1.Nem lehet már tagadni

Mindig lesznek, akik tagadják azt is, amit mindennapos tapasztalataink is alátámasztanak, egyszerűen mert minden területen vannak afféle megrögzött tagadók. A klímánk változásának a ténye önmagában lehetne teljesen természetes folyamat, a gyorsasága viszont azt mutatja, hogy már biztosan nem az, sőt felül is múlja a klímamodellek előrejelzéseit, jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a kutatók még túl optimisták is voltak a valósághoz képest. A klímaváltozás nem csak azt jelenti, hogy melegszik a bolygónk, bár ez önmagában is nagyon aggasztó. Európa légkörzése jól látható módon megváltozott, az egyik markáns hatás a közkedvelt nevén Golf-áramlat meggyengülése, a másik a sarkvidéki futóáramlás lelassulása, behullámzása. Hozzá kell szoktatnunk magunkat ahhoz, hogy Európa kellemes, stabilnak mondható éghajlatában egyre gyakoribbá válnak az adott évszakra kevéssé jellemző szélsőséges időjárások. A nyugat-keleti áramlás helyett gyakoribb lehet az észak-déli, az USA-ban tapasztalhatóhoz kezdhet hasonlítani a kontinensünk éghajlata. Az északi légáramlás nyilván hideg, a déli pedig forró (és poros) levegőt szállít, mivel a nyugat-keleti áramlatok már nem képesek kiegyensúlyozni a klímánkat a megszokott módon. Lassan elfeledkezhetünk az olyan jelenségekről mint a fagyos szentek (ami az északi sarki jégtakaró olvadásához köthető) vagy Medárd néven jegyzett nyári monszun időjárás, amik persze létrejöhetnek ugyan, de az évnek egészen más periódusaiban mint eddig. A szélsőséges időjárás főleg az őshonos növényeink rügyfakadását és virágzását érintheti hátrányos módon, valamint a mezőgazdasági termelést is kiszámíthatatlanabbá teszi.

2.Erre lenne képes a jobboldali konzervatív felfogású

Kérdés, hogy mi az, ami elvárható lenne a különféle felfogású emberektől. A fanatikus szélsőségesektől nyilván semmi, hiszen kalapács van a kezében és mindenhol csak szöget lát, nagyon beszűkült felfogású. Az emberek többsége szerencsére nem ilyen, bár senkinek nem könnyű kivonnia magát a politikai demagógia, a bulvár és más egyéb erős médiahatások alól. Egy konzervatív felfogású egyén is nagyon sokat tud tenni, ha komolyan veszi a klímakérdést. Például igyekszik megszabadulni a műanyagokról, hiszen jellemzően természetes anyagok használatára törekszik (például egy házépítés során is lehet a hagyományra is támaszkodni), az évszaknak megtermelő helyi terményeket fogyaszthat, stb. A legeltetés, megfelelő legelő gazdálkodás is jó, mert hasonló mennyiségű szerves anyagot hagy a talajban mint az erdők. Fontos azonban, hogy  például organikus mezőgazdasági művelés során vegyszert takarítunk meg, de ha emiatt jóval több talajművelésre van szükség (ami gyakran megtörténik), akkor végeredményben nem nyertünk semmit. Az elektromos hulladékforrásnak alkalmas különféle kütyüket a konzervatív ember szerencsére kevésbé fogja gyűjteni, ezzel szemben nehezebben tudja csökkenti a húsfogyasztását, vagy hajlamos arra, hogy nagy terepjárókkal szaladgáljon egész nap, - legalábbis ezek a konzervatív életmódhoz kötődő sztereotípiák.

3.Erre lenne képes a baloldali

A kevésbé konzervatív, az újdonságokhoz jobban vonzódó emberek előnye, hogy a gondolkodásuk rugalmasabb lehet, mivel nem annyira múlt-orientáltak, ezért a változásokat is hamarabb észreveszik. A technika újdonságaira is vonatkozik ez, őket például kevésbé zavarja, hogy a szélerőmű úgymond „tájidegen”, ha az jobban környezetbarát mint mondjuk egy gázerőmű. A baloldaliakat valószínűleg jobban vonzza a városi életmód mint a falusias környezet, és a város lehet adott esetben energiatakarékosabb is a lakosságszámhoz viszonyítva, például a tömegközlekedés nagyobb lehetőségei miatt is. A politikai baloldalhoz kicsivel közelebb állók egy szerintem inkább hajlandók változtatni a szokásaikon mint a megrögzött konzervatívok, ha ezzel csökkenthetik a környezeti ártalmakat, többek között nem ragaszkodnak annyira a frissen nyírt gyephez sem. Másrészt rájuk inkább jellemző lehet a technokrata szemléletmód, azaz túlságosan bíznak abban, hogy a technikai fejlődés majd megoldja a környezetvédelmi problémákat.

4.A fogyasztó mint "olyan"

Jelen állás szerint modern technikai eljárásokra mindenképp szükség van ahhoz, hogy fokozatosan lelassítsuk és megállítsuk a klímaváltozást, viszont önmagában ez nem lesz elég. Egyre többen mondják ki és kezdik belátni, hogy a fogyasztási szokásainkat is meg kell változtatni, aminek vannak is már apró jeleik. A németek például kevesebb húst fogyasztanak, és általánosságban véve is kezd csökkenni számos termék iránti kereslet, aminek a mellékhatása, hogy csökkentheti a munkahelyek számát és az államok adóbevételeit is, de legyen ez inkább a politikusok gondja, azért választottuk őket, hogy a társadalmi problémákat kezeljék valamilyen módon. A virtuális világ azonban ettől függetlenül továbbra is óriási energiafogyasztó és hulladéktermelő marad, sőt még inkább azzá válik, ezért itt határt kellene szabni valahogy a nagy tárolóhely kapacitást igénylő videók és az AI használatának.

5.Mi a helyzet a nagyvállalatokkal?

A különféle politikai oldalakban közösnek mondható a nagyvállalatok iránt ellenszenv, mert ugye ami kicsi az kezelhető, ami nagy az pedig félelmetes, mert ki tudja hogy a hatalmát mire fogja használni. Azt is gondolhatjuk, hogy régen nem voltak nagy cégek és környezeti problémák sem annyira voltak, viszont a világ nem ilyen faék egyszerű logikák menténk működik. Eleve ellentmond ennek az a gyakorlati tapasztalat, hogy a nagy cégeket utálók sem használják kevésbé ezeknek a termékeit. Emellett valahogy a mindennapos gyakorlat se nagyon igazolja vissza a legnagyobb félelmeinket, amik lehetnek sok esetben inkább csalódások, vagy másik szemszögből nézve extrém elvárások akár a cégekkel, akár azok egyes termékeivel szemben. (A biológus azt várná el, hogy egy vállalat, különösen egy nagyvállalat agresszív közeg a markáns csoportérdekek miatt, de a legtöbb esetben mégsem az, mert a vevőközpontú felfogás túlmegy a vállalat keretei által diktált csoportlogikán.) Nagy nyugati techcégeket, olajkitermelő, élelmiszeripari, vegyipari és gyógyszergyártó multikat szokás leginkább utálni, azonban itt kimarad az fajta a szempont, hogy állami nagyvállalatok is voltak a múltban és vannak most is, amik egyrészt szintén hatalmasra nőttek, viszont a lehetőségeik az állami hátszél miatt még nagyobbak is lehetnek bizonyos esetekben.

Léteznek többek között például Szaúd-arábiai vagy kínai nagy cégek is, amelyek háttere jóval átláthatatlanabb és korruptabb is mint a jelenleg közismert márkáké, és ezek megtehetik azt, amit a nyugatiak ritkábban, hogy dömpinget alkalmaznak. Ez azt jelenti, hogy rejtett állami támogatásokkal képesek letarolni egy adott piacot (akár autóipar, akár futárszolgálat, akár bármilyen területen), majd a versenytársakat kiszorítva besöpörni a hasznot. Ezzel együtt szükséges a különféle nagy cégekre szabályozásokat alkotni, monopolista törekvéseiket megakadályozni és figyelni arra, hogy ne tudjanak visszaélni az erőfölényükkel. Tény viszont az is, hogy sok esetben a nagy cégeknél van meg az a tőke és tudás, amivel környezetvédelmi innovációkra is képesek, és ha van versenyhelyzet és ösztönző közeg, akkor valószínűleg fognak is bevezetni ilyeneket.

6.Mit tesz a politika?

Nyilvánvalóan nagyon keveset, például kampányidőszakban odahat, hogy a benzin és a gázolaj ára kicsit csökkenjen, és a legtöbbünkben mélyen ott van az a „paraszt, aki könnyen vakítható”, mert például azt nem nézzük, hogy egy ilyen lépés a nagyvállalatoknak kedvez, akik kiszoríthatják a kicsiket. (Egy nagy cégnek van sok más jövedelemforrása, így a benzineladása akár még veszteséges is lehet, egy kisvállalkozás viszont ezt nem engedheti meg magának.) Az viszont fontos, hogy a politika mindig kézzelfogható választói igényeket elégít ki, és nem tud nagyon előreszaladni a közfelfogáshoz képest, a zöldmozgalmak erre a kísérletre rá is fáztak rendesen. Csak ahol van megfelelő állampolgári igény a „zöldítésekre”, ahol hajlandóak az emberek kisebb fajta áldozatokat hozni, ott kap csak politikai támogatást a környezetvédelem, egyszerű belátni, hogy különben mindig csak mismásolni fog. (Éppúgy mint azok a cégek, akik „zöldre festik” a termékeiket, de csak a fogyasztóik lelkiismeretét szeretnék megnyugtatni.)

