Ideo-logikák

Ideo-logikák

Számonkérhető-e a „szuverenitás”?

2023. november 08. - Tamáspatrik

Nincs értelme a „szuverenitás”-ról beszélgetni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen magyar szó nem létezik. A politikai jog speciális területének egyik szakkifejezéséről van szó, és mivel ilyen irányú képzettségünk nem nagyon van, ezért nem is fogjuk tudni, hogy adott esetben mit fog jelenteni. A köznyelvben kizárólag a magyar szavak használata lenne indokolt, hiszen ezek mindenki számára gyakorlatilag ugyanazt jelentik, iskolai végzettségtől is függetlenül. Tehát a javasolható szinonimák ebben az esetben: az ország függetlensége, önállósága, a nemzet szabadsága. Mindenki látott már önálló vagy akár független egyént, ezt a hasonlatot nem véletlenül használom, hiszen az egyénre vonatkoztatható fogalmak jól használhatóak a közösségek esetében is, az ilyen párhuzamok sokatmondóak lehetnek.

Amikor egy adott szóhoz egy politikai mozgalom nagyon ragaszkodik, akkor annak a jelentése előbb vagy utóbb el fog kopni, hiteltelenné válik, ilyen volt például a Gyurcsány-kormány alatt a „reform” szavunk, ami mindenfélét jelenthetett akkoriban, csak pozitív irányú társadalmi változásokat, átalakításokat nem. Emiatt már a „reformkor” (1825-48 közötti korszakunk) emlegetése is problémás lehet. Hasonlóan jártunk a „liberalizmus” vagy a „népi demokrácia” esetében, és lehetne a példákat tovább sorolni.

Nem véletlen egyébként, hogy minden rendszer igyekszik megteremteni a saját dogmatizmusát, amivel képes megszólítani és mozgósítani az őket támogató rétegeket, csoportokat. Ilyen többek között a „gender” szó is, ami magyar nyelvben megint csak nem létezik, angolul viszont  kérdésként azt jelöli, hogy az illető milyen nemű, ez az alapjelentése. Van egy másik szó is az angolban erre, magyarul kevésbé szalonképes a s-e-x, ami angolul is kétértelmű.

A dogmatizmusnak azonban van egy másik előnye is, ugyanis a dogmák jelentése a felsőfokú jogi képzettséggel nem rendelkező nagy tömegek számára mindig egy kicsit homályos marad. - Pista bácsi legfeljebb a kocsmából hazafelé járhat úgy, hogy szembe jött vele az úton a megtestesült szuverenitás,- viszont az uralkodó politikai elit lényegében azt magyaráz bele, amit akar. Ez a későbbiekben is fontos lehet, mert nem jelent valódi felelősséget, nem számonkérhető. A nemzeti önállóság és függetlenség még nagyon is számonkérhető lehet, de a „szuverenitás” már könnyen kimagyarázható. (Amellett hogy még a jogászok is vitatkozhatnak azon, hogy pontosan mire vonatkozik). Jelzem, hogy itt nem kormánykritikáról van szó, hanem a NER rendszerének egészét kritizálom, sőt egyfajta zsigerinek mondható érzelemvilág és felfogásmód az, ami nem annyira szimpatikus számomra. Például ott voltam amikor ez a fajta felfogás egy kisebb közösségben, mikroszinten is megnyilvánult. Sok évvel ezelőtt az azeri baltás gyilkos kiadatása került szóba a munkahelyen és egyik munkatársam megjegyezte, hogy „Azt tesszük, amit akarunk, kinek mi köze hozzá.” Ez a mondat szerintem elég jellemző, bár ha ezt egyes szám első személyben mondanánk, az egyértelműen visszataszító lenne, a közösségi szintű önzés viszont már kevésbé. Azonban amint az imént kifejtettem, a fogalomhasználat nem véletlen, ennél jóval rafkósabb felfogást takar.

Minden olyan közösségben megjelenik a dogmatika, ahol az egyén feltétlen engedelmessége az egyik fő cél. Ilyen például a vallás esetében a „bűn” szó folytonos sulykolása, különösen még kisebb gyerekek esetében, akik nem nagyon értik a jelentését, viszont egy homályos rossz érzés marad bennük, hogy valamiért nincsenek rendben. Ez egy példa akar lenni arra, hogy egyes egyházi személyek is mért szeretnek elbújni olykor a dogmatika mögé, hiszen ez mentesíti őket a világos beszéd és egyértelmű megfogalmazások követelményei alól, a lényeg mindig az érzelmi ráhatás.

Van még egy hasonló jelenség, ami mellett szerintem mindenki könnyedén elmegy. (Nem a Nemzeti Múzeum igazgatójának leváltására gondolok, hiszen ez olyasmi papírforma volt, mint egy Fradi-Diósgyőr meccs előre megtippelhető eredménye.) Árukapcsolással most inkább idehozom a túró-rudi áfájának csökkentését, így lesz ez most egy 2-1-ben jellegű cikk. Amit senki nem vesz észre az, hogy ez egy tipikus önkényuralmi lépés, nélkülöz ugyanis minden logikát. Az önkényuralom lényege pedig pontosan ez, hogy még a törvények mögötti logika is eltűnik. Lehetne például azt mondani, hogy a hungarikumok áfáját csökkentjük és a túró-rudi is ezek közé sorolható, de a „desszert jellegű sajtkészítmény” nem alaptáplálék és különösebben egészségesnek sem mondható. Most tehát tüntetni kellene a túró-rudi áfacsökkentésével szemben, hogy íme diktatúra van, vagy ha a kormány nem vonja vissza, akkor legalább azt lehetne követelni, hogy mindenkinek járjon alanyi jogon hetente legalább egy darab ingyen túró-rudi.

Nem azt mondom persze, hogy amihez az utóbbi években már hozzászoktunk, az egyénekre szabott törvénykezés, vagy százmilliárdok osztogatása a parlament megkerülésével ne lenne önkényesnek nevezhető, viszont még megpróbálták legalább egy időben a törvényesség látszatát fenntartani. (Megjegyzem, hogy a magyar királyok a Habsburgokat is beleértve nem voltak képesek arra, hogy a rendi gyűlés teljes kihagyásával nagy pénzösszegek fölött rendelkezhessenek.) A háborús veszélyhelyzet egy jó hivatkozási alap, de akkor mondhatta volna például Budapest főpolgármestere, hogy veszélyhelyzetben nem támogathatja nemzetközi sportesemény rendezését. (A magyar politikai élet azonban olyan szintre süllyedt, hogy a logikát nagyítóval kell benne keresni.)

Lehet, hogy a rendszerváltás egyik "ősbűne" különféle naiv bölcsészek kormányalakítása volt, a második nagy ősbűne viszont, hogy jogászok fogságába került, és a mai magyar társadalom fel sem tudja mérni, hogy ez milyen káros. Tudnék persze most részletes konteókat is írni a magyar politikai elitről, de nem ebben utazom és nem is ezt tartom alapvetőnek, a közfelfogás változásával, pontosabban a manipulációjával és az eközben észrevétlenül maradt hülyeségeinkkel szeretek inkább foglalkozni.

Ázsia ismét megpróbálja leigázni Európát?

A fejlett országok vs. „globális Dél” koncepció hibás, teljesen másról van itt szó. Először is Latin-Amerikát teljesen kivehetjük ebből a képből, Argentína és Brazília csak papíron lehet része bármiféle „Nyugat-ellenes” koalíciónak. A foci-világbajnokságok kivételével máshol nem rúgnak labdába, a gyenge gazdasági teljesítményük nem tesz lehetővé különösebben aktív külpolitikát. Nem beszélve Mexikóról, ahol fel sem merül semmiféle szembenállás, mert az USA gazdaságához való kötődésük annyira erős. Afrika szintén nem globális játékos, különösen igaz ez a Szaharától délre fekvő Fekete-Afrikára.

Az igazi „globális Dél” megnevezés valójában Ázsiát jelenti, de a megfogalmazás azért is pontatlan, mert Oroszország északon van, viszont politikája minden tekintetben az ázsiai despotizmus hagyományait idézi és különféle ázsiai diktátorok szövetségét is keresi. Ha nem politikai alapon húzták volna meg Európa határait, akkor összeköthették volna a Balti-tenger végét a Fekete-tenger túlsó végével és akkor Moszkvát most alighanem egy ázsiai fővárosként emlegethetnénk. Eurázsia igazából egy kontinens, amiből Ázsia 44 millió m2, Európa 10, de simán lehetne ennél nagyobb is Ázsia aránya, hiszen Európa leginkább csak egy kiterjedt földnyelv.

