1.Szelet vetettek, vihart aratnak

Általános tapasztalat, hogy ha valamilyen csoport agresszív stílust alkalmaz másokkal szemben, akkor az előbb-utóbb valamilyen módon visszaüt. Konkrétan a célszemélyek megelégelik és ténylegesen „visszaütnek” valamilyen formában, felveszik a kesztyűt. Valójában ez a helyzet az Európai Unió esetében is, amelynek politikai szervezeteit a magyar kormány eléggé sűrűn betámadja már évek óta. Habár az általunk (vagy talán inkább Orbánék által gyakorolt) kritikák időnként jogosak például a bevándorlás szabályzásával kapcsolatban, ez a fajta „külön utasság” (nem tudom, hogy mi a helyes jelző) már egy jó ideje a jogainkkal való visszaélés formáját ölti.

Ugyanez a helyzet a magyar ellenzék esetében, az agresszív kormánypárti propaganda, amely karaktergyilkosságokban is megnyilvánul, egy idő után megbosszulja magát, a drasztikus eszközöket az ellen oldalon levők is átveszik és visszafordítják a kormányra az általa sulykolt alapelveket. Bizony a rendszer nem mindig annyira családbarát vagy hívő keresztény, amennyire szeretne lenni vagy amilyennek mutatja magát.

Oda jutottunk, hogy elég komoly szélvihar alakult ki a közéletünkben, most már a kormány oldalon is tapasztalható némi káosz és tanácstalanság, nem csak a szétforgácsolódott ellenzék esetében.

2.Túlzott vagyoni koncentráció

Az elégedetlenség egyik úgynevezett „gyökér oka" a nagy vagyoni koncentráció, kevesen tudják, hogy habár az USA-t szokták fő példaként felhozni, hogy ott a felső 1% kezében mekkora vagyon koncentrálódik, a helyzet nálunk gyakorlatilag ugyanaz. A fő különbség, hogy a mi szuper gazdagjaink nemzetközi szinten nem olyan nagy halak mint az USA vagy más nagy országok dollármilliárdosai, a nagyságrendek eltérőek, az arányok nem annyira. A helyzet nálunk még inkább az mint az USA-ban, hogy egy viszonylag szűk kör jelenti a vagyoni elitet, és nagyon nehéz ebbe bekerülni, mert ez rokoni-ismeretségi alapon dől el.

A magyar elit vagyoni helyzete hasonló szintű a régi nagy földbirtokosok vagy a Horthy-rendszer arisztokráciájának szintjéhez, a politikai befolyást is beleértve. A probléma tehát nem az, hogy irigyek lennénk az újgazdag magyar NER elit vagyonára, hanem hogy a vagyonuk sokkal gyorsabban növekszik mint a magyar népességé (és akkor is nőtt, amikor a lakosságé csökkent), és még inkább az, hogy nem teljesítményalapon jöttek létre, emellett leuralják a politikai életet. Mindezt egybevetve a helyzet nálunk vagyoni téren rosszabb mint az USA esetében, akár a felső 1%-ot, akár a felső 10%-ot nézzük, és ugyanúgy mint az amerikaiaknak, a magyar átlagnak sincs gyakorlatilag semmilyen megtakarítása.

Orbán Viktor 2002-ben a híres műegyetemi beszédében mondta, hogy „Magyarország államformája nem részvénytársaság”, most viszont kiderülhet, hogy mégis az lesz belőle, ráadásul úgy, hogy a részvények nagy része néhány család kezében összpontosulhat. Ez egy klasszikus feudális struktúra egyébként, latin-amerikai stílusú rendszer hűbérurakkal és az őket kiszolgáló hűséges, jól megfizetett szolganépség hierarchiájával. Kérdés, hogy a társadalmi nyomás képes lesz-e ezen a tendencián változtatni. Az mindenesetre feltűnő, hogy a NER-ből kigolyózott bennfentesek egyre gyakrabban támadják be a rendszert.

3.Nem fejlődő magyar vállalatok tömege

A magyar gazdaság problémáit a német gazdaságra fogjuk, holott az igazság az, hogy habár a magyar exporton belül a német irány a legjelentősebb, de ez is csak 20%, inkább a magyar vállalatok azok, amik nem fejlődnek a megfelelő mértékben. A technikai fejlődés nem üti meg azt a szintet, a termelékenység nem nő olyan ütemben, ami versenyképessé tenné őket. Mindez eléggé közismert és számos iparágunkra jellemző, a mezőgazdaságtól és az élelmiszeripartól kezdve az építőiparon át a feldolgozóipar jó részében egyaránt. Ahol a járadékvadászat (EU forrásokhoz és kormánytámogatásokhoz való hozzáférés) áll az első helyen és a politikai kapcsolatok a másodikon, ott nincs elég nyomás a cégeken a fejlesztések érdekében. A világpiac pedig leköröz minket, ugyanazt a terméket olcsóbban, hasonló minőségben mások is tudják gyártani az EU-n kívüli országokban is.

4.Aki legjobban pusztítja a természetet az jár jól

Némi kitérő ugyan, mert ez inkább nemzetközi trend, de nálunk is érvényesül, hogy a természetet és a környezetet minél nagyobb mértékben pusztító cégek vannak a hierarchia csúcsán. Klasszikus közlegelők tragédiája nevű játszma ez, a legtöbb játékos túllegelteti a közlegelőket, hogy a másik tehenének ne jusson, bár végül az övé is éhen fog halni csak egy kicsit később. Igaz ez az olajvállalatokra, az acélt és betont nagy mennyiségben felhasználó beruházókra, a mezőgazdasági nagyüzemekre és így tovább, sorolhatnánk. Mi is igyekszünk olajhatalmakhoz dörgölőzni, vagy említhetnénk a MOL-t mint kiemelt állami céget is, de leginkább az energiatakarékosságra és a körforgásos gazdaságra történő átállás valódi programja az, ami hiányzik.

4.A semlegesség ideája?

Régi idea, hogy országunknak a nagy tömbök között semleges pozíciót kell betöltenie, aminek politikai és gazdasági hozadékai is lennének. Ebben valóban van ráció, bár igazán semleges politikát a magyar történelemben csak az Erdélyi Fejedelemség tudott vinni pár évtizeden keresztül. Kicsit érvényesült még ez az elv a Kádár-rendszer vége felé is, amikor nyitottunk nyugat felé. A korlátot most az jelenti, hogy az EU gazdasági és politikai rendszere milyen mértékben tűri el a semleges álláspontot, bár másoknak is vannak ilyen törekvései fű alatt, például az osztrákoknak, de jellemzően inkább az EU-n kívüli törököknek. Annak viszont nem látni hasznát, hogy olyan távoli közép-ázsiai országokkal kössünk szövetséget, amelyek gazdasági és politikai potenciálja is gyenge. Van egy olyan politikai szándék is, hogy az USA-tőkét kicseréljük kínaira, ez látható folyamat, bár az ebből várható hasznok nagyon homályosak.

5.Diktatúrát akar a szélsőjobb?

Az nyilvánvaló, hogy a magyar kormányban is jelenlevő szélsőjobbos irányzat az, ami a de fakto diktatúra híve - más országokban is így van ez egyébként, a mérsékelt konzervatívok mind demokraták, a mély történelmi és társadalmi hagyományokig visszanyúló radikálisok viszont szívük szerint valamiféle feudális vonásokat hordozó, katonás diktatúrában szeretnének élni. Van egy elég széles társadalmi réteg mindenhol, leginkább az alsó-középosztályba tartozók alkotják, akik merev határt szeretnének húzni lefelé, hogy a biztonságuk meglegyen, cserébe elengednék az elitek ellenőrzésének jogát, ebből állna az ő társadalmi szerződésük. Kasztrendszerre épülő társadalomról van szó, ahol nincs átjárhatóság, az egyes kasztoknak nem csak a lehetőségei, de még a jogai is teljesen különbözők lennének.

A magyar társadalom nagy többsége szerencsére nem fogadja el, hogy létezhetnek a jogrendszer felett álló kiváltságosok.

6.Fejlődési, érési folyamat?

Nem vagyok jós a tekintetben, hogy a mostani zavaros helyzetből (ami nem csak nálunk zavaros) milyen módon stabilizálódó rendszerek jönnek létre. Az Orbán-rendszer eddig még a konszolidációs lehetőségeit rendre kihagyta, folytatja a kultúrharcot és nyomást helyez bizonyos társadalmi csoportokra, folyamatosan mozgósít. Kialakulhat ebből egy természetes érési folyamat, ahol a növekvő társadalmi elégedetlenség elérheti, hogy akár a rendszer megboruljon, akár a természete változzon meg, konfrontáció helyett valós kompromisszumokon keresztül a társadalmat átfogó konszenzus révén. Mindenképpen szükséges lenne komoly személycserékre kulcsfontosságú posztokon és centralizáció helyett a hatalom valamilyen megosztására. A folytonos harc ugyanis egy idő után az agresszort is kimeríti, mindenki belefárad és belefásul.

Nagyon ködös és nehezen értelmezhető, hogy mi történik a gazdaságban. Amit az állami alkalmazott szakértők írogatnak egymásnak, abból nagyon nehéz kibogozni a lényeget. Nyilvánvalóan félnek a politikailag kényes megállapításoktól, ezért először megfutják a tiszteletköreiket, visszamantrázva a kormányzati szólamokat mint „háborús infláció” és hasonlók, sőt ha vonalasabbak, akkor szidják egy kicsit a németeket és az USA-t is. Csak megnézem, hogy ki írta a cikket (milyen tisztséget tölt be az illető), ez alapján döntöm el, hogy érdemes-e alaposabban elolvasni, mert hogy a különféle állami vagy egyéb kormányközeli szakértők mit üzengetnek egymásnak a sorok között, annak a megfejtésére nincs időm. (Mondjuk a nem kormánypárti vagy ellenzékinek mondható szakértők közül is főleg az inkompetensebbek publikálnak gyakrabban.)

A másik dolog, hogy nagyon sok információ rejtve marad előlünk, például hogy merre mozognak a különféle pénzek, az állami vezetés szereti a beruházásokat „hadititoknak” minősíteni. Ezért aki nem bennfentes, azoknak valószínűleg nincs elég információja, az egyébként is agyonbonyolított, átláthatatlanná tett gazdasági rendszerünkben.

Én úgy látom a helyzetet, hogy a magyar gazdasági csoda jelenleg abban áll, hogy működik.

Annyira belterjesek nálunk a viták, hogy szóba sem kerül, hogy máshol milyen szabályzások vannak vagy mivel kísérleteztek. (Nem gazdasági téma, de itt van például az eutanázia: Más országokban hogyan szabályozzák? Ez egy segítő kérdés lenne a vitatkozók számára.)

Nyilván, ami nálunk történik az nem mind magyar sajátosság és sok olyasmi is van, ami nézőpont kérdése, hogy inkább pozitív vagy inkább negatív jelenség. Itt van például, ami feltűnő, hogy egy átlagos cégnél a fizikai munkakörök terhelése kevésbé csökkent szellemihez képest. Az automatizálás és gépesítés alig haladt előre, még mindig nagy arányt képvisel a manuális munka a legtöbb cégnél. A fizikaiak munkamennyisége nem változott, sőt még növekedhetett is a nagyobb adminisztrációs igény miatt.

Ezzel szemben a szellemiek az informatikai rendszerekben eléggé kényelmesen mozognak, mivel ezeket a rendszereket jó pár éve bevezette a legtöbb cég és az alkalmazottaknak volt idejük hozzászokni. A fiatalabb generációk, a „digitális bennszülöttek” számára a számítógépes munkavégzés általában gördülékeny is, emiatt az irodai munka termelékenysége talán még jobban növekedett mint a fizikai, ily módon az irodai terhelés csökkenhetett. A felelősséggel járó fizikai munkakörökben a bérek közelítése a szellemiekéhez szerintem természetes folyamat. Eljuthatunk oda, mint egyes skandináv országokban, hogy a nappali egyetemi végzettség anyagi értelemben véve a teljes életpályára vetítve adott esetekben ráfizetéses is lehet a fizikaihoz képest. (Különösen így van ez, ha diákhitelt kellett felvenni.)