7.A politikai felfogások feletti együttműködés

Van nagyon sok közös pont a természetvédelem területén, amelyek politikai felfogástól függetlenek és ezekre nyugodtan építhetnénk is. Például a legtöbben kedvelik a természetet, a természetes élőhelyeket, az erdőket vagy általában a „zöldövezeti” körülményeket. Már most el kellene kezdeni azokat a fákat ültetni, amik majd pár év, évtized múlva felváltják azokat a fajokat, amik nem bírják a klímaváltozást. A vízellátás biztosítása, az élővizek léte hasonlóképpen mindenkinek fontos, erre is áldozni kellene és forrásokat elkülöníteni, hogy ne kelljen a közeljövőben száraz sztyeppéken, gyakori porviharok közepette élnünk. Amúgy pedig ez az egész környzetvédelem téma egy nagy közös gondolkodás, még senki nem elég okos ezekben a kérdésekben, napról-napra bővül a szakértők tudása is, és a közfelfogásnak is sajnos időt kell adni, hogy megváltozzon. (Kérdéses persze, hogy mennyi idő van rá.)

Nagyon érdekesek a gazdasági tendenciák mostanában, annyira gyorsan változnak, hogy még a szakértők sem érték utol magukat rendesen. Érdemes összegezni az utóbbi évek tendenciáit, aztán megnézni, hogy milyen kép rajzolódik ki mindebből.

1.Úgy lettünk „fejlett ország”, hogy közben paradox módon csökkent a GDP. Az utóbbi két évben nagyon magas volt az infláció nálunk az eurózónához képest, amint a forint árfolyam változása nem követett. A forint tehát 30-40%-ban reálértékben felértékelődött, kicsit meg is drágultunk emiatt. Mivel a gazdaságban néhány százalékos árcsökkentésekre is rámennek, az emelkedő fizetések miatt sok tevékenység már nem gazdaságos nálunk, főként mivel a termelékenység eleve nem túl magas szintű.

2.A nálunk levő nagy autóipari cégeket ez a tendencia lényegében nem érinti. Borzasztó szerencsés helyzetben vagyunk olyan szempontból, hogy nálunk a nagy brand neveket gyártják, Audi, Mercedes és jön hozzájuk még a BMW is (a közismert „három ok”, ami miatt az EU tagjai maradhatunk hosszabb távon is). Egyrészt ezeknél a cégeknél a profitráta jóval magasabb az ipari átlagnál, és a dolgozóikat is jobban meg tudják fizetni emiatt. Másrészt mivel hosszú idő alatt felépített brand nevekről van szó, a kínai gyártók nem lehetnek a versenytársaik, a vevők lényegében a státusz szimbólumot képviselő brand nevekért fizetnek. Mivel növekszik a dollármilliomosok száma az Európán kívüli országokban, ezért az ilyen kocsik felvevőpiaca is egyre nagyobb lehet, azt is tekintetbe véve, hogy egyes márkák legendás tartóssága már a múlté. (Európában a forgalomban levő kocsik összmennyisége lehet, hogy fokozatosan csökkenni is fog a nagyobb környezettudatosság és a tömegközlekedés fejlesztésének együttes hatására.)

3.Akik bajba kerülhetnek inkább a Suzuki vagy a nagy közép-európai gyártócégek közül többen is, például a Škoda és Volkswagen, mert ők már egy pályára kerülhetnek pár éven belül a kínaiakkal, és nem biztos, hogy bírni fogják az erős versenyt. Akiknél még gondok jelentkeznek azok az autóipari cégek albeszállítói és más feldolgozóipari, elektronikában utazó kisebb cégek. A nagy kérdés, hogy magyar ipari középvállalatok hogyan fognak tudni profilt váltani és bekapcsolódni az újonnan feljövő nagy cégekhez. Szerintem ere jelenleg kicsi esély van arra, hogy a kicsit elkényelmesedett cégeink a új küszöböket megugorják, de még az állam nem érzékeli ezt a fajta problémát. (Lehetne újonnan felfutó iparágakban, például a fegyvergyártási, környezetvédelmi, távközlési stb. megrendelésekbe bevonni őket, és az átállást államilag is megtámogatni.) Az új akkumulátorgyárak és autógyárak annyira megtolhatják a GDP növekedését, hogy az elfedheti nálunk a középméretű vállalatok problémáit.

4.Funkcionális analfabéták (a lakosság akár 20%-a is lehet ez), nem tudnak dolgozni modern cégeknél. Akit nem tanított meg az oktatási rendszerünk olvasni, számolni, írni, azoknak esélyük sem lesz dolgozni ezeknél a cégeknél, ők jelenleg is kibuknak a munkafelvételi rostán. A modern cégeknél a leírt utasításokat kell tudni megérteni, beállított paramétereket figyelni, mivel fontos a munkafegyelem és a minőség érzékenység. Annál is nagyobb gond, hogy akiknek a képességeik jobbak, de lehúzza őket az adott közeg, például egy kis zsákfaluban laknak a nagyobb ipari központoktól távol, a gyenge szintű tömegközlekedés miatt nem fognak tudni eljutni a komolyabb cégekhez. Az iparfejlesztésünk és a közlekedésünk fejlesztése egyaránt nagyon centralizált, hatalmas térségek maradnak ki belőle. Még szállások biztosításával is lehetne a helyzetet orvosolni, azonban a szállásokat nem ők foglalják el, hanem a képzettnek és motiváltabbnak is mondható ázsiai vendégmunkások.

5.Demográfiailag is öregszik a népesség, idősebb korban kevesen tudnak új feladatokat elsajátítani. A fiatalok nagy része pedig inkább kimegy külföldre, ahol jobbak a lehetőségei és a közeg is sok esetben barátságosabb.

6.Ehhez még hozzáadódik az, hogy kényelmesebbé válunk és ez a munkamentalitásunkra is igaz, főként persze a fiatalabb generációk esetében. Sokak számára a sori összeszerelő munka például már nem annyira vonzó, kényelmesebb és jobban fizető állásokra vágynak. A munkamorált a tapasztalatok szerint tovább rontja az, hogy a kisgyereket nevelő nők gyakorlatilag olyan munkabeosztást választhatnak, amilyet akarnak (a törvény garantálja ezt idén január 1-től ), aminek a többiek isszák meg a levét olyan munkahelyeken, ahol sok a női dolgozó. Eljutottunk oda, ahová a németek és angolok már úgy ötven éve eljutottak, hogy a kevésbé vonzó munkahelyekre nagyrészt külföldi munkavállalókat kell majd felvennünk.

7.A külföldi munkavállalással van egy olyan gond, hogy a magyar kormányfő annyira kongatja folyton a vészharangot a bevándorlás miatt (a menekültválság idején igaza is volt ebben, de azóta sem tud leállni, összemosva a menekültet, a bevándorlót és a külföldi munkavállalókat), hogy nálunk a külföldi munkavállalást sok minden nehezíti, főleg adminisztratív oldalon, de a lakosság bizalmatlansága is közrejátszik. Az már látható, hogy ukránok és szerbek számára már nem vagyunk annyira vonzó pálya, leginkább a kelet-ázsiaiakra tudunk majd számítani, bár ki tudja hogy alakul ez majd hosszútávon. Alighanem több százezernyi külföldi munkavállalóra lenne szükség a következő évtizedekben még a jelenlegi gazdasági szint mellett is.

8.Nem kérdéses, hogy szükség van az elektromos autók gyártására Európában, ami stratégiai jelentőségi lépés is, mert mi lesz, ha egyszer Oroszország, Irán és Szaúd-Arábia összefog és esetleg úgy dönt, hogy nem ad több olajat Európának? Az amerikai kontinens tudná az önellátását biztosítani valahogyan, Európa azonban nem, ami szintén fontos szempont lehetett az elektromos autók bevezetésekor. A sűrűn lakott városközpontokba egyébként nem is való a levegőt jobban szennyező hagyományos üzemű autó, a teherszállítást pedig alighanem a hidrogénhajtás fejlesztésével lehetne függetleníteni a kőolaj szállítmányoktól. Nem véletlen, hogy minden nagy autógyártó cég leginkább az elektromos meghajtású kocsikat fejleszti jelenleg.

9.A magyar kormány valószínűleg helyesen érzett rá arra, hogy az akkumulátorgyártást és a hozzá kapcsolódó iparágakat támogatni kell, de általános vélemény, hogy ezt erősen túltolták. Először jöttek a koreai cégek, őket követik a kínaiak, ez utóbbi már nyilvánvalóan sokkal inkább politikai szempontok vezérelte döntés volt. Papíron jól fog kinézni a nagy GDP növekedés, viszont a technológia, szakértelem, a munkaerő nagy része, szinte minden a Ázsiából jön hozzá, a magyar állam leginkább csak az infrastruktúrát és a területet fogja biztosítani. A gazdasági haszonnak csak aránylag kis része marad itt az országban, egyébként ugyanez érvényes a nagy német autógyári beruházások esetében, és nem véletlen, hogy Szlovákia gazdasága, ami még inkább a külföldi autóiparra épült, dinamikus felívelést követően már évek óta csak stagnál.

10.Ne áltassuk magunkat azzal sem, hogy a nagy cégek ne azért jönnének hozzánk, mert nálunk a környezetvédelmi előírások kevésbé szigorúak és a több a kiskapu is. Nagy a veszélye annak, és már vannak is szórványos jelei, hogy káros vegyik anyagok kerülhetnek a környezetbe. Ezenkívül a gyárak jelentős része az klímaváltozás miatt egyre nagyobb szárazsággal küzdő alföldi régióban fog működni, az ipar vízigénye ezen a helyzeten tovább ronthat. (Ha nagy a légszárazság, akkor a víz egyenleg negatív lehet, mert a levegőbe kerülő vízpárából nem lesz nálunk eső.)

11.Politikailag viszont hasznos is lehet akár, hogy a kínai akkugyárak terméke a német kocsikba kerül (a kínai kocsik mellett) hazánk területén. A termelés globalizáltsága segíthet abban, hogy a feszült viszony az EU és Kína között tárgyalásos úton rendeződjön. A német autógyárnak még mindig kisebb kockázatot jelent hozzánk beruházni mint valamilyen afrikai vagy ázsiai országba, ahol nagyobb a politikai bizonytalanság. Kormányunk nemzetközi alkupozíciója is jobb, ha nagy termelőcégek működnek nálunk, és mindig számíthat is a cégek lobbierejére valamint a kínai és német kormány támogatására is bizonyos ügyekben.