Ezen a ponton személyes szimpátia és ízlés kérdése is lehet, hogy mit gondolunk Ázsia akár vélt, akár valós terjeszkedési törekvéseiről. Európa népei többnyire Ázsiából érkeztek, igazából „őshonosnak” talán a legrégebb idő óta itt élő baszkok és kelták tekinthetők, a legtöbb itt élő nép viszont kimutathatóan ázsiai gyökerekkel rendelkezik. Van, akik számára az ősi ázsiai örökség a meghatározó, én magam viszont azok közé tartozom, akik az európai kulturális hagyományt valamivel előbbre sorolják a származásunkhoz képest. A történelmi események és gazdasági helyzet áttekintése mindettől függetlenül történhet objektivitásra törekedve, a személyes szimpátiákat vagy az aktuális politikai divatnézeteket zárójelbe téve. (Egy ilyen zárójeles megjegyzés lehet például, hogy az európai kulturális hagyományt a jó levegőhöz tudnám hasonlítani, amit természetesnek tartunk, és csak akkor vesszük észre, amikor hiányzik.)

Ázsia terjeszkedési törekvései a történelemből eléggé jól ismertek, bár ilyen szempontból nem nagyon szokták őket tárgyalni, de az ún. „big history” arról szól, hogy hatalmas lélekszámú ázsiai birodalmak támadtak meg és foglaltak el sorban több kisebb európai országot, és tették ezt mindaddig, amíg a takarójuk elért. Az ókorban a perzsák hódító hadjáratai a görögök ellen, később az ibériai-félsziget meghódítása az arabok által Észak-Afrikán keresztül, ez utóbbi több évszázados uralmat jelentett. Ezt követte időrendben a mongolok hódító hadjárata, ami Európának csak a szélét érte el, amiben közrejátszhatott az is, hogy a terepviszonyok szokatlanok lehettek az ázsiai sztyeppéken edződött lovasok számára. Ezután következett az oszmán-törökök terjeszkedése a Balkánon és a Kárpát-medencében, sőt még a Fekete-tenger északi részén is. A Nagy Péter cár által megteremtett Orosz-birodalom legfeljebb 10%-ban volt európainak mondható, bár ettől eltekintve az oroszok kulturális téren megkérdőjelezhetetlenül kimagasló teljesítményekkel büszkélkedhetnek. Politikájuk ezzel szemben tipikus birodalmi politika volt.

Az Európa keleti és középső részén fekvő országokat végül Sztálinnak sikerült elfoglalnia, ahol egyfajta ázsiai típusú államkapitalizmust vezetett be. (Az ideológiája alapján nevezték el ezt kommunista illetve szocialista rendszernek.) Ez a birodalom is végül összeomlott a múlt század vége felé a megoldatlan gazdasági problémái és a vezető ideológia elavultságának együttes súlya alatt, és Nyugat-Európa gazdasági sikeressége végül kiszorította a kontinens peremére. Igaz viszont, hogy a nyugat-európai (és észak-amerikai) gazdasági modell nem volt exportálható, megállt Törökország és Oroszország határánál, feltehetően kulturális jellegű problémák miatt. (Általában kevéssé sikeresen volt alkalmazható azoknál az országoknál, ahol a kiszakítottság az európai közegből hosszabb időtávon is jellemző volt, és a demokratikus intézményeknek nem alakult ki jelentősebb hagyománya.)

Ebben az évszázadban Ázsia már újabb fajta kihívásokat tartogat Európa számára, természetesen nem az egész ázsiai kontinens, sokkal inkább Kína, Oroszország és Nyugat-Ázsia, az utóbbi területen is jelenleg már 313 millió ember él, a népessége gyorsan növekszik és már a gazdasági ereje is jelentős. (A csődöt mondott államai pedig menekülthullámokkal árasztják el Európát, ami már önmagában is egy hatalmas kihívást jelent.) Mindebben szerepet játszik az is, hogy az USA kezd lassan kihátrálni Európa mögül, aminek többféle okai vannak. Részben mert úgy tűnik, hogy tipikus tengeri hatalomként inkább Kelet-Ázsiára koncentrál, ahol a Japántól Ausztráliáig tartó vonalon próbál szövetséget létrehozni a legnagyobb globális vetélytárssal, Kínával szemben. Másrészt az USA a közismert belső törésvonalai miatt egyre inkább kezd befelé-fordulóvá válni és a sokat bírált külpolitikai aktivitását is alighanem csökkenteni fogja. Reális lehetőség, hogy Európa fokozatosan egyedül marad Oroszországgal és más, Ázsia nyugati részén fekvő országokkal szemben, amiket Kína is támogat a háttérből, alighanem valamiféle gazdasági érdekek és ideológiai meggondolások mentén.

Mindez persze nem sokkal több egy laikus fejtegetésénél, amivel mégis több, hogy egyrészt csak próbálom összefoglalni azt, amit a szakértők többsége manapság mondani szokott, másrészt ne feledjük el, hogy a történelemben léteznek ismétlődő tendenciák. Európa egyes országai pár évszázaddal ezelőtt nem csak a technológiai fejlettség miatt tudtak gyarmatosítani, hanem a népességrobbanásnak is betudhatóan, ami a kontinensünkön végbement, és a világ többi részén csak jóval később jelentkezett. Most viszont megint az a helyzet, hogy Európa lakossága egyre inkább eltörpül Ázsiához képest, ráadásul vannak nemrég meggazdagodott olajhatalmak a közelben, valamint egy új gazdasági szuperhatalom is kissé távolabb, akik együttesen elképesztő mértékű fegyverkezést képesek pénzelni (a jóléti államokat fenntartó európai országokhoz képest különösen). Európa felismerte, hogy könnyen sarokba szoríthatják, ha nem áll át a fosszilis energiaforrásokról megújulókra, amilyen gyorsan lehetséges. Mivel a nyugat-ázsiai gazdasági nagyhatalmak, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország közötti ellenségesség az utóbbi időben jelentősen csökkent, aminek egyik jele az is, hogy az OPEC feljebb tudta tornázni az olajárakat, ráadásul Oroszország is aktív katonai terjeszkedésbe kezdett, Európa egyre inkább rákényszerül energiafelhasználásának csökkentésére. (Ez a gondolatmenet nagyvonalakban lehet érvényes, szerencsére az egyes országok közötti diplomáciai viszonyok ennél sokkal szövevényesebbek, emiatt szerencsére aligha várható „két ellenséges tábor” kialakulása pár évtizeden belül.) Az izraeli-palesztin konfliktus kiújulása viszont ezt a tendenciát tovább erősítette, rontva Európa középtávú kilátásait.

Európa persze sosem volt egységes politikailag és az egység nem is elvárható, az egyes országok viszonyulása az ázsiai hatalmakhoz kisebb-nagyobb eltéréseket mutat. Törökország mindig köztes helyzetben volt, egyre inkább mintha Ázsia felé orientálódna (bár az ottani kormánynak viszonylag szűk többsége volt a választásokon), és a saját középhatalmi pecsenyéit sütögeti. Mi vagyunk a másik feltűnő kivétel, a magyar kormányról nem mondható el az sem, hogy óvatos diplomáciai lépésekkel erősíti az ázsiai kapcsolatait, amit egyes országok nyilván megtesznek a háttérben. Nem, nálunk arról szól a központi ideológiai is, hogy ázsiai nép vagyunk, a múlt és a jövő egyaránt Ázsia, és Európában is az ottani értékeket és érdekeket kell képviselnünk. (Kínai, orosz, török érdekeket.) Az egyensúlyozás politikája és a nem teljes elkötelezettség Európa irányába talán megfelelő út lenne számunka, de ez nem az, ezek a diplomáciai lépések nem magyarázhatók pusztán a pragmatikus gazdasági érdekérvényesítéssel. (Ha arról lenne szó, akkor nem történne annyi csinnadrattával, nem lenne annyira provokatív, az EU egységével szembe menő. A két szó, amit nekem ez a fajta politizálás felidéz az agresszivitás és a fanatizmus, de ez megint csak nagyon szubjektív, ráadásul pesszimista látásmód.)

Szerintem maradhatunk abban, hogy az európai országokat amint a történelemben lenni szokott, a legnagyobb kihívások ismét Ázsia felemelkedő hatalmai felől érik, és a lapjárás számunkra mostanában nem túl kedvező. (Pesszimista világkép ugyan, de legalább nem mondja azt hogy szép arra, ami valójában ronda.) Annyiban jó lehet viszont a helyzetünk, hogy az alkalmazkodási kényszer nagyon sok pozitív változást is hozhat.

Háborúban hallgatnak a múzsák

Sok mindent képes háttérbe szorítani a háborús helyzet a régi latin közmondás szerint. Orosz-ukrán háború, migrációs válság, kiújult palesztin-izraeli konfliktus (nem tudom eldönteni, hogy minek is nevezzem) egy időben forrósítja az európai közállapotokat. Igaz viszont, hogy a magyar állampolgárnak ez már nem újdonság, mi már sok éve kisebb-nagyobb „háborús vészhelyzetekben” élünk, a közmédiumaink szerint folyamatosan harcolnunk kell valamiért vagy valakik ellen. Egy ilyen légkörben sokan vannak, akik hajlamosak elfogadni, hogy a kultúrát gyakorlatilag beáldozzák politikai célok érdekében (egészen addig a pontig, amíg nem áll a teljes agyhalál) és a közszolgáltatások minősége is egyre romlik.

