Ideo-logikák

Gyanús szektás molyolás a tudomány a radikális jobboldalnak

2019. február 18. - Tamáspatrik

Ez a cím nem légből kapott, hanem szélsőségesen jobboldali (ókonzervatívnak is mondható) ismerőseimmel történt beszélgetésekből szűrtem le. Az abszolút rendpárti számára bármi olyan dolog amelyet nem ért vagy nem tud teljes mértékben irányítani, az mind félelmek forrása lehet. Mivel nem ismerik, ezért úgy képzelik el a tudományt mintha láthatatlan háttérhatalmak valahogyan dróton rángatnának több százezer kutatót és megmondanák nekik, hogyan hamisítsák meg az eredményeiket. Tehát nem azt tételezik fel, hogy a tudomány elsősorban meghatározott szabályok alapján álló TEVÉKENYSÉGEK gyűjtőfogalmát képezné, hanem úgy látják mintha egyfajta vallási szekta lenne. A kis magyar viszonyokból kiindulva úgy hiszik, hogy mindenki lefizethető és megvesztegethető, hogy azt hozza ki amit a megrendelő látni szeretne.

A kisebb probléma a természettudományokkal van, hiszen ott az eredmények eléggé lenyűgözőek és az átlagember csak annyit ért, hogy villany, de azt már nem, hogy mitől megy (tehát hogyan működnek valójában az általa használt kütyük). A társadalomtudományokkal viszont már más a helyzet, ott már mindenkinek "véleménye van" a legtöbb őt érintő kérdésről, mindenki el tudja mondani, hogy mért van szerinte bűnözés vagy homoszexualitás és cseppet sem érdeklik a tudományos eredmények.

Mindez talán nem lenne tragikus probléma akkor, ha belátnák a saját tudatlanságukat, de leginkább ott vált azzá, hogy a radikálisok hajlamosak arra, hogy a társadalmat megpróbálják átformálni a saját hitük alapján. Miután a szélsőjobbos irányvonal kétharmados többséget nyert a tavalyi választáson, emiatt megindult a "kultúrharc", ami a gyakorlatban egyre fokozódó nyomást jelent a "rendszeridegen elemek" partvonalra szorítására. (Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - alapon.)

 Fideszesek fideszesek ellen: hogyan lehetséges ez?

 Az MTA irányítása már régóta fideszes kézben van, a meghatározó tisztségeket már régóta "megbízható elvtársakkal" töltötték fel. Az átszervezés most azt mutatja, mintha a Fidesz a saját irányvonalát sem fogadná el, hát hogyan lehetséges, hogy amit nyolc év munkájával létrehoztak az nem elég jól szervezett, nem elég átlátható?

Orbán és Palkovics láthatóan mellébeszélnek, nem azt mondják amit gondolnak - bár ez a mai közéletünkben már sajnos megszokottnak mondható.

A problémájuk az lehet, hogy az apparátcsikokkal ellentétben a kutatói és szakértői bázis nem cserélhető le egyik napról a másikra rendszerhű egyénekre, hiszen akik ott dolgoznak általában tíz évnél több tapasztalattal rendelkeznek az adott szakterületen. Emellett a tudománnyal van egy olyan probléma, hogy az eredményei nem feltétlenül az aktuális politikai irányvonal elvárásait tükrözik.

Emellett vannak olyan kutatási területek például a történelemtudomány, amelynek a konkrét gyakorlati alkalmazhatósága nem biztos, hogy elsődleges szempont. Úgy tűnik, mintha a társadalomtudományokkal lenne nagyobb probléma: Egyrészt létrejöttek olyan intézetek a kormány támogatásával az MTA rendszerén kívül, amelyek politikai megrendelésre dolgoznak és nem követik feltétlenül a tudomány precíz módszertanát. Másrészt pedig az MTA megsértett néhány politikai tabutémát: családkutatásokkal, genderkutatással foglalkozott és bírálta a kormány oktatási rendszerét. Mivel a tudomány alapvetően nyílt rendszerben működik nemzetközi kapcsolatok építésével, ezért nyilvánvalóan számos olyan tudós van, akihez közelebb áll a liberális nyílt társadalom eszméje mint a kormány víziójában levő zártabb társadalomé. A politikai nézetek és a szakmai teljesítményük között ezzel együtt, sokak hite ellenére semmilyen összefüggés nincs.

Sajnálatos módon a gyakorlatias és ésszerű megfontolásokat ezúttal is felülírja az ideológiai harc követelménye. Ebbe az is beletartozik, hogy a kormány egyik alapelve, hogy semmit sem invesztál a nemzetközi kapcsolatokba, ha nincs számára konkrét és kézzelfogható nyeresége rövid távon és a tudomány esetében ez nem garantálható.

 Mondvacsinált problémák

 A kormányzati bla-blát olvasva és a mismásolást látva feltűnő, hogy mennyire nem törekednek logikus magyarázatokra. A költségvetésen belül az MTA támogatása gyakorlatilag jelentéktelen tétel (főleg ha összehasonlítjuk más, akár egyszeri kiadásokkal is.) Másrészt a kormány mindig írhat ki pályázatokat, és eddig is megtette, amelyekkel irányítani képes a kutatói munkát, ez a rendszer jelenleg is működik. (Adott esetben több éves munkát is igényelhet egy kutató részéről a megcélzott terület feltérképezése, eredmények megtalálása.) Az alapkutatás és alkalmazott kutatás nem megfelelő arányából olyan következtetést is le lehetne vonni, hogy az alkalmazott kutatás gyengeségével van inkább probléma, tehát azt kellene jobban megerősíteni.

Ráadásul ha egy feltalálót, egy műszaki embert neveznek ki Palkovics személyében, akkor valószínű, hogy nincs megfelelő kompetenciája más tudományágak, főként a társadalomtudományok megítélésére, sem eléggé széles látóköre ahhoz hogy átlássa az alaptudományok művelésének szükségességét. (Az alaptudományok alatt is általában eléggé speciális területeket értünk már manapság.)

Az MTA elleni támadás beleillik abba a vonalba, amely 2010 után a filozófusok elleni támadásokkal kezdődött majd jött az egyetemi oktatás "megregulázása", a közoktatás kézi irányításúvá tétele és a művészek politikai szempontok szerinti megítélése. A rendszernek a szó régi értelmében vett értelmiségre úgy tűnik nem nagyon van szüksége, sokkal inkább szakbarbárokra és parancsteljesítő hivatalnokokra.

 A valódi teljesítmény a rendszerbe ma is kívülről érkezik

 Világszínvonalú teljesítményeket a rendszer szinte csak olyan esetekben tud előállítani, amikor külföldi kapcsolatok révén működik. Ezt bizonyítja néhány kivétellel a magyarországi termelő vállalatok esete, hiszen a magyar tulajdonú cégek fényévekkel vannak elmaradva a külföldiektől és ez a különbség nem látszik csökkenni.

A sportban ez a helyzet szintén nagyon szembetűnő, például a fociban külföldi edzők képesek csak eredményeket produkálni. Kivétel a Németországban tanult (és ott dolgozó) Dárdai Pál, de a magyar szövetségi kapitányok közül a német Storck juttatta ki a válogatottat az EB-re, most pedig az olasz Rossi bizonyította be, hogy nemcsak hogy egy kis csapattal (Budapest Honvéd) kevés pénzből tudott bajnokságot nyerni a nagyok előtt, hanem a nemzeti válogatottunkból is ki tudja hozni a jó teljesítményt. A foci- és kézilabda "akadémiáink" ki kell mondani nem működnek, akármilyen tudományos doktorok is vezetik ezeket. Hosszú Katinkából is az amerikai Tusup volt képes csodaúszót faragni. Olyan nem hagyományosnak mondott sportágakat talán kár is említeni mint a jégkorong vagy a kosárlabda, ahol szintén külföldi edzők értek el sikereket.

A példákat tovább folytatva beszéltünk többek között a Dal című szánalmas erőlködésről, hogy az Eurovíziós dalfesztivál élmezőnyébe juttassunk egy magyar versenyzőt. (Vannak olyan országok, akiknek ez rendre sikerül.) A fellépők produkcióit csak a zsűri szánalmas működése és érthetetlen pontozása képes alulmúlni.

 A Fidesz törzsszavazói viszont mindezt nem így látják, vakon hisznek Orbánban és nem kérdőjelezik meg a kormány döntéseit még olyankor sem, amikor a magyar szellemi elit léte vagy nemléte a tét. Ha a jelenlegi irányvonal az lenne, hogy netán kevesebb kutatóra van szükség, akkor azt is elfogadják, mert nem ismerik a tudomány működését és nem is érdekli őket különösebben. A tudomány csapatmunkaként működik a legjobban, szellemi műhelymunka, ahol a kutatók egymást inspirálják az ötletekkel és eredményeikkel. Eredménye azonban nem mindig látványos és az oktatáshoz hasonlóan nem mindig a rövid távú haszonnal mérhető.

A kvázi parancsuralmi rendszer nagyon sokaknak bejön

Kis magyar szappanopera

Ahogyan egy rossz török szappanoperának is milliós nézőtábora van, úgy képes behúzni hasonló elemi ösztönökre építve a társadalom jó részét a háborús logika világa és a parancsuralmi rendszerek. Első és egyetlen vezetőnknek Orbánnak mindig is ehhez volt a legnagyobb tehetsége, a harchoz. Ráadásul egy (kvázi- vagy lájtos) parancsuralmi rendszer majdnem mindenkinek nagyon kényelmes: rendet vág a zűrzavaros világban, megmondja hogy mi a helyes és helytelen, gondolkodásra nem nagyon van szükség. Vannak persze akiket zavar ez, akik autonóm egyéniségként (pl. művészek) vagy autonóm közösségekben szeretnének élni, netán a saját szellemi műhelyeikben (pl. kutatók). A többségnek viszont teljesen megfelel a vezérkultusz, még akkor is ha a magyar történelemben két esetben is (Horthy és Kádár) ez már vakvágánynak bizonyult, és akkor még nem is beszéltünk a szomszédos országokról (Ceausescu és Milosevic). Érdekes anomáliákat, ésszerűtlenségeket figyelhetünk meg. Mint például:

 Az amcsikat divat utálni...

A Bekiáltás blog szerzője nemrég számos jó és eredeti megállapítás mellett két olyan állítást tett, amely nyilvánvalóan nem igaz: A, Ahová az USA betette a lábát, ott mindenhol csak bajt csinált B, Az USA militarizmusát a "tőke" érdekei mozgatják.

Az A, állítással az a probléma, hogy vannak ellenpéldák: Dél-Koreát az USA mentette meg és adott számára lehetőséget a gyors fejlődésre, de például a szerb népirtást is az USA bombázásai állították meg, nem az EU (nem létező) hadseregének beavatkozása. Vietnam esetében nem csak az USA-t terheli felelősség hanem az észak-vietnami kommunista vezetést is, akik számára nem jelentett problémát egy milliónál is több ember beáldozása a siker érdekében. (Győzelmük ráadásul az elmaradottságot is konzerválta.) Sőt még a chilei Pinochet-sztori sem teljesen egyértelmű, hiszen az ország gazdaságilag megerősödött, nem lépett például Venezuela útjára. És még ragozhatnám tovább.

Ezekkel a példákkal nem akarom fehérre mosni az USA militarizmusát, amely számára például a olaj köztudottan fontos stratégiai szempont volt és a közel-keleten is sok galibát csinált. Egyszerűen csak úgy viselkedtek mint bármely más nagyhatalom a történelemben, agresszivitásuk semmiben sem maradt el a britekétől, franciákétól vagy az oszmán törökökétől. Ehhez pedig a nemzetközi tőkének nem sok köze van: a ronda és utálatos globáltőke (mért is szeretjük a márkás cuccokat?) nyilván szeretne terjeszkedni és szereti a politikai stabilitást, de ehhez nem szükséges háborúzni. Viszont ha egy ország nagyhatalom és megengedheti magának a beavatkozást, akkor nagy eséllyel meg is fogja tenni, egyszerűen mert van pénze fegyverkezni és a mondás szerint "A szuronyokra nem lehet ráülni." (Ma már ez annyiban nem igaz, hogy egy ilyen beavatkozás komoly arcvesztéssel járhat.)

