálvizeket is beleértve, és még kérdéses lehet az is, hogy az utóbbi egy-két évszázad ipari eredetű felszíni szennyeződései milyen mértékben mosódnak majd le. Régebben a termálvíz visszasajtolásával nem törődtek, én is láttam olyan termál kutat, amelynek a hozama nagyon megcsappant az évek, évtizedek során.

Az éghajlatváltozás miatt gyakrabban várható szélsőséges időjárás, az időnkénti szárazságok egy-két évtized múlva döbbenetes mértékben leapaszthatják a Duna és a Tisza vízszintjét, több héten keresztül. Az is felmerülhet még a jövőben, hogy melyik ország mennyi víz kivételére jogosult. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy létezik nálunk korszerű és jól megalapozott koncepció, távlatos terv a vízbázisaink védelmére. Így például a mezőgazdaságban a fúrt kutakra alapozott esőztető vagy az árasztásos öntözés semmiképpen sem mondható korszerű gyakorlatnak, az esetleges ilyen irányú fejlesztések egyáltalán nem a víztakarékos szemlélet irányába mutatnak. A nagy értékű ültetvények, zöldségfélék csepegtető öntözése ellenben jóval korszerűbb és takarékosabb, és számítógép vezérléssel is pontosan szabályozható. (A növények tápanyag utánpótlásának számítógépesítése szintúgy takarékosabb adagolást tesz lehetővé és csökkenti a kimosódás mértékét is.)

Amennyiben megnőne a forró és aszályos időszakok száma az Alföld egyes részein, szárazságtűrő és rövidebb tenyészidejű növényekre lehet szükség (például kukorica helyett jöhetne cirok és szudánifű).

A közeljövőben a rendelkezésre álló víz mennyiségénél nagyobb problémát jelenthet a vizeink minősége az év egyes időszakaiban. Például hiába látszik ésszerűnek növelni a mocsaras területek nagyságát, amelyek több vizet tartanak meg a levonuló árhullámokból, hiába lehet cél, hogy az árvizek egy részét valahogy itt tartsuk, ha különféle szúnyogok terjesztette kórokozók okoznak különféle higiéniai problémákat, mivel a Kárpát-medence magasabb átlaghőmérséklete miatt eljuthatnak hozzánk. A baktériumok is jobban szaporodnak melegebb vizekben. (Bolygónk őslakosai és valódi urai nem a növények vagy állatok, sokkal inkább a baktériumok, mert szinte bármilyen éghajlati körülmények között képesek egyes törzsei a túlélésre.)

Országunk nagyon szerencsés helyen van olyan szempontból, hogy bővelkedünk vizekben olyannyira, hogy nem látjuk mennyire nagy kincset jelent. Jelenleg még természetesnek vesszük, hogy ivásra alkalmas vízben fürdünk és még öntözünk is vele. A jövőben időszakosan a mennyisége, de még inkább a minősége okozhat problémákat, például a bemosódó mikro műanyagok miatt tisztítani szükséges.

Én a magam részéről nem értem, hogy a tudományos közvélemény főáramának mért csak most érte el az ingerszintjét a mikro műanyag szennyeződés problémája. Egyes mérvadó tudományos központok dogmatizmusát vélem a valószínű oknak, hogy mért nem került már a probléma jóval korábban reflektorfénybe, hiszen kutatási eredmények már évtizedek óta kellettek, hogy rendelkezésre álljanak, a jelenség annyira feltűnő. Nekem is van egy kábé tíz éves bevásárló szatyrom a szekrényben, papírokat tartok benne, ez most jól láthatóan egy-két centis darabokra esik magától is, mindenféle külső hatás nélkül, porszívóval tudom csak összeszedni a kis darabjait.

Van még ráadásul számos régi ipari szennyező forrás (vagy például régi ólom vízvezetékek), amelyek alattomosan szennyezhetik a vizeinket, eltávolításuk jelentős költséget is okozhat, a feltárásuk és elszigetelésük valamivel könnyebben megoldható. Az ilyen extrém esetektől eltekintve különféle fizikai elven működő vízszűrők használatát még mindig jobb ötletnek tartom, mint hordani a rengeteg bolti ásványvizet műanyag a flakonokkal. (Annak ellenére, hogy általánosságban véve nem vagyok műanyag ellenes, amennyiben képesek vagyunk fegyelmezetten, zárt rendszerként kezelni a hulladékot. Most is úgy jártam, hogy nem volt nálam véletlenül táska és az egyik jól ismert áruházlánc üzletében nem volt textil vagy egyéb más környezetbarát szatyor, csak olyan papírtáska, amely két perc alatt elszakad, ezért kénytelen voltam egy nagy műanyag bevásárló szatyrot venni, sajnálatos módon.)