A legtöbb esetben indokolatlan mértékű háborús pszichózisnak tudható be a demokratikus értékek iránti igények csökkenése is. Erre példa, hogy a rendszerváltás előtti években a hivatalos sajtóval szemben álló, más véleményeket megfogalmazók eleinte földalatti mozgalmakként (szamizdatként) jelentek meg, később másként gondolkodónak hívták őket majd alternatívoknak, 1989-ben lettek csak "ellenzékiek". Most mintha fordított folyamatot járnánk be, az objektív  tájékoztatás céljával működő médiumokat elkezdték "ellenzékinek" nevezni, de mivel 2022-ben megszűnt a kormány leváltásának esélye belátható időn belül, ma már inkább "alternatívoknak" hívják őket,  és ha ez így megy tovább, akkor pár éven belül eljuthatunk a tiltás (adott esetekben internetes cenzúrában is megnyilvánuló) állapotáig. Mindenesetre a Szabad Európa rádió jelentősége ismét megnőtt.

A szélsőjobboldali radikálisok nem kis részben olyan problémák ellen harcolnak, amiket végső soron ők maguk generálnak. A szélsőjobboldalhoz sorolhatók a vallási fanatikusok, az erőszakos rendpártiak (mint például a neonácik), szélsőséges nacionalisták és a populista mozgalmak egy része is. Ezek a mozgalmak háborúkat szítanak, a háborúk pedig hozzájárulnak a migráció fokozódásához. A radikális jobboldal nem annyira törekszik arra, hogy a problémákat másokkal együtt, közösen oldja meg, mert nem annyira az együttműködésben hisz, mint az erő kultuszában. (Az agresszor valamiféle megbüntetését sem támogatják, de ez csupán egyik tünete annak a fokozódó háborús pszichózisnak, amiben élünk.) Végső soron önbeteljesítő jóslat jöhet létre azzal a jelmondattal, hogy egy erőszakos világban élünk, egy olyan világban, ahol a politikusok megvédik az állampolgárt azoktól a problémáktól, amiket ők maguk okoztak.

A radikális jobboldalnak törekvéseinek megvalósításához mindenekelőtt nagy mennyiségű, olcsó pénzforrásra van szüksége, ami manapság a legtöbb esetben az olaj. (Azt, hogy „olcsó” idézőjelbe is tehetjük, mert a legnagyobb környezeti károkat ennek az anyagnak a használata okozza.) A könnyen megszerzett nagy jövedelmek akár egy állam szintjén is, olyan nagy hatalmat adnak emberek kezébe, aminek a kezelésére a legtöbb ember pszichológiailag képtelen. A hatalmasra nőtt egó ezután nem nagyon fog válogatni az eszközökben és hirtelen „elhivatottá válik”, így akarva beírni nevét a történelemkönyvekbe. (Ami gyakran sikerül is, csak nem biztos, hogy jó értelemben véve.)

A radikális jobboldal mindig az ország szuverenitását félti. Szeretném azonban megkérdezni, hogy szerintük hogyan néz ki az a lista, ami csökkenő sorrendbe állítja az országokat a szuverenitásuk alapján. Valószínűleg nem fognak tudni ilyen listát produkálni, mert az országunkat eleve úgy nézik, mintha az űrben lebegne, ahol sehol semmi nem úgy működik mint máshol, épp ezért nem is szoktak idézni más országok tapasztalataiból. Érdekes lenne pedig egy ilyen lista, például kiderülhetne, hogy a kis országok között Észak-Korea talán az egyik legszuverénebb, másrészt pedig az internetes álhírek azok, amik leginkább képesek befolyásolni a választási eredményeket (lásd például orosz hackerek kampánya Trump elnöksége mellett).

A mérsékelt jobboldallal szemben a radikálisoknál archaikus társadalomképet találunk, amely alapvetően statikus, a rend kultuszáról és az erőszakos rendteremtésről szól. Nem akarom a szélsőjobbos mozgalmakat démonizálni, mert ugyanolyan emberek alkotják mint bárki más, viszont valóban épít az emberben levő démoninak nevezhető vonásokra, például territoriális ösztönökre, anélkül, hogy ennek a veszélynek tudatában lenne.

Végső soron a radikális eszmék elfogadása sem nagyon különbözik a konzum-idiotizmusról. A liberálisok alapvető tévedése volt, hogy az anyagok, szolgáltatások és eszmék szabad áramlása azokat fogja majd segíteni, akik jobb minőség előállítására képesek. A gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy egészségtelen ételek terjedtek el, buta sorozatok és valóságshow-k viszik a prímet, és a közösségi médiumokban is a nagyon nagy butaságok terjednek el legjobban.

Ez nem egyszerűen arra szolgál, hogy aki sikertelennek érzi magát, mert nem törekszik tehetségének és életcéljainak az aktív megvalósítására, a kanyarban tudjon előzni másokat. Nem, ő nyílegyenes ösvényt szeretne látni, hogy levágva a pálya összes kanyarját a (saját, gyakran hibás mércéje szerinti) utolsók közül indulva az élre vágjon.

A rend és a biztonság iránti vágyunk egyik karikírozott példája az lehet, hogy ha a rendőrség azt mondja, hogy a gyalogos ne menjen át az úton vagy egyáltalán ne is mozduljon ki otthonról, mert akkor biztosan nem fog problémát okozni. Ez egy sarkított példája annak, hogy a biztonság iránti vágyunk adott esetben mennyire extrém lehet amellett, hogy életszerűtlen is, hiszen az élet sajátossága a folytonos mozgás és változás.

A háborús helyzet rendkívüli állapotot jelent és alapvetően egy parancsuralmi rendszert feltételez, de meg lehet húzni a határt józanésszel (és csak is józan ésszel lehetséges), hogy mikor indokolt egy ilyen rendszer. A parancsutasításos rendszer kézvezérlésre való törekvése konfliktusba kerül azzal a fajta menedzser-szemlélettel, ami fontos feltétele a gazdaság és az állami szolgáltatások hatékony működtetésének.

A szélsőjobboldali politika végül is nem tesz mást, mint más pártok: valós választói érdekeket képvisel, amit szavazóik is honorálnak. Elvileg képes lehet olyan problémákat előtérbe helyezni, amit más pártok elhanyagolnak, ezért mindenképpen helye van a politikai palettán, sőt be is csatornázhat különféle választói törekvéseket, indulatokat is. A diktatórikus hatalomépítésre való törekvés viszont leginkább a radikális mozgalmakra jellemző, egyszerűen mert egy archaikusabb társadalmat képzelnek el, hierarchikus módon szervezett törzsi rendszerekkel.

Ha a dolgok mélyére nézünk a szélsőjobboldali felfogású ember a "harcos" típus, akinek a harc természetes létállapota, csak a mai társadalmakban az ilyen irányú képességeit nehezebben tudja megélni mint régen. Az egyes társadalmak teljes mértékű felelőssége, hogy az ilyen törekvések ne szorítsanak háttérbe minden mást, és valahogy megfelelő mederben lehessen ezeket tartani.

Ugyanazokat a szolgáltatásokat veszi-e igénybe a politikai elit, is mint mások?

A kérdésnek nem elvi jelentősége van, hanem sokkal inkább gyakorlatias, hiszen akkor tudom legjobban megítélni egy adott szolgáltatás színvonalát, ha én magam is igénybe veszem, ez a fajta szempont a döntéshozók számára is fontos, vagy legalábbis az lenne. Erre egy közismerten negatív példa a vasút: mivel nálunk a közfelfogás szerint a gépkocsi használat a társadalmi státusz egyik kifejezője, ezért a vasutat és a tömegközlekedést leginkább azok veszik igénybe, akiknek a jövedelme alacsony, vagy közalkalmazotti kedvezményre jogosultak. Egy ördögi kör jön létre, mert sokakat visszariaszt a vasúti közlekedés alacsony szintje, így azt továbbra is a „B ligába” fogják sorolni, és meg sem tudja közelíteni a közút fejlesztések szintjét.

Amennyiben a környezetvédelmi szempontokat kicsit komolyabban vennénk és létezne politikai szándék vasút fejlesztésre, ahhoz fontos lenne, hogy a döntéshozók kézzelfogható tapasztalatokkal is rendelkezzenek. Ebből a szempontból mindenképpen ajánlatos lenne (bár lehet, hogy ez egy kissé naivan hangzik), hogy a területért felelős politikusok rokonságában, ismeretségi körében is legyenek olyanok, akik gyakran utaznak a vasút különféle vonalain.

Ugyanez érvényes bármiféle egyéb közszolgáltatásra, például a közoktatásra is, tehát a politikus elit gyermekei és unokái is ugyanabban az iskolarendszerben tanuljanak, mint mások. Én nem tudom, hogy ez mennyiben van így jelenleg, de a magyar oktatás színvonalának süllyedését látva erősen kételkedem ebben.