...a ruszkik viszont okék

Van itt a közelünkben egy hatalmas ország, amelynek gazdasági ereje nem annyira jelentős viszont katonai nagyhatalom és az elmúlt két évszázadban a legnagyobb ellenségünknek bizonyult, a legnagyobb károkat okozva emberéletekben és gazdaságilag is, - mégis sokakat vonz ez a nagy ország. Ez igen csak rejtélyesnek tűnhet, de talán mégsem akkora rejtély.

Oroszország egy nagy barbár ország képét mutatja, amely vonzhat mindenkit, aki számára az erőszak valamennyire vonzó. Sokan vagyunk igen, akiket titkon vonz az erőszak és a nyers erő. Mélyebb síkon talán együtt érzünk velük. Mit tudom én, pszichológusok majd megfejtik ennek a pontos mechanizmusát. Tény, hogy sokan nyíltan is rokonszenveznek Putyin rendszerével, bár az meg sem fordult a fejükben, hogy milyen lenne ott élni.

Ellenben Amerika nem ezt képviseli a közvélemény számára, hanem a sok holliwoodi filmet, a szórakozást, a NASA-t és a csúcstechnológiát, holott az átlag amerikai állampolgár ugyanolyan "barbár" mint az orosz és alighanem kevésbé művelt mint az átlag magyar. Borzasztó nagy a kisebbrendűségi érzés a szélsőjobbon és a félelem attól, hogy az EU-nál tökösebb és határozottabb USA majd beavatkozik, ha ők túl sokat ugrálnak. (Ezen most ne akadjon fenn senki, mélyebbre ásva pozitívabb dolgokat is fogok találni.)

De nézzük, hogy mit csinált az orosz maci ott, ahova betette a lábát, hát semmi jót: Észak-Koreát támogatták Dél ellenében, az ország mai állapota részben nekik is köszönhető. Afganisztánba ők vonultak be először és hozták létre azt a kaotikus polgárháborús helyzetet, amelyből kinőtt az Al-kaida szervezete. Ukrajna a destabilizációjában is ludasak valamennyire, még ha az USA támogatta is a nyugatbarát fordulatot. (Csak azt lehet támogatni eredményesen, ami életerős és nagy tömegbázissal rendelkező mozgalom.) A szovjet-orosz utód köztársaságok nagy része diktatúra, Putyin fő szövetségese Belorusszia például egy nagy luk Európa térképén. Putyin nyilvánvaló módon egy maffiaállam vezetője, különféle módszerek széles tárházát kínálja az autokratáknak (és persze fegyverek arzenálját is). Alapelve, hogy titokban működj (pl. hekkeret alkalmazz, akik folyton kavarják a barnát), ne legyél transzparens - még az USA vagy a britek (a különféle városi legendák ellenére) nem tudják elkerülni a transzparenciát.

Nálunk az átláthatóság szinte semmilyen téren nem működik, külpolitikában a legkevésbé. Orbán beszámolója az USA külügyminiszterének látogatásáról olyannyira ellentmondásokkal teli és zavaros volt, amiért a diákot egy egyetemi vizsgán öt perc után megbuktatnának. Nyilvánvalóan csak mellébeszélt. Mi meg elfogadjuk ezt beszámolónak csont nélkül - ilyen nálunk a helyzet manapság.

Mért annyira kényelmes?

Egy katonás rendszerben minden felsőbb utasításra megy és boldog majdnem mindenki. Boldogok, akik ellopják a pénzeket, azok is akiknek csurran-cseppen, az adminisztráció felsőbb utasítások alapján dolgozik, a tanároknak le kell adniuk a központi anyagot, a médiamunkások elég ha az irányvonalat követik és mindenki nagyon biztonságban van.

A lényeg a biztonság és hogy a pénzed meglegyen. A "keményen dolgozó kisember" kifejezés (ami egyébként már kikerülni látszik a Fidesz szótárából) engem oltárian idegesít, mert azt jelzi, hogy túlórázz mint az állat és többit bízd a kormányzatunkra, az "urak" majd megvédenek. A nyugdíjasokat és a falun lakókat is először jól beijesztik a migránsokkal, utána pedig megnyugtatják, hogy meg lesznek védve. Az a bizonyos csalóka biztonság: ha nem teszel semmit (csak amit mondanak) akkor biztonságban vagy. A "sorosistákkal" való folyamatos ijesztgetés akkora gyerekmese, annyira (megnyugtatásra váró) gyermeki énünkre akar hatni - tiszta brazil szappanopera amit a kormány játszik nekünk, jók és gonoszok küzdelme, és sokan éppúgy rá vannak kattanva erre a harcra.

Amit Gulyás Gergely a jobboldali média erkölcsi fölényéről mondott, azzal az a fő probléma, hogy sokan, akik jobboldali (konzervatív) érzelműnek vallják magukat, kikérnék maguknak, hogy őket azokkal az aljas, gerinctelen cinikus egyénekkel hozzák bármilyen összefüggésbe, akik munkájuk révén Gulyásék lelkes támogatói egyes országos és helyi médiumokban.

Végül is majdnem mindenkinek kényelmes, a viszonylag kevés "rendszeridegen elemtől" eltekintve, az erőszak fekete-fehér világa egyszerű, a demokrácia bonyolult. A baj csak az, amit a közgazdaságtan "a közlegelők tragédiájának" nevez. A legelő egy darabig elbírja, hogy egyre több tehenet hajtanak ki, aztán hirtelen elfogy a fű és az egész összeomlik. Miközben majdnem mindenki jól jár, az ország egésze "megszívja". (Késő Kádár-korban is hasonló volt az ábra.)

 A hagyományos baloldal is Orbán támasza

 Még a baloldali érzelműek osztályindulatát (jogos vagy jogtalan irigységét a gazdagokkal szemben) is szépen felhasználja az Orbán-rendszer, amikor harcol (legalábbis szavakban) a "multik" ellen és a bankok ellen. Nem csak nálunk van így: a brit Munkáspárt vezetője Corbyn se nagyon kampányolt a brexit elven, az anti-globalizmus nem idegen tőle, emellett Trump választási győzelmét nem kis részben a rozsdaövezetek kissé lecsúszott vagy munkanélkülivé vált "prolijainak" köszönheti. Nálunk sem tudott volna a Fidesz győzni tavasszal, ha nem nyert volna meg olyan választókat, akik Kádár-kori nosztalgiákra építve ne támogatnák az "erős embert", aki bátran szembeszáll a könyörtelen nyugati tőkével. A baloldal és a jobboldal nálunk meglehetősen összekeveredett, a hagyományos baloldali érzelműek szépen asszisztálnak a jobboldalinak mondott kormány működéséhez, ha éppen nem támogatják azt. (Vagy netán egy-két MSZP-s képviselő is lepaktálhatott a Fidesszel.)

Identitáspolitikáról is szó van

Mélyebbre ásva az egész mögött ott van egy kissé balszerencsésen alakuló nemzeti identitás kép is. Nyilván nem vagyunk olyanok és nem is akarunk olyanok lenni mint mondjuk az osztrákok vagy más európai ország, viszont az utóbbi időben a nemzeti identitás központjába került ez a fajta harcias szellemiség. Az ősmagyarok (távoli őseink voltaképp) sokat jeleskedtek a különféle csatákban, - erre identitást építeni azonban eléggé ingoványos, a skandinávok se nagyon hivatkoznak a vikingekre vagy normannokra, nem véletlenül. A mindenféle harcias és vérszomjas török népekkel való állítólagos rokonságunk egyáltalán nem tabutéma, nyíltan lehet róla beszélni, a "török pártiak" garantáltan nem fognak tudni jól kijönni egy ilyen eszmecseréből. (Elismerve azt, hogy kulturális tekintetben valóban lehetnek fontos rokoni szálak.)

Mindettől teljesen függetlenül a nemzeti identitás nagyon sokak számára fontos, ez olyankor jön ki, amikor "jó-jó, talán nincs igazunk egyes részletekben, de a LÉNYEGBEN biztosan". Amikor zavarosnak tűnő, illogikus szöveget adnak elő számunkra, az a legtöbb esetben a saját identitását védeni igyekvő, egységben gondolkozó, meggyőződésem szerint jobb-agyfélteke központú felfogás. (Mivel a verbális logika és az analízis kimondottan a bal-agyféltekének az erőssége, ezért a dolgok egységére fókuszáló jobb agyféltekés vagy alsóbb agyterületek dominanciája esetén az itt tárgyalt szemlélet eléggé irritáló is lehet.) Tehát arról van szó, hogy adott esetben a blogger, a kommentáló vagy a médiamunkás teljesen jóakaratú is lehet és meggyőződésből kommunikál, csakhogy ez a kommunikáció (ha egységre fókuszáló jobb agyféltekés) meglehetősen pontatlan, kevéssé tényszerű, mert egy hitvilágot szeretne megvédeni - voltaképp nem is teljesen vitaképes, mert hamar indulatossá válik. (Egyébként bárkivel előfordulhat, velem is néha, hogy egy adott helyzetben a beállítódás a racionalitás rovására megy.)

Kár pedig a gőzért és a (padló)gázért

Tipikus közép-kelet európai probléma az, ami nálunk van, hogy nem bízunk eléggé a kultúránk értékeiben, mintha félnénk tőle, hogy a nyugati kultúra bedarál minket. Ezért aztán összébb kell zárni a sorokat, aminek olyan értékek is áldozatul eshetnek mint a tudományos életünk egyes műhelyei vagy az oktatásunk színvonala. Az egészséges agresszivitás szintjét már rég túllépte kormányunk működése, a verbális agresszió elszabadult, gyakorlatilag öncélúvá vált. Nagy színházi show az egész, vannak akik még élvezik, nem veszik észre hogy nem hiteles. (Pl. bevándorlók esetében feltűnő kellene, hogy legyen, hogy a gyenge "nem" is ugyanannyira jó mint egy erős "nem".) Egyszer majd megunjuk ezt az egész cirkuszt és lassan lecseng.

Demográfiai csomag: széllel szemben akar haladni az Orbán-kormány?

Széllel szemben állítólag elég jól lehet hajózni, vannak viszont bizonyos szükségletek, amelyeknél a szél irányát mindenképp tisztelni kell... Orbánék újabb családpolitikai intézkedéscsomagja mindenesetre érdekes kísérlet és megpróbál keményen szembe menni a világban uralkodó fő tendenciákkal - ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne végső soron sikeres.

Nagyon sok kérdést vet fel globális, modernizációs, szociális vagy akár közgazdasági szempontból, többek között az alábbiakat.

1.Az elöregedés-e a fő gond vagy inkább a túlszaporodás?

A japánok nem aggódnak különösebben amiatt, hogy a társadalmuk elöregszik és a szigeten a lakosság létszáma lecsökken. Környezetvédelmi szemmel globális léptekben sem az elöregedés a fő gond, inkább az, hogy a népesség huzamosabb ideig meghaladhatja Földünk eltartóképességét (egy pazarló és szennyező életmód mellett). Természetes folyamatnak tartom, hogy a Föld lakossága csökkenésbe vált, bár ez valószínűleg túl későn fog bekövetkezni, a nagyobb környezeti károk már nem előzhetőek meg.

Természetesen lesznek olyan generációk, amelyek idősebb korban sokáig dolgoznak, alacsony színvonalon élnek vagy csupán vegetálnak - azonban ez főleg azokban a régiókban ölthet drámai mértéket, ahol a szaporodás ma is túlságosan nagy. Például India középső részén ma is a szegénység, a nélkülözés a jellemző, a jövőben pedig a klímaváltozás miatt ezek a problémák még súlyosbodni is fognak. Egy ilyen látásmóddal egyáltalán nem evidens, hogy országunk lakosságát növelni kellene-e vagy pedig egy lassú, természetes csökkenés ne lenne hosszabb távon elfogadható.

2.A gyereknevelésben sem csak a mennyiség számít, a minőség is a fontos

Az ember értéke ma egyértelműen sokkal nagyobb (a társadalom szemében) mint a középkorban volt. Régen nem törődtek a gyerekek nevelésével, valahogyan felnőttek és különösen az agrártársadalmakban mihamarabb munkára is fogták őket. Manapság a gyerekek több figyelmet kapnak, jobb oktatásban részesülnek és testi-lelki értelemben jóval egészségesebb közegben nőnek fel a világ jelentős részén mint akár ötven évvel ezelőtt - ez a folyamat azonban megnövelte gyerekek felnevelésének a költségét, ezáltal csökkentette a születő gyerekek számát. A fejlődés  folyamatos a minőség terén és a lehetőségeket még távolról sem merítettük ki, például az oktatási rendszerek is fejlődnek. A jövőben a robotizáció elterjedése csökkenteni fogja a munkaerő szükségletet nagyon sok munkakörben, ez sem indokolna nagy számú, alacsonyan képzett munkaerőt.