12.Nem használjuk ki megfelelően a magyar gazdaság sokoldalúságát. Turizmus, élelmiszeripar, mezőgazdaság, informatika, megújuló energiaforrások, épületek korszerűsítése, hogy csak néhány területet említsek. Úgy tűnik, hogy túlságosan sulykoltuk az utóbbi időben az iparfejlesztést és ezekre a területekre kevés figyelem jut, nem nagyon lehet beszélni fejlesztési koncepciókról sem. (Például jól járt Tokaj-Hegyalja vagy Debrecen, akik rengeteg pénzt kaptak és kapnak, különféle politikai okokból.) A gazdaságirányításunk valahogy olyan, hogy nagy kiemelt projektekre tud inkább figyelni és oda allokálni a pénzeket, a tűzhöz közel állóknak jut mindig a legtöbb, de a befektetések hatékonysága ily módon nyilvánvalóan csorbát szenved, ez politikai nézetektől és elfogultságoktól mentesen is megállapítható.

A kínai nacionalizmus kreálmánya „Kína megalázásának évszázada”, amely a 19.század közepétől a 20.század közepéig terjedő időszakra esik. Kicsit alaposabban megnézve sok minden történt ebben az időben, de hogy ki kit alázott meg, ha egyáltalában történt ilyesmi, az nem annyira egyértelmű. 

A visszatekintést onnan is indíthatjuk, hogy a mai Kína keleti része a történelem során gyakorlatilag mindig viszonylag sűrűn lakott területnek számított, a Himalájából érkező folyók és a szelek szárnyán érkező finom, tápanyagban gazdag por a mezőgazdaság számára egyedülállóan jó feltételeket jelentett, alig volt ehhez hasonló a világ más részein. A hatalmas népességű és területű ország leigázása gyakorlatilag lehetetlen küldetés volt, a mongolok egyszer ugyan elfoglalták, de abban az esetben a hódítók váltak kínaivá.

Az még inkább köztudott, hogy mivel Kínában minden megvolt, amire a gazdaságnak szüksége van, nagyon könnyen be tudott zárkózni sok évszázadon keresztül, igazából nem nagyon érdekelték őket más országok, főként mivel kopár szteppék, nagy hegyek és dzsungelek vették őket körül szinte minden oldalról.

Egy ilyen szendergésből ébresztették fel a már akkor is fejlett ipari kultúrával rendelkező, de a modernizációban lemaradt kínaiakat a 19.század derekán. Tény, hogy a brit, francia, amerikai, japán, orosz hatalmak többször beavatkoztak Kína belpolitikájába, csatákat vívtak meg, egyes városokban kereskedelmi vagy katonai támaszpontokat is létrehoztak és viszonylag kis területeket megszállva is tartottak. Azt viszont ne felejtsük el, hogy Kína akkoriban 10 millió négyzetkilométernél is nagyobb ország volt, Mongólia is sokáig hozzájuk tartozott, ezzel szemben a csetepaték az ország viszonylag kis területeire koncentrálódtak. A vidéki mezőgazdasági népesség például nem is nagyon tudott ezekről, csak élte az életét. Belső harcok, polgárháborúk okoztak inkább nagyobb veszteségeket, de ilyenek már régebben is előfordultak a kínai történelemben, nem feltétlenül a nyugati befolyásnak tulajdoníthatók.

A nyugati hatalmak leginkább az ország kereskedelmi nyitottságát erőltették, és inkább szigeteken, kikötőkben vetették meg a lábukat, esélyük nem is lehetett másra. (Kína a tengeri flottája végig gyenge maradt, a szárazföldi hadseregét viszont könnyebben modernizálta.)

Ezzel szemben az oroszok (Szovjetunió néven) el tudtak területeket csatolni északon és volt egy igen jelentős japán terjeszkedés az 1930-as években, amikor a fasiszta rendszer nagy darabokat hasított ki Kína belsejéből is. Az első világháború után az európai országok nem is számíthattak már jelentős tényezőnek Kelet-Ázsiában.

Nézzük meg viszont mi történt, miután Mao kommunista hadserege győzött a polgárháborúban?

Véget ért a „nagy megaláztatás” korszaka, hiszen Japánt már leverték az amerikaiak, Mandzsúriában pedig az orosz hadsereg. Mao egy Sztálinhoz teljesen hasonló figura volt a történelemben, például abban is, hogy Kínában is megtörtént egy olyan éhínség, ami az ukrajnaihoz hasonló módon több tízmillió ember halálát okozta, és leginkább a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával és a beszolgáltatási rendszerrel függ össze. A „nagy ugrás” és a „kulturális forradalom” kampányok iszonyatos károkat okoztak az ország gazdaságában és szellemi életében egyaránt. Mao elnököt ma mindezek ellenére gyakorlatilag szentként tiszteli a mai kínai rendszer.

Nem értem különben, hogy egy kommunista rendszernek hogy lehet szövetségese a kommunizmustól sokat szenvedett, a kommunizmust elítélő ország.

Kína megszállta Tibetet és lényegében betiltotta a tibeti vallást, templomokat dúltak fel, a vallásukhoz ragaszkodók közül sokakat átnevelő táborokba küldtek.

A koreai háborúban milliónál több kínai vett részt az északiak oldalán, aminek eredményeként az egyesült Korea északi része megmaradt kommunista uralom alatt. A világ egyik legelnyomóbb és legveszélyesebb rendszerét hozták létre, ami a kínai és orosz támogatás révén tud fennmaradni mind a mai napig.

Oroszországtól délre létrejöttek független közép-ázsiai országok a Szovjetunió felbomlása után, Kína azonban az észak-nyugati ujgur területet továbbra is megszállás alatt tartja, valódi autonómia biztosítása nélkül. (A „megaláztatás” évszázadaiban olykor léteztek még autonóm tartományok, de ma már a kommunista párt mindent központosított.)

Kína Indiával is háborúzott a Himalája egyes területeiért, és el is foglalta ezeket.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy visszakapták a britektől Hong-Kongot, aminek gazdasági fejlettsége már régebben is jelentős húzóereje volt a keleti országrész fejlesztésének.

Szárazföldön mindig erős volt Kína, (bár Vietnam vissza tudta verni őket), a tengeri flottájuk szorul fejlesztésre és fejlesztik is teljes erővel, hogy a tengeri terjeszkedést is meg tudják kezdeni. (Ennek kiegészítő megoldása a „selyemút” politikája, ahol nyugat felé igyekeznek támaszpontokat kialakítani.) Erős flottával visszafoglalhatják Tajvant, és még számos sziget megcélozható a Csendes Óceánon, ennek nem is nagyon fogja tudni útját állni a belső ellentétek mentén meghasadt, saját problémáival foglalkozó USA vezette szövetség. A Fülöp-Szigetek, Dél-Korea, Japán, Ausztrália sem lesznek többé biztonságban.

Abszolút szuperhatalomról beszélünk tehát a mai Kína esetében, amely nagy erővel fejleszti a hadseregét és építi ki a gazdasági, politikai támaszpontjait a világ különféle részein.Kína „megaláztatása” tehát ideológiai kreálmány, ami erősíti a bosszúvágy révén a harci szellemet, de valós alapja alig van. A kínaiak magukat alázták meg azzal, hogy évszázadokra teljesen bezárkóztak, egymás ellen harcoltak véres polgárháborúban, vagy éppen a kínai kommunista párt próbálta az akaratát rákényszeríteni a népre, ami Mao halála után, 1978-ban ért csak véget, és váltotta fel egy hibrid modell, ami a kapitalista és a kommunista rendszer valamiféle ötvözete, de az idők során ez is változik.

Ugyanúgy félremagyarázzák a kínaiak a Szovjetunió bukását is, ami valójában nem a nyugati propaganda hatása volt, hanem a belső gazdasági problémák eredője. A 70-es évek válságát követően a nyugati országok képesek voltak gazdaságilag alkalmazkodni és modernizálni, ami a „keleti blokkban” nem sikerült, és egyre nagyobb lett a különbség a keleti és nyugati életszínvonal között, emiatt a marxista ideológia sem volt már működőképes. A keleti blokk összeomlásához jelentősen hozzájárult az is, hogy a kommunista elit velejéig korrupt volt. A "nyugati propagandával" viszont megideologizálható az a törekvés, mért van szükség az internet cenzúrázására, ami valójában nem több mint a kommunisták egyik hatalmi eszköze.

Az ideológiai agymosás, ami Kínában megy a tömegek körében talán népszerű lehet és jól mozgósítja a társadalmat, ezen kívül elfogadhatóvá teszi a kíméletlen versenyt és az önkizsákmányolást, viszont ezzel összefüggésben nagyon sok tehetséges kínai tudós és művész hagyta el az országot, mert nem érezte már ott magát biztonságban.

Felhasznált források:

https://www.youtube.com/watch?v=8towFNE79NA

https://en.wikipedia.org/wiki/Timeline_of_Chinese_history

https://en.wikipedia.org/wiki/Century_of_humiliation

https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Chinese_Famine

Még a magyar szélsőjobbos pártok jeles képviselői is globalisták, csak nem tudnak róla, és ez könnyen be is látható. Ők is naponta használnak okostelefont és ők is össze-vissza rohangálnak a benzinzabáló nagy batárokkal, éppúgy élvezik a globalizmus rengeteg előnyét mint sokan mások. (Ezeket a termékeket nyilvánvalóan sufni tuninggal nem lehetne előállítani, gyakorlatilag csak globális nagyvállalatok képesek rá.) GMO ellenesek ugyan, de ők is megetetik a tápkeverékben a génkezelt amerikai szóját, egyszerűen azért, mert kell a tápban fehérjeforrás, amit per pillanat nem tudunk gazdaságosan megtermelni.

A szélsőjobbos barátaink szeretnének mazsolázni a globalizációból, például oltásellenesek, de nem gondolnak arra, hogy ahol nagy a népsűrűség és az emberek sokat utaznak, ott a fertőzések átvitele gyorsan megtörténik, ezért védőoltásokra sok esetben szükség van. Ők valójában potyautasai ennek a rendszernek, hiszen az oltatlant is védi az, ha különféle betegségek nem válnak járványszerűvé.