Az élelmiszerboltok esetében viszont nem voltak ilyen jellegű kétségeim sem akkor, amikor az árrögzítések történtek, sem a „kötelező akciózás” bejelentésekor. Mindkét esetben látszott, hogy olyanok hozták az intézkedést, akik vagy nem szoktak ezekben az üzletekben rendszeresen vásárolni, vagy pedig számukra inkább csak „elméleti” kérdésként merült fel az élelmiszerárak szintje, nem pedig mindennapos problémaként. Az élelmiszerláncok eléggé könnyen kijátszották ezeket a kormányzati lépéseket (a „kötelező akció” ráadásul nem is hozott újdonságot, hiszen folyton akcióznak), így az intézkedések az élelmiszerárak emelkedésére csak kis hatással voltak (sőt még egy kicsit népszerűsítettek is indirekt módon egyes multi cégeket, növelve azok forgalmát). A teljes képhez hozzátartozik, hogy a legnagyobb magyar élelmiszeripari cégek árképzését is elő kellett volna venni, azonban erről szó sem lehetett, mert egy ilyen lépés már a magyar vállalkozói elit érdekeit sértette volna.

Több más terület is van, ahol kétségeim vannak arról, hogy a kormányzat mennyire van „képben”, ilyen például a mezőgazdaság. A különféle agrár-lobbicsoportok úgy tűnik, elég hatékonyan lobbiznak az érdekeikért, és sok mindent el is tudnak adni a kormányzat felé anélkül, hogy valódi elmozdulást történne a környezetbarát és fenntartható gazdálkodási módok irányába.

Ezzel szemben a kormányzatunk jól ismert kedvencei, mint például a falusi turizmus, a sport és egyes történelmi egyházak olyan sok pénzhez jutottak az utóbbi években, hogy alig tudták elkölteni. A látványos, de kevesek által igénybe vett fejlesztésekkel szemben a másik végletként említhetők például egyes nagyobb városaink forgalmas, de teljesen lepusztult buszpályaudvarai, ahol szinte időutazást él át az ember. De ha a csak a közlekedést érintő fejlesztéseket nézzük, ezeken belül sem nagyon érvényesül az arányosság elve, nem nagyon rajzolódik ki számomra egységes koncepció.

Közismert például, hogy a holland királyi család ahol csak teheti, kerékpárral közlekedik. Nem mindegy, hogy a politikai elitünk egy olyan képet alakít ki, hogy „a várban trónolva” a tömegek felett áll, vagy pedig inkább azon dolgozik, hogy a sokak által használt szolgáltatások minősége javuljon, aminek szerintem az adhatna jelentős lökést, hogy ők is igénybe vennék ugyanezeket a szolgáltatásokat.

Mennyi az egészséges politizálás mértéke?

Mindenféle ételből és italból, gyógyszerből létezik ajánlott mennyiség, az ilyen ajánlásokat ki lehetne terjeszteni többféle tevékenységünkre, így például a politizálásra is. Úgy tűnik, hogyha nincs választási időszak, tehát a politizálásnak nincs lényeges tétje, akkor naponta átlagosan 5-10 perc beszélgetés pártpolitikai jellegű témáról az, ami még teljesen rendben lenne. Viszont ha valaki órákat tölt el ilyen, a munkáját közvetlenül nem kapcsolódó kérdésekkel, az már nem tekinthető egészségesnek, sokkal inkább olyannak, mint aki valamilyen függőség rabja. Sok esetben egyszerű pótcselekvésről van szó, amitől én magam sem voltam mentes életem egy szakaszában, ilyenkor legtöbbször egyszerűen csak el akarjuk kerülni a szembenézést a szakmai karrierünk vagy a magánéletünk rendbetételét akadályozó problémákkal.

A közügyeinkről való tájékoztatást szolgáló médiumok között úgy találtam, hogy a cikkek és tudósítások 30-80%-a lehet a kifejezetten pártpolitikai jellegű, illetve pártpolitikai szempontokat előtérbe helyező (ez a közlések címére fokozottabban igaz, a tartalomra szerencsére már valamivel kevésbé). Az sem lehet véletlen, hogy (a bulvárhíreket leszámítva) éppen az erősen átpolitizáltak kerülnek az egyes oldalak és híradások elejére nem pedig azok, amelyek a legtöbb információt tartalmazzák. Hogy az érdekeltség általában nagyobb a „polarizált” stílusú cikkek iránt, az nem minden esetben az adott médiumok hibája, mint inkább azoké a politikusoké, akik állandósult kampányt folytatnak, és csak akkor érzik jól magukat, ha folyamatosan megy az „adok-kapok” a nagyközönség előtt, amely éppúgy szurkol nekik (vagy épp ellenük) akár egy boxmeccsen.  A közönség tehát valamilyen szinten rászokott és igényli ezt a fajta stílust, annak ellenére is, hogy józanésszel az egész eléggé gyerekesnek is tűnhet.

Van számos olyan közéleti jelenség, amire lehet ugyan különféle magyarázatokat találni, de ez nem segít rajtunk, ilyen például a napjainkban tapasztalható radikalizálódás is. A politika olyan fajta tevékenységünk, amivel minél többet foglalkozunk (illetve agyalunk olyan dolgokon, amikhez nem értünk) annál valószínűbb, hogy hibás véleményeket fogadunk el és rossz döntéseket hozunk. (Egy ilyen rossz döntés az is, ha biztosak vagyunk benne, hogy csak az egyik párt jelöltjére szabad szavazni, mert ha túl sok szavazatot kap egy jelölt, akkor nagyobb lesz az esélye, hogy korlátlan hatalmat épít majd ki, ahol a szavazatainkra egyre kevésbé lesz majd szüksége.) Számomra úgy tűnik, hogy egyre több az unatkozó ember, akinek nem nagyon van életcélja, ezért szeretné a világot megtisztítani a „rejtőzködő gonosztól”. A „rejtőzködő gonosz” az, ami a felszínen jónak mutatja magát (legismertebb példa az ügyeletes gonoszra Soros György, de minden politikai oldal megtalálja az ellenség fő gonoszait), de minket nem csap be, mert átlátunk rajta. Az unatkozó és céltalanul éldegélő állampolgár elkezd okoskodni, a saját magával való elégedetlenség is feszültséget kelthet benne, viszont szerencséjére megtalálja a „jók”, a „helyes úton járók” csapatát, különféle önjelölt prófétákkal az élen. Ha nincs jobb dolga, akkor fogja magát és unalmában inkább megváltja a világot, harcos kiállásával megmenti a közösséget és a későbbi generációkat is a pusztulástól. Elég röhejesen hangzik, de ezt látjuk mindenfelé.

Én még igazán tevékeny és céltudatos embereket nem láttam sosem hülyeségekkel foglalkozni, bolhákat elefántként felnagyítva a problémákat. Na persze az is egy lehet probléma, ha éppen viszket a lábam, vagy éppen egy másik utas tolakodva rálépett és emiatt meg is fájdult, de a világban léteznek ennél azért valamivel komolyabb gondok is. A passzivitásba süllyedő polgár pedig egyre nagyobb gondoskodást vár el (az neki „jár”), viszont a két forintos kérdés, ami felmerül ilyenkor, hogy az idiotizmus terjedése hogyan lenne mérhető.

Konkrét és aktuális példaként az fajta amerikai állampolgár jut eszembe, amelyik marokszám fogyasztja a gyógyszereket, majd bepereli a gyógyszergyárat a mellékhatások miatt. Igaz, hogy a gyógyszergyárnak van felelőssége és valamilyen szinten jogosan perelhető, de a történet nem áll meg ezen a ponton. Léteznek ajánlott napi mennyiségek, hatósági és állami engedélyek, szakorvosi hálózat és nem utolsó sorban létezik egyéni felelősség is az egészségügyi állapotunk iránt. Nem tudom, hogy a ma embere mért gondolja azt, hogy léteznek szolgáltatások, amik ingyen vannak, és létezik hatásos gyógyszer mellékhatások nélkül.

A közéletben a „vagdalkozás” elég találó, mert baltával csapkodva sem lehet eredményesen operálni, vagy egyáltalában bármit csinálni, ami több puszta favágásnál. (Ez egyébként sajnos egy önbeteljesítő jóslat is, mert azzal a jelszóval, hogy „Nyakunkon a kultúra megsemmisítői” valóban meg is semmisít mindenféle kultúrát.)  A kifinomultság követelménye egyébként minden szakmára igaz, a törvényhozást is beleértve, ugyanis a huszárvágásos megoldások és a magányos akcióhősök csak a filmvásznon léteznek. Sajnos a mai kor tömegembere a szabadidejében nem finomítani és pontosítani igyekszik a tudását, nem tanulni szeretne másoktól, hanem mindenféle egyéb dolgokat művel, leginkább pótcselekvésként. Tisztelet, alázat és szeretet legkisebb nyoma nélkül.

Mi kell a talajkímélő művelésmódok elterjedéséhez?

