Ideo-logikák

Íme, az Orbán-kormányzat "eredményei" a látvány sportágakban

2019. május 21. - Tamáspatrik

Az oktatás és az egészségügy mellett az élsport is olyan terület, ahol az Orbán-kormány idején stagnálás és visszafejlődés tapasztalható. Ráadásul ezen a területen állami támogatások, EU-források és a TAO-támogatások révén összességében rengeteg pénzhez lehet jutni folyamatosan. Egy adott sportág eredményei nagyon jól mérhetőek a világversenyeken (EB-ken és VB-ken vagy esetleg olimpiákon) elért helyezésekkel, ezeken kívül pedig a nemzetközi ranglistákkal, amely főleg az első számú sportágunk, a labdarúgás esetében lehet mérvadó (minthogy az EB-kről és VB-kről általában lemaradunk).

Kiemelt támogatású látványsportágnak nálunk a foci mellett a vízilabda, jégkorong és a kézilabda számít.

Habár a vízilabda hagyományos sikersportágunk volt nemrég olimpiai aranyérmekkel, az utolsó két olimpián érem nélkül maradt a csapat és egyre ritkábban szállít érmeket a világversenyekről is annak ellenére, hogy egy olyan sportágról van szó, amelyet legfeljebb egy tucatnyi országban űznek komolyabb szinten.

A férfi- és női kézilabda is egyértelmű visszafejlődést mutat, különösen a női szakág esett vissza jelentősen, csupán egyetlen érmet szerezve az Orbán-kormány regnálása alatt, (viszont 1995 és 2005 között nyolcat), mára mindkettő lesüllyedt az európai középmezőnybe.
A jégkorong válogatott csak egy alkalommal jutott fel a legjobbak közé az utóbbi időkben és ma már a második vonalban való szereplésnek is örülhetünk.

sportok.png

Kiemelt csapatsportágak helyezései világversenyeken (EB és VB)

A labdarúgásunk körülbelül ugyanott tart, ahol 2010-ben. Egy rövid fellángolástól eltekintve az előző EB időszakában, a világranglistán ismét visszacsúsztunk, - az ún. ÉLŐ pontszámunk jobban megmutatja ezt mint a világranglista, amelyet a feltűnő torzításai miatt az utóbbi időben többször is módosítottak. Végeredményben mindkét számítás hasonló trendet mutat: fejlődésnek semmi nyoma.foci.png

A labdarúgás ÉLŐ-pontszámú ranglista helyezése

Ezeken kívül az asztalitenisz, ökölvívás, birkózás, cselgáncs, torna és az atlétika is hasonló képet mutat, egyre kevesebb a dobogós helyezés a világversenyeken: az úszás, kajak-kenu és a vívás "termeli" csupán a világbajnoki és az olimpiai érmek döntő részét.

Mindezzel nem lenne semmi problémánk, ha nem költenénk horribilis pénzeket folyamatosan ezekre a sportágakra. Más országokban már a sportági szövetségek vezetőit mind leváltották volna ilyen eredményesség mellett, nálunk viszont különféle összefonódások miatt, leginkább csak az edzők cseréje dívik. Alapvetően hibás rendszerre alapozva, gyenge játékosanyaggal (rossz beidegződésekkel teli fiatalokkal) azonban egyik edző sem tud csodát művelni.

Körülményesség, a teljesítménykényszer és a versenyszellem hiánya, alacsony kockázatvállalás, kényelmesség, belterjes módszerek, kontraszelekció (gyakran nem a tehetség számít), ködösítés és lavírozás, szélhámoskodás, rövid távú szemlélet - ezek olyan jellemzők, amelyeket a magyar sportolók jellemzésére gyakran használnak, de a magyar társadalom jelentős részére ugyanígy érvényesek.