Nem lehet mazsolázgatni, hogy ez kell nekem a globalizációból, ez viszont ne jöjjön, mert a rendszer egyik tagja függ a másiktól, a kisvállalat is a nagyoktól. Ha elfogadják a Trabant minőséget, ráadásul saját maguk termelte üzemanyaggal, ha kikukázott régi Nokia butatelefonnal sétálnak, a sorozatok esetében beérik a Szomszédokkal és a BL mérkőzések helyett inkább a Baja-Kiskunhalas meccset nézik, az talán hitelesebb lenne a szememben. (Egyébként nem vagyok meggyőződve róla, hogy a modern sport vagy sorozatok nézése annyira az épülésünkre szolgálna.) Értsék meg, hogy alig van valódi hazai termék, igazi makói hagyma helyett is már tömeghagymát termesztenek, ami ugyan kevésbé ízletes, de sokkal többet terem. A legtöbben azt választjuk a hétköznapokban legalábbis, hogy beérjük a stabil, közepes minőségekkel, amik ára a tömegtermelés miatt viszonylag alacsonyan tartható, nem csak az elit képes megfizetni. A globalizációt tehát mi magunk hozzuk létre.

Nincs itt valódi globalizáció ellenesség még a Mi Hazánk és a hozzá hasonlók esetében sem, csupán több pénzről és nagyobb hatalomról, igazi régi vágású politizálás ez. A legtöbb ember szintén nem igazán globalizáció ellenes, csupán nem tesz úgy, mintha az lenne.

Van egy ilyen régi mentalitás, amit megfigyeltek még az „átkosban”, hogy a lángost szerettük, de a lángossütőt, a maszekot utáltuk, pontosabban irigykedtünk rá. Aki tesz valamit, kemény és következtes munkájával sikeres termékeket dob piacra, legtöbbször ő fog a támadások középpontjába kerülni, mert hát extra profit, adjon belőle nekünk is.

Mielőtt a valódi anti-globalizmusról esne szó, beszélni kell mindenképpen a modern nagyvállalatokról és az őket érő kritikákról. (Van aki annyira gyűlöli a nagy cégeket, hogy nem képes épeszű kritikát megfogalmazni, főleg olyanok teszik ezt, aki még nem látták belülről a „multik” működését. Én láttam ilyen cégeket belülről és nekem nem tűntek annyira ördöginek.) Az amerikai kritikák például egy olyan fajta naivitásból fakadnak, hogy olyan dologért kárhoztatják a nagy cégeket, ami nem várható el tőlük: a termékeik és szolgáltatásaik sok mindenre jók, de boldoggá nem tehetnek minket. A boldogság nyilvánvalóan saját erőfeszítéseink eredménye lehet csak, és ha az amcsik ismerték volna a citrompótlót, akkor tudnák, hogy ez annyira különbözik a citromtól mint a közösségi média a valódi közösségtől. Az értelmiségiek kapitalizmus kritikái legtöbbször nem tényszerűek, a levegőben lógnak és tipikusan amerikaiak abban, hogy nem vesznek tudomást arról, hogy léteznek kínai, szaúdi, sok egyéb fajta nagyvállalatok is, nem egy közülük állami irányítású, de ettől nem lesz kevésbé korrupt. Azt is elfelejtik, hogy a gazdasági hatalom és a politikai hatalom mindig valahol arányban állt egymással, és a nagyvállalatok lobbiereje is ezzel függ össze (léteznek viszont lám, gazdatüntetések, közalkalmazotti sztrájkok és még sok minden, másoknak is vannak tehát eszközeik a nyomásgyakorlásra). Azt is fontos megjegyezni, hogy a ma nagyvállalata a holnap törpéje, túlnövik és túlhaladják mások egy idő után.

Ez a nagy antiglobalizmus csak duma, nem több, van mögötte egy csomó fajta érzés, indulat és persze valós érdekviszonyok is. Ha viszont ezt komolyan vennék magukat és elvágnánk a globális szálakat, akkor a teljes ipari termelés és a közlekedés Európában napok alatt összeomlana.

A valódi antiglobalizmus az a fajta tett lenne, ha tudnánk a függésünket csökkenteni oly módon, hogy az ne vezessen se tömeges elszegényedéshez, se másfajta függésekhez. (Például amerikai helyett kínai vagy orosz, vagy akár fordítva.) Antiglobalizmus lenne, ha csökkenthetnénk a nyersanyag és energia függőségünket (EU szinten és országos szinten egyaránt), a körforgásos gazdaság megteremtésével. Ehhez viszont tényleg megfelelő szemléletre is szükség lenne, hogy hagyjuk abba a pazarlást, a természeti környezetet felélő fogyasztást, óriási értékrendbeli változásra van szükség, amire a legtöbb ember egyelőre nem hajlandó.

Az is globalizmus a részemről, hogy szeretem a kávét és a teát, a magyar ember általában nap közben nem fogyaszt alkoholt, leginkább csak este vagy hétvégén, és a teázás vagy kávézás szociális tevékenységünk is egyben. Épp így az is globalizmus, ha déligyümölcsöt fogyasztunk vagy csokoládé bonbont adunk ajándékba.

Én azt mondom, hogy maradhat minden globális áru és szolgáltatás (a szolgáltatások némelyike is kimondottan energiaigényes lehet, például a számítógépes szerverek), de fizessük meg a valós költségeket és építsük be a termékek árába. A legtöbb globalizált termék valójában nem lenne olyan olcsó a környezetvédelmi költségek figyelembe vételével. Aminek az ára viszonylag magas, legyen az akár hús, akár távol-keleti eredetű ruhák, akár különféle kütyük, sőt akár benzin is, azt az emberek jobban megbecsülik és kevésbé pazarlóan állnak hozzá. Kérdéses persze a politikai támogatottság, és először nyilván az eliteknek kellene példát mutatni mindebben, mert mindig őket követik a többiek, bár egy ilyenfajta elvárás per pillanat igen nagy naivitásnak tűnhet.

A kultúrát központosító törekvésekből egy valami kimarad: a Kultúra maga. Sokféle értelemben beszélünk kultúráról, van például kulturált viselkedés, egyes helyeknek és csoportoknak is van sajátos kultúrája, ami nem is mindig annyira kívánatos, sőt még olyan is van, hogy baktériumkultúra. Létezik viszont a nagybetűs Kultúra is, ami mondjuk ki, hogy a színvonalas, magas kultúrát jelenti és nem a kommersz, könnyen eladható tömegkultúrát. A Kultúrának olyan jellemzői vannak többek között, hogy gyakorlatilag minden esetben valami minőségi, nívós, kifinomult, összetett, mély értelmű, intelligens, egyedi, kreatív, újszerű, hiteles stb. A magas minőség a kultúrában általában átütő erejűvé és népszerűvé válik az értelmiségiek körében mindenképpen, maradandó műveket hozva létre.

Létezik még nyilvánvalóban színvonalas tömegkultúra is, ami könnyebben megérthető és befogadható szinte bárki számára, a könnyűzene egy része például ide tartozhat, kicsit kevésbé kifinomult, de ezzel sincs sem baj, mert senki nem nézi le a színvonalas tömegkultúrát.

A gondok ott kezdődnek, amikor nem hozzáértők kezdenek díjakat osztogatni például közepes, átlagos színészi teljesítményre adnak Kossuth díjat. Ki kell mondani azt is, ha hogy valaki megkapja a nemzet színésze díjat attól még nem lesz a nemzet színésze abban az esetben, ha nincs meg az ismertsége és ha nincs mögötte kiemelkedő teljesítmény. (Erre szerencsére nem nagyon van még példa.)

Tehát kultúráról azok tudnak ítéletet mondani, akik naponta élik, művelik, foglalkoznak vele, ők tudják megmondani, hogy mi mennyire értékes, nem pedig a politikusok. Éppúgy mint bármilyen szakmában. Én például tudom, hogy Visky András valóban megérdemelte a Kitelepítés című regényéért a díjat, onnan tudom, hogy olvastam a könyvet, ráadásul sokan olvasták még rajtam kívül olyanok, akik nem csak úgy olvasgatnak, hanem rendszeresen keresik is a minőségi irodalmat, netán hivatásszerűen is foglalkoznak vele. Visky díja viszont inkább kivétel volt egy olyan területen, a regényírásban, ahol éveken át nem annyira ismert szerzők kaptak elismerést, politikai szempontok alapján. A díjak odaítélése olyasmi mint a jogérzék: a jól megalkotott jogszabály sem lehet önkényes, hanem azt mondja ki, amit a legtöbben helyesnek tartanak.

Amikor olyanok foglalkoznak a Kultúrával, akik nem értenek hozzá, abból csak szánalmas erőlködés lesz és silány teljesítmények. Az idei Dal győztes műve például szerintem szörnyű giccs, az Eurovízióra való lenne, ez az egész sorozat a jelenlegi formájában egy kudarc. Nem nagyon lehet sok jót mondani Rákay Philip filmjeiről sem, de ne várjunk csodákat akkor, amikor politikai alapon döntenek arról, hogy ki kaphat lehetőséget. A tehetségüket sokszor bizonyított filmrendezők és filmszínészek ellenben nem kapnak pénzbeli támogatást, mert nem elég „nemzetiek”, illetve akik döntést hoznak erről nem tudják, csak gyanítják, hogy esetleg nem elég nemzetiek.

Mintha arra menne ki a játék, hogyha van sekélyes és giccses hollywoodi tömegkultúra, akkor csináljunk ilyet mi is, nemzeti alapon. Az emberek átnevelésével is már sokan próbálkoztak, de a külső nyomás sosem lett sikeres, például a szocialista realizmus sem tudta kinevelni nálunk a „szocialista embertípust”.