A vizeink mennyiségét érintő problémák fellépésének esélye a közeljövőben nem túl nagy, bár lehet, hogy le kell szoknunk a pázsit folytonos locsolásáról csak azért, hogy hamarabb lenyírhassuk (és angolperje helyett esetleg kevésbé igényes füveket vagy szárazságtűrő növényeket fogunk telepíteni). Vizeink minősége az, amely alighanem jobban veszélyeztetett a jelenlegi gyakorlatok mellett.

Hogy egy teljesebb képet lássunk, meg kell jegyezni, hogy a vízkérdésnél van legalább egy, nagyságrendileg súlyosabb környezetvédelmi probléma, a levegő szén-dioxid tartalma (és egyéb üvegházhatású gázok mennyisége). Mivel a szén-dioxid kibocsátás visszafogása nagyon kemény dió (annyira sok forrásból származik és annyira együtt jár a jelenlegi életmódunkkal), ezért a világ nagyhatalmainak kormányai és a multimilliomosai is kell, hogy együttesen támogassák az aktív megkötési technikákat. (Amellett, hogy az életmódunkat is fokozatosan meg kell változtatnunk a túlélésünk érdekében.) Aktív megkötés alatt értve azokat az eljárásokat, amelyekkel eltüntethető a légkörből, mint például a fásítás (n.b. az elültetett fák vízhiány miatt ki is pusztulhatnak), kőzetekben történő megkötés, tenger alá sajtolás, talajok szerves anyag tartalmának újbóli növelése. Akármilyen sokba is fog kerülni, de mielőbb vissza kell adnunk a természetnek, a Földanyának a szenet, amelyet kölcsönvettünk tőle, kamatosan vissza kell fizetnünk minél hamarabb, mert ha nem tesszük, akkor durván behajtja rajtunk.

Mennyit érnek a környezetvédelemben az érzelmekre ható kampányok?

Az, hogy mennyire az érzelem vezéreltek vagyunk, jól látszik a különféle környezetvédelmi kampányokon is: egy-két látványos témán rugózunk és elhanyagolunk közben más, legalább olyan fontos problémákat. A műanyag zacskók például jól látható környezetszennyezést okoznak, hiszen a tengeri állatvilág is megszenvedi, ráadásul már a nevében is benne van, hogy „műanyag”, azaz természetellenes, emiatt a plasztik tárgyaktól sokan idegenkednek. A műanyagot azonban csak azok tudnák teljes mértékben kiküszöbölni, akik remetének mennének, a társadalomból való teljes kivonulás viszont csak kevesek célja lehet.

Műanyagok mindenhol

A környezetünket terhelő egyik fő mikroműanyag szennyező forrás a mosógép, mivel nagyon sok ruhánk tartalmaz szintetikus anyagokat. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy csak tiszta pamutot hordjon, amelynek előállításához egyébként is rengeteg vízre van szükség, ezért nem feltétlenül környezetbarátabb a műszálnál.

Az autók 9%-a műanyag, a különféle kütyükben még ennél is több van, és nincs rá garancia, hogy mindegyik a bontóba kerül (ahol az újrahasznosításuk eléggé problémás). Mennél kevesebb kütyüt kell használnunk és mennél ritkábban cseréljük le annál jobb, az autónkat szintúgy. Még a folyamatosan kopó autógumik is terhelik a környezetünket, bár nyilván nem olyan látványosan mint egy flakon vagy egy zacskó.

A flakonok és zacskók kiküszöbölése sem egyszerű

Ami jól látható volt sokak számára a „műanyagmentes július” kampány során. Például ha valaki egy fesztiválon vesz részt, nagy valószínűséggel flakonból vagy műanyag pohárból fog inni, mert higiénikus és mert így tudják az eladók a mennyiséget ellenőrizni. (Az üveg viszont balesetveszélyes lenne a tömegben.) Műanyag evőeszközre és szívószálra azonban nincs feltétlenül szükség.

Én kimondott híve vagy a műanyag zacskóknak, azonban ez az én saját életmódomból fakad: tízórait tartok benne, szemeteszsáknak használom vagy a kutyagumi kidobására. A kis zacskók teljesen helyettesítik a nagy fekete szemetes zsákokat, és olyan előnyük van, hogy naponta ki tudom dobni velük a hulladékot. Szerintem nagyon kevesen vannak olyanok, akik szeretnének visszatérni a régi idők büdös kukáihoz vagy büdös szemetes vödreihez és nem használnak egyáltalán műanyag zsákokat. Korunk emberének higiénia igénye jóval nagyobb mint évtizedekkel ezelőtt. (Száz éve még a pesti polgárok nagy része is szőnyeget tett a fürdőkádba, annyira ritkán használta.) A papírzacskók használatához való visszatérés pedig lehet, hogy az erdősítés rovására menne (amellett, hogy funkciójában nem annyira megfelelő).