Az ember éppúgy bánik a termőtalajjal, mint minden mással a természeti környezetében, brutális és egyszerű módszerekkel, aminek a lényege a totális kontroll: betonozunk, aszfaltozunk, bányászunk és gyepesítünk gyakorlatilag ész nélkül, akár indokolt az adott esetben, és akár nem. Ezzel a fajta felfogással, ami ránk jellemző, magunknak hosszú távon többet ártunk mint a természetnek, ami az emberiséghez képest sokkal tágabb határok közötti alkalmazkodásra képes rendszer.

A szántás elterjedtsége is a durva beavatkozások egy példája (a monokultúrával egyetemben), sőt nem is annyira a mai korunk jelensége, mivel az ember és a természet közötti harmónia már sok ezer éve eltűnt. Léteznek ma már egyéb alternatívák a talajaink megművelésére, és ha az embernek vannak némi szakmai ismeretei és kicsit utána néz a mai gyakorlatnak, akkor jól látszódni fognak a kritikus pontok, amiken múlni fog, hogy mikor lesz-e e téren változás.

1.A szántás problémája

A kiskertekben az ásás azért nem olyan mint a nagyüzemi szántás, mert a mezőgazdasági táblákon általában nagy gépeket használunk, amik súlyuknál fogva tömörítik a talajt, annál gyakrabban minél több a munkaművelet. (A kiskertekben is vigyázni szoktunk rá egyébként, hogy az ágyások helyét ne tapossuk össze, amellett hogy növényi szármaradványokat vagy komposztot is forgatunk be az ásás során.) A szántás egyik gyakori alternatívája manapság a nehéztárcsázás, ami leginkább a rotakapához hasonlítható, és nem ad sokkal jobb megoldást, mert a vizet át nem eresztő tömörödés, az úgynevezett eketalp réteg így is megmarad. Minthogy rombolja a talaj szerkezetét és porosít, a tárcsázott talajokon még nagyobb lehet a szélerózió veszélye. Manapság viszont lehetőség van a szántás alternatívájaként mélylazításra, sekély talajművelésre vagy akár a talaj bolygatása nélküli direktvetésre is. Ezek a műveletek növelik a talaj szervesanyag-tartalmát, javítják a szerkezetét, vízgazdálkodását és bio-diverzitását is, de egy gazdálkodó csupán attól, hogy a földjében több lehet mondjuk a földigiliszta, emiatt még nem fog hirtelen áttérni egy talajkímélőbb művelési formára.

2.Nem mindenhol egyformán alkalmazható

Ha a brutális mezőgazdasági technológiáról áttérünk a finomabbakra, akkor nagyon sok mindent kell megváltoztatni és több figyelemre is van szükség. Országunkat ebből a szempontból nem lehet egységesen kezelni, mások a lehetőségek az Alföldön, ezen belül is mások a Homokhátságon és a mezőségi földeken, mások a Kisalföldön és a dombos északi vagy dunántúli területeken. Pár kilométeres távolságban is eltérhetnek már a talajviszonyok, a szakértők a talajt nem bolygató „no-till” művelésmódot elsősorban a lazább és szárazabb talajokon javasolják inkább. (Másfajta talajokon nem ennyire radikális, de a talajt mégis kevésbé bolygató eljárásokat ajánlanak.) Más országok példája sokat segíthet, így például Olaszországban, amelynek a klímájához kezd hasonlóvá válni a miénk, eléggé elterjedt már bizonyos régiókban a „no-till”, az USA egyes részein szintén. Olyan tényezők is befolyásolhatják az elterjedését, mint többek között mint a levegő páratartalma vagy a tavaszi csapadék mennyisége.

3.Teljes technológiai váltás

A „no-till” esetében lehetséges, hogy más módokon kell megoldani a gyomok elleni védekezést, ha például a glifozát gyakoribb használatára van szükség, akkor nem biztos, hogy sokat nyertünk vele. A vetési idő megválasztása is eltér, az alkalmazott eszközök sem ugyanolyanok, és mivel az átállás beruházás igényes lehet, emiatt az átállásban a célzott EU támogatások is fontos szerepet kaphatnak. Az elővetemények javítják a talaj szerkezetét és tápanyagtartalmát, ezek megfelelő megválasztása is jól beleilleszthető a technológiába.

3.A költség és termésbiztonság az igazi kérdés

A talajkímélő művelések akkor fognak elterjedni, ha a gazdálkodók azt látják, hogy a szomszédos táblákon a talajt nem bolygatva is hasonló termést értek el, kevesebb üzemanyag felhasználással, kicsit kevesebb műtrágyával. A magas üzemanyag és műtrágya árak segíthetik is az átállást a talajkímélő művelésre. Az is adhat egy lökést a dolognak, hogy a szárazabb években a szántott területek jobban kiszáradnak a mély rétegekben, viszont a nem bolygatottak növényzete hosszabb ideig zöld marad. Egyértelműen a jövedelmezőségi kérdések fogják elsősorban meghatározni a művelési formát, az szerintem csak egy bónusz lehet, hogy a környezetkímélő gazdálkodás javítja a talajok szerves anyagtartalmát, ennélfogva a szénmegkötését, csökkentve a globális felmelegedést.

4.Talajpusztulás kérdése

Senki nem tudja megmondani, hogy a több mint 60 éve alkalmazott nagyüzemi mezőgazdasági technológia mely tájainkon mérhetően milyen talajpusztulást okozott, pontosan mennyivel csökkentette a talajaink termőképességét. A statisztika egyelőre azt mutatja, hogy a hozamaink egyáltalán nem csökkentek, sőt számos kultúrnövény esetében még növekedtek a 21.században is. Ez a pozitív fejlemény nagyban köszönhető a nemesítési munkának (GMO nélkül is nagyobb termőképességű, a kórokozóknak ellenállóbb és szárazságtűrőbb fajták folyamatos nemesítése zajlik) amellett, hogy a termesztési technológia maga is precízebb és tápanyag-takarékosabb lett az idők folyamán. Az viszont egyértelmű helyzet lesz, ha a gazdálkodó azt látja majd, hogy a szántás nélküli szomszédos táblákon nem vitte el a talaj felső rétegét a szél, sem a víz nem mosta le, a tápanyagtartalmával együtt.

A mezőgazdasági gyakorlatok változása általában lassú folyamat, az emberek eleve nehezen változtatnak a megszokott módszereken, akkor történik ez meg leginkább, ha látjuk, hogy a szomszédunk felülmúlt minket.

Amit látok az, hogy jelenleg nagy szavak vannak ugyan, de szándék a változtatásra az nem nagyon látszik, emiatt az EU pénzek felhasználása a természetbarát mezőgazdaság fejlesztésére csak épp annyira lesz „hatékony” mint bármi más területen (és ezzel igencsak alul fogalmaztam). A városokban is a betonozás vagy a gyepesítés aránylag egyszerűen megoldható, viszont a fásítás, bokrok és virágok ültetése sokkal több törődést igényel, azért tesszük mégis, mert hosszabb távon megéri. Kicsit ehhez hasonlónak látom a szántás nélküli, a talaj minimális bolygatását alkalmazó növénytermést. A fokozatos szemléletváltozás a természet irányában és a kemény gazdasági érdekeltség együttesen tudják csak elhozni a mezőgazdaságban a jelenlegi gyakorlatok megváltozását.

 

Felhasznált források:

https://www.agrofil.hu/hu/hirek/generaciovaltas-no-till-tapasztalatokkal

https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/no-till-a-magyar-ugaron-szantofoldi-novenytermesztes-talajmuveles-nelkul/

https://www.magro.hu/agrarhirek/a-no-till-technologia-alkalmazasanak-elonyei-es-korlatozo-tenyezoi/

https://www.nak.hu/tajekoztatasi-szolgaltatas/kornyezetgazdalkodas/102793-no-till-technologia-kozelrol

 https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/surgos-valtozasra-lenne-szukseg-de-a-gazdalkodok-nelkul-nem-megy/

https://www.agrarszektor.hu/gepek/20230403/uj-orulet-hodit-a-magyarok-koreben-egyre-tobb-gazda-vesz-ilyen-gepeket-42978

https://gepmax.hu/hir/gep-kimelo-talajmuveles-technologia-mezogazdasag/

https://agrifoodecon.springeropen.com/articles/10.1186/s40100-019-0126-8

https://bg.copernicus.org/articles/13/3619/2016/

https://magyarmezogazdasag.hu/2022/12/04/vizmegorzes-es-vizmegtarto-gazdalkodas/

https://metos.at/hu/growing-wheat-and-tillage-technologies/

https://agraragazat.hu/hir/min-till-es-no-till-talajmuveles-mezogazdasag/

 

 

Egy kínos VB arany, hol a határ?