A magyar extrém sport is nemrég még kiemelkedő eredményeket produkált, viszont ma már a "ne kockáztassunk" elv érvényesül e téren is és a fiatalok inkább a kapcsolatépítéssel, a megfelelő helyezkedéssel vannak elfoglalva. A kormányzati üzenet egyértelműen a "jók vagyunk", tehát a képességek fejlesztése nálunk nem annyira fontos. Mindebben tehát semmi igazán sport-szerű nincs, amely egyébként sem jellemző a kormányunkra.

Mindezek összessége jelenti Európát

Kontinensünk sem gazdaság, sem tudomány sőt még a tömegkultúra terén sem meghatározó jelentőségű már évtizedek óta. Milyen tényezők teszik egyedivé mégis, amelyek alapján kulturálisan elhatárolható másoktól?

1.Nem a kereszténység

Az amerikai kontinensen jelenleg jóval több keresztény él mint Európában, sőt Fekete-Afrikában is már közel annyian vannak, de nemsokára ott lesznek a legtöbben. Ha komolyan ragaszkodni akarnánk a keresztény Európa eszméjéhez (az iszlámmal szemben), akkor rengeteg afrikai bevándorlót kellene betelepíteni, - szerencsére egy ilyen őrült ötletet senki nem venne komolyan. Gondoljunk bele abba is, hogy az USA keresztény állampolgárai közül sokan aggódnak a szintén keresztény mexikóiak és más keresztény közép-amerikai államokból jövő bevándorlók miatt. Egyébként pedig a kereszténység bölcsője sem Európában, hanem egy negyedik kontinensen, Ázsiában volt. (Egy átmeneti korszakra az ún. európai középkorra mondható csak el, hogy kereszténység egyenlő Európa. Sokan ebben az egyébként eléggé sötét korba vágyódnak vissza. Amellett, hogy Kínával, Törökországgal és Kazahsztánnal kötnek szövetséget.)

2.Kevésbé fogyasztói társadalom

Az is jellemzi, hogy a fejlett országok közül az európaiaknál a legkevésbé elterjedt a konzumerizmus, a pazarló fogyasztói szemlélet. Elég ha megnézzük az egyes országok ökológiai lábnyomát, az is kifejezi az energiával való pazarlást: az USA 8,22 értékével szemben például a németeknél ez 5,3 ami még mindig nagyon magas, de lényeges különbséget jelent. A németeket és más Európai országokat éppen hogy azért kritizálják, mert a termelésükhöz képest túl keveset fogyasztanak. Vannak természetesen kivételek, a legközismertebb a brit turik esete, ahol az árubőséget az biztosítja, hogy az angolok minden évben lecserélik a ruhatárukat. Más jellemzők alapján is látni fogjuk, hogy a britek már kevéssé tartoznak Európához, ezért a brexit várhatóan növelni fogja Európa egységét. Legjobb lenne a Nagy-Britanniát elvontatni valahova az Atlanti-Óceán közepére, ott lenne a helyük, bár ez ellen a skótok bizonyára tiltakoznának.

Ja és akkor még ott van a rengeteg energia-nagyhatalom (Oroszország, Kína, USA, Szaúd-Arábia), amely szennyezi a világot a kőolajjal és a szénnel, lassítva a világ és Európa átállását a megújuló energiafogyasztásra.

Nem beszélve azokról az országokról mint Ausztrália, ahol az 5 éves TV-ket és egyéb megunt, de jó állapotú műszaki cikkeket gyakran kiteszik az út szélére és vesznek helyette újabbakat.

A környezetvédelem a mindennapokban és a kormányzati szinten is Európában a legfejlettebb, a megújulók részaránya a leggyorsabban növekszik.


3.Vagyoni egyenlőtlenség és szociális védőháló

Ha megnézzük a GINI világtérképet és kivesszük belőle azokat az országokat, ahol azért van vagyoni egyenlőség, mert gyakorlatilag mindenki nagyon szegény, akkor Európa fölénye jól látható a többi kontinenssel szemben. Ez köszönhető részben a szociális elvek alkalmazásának (pl. Skandináviában egyesek szerint félig szocializmus van), másrészt a hagyománynak, amely háttérbe szorította a despotizmust és lehetővé tette a polgárság felemelkedését. Oroszországban, Kínában és számos ázsiai országban még ma is nagy hagyománya van a despotikus egyszemélyi hatalomgyakorlásnak, ahol az uralkodó teljhatalmat kap és a vagyonok fölött is ő rendelkezik, a magántulajdonok biztonsága nem teljes még ma sem.