Másik, amit sokan nem tudnak, hogy a versenyszférában nem működik ugyanaz mint az államiban, hogy a munkatapasztalattal arányosan emelkedik a fizetés. (Sőt, ötven éves kor után az emberek már alacsonyabb fizetéssel is beérik, az addiginál könnyebb munkakörben.) Most végre rájött az állam a pedagógusok esetében, hogy a kezdő tanárok fizetése mindenképpen kulcskérdés, és lehet mellette érvelni olyan módon is, hogy a fiatalok nagyobb munkabírása részben ellensúlyozhatja az idősebbek nagyobb tapasztalatát.

Megfigyelhető az a folyamat, ahogy az állam sorban igyekszik a magasabb fizetésekkel az alkalmazottainak a támogatását megnyerni. A sorrend valami ilyesmi volt: belügyesek, ügyészek, bírók, katonák, orvosok és most a tanárok vannak soron. Ezen a ponton már látszik, hogy az állami költségvetés elérte a határait, nem tud magasabb fizetéseket adni minden csoportnak (a tanárokét is az EU egészíti ki), persze ez jórészt amiatt is van, mert az állam nagyon sokat költ más célokra. (A nyugdíjkassza mellett az állam gazdasági tevékenysége az, ami viszi az ezermilliárdokat.) Van még nagyon sok olyan csoport, akik most lemaradtak, például a nővérek is ide tartoznak.

A nyugdíjakról akkor még nem is beszéltünk, hogy van ez, bár mindegy, hogy mit mondunk, mert a kormány még a különféle szakértők véleményét sem vette figyelembe a döntéseinél. Itt van például a „nők 40”, amikor egy 58 éves nő tovább dolgozhat és ugyanúgy kap nyugdíjat, ami szerintem a szabályzás erősen vitatható pontja, miközben 60-65 év közötti krónikusan beteg férfiak (vagy olyan nők, akik nappali szakon továbbtanultak) nem jogosultak nyugdíjra. Át kellene értékelni, hogy a nyugdíj mire való lenne és aki tud, az dolgozzon.

Az inflációs számok körüli káosszal visszaélnek azok a cégek, amik kvázi monopolhelyzetben vannak (vagy esetleg kartelleznek), mert ha a tavaly január 1.jei árszinthez viszonyítanának, akkor csak 5,5%-kal szabadna árat emelni, de az „éves átlagos inflációt” véve alapul 17,6%-kal fognak emelni. Az euróban számlázó cégek viszont rosszul járnak, mert ők nem nagyon tudnak árat emelni, az exportáló cégeken egyre fokozódik a nyomás. Egyik megoldás lehet erre a problémára a munkaerő leépítése, ami manapság csak amiatt nem olyan gyors mint régen, mert némelyik gyártócégnek fontos a jó hírneve is. Ellenben már a közszféra sem olyan biztos és kiszámítható már mint régen, ott is történnek időnként jelentős leépítések.

Az infláció tehát önmagát pörgeti és a magasabb bérszinteknek köszönhetően is visszaemelkedhet a piaci kereslet-kínálat szabályai alapján. Az államnak igazából nem jelent hátrányt a magasabb az infláció, ennek ilyenkor mindig az állampolgárok fizetik meg az árát. Magyarország egyébként az utóbbi egy-két évben megdrágult, nagyon sok mindennek az ár-érték aránya már nem annyira jó. Például házat építeni támogatások nélkül igen költséges, nem olcsóbb mint nyugaton, mivel az építőanyagok ára hasonló, viszont a munka termelékenysége általában gyengébb.

Nálunk szinte már csak az állam által támogatott esetekben maradnak a költségek alacsony szinten, nagyon sok tevékenység csak állami vagy EU pénzforrások révén lesz jövedelmező. Erre az egyik jó példa a mezőgazdaság, ahol valódi, elkötelezett módon végrehajtott zöldítés helyett jelenleg inkább zöldre festés megy. Senki nem törekszik valójában zöld átállásra, a koncepció csak a támogatások felvételére irányul, de eközben jelentős változások nem történnek.

Egyébként a magyar kormány gazdaságfejlesztése összességében nem mondható környezetbarátnak, mert a gazdasági növekedés erőltetése nem az, a nagyberuházások többsége sem az, és energiatakarékosságra való ösztönzésről se nagyon lehet beszélni.

Az árak nagyon kaotikusak, nem tudni mi valójában mibe kerül, például a gáz- vagy villanyszámlán önkényesen változtatják az energiaköltség és a különféle „egyéb” hálózati költségek arányát, nem beszélve arról, hogy a végső ár nem követi az energiaárak változását semmilyen módon. A magyar állam nagyon nagy játékos, nagyon sok szálat tart kézben és rengeteg adót szed be, főként egyes szolgáltató szférában dolgozó multi cégektől. Ha kormányközeli cég is benne van ebben a körben, akkor ő más területen kompenzációt kaphat ezért (lásd a MOL hulladék koncessziója vagy régebben ilyen volt az OTP SZÉP kártya). Másik taktika lehet például a pénzügyi területen, távközlésben vagy építőiparban a multik többségének elüldözése, hogy kormányközeli cégek kvázi monopolhelyzetbe kerüljenek és utána lehessen árat emelni. Ki fog ezekért fizetni? Hát a lakosság, ki más…

Amúgy mintha egy időutazás lenne az egész a rendszerváltás előtti korszakba, csak az ötéves tervek hiányoznak már, minden más megvan.

Akad még sok egyéb érdekes téma, ilyen például a külföldi munkavállalók alkalmazása, de nem kell mindenről véleményt mondani. Az ember egyébként is abban bízik, hogy amit írt azt nála okosabbak és tájékozottabbak is elolvassák.

Zsákutcába vezethet minket az a folyamat, ahogyan az agyunk megpróbál megküzdeni az egyre több információval. Életünk felgyorsulásának folyamata több mint száz évvel ezelőtt kezdődött, akkoriban az emberek még mai szemmel nézve eléggé komótosan dolgozgattak, esetleg sétálgattak, beszélgettek vagy az idejük nagy részében csak hallgattak egymás társaságában. A beszédtempó mérhetően felgyorsult, a filmek tempója is jól láthatóan nőtt az utóbbi néhány évtizedben, a sportok esetében is igen látványos a változás. Az is jellemző ránk, hogy általában sietünk valahova, nagyon sok mindent próbálunk egy nap is elintézni.

Ezt a tempót már az iskolában felveszik a gyerekek, ahol a tananyag és a terhelés egyre nagyobb, ott is már versenyezni kell, és ez folytatódik a munkahelyeken is, a munkahelyi stressz fogalma például évszázadokkal ezelőtt még nem nagyon volt ismert. 

Mivel a több információ feldolgozása miatt az agyunk több energiát igényel, próbáljuk megtámogatni egészségesnek nem mondható cukrokkal és más gyorsan felszívódó szénhidrátokkal. Viszont a túl sok cukrot a véráramban a szervezetünk legtöbb sejtje az agyunkkal ellentétben nem képes közvetlenül felvenni, ezért a szervezetünk zsír formájában elraktározza. A különféle gyorskaják és tartósított élelmiszerek fogyasztása is ennek az életmódnak a része. Az alvással is igyekszünk takarékoskodni, ami hosszabb távon szintén megbosszulja magát.

Mindezek eredménye lehet a a koncentrálóképesség csökkenése már a fiataloknál, kiégettség érzése ötven éves kor fölött, a szinte járványszerű memóriaromlás a középkorúak körében (ami elsősorban a nem megfelelő táplálkozás következménye lehet), de alighanem az időskori demencia tünetek egy jó része is erre vezethető vissza. A tanultabb értelmiségi emberek, akik intenzívebb szellemi munkát végeznek talán nagyobb veszélyeknek vannak kitéve másokhoz képest. Tapasztalatom szerint a középfokú végzettségűek, akiknek a munkája mechanikusabb és kevés önálló döntést igényel, életük közepétől már többnyire boldogabbnak látszanak és energikusabbak is, mint a több felelősséggel járó munkát végző, agyukat különféle doppingszerekkel formában tartó felsőfokú végzettségűek. De például egy gázszerelő sem fog idősebb korában szakmai kiégésről panaszkodni, legfeljebb arról, hogy a munkabírása egy kicsit csökkent.

Nagyon érdekes, hogy a mobiltelefonokat és a közösségi médiát tartják sokan a fő bűnösnek, de ezek csak részei, eszközei az információ gyorsulási folyamatnak. Az a helyzet, hogy az információhiányról sokkal több a tapasztalat, de az emberi agyat túlterhelő túl sok információ jelenségének megértése még annyira új fejlemény, hogy szinte egy új fajta tudományos szemléletet igényelne. A tudományos területek is annyira széttagoltak és specializáltak lettek, hogy emiatt sem tudnak a legtöbb mai problémával megküzdeni, alapvetően hiányzik a megfelelő interdiszciplináris szemlélet vagy olyan az csapatok, amelyik különféle területen dolgozó kutatókból állnának.

Amikor a személyi számítógép technikailag már megvalósíthatóvá vált, sokan még butaságnak tartották, minek kellene egy ilyen az emberek otthonába. Sőt, még a tévével kezdődtek a dolgok, régen általában egy film volt a főműsoridőben az egyetlen csatornán, és másnap kérdezgették egymást az emberek, hogy „Láttad tegnap a filmet?” Csak igen és nem választ lehetett adni erre a kérdésre. Utána jött a sok tévé csatorna, majd a személyi számítógép, ezután az internet, a közösségi médiumok és az okostelefonok, mind egy-egy lépcső az információrobbanás eddig megállíthatatlan folyamatában. A tech-kütyük elterjedése csak a felszín, az okozatokhoz tartoznak, nem a problémák kiváltó okai, épp az újfajta igények miatt fejlesztették ezeket olyan gyorsan. Valójában csak egy versenyfutás eszközei, hiszen mostanáig legalábbis úgy gondoltuk, hogy mindig az van előnyben, aki több információval rendelkezik.

Az életünk is egyre bonyolultabbá vált, sok olyasmivel kell foglalkozni, amivel régebben nem: adóügyekkel és pénzügyekkel, különféle bürokratikus dolgokkal, a kocsi karbantartásával, elektromos kütyükkel kapcsolatos problémákkal, a házban levő kacatokkal, de egy nagyon jellemző elfoglaltság még a gyerekek napjának a szervezése is, a tanulásukat is beleértve. (Régen nem nagyon foglalkoztak a szülők a gyerekekkel napközben, legtöbbször csak robotoltak.) Sok példát lehetne hozni, akár még egy bevásárlás is jóval bonyolultabb lett, az is sok tucatnyi döntést igényel pár percen belül. (Régen csak elküldték a gyereket a boltba, hogy hozzon vajat és lisztet.)

Amit nyertünk mindezzel, hogy a munkateljesítményünk hosszabb időtávon nézve javult és a minőség terén is van fejlődés. Még az olyan szakmák esetében is így van ez, ahol a gépesítés nem játszik nagy szerepet, én például biztos vagyok benne, hogy a mai tanárok teljesítménye a nagy átlagot tekintve egyértelműen jobb, mint amilyen több évtizeddel ezelőtt volt. A magukat sikeresnek érző emberek számát persze mindez nem nagyon növelte, a kényelem és biztonság szintje az, ami sokat javult, de ennek jól láthatóan ára van. 

Az információrobbanás eredménye lehet az, hogy (a világegyetem tágulásának analógiájára) az emberek egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre elszigeteltebbek lesznek, így jönnek létre az információ-buborékok is. A like-vadászat jelensége mutatja meg leginkább korunk emberének szomorú helyzetét. A közösségi médiumok használata sok esetben nem ad többet mint régebben különféle esti tévé sorozatok bámulása, az üresen pörgő agy elfoglaltságaként. Régen a tévét a szem rágógumijának nevezték, nem véletlenül, mostanában inkább a telefonunkra tapadunk rá, hasonló módon.

A fogyasztó-centrikus viselkedés alapvetően kívánatos, viszont a fogyasztó ma nem király, hanem egy olyan zsarnok, akit jól behúztak a csőbe és szinte teljes passzivitásba süllyed az információval való küzdésben. A nagy cégek nyilvánvalóan visszaélnek ezzel, de ezt a helyzetet a fogyasztót pátyolgató politika csak tovább rontja, az idiotizmus egyre nagyobb mértékű elfogadottsága és társadalmi normává válása miatt.