Úgy érzem magam most mint az ördög ügyvédje, vagy akár egykori komcsi komisszár, akinek kiadták utasításba, hogy végezzen ki valakit a kritika tollával. Holott nem egy személy lenne itt célkeresztben, hanem egy jelenség, egy tendencia. (Nem könnyű feladat írni a sportolók honosításának a jelenségéről körültekintően fogalmazva, de mégsem hagyva kimondatlanul a felmerülő kérdéseket.) Kínos érzés, talán tragikomikus is, de mégiscsak ki kell mondani: amellett, hogy egy vitathatatlanul kiváló sportoló nyerte meg súlycsoportjában a világbajnoki aranyérmet, kérdéses, hogy valóban nekünk nyerte-e, vagy csak azon a bizonyos papíron, ami mindent elbír? (Én úgy látom, hogy ez most inkább egy orosz vagy esetleg dagesztáni aranyérem volt, feltéve, hogy az adott sportág nemzetközi szövetsége elismeri őket.)

A felvetődő kérdés, hogy hol van a sportszerűség határa?

Több évtizedes távlatban vannak példák honosított kubai kézilabdázóra vagy perui röplabdázóra, akik a magyar válogatott húzóemberei lehettek. Lényeges pont viszont, hogy nem nyertünk velük egy világversenyt sem és az is fontos, hogy rajtuk kívül nem nagyon voltak a magyar csapatban honosított játékosok. (Erkölcsi érzékünk ezt még úgy-ahogy elfogadja, hiszen a legtöbb szabályt hajlamosak vagyunk mi is úgy 90%-ban, nagyjából betartani, ha nem is teljes egészében.) Viszont senki sem gondol arra például, vagy legalábbis nem tudunk ilyen szándékról, hogy milyen jó lenne honosítani a focizseni brazilok B válogatottját és azzal indulni a nagy tornákon.

Sok sportágban szokás az a fajta honosítás, ami szerintem kiskapukat használ ki vagy pedig az ésszerű szabályozás hiányosságait, gyakori például ázsiai asztaliteniszezők ország váltása. Igaz, hogy nálunk ott voltak a gyorskorcsolyázó Liu testvérek, de ők legalább közöttünk éltek és tudtak magyarul is. Iszmail Muszukajev nyilatkozatában viszont sajnos egy szem konkrétum nem volt, sőt ahogy szokás mondani, „nincs jól felépített PR-ja”, és nem is került egy szemernyivel sem hozzánk közelebb.

Legyen már valamiféle ésszerű feltételrendszere, etikettje annak, hogy ki képviselheti Magyarországot a sportversenyeken! (Például legyenek magyar felmenői vagy legalább életvitelszerűen itt éljen, edzéseit itt végezze és tudjon magyarul.) Ne akarjunk mindenáron egy lapon szerepelni megint különféle szélhámos ázsiai diktatúrákkal.

Ha van egy adott sportágon belül legalább két ország, amelyik az írott és íratlan szabályokat (azaz a bevett szokásokat) megkerülve honosított versenyzőkre épít mindent, az még nem jelenti azt, hogy őket kellene követnünk. Itt van például a kimondottan sikeres horvát labdarúgás vagy rajtuk kívül a kisebb sikereket elérő cseh vagy szerb válogatottak, rájuk például ez a fajta mentalitás nem jellemző.

A női műkorcsolya esetében például az orosz versenyzők honosítása elriasztotta a fiataljainkat és többen vissza is vonultak emiatt, szerencsére ezt a programot még időben leállították.

Milyen etikai hozzáállást tükröz az, hogy „mindegy milyen úton-módon, csak mi nyerjünk”? Komolyan azt gondolja valaki, hogy pénzzel valóban minden megvehető a világon? Ha kicsit rosszmájú lennék, és valóban az is vagyok, akkor megint úgy érzem, hogy a rendszer túlmozgásos csinovnyikjai túlteljesítették a tervet, valahol túllőttek a célon.

A sport elvileg nem arról kellene szóljon, hogy győzni mindenáron, épp ezért beszélünk „sportszerűségről”, de ha ez így megy tovább, akkor kacsintásokkal lehet csak kimondani, hogy valaki milyen „sportszerű”, miközben az ellentétét gondoljuk. A sport ADOTT KERETEK közötti küzdelemről szól és miközben példaképeket teremt, népszerűsíti is az adott mozgásformát. A sporthoz még az is kell, hogy legyenek szurkolói, viszont ha nincsenek olyan sportolók, akikkel igazából azonosulni tudnánk és a törzsi ösztöneinket kiélve tudnánk drukkolni nekik, akkor az egész komolytalanná válik és kiürül, nem fog többé senkit sem érdekelni. Aranyérmeket lehet ugyan „termelni”, de minek, ha a dolog már rég nem a magyar csapatról szól.

Merjünk gondolkozni a családpolitikáról (és úgy egyáltalán)

A család egyesek számára afféle „szent tehén”, és valóban az is lehet bizonyos értelemben, de annyira talán mégsem, hogy ne lehetne róla közéleti vitákat folytatni. Én például a kormány családpolitikai célkitűzéseinek egy jó részével egyetértek, másokat viszont problematikusnak látok.

1.A nevelés ne csak a családban történjen

Egyik család sem tökéletes és nem mindig képes megfelelő szintű nevelést biztosítani a gyerekeknek. Sőt, jó néhányan annyira szörnyű családban nőnek fel, hogy ha azt mondjuk, hogy ehhez a társadalomnak semmi köze, az alapból kiszolgáltatottá teszi őket. Egy ilyen szemlélet egyértelműen a társadalom kasztosodását segíti, mert amilyen családba születtél "úgy jártál". Régen sem a család nevelt, hanem a rokonság, faluközösség, mesterek, egyház, iskola is hasonló mértékben. Nem lehet ezt a kérdést ideológiától mentesíteni, hiszen ha az emberek életmódjáról, életstílusáról normákat állítok fel, az már ideológiai hatás. (Nem, és megint nem a „gender ideológia”, hiszen az átlagpolgár erről azt se tudja, hogy eszik vagy isszák, bevallom, hogy engem se érdekel különösebben.) Sőt, szerintem a túlságos családközpontúság a magyar társadalom egyik mai problémája, mert gyengíti a társadalmi bizalmat és növeli a korrupciót.

2.A gyerekvállalás nem elsősorban anyagi kérdés

Jó kifogás persze, hogy „anyagilag nem engedhetem meg magamnak”, ezért nem vállalok gyereket, de a dolog láthatóan nem így működik, alig van kimutatható összefüggés a szülők anyagi helyzete és a gyerekek száma között. Viszont az egyik legfontosabb életcélunk lehet a családi élet maga, az anyagiaktól függetlenül. Mindezek ellenére persze helyeselhető politika segíteni a gyerekvállalást állami támogatásokkal. Van viszont olyan is, ami anyagiakkal nem kompenzálható, sem pozitív sem negatív értelemben. A családi boldogság is ilyen, de az is, ha fiatalon az emberek éretlen fejjel esetleg rossz döntéseket hoznak. Aki szellemi szinten még gyerek, szerintem inkább ne is akarjon gyereket nevelni, egy rossz házasságban pedig a válás egyértelműen lehet jó megoldás akkor is, ha ez anyagilag veszteségekkel jár. Meg kell jegyezni azt is, hogy gyerekek egyébként többféle családmodellhez illetve életmódhoz képesek alkalmazkodni különösebben nagy törések nélkül.

3.Hosszútávú jogbiztonság?

A sokgyerekes családok utólagos jutalmazása (akár adókedvezménnyel) azért sem lehet átütő erejű, mert erre mifelénk úgy 20-30 évente szokott jönni egy rendszerváltás, és az újabb rendszer kedvezményezettjei egészen mások lesznek, mint az előzőé. Ha társadalomban nincs egy rendszereken átívelő konszenzus a legfontosabb kérdésekről, hanem inkább ideológiai harcok mennek a különféle táborok között, ezért a hosszú távú tervezhetőség igencsak kérdéses.

4.A kevés gyerek nem biztos, hogy akkora nagy gond

Környezetvédelmi szempontból kívánatos is a Föld lakosságának nagymértékű csökkenése, inkább kevesebb gyerek szülessen és jobb nevelést, oktatást kapjon. A magyar kormány intézkedései alapvetően helyesek, mert azokat a családokat támogatják inkább, amik elvileg jobb szintű nevelést képesek biztosítani, például mert a támogatást kapó szülők tartós és legális munkaviszonnyal rendelkeznek. Kevesebb megszülető gyerek esetén sem fognak a nyugdíjasok éhezni, valószínűleg alacsonyabb életszínvonalon élnek majd, mint a manapság, de a munka termelékenységének további növelése (emiatt fontos a magas hozzáadott értékű termelés) sokat javíthat a helyzetükön éppúgy, mint a külföldi munkavállalók nagyobb számú alkalmazása. A vészharangok megkongatása ebben az esetben tehát nem indokolt.