4.Együttélés a múlttal

Európában az emberek nagy része együtt él a történelmi múltjával, rengeteg a jó állapotú műemlék, amelyek nem csak turista attrakció, hanem szervesen illeszkedik a hétköznapokba, főtéri épületekként (pl. városháza, templom, üzletek), olykor egész városrészekben élnek az emberek régi lakóházakban. A jó állapotú műemlékek nagy száma nem feltétlenül annak köszönhető, hogy az országok végigrabolták a világot, sokkal inkább az okos kereskedők és egyéb vállalkozók gazdagodásának (az imént jellemzett despotizmus hiányának), és a kiegyenlített vagyoni viszonyok alapozták meg a demokráciák kialakulását is. A kisebb városokban és a falvakban a hagyományápolás, az ősi mesterségek valamint a kézműves termékek újjáéledése jellemző.

5.Kulturális kifinomultság

Sehol a világon nincs olyan kulturális sokszínűség és pezsgő kulturális élet mint Európa nagyobb városaiban. Ha csak a zenét nézzük: a popzene, népzene és a komoly zene kultúrája egyaránt virágzik számos városban, amelyet a különféle fesztiválok nagy száma mutat. A dizájn tekintetében az amerikaikat és másokat még mindig lekörözik az olaszok és a franciák (pl. divat terén), az európai ízlést kifinomultabb, a polgárai műveltebbek mint ami más, fejlett országokban jellemző. A kulturális élet szervesebbnek mondható és kevésbé a sznobok kiváltsága.

6.Alacsony bűnözési ráta és kevéssé elnyomó államok

Európa a béke szigetének mondható a bűnözést tekintve, Latin-Amerikával és Afrikával összevetve nagyságrendi különbségek vannak, de Oroszországgal és az USA-val szemben is jelentős a kontraszt. Kínában elvileg nem nagyon van bűnözés, léteznek viszont átnevelő táborok és politikai alapon történő bebörtönzések, valamint kiépül a megfigyelő hálózat. Oroszországban és Ázsia nagy részén politikai kapcsolatokkal is rendelkező maffiák uralma jellemző számos területen, az USA-ban is a lehallgatások, a drog elleni küzdelem és a fegyverhasználat miatti bebörtönzések rontják egyes térségekben az állampolgárok közérzetét.

7.A jelenlegi fejlettséget megalapozó eszmeáramlatok és a politikai sokszínűség

Európa mai képét a kereszténység mellett (sőt annál is nagyobb mértékben) a racionalizmus, a humanizmus és a felvilágosodás alapozták meg. Azok az országok lettek sikeresek, ahol ezek az eszmeáramlatok jelentős hatással voltak, viszont ahol a szerencsétlen földrajzi és történelmi viszonyok miatt kevésbé (Balkán, Oroszország, Ukrajna), ott jellemző ma is az elmaradottság, mert a társadalmi bizalom és együttműködés kultúrája kevésbé fejlett. (Az olajnagyhatalmak mint Szaúd-Arábia is gazdasági fejlettségükhöz képest igen fejletlen társadalomszerkezettel rendelkeznek.) Európa határait a politikai berendezkedés is jól jellemzi: a társadalmi kifinomultság és a versengő eszmék a politikai sokszínűség irányába hatnak: szocdemek, zöldek, kereszténydemokraták, szociáldemokraták, szélsőjobbos és baloldali populisták, liberálisok stb. A britekre jellemző egyedül a két nagy pár uralma, máshol a koalíciók sokkal változatosabbak.