Másrészről viszont ami nálunk történik, hogy mivel a gyermeknevelés költségei minden szempontból megnőttek, az állam most nagyvonalúan azt mondja, hogy én ezeket teljes mértékben átvállalom - és ki tudja, talán ez lesz a megoldás, a jövő útja. (Kicsit hasonlít ahhoz, amikor a kommunisták kitalálták, hogy az állami gondozás a gyereknevelés legcélszerűbb módja, azonban az nyilván egy velejéig hibás elv volt, mert ki akarta venni a gyerekeket a természetes, szerető közegükből.)

3.Orbánék nagyon helyesen a közép és a felső rétegek népesség-növekedését célozzák meg

A szándék jól látható, hogy ott nőjön fel több gyerek, ahol a körülmények számukra megfelelőbbek, mivel a jelenlegi tendencia ennek a fordítottja, az igénytelenebb családokban születnek többen. A kérdés leginkább az, hogy jól céloz-e a kormány és a megfelelő csoportokat fogja-e megtalálni.

Ha a feltételek megállapítása túl tágra sikerül, akkor úgy járunk mint a baloldali kormányok idején a "szoc-pol" esetében: olyanoknak jutott pénz, akik visszaéltek vele, még maffiaszervezetek is alakultak a "szoc-pol" lakástámogatás felhasználására. Most is előfordulhat a "megélhetési anyaság" visszatetsző jelensége. Ez amiatt jöhet létre, hogy a törvényeket úgy tűnik mintha a magas közép-magyarországi életnívóhoz szabták (a "szenteknek" maguk felé hajlott a kezük ezúttal is), nem pedig kelet-magyarországihoz, ahol sokaknak még 1 millió forint is elképzelhetetlenül nagy összeg, nemhogy 10 millió (amely viszont csak egy közepes tételnek számít egy közép-magyarországi házépítés esetén). Ha ez valóban így van és a törvény jelentős visszaélésekre adna lehetőségeket, az hatalmas közfelháborodást váltana ki.

Ha viszont a kedvezmények igénybevétele túl nehézkes és akadályokba ütközik a közép- és alsó-középosztály nagy része számára is, mint ami a CSOK esetében is gyakori tapasztalat, akkor csak a felső pár tízezernyi fogja tudni megfelelően kihasználni. A kisebbik probléma ebben, ha olyanoknak jut pénz, akiknek nincs rá nagy szükségük a nagyobbik, hogy ettől nem történne semmilyen demográfiai fordulat. Az csak akkor következne be, ha sokan azt látnák, hogy jé, a húszas és harmincas munkatársnőim most hirtelen elmennek szülni.

Ha a kormány a törvényt jól kalibrálja akkor le a kalappal: sokaknak lehetővé teszi, hogy életük legnagyobb kalandját éljék át, kisgyerekek felnevelését.

4.Mindez pénz kérdése-e?

Sokan vitatják, hogy mennyire pénzkérdés ma a gyerekvállalás, és egyet tudok érteni azzal a sok gyakorlati tapasztalatokon alapuló érveléssel, hogy nagyon sok lelki tényező is közrejátszik: az anya biztonságérzete, támogatottsága (nem mindegy, hogy az apuka otthon tud-e lenni sokat vagy folyton túlórázik netán Németországban melózik), a munkalehetőségek megmaradása, stb. - támogatás hiányában túlságosan nagy pszichikai és fizikai terhet jelenthet akár még két gyerek felnevelése is.

Van ennek a kérdésnek egy nagyon csúnya fonákja is: a gyerek később az apa vagy anya képébe vághatja: én csak azért születtem, hogy felvehessetek utánam 10 vagy 20 milliót? Lehet az is, hogy bébiszitter rendszer elterjedése teszi lehetővé bizonyos jövedelemszint fölött a 3 vagy 4 gyerek felnevelését, mint ezt néhány helyen, főként angolszász országokban láthattuk. Kérdés, hogy honnan lesz ehhez munkaerő és hogy nem befolyásolja-e negatívan az anyával vagy apával való kapcsolatot?

5.Kérdés-e a pénz?

Jelenleg úgy tűnik, mintha újabb 150 milliárd és összességében már a GDP 5%-ára rúgó családtámogatások nem jelentenének pénzkérdést. Ez azért tűnik így, mert jelenleg egy nagyon csalóka pénzbőségben élünk, ami viszont bármikor elapadhat. Így is vannak olyan csoportok, akik ebből a pénzbőségből gyakorlatilag semmit sem éreznek, a kormány költségvetési elveinek áldozatai: kisnyugdíjasok, rokkant nyugdíjasok, tartós munkanélküliek és emellett még közalkalmazottak jelentős része is.

Egy jelentősebb gazdasági recesszió esetén hogyan fogja a kormány előteremteni a szükséges forrásokat, honnan fog pénzt elvonni? A vállalkozóktól aligha, a multiktól is csak korlátozottan képes már erre (az erőviszonyok miatt), marad az állami szféra, az állami intézmények fenntartása és az általában nem túl magas szolgáltatási színvonal csökkentése vagy pedig a nyugdíjkorhatár további emelése. Egy nemzedék már most elveszettnek érezheti magát (mivel kimaradt ezekből a juttatásokból), romló gazdasági helyzet esetén pedig azt érezheti, hogy beáldozták mint a parasztot a sakktáblán.

6.Az intézkedéscsomag egyáltalán nem környezetbarát

Az intézkedések olyan dolgokra fókuszálnak, amelyek nem segítik elő a környezettudatosabb életmód terjedését. Nagy ház építése, nagy autó fenntartása egyaránt növeli a környezetterhelést (még elektromos autó esetében is). Modern lakóövezetek létesítése, szigorú környezetvédelmi normákkal, tömegközlekedés hatékonyabb fejlesztése alighanem jobban segített volna, főleg az alsó-közép jövedelmi szintű csoportok helyzetén. A kormány környezetbarátsága gyakorlatilag abból áll, hogy aki teheti költözzön falura: kérdéses, hol lesznek a faluban munkahelyek megfelelő számban vagy a bejárás a városba hogyan oldható meg környezetbarát módon.

A kormány egyik hiányossága, hogy szinte semmilyen szinten nem jár elöl a környezetbarát életmód elterjesztésében, nem nagyon mutat ez irányba ösztönző példákat.

7.Múlt századi gondolkodást tükröz, de ettől még beválhat, ha...ha...

A saját törzsem népességének növelése minden áron, ez igencsak ókonzervatív eszme, sőt akár még náci színezetűnek is tűnhet (például a család fogalmának konzervatív és merev értelmezése is a múlt századok irányába mutat). Szintén nagyon konzervatív elem benne, hogy csak az anya személyére fókuszál és a nő fő feladatának a gyereknevelést tartja, egyfajta "megvesztegetéssel" operálva - ami eléggé nehéz, amikor a mai középosztálybeli lányok és fiatal nők tapasztalatom szerint eléggé kifinomult és sajátos értékrendszerrel rendelkeznek a saját életüket illetően, beleértve az apa személyének kiválasztását is (nem könnyen döntenek arról, hogy kivel élnék le az életüket).

A program hosszú távú sikerének, modellé válási lehetőségének nagyon sok feltétele van, ilyen például az is, hogy a modernizáció ne haladjon túl nagy léptékkel, sőt kontinensünkön egyfajta civilizációs hanyatlás során az izolációs politika és bevándorló-ellenesség (nem egyszerűen a bevándorlás korlátozása) váljon általánosan elfogadott normává.

Mindazonáltal én magam annak drukkolok (még ha a személyes érdekeim nem is fűződnek ehhez egyértelműen), hogy a demográfiai program összességében sikeres legyen és egy jelentősnek mondható demográfiai hullámot idézzen elő oly módon, hogy közben ne menjen a minőség rovására, tehát legnagyobb számban a felnevelésükre alkalmas közegben szülessenek meg a gyerekek.

Egy "fundamentális" katasztrófa: az iráni forradalom tanulságai

scrolliranbanner.jpg

Kép forrása: tabletmag.com

A forradalmak nagy részére, de nem mindegyikére igaz az a megállapítás, hogy baloldali ideológiákkal fémjelzett katasztrófák, amit az 1979-es, 40 évvel ezelőtt lezajlott iráni forradalom esete is bizonyított. Számunkra is tanulságos lehet, ahogyan egyetlen vallási vezető irányításával a gazdag ország pár év alatt hatalmasat zuhant minden tekintetben, az iszlám fundamentalizmus ókonzervatív ideológiája szinte a középkorba vetette vissza.

Mért volt annyira gyűlöletes a sah rendszere?

A sah véres és kegyetlen uralma alatt az ország óriásit fejlődött gazdaságilag néhány évtized alatt. Azt gondolhatnánk, hogy az önkényuralom miatt tört ki a lázadás, de sokkal inkább úgy tűnik, hogy az önkényuralom meggyengülése, a sah súlyos betegsége és sorozatos politikai hibái idézték elő. A sah köztudomásúlag az USA támogatásának köszönhette a hatalmát, a CIA 1953-as akcióját is beleértve, ezért személye nem csak a monarchiát, hanem egyben a gyűlölt nyugati kultúrát is megtestesítette sokak szemében.

A gyors gazdasági fejlődés éppen az ellenkező hatást érte el: mivel a társadalom fejlődése ezzel nem tartott vele lépést különösen vidéken ezért sokan voltak, akik a technikai fejlődést leginkább a hagyományos vallási értékeik fenyegetettségeként érzékelték. A sah rendszerének belső támogatottsága az 1970-es évek közepén gyorsan csökkent és lassan szétesett a rendszer - 1978-ra már klasszikusnak mondható forradalmi anarchia állt elő. Mivel az oroszokat szintén utálták (éppen akkor vonultak be a szomszédos Afganisztánba), a briteket történelmi okok miatt szintúgy, ezért utólag már nem túl meglepő, hogy a tradicionális vallásos vonal válhatott hirtelen népszerűvé.

Nyugatellenesség? Megnyertétek, tessék

Az iráni forradalom az emigrációból visszatért Khomeini ajatollahot választotta vezetőjéül, szerencsétlen módon egy olyan embert, aki a szigorú elvek, a betűk és szavak embere lévén, kevés gyakorlati érzékkel és empátiával megáldva nagyon alkalmas volt arra, hogy a vallási ideológiát lenyomja az állampolgárok torkán. Iszlám köztársaság jött létre, kegyetlen iszlám törvényekkel, a nők jelentős jogfosztottságával (például abban, hogy csador viselete vált kötelezővé). A forradalmat kirobbantó nagyvárosi fiatalságot jól becsapták, hiszen még nyugati zenét hallgatni és nyilvánosan táncolni is tilos volt. Tombolt az Amerika-ellenesség, amelynek egyik közismert fejezete az amerikai követségen levők foglyul ejtése és az ezt követő túszdráma.

Mindezek következménye durva gazdasági visszaesés és tömeges elszegényedés. Az egy főre jutó GDP 12 év alatt a felére (!) esett vissza és még az ezredfordulóra sem érte el az 1976-os (részben az akkori magas olajáraknak köszönhető) szintjét. Sőt, (szintén dollárban kifejezve) ma is még csak mintegy fele a török vagy az orosz szintnek. Lényegében úgy jártak mint az olyan országok (Észak-Korea, Kuba, Venezuela, Albánia stb.), amelyek elszigetelték magukat a világtól. A visszaesésben nyilván szerepet játszott az USA és más nyugati államok embargója, - bár adja magát a kérdés, hogy mért kellene támogatniuk egy velük szemben teljes mértékben ellenségesen viselkedő állam kereskedelmi kapcsolatait?

A gazdasági visszaesés másik fő oka az Irakkal vívott közel nyolc éven át tartó kivéreztető háború volt. (Mellesleg ennek a háborúnak "köszönhejtük" azt is, hogy megerősödhetett Szaddam Husszein.) Nyilván egy fanatikus iszlám állam nem törekszik a békekötésre és a konfliktus gyors lezárására, Khomeininek "belefért" az egy milliónyi iráni áldozat is. Ezen kívül lázadások törtek ki az országban mindenfelé, az új iszlám hatalom belföldi rendcsinálása pedig véresebb volt mint a sah uralma.