5.Teljesen igazságos nyugdíjrendszer nem létezik, de lehetne igazságosabb

Akkor lenne teljesen igazságos a nyugdíjrendszer ha egyáltalán nem lenne és mint régen, a gyerekek tartanák el az időseket (a többiek pedig megélnének a megtakarításaikból és segélyből). A nyugdíjszakértők egyszer azt mondják, hogy igazítani kell a nyugdíjak reálértékét a keresetekéhez, másszor pedig azt, hogy a nyugdíjkassza egyre nagyobb terhet fog jelenteni, a két állítás nyilvánvaló ellentmondásban van. Kormányunk azt a bravúrt hajtotta végre, hogy alig emelte a nyugdíjak reálértékét, miközben a szavazótáboruk legnagyobb részét a nyugdíjasok adják. Mélyebb elemzést megérne a mostani nyugdíjrendszer igazságossága és az is, hogy mennyire éri el a kitűzött politikai célokat (ez utóbbit a nyugdíjszakértők se nagyon teszik meg). A magyar lakosság általános egészségügyi állapota alapján már a mostani nyugdíjkorhatár is magasnak tűnik, nem beszélve arról, ha esetleg tovább emelkedik.

6.Elmaradt zöld fordulat, válságban a demokrácia

A demokrácia válságát okozná elvileg már az is, ha a kormányok a hatalmon maradásuk érdekében az egyre nagyobb számú nyugdíjasnak kedveznének a munkapiacon aktív fiatal generációkkal szemben. A fiatalok fellázadhatnak, a gazdaság a túl magas adóbevételek miatt működésképtelenné válna, egy ilyen helyzetben a demokratikus rendszerek nem biztos, hogy fenn tudnak maradni. Ez egy hosszabb távú probléma, de már rövidebb távon látható az, hogy megakadt a „zöld gazdaságok” kiépítése, jelenleg nem tudnak nagyobb támogatást szerezni a klímavédelmi mozgalmak. Ha pedig nem hiszünk ebben, akkor jön a szélsőjobboldal megoldása, amelyik az erő politikáján alapul, és a „legerősebb majd úgyis túlél” elvet valósítja meg. Ez történik most Európában, az oroszok által indított háború hatása is benne lehet a szélsőjobboldal erősödésében, ami az európai kultúrában mindenképp egy jelentős visszalépés. (Texas vagy Argentína számomra nem követendő példa.)

7.Elhülyülő generációk?

Ezt tartom a legfontosabb kérdésnek alighanem az egész családpolitikában, a legtöbb generáció ugyan azt képzeli magáról, hogy okosabbak lesznek az elődeiknél, de most azt kell belátnunk, hogy egyre butábbak vagyunk. Az EU és a magyar hatóságok egyaránt az idióta fogyasztót védik, amelyik azt hiszi, hogy a cégek bármit is adhatnak ingyenesen, valamiféle ellenszolgáltatás nélkül. A magyar állampolgár is jól elvan a langyosban, és hogy neki minden „jár”. Akkor még nem beszéltünk a digitális kultúra hatásáról, a környezetszennyezésről, helytelen táplálkozásról, amelyek mind csökkenthetik az IQ szintet. Az oktatási rendszerek színvonalának hanyatlása a legaggasztóbb fejlemény és ez megint egy olyan kérdés, hogy össztársadalmi szintű támogatást igényel, a kormányok rövidtávú és önös igényeiken túlmutató probléma. A populizmus éppen a hülyeség elismerése és normává avatása, ugyanolyan átverős marketingmódszereket használ a politika eladására, mint a nagy cégek a termékeik esetében. Így például közszolgálati médiumok híreiben percenként többször el kell, hogy hangozzon az a szó, hogy „háború”, amire mindent rá lehet fogni, inflációt és diktatórikus intézkedéseket egyaránt, holott a jelenlegi gazdasági problémáinknak legfeljebb a tíz százaléka vezethető vissza rá közvetlenül.

Mégis mozog a Föld, mégis áll az etika

Az egyházak tanításainak lényege, magja ezer évek óta gyakorlatilag változatlan, így például a lopás egyik vallás szerint sem volt sosem egy követendő magatartás. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyva a mai erkölcsi relativizálók afféle „jó ügyvéd” módjára próbálnak racionalizálni, igazolásokat gyártani a különféle hatalmi törekvések számára, meglehetősen cinikus hozzáállással.

Az etikus magatartás azonban sosem igazolhatja az egoizmust vagy bármiféle önzőséget, sőt éppen hogy a társadalmi rend és együttműködés alapja. Az etika érvényességét megkérdőjelező érvek (például a rendre és biztonságra való hivatkozás) eléggé átlátszók és demagógiától sem mentesek. Így például az emberi egónk biztonságigénye akármekkora is lehet, viszont tudnunk kell, hogy az élő rendszerekben (mint az egyes társadalmakban is) mindig van valamennyi változás és bizonytalanság, a tökéletes rend akármilyen jól hangzó szlogen, de végül is csak az élettelen kristályok jellemzője. Az etika maga sem olyan mint valamiféle zárt és tökéletes kristály, ergó nem is lehet mereven értelmezett szabályok gyűjteménye, sokkal inkább praktikus iránymutatóként szolgál.

Nálunk a katolikus vallás szabályrendszere a legismertebb, az úgynevezett „hét főbűn” például eléggé közismert. Érdekes módon nem a Bibliából származik, mégis a hittan része már alapfokon, ez is mutatja, hogy a vallásokat igen sok, különféle forrásból származó hagyományból gyúrták össze. A hét főbűn például tökéletes sorvezető lehet a mai kor embere számára is, olyan magatartásformákat, hibásnak mondható beállítódásokat sorol fel, amik közvetett módon egyes bűnök forrásait jelentik.

Etikai rendszerhez és etikus viselkedéshez egyébként nem szükséges a vallás: filozófusok pontosították és finomították a több ezer éves etikai hagyomány állításait, számomra a kanti etika ennek az egyik legjobb példája. Az emberi együttműködés elsőbbsége és alapvető fontossága lehet önmagában is olyan alapelv, amiből az etikai szabályok nagy része a józan belátás mentén levezethető.

Talán ez összefügghet azzal is, hogy az etikai érzék vagy magyarán lelkiismeret a legtöbb emberben benne van, és általában nem arról van szó, hogy ne tudnánk, hogy az adott cselekedettel pont megsértjük az emberi együttélés írott és íratlan normáit. Ez nem jelenti azt persze, hogy olyan iránytűnk van, ami minden egyes esetben használható, viszont az esetek nagyon nagy részében igen. (Még a hadviselő felek között is általában léteznek valamiféle etikai szabályok, érdekes módon.)

Így például nem létezik olyan morális dilemma, ami a migráció kezelésében az etikai megfontolásokat eleve alkalmatlanná teszi. Ugyanis egyetlen nagy vallás vagy kulturális hagyomány sem állít olyan képtelenséget, hogy mindenkit meg kellene menteni, legfeljebb annyit mond, hogy törekedni kell a segítségnyújtásra. Az sem egy előre eldöntött kérdés, hogy az adott helyzetben a segítség milyen formában történjen. (A Titanic esetében például arról van szó, hogy ha túl sok hajótöröttet vesznek fel, akkor a mentőcsónakok is elsüllyednek, a segítségnyújtásnak ott is megvoltak a határai.)

Az etikának lényegi része az ókori hagyományból fakadó arányosság, arányérzék, ami legtöbbször valamiféle középutat mutat meg, ennélfogva a szélsőséges megfogalmazásokat használó demagógok legnagyobb ellensége. A társadalom nagy léptékű kérdései is lefordíthatók egyszerű szabályokra. Például mennyire támogassunk elnyomó rendszereket? A saját kis életünkben is általában olyan barátokat keresünk, akiknek az értékrendszere pozitív, számunkra előremutató és nem destruktív, de nem korlátozzuk le a kapcsolatainkat ily módon, és nem is tudnánk megtenni. Az etika arany-közép szemlélete megint hasznos, mert például egy észak-koreai típusú rendszer józanésszel nem lehet a szövetségesünk, viszont az nem használna semmit, ha karanténba próbálnánk zárni, tehát a kapcsolatok egy nagyon alapvető és korlátozott szinten továbbra is fenntartandók vele.

Lehet olyan példát is hozni, hogy valahol lelőnek egy rendőrt, ilyenkor előfordul, hogy a rendőrség a gyanúsított körzetének a lakóhelyén razziát hajt végre, átmenetileg nem tisztelve az ott lakók magánéletét. Erkölcsi érzékünk azt sugallja, hogy az adott helyzetben ez mégis elfogadható, mert a rendfenntartók védelme elsőbbséget élvez, a rendőrség meggyengítése a közbiztonságra lenne súlyos hatással. Nem beszélve arról, hogy az adott közösség is felelős valamilyen mértékben a tagjainak cselekedeteiért (bár ezt a szemléletet a mai jog még nem tudja leképezni).

A közösség érdekére való hivatkozás azonban sosem ad felmentést az etikai szabályok alól, még akkor sem, amikor egyes egyházfők támogatják a saját kicsinyes, pillanatnyi hatalmi érdekeik miatt. A kereszténység más vallásokhoz hasonlóan egyértelműen nem valamiféle törzsi gondolkodásmód talaján áll, hanem törekszik annak meghaladására, hiszen éppúgy mint egyéni önzés, közösségi szintű önzés is létezik. (Itt nem az egészséges szintű önzésről van szó, hanem mások szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyását értve ez alatt.)