Elménk persze védekezik mindenféle módon, például úgy, hogy próbál néhány területet leegyszerűsíteni. Bármilyen terület lehet ez, a tudomány világa (lapos föld), vagy a társadalom is (gonosz összeesküvők vannak és mi vagyunk a jók). Amikor az ember elveszti a fonalat, akkor azt várhatja a vezetőtől, hogy „mondja ki a lényeget”, megnőttek az igények az egyszerűsítő ideológiák iránt. Egyetlen feltétele van csak annak, hogy a mese hihető legyen, hogy amit mondanak az nekünk tetsző dolgokból álljon. Itt a közösségi médium megint csak egy csatorna, egy eszköz, de a folyamat maga teljesen független attól, hogy az illetők használják-e vagy máshonnan tájékozódnak. Sokan eljutnak egy bizonyos pontig, amikor már teljesen szembefordulnak az információs társadalommal és radikalizálódnak. Általában egyszerű emberekről van szó, nem kimondottan intelligensekről (vagy éppen már az időskori demencia határán állókról), akik úgy érzik, hogy őket becsapták, csak éppen nem tudják megmondani, hogy kik és mikor.

A konzervatív felfogású értelmiségiek velük szemben egy jóval kisebb csoport, ők általában eléggé jól ráéreznek a mai problémák természetére (a liberálisokkal ellentétben, akiknek még vakfolt), és meg is tudják fogalmazni, hogy mi zavarja őket annyira, de nincs meg bennünk a tudományos szemlélet a dolgok mélyebb összefüggéseinek a meglátására. Emiatt a változtatásokra adott javaslataik többnyire eléggé kezdetleges szintűek. (Ilyen például az, hogy állami tulajdonba kell adni a Facebook-ot és az majd mindent megold.)

Bonyolult világunk egy ponton túl akár káoszba süllyedhet, szerintem létezhetnek olyan matematikai modellek, amik ezt előrejelzik, a klímaváltozási modellekhez némileg hasonló módon. Egy nagyon kaotikussá váló helyzetben olyan egymástól teljesen elszigetelten élő, bezárkózó kisközösségek jöhetnek megint létre, amelyek különféle törzsi hiedelmeket tartanak majd valósnak, ennek megvannak már az előjelei.

Másik megoldási irány, ha annak lehet nevezni, a gép és az ember még szorosabb szimbiózisa, az úgynevezett kiborg (gép-ember hibrid).

Civilizációnk válsága, esetleges zsákutcába kerülése talán arra vezethető leginkább vissza, hogy nem tudunk eleget az információ természetéről és a túl bőséges információ kezelésének módjairól.

Nagyon különleges, szinte nem létező dolognak tartjuk, ami valahol az ideák között lebeg, sőt magyar ember nem is mondja ki, hogy boldog, vagy ha mégis ezt teszi, akkor szinte elnézést kér érte a többiektől. Mintha sokfelé a boldogtalanság lenne a társadalmi norma, sőt ha ki akarom sarkítani, akkor csak a hülye lehet igazán boldog, már elnézést. A boldogság azonban nem valami ködös, távoli vagy akár gyerekes izé, hanem ha akarjuk (és mért ne akarnánk), akkor elég jól meg tudjuk mondani a mibenlétét.

 Tudományosan megközelíthető fogalom

 Olyannyira, hogy meg is közelítették, például a pozitív pszichológia is megtette ezt. A boldogság szintje mérhető, az összetevői (amiktől boldognak érezzük magunkat) megint elég jól leírhatók. Ha megkérdezzük az embereket, hogy ki mennyire boldog, akkor általában megmondják. Ami a legtávolabb van a boldogságtól az valószínűleg a depresszió (ami valójában egy agyi nihil állapot), a másik véglet pedig az eufória. A szélsőségek között ott az elégedettség, lazaság, jókedv, vidámság, nyugodt derű és hasonlók a pozitív tartományban, szomorúság, lehangoltság, közöny és társai a negatív irányban.

 Nem egyértelműen az élet célja

 A boldogság amiatt sem lehet cél, mert legfeljebb törekedni lehet ugyan rá, de tartósan nem nagyon lehet elérni épp azért, mert a hangulatunk sokféle külső tényező miatt gyakran változhat. (Sőt, az ősi sziú mondást idézve, egy atombomba az egész napodat tönkreteheti.) Akár egy nap során is sokféle helyzetbe kerülhetünk, amikben különböző mértékben lehetünk boldogok. A kutatások során mostanában kezd kiderülni, hogy életünk célja nem is annyira a boldogság mint inkább sok más dolog, például a tágabb értelemben vett sikeresség, lehet önkifejezés, de az is, hogy hasznosak legyünk vagy segítsünk másoknak, és mért ne lehetne akár olyasmi is, ami ezekbe a kategóriákba sem sorolható.

Érezzük is, hogy a „boldog akarok lenni” típusú kívánságokban van némi idiotizmus, kicsit olyan mint amikor a szépségkirálynők világbékét szeretnének. Egyébként általában igaz, hogy a szellemileg leépült ember sokkal boldogabb is lehet a saját kis világában mint aki küzködik a mindennapokban. A boldogság mint cél (felületes értelemben véve persze) lehet akár egy jó kis langyos valami, amiben az ember elevickél, megvan a kis biztonsága, és nem is akar kockáztatni semmit. Próbáljuk hát lehántani a boldogság szavunkról a naivitást, gyerekességet és az idiotizmust és gyakorlatiasan kezelni. Nem is lehet az a cél, hogy a „lehető legboldogabbak” legyünk, az ilyen verseny értelmetlen lenne, amire itt is érdemes törekednünk az az „eléggé jó” szintje.

A „boldogság” nem olyan mint a piros ulti, hogy semmi nem überelheti, mert az életünk nem egy kártyajáték, ahol egymást ütő lapok vannak, ez nem így működik. Itt van például a gyereknevelés, ami rövid távon lehet, hogy kevesebb boldogságot okoz számunkra mint az utazgatás és a szórakozás. Aki gyerekeket nevel nyilvánvalóan olyan céllal teszi, hogy adni akar másoknak, és vajon van-e benne olyan hátsó gondolat, hogy életének késői szakaszában ne legyen magányos? Ez érdekes kérdés, de én nem bonyolítanám túl a dolgot, szerintem nem vagyunk ennyire spekulatívak, a gyereknevelés nagyon is lehet alapból az önkifejezésünk egyik formája.

 Mi okoz boldogságot?

 A pozitív pszichológia alapján a boldogságnak legalább háromféle összetevője van, és ebből az egyik olyan, ami nem feltétlenül társas tevékenység. Az elmélyült cselekvésről van szó, vagy flow állapotról, ezt úgy találta meg Csíkszentmihályi Mihály, hogy random módon a nap folyamán felcsipogtatta a kérdést, hogy „Mennyire vagy most boldog?” Akik azt mondták, hogy nem érdeklik most őket az ilyen kérdések, és az idő múlásával sem törődtek, az ő esetükben egyértelmű volt a helyzet.

A boldogság másik két forrása már inkább közösségi jellegű, ilyen a pozitív érzelmek megélése is. Itt tudunk egy kicsit csalni szerencsére, mert törekedhetünk arra, hogy másokból is pozitív érzelmeket váltsunk ki (például társalgási témák megválasztásával), vagy a nap végén értékelhetjük azokat az eseményeket, amik pozitív érzelmeket váltottak ki belőlünk (hála gyakorlat). Itt van mindenképp egy döntési pont, hogy panaszkodni akarunk és sajnáltatni magunkat vagy megpróbálunk inkább valami mást.

A harmadik összetevő a tartalmas élet, amikor értelmes célokat és feladatokat tűzünk ki és van valamiféle hitünk is, ami a dolgok értelméről és egységéről szól. (Tágabb értelemben vett vallási tevékenységről van szó. Érdekes módon a vallások nem nagyon mondanak olyat, hogy boldognak kellene lennünk a Földön, ez egyfajta elvárásként inkább már a modern kor hozadéka.)

Mind a három tényező külön is működik, összeadódva még inkább növeli a boldogságunk szintjét, és teljesen egyéni, hogy kinek mi a fontosabb ezek közül.

 Boldogság és siker

 Kérdés, hogy azért akarunk sikeresek lenni, hogy boldogok legyünk? Ez egy olyan válasz lenne, mintha azért táplálkoznánk csupán, hogy jóllakjunk, holott a sikernek rengetegféle íze lehet, éppúgy mint az ételeknek. Ha a célunkat sikerül elérni, érezhetünk megkönnyebbülést, örömet, csalódottságot, ürességet és még sok minden mást is, előre nem jósolható meg, hogy mi mindent. Sikertelenség vagy részsiker esetén a negatív érzelmek kerülnek inkább túlsúlyba, de ezekben is lehet egy szemernyi boldogság. Nagyon lényeges, hogy ne a társadalomtól várjuk vagy ne elsősorban, hogy mi mit tartunk sikernek, mert ez olyan, mintha engedélyt szeretnénk kérni a boldogságra, holott ez szükségtelen. A társadalmi közeg egyébként is szeret nivellálni és azt is sugallni fogja, hogy ne törekedjünk egy adott szint fölé, mert aki „kiváló” az a közösségből való kiválását is kockáztatja. A sikerességet a saját cél kitűzéséhez kell viszonyítani (ne a konzumidióta társadalom mondja meg), a boldogság lehet a siker elérésének egy járulékos érzése.

 Az ember alapállapota

 Azt tudjuk jól, hogy a boldogság nem függ a sikerességtől, itt van például az időjárásunk, ami mostanában annyira változékonnyá vált, hogy egy adott napon belül is többféle természeti jelenségben gyönyörködhetünk. Feltéve persze, ha észrevesszük és nem rohanunk el mellette, megvan a nyitottságunk, és kicsit el tudjuk engedni a gondolataink pörgését. (A gondolat szavunkban a gond is benne van, nem véletlenül.) Többféle boldogsághormon is termelődik, nincs is kifejezett boldogságközpont az agyunkban, ellenben a stressznek, a negatív érzelmeknek vannak jól meghatározható központjai. Ha ezek a központok nem nagyon aktívak, akkor alapesetben is már boldognak érezhetjük magunkat. Ez egyéni sajátosság is, hogy kinek mennyire aktívan működik például az amygdala nevű agyi központja. Az alaphangulatunk között nyilvánvalóan nagy különbségek lehetnek, nem mindenki egyformán vidám természetű, nem tehetünk erről. Az is egyértelmű, hogy boldogságunk magas szintje se nagyon lehet tartós, mert nem fogunk tudni annyi hormont termelni, hogy nagyon sokáig fenn tudjuk tartani.

 Hogyan emelhető a boldogságunk szintje?

 Nyilván vannak olyan szerek, amik mesterségesen emelik fel, ezek az elektromos rövidzárakhoz hasonlíthatók, mivel közvetlenben dolgoznak hasznos munkavégzés nélkül, ezért hosszú távon mind nagyon károsak. (Drogok, alkohol, szerencsejáték és igen, még a paráznaság is, a sz ex túltolása.)

Az indirekt megközelítések már sokkal inkább jók lehetnek, ezek szinte kivétel nélkül az értelmes életről szólnak és hosszú távú hatásúak. A számomra ártalmas helyzeteket kerülnöm kell és megtalálnom azokat, ahol boldog vagyok, akár a kimondott vagy kimondatlan társadalmi elvárások ellenében is. (Ha tömegtermék-boldogságot akarok az olyan is lesz, nem tartós és nem is olyan minőségű mint a saját kis „kézműves-boldogságom”.)

Aztán vannak trükkök, elme technikák és gyakorlatok, amik segítenek, hogy napon belül egy kicsit emelni tudjuk a boldogságunk szintjét, vagy a nyugalmunkat helyreállítsuk.