Akik ma a Kultúrával kapcsolatos döntéseket hozzák azok körülbelül annyira értenek hozzá, mintha mondjuk én akarnám meghatározni a magyar válogatott edzéstervét. Persze ebben az országban kultúráról mindenkinek van véleménye, sőt mindenki lehet a szakértője, tele vagyunk foci  szakértővel, járvány szakértővel, politikai szakértőkkel is.

Létezik persze hagyományos nemzeti kultúra, ami alatt a legtöbben a régi parasztkultúrát értik. Viszont a valódi nemzeti kultúra az ennél jóval több, hiszen folyamatosan jön létre, mindig valami új és kreatív. A keletkezett művek nagy többségét persze szükségszerűen elfelejtik pár év múlva, mert még az alkotó sem tudja, hogy mennyire lesz sikeres az adott próbálkozása. Viszont kell egy olyan közeg bármilyen műfajban, ahol van folyamatosan van eléggé sok jó és közepes, hogy legyen néha kiemelkedően jó is, netán olyan amit külföldön is értékelnek, nem csak nálunk. (Ez vajon mikor volt szempont a döntéshozók számára?)

Létezik nemzeti szellemű hagyományőrző kultúra például az építészet területén, van olyan is például hogy lovas íjászat és még sok minden más, de a regényírás és filmművészet például nem lehet annyira hagyományőrző, és az sem véletlen, hogy éppen a Zeneakadémia lázadt fel a politikusok otromba húzásai miatt. A politikus a kultúrában olyan mint az elefánt a porcelánboltban, jobb ha nem foglalkozik vele, mert csak bajt tud csinálni. (A művész politizálása ugyanilyen tévedés, csak kevesebb kárt okoz.)

Most szerintem azért várják el sokan a teljes központosítást a hivatalnok rétegből, mert nem tudnak, nem mernek dönteni, nincs iránymutatás, hogy kik kerüljenek a tiltott, tűrt és a támogatott kategóriákba Visszajött a három T az „átkosból”, a cenzúrával együtt, ami jelenleg még öncenzúra formáját ölti, valamilyen íratlan szabályok mentén. Sokan vannak, aki egyszerűen féltik az állásukat, a jó kis pozíciójukat, és a központtól várják, hogy döntsön. A pénzt felveszik, de felelősséget nem vállalnak, ezért nem működik a mostani rendszer.

Az is lényeges pont, hogy Magyarországon magán mecenatúra nem nagyon létezik, ráadásul a milliárdosok nagy része a NER rendszeréhez kötődik, és ők inkább a sportot támogatják, mert abból biztos nem lehet baj.

Lazán kapcsolódik ugyan ide, de mégiscsak ide is kapcsolódik, hogy még egy bevásárló üzletnek is van valamiféle kultúrája. A választék, az áruk frissessége és elérhetősége, minősége, az árcédulák láthatósága (tájékoztatás), árszínvonal - a COOP például ezeken a területeken nem annyira jeleskedik. Úgy látszik, mintha egyesek a SPAR-t szeretnék megvenni és lesüllyeszteni a COOP szintjére. Itt is hasonló a helyzet mint a kultúra területén, olyanok írnak róla, nyilatkozgatnak vagy törvényeket hoznak, akik saját maguk bevásárolni sem járnak, én viszont elmondhatom, hogy legalább szoktam.

Nagyon fényesek a kilátásaink tehát, lesz valamilyen kultúra nálunk a jövőben is, de Kultúra már csak elvétve, ha a politikusainkon múlik.

Amikor elfogadjuk valaminek a szentségét, akkor lemondunk arról, hogy részekre bontó analitikus tudással közelítsünk hozzá, tehát a megismerés másfajta módjait választjuk ilyenkor, például az átélést vagy az érzelmi hatások megfigyelését, vagy egyfajta döntés lehet az is, hogy a periferikus látáshoz hasonlóan hagyjuk, hogy a jelenség a figyelmünk perifériáján maradjon. A mai társadalmakban a szentség elfogadása önkéntes döntés, aminek motivációja lehet többek között a hagyományok elismerése vagy jobb kapcsolatokra törekvés azokkal (a konformitás jelenségéről van szó lényegében), akik a keresztény hit gyakorlóiként időt és energiát fektetnek bele és mélyen „beleállnak”, így számukra a szentség magától értetődő. Az is fontos, hogy mivel visszatérő ünnepről van szó, ami lényegében már gyerekkorunk óta elkísér minket, ezért a húsvét „szentsége” (idézőjellel vagy anélkül) nagy valószínűséggel valamiféle hatással van ránk akkor is, ha ez nem mindig tudatos.

Lehet tehát írni és beszélni a húsvétról külső nézőpontból is, nem csak résztvevőként, viszont az ünnep lényegét nem érintve, az esemény magját lényegében tiszteletben tartva. Egyébként az ember személyisége sem egységes, különféle oldalaink vannak, ily módon összefér akár még a mélyen vallásos és a hidegen racionális énünk is. (Nem beszélve arról, hogy mindenki egy kicsit a maga módján vallásos, de ez most messzire vezetne.)

A keresztény kultúrának a világra gyakorolt erős hatását mutatja, hogy (a karácsony mellett) a húsvét ünnepe és annak jelentése a világ nagy részén közismertté vált, azt lehet mondani, hogy szinte minden részére eljutott. Ez nem jelenti azt, hogy más vallásokban ne tűnt volna fel valamilyen módon a feltámadás vagy újjászületés fogalma. Példaként lehetne említeni az ó egyiptomi Hórusz kultuszt, a hindu vallásban is megtörténik ez rengeteg istenséggel, de valamilyen módon minden nagy világvallásban ott van a szenvedések megszüntetésének lehetősége valamint általában egy földi szférán túl, attól távolabb, a halhatatlanság elérésének lehetősége.

Az egy közhely ugyan, de érdemes azért leírni, hogy húsvét ünnepünket a természet újjászületéséhez kapcsolva a keresztény egyház ősrégi hagyományokra visszamenő, kora tavaszi szokásokkal egyesítette. (Ezek a szokások ráadásul a népi hagyományban is továbbélnek, mint például nálunk a locsolkodás, és kiegészítik az egyházi hagyományt .) Ebből adódik egy olyan következtetés is, hogy a húsvét a mi mérsékelt övi klímánkhoz kapcsolódik (az északi féltekén ráadásul), és az ünnepek éves ciklusa nem függetleníthető egyik vallásban sem az adott éghajlattól. A keresztény vallásban és valószínűleg a a legtöbb más vallásban is, az ember a természet részeként éli meg önmagát és az éves szertartások a természet rendjét követik le, népi hagyományokkal is ötvözve. Nagyon erősen kötődnek tehát az egyes vallások adott helyekhez és kultúrákhoz, ha átviszik máshova tartalmi elemeiben és szertartásrendjében sokat kell, hogy változzon, nem tud ugyanaz maradni. Adódik egy olyan következtetés is ebből, amit azért a politika piszkos világa is visszaigazol, hogy ma már nem a vallás határozza meg az egyes népek és országok egymás közötti viszonyát.

Van a húsvét ünnepének egy olyan vonatkozása is, hogy amennyiben valamilyen módon a természetnek, az életnek a részeként látom abban és hiszek abban, hogy képes megújulni (szinte láthatatlan és nem várt módokon is), akkor ez egy nagyon élet-igenlő felfogásmód, az életet és a természetet tiszteletben is tartva. Ezen a ponton hagyományok, a vallás, a természetvédelem és sok minden képes közös nevezőre kerülni, érdemes ezt tudatosítani, hogy létezik itt egy közös pont sokak számára, ami magasan fölötte van a politika világának és az önző kicsinyes érdekeinknek.

Egy másfajta érdekessége a húsvétnak, ami a karácsonyra, sőt halottak napjára is jellemző, hogy van egy komoly, méltóságteljes, fegyelmezett része és a következő nap (illetve a karácsony esetében egy hét telik el), amikor ez a kontroll megszűnik és az embernek a játékos volta kerül hirtelen előtérbe. Valahogy így billen helyre az egyensúly, a komolyságot teljesen félretéve az emberek kicsit eleresztve magukat mulatozgatnak. Ha úgy vesszük ez kicsit minden ünnepnek a dinamikája, sőt még a heti rutinunkban is benne van, sok évszázada nálunk még a vasárnap délután is ilyen volt, amikor kicsit elengedjük a gyeplőt, lazábbak vagyunk. Kimutatható, hogy ez az ellazult, játékosabb létezésmód (amikor nem akarunk fókuszálni semmire, agyilag sem toppon lenni) szintén létszükségletünk, úgymond a szellemi higiénénk része.

Fontos sajátossága még a legnagyobb keresztény ünnepünknek, a húsvétnak a közösségi jellege. Ez abban is kifejeződik, hogy sokan templomba mennek (ha nem tudják, akkor megnézik a nagy misét tévén), valamint a rokonlátogatásokban. Mindegyik vallás lényegi eleme, ami szerintem legalább annyira fontos, mint a hit tartalmi része az, hogy közösségi esemény, egy adott közösség egységéről is szól. A „vallás” szavunkban is benne van az a jelentés, hogy megvallom a hitemet másoknak, tanút teszek róla egy közösség irányában. A közösség valamilyen egység, ami tud több lenni mint a részek összessége.

Ez a pont, ahol a jelenlegi tudományunk nem is nagyon képes továbblépni, a módszertanában nem nagyon van benne az, hogy az egész miben lehet több mint a részek összessége. Beszél ugyan szinergiákról, egymást erősítő hatásokról, de ez valahogy nincs benne a mainstream tudományban, az analitikus eszközeit arra használja inkább, hogy két jelenség egymásra hatását vizsgálja, de hogy egy felkapott témát is elővegyünk, még az ún. „három test probléma” is gondot okoz neki. A mainstream tudományos gondolkodásban még nincs ez benne, - és emiatt sokakat riaszt is a hideg, racionális „szikével” működő tudományosság,- hogy legtöbbször nagyon sok ágens, „szereplő” kölcsönhatása alakítja ki az adott jelenséget. Amikor a „szereplők” kölcsönhatásba lépnek, akkor sokat veszítenek, le is kell, hogy adjanak legalább átmenetileg, hogy létrejöjjön a kapcsolat és adott irányba vagy irányokba közösen sokkal erősebb hatást tudjanak kifejteni. Nagyon szívesen olvasnék, ha én magam már nem tudok ilyeneket létrehozni, annak bemutatásáról, amikor az egész többé válik valamilyen vonatkozásokban, mint a részek összessége.