Az új "kulturális forradalom" jegyében az iszlám törvényeket kevésbé tisztelő sajtót betiltották, az egyetemeket bezárták, a túl liberális szellemiségűnek tartott egyetemi tanárokat elbocsátották, ugyanígy tettek az akadémiával is (!) A külföldiekkel együtt nagyon sok iráni értelmiségi is elmenekült az országból.

Nem múlt el teljesen nyomtalanul

Habár a diktatúra mára sokat szelídült és a puha diktatúrák gazdaságilag többnyire sikeresek tudnak lenni, ezért a forradalom ütötte sebek mára már jórészt begyógyultak. Ezzel együtt az ateizmus továbbra is halálos bűn és a saria még mindig hatályban van, a kivégzések száma Kína után Iránban messze a legmagasabb.

Irán utóbbi mintegy 80 évének a szélsőséges, sok kárt okozó kilengései némileg a múlt századi magyar történelemre emlékeztethetnek minket, - bár alapvető különbség, hogy egy hozzánk képest egy sokkal nagyobb, katonailag szinte meghódíthatatlan országról van szó. A vallási fanatizmus és ókonzervatív gondolkodásmód hatásait mi is időnként megtapasztalhatjuk a közéletünkben - mindig lehet találni nálunk is olyan külső hatalmakat, akikre lehet mutogatni, hogy a kultúránkat veszélyeztetik. Az elszigetelődés (mint a teljes mértékű függetlenség szinonimája) azonban sosem bizonyult bölcs döntésnek sem Irán, sem más országok esetében sem.

(Ezért hát a "Milyen irányba? Csak nem Iránba" ócska poénja ma már egy kicsit sem vicces.)

 

Felhasznált  források:

https://mult-kor.hu/10-teny-khomeini-ajatollah-iranjarol-20151027

https://www.mtholyoke.edu/courses/sgabriel/iran.htm

https://en.wikipedia.org/wiki/Background_and_causes_of_the_Iranian_Revol

https://mult-kor.hu/gyoztes-nelkul-ert-veget-az-iraki-irani-haboru-20150922?fbrkMR=desktopution

https://en.wikipedia.org/wiki/Timeline_of_the_Iranian_Revolution

https://en.wikipedia.org/wiki/Ruhollah_Khomeini

https://mult-kor.hu/gyoztes-nelkul-ert-veget-az-iraki-irani-haboru-20150922?fbrkMR=desktop

 

A törzsi logika nálunk lassan mindent überel

A különféle logikák különféle gépezetnek is felfoghatóak, ahogyan mozgatják a dolgokat. Egészséges társadalomban viszont az eltérő gondolkodásmódok egyensúlyban vannak és jól megférnek egymás mellett, egyik sem tör teljes egyeduralomra. Nálunk szerintem már rég túlléptük ezt a pontot és a legtöbb téren egyfajta harcias, törzsi logika vette át az uralmat. Ennek a logikának a lényege az is, hogy aki nem csatlakozik hozzánk az nem erősíti ezt a szellemet hanem bizonyára gyengíti, tehát aki nem velünk van az legalábbis potenciálisan ellenségnek tekinthető.

 Nem európai gondolkodásmód

 A klasszikus európai értékrendszernek ez nem része, sokkal inkább ázsiai gyökerekre tekint vissza. Európát nagy mértékben az ógörög gondolkodás tette azzá, ami. Az ógörög értékrendszer nagy hibának tartja a hübriszt, az elbizakodottságot, és mindenütt az arányosságra törekvés esztétikája vezérli. Emellett még az aretét, az egyéni kiválóságot hirdeti, tehát azt a magatartást amely megőrzi tartását és ezt felvállalva ha kell még a csoport egészével is szembemegy. A görög drámákban erős jellemek csapnak össze és az európai drámai hagyományban is ezt láthatjuk, az elbizakodott, önhitt ember pedig törvényszerűen bukásra van ítélve a klasszikus tradíció szerint.

A mai NER rendszerének elvárásaiban szinte semmi sincs ebből a klasszikus embereszményből. Amikor a mi törzsünk és mások küzdelméről van szó, akkor az egész alapvetően primitív, fekete-fehér történetté válik. Az ősképe az ilyen felfogásnak zsidók által írt illetve szerkesztett Ószövetségben található, ahol az mindig egy teljesen elfogadható és igazságos esemény, amikor más népeket csapással sújt a mi istenünk... Jellegzetesen nyugat-ázsiai eredetű hagyományról van szó, ahol a jó és a rossz harcol egymással, arctalan embertömegek küzdelméről, ahol a jó ügy természetesen csak a mi oldalunkon lehet. Még akkor is így van ez, amikor netalán nem így van, ez nem is lehet kérdés egy percig sem.

Már az Ószövetség egyes történeteire is igaz, de különösen az Újszövetségre, hogy bennük szó sincs semmi ilyesmiről: az eredeti szöveg és a tanítások meglehetősen önkényes kezelésére van szükség ahhoz az egyházak részéről, hogy a keresztény papok többsége támogassa nálunk ezt a fajta nyájszellemet.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy Európa történelmileg elmaradottabb, keleti része még egy eléggé keserves tanulási folyamatban vesz részt.

 Háromosztatú társadalom

 A NER rendszerében a magyar társadalom lényegében három részre osztható: legfelül az új magyar burzsoázia (amelynek megteremtése akár pozitív fejlemény is lehetne), középen azok, akik beleillenek a NER rendszerébe (demográfiai célokat teljesítők valamint az engedelmes alattvalók) és legalul akik a rendszer szempontjából értéktelenek: más értékrendszerek mentén gondolkodók, független egzisztenciák és a középső szintbe tartozás követelményeit nem teljesítők (gyereknevelésben nem vesznek részt, értékes munkára per pillanat kevéssé alkalmasnak tűnnek). Őket igyekszik a rendszer marginalizálni és a puszta vegetálás szintjén tartani - ilyen a rendszer egészének logikája.

Az egész rendszert, amely a fasizmus bizonyos sajátosságait mutatja, az Európai Unió tartja valamennyire kordában. (A rossz hangzású fasizmus egyébként nem lenne teljesen szalonképtelen, ha bizonyos elveit finomítva és körültekintően alkalmaznánk, nem bízva pusztán abban, hogy az EU majd úgyis meggátolja azt, ami túl szélsőséges. Ez hibás elgondolás, hiszen minden gát átszakadhat egyszer, nem várt következményeket okozva.) Bár nyilván nem fog ezzel mindenki egyetérteni és ellenpéldákat lehet mindenre találni ha keresünk: de az államszövetség, amelynek tagja vagyunk alapvetően az ógörög eredetű európai humanizmus elveire épül, arra a humanizmusra amely nálunk általában importcikknek számított.

 Senki sincs biztonságban?

 Az ellenzéki pártok mára már felismerték, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen célokért, milyen programmal küzdenek, a NER rendszerében csak a demokrácia külsődleges kellékeként vannak jelen, a létezésük valójában teljesen súlytalan. A NER vagy orbánizmus (vagy putyinizmus) mindegy minek nevezzük, lépésről-lépésre minden területen átveszi az uralmat, kihasználva azt, hogy a magyar társadalomban a szolidaritás szinte ismeretlen fogalom. Mára már megtörtént az állami alkalmazottak katonás megfegyelmezése, most éppen a kutatók vannak soron, bár ennek a fegyelmezésnek és meneteltetésnek is különféle fokozatai létezhetnek.

Aki magánszférában van számíthat rá, hogy szinte bármikor egy "haveri cég" jelenhet meg a területén és kiszorítja a piacról. A külföldi multik alkalmazottai azok, akiknek a helyzete leginkább kiszámíthatónak mondható, de a világgazdasági konjunktúra változása, az autóipart és más iparágakat érintő globális folyamatok miatt hosszabb távon ők sincsenek biztonságban. A kormány szövetsége a multicégekkel az én szememben inkább taktikainak tűnik mint valódi, hiteles stratégiát tükrözőnek, hiszen számos területen már keményen "odalépett" nekik: habár a bankok és a kereskedelmi cégek elleni kormányzati lépéseket a legtöbben szükségesnek és helyesnek tartjuk, mégis van némi kétség afelől, hogy ez mennyiben erősítette meg a magyar tulajdonú bankszektort és kereskedelmet.

 Úgy tűnik, hogy mégis mindenki jól jár a lapok előre leosztásával

 Vannak olyan dolgok, amelyek küzdelmesek, fáradságosak, kellemetlenek, csupa olyan dolog, amiket szinte senki sem szeret, a demokrácia rendszere is például ilyen időnként. Mindenhol rengeteg vita, veszekedés, érdekharc kísérte a demokratikus intézmények és a kompromisszumok rendszerének kiépülését. Az Audi sztrájk is ilyen jellegű volt, egy európai típusú történet, ahol nem lehet igazságot tenni, mert mindkét oldalnak igaza van valamiben, egy európainak mondható konfliktuskezelés. A tipikus magyar gondolkodás persze nem erre a rugóra jár, hanem a hátsó szándékokat keresi (persze, az autógyár látszólag engedett, mert...), most is néha többet látunk bele a történetbe mint ami benne van, mert nem hiszünk az olyan dolgokban, ahol nem valami mögöttes szándék a meghatározó vagy ahol nincsenek a lapok előre leosztva.

A lapok előre leosztása a nagy többségnek látszólag jó: jól jár az elit, de jól jár az "alattvaló" is egzisztenciálisan, mert elég ha az iránymutatásokat és a parancsokat teljesíti. Aki betagozódik ebbe a rendszerbe az mindig jól jár, - bár kérdéses, hogy a rendszer mennyire lesz fenntartható, ha nem annyira a valódi teljesítményeken alapul mint amennyire külső forrásokon.

 Az alibizés nem mindig működik

 Számos területen elég hamar kiderül, ha az "alibizés" nem működik: ilyen például a sport. A szerbeknél, horvátoknál és más balkáni országokban a sport, főként a labdarúgás és egyéb labdajátékok ontják a tehetségeket: látható, hogy sokan hisznek abban, hogy ez számukra kitörési pont és karrierlehetőség. Sportolók és edzők egyaránt. Lényegében Nyugat-Európában sincs ez másként: a skandináv kézilabda például bevándorlók nélkül is leiskolázta nemrég a magyart, a fociban pedig származástól függetlenül sokkal több a tehetség nyugaton mint a cseheknél, az oroszoknál vagy minálunk. (A magyar focistákat gyakorlatilag nem jegyzik sehol sem.) A magyar sport lecsúszása jól láthatóan folyamatos az utóbbi években, egy tucatnyi nagy sztár van még, aki fenntartja valamennyire a "sportnemzet" imázsunkat.

A gazdaság területén a lemaradás nem ennyire feltűnő, de jól látható, hogy alig vannak magyar áruk például a műszaki jellegű termékek között, de még a zöldségek és gyümölcsök terén is viszonylag kevés a hazai termény az üzletekben. Ahol a rendszer arra épít, hogy mindenki alapvetően biztonsági játékos legyen, ott nem nagyon mer senki kockáztatni, nem lesz vállalkozókedv sem valódi verseny. Nálunk a legtöbb dolog nehézkesen, körülményesen és bürokratikusan működik, "jaj csak baj ne történjen" alapon megy, a valódi gazdasági fejlődést a statisztikák éppúgy megszépítik mint a szocialista időkben.

 Egyszerre kevesebb és több globalizációra is van szükség

Trumpnak vagy Orbánnak sok mindenben igaza van (Putyint jobb ha kihagyjuk, más kategória), például a bevándorlás szabályozásában vagy bizonyos területeken a gazdaság lokalizációjáról a globalizációval szemben. A gond az, hogy van egy csomó olyan kérdés mint a környezetvédelem, a háborús feszültségek, de épp a bevándorlók és menekültek kezelése is ilyen, ahol nemzetközi együttműködésre is szükség van. A kompromisszumképtelenség és a harciaskodás, amely az orbáni külpolitikát úgy tűnik teljes mértékben jellemzi, komoly akadálya az előrelépésnek. A hibás eszközök miatt a jó és helyes törekvések is teljesen lejáratódnak. Nem tudom, hogy józan ésszel gondolkozva kik azok, akik számára a kormány propagandája akár kül- akár belpolitikában még valamennyire hitelképesnek mondható. Vagy pedig csak önmagunkat hitegetjük arról, hogy a kormány jó úton jár: legjobb ha kimondjuk, hogy a törzsi mentalitás meglehetősen primitív és ma már az esetek többségében eléggé idejétmúltnak mondható.