Végül van a sok negatív érzelem és trauma, amit átélünk és ezeket fel kell dolgozni, ráadásul a háttérben sokaknál hatalmas szorongások és félelmek is rejlenek, és nekem igazából sejtelmem sincs, hogyan lehet ezeket feloldani, mert nem is nagyon van recept, bevett protokoll, amit használunk. (Mért ne lehetnének ilyenek egyébként?) Amik működhetnek: pszichoterápia lehet egyfajta oldószer, vallás gyakorlása esetleg egy másik, és közösségi tevékenység is sokat segíthet. Lehet egy olyan alapérzésünk, amit nem is tudunk eltitkolni és az alaphangot is megadja, mivel sötét és borongós alapra nehéz vidám képet festeni. A szorongásforrások, amik nyomasztanak minket egyébként elég könnyen beazonosíthatók saját magunk számára is, még ha nem is mindig tudjuk ezeket megfelelően kezelni. Mindezek ellenére a depis állapotok kivételével, (amikor az agyunk tudatos részén átmenetileg nem működik semmi) a boldogság valamilyen szintje elvileg még a nehéz helyzetekben is elérhető, sokaknak sikerül is, bár eléggé melós dolog.

Mindenesetre nem egy ködös és nehezen megfogható ideálról van szó, a boldogság nagyon is gyakorlatias valami, bár a képlet nyilvánvalóan sok tényezős és nem előre kiszámítható.

Nem hogy nem szeretjük őket, hanem olykor még indulatokat is váltanak ki belőlünk. Nyilván van itt egy olyan faktor, hogy nekünk nem kellemes, ahogyan emelik a szintet, azt mutatva, hogy az iskolai tananyagot igenis be lehet biflázni, vagy a munkahelyi elvárások egy az egyben teljesíthetők, sőt túlteljesíthetők. Régen sztahanovistáknak is hívták az ilyen dolgozókat, a többiek annyira nem szerették őket, hogy egy alkalommal állítólag forró téglát adtak a kőműves „élmunkás” kezébe…

Nagyon hajtós, a vezetői elvárásoknak tökéletesen megfelelni akaró (és minden mást ennek alárendelő) „stréber” munkatársakkal nem sűrűn találkoztam, de ezek mind nagyon jellegzetes esetek voltak. (A stréberség tévesztendő össze a munkaalkoholizmussal, a szakmai kiválósággal pedig végképp nem.) Legtöbbször hölgyekről volt szó, akik otthon azt tanulták a szüleiktől, hogy a legfontosabb, hogy mindent tökéletesen és precízen el kell végezni. Mi a hiba ebben?

Amikor kapcsolódó munkakörben dolgoztam velük, az mindig egy kellemes helyzet volt, nagyon kellemes munkakapcsolat. Az általam ismert stréberek igyekeztek minél több információt szerezni a munkájukhoz, hogy az eredmény tökéletes legyen és ne legyen rájuk panasz. Felületesség vagy hanyagság, ilyesmi egyáltalán nem jellemző rájuk. Viszont amikor egy csapatban, párhuzamos munkakörben dolgozol velük, az már korántsem annyira jó helyzet.

Először is az tűnik fel, hogy mintha lélektelen biorobotok lennének, olyan szinten komolyan vesznek mindent és olyan szorgalmasak. Ez az embert már amiatt is bosszantja, hogy a saját biorobot-mivoltát tükrözi vissza, hiszen a legtöbbünk a munkahelyen időnk nagy részében fát vágunk, lélektelen rutinmunkát végzünk. Akad szerencsére mindig olyan feladat is, ami igényel némi kreativitást, de ilyenből van mindig sokkal kevesebb.

Másodszor azért is bosszantó, mert ők jól láthatóan azt hiszik, hogy szinte tökéletesek és mindenkinél mindent jobban tudnak a saját területükön. Egyébként az intelligenciaszintjük eléggé átlagosnak mondható az adott környezetben (még ha valamilyen fake-tesztben netán felül is mérik magukat), nem is lehet más, hiszen ritka az, hogy jóval átlag feletti IQ-jú személy beragad hosszú távra egy gépies munkakörbe és nem lesz minimum középvezető, esetleg vállalkozó. Rendszerint a normál eloszlás működik, az adott szakmai csoportokban nem nagyon vannak az átlaghoz képest lényegesen kiugró IQ-jú személyek. A vezetők többnyire meg vannak elégedve az ilyen dolgozókkal, gyakran több prémiumot is adnak nekik, bár előreléptetést vagy magasabb fizetést már ritkán.

A harmadik, ami zavarhat velük kapcsolatban, hogy egy kicsit szűk látókörűek, sőt az a helyzet, hogy saját maguk helyzetét nehezítik meg, hiszen ha azt bizonyítják, hogy ők mindent tökéletesen jól tudnak, akkor a párhuzamos munkakörben dolgozók lecsökkentik a kommunikációt az irányukba. Ebbe a fajta ördögi körbe könnyű bekerülni (nem csak a strébereknek), hogyha mindent meg tudsz oldani egyedül, akkor csináld csak, és majd lassan egyedül maradsz, hiszen egyedül is megy. A strébereket is fenyegeti a kiégés veszélye egyébként.

Azt is érezzük, hogy ha valaki folyamatosan tol valamit, akkor az egyensúly nála valahol meg fog billenni. Az emberi psziché ugyanis nem úgy működik, hogy egy  kiemelt része jól szuperál és a többi terület, az érzelmi központokat is beleértve ennek folyton alárendelődik. A stréberek fegyelmezettségükkel elnyomnak bizonyos dolgokat, ami energiaigényes, és az elfojtott gőz más területeken mégiscsak ki fog törni. (Főként ha magánéleti problémák is vannak a háttérben, vagy átmenetileg több a munkahelyi stressz.) Emiatt van az, hogy a környezetükben levők nagyon negatív energiákat tapasztalnak meg, balhézás, hiszti, mások munkájába való belekontárkodás (ugyanis ő azt hiszi, hogy mindenhez jobban ért), esetleg rosszindulatú pletykát terjeszt, igencsak kavarja a "kását". Egyik oldalról azt látod, hogy kiváló dolgozók, precízek és nagyon megbízhatóak. Másik oldalról viszont erkölcsileg deficites, negatív kisugárzásúak, az emberi oldaluk rendszerint problémás. A legfontosabb számára az, hogy csak az ő munkája rendben legyen, a többi lényegében nem érdekli.

Az a sejtésem egyébként, hogy az iskolai stréberekből lesznek (ha nem tudják őket ebből kigyógyítani) a munkahelyi stréberek, mindkét esetben otthonról hozott belső program működik, amivel az a fő baj, hogy túlságosan merev. (Kevesen tudják őket megfelelően kezelni egyébként.)

Jellemző rájuk a céghűség, épp azért, mert a tudásuk eléggé speciális, az általános szakmai készségeik nem mindig annyira jók, ezért más munkahelyen kevésbé lennének okosak. A kialakított információs hálózatukat ragyogóan működtetik, és ezt sem szívesen adnák fel.

Szokták mondani, hogy semmi baj nem lenne ebben az országban, ha mindenki megfelelően végezné a munkáját. Ebben sok igazság van, a különféle „zabhegyező” munkakörök valószínűleg több kárt okoznak mint bármilyen stréberek. Viszont vannak olyan területek, ahol jó csapatmunkára van szükség, sőt gyakorlatilag a legtöbb terület ilyen és a stréberek nem annyira jó csapatjátékosok. Mindig vannak olyan köztes szürke zónák is, ahol a felelősséget nem könnyű behatárolni, a szűklátókörűség emiatt is hátrányt jelenhet. A magyar munkahelyeken nagyon gyakori mindkettő, az elszigetelt munkavégzés másoktól, és a felelősség hárítása is. A vezető feladata sem az lenne valójában, hogy mindig minden apró döntést ő maga hozzon meg.

Nagyon jó pártkatonák vannak köztük egyébként, a kapott parancsot mindenképp végrehajtják vagy végrehajtatják, sőt igyekeznek túl is teljesíteni az elvárásokat.

Összefoglalóan a stréber dolgozók általában jó teljesítményt nyújtanak, de túltolják, közelségük dermesztő lehet másokra. Lehet jó minőségű munkát végezni úgy is, hogy az nem megy a munkahelyi környezet rovására, hiszen egy fontos szociális közegről van szó, ahol az időnk nagy részét töltjük. Nem kell mindenre rágörcsölni, egy kis lazaság és humor is megengedett, a közösen megoldott feladatok sikerélménye pedig javítja az emberi kapcsolatokat... Biztos lehetne még sok mindent hozzátenni ehhez a leíráshoz, az én tudásom csak ennyire terjedt.

A többnyire konzervatív felfogású tüntetők mit akarnak, ez jó kérdés. Gazdálkodók, vasutasok, régebben az ún. „sárga mellényesek stb.”, de ez gyakran az inkább baloldali felfogású tüntetőkre ugyanúgy igaz lehet, hogy nem tudják világosan elmondani, mit is szeretnének. Zömében egyszerű emberekről van szó, akik nem tanulták meg magukat szabatosan kifejezni vagy pedig ami ennél is rosszabb, a saját akaratukat jobb volt eltitkolniuk a családban. A hagyományos családokban ugyanis ez volt a szokás. (A liberális családokban más jellegű problémák vannak.) Tehát legtöbbször nekünk kell kitalálnunk, hogy mit is szeretnének, ami viszont nem lehetetlen. Vegyük le azokat a kívánságaikat, amik nem reálisak mint például az ingyen sör (de magyar szemmel ugyanilyen lehet az olcsó benzin vagy a négynapos munkahét is), és ha eléggé jól ismerjük őket, akkor nem annyira nehéz a valódi vágyaikat megfogalmazni.

Lényegében amit szeretnének a legtöbben, hogy hagyják őket békén, élhessék a megszokott kis életüket. Kérdés, hogy ezek a vágyak mennyire reálisak egyáltalán manapság és mennyire ellentmondásosak. Például ne jöjjenek vendégmunkások, de a nyugdíjkorhatár és a nyugdíjak vásárlóértéke is maradjon a mai szinten. Azt is tudjuk, hogy nem mindig azok a csoportok a leghangosabbak, akiket a megszorítások a legjobban sújtanak, hanem inkább azok, akik a legjobb alku pozícióban vannak, utakat torlaszolhatnak el, leállíthatjuk az árufuvarozást vagy a vasúti közlekedést. (A megszorítások helyett mondhatunk mást is, de én például úgy döntöttem, hogy a rossz gazdasági helyzet miatt a havi költéseimnél némi megszorítást vezetek be, hogy maradjon a hó végén egy kis pénzem ahelyett, hogy hitelt vennék fel.)

Ez most elitistán fog hangozni, pedig ténymegállapítás, de a politikusok intelligenciája általában jóval átlag feletti, a tájékozottságuk szintén. Előfordul persze olyan is, amikor a „nép fiai”, afféle egyszerű emberek kerülnek vezető helyzetbe, ilyen volt például a Ronald Reagan vagy ifjabb Bush, akikre leginkább érvényes lehetett az a gyakori feltételezés, hogy bábok voltak csupán vagy mondjuk úgy, hogy kommunikációs arcok. Viszont nem lehet kizárni azt sem, hogy az egyszerű emberek problémáit (is) képviselni kívánó politikusok jutnak hatalomra, csak éppen ott a bökkenő, hogy amikor bekerülnek a politika világába, akkor többnyire megáll a tudományuk. A kérdés mindig a hogyan, például milyen eszközökkel kezeljék a bevándorlást, ami igen bonyolult és sokrétű probléma. Vagy a nemzetközi kapcsolatok terén merre orientálják az országukat?

A zöldek például igen népszerűtlenné váltak nyugaton az utóbbi időben, pedig most jól látszik, hogy mennyire fontos, hogy Európa energiaigénye csökkenjen és diverzifikált forrásokra támaszkodjon. Időnként kemény és népszerűtlen gazdasági intézkedéseket is kell hozni, hogy az állampolgárokat az energiatakarékosságra ösztönözzük. (Ami persze nem elegendő, ha nincs megfelelő tájékoztatás és kommunikáció.)

Ez az essay (eredeti jelentése szerint „próbálkozás”) azokhoz szólna, akik a politikát, a közügyekről való beszédet nem indulatok kiélése céljából vagy valamiféle harcként fogják fel. Elménk torzításairól szól, közkeletű hiedelmekről és féligazságokról, amik az idő múlásával egyre kevésbé állják meg a helyüket.