8.A szélsőjobb fekete-fehér világképe nem illik a mai Európába

Az előzőek értelmében egy demagóg hazugság a kormányunk állítása, hogy Európában konzervatívak és balliberálisak harca zajlik, ez egy szélsőjobbos látásmód, amelynek az égvilágon minden "balliberális", ami nem illik a rendpárti, fasizmus felé hajló felfogásába. Európa színes társadalmaiban sehol sem akarnak harcolni "idegenek" ellen és nincs is erre semmi szükség. A törököknél, oroszoknál és egyes balkáni országokban van csak jelentős tere és vevőközönsége a nacionalista és szélsőjobbos retorikának, sőt a Balkánon most kevésbé, mert csatlakozni szeretnének az EU-hoz és emiatt vissza kell, hogy fogják magukat. Az orbánista politika azonban az országot egyértelműen kelet felé sodorja, a fent jellemzett európai normákkal szemben. Mivel az Európai Néppárt ezeket a normákat nem fogadja el, ezért valószínűnek tűnik, hogy a Fideszre adott szavazatok számunkra haszontalanok lesznek, mert a kormánypár képviselői nem fognak tudni részt venni az Európát érintő döntésekben, legfejlettebb protestálnak és kibicelnek. (Úgy járva mint az előző ciklusban a Jobbik, amely előzőleg az asztalra csapó ököllel kampányolt, azonban képviselőik legfeljebb csak közelről nézték, jó pénzért az Európa Parlament munkáját.)

9.A legöregebb kontinens

Európa messze a legidősebb kontinens jelenleg, egyszerűen azért, mert a nagy demográfiai ciklus itt kezdődött és itt van leginkább leszálló ágban. Erre különféle reakciók lehetnek, nem tudom eldönteni, hogy melyik a legjobb megoldás. Az egyik, hogy hagyjuk a létszámot fokozatosan lecsökkenni és a fokozódó automatizálással, vendégmunkásokkal pótoljuk a gazdaságok munkaerő igényét. Másik megoldás a bevándorlók betelepítése: jogos aggodalom, hogy ha a bevándorlás túlságosan tömeges, akkor elmoshatja és a saját képére formálhatja Európa jelenlegi kultúráját. Ez csak akkor lehet járható út, ha tudjuk szűrni az asszimilációra képes és a megfelelő kulturális sajátságokkal rendelkező bevándorlókat. Harmadik a természetes szaporodás ismételt felpörgetése, ami rövid, és középtávon nem jelent megoldást, inkább hosszabb távon (30 éven túl), amelyre a legtöbb országban vannak különféle törekvések. Itt megint nem egymást kizáró, hanem sokkal inkább versengő eszmékről van szó és a különféle megoldások ötvözéséről - ennek megértéséhez megint csak a kifinomultságon alapuló európai kulturális hagyomány ismerete szükséges.

10.Az európai identitás él és virágzik, a kontinens aranykorát éli

Számos egyéb terület mint a sport is azt mutatja, hogy Európa jelenleg is a csúcson van. (A legnépszerűbb sport a foci európai dominanciája bevándorlók ésszerű és eredményes honosítására mutat példát, a sport egyébként is jelentős motiváló erőt jelent a szegényebbek számára. Emellett más látvány sportágakban mint a Forma 1 és a tenisz is Európa van az élen.)

Különféle boldogságfelmérésekben szintén európai országok állnak az élen.

Olyan nagyhatalmak mint az USA, Oroszország és Kína számunkra sok tekintetben barbár országok maradnak, egyikre sem jellemző az a sokszínűség és kulturális gazdagság mint Európa országaira és kis régióira. Példaként az európai filmek jóval érzékenyebbek mint a giccses, látványosságra és brutalitásra menő holliwoodi alkotások.

Szélsőjobbos ultra-konzervatív emberek, köztük értelmiségiek is erős kisebbrendűségi érzésekkel küszködnek, ami onnan látszik, hogy mennyire indulatosan és ész nélkül támadják mindazt, ami "nyugatról" jön. Nem tudják azt, hogy az európai kultúra még sosem mosott el helyi értékeket (élnek és virulnak baszkok, katalánok, bretonok stb.), másrészt pedig a németek is tanultak valakitől késsel-villával enni, a franciák is stb, a kulturált szokásokat mindenki átvette valakitől. (Ellenben létezik olyan, hogy amerikai életforma, a saját uniformizáló szórakoztatási és fogyasztási szokásaival.) 