Ez jelenleg az elménk számára a csoda kategóriája, például annak az észlelése, hogy valami gyűlik és gyűlik és (ekkor nem törvényszerűen, de elég sok esetben), hirtelen valamilyen minőségileg teljesen új jelenség jön létre. A vallás ismeri ezt, a kultúra, az élet szintén, a mainstream tudomány még nem annyira.

Kevéssé közismert, de 1980-ban Magyarország Európa kábé ötödik legszegényebb országa volt. (Az emberek fusiztak, maszekoltak, háztájiztak, kalákában építkeztek és néha még loptak is, emiatt tudtak csak viszonylag elfogadható életszínvonalat elérni). A helyzet azóta lényegében nem változott, ha az EU tagállamokon belüli helyzetünket tekintjük, sőt akkoriban a lengyelek és a románok tisztán mögöttünk voltak, mára ez nem mondható el. Nyilván sok oka van annak, hogy a gazdaságpolitika, ami az 2010-es években nagyjából még rendben volt, ma egyszerűen csődöt mondott. Úgy tűnik, hogy hiába pumpált bele a kormány rengeteg pénzt, gazdaságunk alig fejlődött valamit, ergó a pénzek nyilvánvalóan nem a megfelelő helyekre kerültek.

A beruházási ráta nálunk magasabb volt mint más EU országokban, azonban az eleve túlárazott pályázati pénzek köztudottan betonba, térkőbe mentek el, vagy Tokaj fejlesztésére, stadionokra, mini kilátókra és hasonló „értelmes” dolgokra, amiknek a hozzáadott értéke közel zéró. A termelő-és szolgáltató vállalkozások, a vállalatok is leginkább csak pénzforrásnak tekintették a támogatásokat, úgy álltak hozzá, hogy ingyen pénz, költsük el valamire. Ritkább volt az olyan eset, amikor a hosszabb távú, stratégiai céjaik elérésére használták. Sehol máshol nem volt ilyen alacsony az EU pénzek megtérülése mint nálunk, aminek következményei már most is jól látszanak.

A tavalyi évben a magas infláció miatt a magyar gazdaság versenyképessége sokat romlott. Lassan a fizetésekkel is követni kellett az inflációt, ami a bérköltségeket nagyon megdobta (mintegy 30%-kal), és a szokásos egyszerű technológiai igényű, pontatlanul „összeszerelő üzemnek” nevezett termelés nálunk már nem annyira éri megy, viszik tovább tőlünk kelet felé és dél felé. A magyar iparvállalatok többségének a rendelésállománya csökkenő tendenciát mutat, leépítésekre is kényszerülnek. Nagyon keveset haladt előre az utóbbi évtizedben nálunk a modernizáció, az automatizáció és a digitalizáció. Lehet most a németekre mutogatni, de a csehek jobban állnak, a lengyelek, románok, szlovénok szintén, csak a szlovákok járnak hozzánk hasonló cipőben.

A konzervatív kormányunk nem képes a modernizációra, ez nálunk legalábbis fából vaskarika, de nem is nagyon törekszik rá. Itt lenne a lehetőség a megújulókba fektetni, például a szélenergiába, az épületek szigetelésének javításába, víztározók és csatornák építésébe vízmegőrzési céllal, a gazdaság valódi zöldítésébe, stb. de alig látszik bármiféle előrehaladás amiatt, mert ez nem éri el a kormány ingerküszöbét, vannak mindig „fontosabb” kérdések.

Érdemes megnézni, hogy mire költi még az állam a pénzét, itt vannak a viszonylag magas nyugdíj  kiadások, amik európai összehasonlításban nem mondhatók annak, ami inkább feltűnő náluk az a rendszer őrült logikátlansága, igazságossági és méltányossági szempontok teljes hiánya. Ha a különféle kedvezményeket is beleszámítjuk, akkor az fog kijönni, hogy a nyugdíjasok nagy átlaga valószínűleg jobb életszínvonalon él mint a bérből és fizetésből élők. (A kisnyugdíjasok helyzete már egészen más kérdés.) A nyugdíjak szintjét ma már nem a gazdasági racionalitás, hanem politikai szempontok határozzák meg.

Igazából nem lenne nagy a költségvetési hiány, ha nem lenne nálunk kiemelkedően magas az állam gazdasági tevékenysége: például cégeket vesz meg és repülőteret, nem átlátható módon támogat különféle szervezeteket, cégcsoportokat stb. Vannak a kormánynak homályos stratégiai céljai is (itt valódi összeesküvés elméletet tudnék előadni, de nem teszem), valamint jól látható még a kormányközeli nagyvállalkozók további erősítése. A tavalyi magas infláció és gazdasági visszaesés árát a lakosság fizette meg, a NER vállalkozók vagyonának növekedési üteme viszont nem csökkent.

A siránkozó hangnemet folytatva a munkaerőpiac láthatóan tragikus, mert senki nem tudja, hogy hol és milyen képzésekre, átképzésekre van szükség. A kisgyerekes anyák munkába visszailleszkedését nem lehet egy törvénnyel elintézni, mert a cég általános munkamorálját rontja, hogy rájuk speciális szabályok érvényesek (lényegében akkor mennek dolgozni, amikor akarnak). A családtámogatási törvényeknek a legtöbb esetben van valamilyen árnyoldala, de bármi amit az állam túltámogat, agyonpénzel, az egy idő után visszaüt.

A különadók és a szabott árak rendszere, hogy az állam mondja meg az árat vagy nyomást gyakorol a cégekre (főként kereskedőkre), hogy mi mennyiben kerüljön, ez egyértelműen a silány minőségű termékek terjedésének kedvez (élelmiszeripar) vagy a szolgáltatások szintjét ronthatja (közművek, közszolgáltatások). Ahol az állam illetve a NER (a kettő lényegében ugyanaz, hiszen összefonódtak egymással) terjeszkedni akar, ott a cégeket addig bünteti, még fel nem adják. Viszont itt van például a TEMU, aminek a tevékenysége rengetegféle jogszabályt sért, de mivel kínai tulajdonban van, ezért az állami utasítások mentén működő versenyhivataluk kesztyűs kézzel fog vele bánni, és nem fogja megbüntetni még jóval súlyosabb dolgokért sem annál, amiért más internetes kereskedő cégekre jelentős bírságot szabott ki.

Érdemes a készpénzről is beszélni, mert ez megint nagyon ellentmondásos, hiszen a magyar állampolgárok készpénzállománya úgy nagyon magas, hogy a széles középosztály gyakorlatilag nem is használ készpénzt. Nyilván jelentős készpénzállomány van a fekete gazdaságban és a bűnözők kezében, egyébként is köztudomású, hogy növeli a bűnözést több forgalomban levő készpénz. Ennek ellenére a bankbetétekre zéró kamatot kapunk a bankokból, mert itt vasalják be rajtunk többek között a különadókat és a tranzakciós illetéket. Az államnak még jobban törekednie kellene a készpénz visszaszorítására, hogy tovább csökkenthesse a szürke és fekete gazdaság méretét.

Az Orbán-kormány viszonylag széleskörű népszerűségének, példátlanul stabil működésének az egyik fő oka, hogy miközben az EU-tagság előnyeit kihasználja, közben szépen elbizniszelget és hasznot húz az orosz, kínai, arab stb. kapcsolatokból is. (A diktatórikus vezetésű országok lényegében fizetnek azért, hogy nálunk megvethetik a lábukat és pozíciókat építhetnek ki.) Ez egyrészt politikailag kényes, kockázatos út, másrészt pedig egy felpumpált, ügyeskedésekből élő gazdasági rendszert hoz léte, amit állva hagynak más országok a gazdasági fejlődés terén.

Ennek ellenére két középtávú kitörési pont már jól látszik, ami jelentősen megdobhatja egy-két éven belül a gazdasági teljesítményt, az egyik a kínai akkumulátorgyártás, a másik pedig a német vonalra épülő fegyvergyártás.

Viszont az egész társadalom gazdasági morálja tragikus: fő szempont a járadékvadászat és ügyeskedés, miközben elmarad az önképzés igénye valamint a képességeinknek a magas szintű és hatékony munkában való hasznosításának igénye.

Eddig úgy volt, hogy a kínai üzletben vásárolt olcsó póló esetében tudtam, hogy pár mosás után valószínűleg eldeformálódik és otthoni használatra lesz csak alkalmas. Most viszont szomorú tapasztalatom, hogy az egy szinttel drágább, elméletileg jóval tartósabb, márkásnak mondható pólóval is így jártam. Munkahelyre, közösségi eseményre, vásárolni, ügyet intézni a magyar emberek nagy többsége nem jár „topis” öltözetben, ami szerintem teljesen rendjén való. Most viszont az újabb őrület a „fast fashion” miatt a nagy cégek is főleg olyan ruhákat gyártanak, amik néhány mosás után gyakorlatilag eldobhatók. Ez egyáltalán nem új keletű trend, hiszen vannak húsz éves ingeim és pólóim, amelyek sok száz mosás után még mindig tartják a méretüket és színüket, alig lettek vékonyabbak anyagukban, lényegében ugyanúgy használhatók mint régen. Viszont mivel évek óta nem sikerült már igazán tartósakat vennem, így most tele vannak a szekrényeim kinyúlt pólókkal és használhatatlan nadrágokkal, és ez a jelenség nem is nekem fogja a legnagyobb fejfájást okozni.