Mindjárt egy olyan vélelem, hogy a világ kulturálisan vallási törésvonalak mentén hasad. Itt van egyből ellenpéldaként Kína (ateista), Oroszország (keresztény) és Irán (muzulmán) országok szövetsége. A problémát nem az okozza, hogy bármelyik vallás alapjában véve erőszakos lenne, hanem hogy sokan politikai eszközként használják. A nagy misztikusok, elmélyült vallási életet élők sosem hozták kapcsolatba az Istent, amiben hittek bármiféle háborúval. Sőt, ha megkérdezték őket, hogy hol van a háborúban Isten, akkor azt mondták, hogy sehol. Most attól, hogy beírjuk az alaptörvényünk preambulumába, hogy „Isten a történelem ura” egy költői szépségű képet alkottunk meg, ami viszont nem több ennél, lényegében véve nem igaz. Attól, hogy a Biblia Ószövetség részében gyakoriak az olyan szövegek, hogy Isten segítette a kiválasztott népét ellenségeivel szemben, az nem jelenti azt, hogy amit leírtak az igaz lenne. (Legfeljebb a hitük segítette át őket a nehézségeken.) A háborúk és a vallások szellemisége ugyanis szöges ellentétben áll egymással.

Ezt úgy is meg lehetne fogni, hogy hiszünk benne, hogy a világ egy igazságos hely és egy legfőbb hatalom majd igazságot szolgáltat, de ez is az alapvető tévhiteink egyike. (Legfeljebb nagyon hosszú időtávon lehet az érvényes, hogy a balszerencsés és szerencsés történések kiegyenlítik egymást akár egy nép életében is.)

A nyugat-európai bevándorlók esetében sem igaz, hogy a muzulmán vallás a hibás, mert feltüzeli őket különféle terrorcselekményekre, itt inkább arról van szó, hogy sok a magányos fiatal férfi, akit könnyű feltüzelni, mert nincs családja, nincs vesztenivalója, és ez a feltüzelés megtörténhet a muzulmán vallásra való hivatkozással is (mintha önkényesen sorokat emelnénk ki a Bibliából). Sok szabad vegyértékű fiatal férfi egy társadalomban mindig nagyon veszélyes helyzetet jelent. Igen gyakori eset, hogy a régebbi generációs bevándorló az újakat tartja a fő ellenfelének, ők a legfőbb konkurensei egymásnak, hiszen ugyanazokért a munkahelyekért küzdenek, nem pedig azok, akik már sok generáció óta ott élnek. Ilyen logika alapján a családosan érkező munkavállalók jelentik a kisebb veszélyt, nem akik egyedül jönnek. (Ez persze csak egy szempont a sok közül, és nem jelenti azt hogy ne lenne jogos az a követelés, hogy a bevándorlásra vonatkozó szabályokat felül kell vizsgálni és szigorítani.)

Vagy itt van például az USA szerepe a világban. Az USA-t divatos utálni, ami érthető is volt sokáig, mert egyetlen szuperhatalomként a politikája nem volt túl szimpatikus, például Irak vagy Afganisztán esetében. Mostanra a világhelyzet már megváltozott, a gondolkodásunknak is elég rugalmasnak kellene lennie, hogy ezzel szembenézzen. Lehet persze az USA-t mindenért bűnbaknak tenni, vagy az egykor gyarmatosító Nyugat-Európát. Itt megint bejön az a szempont, hogy nem minden nyugati ország volt gyarmatosító és a mostani helyzetük, problémáik nem függenek össze azzal, hogy azok voltak-e. Például a svédek esete is tipikusan ilyen. Megint: a világ nem egy alapvetően „igazságos” hely.

Nézzük meg Kína helyzetét, arra hivatkoznak, hogy a 20.században mennyire elbánt velük a nyugati világ. Holott az utóbbi évszázadokban szinte minden ország elbánt a másikkal, ők is elbántak a tibetiekkel és ujgurokkal, ez az érvelés egy nagy bulshit, politikai ideologizálást takar. A tény, hogy Kína napjaink másik nagy szuperhatalma és hadserege már majdnem olyan erős mint az USA-é. Az összes szuperhatalom a világtörténelemben mind terjeszkedni kívánt és befolyását növelni, ennyi.

A különféle összeesküvés-elméletek sosem voltak rendben, bár lehetett olykor némi igazságtartalmuk. Azt azonban nem vették észre sokan, hogy a nyugati világ sokkal transzparensebb, az angolt szinte mindenhol beszélik, a döntéseket nehéz eltitkolni. Ezzel szemben Kína, ahol ráadásul katonás pártfegyelem uralkodik, úgy készülhet a háborúzásra, hogy erről senki semmit sem tud. (Kicsit hasonlóan, mint ahogyan az oroszok esetében történt.) Minden jel arra mutat, hogy Kína valóban készülődik, miután a nyugati technológiát sikeresen lekoppintotta és most lépéselőnybe is kerülhet, mint a világ egyik legnépesebb országa. Fő ellenfelének az USA-t tartja és az EU-t is amiatt, mert az USA szövetségese, elég nagy az EU átfedése a NATO-val.

A közel-keleti helyzet, ezen belül például a szuezi-csatorna átjárhatósága nem annyira fontos az USA-nak, amely kicsivel több olajat exportál mint amennyit felhasznál (régebben nem ez volt a helyzet), a kanadai és mexikói kitermelésre is támaszkodhat, sőt még a „zöld átállást” is alig kezdte meg. Európában viszont Norvégián kívül nincs más jelentős kőolajtermelő ország, Európa energiában és nyersanyagokban egyaránt szegény. (Emiatt is fontos a kontinensünkön a „zöld gazdaság” megteremtése.) Az USA simán megteheti, hogy visszavonul saját kontinensére, Európát magára hagyva, esetleg csak Kínával vívja meg a kis hidegháborúját a kelet-ázsiai térségre koncentrálva. Európa pedig könyöröghetne a Perzsa-öböl országainak, hogy lécci, adjátok már olcsóbban az olajat, csak nekünk. A politikában ez még sose jött be.

Még egy gyakori tévhit, hogy a globalizáció növelte az országok közötti háborúkat, holott pont a világkereskedelem volumenének növelése volt az, ami csökkentette az erőszakos konfliktusok mennyiségét. Már a mongolok is megüzenték Kínának annak idején, hogy kereskedjenek velük, mert ha nem teszik, akkor nem lesz más választásuk mint a háború.

Hol jön ebbe a képbe Magyarország? Idáig még sehol, de először a nemzetközi helyzetet kellene világosan látni, amennyire lehetséges. Senki nem lát persze világosan, viszont egyáltalán megvan lehetőségünk arra, hogy tájékozódjunk, elődeink számára ez a lehetőség nem nagyon volt meg. Az előző generáció is a Szabad Európát hallgatta, és eljöhet az idő megint hamarosan, amikor az internetet is cenzúrázzák majd (mint ez be is következett például Kínában és az oroszoknál). Akkor majd egyáltalában nem lesz tájékozódási lehetőség, csak két választás, hogy vagy elhisszük amit mondanak nekünk vagy nem.

Ha nem tájékozódunk és nincs véleményünk, az a legrosszabb, akkor vagyunk a leginkább kiszolgáltatottak. Az emberi elme szerencsére eléggé jól képes az információk bizonytalanságát, mert az egyes történéseket képes súlyozni fontosság és hihetőség dimenzióiban, az azokból következő eseményeket szintén. Ha elég nagy a tapasztalatunk, akkor a valószínűségek hozzárendelésével viszonylag hiteles képet alakíthatunk ki arról, hogy mi is történik. Így is néha át kell értékelnünk sok mindent, újabb események fényében.

Persze az is egy opció, amit az ultrakonzervatívok szeretnének, vagy ha nem tudatosan is, de vágynak rá. A bonyolult világ leegyszerűsödhet kisközösségekre, az információ döntő része csak ezeken belül áramlik. (Az új mértékegysége már nem a bit lesz, hanem a pletyka.) A globalizáció végét, a mai intézmények végét jelentené ez, lényegében visszatérést a feudális rendszerhez, ahol a személyes függőségek és a személyes kapcsolatok voltak meghatározóak. Lehet, hogy ez egykor bekövetkezik, de én sosem fogom segíteni, hogy ami kifinomultabb az önként és dalolva átengedje a pozíciókat a primitívebbnek.

Visszatérve arra, hogy hol van Magyarország szerepe, ez sokrétű kérdés, de nem is szükségszerű, mert gondolkodhatunk olyan keretben is, hogy mi a legjobb a Földnek, a Föld országainak, Európának, ennek a régiónak stb. Például nem képes kilógni egyik ország sem a régiójából gazdasági értelemben, legfeljebb lefelé. Felmerülnek ezen kívül etikai vonatkozások is. A régi etika, és sok ember most is ezt vallja, ami a családomnak jó, ami a törzsnek jó, az a helyes, mindegy milyen eszközökkel is érem el és kiknek a rovására. Ez a régi etika lényegében az ószövetségi etika, és sokan ezt vallják (nem tudatosan) az ország nagy részén, például amikor egy méteres kilátókat építenek EU támogatásból, de sok millió példát lehetne mondani. A felvilágosodással viszont megérkezett a kanti etika, ami nem nagyon tér el az újszövetségi etikától lényeges kérdésekben, ez sokkal általánosabb érvényű, én magam ezt tudom csak elfogadni. Ha például egy ország vezetője bármelyik mocskos diktatúrával képes szövetkezni a céljai értelmében, akkor etikai értelemben elhasal.

Lehet másra mutogatni persze, hogy sokan mások is ezt csinálják, de ez megint egy hibás érvelés. Ha egy ember lopott valamikor régen és megúszta büntetlenül, akkor az ő példája a mérvadó? Ne csapjuk be magunkat, jogászkodással ne próbáljuk megúszni. Mondjuk ki bátran és világosan, hogy mit tartunk helyesnek.

Nagyon sokféle tevékenységünk van, ezeket sokféle szempontból értékelhetjük: költségesek vagy kevésbé azok, divatosak vagy nem annyira, az egészségünket szolgálók vagy sem, célszerűek vagy nem annyira, kényelmesek vagy kevésbé, társaságiak vagy magányosak, stb. A környezetünk védelme sokadik szempont ugyan ezen a listán, viszont van egy olyan előnye, hogy legtöbbször a költségtakarékossággal és egészségünk védelmével is találkozik.

Itt van például a táplálkozás, ahol nehéz általánosításokat tenni, mert lehetnek olyan vidékek nálunk is, ahol akár a birka, akár a kisüzemi sertéstartás megfelelhet a helyi ökológiai viszonyoknak, emellett még az egyéni érzékenységünk is eltérhet, mindezek ellenére mégis általában a húsfogyasztás csökkentése lenne kívánatos, mert jelentősen mérsékelné a környezetterhelést. A növényi fehérjeforrások között itt van például a bab, ami aránylag könnyen termeszthető, viszont a lesajnált táplálékforrások közé tartozik (egy példa erre, hogy nyugaton sokáig a tartós munkanélküliséhez kötötték a szárazbab-konzervek fogyasztását). A bab puffasztó hatása nagyon jól közömbösíthető köménnyel és más fűszerekkel, és lehetne a húsfogyasztás részbeni alternatívája a borsóval, a lencsével vagy akár a szójával együtt (amely az állati tápok egyik alapanyaga manapság).

A mindennapos zöldségfogyasztás a növények rost, vitamin és ásványi anyag tartalma miatt szintén nem túl nagy kihívás, mert minden évszakban találhatunk valamilyen megfizethető árú zöldséget. A gyümölcsfogyasztás révén pedig csökkenhetnénk a magas cukor, só és zsírtartalmú „nassolni valók” arányát. (Magyarország zöldség- és gyümölcsfogyasztása az utolsók között van Európában, ami nem annyira az áraknak, mint inkább a táplálkozási szokásoknak köszönhető. Valamennyire mégis ösztönözhetné a fogyasztást, ha a friss termékek az 5%-os ÁFA körbe kerülhetnének.)