Létezik viszont olyan, hogy elévülés vagy tiszta lap nyitása, és a vallások támogatják is ezt a fajta szemléletet (például megbocsátás). Így például egyértelmű, hogy egy adott közösség több száz évvel ezelőtt elkövetett bűneiért a mai utódok nem tehetők felelőssé. Amiért ilyen kérdés egyáltalán felmerül az egyesek feltűnési viszketegsége, ami találkozik a tömegízlés bulvárlap-szintű „igazságok” iránt vágyával. Viszont pont erről van szó, hogy az etika nem egy merev rendszer, hanem rugalmasan kezelhető. Erre példa az is, hogy szoktunk beszélni például „fiatalkori botlásokról” is, amik hibásnak tűnő, következetlen, de a közösség szempontjából ártalmatlan húzásoknak tekinthetők.

Az nyilvánvaló, hogy az etikai alapelveket a társadalmi szabályrendszerek csak korlátozottan tudják leképezni és gyakran vitaható módokon, feltűnő az is, hogy mindenhol ugyanott vannak a hangsúlyok, ami az egyik társadalomban csak vétség, az a másikban esetleg főbenjáró bűn is lehet.

Amit a köznyelvben korrupcióként emlegetünk az társadalmi szintű erkölcsi romlottság, a szó alapjelentése is pontosan ez. Alapvetően itt egymás megvesztegetéséről van szó, elnézek neked valamit, ha te is hasonlóan teszel, ily módon a közállapotok színvonala egyre romlik. Ez pedig olyan dolog, ami már egy idő után fel sem tűnik nekünk, emiatt például a hét főbűn elkövetése, többek között a nagyképűség, élvezetek hajszolása, harag, mohóság is gyakorlatilag társadalmi normává vált, nyugaton és keleten egyaránt. Az etikai szabályok világosak ugyan, csak a mérce került egyre alacsonyabbra. A mai társadalmak legnagyobb problémái a környezetvédelmet is beleértve jól értelmezhetők etikai problémákként is.

Amit az „ötvenes évekről” tudni kell

A diákok nagy részének ki fog maradni ez a korszak, egyrészt mert történelem tankönyvnek már eléggé végén van, másrészt legfeljebb a kommunizmus bűneiről szóló részben kerül majd elő, mert hiszen a tanulónak mért lenne szükségük bővebb ismeretekre egy diktatúra eszközrendszeréről.

Nagy vonalakban összefoglalva ilyesféle sajátosságokkal bírt nálunk a kemény diktatúra az 1949-1956 közötti korszakban, amit - mivel sokáig nem lehetett nevén nevezni a gyereket – egyszerűen csak „ötvenes évekként” emlegettek:

1.Személyi kultusz. Szovjet-orosz mintára a nép bölcs vezetőjét kellett folyton dicsőíteni, annak ellenére is, hogy hatalma igen korlátozott volt (valójában csak egy birodalom helytartójaként kormányzott). Tudatosan építették fel a „nép barátjának” képét, ami egyesekben okozhatott némi kognitív disszonanciát, hiszen a tömegmédiumok által mutatott kép köszönő viszonyban nem volt azzal a rideg valósággal, amivel az emberek nap, mint nap szembekerültek.

2.Formális parlament. Egyértelműen rendeleti kormányzás jellemezte azt az időszakot, a lényeges döntések nem a parlamentben születtek, inkább csak a külföld felé mutattuk kifelé, hogy országunk mennyire demokratikusan működik. Ráadásul nem akármilyen demokrácia voltunk, hanem népi, ahol minden fontos döntés csak a nép felhatalmazásával történhet.

3.Egypártrendszer. Pártok működése ugyan elvileg lehetséges volt, viszont megvoltak az (a kor szokásainak megfelelő, igen kemény) eszközök az ellenzék fokozatos leszalámizásához, vezetőik elleni nyílt támadásokkal és olyan közéleti légkör kialakításával, hogy más pártok ne lehessenek képesek a normális működésre.

4.Propaganda. Éjjel-nappal harsogott a rádióból, újságokból a rothadó nyugati kapitalizmussal szembeni propaganda. A fő médiumok egyre inkább a párt irányítása alá kerültek, a többit fokozatosan kivéreztették. A filmhíradók és újságok a rendszer újabb és újabb sikereiről számoltak be, ment az öntömjénező sikerpropaganda és a folyamatos agymosás.

5.A kultúra elfoglalása. Csak a szocreál mehetett, egyetlen uralkodó stílus dominált le mindent. A „polgári csökevénynek” minősített könyveket többnyire bezúzták, és egyre nehezebben lehetett kiadni a központi ideológiának nem megfelelő szerzők műveit. A Kossuth-díjat és az egyéb állami díjakat ideológiai alapon ítélték oda, aki boldogulni akart valamilyen módon előbb vagy utóbb a rendszer szolgálatába állt. Legnagyobb íróink közül Márai Sándor emigrálni kényszerült, Németh Lászlót és sokan másokat hallgatásra ítéltek, nem kirívó eset Hamvas Béláé, aki raktárosként kereste meg a kenyerét.

6.Az állam felsőfokon. Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt. A magántulajdont fokozatosan felszámolták és a legnagyobb falatokat olyanok kapták meg „hűbérbe”, akiket a rendszerhez hű, lojális embereknek tartottak (a központ emberei). Kiépült és az egész országot behálózta a párt hűbéri rendszere, amit a titkosszolgálat nagyban segített a gyanús elemek eltávolításával, vagy legalábbis listázásokkal. (A kor speciális eszközeihez tartozott a beszolgáltatás, az „osztályidegenek” internálása és a hatalom számára veszélyesnek tűnő személyek bebörtönzése, sőt kínvallatása is.) A magántulajdon biztonsága nem létezett abban az időszakban (annyira, hogy fel is számolták), és a rendszer egészében véve nem volt kiszámítható (de még beszámítható sem).

7.Béketábor. A szovjet birodalmat és csatlós államait jelölte, hiszen nem katonai megszállásról volt itt szó, hanem védelem biztosításáról a nyugati agresszióval szemben. Béke és elnyomás között abban az időben nem nagyon lehetett különbséget tenni. (Ehhez persze hozzá kell tenni azt is a tisztesség kedvéért, hogy az emberek akik az adott korban élnek mind sötétben tapogatóznak, igazán nagy és átfogó kérdésekben senki nem lát világosan, és ez mai korunkra is érvényes.)

8.Harci rigmusok és háborús logikák. Ez külön pontként is említendő, hiszen a rendszer mindig új és új ellenségeket nevezett meg bűnbakként, akik miatt folyton áldozatokra kényszerült az ország, vagy pedig a gazdaság nem fejlődött a kellő ütemben. Lehettek kulákok (vagyonos parasztgazdálkodók), később imperialista ügynökök vagy szabotőrök a kommunista rendszer különféle láthatatlan, olykor belső, máskor külső ellenségei. A központ mindig kiadta az aktuális ideológiát, ami sorvezetőként szolgált és a "hűséges kádereknek" folyton szajkózniuk kellett.

8.Ratkó-gyerekek (abortusz betiltása). Itt jól látszik, hogy az abortuszt teljesen betiltó irányzatok igen sok esetben egyáltalán nem vallásos alapon állnak, Rákosi rendszere például kommunista volt. Nagyon gyakran csupán egyfajta ösztönös harci logikáról van szó, hogy legyünk minél többen egy katonásan működő társadalom építéséhez.

9.Foci és általában az élsport kiemelt szerepe. Az „aranycsapat” időszakáról van szó, de akkoriban szereztük a legtöbb olimpiai aranyérmet is, még a hosszútávfutóink is a világ élvonalában voltak. A fociválogatottért szinte az egész ország szurkolt, a sportsikerek egyfajta kárpótlásként szolgáltak az alacsony életszínvonalunkért. A Népstadiont 1953-ban adták át és nagyon alkalmasnak bizonyult tömegek fellelkesítésére, ami a különféle diktatúrák egyik kedvelt eszköze.

10.Egzisztenciális ellehetetlenítés. Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek. A politikai megbízhatóság fontosabb volt mint a valódi alkalmasság egy adott állás betöltésében.

11.Barátaink. A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának. (Ezt a helyzetet eléggé nehéz volt megmagyarázni már akkor is.) A nyugatot (szerintünk legalábbis) leuralta már akkoriban is a bűnözés valamint az emberek ember általi kizsákmányolása, a jövő útját csak és kizárólag a kommunizmust építő „népi demokráciák” testesítették meg.

12.Koncepciós perek. Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben.

Habár minden rendszernek megvannak a saját mentségei és magyarázatai egyaránt, az „ötvenes évek” időszaka mégiscsak történelmünk egyik súlyos mélypontja volt, nem nagyon van rajta mit szépíteni. (A legborzasztóbb egyébként az 1949-53 közötti időszak volt.) Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet.

süti beállítások módosítása