A különféle flakonok kiváltása talán még kívánatosabb lenne, de nem könnyű. Megint a higiénia az előnye a tusfürdőnek és a folyékony szappannak a szilárd szappannal szemben (amelyben a bacilusok is megtelepednek). Az ásványvizes flakonok használata szerintem a legkevésbé indokolt, helyettük jöhetnek víztisztítók (akinek a csapvíz nem elég tiszta), viszont nagyon sok egyéb vegyi anyagot, tisztítószert használunk egyszerűen azért, mert jól beváltak.

Nem mindenkinek van rá ideje

Nem akarok senkit sem megsérteni, de van az országban nagyon sok nagyon elfoglalt ember, aki például a bevásárlással nem szeretne túl sokat foglalkozni, a lehető legegyszerűbb módon szeretné megoldani. A tehenészetekből származó tej közvetlen értékesítése is ezen a ponton bukott meg: a legtöbbünk számára egyszerűen nem annyira fontos, nem akarunk annyit vacakolni vele, mert a bolti tartós tej is majdnem olyan jó. A városlakó ember lehetőleg egy helyről vagy néhány üzletből szeretne mindent megvenni, piacra is sokan csak azért járnak, mert sokkal személyesebb dolog ismerőstől vásárolni. Akinek esetleg több állása van, a gyerekeit ide-oda hordja napközben és esetleg még az idős szüleivel is foglalkoznia kell, neki nem biztos, hogy a környezetvédelmi szempontok lesznek az elsők.

A kapitalizmust nem lehetséges „újragondolni”

A mostani fogyasztónak nevezett (valójában inkább felhalmozó és pazarló) társadalom nem úgy jött létre, hogy valakik „kigondolták”, emiatt újragondolni sem lehetséges. (Az ember nem képes kigondolni társadalmi rendszereket, az összes ilyen törekvés, mint a kommunizmus és a fasizmus is rendre kudarcot eredményezett.) A társadalmi rendszerek úgy jönnek létre, hogy a szokásaink fokozatosan megváltoznak mások hatására, és megtartjuk azt, ami nekünk praktikusnak és kézenfekvőnek bizonyul.

A szokások folyamatosan változnak, változhatnak, egy lényeges korlát azonban, hogy az agyunk felfogóképessége véges és prioritásokat rendel a különféle tevékenységekhez. Ha egy adott dologgal foglalkozunk, az kiszorít más tevékenységeket: ilyen lehet például a műanyag vakságnak nevezett jelenség, hogy azt hisszük, hogy ha a műanyagokat igyekszünk száműzni, azzal már sokat tettünk a környezetünk védelméért. Egy részletprobléma minden más fontosat háttérbe szorít.

A környezetet sokkal jobban védő kulturális szokások kialakítása nagyon is lehetséges, azonban ez sok lépéses és több irányú folyamat.

A műanyagipar becsapott minket, ergó most náluk van a labda

A becsapás abból állt, nem tudom mért nem vette észre senki, hogy amikor azt mondták pár évtizede, hogy a nem lebomló műanyagokkal baj lesz, akkor ők elő is álltak garantáltan lebomló fóliákkal. Csakhogy annak nem ment utána senki, hogy milyen termékekké bomlanak le: nem szén-dioxiddá és vízzé, csupán mikroműanyagokká. Ha kicsit az ő fejükkel is gondolkozunk, nyilván nem akartak olyan csomagolást létrehozni, amely már az üzletben szétesik a napfénytől vagy a levegő oxigénjének a hatására, viszont a jól komposztálható csomagolóanyagok bevezetése már régen megtörténhetett volna.

Mivel a szállítási igények és a higiénia miatt nehézkes a plasztik kiküszöbölése, elsősorban jól lebomló vagy könnyen újrahasznosítható műanyagokra van szükség. Ha ezek drágábbak a mostaniaknál (mert például kukoricából készülnek speciális eljárásokkal), abban az esetben is kötelezően be kell vezetni, ez aligha lehet kérdés. A környezetbe kerülő vizeket pedig már most is szűrni kell tudni, a már szennyezett élővizeket pedig folyamatosan tisztítani.