A táplálkozás kapcsán a főzés friss alapanyagokból vagy akár mirelitből is mennyivel olcsóbb és egészségesebb lehet mint a tartósított élelmiszer vagy a gyorsételek fogyasztása. Nyilván a főzés időigényes és a hét közben nem mindig van rá mód mai életmódunk mellett. Azt viszont tudni érdemes, hogy étteremből rendelve ugyanaz az étel minimum kétszer annyiba fog kerülni, ráadásul ott vannak a műanyag dobozok, amiket érdemes elmosni és gyűjtögetni, hogy majd az egész gyűjteményünket a szelektív hulladékok közé dobhassuk.

Másik pont a tömegközlekedés, amit helytelenül közösségi közlekedésnek is neveznek (akkor lehetne valóban közösségi, ha nem ülne mindenki magában a telefonjára tapadva, hanem esetleg beszélgetnének is egymással az emberek). A vonat és villamos gördülési ellenállása jóval kisebb mint a gépkocsié és nem is füstöli össze a levegőt. Ezen kívül a folyamatosan kopó gumik nem kis mértékben szennyezik a talajt és a vizeket. A tömegközlekedés fejlesztésének egyik fő akadálya az autós életmód kényelméhez való hozzászokás, tehát nem csak amiatt nem utazunk vasúttal, mert sokfelé lepusztult vagy esetleg nem elérhető, hanem olykor amiatt sem újítanak fel pályákat, mert kevés a lakossági igény.

Az új tárgyak, kütyük, ruhák, egyebek vásárlása legjobban megelőzhető azzal, ha nem is megyünk ilyeneket áruló üzletek közelébe („shoppingolás”). Amit megveszünk annak a több mint felét nem fogjuk használni vagy csak nagy ritkán, mert nem gondoltuk át alaposan, hogy tényleg megfelelő lesz-e számunka. A turkálóból való vásárlás is észszerű, hiszen a britek pazarló, környezetszennyező életmódja miatt van nálunk ilyen nagy választék filléres ruhákból.

A példák sora folytatható a testmozgással is, hiszen a lábunk és a karunk mindig a rendelkezésünkre áll, a számunkra legmegfelelőbb, rendszeres mozgásforma többnyire nem jelent nagy költséget. Országunk éghajlata és természeti adottságai kitűnőek a szabadban való testmozgáshoz is.

Van még nagyon sok apróság, ilyen például hogy van a boltokban még mindig sok műanyag zacskó, feltételezhetően a higiéniai szabályok miatt, de ha nincs külön szemetes zsákom, hanem ezekbe gyűjtöm a szemetet, már az is jelent valamit. Lelkiismereti kérdésről van szó valóban, mert ha megérjük, a gyerekeink és az unokáink fel is fogják tenni ezeket a kérdéseket, hogy mért nem tettünk meg a tőlünk telhetőt a környezetünkért. Egyébként az ilyen tevékenységek közé tartozik minden olyasmi, amivel csökkentjük a hulladékképződést, az energiapazarlást, valamint az élelmiszer pazarlást, ebből a szempontból a takarékosságra ösztönző lehetne, ha a különféle anyagok és termékek valós árát fizettetné meg velünk az állam a különféle adókon keresztül. (Ezeket az adókat pedig ellenőrizhető és követhető módokon, környezetvédelmi célokra lehetne csak fordítani.)

Az olcsó, egészséges és környezetkímélő szokásokra rengeteg példát lehetne még hozni, ez a háromféle szempont általában nagyon jól összekapcsolható. Ami gyakran nem illik ebbe a sorba, hogy mindez nem mindig nyájkövető, tehát gyakran nem felel meg az ismeretségi körünk szokásainak olyannyira, hogy nem ritkán épp a megszokás lehet a fő gátló tényező. Van viszont egy olyan dolog is, ami biztosan nem jellemzi az ilyen szokásainkat: az emberi egoizmus, a túl nagyra nőtt egó, az a fajta felfogás, hogy csak én számítok, csak én vagyok a fontos.

Nekem is van „megfejtésem” az Orbán-rendszer (vagy a NER rendszerének) mibenlétét illetően, láttam és hallottam számos elemzést, de néhányan szerintem egy kicsit túlbonyolítják: egyszerű és következetes rendszerről van szó, ami néhány kulcsszóval jól jellemezhető. Nem szabad naivnak lennünk és találgatnunk, hogy mit is akarhat Orbán és köre, a rendszer logikája világosan kirajzolódik, elég pontosan lehet látni, hogy mi is történik. A helyzet amiben élünk mindenesetre érdekes, és történelmi példák is segítik a megértését.

A 2023-as év világgazdasági egészében jónak volt mondható, Európában igazán csak számunkra volt nehéz. Nagyon érdekes és magyarázatra is szorul, hogy a rendszer ennek ellenére folytatta menetelését és 2024-ben is valami hasonló várható, sőt az év végére akár ki is jöhet a külpolitikai defenzívából és egyre több támogatót nyerhet meg magának.

Annak az oka, hogy a lengyeleknél nem tudta magát bebetonozni a szélsőjobb és elveszítette a választást nagyon egyszerű: ott ugyanis nem élnek nosztalgiák a régi rendszer iránt. Ott nem volt gulyáskommunizmus, sokkal inkább csak nélkülözés, a lengyelek hozzánk jártak piacozni. Nálunk nem véletlenül tabusított a közvéleményben minden, ami a Kádár-rendszerrel kapcsolatos, hiszen a „kisember” (kiszolgáltatott alsó-középosztály) még mindig az állami védelmet és gyámkodást várja el. Nálunk egy olyan, a valóságtól elrugaszkodott kép él az emberekben, hogy Kádár alatt minden jó volt, aztán jött a rendszerváltás és mindent tönkretettek. (Az egyik oka a békés rendszerváltásnak éppen az volt, hogy a kommunista elit gyorsan lemondott a hatalomról, mert látta a közelgő gazdasági összeomlást.) A kommunista vagy szocialista rendszer feudális paternalizmusra épült, a mostani rendszerben ez ugyanígy megfigyelhető. Ez annyira igaz, hogy nagyjából felül is tudta írni az utóbbi egy-két év kudarcos gazdaságpolitikájának a hatását is a közvéleményben: államunk mindenkit megvéd, amellett hogy a nemzeti egység, a nacionalizmus egy csodálatos álom. (Ez most nem az „amerikai álom”, hanem a magyaroké.)

Az ellenzék sokáig nálunk is hasonlóan szerepelt mint más országokban, a szavazatok közel 50%-át tudta megszerezni, csak a választási rendszer átszabása és a kormánypropaganda hatása billentette meg egy kicsit a mérleget. Ami ezt teljesen borította tavaly az egyértelműen az orosz-ukrán háború volt és annak kezelése. (Az ellenzékiek még mindig nem fogták fel, hogy mi is történt.) Viszont a rendszer bebetonozódása azzal járt, hogy az ellenzék mostanra már eléggé leépült, nem kis részben a minden fronton nyomuló kormánypropaganda hatására is. Demokrácia nem csak emiatt nincs, hanem azért sem, mert a parlament is súlytalanná vált, Orbánék köre lényegében rendeleti kormányzást folytat. Eltűnőben vannak az arcok a Fideszben, inkább csak parancsokat végrehajtó engedelmes hivatalnokok vannak egy katonásan működő rendszerben. (Ez számomra sokkal elkeserítőbb mint az, hogy Orbán akárhány választást is megnyerhetett.)

Orbán egyszemélyi hatalmát azért érzem soknak, mert túlságosan is belenyúlhat az egyes döntésekbe és mivel vétójoga van mindenben, ha például szerinte a szélerőművek rondák, akkor a megújuló energiák terén hátrányt fogunk szenvedni, vagy ha a vendégmunkás potenciális bevándorló, akkor fölösleges bürokráciával nehezítik meg külföldi munkavállalók alkalmazását.

A propaganda hosszabb távon eléggé hatékony, ha mindig ugyanazt látjuk és halljuk, akkor az emberi agy egy idő után feladja (mert túl sok energiát fogyaszt a folyamatos ellenállás) és belesimul a rendszerbe. Orbánék eltolódása folyamatos az ultra-konzervatív irányba, ez a rendszer eléggé következetes módon egyfajta hagyományos, a felvilágosodás előtti értékrenden alapul, nem létezik számára például társadalmi szerződés sem hatalommegosztás, csupán az egyre nagyobb mértékű centralizáció. Az értelmiség a teológia (illetve államideológia) szolgája, paraszti normák és harciasság válnak ismét dominánssá. A szexualitás kezelése szintén lassan a középkori szintre süllyed és tabusítódik, ez is része a konzervatív hagyománynak.

2022-ben sok probléma jött össze egy időben, azonban a kormány nem állította le a választás előtti pénzszórást, szinte ugyanaz történt mint 2006-ben Gyurcsány alatt. Ennek árát most 2023-ban szedte be a kormányunk. Tavaly elszálltak az energiaárak, a háborús helyzet is bizonytalanságokat okozott és hatalmas aszály is volt, sőt a Covid lezárások árát is valahol meg kellett fizetni. Szerencsére vannak itt nemzetközi bankok és hatékonyan működő kereskedelmi multik, egyéb multicégek, akikre különadókat lehetett kivetni. Ha megvalósul Nagy Mihály és Lázár János törekvése, hogy mindez magyar kézben lesz, kormányközeli cégeknél, akkor a kormány már aligha fogja ugyanezt meglépni egy hasonló helyzetben. (Nem véletlen az sem, hogy a magyar tulajdoni többségű élelmiszeriparról nem beszélt senki.) Még így is a lakosság volt a fő teherviselő az elszálló infláción keresztül, a kormány viszont sikeresen tudta úgy beállítani, hogy a bűnös „a szankciók”, vagy „a háború” és amikor a polgárok ezt már megunták, hiszen más országok elég jól elműködnek ezek ellenére, akkor jött megint „Brüsszel”, mint a magyar szabadságharcos törekvések legfőbb gátja.

Bármiféle gazdasági racionalitás a közéletünkben csak nyomokban jelenik meg, sokkal jellemzőbb az érzelem vezérelt gondolkodás. A hozzá hű lojális értelmiséget a rendszer elég jól megfizeti, bár cserébe katonás fegyelmet vár el, ez történt az orvosoknál, alapítvány egyetemek oktatóinál, az újságíróknak nevezett propagandistákról nem is beszélve, és talán ez lesz majd a tanárok esetében is. A kérdés az, hogy ha egy nagy béremelést EU pénzből finanszírozunk, akkor mi lesz később, ha ezt a forrást nem folyósítják? Akkor a tanárok pénzét visszacsökkentjük? Az EU pénzek bármilyen béremelésre fordítása nyilvánvalóan fogalomzavaros helyzetet mutat. Az érem másik oldala, hogy a rendszerkritikus vagy bármilyen módon „szabad” értelmiségieket a rendszer szabályosan kiéhezteti, ami a városi kultúra hanyatlását vetíti előre. (A Fidesz fő szavazóbázisa viszont nem a nagyvárosokban van.)

A gazdaság jelenlegi helyzete nem tragikus, de igen érdekes. Próbálunk leválni a német gazdaságtól és átkötni magunkat Kínához, aminek nem kis részben politikai okai is vannak. A magyar tulajdonban levő gazdasági szereplők nyomulása lehet pozitív fejlemény is, majd az idő eldönti, habár a NER cégek nemzetközi versenyképessége jelenleg még eléggé gyenge szintű. Nagy Mihály, akinek nevéhez árstopok köthetők és kemény multiellenesség, gazdasági téren gyakorlatilag már teljhatalommal rendelkezik, ezzel párhuzamosan Matolcsy perifériára szorulása is egyértelmű jobbratolódást mutat. (Még a náci némethez hasonló gazdasági rendszer szintje is elérhető lesz, ha így haladunk.) A második világháború előtt a Horthy-rendszerben volt egy Nagy Mihályhoz hasonló figura, akkor a Darányi-program eléggé bejött. Felpörgették a fegyvergyártást és a magyar ipart általában, ami gyorsította a gazdasági növekedést. Most a hadiipar mellett a kínai gyárak részvételével próbálunk valami hasonlót alkotni és lehet ennek is hasonlóan pozitív kifutása 2025-2026-ra. Igaz viszont, hogy számos szakértő szerint az akkumulátorgyárak inkább károsnak tűnnek, környezetvédelmileg, de a munkapiacra és a lekötött erőforrásokat illetően is.