 

Csökkenő vagy növekvő erőszak világában élünk?

A legtöbb erőszakos bűntény mint a rablások és gyilkosságok száma csökkenő tendenciát mutat, visszaszorulóban vannak a családon belüli erőszak különféle formái, a nők szexuális zaklatására is törvények vonatkoznak, sőt már az állatkínzás is bűncselekménynek számít. A szubjektív biztonságérzetünk viszont nem nőtt ilyen mértékben, éppen azért mert még feltűnőbbé váltak a különféle életellenes bűncselekmények és nagyobb médiafigyelmet kapnak mint régebben. Egy másik lehetséges ok, amiért sokan úgy érzik, hogy nagyon erőszakos világban élünk, hogy továbbra is jelen vannak az erőszak enyhébb, de alattomosabb formái mint a verbális agresszió vagy egymás kiszorítása, lejáratása vagy semmibe vétele, sőt alighanem igen sok lefojtott agresszió is jelen van a társadalmunkban.

Régebben sem volt jobb

Steven Pinker: Az erőszak alkonya című könyve hatalmas szakirodalmi anyagra építve nagyon részletekbe menő leírását adja a társadalmakban jelen levő agresszió okainak és trendjeinek. Röviden azt lehetne mondani, hogy a trend egyértelműen csökkenő, de nem töretlen módon. A történelmünkben békés társadalmak gyakorlatilag nem léteztek, a "békés vadember" nem több egy mítosznál. A csontok vizsgálatával elég jól lehet következtetni arra, hogy mennyien haltak régen erőszakos halált, és ezek alapján még egész törzsek férfilakosságának lemészárlása sem számított rendkívüli eseménynek. Az első államok megjelenésével az ókortól kezdve az emberölések száma sokat csökkent, de mégy így az emberek pár százaléka általában nem természetes halállal végezte életét. Ráadásul kimutatható volt, hogy az erőszak egyéb formái is együtt mozogtak a gyilkosságok számával, tehát a régi társadalmak minden tekintetben összehasonlíthatatlanul erőszakosabbak voltak a maiaknál.

A kereszténység sem segített, és a lovagiasság sem volt több mítosznál

A kereszténység elméletben békét hirdet és egymás szeretetét, de mégsem volt alkalmas az erőszak jelentős csökkentésére: ennek oka az volt, hogy a gyakorlatban zéró összegű játszmákat hirdetett, hiszen tiltotta a kereskedelmet és ellenséges volt a technikai újításokkal szemben. (Én is írtam cikket arról, hogy a vallásos országokban a bűnözés trendszerűen nagyobb mint azokban a modern államokban, ahol a lakosság nagyobb része ateista.) A "lovagiasság eszméje" is alig több mint mítosz, hiszen a lovagok erőfitogtatásának gyakorlatilag kötelességszerű tartozéka volt a rablás és a zsákmányszerzés. (A középkori lovagok voltaképp a mai afrikai és nyugat-ázsiai haduraknak felelnek meg.)

A helyzet akkor változott meg, amikor a normann uralom alatti Angliában kitalálták, hogy aki a király alattvalóját megöli az a királlyal szemben követ el bűnt, ezt követően a gyilkossági perek felperesei már nem egyes családok voltak az elkövetővel szemben, hanem a királyt képviselő bíróságok. Ezután a lovagoknak fokozatosan alkalmazkodniuk kellett az udvar helyi képviselőinek törvényes elvárásaihoz és az önbíráskodással szemben az "udvariasság" nyert teret. Először Angliában jött létre az illemszabályok gyűjteménye és terjedt el lassan a kontinensen, leszivárogva a társadalom alsóbb, polgári rétegeibe is. Ahogy a királyi hatalom egyre jobban megerősödött és a hadseregek irányítása (az erőszak monopóliuma) is teljesen központosításra került, úgy csökkent fokozatosan a gyilkosságok és az erőszak egyéb formáinak (pl. kaloda, botozás) gyakorisága is, ez a folyamat egy nagyságrendnyi csökkenéshez vezetett.

A piacgazdaság is közrejátszott

A mai Európában a fizikai erőszak már két nagyságrenddel kisebb a középkorhoz képest, amit akkor értünk el, amikor százezer főből már évente csak egy fő esett gyilkosság áldozatául. Az utóbbi két évszázadban tehát egy újabb nagyságrendnyi csökkenés volt mérhető, amelynek az ipari forradalom és a piacgazdaság a fő oka. Az emberek közül egyre többen kezdtek hinni a pozitív összegű játszmákban (és tulajdonképpen abban is, hogy mindenkinek juthat annyi, ami számára elegendő), az együttműködés mindenki számára előnyöket jelent. A kereskedelem egyfajta empátiát is feltételez, mert szeretnénk kitalálni, hogy a másiknak mire van szüksége, érdekemben áll a vevő elégedettsége. Az önuralom és az ösztönök kordában tartása is egyre inkább társadalmi normává vált. Mindennek persze az a feltétele, hogy az állampolgárok bízzanak az államhatalom törvényeket betartató erejében, ami nem mindig és nem mindenhol teljesül.

Visszaesések anarchikus társadalmakban

A modern világban az államhatalom meggyengülése következtében anarchikussá váló társadalmak voltak azok leginkább, ahol ismét teret nyernek az erőszak különféle formái. Például a függetlenségüket elnyert volt gyarmatokban gyakran fellángolt az erőszak, de más országok egyes részein is folyamatosan magas tudott maradni olyan területeken, ahova az állam keze nem ért el. Távoli hegyek között például a Balkán egyes részein vagy Szicíliában az önbíráskodás és a vérbosszú ma sem tűnt el teljesen, de az amerikai hőskorban a "cowboyok", a marhapásztorok is hasonló okokból saját maguk szereztek érvényt a törvénynek. (Ennek ellenére a hatlövetű ritkán füstölgött, életük inkább a mindennapos kemény munka mellett a fizetésnapokon a szerencsejáték, verekedések, bordélyok és ivászat körforgásában zajlott.)

A társadalom alján levő, lecsúszott rétegek szintén nem nagyon sajátították el az erőszak csökkentéséhez vezető normarendszert, és mivel jórészt illegális tevékenységekből élnek, ezért nem is nagyon számítanak a törvény védelmére.

Emellett mivel a testi erőszak elkövetésére minden társadalomban leginkább a huszonéves férfiak a hajlamosak, őket leginkább a házasság intézménye és a biztos állás képes pacifikálni.

A múlt században is volt egy erőszak-növekedési hullám

Érdekes módon az 1960-as évek nagy gazdasági fellendülése idején nőtt meg a fejlett országok nagy részében ismét a gyilkosságok és más erőszakos cselekedetek száma - a nagyvárosok mint New York a rossz közbiztonságukról váltak híressé. Mindez alighanem a nagyszámú baby-boom generáció tekintélyelvűséget felrúgó, hippi kultúrájának egyfajta mellékterméke, a társadalmakban a kissé anarchikus viszonyok megjelenése, amely egészen az 1990-es évekig tartott, akkor kezdett a helyzet megint javulni.

Nálunk a rendszerváltás után jött létre az a kvázi-anarchikus helyzet, az állam meggyengülése és a törvényességben való hit megrendülése, amely pár éven keresztül megnövelte a gyilkosságok (és egyéb bűnesetek) számát, azóta viszont ezek a rendszerváltást megelőző szintre csökkentek.

 

image.jpg

forrás: Hvg.hu

Ma az egyik fő veszély az ideológia

Az egyik fő veszélyt manapság a különféle ideológiák jelentik, amelyek a múlt században is a legtöbb emberáldozattal jártak: főként a kommunizmus és a fasizmus, de alapvetően minden ideológia jellemzője, hogy felhatalmazza a benne hívőket az erőszak különféle formáinak alkalmazására a csoporton kívüliekkel szemben. Az iszlám vallás alapú (pontosabban arra hivatkozó) mozgalmak jól látható példái ennek, azonban a mi közéletünk sem mentes az olyan agresszív eszméktől, amely a csoportidentitás alapján szelektálja az embereket hasznosakra és károsakra, jókra vagy rosszakra. Az sem túl kedvező, ha a feudális függési rendszer a társadalmi normák része lesz, mert olyan időkbe visz minket vissza, ahol az erőszak bizonyos formái jobban elfogadhatóak voltak a mainál (még ha nem is nyers fizikai erőszakról lenne szó).

Napjaink másik nagy kihívása a környezetvédelem kérdése, hiszen romló életkörülmények esetén megint egyre többen érezhetik úgy, hogy "nincs annyi, hogy mindenkinek jusson elég", ami az erőszak újabb hullámait idézheti elő.

Hogyan lehet felbecsülni és csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat?

A környezetvédelem témakörében legtöbbet a megújuló energiaforrásokról és a műanyag zacskókról szeretünk beszélni. Az előbbihez a legtöbbünknek kevés köze van (kivéve, ha mondjuk napelemet tudunk felszerelni), a zacsi téma viszont csak egy nagyon kis szelete csupán az általunk okozott környezetterhelésnek.

A műanyagnak már a nevében is benne van, hogy természetellenes, ezért sokan idegenkednek tőle annak ellenére, hogy a vásárolt háztartási cikkek nagy részét általában műanyag csomagolásban kapjuk kézhez. Egyébként ha üvegben veszünk valamit, az is általában környezetterhelő, mivel ha kidobjuk, elszállítják és újra beolvasztják az sok energiát fogyaszt, sőt már magának az árunak a szállítása is több energiát igényel a nagyobb tömege miatt. Én úgy vagyok vele, hogy egy szem almát nem szoktam zacskóba tenni viszont a zacsik nagyon jók szemetes zsáknak és megspórolom velük a nagyméretű műanyag zsákok használatát.

A műanyag palackokról nem beszél senki, pedig ugyanolyan ártalmasak a környezetre: például szerintem nem nagyon érdemes palackos ásványvizet venni, ha a csapvíz minősége nem elég jó, még mindig vannak különféle háztartási víztisztítók. A cukros üdítők pedig az egészségre is ártalmasak.

Annak felmérésére, hogy az egész életmódunk mennyire környezetbarát vagy sem léteznek különféle ökológiai kalkulátorok, én ebből 5 félét néztem meg, amelyek mindegyike azzal foglalkozik, hogy mennyi Földre lenne szükségünk a jelenlegi életmódunk fenntartására. (Egy jó összefoglaló erről a témáról: itt.)

A kötháló és a glia szerintem túl egyszerű, a kérdések száma nekem kevésnek tűnik például a lakás energiahasználatával vagy a táplálkozási szokásokkal kapcsolatban. (Érdekességük egyébként, hogy brutálisan nagy számokat hoznak ki.)

A Réthy, a WWF és különösen az angol nyelvű myfootprint.org kérdései eléggé részletesek, bár az utóbbiról meg kell jegyezni, hogy eléggé az amerikai életformát tükrözi. (Sőt olyan államokét mint például Kaliforia, ahol vízhiány van, tehát már a "víz-lábnyom" is jelentős szerepet játszik.) Viszont a végén ad néhány hasznos szempontot a takarékossághoz.

Tudjuk azért azt is, hogy nem mindig vagyunk teljesen őszinték, legtöbbször a valóságnál némileg kedvezőbb színben szeretnénk magunkat feltüntetni, ezért az ilyen önfelmérések sok esetben kicsit kedvezőbb képet mutatnak.

A Réthy-féle kérdőív nagyon érdekes, mert konkrét mennyiségekkel operál (például elfogyasztott kilowatt), kivéve az utolsónak mondható rész, az életstílus. Ez viszont megkérdőjelezhető, mert az egyik opció szerint ha nem kizárólag csak szén-dioxidot egyáltalán nem termelő szórakozást űzünk (kábé a remetéknek megfelelőt), akkor elég ha néha moziba, bárba vagy étterembe járunk, az mindjárt egy egész földet elfogyaszt.