Az a fő gond, hogy az eddig is irtózatos mennyiségű ruhaneműkből származó hulladék tömege még jobban növekedni fog. Próbáltam utánanézni, hogy mennyiben számít a ruhák anyaga, és nem találtam konkrét számokat ugyan, de úgy tűnik, hogy ha csak pamutból készült ruhákat használna mindenki, akkor annak hatalmas karbonlábnyoma és még nagyobb vízigénye lenne. A műszál hozzáadása a mikroműanyagok miatt jelenthet ugyan némi gondot, például emiatt a mosógépeket megfelelő szűrővel kell ellátni, de ettől eltekintve kisebb mennyiségű műszál még a ruhák tartósságát illetően sem okozott eddig hátrányt a tapasztalataim szerint. Viszont azt már tapasztaltam sokszor, hogy a címkén feltüntetett arányok a valóságban nem mindig teljesültek, a bőröm egyszerűen jelezte, hogy némelyikben jóval több műszál van, és nem tudom, hogy egyáltalán van-e hatóság, ami végez ellenőrzéseket. A pár mosás után használhatatlan ruhákkal a fő gondom nem is elsősorban az volt, hogy sok volt bennük a műszál, hanem feltehetőleg a silányabb gyártási technológiának betudhatóan a szövet hamar eldeformálódott.

A helyzet az, hogy Bangladesben sok millió ember kábé aközött választhat, hogy napi 1 dollárból próbál éldegélni, vagy pedig a ruhaiparban látástól vakulásig 2-3 dollár is összejöhet neki (a pontos számokat nem ismerem, de valami hasonló arányok lehetnek). Tehát ami nálunk puszta kizsákmányolásnak tűnik az egyrészt valamilyen szinten az is, másrészt viszont Vietnamban, Indiában, Kínában és a világ más, gyakorlatilag a túlnépesedéssel küzdő országaiban emberek millió ember számára a vegetálásból való kiút egyik első lépése lehet. A nyugati, jólétben élő emberek számára viszont az ábra teljesen más, mert szinte mindegy neki, hogy egy pólóra 10, 30 vagy 50 dollárt ad ki, nem ez alapján fog dönteni, hanem a divatosság alapján. Nyilván itt egyes cégek nagyon nagy haszonnal dolgoznak, de ez valamilyen szinten számomra elfogadható lenne addig, amíg a márkanév mögött minőség, tartósság is van. Ilyen alapon elvileg a környezetet kevésbé terhelné a márkás ruhák használata mint a no-name típusoké, csak sajnos ma már ez sem igaz. (Nyilván ott van emögött az is, hogy a nagy cégek is többet keresnek azzal, ha a divat is pörög mint a ringlispíl.)

Az összes környezetvédelmi probléma fő forrása szerintem a nagyra nőtt emberi egó, hogy mutatni akarjuk, hogy mi igen, valakik vagyunk, és emiatt száguldozunk hatalmas kocsikkal, építjük a túlméretes házakat és dobjuk ki az ételeink nagy részét a szemétbe is. A divat is olyan, hogy az ember bizonygatni akarja, hogy ő nem olyan mint a másik 8 milliárd, nekik külön, sajátos személyisége van, és mindezt a külsőségekben akarja kifejezni. A birkamentalitás is benne van ebben persze, egy iskola következő évfolyama máshogy kezd öltözni mint az előző, mutatva, hogy „hé itt vagyunk, vegyetek észre, jó fejek vagyunk”. Ezért van az is, hogy a mai ruhákat az elektromos rollerrel közlekedő alulfejlett bicepsszel bíró fiatalokra szablyák, és egy ruhaboltban a teljes kollekcióból egyetlen nadrág sem akadt, ami ne szorította volna a kerékpározással és rendszeres gyalogokkal kicsit formában tartott bicepszemet.

Az eredmény tragikus, az egyik az lesz, hogy az eddigi angolszász gyakorlat, hogy minden évszakban kicserélik a ruhatárukat, még ennél is őrültebb lesz, mert már néhány mosás után dobják kifelé a régi ruhaneműt. A hatalmas szeméthegyek amiatt is keletkeznek, mert a ruhagyártók nem tudják előre, hogy a DIVAT őrülete milyen színt és fazont kap fel, ezért túltermelnek, a divatjamúlt darabok a következő évben használat nélkül is mennek a kukába (állítólag a legyártott mennyiség 10-40%-a ott végzi). Ez már önmagában is egy őrült helyzet, ha belegondolunk. A másik következmény, hogy a turkálók, egyéb second-hand üzletek, amik az alsóközép osztályok számára valóságos kincsesbánya voltak, most már nem lesznek tele elfogadható minőségű cuccokkal, tehát a középosztály alsó része lesz ennek a folyamatnak a vesztese. (A legalsó osztályok nem annyira, hiszen mindig lesz a kuka mellé készítve vagy lomtalanításkor elég ruhanemű.) Meg kell állítani valahogy ezt az őrületet, ami itt a ruhaiparban elszabadult.

Ennek egyik módja, hogy az influenszerek és véleményformálók ne akarjanak kitűnni mindig a legújabb divat szerinti öltözködésükkel. Igen, még a foltozott ruha is lehetne elfogadható, nagyon kreatív módon lehetne ruhákat foltozni. A silány minőséget adó nagy márkaneveket pedig bojkottálnák ezek a véleményvezérek, ennek egész biztosan meglenne a hatása.

Egy másfajta lehetőség, hogy itt például az EU-ban az állami szervek húzzanak egy minőségi szintet, hogy mi az ami bejöhet, és teszteljék is le, hogy az adott forgalmazó megfelel-e ezeknek. Az élelmiszertesztekhez hasonlóan lehetne ruhaneműk esetében is minőség-ellenőrzést végezni. A gyengébb minőséget bírságolnák vagy környezetvédelmi adókkal büntetnék, így ösztönözve a gyártókat arra, hogy tartósabb termékeket állítsanak elő, azzal a céllal is, hogy megállítsuk a szeméthegyek növekedését.

Amúgy meg az van, hogy az emberek a legtöbb országban őrülten fogyasztanak, mintha világvége hangulatban lennének.

A különféle német nyelvű országok (Ausztria, Bajorország, Német-Római Birodalom, Németország) több évszázadon keresztül legfőbb szövetségeseink voltak, ez valahogy „történelmileg így alakult”. Igaz lehet az is, hogy ez a magyar német/osztrák afféle kutya-macska barátság volt, mert minek nekünk ellenség, ha ilyen barátaink vannak.

Ezenkívül azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a németek és osztrákok voltak nekünk mindig a viszonyítási pont a rendszerváltás óta, hozzájuk szoktuk mérni magunkat (például életszínvonalban), még véletlenül sem az olaszokhoz vagy a csehekhez.

A csúnya gonosz német karakterek (nem jellemek, hanem kétdimenziós papírmasé figurák) először a kommunista rendszer filmiparában jelentek meg, ők voltak ugyanis az imperialista ügynökök. A magyar bűnügyi történetek alapvető sémája az volt, hogy mi jók vagyunk, de itt vannak ezek a gonosz, pénzéhes, sötét imperialista bűnözők (legtöbbször németek), akik minden alávalóságra képesek. De nem csak a bűnügyi történetekre volt ez jellemző a komcsi-szoci filmiparban, hanem akkor ment a híres Tenkes kapitánya, aminek köszönhetően a túlnyomó többség úgy gondolta, hogy a kuruc a magyar, a labanc a német szinonimája – ami a valóságban nem így volt, ez egy eléggé durva leegyszerűsítés. Jókai történelmi regényeiből is színes és látványos, de valójában sematikus és fekete-fehér, giccses filmeket forgattak, ahol sok esetben németek voltak a gazemberek. Akkor még nem is említettük a sok második világháborús témájú filmet, amelyekben nyilvánvalóan szó nem lehetett a béketábor bűneiről. Ezek a filmek többségükben mára feledésbe merültek szerencsére, hiszen gyerekesek, nézhetetlenül rosszak, bár az idős generáció néha még nosztalgiázik rajtuk.

Hasonló sors vár az Orbán-rendszer izzadságszagú kurzusfilmjeire, a Hadik, a Semmelweis és a Talpra magyar mellett még ide sorolható az animációs Pozsonyi csata is, ezek hamar a süllyesztőbe fognak kerülni, viszont egy ideig még nyomják őket például az iskolák számára. Érdekes módon mindegyik filmben németek a főgonoszok, a drámai alaphelyzet borzasztóan sematikus. Ezek a filmek durván leegyszerűsítő történelemfelfogásuk miatt is láthatatlanul csepegtetik az ideológiai mérget, hogy hozzászoktassák a népet ahhoz, hogy itt nálunk keleti nyitás és nyugati zárás várható hosszútávon. Igen, szegény tehetséges magyar nép, amit nem hagyott élni a gonosz külföld, még a legközelebbi szövetségesei is mindig gáncsolták.

A németek az alaptörvény preambulumában is rögzített főbűnös szerepét kapták 1944-es szerepükért. Német megszállásról természetesen csak akkor lehetett volna beszélni, ha Magyarország a második világháborúban nem a németek szövetségeseként vett volna részt, hanem semleges vagy ellenséges országként. A németek megszállták Csehországot, Jugoszláviát és másokat is, 1944 márciusában viszont a magyar seregek valahol a Kárpátok előterében harcoltak a németek oldalán. Igaz, hogy Horthy egy darabig tiltakozott, de végül beadta a derekát és elfogadta azt, hogy egy kifejezetten németbarát kormány jöjjön létre nálunk. Komolyabb ellenállásról és tiltakozásról alig lehetett beszélni, ezek hiányában a „megszállás” nem állja meg a helyét teljes mértékben, hiszen a németek mondhatták akár azt is, hogy ily módon biztosíthatják a legjobban a magyar és német csapatok megfelelő utánpótlását. A külföld sem ennek tekintette a németek bevonulását, ehhez semlegesség deklarálása és kormányzati szintről vezényelt ellenállásra lett volna szükség, vagy minimum országos tiltakozásra. Számunkra viszont akkoriban a legfontosabb szempont Észak-Erdély megvédése volt, ami minden mást háttérbe szorított.