A nemzeti identitás és a regionális identitás semmilyen ellentmondásban nincs az európaival.

Megalománia és hatalmi gőg csupán azok törekvése, akik Európát szeretnék a saját képükre formálni és a versengő, sokszínű kontinenst valamennyire összefogó és integráló szövetségi rendszert ennek érdekében teljesen szétzilálni.

Ha a hitünk racionális döntés lenne, akkor nem ragaszkodnánk hozzá mindenáron

Nagyon ritka eset az, amikor egyik ember képes megváltoztatni a másik hitét és olyankor sem a puszta szavak döntenek - ez is arra mutat, hogy a hit nem a racionalitás szférájába tartozó jelenség. A Téveszmék c. blog egyébként nagyszerű cikke a hitről e téren kiegészítésre szorul, mert a hitet teljesen racionális döntésként kezeli.

 Érzelmi töltetet hordoz

 Ezzel szemben bármiben is hiszünk, a mögött rendszerint van egy erős érzelmi töltet. Mielőtt még lebecsülnénk az érzelmeink szerepét el kell ismernünk, hogy azok a mindennapi tetteinkben fontos szerepet játszanak, mert egyfajta súlyt adnak a gondolatainknak. Ezt mutatja az a tapasztalat is, hogy azok az emberek, akiknek az érzelmekért felelős agyterületük sérült, annak ellenére hogy intellektuális képességeik teljesen megmaradtak mégis elvesztették a döntésképességüket. (Akit  mélyebben érdekel "Az érzelmek logikája", olvasson Mérő Lászlót.)

 Létrejötte nem teljesen tudatos

 A hiteink létrejötte mintegy megelőzi a tudatos gondolkodást, nagyrészt tudattalan módon történik tehát, és később meghatározza a figyelmünk orientációját és szelektivitását is. A hitrendszer szűrőként működik a világ és köztem, arról szól, hogy mit tartok fontosnak, mire fogok figyelni. Mivel amiben az ember hisz annak csak a kifejeződését látjuk, ezért nem vagyok benne biztos, hogy könnyen meg tudjuk fogalmazni a lényegét - vagy még inkább, hogy egyáltalán törekedünk arra, hogy megfogalmazzuk (!), ami az egyik oka lehet annak, hogy olyan nehezen változtatjuk meg. (A másik oka, hogy sokat invesztáltunk a hitünkbe.)

Erre egy példa, hogy aki a török-magyar nyelvrokonságot vallja a finn-magyar nyelvrokonsággal szemben, az tudományos tényekkel azért nehezen meggyőzhető az ellenkezőjéről, mert a hite mögött nyilvánvalóan erős értékválasztások és érzések vannak. Először is kézenfekvő egy olyan feltételezés, hogy "egy nyelvet beszélni valakivel" a hétköznapokban egyfajta rokonságot, közelséget jelent (és ebből általánosítva nem foglalkozik azzal, hogy a népek szintjén ez esetleg teljesen másként van). Másrészt pedig aki ebben hisz, valójában nem is a nyelvrokonságot tartja fontosnak, hanem azt a képet, amelyet a magyar népről, a magyarságról gondol (harcias, küzdőképes, bátor stb.) Lehet, hogy az ő belső természetéhez közel áll ez a habitus vagy pedig a nemzeti önmeghatározás elve számára a fontos, amely a magyarság különlegességét, egyedülálló voltát e téren is jobban kifejezné.