Összességében a WWF-ét eléggé jónak találtam, bár ez sem teljesen hibátlan. Például a bio-táplálkozás nem feltétlenül környezetbarát, mert az alacsony hozamok miatt egységnyi terményre több üzemanyagfogyasztást valószínűsít és a földterület igénye is nagyobb, kevesebb marad erdőknek. Emellett nem szerepel a kérdések között például az a szempont, hogy mennyi ruhát dobunk ki, mert a textil is köztudottan nagy környezetszennyező.

Viszont eléggé markáns különbségeket hoz ki az alábbi esetekben:

1.Ha nem fogyasztunk húst és főleg helyi termelőktől vásárolunk az alig éli fel a Föld erőforrásait (max 0,1 tizednyi Föld), viszont ha sok húst fogyasztunk és nem helyi forrásból vásárolunk, akkor ez már önmagában egyharmadnyi vagy fél Földet jelent. Kevés hús fogyasztása is már majdnem olyan jó mint a vegatárius. Hiányolom azt, hogy mennyit főzünk saját magunk (vagy előre feldolgozottan vásároljuk), ezen kívül még a kidobott élelmiszer mennyiségét is a kimutatásból.

2.Ha alig használunk autót, inkább csak tömegközlekedést az 0,1 Föld, átlagosnak mondható autóhasználattal viszont már 0,5-0,6, de ha még repülőzni is szoktunk, akkor az érték kábé a duplájára nő. (Közlekedéssel is elhasználhatunk simán egy egész egész bolygónyi erőforrást.)

3.Az átlagos magyar lakásviszonyok mellett a lakhatás eléggé energiaigényes, 0,7-0,8 Földet tesz ki, ez majdnem mindenhol egy igen jelentős tétel. Nyilvánvalóan sokat lehetne rajta csökkenteni, igazán energiatakarékos lakásokkal.

4.Az életmód 0,4-0,5 között alakul általában, magasabb a szám ha sok kütyünk van, sok kozmetikumot használunk és nem komposztálunk.

A végeredmény átlagos magyar háztartásnál valahol 2,5 körül van, de jó esetben, környezetbarát életmód mellett lemehet 1,4 alá is.

Mindenképp érdemes szólni arról, hogy milyen valódi lehetőségeink vannak arra, hogy csökkentsük az ökológiai lábnyomot (amely egyes felmérésekben leegyszerűsítve a karbon-lábnyomnak felel meg).

A legtöbbünk életmódja, társadalmi státusza vagy az általa vallott társadalmi normák bizonyos korlátokat jelentenek. Például sokaknak a munkája autóhoz kötött, mások presztízs okokból tartanak fenn egy nagy autót (és esetleg több kisebbet is), az öltözködésben is sokan a legújabb divatot igyekeznek követni, stb.

A kényelmi faktor is általában jelen van (pl. egyszerűbb a szupermarketből egy helyről mindent megvenni mint a helyi piacon), mert voltaképp az egész életmódunk és pazarlásunk a kényelemről szól (ami viszont egyre kevésbé járható út). Nem ritkán egy nagy adag egoizmus is játszik (hiszen a státusz kifejezése lehet a presztízsfogyasztás is). Ott van még ezek mellett a szokások ereje (ilyen például a sok hús fogyasztása vagy az erősen felfűtött lakás). Sokféle szempontra figyelünk a mindennapokban és a sorban az utolsók egyike csupán, hogy az életmódunk mennyire környezetbarát.

Nem mindegy pedig, hogy milyen ütemben fogyasztjuk el a Földet és hogy egyénileg mennyire tiszta a lelkiismeretünk e téren.

A kormányzatnak is vannak bőven hiányosságai: a rezsicsökkentés nem segítette a tisztánlátásunkat, a megújuló energiák terén az utolsók között kullogunk és a tömegközlekedésünk is többnyire alacsony színvonalú (pl. koszosak a vonatok és buszok, ritkán járnak és sokat késnek - kábé olyan tudattalan üzenettel, hogy tömegközlekedjenek a parasztok, az urak nagy autókkal járnak). Az épülő lakások környezetvédelmi követelményei (pl. a hőszigetelés) is messze elmaradnak a németekétől. (A benzines autók gyártása pedig lassanként elavult technológia lesz, egész biztosan nem lehet húzóiparág már a közeljövőben sem.)

Az átállás a "tiszta" energiafajtákra is ma már sokkal kevésbé technikai mint amennyire politikai kérdést jelent. Egy interjú Ürge-Vorsatz Dianával nagyon jól mutatja a globális folyamatokat, bár néhány kisebb részletkérdést illetően vitatható, egyik ilyen az, hogy a húsfogyasztás hizlal (ami önmagában nem igaz), de ilyen a túlfogyasztásunk is, ahol közhelyszerűen a "gonosz" üzleti szférára tolja a felelősséget, amely kihasználja a gyengeelméjű állampolgár gyerekes vágyait.

Valójában a társadalmi normák változása jelentős nélkül nem nagyon van esély a helyzet javulására, 12 éven belül gyakorlatilag teljesen tönkretehetjük azt a bolygót, amit ismerünk.

Összedőlnek a régi nagy demokráciák (is)?

A demokrácia építménye a világ sok országában recseg-ropog: a legrégebbiek egyike a brexit miatt roggyant meg, az USA-ban pedig a két nagy párt ellenséges viszonya és a populizmus teszi próbára. A demokrácia válsága a világ számos részén tapasztalható: az ezredforduló idején még úgy látszott, hogy tökéletes diadalt arat majdnem mindenhol, manapság viszont egyre inkább előre tör az új autokrata politikusok új hulláma Perutól Törökországon át a Fülöp-szigetekig, az USA-val bezárólag.

A populisták mindenütt ugyanolyanok

Steven Levitskky és Daniel Ziblatt: A demokráciák halála című könyvében számos olyan esetet mutat be, amikor a demokratikus rendszerek egy-egy országban áldozatul estek politikusok hatalomvágyának. A kisebb-nagyobb nemzetvezetők vagy idegen szóval dema-gogoszok mindenütt hasonló módszerekkel jutottak hatalomra. 1.Megkérdőjelezik a játékszabályokat vagy meg akarják változtatni azokat (például a választókerületek átrajzolása), 2.Megkérdőjelezik az ellenfeleik legitimitását (pl. idegen érdekek képviselőjének tartják őket), 3.Támogatják vagy bátorítják az erőszak bizonyos formáit, 4.Korlátozni igyekeznek a sajtó szabadságát és büntető lépésekkel fenyegetnek civil szervezeteket. Orbán Viktor természetesen rajta van az ilyen típusú vezetők listáján, de csak kispályásnak számít Erdoganhoz, különösen Putyinhoz képest.

Az erős demokráciák totál mások lennének?

Nem nyitnék vitát arról, hogy mi számít demokratikusnak, az egy másik kávéház témája lehet: elfogadom az ezzel foglalkozó intézet mérési eredményeit, ami alapján az egyes országok eltérő kategóriákba sorolhatóak a politikai kultúrájuk alapján.

Az erős demokráciákban is általában nagyok az ellentétek az egyes pártok követői között és ezek időnként ezek ki is élesednek, de ritkán válnak tragikussá mint az USA polgárháborúja esetében vagy a spanyol polgárháború előtt. Mindig voltak olyan amerikai elnökök, akik megpróbáltak különféle trükkökkel nagyobb hatalmat koncentrálni, például feltölteni a legfelsőbb bíróságot saját embereikkel, de az ilyen törekvéseiket egy ponton túl már a saját párthíveik sem támogatták.

A pártok nem pusztán a jogszabályokat követték, mert azokkal könnyű visszaélni és az alkotmány is csak nagy vonalakban tárgyalja az egyes hatalmi ágak jogköreit, ilyen esetekben inkább az íratlan normákat, a szokásjogot vették figyelembe. (Például sokáig csak szokásjog volt az is, hogy az elnök harmadszor már nem jelöltette magát a választáson, később foglalták csak törvénybe.) Kérdés, hogy mért működött ez annyira jól sokáig és mért borult fel az ezredforduló táján ez a rendszer egész az USA-ban, mért estek a nagy pártok egyre jobban egymás torkának? A Trump jelenség csak a jéghegy csúcsát jelenti ebben a folyamatban.

Nyilván közös célra vagy pedig közös ellenségre van szükség

Azt gyanítjuk, hogy amíg van mindent meghatározó közös cél, addig az egymáshoz képest teljesen más felfogású emberek is jobban hajlandóak az együttműködésre. Egy közös ellenség pedig még jobb ebből a szempontból. A magyar történelemben ilyen erős közös cél volt a rendszerváltás után az EU-ba való mielőbbi bejutás, amely tompította az egyes pártok szembenállását, 2004 után viszont ez a közös cél megszűnt, hiszen már az Unió tagjai voltunk. Közös ellenségre példa a reformkorban az osztrákok abszolutista kormányzása, amely egyesítette a magyar nemesi osztály szinte teljes politikai spektrumát. További példa Chilében a politikai pártok Pinochet utáni egyezségre jutása, de a mai Németországban is egyes számú szempont maradt, hogy egy Führer még véletlenül se ragadhassa magához a gyeplőt.

Mi történt az USA-ban?

Az USA-ban a fenti könyv írói szerint egy kevésbé közismert egyezség jött létre: a polgárháború után az északiak hajlandóak voltak szemet hunyni afelett, hogy a déli államokban, ahol nagyon nagy volt a volt rabszolgák aránya, a helyi pártok a választási rendszerből ki tudják zárni a feketék nagy részét (írástudatlanságukat kihasználva). A fekete polgárjogi mozgalmak győzelme után azonban ez az egyezség nem volt tovább tartható és a déli, konzervatív demokraták fokozatosan eltűntek, ezzel együtt megindult a két nagy párt polarizációja. A bevándorlás felerősödésével (!) a republikánusok váltak egyre inkább a fehér, vallásos amerikaiak bázisává míg a demokraták nagyobb népszerűséget szereztek a nem vallásos nagyvárosiak valamint a más etnikumok körében. A vagyoni különbségek növekedése is köztudottan erősítette azt a folyamatot, amely során fokozatosan eltűntek a pártból a kompromisszumokra kész "hídemberek" és a párbeszéd megszűnt, az ellenségesség egyre kifejezettebbé vált.

Mi a helyzet a mi portánkon?

Nálunk a különbségek az egyes emberek felfogása között nem nagyobbak mint máshol, és ezt a politikai pártok aránylag jól le is képzik. A különbségek épp annyira vannak jelen mint a 20.század végén, azonban a politikai elitek egyre inkább rájátszottak ezek kiélezésére. Az Orbán-rendszer voltaképp két kulacsos: a bevándorlással riogat (nem alaptalanul, de durva túlzásokkal), miközben befogad más (pénzes) bevándorlókat. Harcol a "multik" ellen és adókedvezménnyel támogatja az ide települő külföldi cégeket, és még lehetne további példákat is sorolni az ellentmondásokra. A jog uralma jellemző nálunk is a politikában, a legcinikusabb és machiavellistább használatát értve ez alatt, a józan ész diktálta társadalmi normákkal és etikai alapelvekkel szemben, miközben folyamatosan egyfajta "rendkívüli állapotban" élünk.

Elvileg nagyon jó, hogy sokféle felfogásúak vagyunk, mert mindig szükség volt hagyományőző konzervatívakra, akik továbbadták a társadalom alapértékeit a következő generációknak éppúgy mint progresszívokra is, akik nélkül a társadalom még mindig a szakóca 1.0-ás verziónál tartana. Egy "normálisnak" mondható politikai légkörben hol az egyik, hol a másik fajta ízléshez közelebb álló pártok vannak hatalmon, esetleg a kettő valamiféle közös nevezője vagy koalíciója.

A jobboldal fokozatos kiürülése

Az amerikai republikánusok radikalizálódásával együtt járt egyfajta színvonalcsökkenés, kiüresedés: a párt elüzletiesedett, az újabb képviselők pedig inkább agresszív megnyilvánulásaikkal tűnnek ki az értelmes okfejtések és jó tárgyalási rutin helyett. Nálunk is a radikális jobboldal az, amely nekem sokkal inkább válságban levőnek tűnik mint a baloldal vagy a mérsékelt jobboldal, hiszen ha leszámítjuk Orbánt és esetleg Matolcsyt, akkor ki marad a színen, akit komolyan tudnánk venni? A régi, kiégett politikusok mint Kövér vagy Kósa? A mindig engedelmes és vonalas Szijjártó? A pálya szélére szorult Balogh vagy Lázár? Netán Németh Szilárd? A mindenhez értő "polihisztor" Kásler? Vagy az olyan "értelmes" véleményvezérek mint Bayer vagy Schmidt Mária? Az általános színvonalesés nálunk is leginkább a radikális jobboldalon a jellemző annak ellenére, hogy van pár igen kemény, profi politikus is a kormányban (és az ismeretlen háttéremberek között is nyilván).