A külpolitika egyértelműen kirajzolja ugyanazt nagyban mint ami nálunk kicsiben látható: Orbán egy olyan mozgalom harcos tagja szeretne lenni, amelyik felszámolja a jelenlegi globalizált civilizációt és egy azt megelőző (nemzetállamok és birodalmak tagolta rendszerhez) tér vissza. A populisták közös törekvése lényegében ez, az ENSZ már áldozatul esett, Orbán egyértelműen az EU politikai szövetségi rendszerét is fel akarja számolni és ehhez keres partnereket. (Elképzelhető persze az is, hogy az EU önvédelemből kizár minket.) Putyin mellett elvileg Trump lehet partnere ebben valamint azok a nyugati populisták, akik ki akarják léptetni az országukat az EU-ból. Erdogan és Netanjahu sem amiatt szövetségesek, mert országuk gazdaságilag sokat számítana nekünk (nem nagyon tudnak mit hozzátenni a magyar gazdasághoz), hanem mert „jó elvtársak”, egy nyelvet beszélnek Orbánnal. 2024-ben még nem valószínű, hogy át tud törni ez a vonal, de a következő években egyre nagyobb lesz egy ilyen fordulat esélye. Az USA háttérbe vonulása és az EU szervezeteinek jelentéktelennél válása, Putyin elsöprő mértékű győzelme Ukrajnában olyan következményekhez vezethet, hogy a jelenlegi államhatárok nem jelentenének tabut többé, például a Balkán is egyből felrobbanna és újfajta szövetségi rendszerek is létrejönnének a kontinensünkön. Nagyon jól látszik, hogy Orbán hova pozicionálná az országot, közelebb az ázsiai rendszerekhez mint Nyugat-Európához, miközben országunk deklaráltan „semleges” maradna (ami nem feltétlenül jelentene valódi semlegességet).

A rendszer amiben élünk nagyon világos ideológiai alapokon áll, egyre keményebb és harciasabb tendenciákat mutat. Vannak, akik rabjává váltak ennek a fajta mozinak, de az ő esetleges kiábrándultságuk sem fog később sokat számítani, ha a hatalom bebetonozza magát és a demokráciát biztosító intézmények elvesznek. A populizmus és általában a szélsőjobb európai térnyerése egyszerűen magyarázható azzal is, hogy a lakosság öregszik és úgy érzi, hogy több vesztenivalója van mint amit változások révén nyerhetne, magyarán félti a kis nyugalmát. Azonban Orbánnak és szélsőjobbos populistáknak igazuk van sok mindenben például abban, hogy a bevándorlás kezelése Európa nagy részén nem megoldott, ami az egyik fő ütőkártyájuk.

1.Széleskörű ismeretek hiánya

Fogom a fejemet, amikor zöld ideológusokról szóló cikkeket olvasok. Az egyik, amikor az ökoterrorizmus híve nem képes megkülönböztetni az agressziót az asszertivitástól. Akár a női egyenjogúsági mozgalmakat akár a feketék régebbi antirasszista mozgalmait nézzük sosem a társadalmi erőszak volt az, ami sikert hozott, hiszen ez elriasztotta a polgárok nagy részét, hanem annak a kemény gyakorlati bizonyítása, hogy a társadalom egésze is nyerhet az egyenjogúsítás révén. A zöldek történelmi ismeretei legfeljebb egy átlagos középiskolás szintjét ütik meg, de a gazdasági ismereteik talán még ennél is gyengébbek.

Voltak olyanok, akik a gazdaság törvényeit ki akarták kapcsolni mint például Mao vagy nálunk Rákosi, tömeges nyomort hoztak a társadalomra. Az ún. „nem növekedés” hívei láthatóan nem képesek a gazdasági gyakorlat nyelvére lefordítani a mondandójukat. Megpróbálom én akkor megtenni: „nem növekedés” azt jelentené, hogy betiltanák a cégeknek és az állami szerveknek is minden bővítő beruházást, sőt gyakorlatilag új lakások sem épülhetnének csak a régieket lehetne felújítani. A modernizáció, ami emeli a létesítmények értékét, szintén le kellene, hogy álljon és mindenki csak azon a szinten élhetne tovább mint jelenleg. Ez nyilván teljes nonszensz, de nincs sehol kifejtve, hogy mit is szeretnének pontosan, legfeljebb valamiféle újra-osztogatást, ami olyan, mintha bukott marxista kísérleteket szeretnénk megismételni. (Arról nem is beszélve, hogy az államok számára még fegyverkezésre is kell a pénz, valamint a terjeszkedésre, hiszen a mai nagy- és középhatalmak sem viselkednek másként mint a régi nagy- és középhatalmak.)

Az is joggal feltételezhető, hogy egyes zöld pártok úgy alkottak politikai programot, hogy nem ismerik a mai technológiai lehetőségeket sem, például az energiatermelést illetően. Vagy egy másik közkeletű tévedés, hogy tiltsuk be a növényvédő szerek és műtrágyák használatát, a biogazdálkodás azonban nem tudna elég élelmet biztosítani.

Aki környezetvédelmi programot alkot, alaposan gondolja át mit mond, mert a „zöld” mostanában az éretlen szinonimájává vált, mert nem nagyon vannak kiérlelt gondolatok, sokan csak lapos közhelyeket hangoztatnak. A saját területünkön való kutatói szintű elmélyültség mellett két-három kapcsolódó terület elmélyült ismerete is szükséges. Ettől eltekintve is, hol vannak gyakorlati példák arra, hogy kicsiben valahol sikerült megvalósítani azt, amit ők globálisan szeretnének?

2.Szerteágazó problémákat nem tudnak kezelni

Ez általános probléma a környezetvédelemmel, hogy túlságosan szerteágazó jelenségekről van szó, a zöldek pedig nem képesek jelenleg egy-két akciónál többre, pedig rengeteg szálon futó negatív és olykor pozitív változásokat kellene tudni nyomon követni. Ilyen például, hogy mekkora az a rész, amit az ember békén hagy és visszaad a természetnek, vagy mit sikerült elérni az energiatakarékosság terén. Hogyan állunk az élelmiszer pazarlással, hiszen ha ezt csökkenteni tudnánk, akkor csökkenhetne a fogyasztás és az élelmiszerárak is. Van-e erre programjuk? Húsevés csökkentése: kiknek és milyen környezeti viszonyok számára ajánlott, hogyan tudunk előrelépni? Komposztálási program előrehaladása és a termőföldek állapotának monitorozása. Víztakarékossági intézkedések, biodiverzitás alakulása stb. tudnék még írni több tucatnyi ilyen pontot. A németeknél a környezetvédelemnek kormányzati szintű képviselete is van, náluk jóval nagyobbak a lehetőségek, és igaz, hogy nálunk ilyen nincs, de itt is számonkérhető lenne mindez. Ha vannak is törekvések, a környezetvédők PR-ja mindenesetre nagyon gyenge, egy-két látványos akciótól eltekintve (Balaton, Fertő Tó stb.) Ez nem azok kritikája tehát, akik legalább tesznek valamit, hanem azoké, akik politikai pártként szeretnének működni.

3.Nem tudnak támogatást szerezni az elitek körében sem

Sok esetben egyfajta „értelmiségi játékká” silányul a környezetvédelem és nem tudják, hogy minden komoly mozgalom befolyásos eliteknél kell, hogy támogatókra találjon, az nem fog működni, hogy szidjuk a nagy világcégeket és általában a jómódúakat, hiszen nélkülük nagyon bajos előrelépni, erre minden politikai mozgalom előbb vagy utóbb ráébredt. Ha a nagy techcégek vezetői közül páran hirtelen elhatározzák, hogy takarékosabb és aszketikusabb életmódot fognak élni és a pénzüket másra költik, nem jachtokra és repülőutakra, őket követné számos közszereplő, híresség, akkor az úgynevezett státuszfogyasztás veszítene a jelentőségéből. A tömegek nagy része ugyanis nem tesz mást, mint az eliteket utánozza. A zöldek részéről a személyes példamutatás is fontos, például a tömegközlekedést választani a mindennapokban, kisebb és energiatakarékosabb lakásokban lakni.

4.Környezeti katasztrófa nagyobb veszély mint az erőforrások kimerülése

Levezethető, hogy mért kisebb veszély akár száz éven belül az erőforrások kimerülése mint a környezeti katasztrófák hatása. Az egyik, hogy a Föld bolygó véges rendszer ugyan, de nem zárt rendszer, a napból érkező sugárzás magas energiaszintet és alacsony kezdő entrópiát biztosít. Ráadásul még az is lehetséges lesz majd, hogy idevontatunk néhány aszteroidát, amelyek fémekben gazdagok. Még erősebb érv, hogy a fizikai szemlélet nem ismeri a közgazdaságtan általános törvényeinek erejét (amik az emberiségen is túlmutatnak, például a természet gazdaságos működésében is megfigyelhetők). A fizikusok úgy tűnik, hogy még a gazdasági növekedés fogalmának valódi jelentésével sincsenek tisztában.Vannak olyan példák a történelemben, amikor erőforrások kimerültek vagy nem kaptak utánpótlást, ilyenkor jelentős gazdasági hanyatlásokat láthattunk, de sem Kuba sem Venezuela nem omlott össze. Ha valamilyen ásványkincsből nem lesz már elég, akkor jön a közgazdaságtan helyettesíthetőségi törvénye, tehát keresünk valami mást helyette, hasonló felhasználási céllal. Ha valamilyen fém nagyon szűkös lesz, akkor bányászni fogjuk az ötven éves hulladéklerakókat is és mindenből többet fogunk visszaforgatni. Nagyon leegyszerűsítve a helyzetet, ha nincs hús eszünk majd krumplit. Gyakoribbak lehetnek az áramszünetek és éppúgy mint az afganisztáni misszió tagjainak nemrég, nekünk is időnként dönteni kell majd, hogy estefelé inkább fűtjük a szobát vagy megfürdünk azzal a kevés energiával. Ilyenek lehetnek a hanyatló társadalom tünetei a szolgáltatások (például egészségügyi ellátás) általános visszaesése mellett.

A civilizációnk tartalékai nagyon nagyok, a fokozatos változásokat valahogyan fogjuk tudni kezelni, a hirtelen bekövetkező drasztikusakat viszont már nem biztos. Ilyenek lehetnek a bibliai „hét csapáshoz” hasonló katasztrófa sorozatok. Hiába szépítjük a dolgokat, a globális felmelegedés gyakorlatilag már elérte a célul kitűzött 1,5 fokot, a kutatók által előrejelzettnél sokkal hamarabb, és nem is tudja senki, hogy hol fog megállni, mivel egymást gyorsító ördögi körökről van szó. A szén-dioxid-kibocsátás jelenleg is növekszik és a fele sem igaz annak, amit a klímacsúcsokon az egyes országok delegáltjai kamuznak azokról az intézkedésekről, amik alapján a folyamatok visszafordíthatóak lehetnének. Ilyen dolgok léphetnek fel sorban egymás után: a Golf-áramlat legyengül, ami véget vet az európai éghajlat stabilitásának. Szárazságok és árhullámok váltják egymást, a mezőgazdasági termésbiztonságnak búcsút mondhatunk. Vízhiány egyes térségekben és elsivatagosodás Európában is, egyre nagyobb hőhullámok, új kártevők és kórokozók megjelenése, járványok, klímamenekültek a forró övezetekből. Földünk jelentős része jelenleg is lakhatatlan, ez a terület növekedni fog. A változások lehetnek tehát annyira gyorsak, hogy nem tudunk hozzájuk alkalmazkodni, és számos társadalomban anarchikus állapotok alakulhatnának ki. Mostanában efelé haladunk.

5.A vízió hiánya nem képes áttörni az emberi önzőség falát

Az emberi egoizmus továbbra is a legfontosabb tényező a politikában, és a zöld mozgalmak nem tudtak jönni olyan víziókkal, ami megváltoztatná ezt a fajta hozzáállásunkat. Például szelektíven gyűjtöm a hulladékot és ezzel ki van pipálva, miközben nagy terepjáróval járok, amire nincs is szükségem de jól néz ki, betonozunk és kivágjuk a fákat, lényegében az amerikai álom megy nálunk is kicsiben.