Rendkívül specializált társadalomban élünk, ezért nincsenek mindenkire egyformán ráhúzható követelmények

Az elvárások sem lehetnek uniformizáltak, például nem mondhatjuk azt, hogy mindenki komposztáljon (még ha van is erre lehetősége), mert talán nem tud vele foglalkozni idő hiányában, vagy nem biztos, hogy ért hozzá, ellenben a zöldhulladék és a háztartási szerves hulladék gyűjtése megoldható. Az életmódunk is sokféle, mindenki más módon tud segíteni: az első lépés tisztában lenni azzal, hogy melyik gyakorlatunk mennyire környezetkárosító és milyen alternatívái vannak. Viszont nem fogunk semmit tenni hosszú távon és „fotelzöldek” maradunk, ha a követelmények olyanok, hogy a szokásainkat hirtelen és drasztikusan meg kellene változtatnunk. Mert nem fogjuk megtenni, legfeljebb kampányszerűen.

Ösztönzőként hatna viszont a változások elősegítésében, ha a környezetszennyező termékek adója magasabb lenne mint a környezetet kímélőké, így például a hús áfája sem lehetne alacsony, az üzemanyagok ára még magasabb kellene, hogy legyen és a rezsicsökkentés sem ösztönöz az energiatakarékosságra.

A mentalitás megváltozása már sokat segítene

Első lépésként a fölösleges szennyezéseket kell tudni megelőzni: nem venni fölöslegesen kütyüket és rongyokat. Az élelmiszerpazarlást is minimalizálni kell: például megvenni akkor is a zöldséget, ha nem olyan jól néz ki. Nem használni az autót feleslegesen, a szemét szelektív gyűjtésére jobban ügyelni. (Például egyes cégeknél vannak kimondott műanyag flakon gyűjtők és a flakonokat összepréselő szerkentyűk is).

Mások szemetelése felháborodást kellene, hogy keltsen. Amikor Horvátországban voltunk és tüzet gyújtottunk a parton, akkor egy felháborodott helyi lakos egyből ránk kiáltott, hogy mit képzelünk mi, bepiszkoljuk a „plázst”. El kellett oltanunk a tüzet és rendbe tennünk a helyét. Éppígy nálunk a természetben szemetelők is megbotránkozást kellene, hogy kiváltsanak. A környezetet terhelő szennyezések nagy részét csupán hanyagság és nemtörődömség okozza, ennek kiküszöbölése lehetne az első lépés, amely a törvényhozás szigorát is felhasználva, nem is tűnik annyira nagy feladatnak.

 

Jól építkezünk-e a jelenlegi rendszerben?

A kérdés konkrét módon és általánosabb értelemben is feltehető, hogyan építkezünk manapság, a megfelelő alapokra azt építünk-e és valóban olyasmit, amire a legnagyobb szükség van. A konkrét értelemben vett kérdésre természetesen jóval könnyebb válaszolni.

Építkezünk ezerrel

Nagyon régóta nem pörgött ennyire az építőiparunk mint az utóbbi években, a GDP emelkedés legnagyobb részét adja már idén. Ez mindenképp pozitív fejlemény, hiszen sok új lakás mellett nagyon sok középületünk újul meg, régi városrészeket újítottunk fel és tettünk rendezettebbé. A dolognak legtöbbször vannak árnyoldalai is, az egyik az, hogy a pénzügyi válság előtt is túlfűtötté vált az építőiparunk, utána hirtelen kipukkadt. Másrészt az építkezések nem mindegyike elég produktív és hasznos. Habár a legpontosabb válaszokat az egyes területek szakemberek tudják megadni, vannak elég nyilvánvaló ésszerűtlenségek és olyanok is, amelyek minimum kérdőjelesek. Kifinomult építkezési kultúráról szintén nem nagyon beszélhetünk.

Lakásépítések

Sok új lakásra akkor van szükség, ha a régiek felújítása kevéssé gazdaságos, ha nő a népesség, jelentős a bevándorlás vagy a területi átrendeződés.

Ezek közül legkevésbé a lakosság növekedése áll fenn, bár a CSOK-nak és egyéb családtámogatásoknak jelentős pozitív hatása lehet egyes rétegek anyagi helyzetére, azzal együtt hogy megnövelték az építkezések költségét keresleti oldalról (a szakemberhiány pedig kínálati oldalról). A területi egyenlőtlenségek növekednek, mert hiába van falusi CSOK, amikor a kisebb településeken épülő házak fedezete nem elégséges egy jelentősebb hitelfelvételhez (töredékét érik csak a városokban levő házaknak). Az eredmény területi átrendeződés lesz, még inkább az ország közepén és a nagyvárosok közelében koncentrálódik a népesség nagy része, máshol csökkenés jellemző (és nem számíthatunk olyan mértékű bevándorlásra, amely ezt ellensúlyozhatja).