Hogyan menthetjük meg a demokráciát?

Egyetértek a fenti szerzőkkel, hogy még ha az egyik politikai oldal vissza is él a jogszabályokkal, azok teljes felrúgása a másik oldal részéről sosem bizonyult megfelelő megoldásnak és a helyzet további eszkalációját vonta maga után. Az autoriter vezetéssel és hátrányokat okozó intézkedésekkel szemben természetesen tiltakozni kell mindenféle valamennyire szalonképesnek mondható formában, hiszen az érdekharc és az eltérő érdekek, felfogások ütközése, a viták és a veszekedések a legtöbb modern demokráciában nem spórolhatóak meg.

A lényeg inkább a párbeszéd, az eltérő felfogású oldalak közötti kommunikáció fenntartása még akkor is, ha nagyon kevés olyan személy van, akit mindegyik oldal elfogad (és aki még vállalja is a politikai szerepvállalást). Amikor én is vitatkozom tőlem eltérő felfogásúakkal, akkor gyakran azt tapasztalom (feltéve, hogy az illetőnek nem a támadás az egyedüli célja), hogy sok mindent el tudok fogadni abból amit a másik mond. Gyakran csupán a dolgok más-más oldalát látjuk és néhány ponton egyetértésre is tudunk jutni. Így például sokan eltérően ítélhetünk meg vallási jellegű kérdéseket, a nemzeti jelképek jelentőségét vagy a bevándorlás bizonyos veszélyeit, azonban a legtöbben szeretnénk jobb egészségügyet, színvonalas oktatást, megfelelő munkakörülményeket, valamiféle családi életet vagy éppen élhető környezetet látni magunk körül.

A totális kontroll beteges vágya a tudományos életet is elérte

A folyamatos kontroll természete

 A tragikus kimenetelű 2018-as országgyűlési választások óta a radikális jobboldal láthatóan szeretné megtisztítani a magyar kultúrát mindattól, ami nem illeszkedik a világképébe és leginkább azoktól a személyektől, akiknek más elképzeléseik vannak mint az övék. A hatalom jellemzője, hogy ha nincs külső (vagy esetleg belülről fakadó) korlátozása, akkor sosem érzi magát eléggé bebiztosítva, a kis egó mindig félelemben fogja érezni magát, ezért sosem elégszik meg, mindig többet és többet akar.

Valójában tudja, hogy amit szeretne, az teljesen elrugaszkodott a realitásoktól és nincs esélye a megvalósulásra ezért nagyon jó, ha találunk egy személyt, aki megfelelő bűnbak lehet. Akire rá lehet vetíteni az ellenségképet, ugyanis a legtöbb ember számára az elvont eszmék és törvények nem eléggé megfoghatóak, kell nekik egy vagy néhány gonosz ember, akire rá lehet fogni a bajok okát: a középkorban az eretnekek, boszorkányok voltak ők, a törököknél a güllenisták, nálunk a nehezen meghatározható "sorosisták" töltik be ezt a szerepet. (Én úgy határoznám meg, hogy "sorosista" mindaz, aki a társadalmat nyitottabbá akarja tenni (l. "open society mozgalom") a kormánypárt törekvéseivel szemben, amely minden területen a zártságot erősíti. Egyébként mért ne férne el a két törekvés egymás mellett egy ésszerűen működő társadalomban? - nem tudom.")

A "sorosistákkal fertőzött" akadémia

A magyar kormány nem mondja ki, hogy mért akarja az akadémiai hálózatok pénzügyi függetlenségét megszüntetni, tehát szokásához híven kerüli az egyenes beszédet, "úgyis tudja mindenki", hogy a "sorosbérencek" miatt teszi ezt. (Erre abból lehet következtetni, hogy semmiféle más komoly kritika vagy koncepció nem merült fel az akadémiával kapcsolatban.) Ha egy kutató nem cenzúrázza magát, akkor könnyen olyan megállapításokra juthat, amelyek révén kritizálja a kormány munkáját, ami manapság már az állami szférában főbenjáró bűnnek számít.

Egy olyan stádiumig jutott el mára a magyar szélsőjobb (és a magyar közélet jelentős részének) paranoid háborús logikája, ahol az ellenségkeresés mindent überel, lehetőleg minden kormánykritikát meg kell szüntetni, hiszen teljes és totális összefogásra van szükség. Ebbe hergelte magát bele magát a jobboldali véleményformálók nagy része, egykori értelmiségi elit, amely mára már elveszítette a józan eszének a maradékát is. (Vagy csak jól felfogott érdekből cinikus módon úsznak az árral, nem tudom.) A parancsuralmi rendszerben gondolkodásra nincs szükség, Ady szavaival élve "Tökmag Jankók dáridója" folyik, az "átkos" rendszerbeli párttitkárok közismert bunkósága köszön vissza többek között az utasításokat szolgaian végrehajtó Palkovics személyében is.

A szélsőjobbnak a tudomány mindig egy gyanús szektás molyolás volt

Érzelmi és közösségi beállítottságú személyek általában nem értik a tudomány működését és mindig egy kicsit idegenkednek a művelőitől (még ha fiatalabb korukban meg is ismerték, ezek az ismereteik később valahogy törlődnek, hogy a kognitív disszonanciát fel tudják oldani). A tudomány művelése nagyon egyszerű pedig, szükség van rá alapvetően kíváncsiságra, objektivitásra törekvő megfigyelőkészségre és rendszerben való gondolkodásra, szisztematikus munkára - lényegében ennyi. A tudomány és technika legújabb vívmányait általában gyakran használják a szélsőjobboldaliak is, de csak azt tisztelik, ami számukra kézzelfogható. Ráadásul a tudomány túl bonyolult és kifinomult, megállapításai nem mindig eléggé egyértelműek a harcias mentalitásúak számára. (Arkhimédész köreit összetaposták, Gordiusz csomóját karddal kettévágták, az alexandriai könyvtárat felgyújtották stb.) A zsinóron kézi vezérelt mamelukok a tudományról is azt hiszik, hogy szervezetileg az is úgy működik, amihez ők hozzászoktak, tehát a tudósokat "valakik" a háttérből irányítják.

Miközben a tudomány jelentős része valóban válságba került

Amellett, hogy számos tudományág hihetetlen ütemben fejlődik és naponta jelentős új felfedezésekről és találmányokról számol be (pl. asztronómia, automatizálás, számítástechnika, molekuláris biológia, archeológia stb.), közben számos olyan cikk jelenik meg manapság, amely megkérdőjelezi bizonyos tudományterületek eredményeinek hitelességét. Ezek leginkább az "átkosból" vett kifejezéssel "burzsoá áltudománynak" nevezett tudományágak: pszichológia, közgazdaságtan vagy épp az orvostudomány, ahol a kísérletek ismételhetősége vagy a közölt adatok reprodukálhatósága gyakran problematikus. Számos kutatóról kiderült, hogy kozmetikázta az adatait, emiatt a következtetéseik túlzóak vagy kevésbé általánosíthatóak mint gondoltuk, esetleg finomításra szorulnak. A folytonos publikációs kényszerben ma is gyakran előfordul, hogy elmarad a publikált adatok megfelelő kontrollkísérletekkel való ellenőrzése, a tudomány néhol egyfajta belterjes tömegtermeléssé alakult át, ahol a kutatók "egymásnak írogatnak", és szétaprózottsága is olykor nehezen áttekinthetővé tehet egy adott területet a laikusok számára. Ennek ellenére még az erősen kritizált területeken is születnek nap mint nap új eredmények, még akkor is, ha nem árt ezeket némi fenntartással kezelni.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a tudományos élet működésében a legtöbb modern hálózat sajátságai köszönnek vissza, például abban, hogy a tudósok kevesebb mint 1%-a produkálja az eredmények jelentős részét (a hivatkozásokat figyelembe véve), ami lényegileg ugyanaz a jelenség mint amit a könyvkiadásban, a popzenei letöltésekben vagy akár az üzleti élet számos területén láthatunk. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek munkájára ne lenne szükség, sokkal inkább azt, hogy a tudomány működése emberek közös gondolkodásán alapul, amelyhez különféle valós vagy virtuális MŰHELYEK (!) szükségesek, hiszen manapság a legtöbb eredmény kitartó, több éves csapatmunka révén jön létre, és a tudomány szürke eminenciásainak a munkája többnyire nem látványos.

Mért ne lehetnénk a tudomány potyautasai?

A "harcosok" felfogása alapján a tudományt csak ott kell támogatni, ahol a nemzeti egységet erősíti - mivel azonban a kutatások eredményei nem előrejelezhetőek, ezért ez olyan, hogy nagyjából meg kellene mondani a kutatónak, hogy milyen eredményre jusson. A természettudományok gyakorlatilag érdektelenek ebből a szempontból, a függetlenség ebben az értelmezésben megint csak azt jelenti (éppúgy mint az EU külpolitikájához való viszonyunk esetében), hogy csak az érdekel minket, ami a mi közvetlen és azonnali érdekünket szolgálja. A dolog a liberalizmushoz hasonlít, csak az a különbség, hogy a liberális szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok, a szélsőjobb szerint pedig senkinek semmi köze ahhoz, hogy MI mit csinálunk. (A "mi" ebben az értelemben a relatív többség akaratának lenyomása a többiek torkán.) Kutatgasson inkább más, nekünk nincs sok közünk hozzá.

A tudomány illetve a természettudományos tárgyak oktatása a közoktatásban is egyre jobban háttérbe szorult, ami ugyanígy megtörténhet, ez a marginalizálódási folyamat folytatódhat (a költségvetési hatását tekintve elhanyagolhatónak mondható) akadémiai vagy később esetleg az egyetemi kutatóhálózattal is - jelenleg nem látok olyan erőt, amely megállítaná az ostoba szellemi keresztesháborút.

A pozíciót kapott buzgó janicsárok hálásak, a parancsot még túl is lihegik

A rendszer már a 2010-es "fülkeforradalom" óta azon alapul, hogy a különféle hivatalokba, médiapozíciókba olyan személyek kerüljenek, akik politikailag megbízhatóak, még ha a szakmai alkalmasságuk gyakran meg is kérdőjelezhető. Ez egy ördögi kört hoz létre: a "megbízható" illetők folyamatosan bizonygatják a hűségüket (maguk előtt is, hiszen ezzel takargatják a szakmai gyengeségeiket), amivel gerjesztik a közhangulatot és nyomást az egyre durvább és elvakultabb intézkedések irányába. Tehát nem kell felülről mindent kitalálni, elég a fő irányvonalat megadni, a buzgó végrehajtók serege úgyis túl fogja teljesíteni az elvárásokat, hiszen azért helyezték őket oda, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítsék és a jutalmul kapott pozíciót a legkisebb mértékben sem fogják kockára tenni. (Főleg azért, mert máshol kiderülhetne az alkalmatlanságuk.)

Ez a fajta harc a kultúrában is csak pusztítást hozhat

A médiumokban is hasonló ideológiai háború folyik, a cél alighanem ott is a totális kontroll a "liberális métellyel" szemben. A szélsőjobb hívei nem tudják felfogni, hogy nagyon sokan leginkább új és érdekes információkat igényelnek, nem érdekli őket sem a folyamatos osztályharc a "nyugattal" vagy mittudoménkikkel szemben, sem a semmitmondó üres és őszintétlen frázisok a kormány munkájának dicsőítéséről. Ugyanúgy sokakat nem érdekelnek a bulvársajtó gyermeteg szintre lebutított cikkei vagy a közszolgálati hírműsorok hasonló jellegű futószalagon ontott "termékei" sem.

Az úgynevezett "jobboldali" vagy inkább szélsőjobboldali, ókonzervatív beállítottságúnak mondható íróinknak (mint például Wass Albert) mindig is meglesz a maguk törzsközönsége, ahogyan a ponyvairodalomnak és a krimiknek is, emiatt nem kell aggódni. Tény viszont, hogy műveik csak helyenként érik el azt a színvonalat, amelyet például a múlt századi "nyugatosok" folyamatosan képesek voltak hozni. Semmi bajom a ponyvával és a népszerű irodalommal, viszont egy igazán igényes regény (vagy filmalkotás) leginkább az emberi jellemek különös és izgalmas világát mutatja meg, olyan finomságokat, amelyek nem állíthatóak ideológiai vagy politikai célok szolgálatába és nem hozhatóak összhangba semmiféle nyájszellemmel sem.