A zsidóság deportálását sem lehet a németekre kenni teljes mértékben, egyértelműen magyarok is felelősek voltak ebben. Valójában a Horthy-rendszer vége felé egy mini, lájtosabb Németország jött létre nálunk, ahol szintén voltak zsidótörvények, ha nem is olyan szigorúak és kemények mint a németeknél, és a fanatizáló nacionalista propaganda nálunk is éjjel-nappal ment a rádióban és a hírlapokban.

Ez a vakhit juttatott minket oda, hogy az országunk csatatérré alakulhatott. A magyar közvélemény, a konzervatív, elit értelmiségieket is beleértve mindig is nehézkes felfogású volt és lassan követte csak az eseményeket. Nem volt elég intő jel számukra sem a moszkvai csata, sem Sztálingrád, sem Kurszk, de még az sem, hogy egy teljes hadsereget elvesztettünk a Don-kanyarban (ha jól tudom három volt összesen).

Ha igazából magunkba nézünk, van bennünk némi irigység és kisebbrendűségi érzés a németekkel és osztrákokkal szemben. Ez a felvetés azonban teoretikus, önkritika nálunk sosem létezett. Ezzel szemben jól látható kormányzati cél a német tőke nagy részének fokozatos kiszorítása, ezzel kapcsolatban a keleti kapcsolatok erősítése, a központi ideológiát nyilván úgy kell alakítani, hogy a kormányzati célokat szolgálja. A hosszabb távú kormányzati cél nálunk eléggé egyértelműen a németek közvetítésével nálunk meghonosodott európai európai kultúra és intézményrendszer fokozatos felszámolása, amit nagyon jól elő fog segíteni, hogy a kommunista rendszerhez hasonlóan ismét olyan idióta ál-történelmi filmek készüljenek sorozatban, ahol a magyarok hősök, a gonosz fiúk mindig idegenek, nagy többségükben németek.

Ez egy többszörösen ünneprontó cikk, mert szerintem nem nagyon van mit ünnepelni, és engem racionálisabb felfogású lévén a szimbólumok, a „nemzeti dagályosság” nem annyira ragad magával, inkább elgondolkodnék egy-két dolgon. 1.Mi is történt március 15-én? 2.Milyen helyzetben van most a magyar nemzetállam?

A forradalmaknak kialakult valamiféle romantikus kultusza, ami köszönő viszonyban nincs a valósággal. Akik valamennyire tanulmányozták a forradalmak menetét, szokásos koreográfiáját, ők tudják, hogy a forradalom nem egy nagyon felemelő, hősies dolog. Valójában egy nagy semmi, a kormányzat szétesettsége miatti hatalmi vákuum jön létre ilyenkor, és az anarchikus állapotban erőszakkal új csoportok ragadják meg a hatalmat. A másik, hogy a március 13-i bécsi forradalmat igen, de a mi március 15-ét nem is jegyzi a nemzetközi történelemírás, legfeljebb annak egy „mellékhajtásaként”, hiszen ha nincs bécsi forradalom, akkor pesti sincs, legalábbis nem járt volna sikerrel. (A forradalmak alapvetően károsak, a reformtörekvések megvalósulása mintha forradalmakhoz kötődne, azonban ez is csak látszólagos, a forradalom többet árt mint használ ezeknek.)

Itt volt ez a szegény sorból származó fiatal, életkorának megfelelően anarchista balliberális Petőfi Sándor, aki akkoriban sajnos olyan politizáló verseket is írt, mint az „Akasszátok fel a királyokat!”, de ettől teljesen függetlenül a legnagyobb költőink egyike volt. Megérkezett vele kapcsolatban a NER menetrendszerű történelemhamisító filmje, amihez jó lenne hozzátenni, hogy március 15 lényege nem a „márciusi ifjak” tevékenysége volt, hanem az a 12 pont, ami már rég készen volt, hiszen a reformerek már évek óta küzdtek ezekért a követelésekért a császára udvarral szemben, de olykor a konzervatív vármegyei képviselőkkel szemben is.

Akkor még senki nem akart függetlenséget, hanem egy sokkal nagyobb nemzeti önállóságot, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha a Monarchia vezetése nem hitte volna azt, hogy ők még egy birodalmi központ tudnak lenni, épp úgy mint ahogyan az angol brexiterek gondolták nem is olyan régen. A szabadságharcunk alapvetően a bécsi központ merevsége miatt kellett, hogy kirobbanjon, hogy aztán 1867-ben végre belássák, hogy mi a realitás és kiegyezzenek velünk pontosan ugyanazokat a követeléseket elfogadva, amiket március 15-én a 12 pontban megfogalmaztunk. Az 1848-1867 közötti időszak valóban egy tragédia volt, utána pedig egy olyan típusú állam jött létre ami a későbbi Csehszlovákiára emlékeztetett, az ilyen duális államok ritkák, mert néhány évtizednél többet ritkán élnek túl. Mindez kisarkított módon annak a rövid összefoglalása, amit a »48-as eseményekkel foglalkozó történészek nagy többsége gondol.

Na akkor itt van az a másik kérdés, hogy milyen állapotban is van a mai magyar nemzet állam, aminek megszületését kimondatlanul ugyan, de érzelmileg mégis 48-hoz kötjük? Azt is mondhatjuk erre, hogy köszöni szépen, él és virul, nagyon jó bőrben van. Erősödik egyes hazai tulajdonú vállalatok pozíciója, a kulturális hagyományápolás is feléledt az ezredforduló után, a határon túli magyarok soha ennyi támogatást nem kaptak, külpolitikában is jelentős tényezővé váltunk és nagyobb a mozgásterünk mint valaha.

Érdekes módon ugyanezeknek az ellenkezőjét is mind leírhatjuk, vagy a fenti jelenségek fonákát, ez szemléletmód kérdése. Én magam a folyamatokat látom, a történelmi inga lengését, és ennek az ingának mi jobbra leng jelenleg, nincs saját fékje. Most jönnek az erős mondatok, amik a jövő tendenciáit, vagy legalábbis veszélyeit mutatják meg:

Az a magyar demokrácia, aminek 48 az egyik csúcspontja volt, jelenleg katasztrofális állapotban van, ha nincs EU-tagság, itt már valószínűleg diktatúra lenne. (A szerbeknél és egyes más nem tag EU országokban azért nincs, mert be akarnak lépni.) Ázsia nagy része például diktatúra. A diktatórikus tendenciák erősödnek folyamatosan, itt van például a „veszélyhelyzet”, amire hivatkozással a kormány rendeletekkel kormányozhat, parlamenti jóváhagyás nélkül. Veszélyhelyzet mindig van valamilyen módon, hiszen az élet maga is veszélyes lesz, és elkerülhetetlenül halállal végződik. A másik a szuverenitásvédelmi hivatal, ami harcol a „dollár baloldallal”, miközben nem vizsgálja a százmilliárdokkal kitömött NER kampányokat. Nincs egy súlycsoportban a kormánypárt és ellenzék támogatása. A nem kormánypárti média csak amiatt lehet erősebb a kormánypártinál, hogy mivel nem propagandaeszköz, emiatt valódi sajtóként működik. Sokkal érdekesebb az olyan sajtótermék, ami nem azzal foglalkozik, hogy mit is kell gondolnunk a világban történtekről.

A szuverenitással kapcsolatban itt van az a fajta elképzelés, hogy a nyugati függőségnek az ellentéte a keleti lenne, ami nyilvánvalóan hibás, de az európai szélsőjobb hajlamos ezt elfogadni. Szerencsére már az olaszok és a franciák is túlléptek ezen, a magyar jobboldalon viszont sajnos még nem történt meg ez a fordulat, sőt az igazi magyar „árnyékkormány”, a Mi Hazánk esetében soha nem is fog. A politikusi beszédekben ez úgy jelenik meg (a mondanivalót lecsupaszítva), hogy ha nem kell fasizmus, majd jönnek a kommunisták, vagy lehet fordítva is mondani is, de a lényeg, ha mi nem kellünk, majd jönnek ők és lesz nemulass.

Kulturális tekintetben nagyon sötét a helyzet, sőt szó szerint az hiszen 48 előtti, felvilágosodás előtti értékeket vall és részesít előnyben a kormányzat. Valójában nem is csak a kormányzat teszi ezt, hanem nagyrészt csicskák, akik nem mernek bármiféle liberalizmus gyanújába keverhető személyeket támogatni, mert féltik a pozíciójukat. Ilyen egyébként a magyar emberek többsége, nem kockáztat semmit, de lehetne erősebb szavakat is használni.

Itt van a liberális fészek a főváros folyamatos kivéreztetése, nem épül semmi, hagynak mindent lepusztulni. Ez a város vezetésétől független, Tarlósnak is már azt üzente Orbán, hogy „Ne sokat lacafacázzon”.

Ilyen a kultúra és oktatás lezüllesztése. Ókonzervatív ember számára nem fontos oktatás, egyrészt minden ott van a hagyományokban, másrészt a vezérkarban ott vannak az okosok, majd megmondják mikor mit kell csinálni.

Itt van még a „felszteroidozott” magyar sport, ahol a doppingot nem szó szerint kell érteni. A honosítási politikánk kérdőjeles, de a legnagyobb kérdőjel olyan sportolókra adni nemzeti mezt (például birkózókra), akinek semmi közük Magyarországhoz. Nem itt edzenek és a nyelvet sem beszélik, csak a statisztikát javítják a győzelmeik. Mások is tesznek ilyet, na és? Sokan mások meg nem. A magyar versenyzőket általában fizikálisan erősítik fel és rengeteg pénzzel is motiválják őket, ezzel egy kicsit eltorzul a sport eredeti értelme, tisztasága. (Itt nem Szoboszlaira és a hozzá hasonló kaliberű nagy klasszisainkra gondolok.)

Nemzeti egységről nem nagyon lehet szó tehát. Eleve engem zavar, hogy van két nemzeti ünnepünk, 48 és 56, ami pontosan ugyanazt jelenti. A kettőből meghagynék csak egyet, vagy választanék egy harmadikat, különben is Rákóczi szabadságharca se lenne kihagyható ilyen alapon. Az egyik kimaradó nemzeti ünnep helyett lehetne munkaszüneti nap Mária mennybe menetele és a reformáció ünnepe is.