Most az alábbi tendencia rajzolódik ki: megint előkerült az a szélsőjobbos alaptétel mint a fasizmus idején is és azelőtt is többször, hogy nincs elég mindenből, de majd az erősebb úgyis fennmarad. A szélsőjobb malmára hajtja a vizet minden, a klímaváltozás „tagadása” olyan mint a vírustagadás, (vagy a Föld gömb alakja), lényegében azt mondják, hogy lehet hogy van ilyen, de nekünk nem számít. Mi úgyis az erősebbek oldalán, az erő oldalán állunk és megvédjük vagy megszerezzük azt, ami nekünk kell. Jelenleg ezen az idővonalon van az emberiség, nagy valószínűséggel ez a fajta önbeteljesítő jóslat fog működni.

Azt mindenki tudja, hogy a jelenlegi fogyasztási szint fenntarthatatlan, az átmenet módja csupán a kérdéses a fenntarthatóság felé. A legvalószínűbb most a drasztikus átmenet. Nyilvánvalóan foglalkozni kell a demográfiával is, bár ezen a téren se nagyon látszanak még gyakorlatban kivitelezhető ötletek. Úgy tűnik, mintha létezne valamiféle önszabályozás az emberi populáció szintjén is, és a népesség magától is csökkenni fog. Ez a csökkenés azonban lassú lesz, a legkisebb ár amit fizetni kell érte, hogy egyes nyugdíjas rétegek (ha lesz ennek a szónak még értelme egyáltalán) vegetálni tudnak majd csupán, és nagy társadalmi csoportok élnek majd a fizikai létminimum szintjén, ami nem ritkaság jelenleg sem számos országban, de leginkább a hibás politika tehető ezért felelőssé, kevésbé az éghajlati tényezők.

Véletlenül majdnem „cirilizációt” írtam, de az agresszív orosz stílus az valóban, ami kezdi kiszorítani a hagyományos (több ezer év alatt kialakult) értékeinket. Magyarországon jól látható ez a folyamat, de sokfelé máshol Európában és persze azon kívül is szintén látunk hasonló dolgokat.

A civilizációnkat fenyegető barbárok igen, már a kapun belül vannak és ránézésre nem is lehet megmondani, hogy kik tartoznak ebbe a csoportba, mindenesetre nem a bevándorlók vagy nem elsősorban ők.

Ugye úgy szoktunk reggelenként felkelni, hogy ma is „megmentjük a világot”, és ez a poszt sem adja ennél alább; legalábbis vannak ötleteim, támpontjaim ahhoz, hogyan menthető (ha egyáltalán menthető) az a civilizáció, amiben élünk. Nyilván még nagyon sok mindent lehet hozzátenni, sok olyasmit, ami segíthet abban, hogy a civilizációnk túléljen vagy legalábbis zökkenőmentes és pozitív irányú változások mehessenek benne végbe.

0.Pont

Reflektálni kell a cseh lövöldöző esetére, mivel szorosan a témánkhoz tartozik. Ennek az esetnek is vannak orosz szálai (hiszen onnan vette a példát az elkövető), és Belgrádban is történt már halálos iskolai lövöldözés az idei év során. Nagyon sokan tartanak fegyvereket Európa számos országában, ami lehet szintén az egyik oka lehet az ilyen tragédiáknak. Azt is figyelembe kell venni, hogy manapság nagyon sok a magányosan élő szociopata és pszichopata, akiket nem kontrollál semmiféle helyi közösség.

1.Társadalmi bizalom

Épp az ellenkezőjét mondom annak, amit Tucker Carlson, hogy „ne higgy el semmit senkinek”. A mai társadalmak éppen hogy a bizalomra épülnek, számunkra ismeretlen emberek munkájában kell megbíznunk. Magyarországon mit a világon sokfelé máshol is kutatások szerint felerősödőben van az a szemlélet, hogy „mindenki azt mond, amit akar”, minden relativizálható és csak nézőpont kérdése. Ez a felfogás vezethet vissza a középkorba, amikor az emberek csak abban bíztak, akit személyesen ismertek. Alapvető tudományellenességről és Laposföld szemléletről van szó nem másról, amikor az ember nem akar tovább látni a tanyaközpontjánál, és ahol az elsődleges információforrást a pletyka jelenti (függetlenül attól, hogy a helyszíne éppenséggel a net vagy a falu piaca). A bizalom, amire szükség van, természetesen nem a naivitást jelenti sem azt, hogy vakon elhiggyünk mindent.

2.Kultúra

Jelenleg nálunk éppen beszántják és sóval hintik be az autonóm módon létező városi kultúrát. Budapest is ostrom alatt áll és folyamatosan lövi a hatalom nap mint nap az újabb intézkedéseivel. Társadalmunk kezd visszaparasztosodni (az úgynevezett paraszti életforma eredetileg a hagyományos földművelő és állattenyésző életmód sajátossága lenne, nem pedig a mai viszonyaink megfelelője). Az igénytelen beszéd és a kulturális téren is jellemző igénytelenség csak a jéghegy csúcsát jelentik. Iskolázottság és műveltség erősítésére lenne nagy szükség, csak éppen nem ilyen irányba megyünk.

3.Védjük meg a szuverenitásunkat

Bármit jelentsen ez a homályos értelmű szó, az egyéni „szuverenitásunkra” is szükség van, nem csak nemzeti szinten értelmezhetőre. Ha valaki megvádol azzal, hogy külföldiek zsoldjában állok, akkor személyiségi pert indíthatok, amit meg is fogok nyerni, hiszen nem bizonyítható olyasmi, amit biztosan nem követtem el. A személyes szuverenitásunkról való lemondás pedig nem jelentene mást, mint történelmileg a harmadik jobbágyság kialakulását, - a 11. és a 16.századot követően a 21.században újra megtörténne-, ahol az egyén társadalmi helyzetét a hűbéri viszonyai fogják meghatározni.

4.Álproblémára példa: agresszió a tévében

Az is fontos, hogy ne a véleményvezéreknek is nevezhető demagógok határozzák meg, hogy milyen probléma mekkora súlyt is képvisel. Ez általánosságban igaz, kiragadott példa csupán az agresszió kérdése a televízióban és egyéb médiumokban, az interneten, ami szakemberekre tartozik, én csak annyit tudok róla, hogy kutatások szerint nem volt semmiféle kimutatható hatással a társadalmi erőszakra. A társadalmak ne törekedjenek az agresszió teljes elfojtására, mert az reménytelen és boldogtalan történet lesz, ami inkább megvalósítható az a megfelelő mederbe terelése. Az erőszakos tartalmak szabályozása jelenleg nem konzekvens, mert például ketrecharcos összecsapás gond nélkül közvetíthető fő műsoridőben, akciófilmek szintén, egy magyar kereskedelmi csatorna amelyikre a jelenlegi hatalom pikkel, viszont ennél kevesebbért is pénzbüntetést kap. A sort lehetne folytatni tovább a szexualitás és társadalmi prüdéria témakörében.

5.„Mivel etetnek?” típusú problémák

A 2.pont speciális esete az a fajta mondás, hogy „Nem tudjuk, mivel etetnek.” Ez nem jelenti azt, hogy nem is tudhatjuk. Nézz utána, hogy mi miből készül, létezik olyan is, hogy élelmiszer felügyelet, ami súlyos milliárdokért ellenőriz gyártókat és kereskedőket. (Kisvállalkozások általában kimaradnak ebből a körből, ezért egyáltalán nem biztos, hogy a náluk minden rendben van.) Érdemes lenne az élelmiszer felügyeleti hatóságok körmére nézni is időnként.

Az sem igaz, hogy nem érezzük, ha valami nem friss és tele van adalékanyagokkal. A mai középosztály viszont alapból elvárja, hogy friss, de elálló, ráadásul olcsó élelmiszert kapjon bármikor, az év bármelyik részében. Ez nyilvánvalóan nonszensz. (Hasonló kaptafára működik a "tervezett elavulás" városi mítosza is, amikor szintén nem akarunk tükörbe nézni.)

6.Az elkényeztetett középosztályi fogyasztó

Ez is egy hanyatlási tünet, hogy az állampolgárnak mint fogyasztónak minden „jár” alanyi jogon, létezik számára ingyenes ebéd (pl. a közösségi médiumok), és például a problémáit olyan  csodagyógyszerek szüntetik meg, amiknek nincs semmiféle mellékhatása. Akiket nem tudtak megvenni a politikusok a biztonság ígéretével, azokat a korlátlan mértékű fogyasztás ígéretével vesznek meg, így működik mostanában a demokrácia.

Magyarországon ennek speciális esete valósult meg, amikor a legfontosabb termékeknél a piac helyett gyakorlatilag a politikusok határozzák meg, hogy mi mennyibe kerül. Nem arról van szó mint máshol, hogy adókkal vagy támogatásokkal növelik vagy csökkentik bizonyos termékek és szolgáltatások piaci árát, hanem ténylegesen nem tudjuk megmondani, hogy mi mennyibe kerül. Például a háztartási energia, a benzin, bizonyos élelmiszeripari termékek, építőanyagok stb., egyéb más termékcsoportok esetében, sőt néhány szolgáltatás esetében is (banki hitelek, tömegközlekedés) a régi szocialista tervgazdálkodáshoz hasonló viszonyok jöttek létre.

7.Ismeretelméleti típusú probléma

Létezik egy olyan jellegű probléma is, ami teljesen kilóg ebből a sorból. A rendszerek kifinomultabbá és bonyolultabbá válása egyre inkább átláthatatlannál teszi ezeket az egyén számára. A világ kaotikusnak tűnik a túl sok információtól és sokan olyan vezetőket szeretnének látni, aki leegyszerűsíti számukra. Ahogy idősödünk a felfogásunk merevebb lesz és egyre inkább zavarhat minket a világ sokfélesége, a társadalmak öregedése is erősíti a populizmus iránti igényeket. (Ezt valamennyire ellensúlyozhatná az élethosszig tartó tanulás elfogadottá válása.)

Ez a probléma még súlyosabbá válhat akkor, ha a világ maga is kaotikussá válik, önszabályozásra képtelenné. Nagyon fontos lenne például, hogy a bürokráciát csökkentsük, a törvények száma is csökkenthető lenne. Létezzenek újfajta elvek, eljárások, protokollok, stb., amik valamilyen rendszert hoznak létre és abban is irányadóak tudnának lenni, hogy a valóban lényeges dolgokkal foglalkozzunk.

8.Célok, víziók

Amikor nincsenek különféle csoportszintű célok és víziók, olyankor az szokott történni, hogy kis létszámú, de erőszakos csoport ragadja magához a hatalmat. (Mint a bolsevikok tették annak idején Oroszországban.) Az jól látszik, hogy az a generáció, ami a kapitalizmust általánosságban véve elutasította, nem tudott helyette pozitív célokat állítani, ami nem kis részben a mai helyzet oka. Újfajta pozitív, közösségi szintű célok kitűzésére mindenképpen szükség van, nyilván olyanokra, ami sokan elfogadnak, amelyeknél megvalósulhatna végre a társadalmi konszenzus.

9.Környezetünk tisztelete vagy inkább annak hiánya

Egy példa erre a magyar vasúti közlekedés helyzete, amíg egy pályát felújítanak, addig összeomlik másik kettő. Sajnálatos módon manapság vasúton utazni sokak szemében valamiféle alacsony társadalmi státuszt jelent, és az a fajta terv, hogy kiskorúak és nyugdíjasok számára ingyenes legyen, éppen ezt a fajta káros szemléletet erősíti fel. Tehát aki megteheti, az gondolkodás nélkül a lényegesen környezetszennyezőbb autós közlekedést választja, amiben viszont megint nincs semmiféle kulturáltság.

10.A humanizmus egyik példája a karácsony

A karácsony valójában a európai keresztény kultúra legsikeresebb „exportcikke”, az egyetlen vallásos ünnep, amit szinte minden kultúrában ismernek, elismernek és valamilyen szinten át is vesznek. Az európai kultúra lényegében erről szól, humanizmusról, ami az ember evolúciójában egyfajta csoda, nagyon különleges fejlődési fok, és nincs is rá garancia, hogy fenn fog tudni maradni legalább az évszázad végéig. Ha tudatában vagyunk annak, hogy mi minden forog veszélyben, akkor tenni is fogunk érte.