További kérdéseket vet fel, hogy az új lakások energetikai szempontból elég korszerűek-e, a szakemberek nagy része szerint nem. A mai követelmény a közel zéró egyenlegű éves energiafogyasztás, sőt egyes hónapokban energiatöbblet elérése napelemek és szélkerekek segítéségével. A lakások energetikai korszerűsítésében is komoly az elmaradásunk, a szociális helyzettől független rezsicsökkentés éppen azokat nem ösztönözte a korszerűsítésre, akiknek lehetőségük lett volna rá. Energiatakarékosabbá tett épületek leginkább Budapesten és Nyugat-Dunántúlon jellemzőek, de a helyzet ott is csak egy fokkal jobb mint az ország többi részén.

Városközpontok: látványosság, kevés hatással az életminőségre

A felújított közterek kimutatható pozitív hatása, hogy javítják az állampolgárok közérzetét és csökkentik a bűnözést (amelyet a lepukkant helyek vonzanak). A térkövezés például látványos, ezért a legtöbb önkormányzat a választás előtt feltöri az aszfaltozott járdákat és díszköveket rak le.

Ezen túlmenően azonban az életminőséget sokkal kevésbé javítja mint a parkosítás, futó és bicikli utak építése. Mivel ebben nincs akkora pénz és a választók nagy része sajnos nem is igényli a napi szintű testmozgást, az autósok érdekeit jobban figyelembe veszik és inkább az útfelújításokra koncentrálnak a legtöbb helyen (a forgalmi helyzetet cseppet sem javítva ezáltal). A városvezetés legtöbb helyen autós fejjel gondolkodik sajnálatos módon (olyan értelemben autós, hogy mindenhova azzal jár).

Stadionok és sportpaloták építése teljesen felesleges, a sportpályáké és kisebb sportlétesítményeké viszont cseppet sem az, ezek nagyon hasznosak. Az élsport támogatása, világversenyek rendezése csupán az adófizetők zsebéből veszi ki a pénzt és zavaros viszonyai miatt pénzmosásra ad lehetőséget, a tömegsport inkább az, amelyet érdemes támogatni.

Az is szép dolog, ha régi templomokat újítunk fel, de ennek is van egy ésszerű határa és az újak építése sem indokolt a rendszeresen templomba járók viszonylag alacsony száma miatt.

Út- és vasútépítések: rengeteg pénz ellenére alacsony hatásfok

Nagyon sok pénzt költünk nagyberuházásokra, amelyek nem túl hatékonyak, mert csak kis mértékben javítják a közlekedési helyzetet. (Azzal együtt is, hogy nálunk a korrupt közbeszerzések miatt minden drágábban épül mint mondjuk a németeknél vagy a horvátoknál). A budapesti körgyűrű építése jelentős csúszásban van (és ésszerűtlen tervezésű), az utak nagy része ott épül, periférikus részeken, ahol alig van forgalom. A hármas metró építési idejét, költségét és a vonal hosszát tekintve egy vicc.

A közutak átlagos minőségében eközben lényeges javulás nincs, az alsóbbrendű utak csapnivaló állapota elriasztó hatással van a tömegközlekedés igénybevételére is.

Vasutak esetében a helyzet nagyon hasonló, a fővonalakra elköltött nagy pénzek ellenére a vasút hírneve semmit sem javult, a vonatok sokat késnek és piszkosak továbbra is, a kisebb vonalakon a szolgáltatás színvonala még sokkal gyengébb.

Az állami vagy EU támogatású gazdasági célú beruházások sem mind indokoltak, például a hagyományőrzésre való pénzköltés egyes területeken már felesleges sznobság (pl. Tokaj borvidék), a helyi kiskirályok hatalmának szimbolikus kifejezése (és az ő zsebüket gazdagítják). Épülnek még ezen kívül köztéri szobrok, amelyek legtöbbször giccses ideológiai monstrumok, egy olyan identitáspolitika keretében, amely még a történelemhamisítástól sem riad vissza.

Az építkezések egész Európában csúcson vannak a rengeteg rendelkezésre álló pénz miatt, azonban a legtöbb országban a pénzek felhasználása valószínűleg sokkal ésszerűbb módon történik és racionálisabb szempontok alapján mint nálunk.

Betonozunk és aszfaltozunk ezerrel, a józanész határain túlmenően éppúgy, mint az „átkosban”.