Ezekhez a trendeknek a meglátásához nem kell túl pesszimistának lenni: számomra a helyzet eléggé lehangolónak tűnik és egyre félelmetesebb is.

A jelenlegi helyzet összefoglalása 10 pontban

Egy elmélet segítségével jó magyarázatokat adhatunk korunk történéseire

Acemoglu és Robinson Nobel-díjas közgazdászok klasszikus munkája a Mért buknak el nemzetek?  c. könyv megfelelő elméleti keretet biztosít ahhoz, hogy megértsük korunk gazdasági és politikai történéseinek jelentős részét. A kötet elveinek kevéssé dogmatikus, kreatív használata némi háttérismerettel sok mindent megvilágíthat. Mivel az egyes országokban meglevő intézményrendszer erősségeire vagy hiányosságaira fókuszál, ezért a kialakult különbségeket nem tartja "sorszerűnek", a változások lehetősége végső soron a mi kezünkben van.

1.A '30-as évek újrázása: nagy vagyoni különbségek miatt?

 A történelem ugyan nem ismétlődik, viszont nagyon hasonló sémákat találunk különféle korokban. Napjaink politikai közélete a múlt század '30-as éveire emlékeztet: megint a jobb és baloldali szélsőségek erősödnek fel. A fasizmus és kommunizmus kevés pozitív vonása közé tartozott a vagyoni különbségek csökkentése. Piketty felhívta rá a figyelmünket, hogy ma is nagyon szétnyílt a jövedelmi olló, emiatt nincs semmi meglepő abban, hogy ismét elitellenes jobb- és baloldali populista mozgalmak jelentek meg és erősödtek meg a világ számos részén.

 2.A falvak népe visszavág

 A liberalizmus által dominált évtizedekben a politika a modern nagyvárosi életmódot élőknek jobban kedvezett mint a kistelepüléseken élő, közösségcentrikus és hagyományápoló felfogásnak. Nálunk a rendszerváltás után a falvakat a nagypolitika jórészt magukra hagyta és egyértelműen hanyatlásnak indultak. Ahol a magukra hagyott, önállóan kevésbé boldogulni képes állampolgárok száma jelentős (pl. USA belső területei, Oroszország, vidéki Magyarország vagy Kelet-Lengyelország), ott sokan az állami segítségben reménykedtek és a különféle jobboldali (vagy baloldali) populista mozgalmak rájuk találtak.

 Mondjuk ki nyugodtan, hogy az elitek a világ legtöbb részén nagyon magas lovon ültek pontosabban üvegpaloták magasságából nézték le és nézik le a mai napig (mindkét értelemben véve) a mindennapi megélhetésért küzdő, gyakran kemény fizikai munkát végző állampolgárokat - ennek a levét isszuk most.

A falusias és a városias életmód közti erőviszonyok kiegyenlítődésére időnként szükség van - a populista politika inkább a falvak érdekeinek képviseletét vállalta fel. 

 3.Erős centralizált állam nélkül nincs közepes fejlettségi szint sem

 A fent említett klasszikus írás rengeteg olyan példát hoz fel, főleg afrikai országokat, ahol a gyenge államhatalom nem volt képes megfelelő törvényeket hozni és azokat betartatni vagy éppen megfelelő adórendszert kidolgozni és az adókat behajtani, amelyeknek betudhatóan a fejlődés megrekedt egy alacsony szinten. A rendszerváltás után mi is megtanulhattuk, hogy ne várjunk csodát a piac önszabályozó erejétől, az államra fontos szerep hárul: többek között életszerű törvényekre van szükség, amiket az állam keményen betartat és a gazdaságot is tudni kell megfelelően szabályozni.

Itt fogható meg a fokozati különbség Orbán és Gyurcsány vagy Putyin és Jelcin kormányzása között. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a fejlődés alacsonyabb szintjén minden állam piacvédelemre törekedett: Nagy-Britanniától az USA-n át Dél-Koreáig bezárólag.

 4.Viszont kizsákmányoló intézményekkel nem lehetséges magas fejlettségi szint

 Nagyon sok ország elakad egy ponton és megreked egy közepes fejlettségi szinten, ez nem csak Latin-Amerikára jellemző, hanem Európa keleti felén is már jó néhányszor előfordult: a felíveléseket visszaesések követték. A fenti könyv szerzői szerint a fő ok mindig az volt, hogy az elitek bebetonozták magukat, megszerzett kiváltságaik őrzésével voltak elfoglalva, ezért útját állták mindenféle fejlődésnek. Az intézmények az ő kizsákmányoló szerepüket erősítették nem pedig az állampolgárok boldogulását. (Cinikusok úgy gondolják, hogy mindenhol egy szűk csoport tartja markában a politikusokat, amire nincsenek megfelelő bizonyítékaik bár tény, hogy különféle erős ipari és pénzügyi lobbik majdnem mindenhol jelentős szerepet játszanak.) Az uralkodó eliteknek nem érdeke bármiféle változás, hiszen mások megerősödése az ő hatalmukat veszélyeztetné, ezért ellenségei bármilyen innovációnak.

 5. A jog uralma vagy a joggal való uralkodás?

 Egészen más lesz a végeredmény ott, ahol jogállam van (jogkövető hatalomgyakorlás) vagy pedig a jog csak eszköz a kormányzat számára a hatalmának megerősítésére. A kormányzatok a legtöbb országban egy alkalmas pillanatban rendre megpróbálják a jogrendszert a saját képükre formálni (pl. nekik kedvező bírók kinevezésével). Nagyon fontos, hogy ilyenkor mennyire erős a társadalom immunitása és józan értékítélete. Mivel nálunk évszázadokon keresztül idegen hatalmak uralkodtak, ezért most a legtöbben nem érzik súlyosnak a hatalomkoncentráció veszélyét, pedig többek között Venezuela, Peru vagy Mexikó példái is bizonyítják mennyire káros, amikor a jog az elit hatalmának erősítésére szolgál, és ez hogyan vezetett a gazdasági helyzet fokozatos romlásához.

 6. 2018 nálunk a teljes kisiklás éve volt?

 A fentiek fényében egyértelműen úgy tűnik, hogy 2018 tavaszán az újabb kétharmad egyértelmű kisiklást hozott számunkra az egyébként is eléggé rázós pályán. 2014 és 2018 között a kormánynak nem volt kétharmada, emiatt kompromisszumokat kellett időnként bevállalnia. Azonban fokozatosan beérett a jobboldali radikalizmus szisztematikus munkájának gyümölcse és egy megfelelően átszabott választási rendszerben, erős propaganda hátszéllel (átszabott...hm.. állampolgárokkal) megvalósult ismét a gyakorlatilag korlátlan hatalomkoncentráció. Az előző időszak néhány sikeres gazdaságpolitikai döntése, a világgazdasági konjunktúra és az EU támogatások miatt egyelőre még robog a szekér, nem annyira feltűnőek még a kormánypolitika erős hiányosságai (gazdasági fejletlenség továbbélése, kontraszelekció, erős gazdasági alapok hiánya, kiszolgáltatottság.)

 7. Az érdekeinkért való harc és a forradalom közötti különbség

 Rengeteg példát láthatunk arra, hogy mit jelent az, amikor egyes társadalmi csoportok folyamatos harcot folytatnak, akár évtizedeken át érdekeik elismeréseiért és egyenjogúságukért - ez a harc nem úszható meg a világon sehol, nálunk sem. Ennek az eklatáns példája a mostani tüntetéssorozat a nagyobb városainkban a kormány legfelháborítóbbnak tartott intézkedéseivel szemben. (Nyilván aki a közösségközpontú "rendpártiság" híve ő kevésbé támogatja ezeket, legalábbis addig amíg egyszer nem csalódik a kormánypolitikában.) Az éles konfliktusok természetesnek mondhatóak a társadalmak életében, olyannyira így van ez, hogy ahol a társadalmi feszültségek nagyon felgyűlnek ott forradalmak törnek ki, ami általában több kárt szokott okozni mint hasznot azzal, hogy évtizedekre megszűnik a társadalmi stabilitás és sok esetben újabb kizsákmányoló elitet juttatnak hatalomra. (Például a cári Oroszországban is ez történt - megjegyzem, hogy itt most nem a marxi értelemben vett "kizsákmányolásról" van szó.)

 8.Legyen akár 30 éven át jobbos kormányunk, ha...

 A legfejlettebb országokra ugyan többnyire a politikai váltógazdálkodás a jellemző, azonban ugyanezen országokban a fejlődésük korai szakaszában konzervatív nemzeti kormányok voltak egyeduralkodóak (Ausztriában, Dél-Koreában, Olaszországban stb.) A lényeg nem az, hogy ki van kormányon, hanem sokkal inkább a sokat szidott vagy meg nem értett pluralizmus és hatalommegosztás. Változó állam- és kormányfők irányító szerepe (semmiképpen sem egy Lukasenko, Putyin vagy épp Ceausescu szintű kvázi-diktátorok), némileg változó koalíciók kellenek, emellett még független bíróságokra és viszonylagosan független médiumokra is szükség van, hogy megmaradjon a fejlődési lendület és innováció. Ezek hiányában rendre az történik, hogy az országok gazdasága kissé vulgárisan mondva egyszer csak seggre ül... és egy jó ideig úgy marad.

 9.Az innováció látványos területei (lennének)

 A fejlődéshez folyamatos változásokra van szükség. Azon területek, ahol manapság nagyon erős az innováció: többek között a környezetvédelem, egészségügy, oktatás, automatizálás vagy épp a tömegközlekedés, jól mutatják egy adott országban a trendeket és a közeljövőben várható helyzetet. Nem csak műszaki fejlesztésekről van szó, hanem az állampolgárok tudati szintjéről, az új eljárások és módszerek napi gyakorlattá válásáról is. Természetesen a hagyománynak is szerepe van, az is lehet innovációs forrás (például a természetvédelem vagy természetgyógyászat révén), a lényeg abban áll, hogy mennyiben érzékelhetőek pozitív irányú változások. Nálunk az ilyen irányú felmérések kevés változást hoznak ki és egyfajta tespedtséget mutatnak sokak esetében: hiányzó környezettudatosságot, a folyamatos önképzés elmaradását és a lakosság többségének rossz egészségi állapotát.

Ebben persze szerepet játszik az, hogy a lakosság nagy része még mindig túlterhelt, túlhajtott és nem tud az életminőségét érintő tényezőkkel érdemben foglalkozni. A jelenlegi politikai elitünk csak azzal dicsekedhet, hogy egy nagyon alacsony bázishoz képest tud eredményt felmutatni, nemzetközi összehasonlításban egyértelműen rossznak mondható jövedelmi, életszínvonalbeli helyzetből jutott el egy kicsit kevésbé rosszig, ami még távolról sem mondható jónak.

10.A csillagászok sem tudnak előrejelezni minden üstököst

 A természettudósok is csak a folyton ismétlődő jelenségeket tudják kiszámítani az olyanokat viszont, mint például hogy pontosan mikor csapódik be egy nagyobb meteorit már egyáltalán nem, ilyesmiről legfeljebb valószínűségeket tudnak mondani. Az éghajlat változással, a globális felmelegedéssel kapcsolatban szintén bonyolult modellszámítások léteznek csak, - bár tény, hogy ezek eléggé rémisztőek.

A társadalomtudományban hasonló a helyzet a lehetséges gazdasági válságokkal, a gazdasági fejlődés ütemével kapcsolatban vagy például az EU sorsát illetően is. A jövőt senki nem tudja előrejelezni: a demagógia és a megosztottság fokozódhat annyira, ami már a demokrácia halálát jelentheti és a globális szintű együttműködések végét is elhozná, - ez esetben többféle elit is nevethetne a végén, tartós kiváltságokat nyerve az állampolgárok fölött. (Ami persze ha nem is szimpatikus, de nem feltétlenül a lehető legrosszabb szcenárió.) Viszont meg is újulhatnak a demokratikus rendszerek és az EU együttműködési rendszere is újabb szintre juthat. Találgatni azonban nem akarok, ehhez már a fantáziám is túl kevés.