A hit külső megjelenítése az is, hogy amit a pszichológia kimutatott, hogy Istent általában a szüleink mintájára képzeljük el. Tehát az a kiszámíthatatlan, haragvó Isten képe, amely a régi társadalmakban jellemző volt leginkább az apa képét jeleníti meg és nagyítja fel, azét az apáét, aki általában távol volt és nem nagyon ereszkedett le a gyerek szintjére, ha igen akkor is csak ritkán használva kedves szavakat. Egy példa arra, hogyan alapozódnak meg (2-3 éves korban) a személyes hiteink, teljesen tudattalan módon.

A hit valami olyasmi, hogy vannak belső jellemzőink, amelyek alapján egyedileg eltérhet, hogy ki milyen világban érzi magát jól és ami ehhez legközelebb áll, ami számára ezt legjobban reprezentálja a külvilágban, abban fog hinni, azt fogja választani. Az elme feladata pedig e téren nem több és nem kevesebb mint hogy megkeresse azokat a pontokat, bizonyítékokat, amelyek a hitünket erősítik és megvédjen az ellenérvekkel szemben (bizonyítsa be, hogy azok mind hazugságok vagy komolytalanok).

A hit sokszor valójában "negatív", tehát azért hiszek valamiben (ha ezt annak lehet nevezni egyáltalán), mert megvédhet azoktól a hitektől, amelyek esetleg nekem nem tetsző körülményeket hoznának létre. A politika világa rendszerint ilyen negatív hitekkel operál azaz félelmekre épít, emiatt jellemző a politikai viták negatív, másokat nem tisztelő és sok verbális erőszakot alkalmazó hangvétele.

 A hit alapján történő választás nem annyira digitális mint inkább analóg jellegű

Amikor a választásainkat digitális vagy-vagy alapon írjuk le, akkor elkövetünk legalább két alapvető hibát. Az egyik lehetőség annak figyelmen kívül hagyása, amikor nem választunk: például mert egyszerűen azt gondoljuk, hogy nincs elég információnk dönteni és másokra bízzuk a választást, akik jobban értenek az adott kérdéshez. (Később olyanokat fogunk megkérdezni, akiknek "hiszünk".) A másik tényező amelyet nem szabad elhanyagolni, hogy mekkora súlyt rendelünk a választáshoz, mennyire tartjuk fontosnak. (Ha egyáltalán nem fontos nekünk, akkor nem kell dönteni sem. Nem véletlen, hogy a kérdőívek is legtöbbször egy skálán kérnek válaszokat.)

A dolog a prioritásokról szól - a pozitivizmus által teljesen elhanyagolt, de az információs társadalomban mindinkább kibontakozó jelenségről, hogy nincs idő és energia mindennel foglalkozni, mindenkinek megvannak a saját fontossági sorrendjei. Például fontos nekem a szórakozás/kikapcsolódás de a közösségi-politikai aktivitás is, amiben per pillanat jobban hiszek az fogja eldönteni, hogy filmet fogok-e nézni vagy pedig kimegyek a többiekkel aláírást gyűjteni. A választásokon is ha nagyon bizonytalan vagyok, akkor valszeg. nem fogok szavazni ha viszont csak egy kicsit vagyok bizonytalan, akkor az fogja eldönteni, hogy leadom-e a voksomat, hogy fogom-e tudni teljesíteni az aznapra tervezett, akár időjárás által is befolyásolt egyéb tevékenységeimet (van ahol az időjárás előrejelzéseket is figyelembe veszik a közvéleménykutatók a részvétel előzetes becslésénél). Vannak tehát nagyon lanyha hitek és nagyon erősek is, a mérésükre a szavaknál a mindennapi tettek az alkalmasabbak és a súlyok idővel változhatnak.

 A hit sok esetben valóban csak pótlék

 Teljesen egyetértek azzal, hogy a hit a tudásunk réseit tölti ki és ahol van tudás ott már nem lesz szükség hitre. Tényleg úgy tűnik, hogy a hit és a racionalitás nagy mértékben egymással szemben álló jelenségek. Vallásos emberekkel néha előfordul, hogy megtapasztalnak valami olyasmit, amiben sokáig csak hittek, és ilyenkor úgy nyilatkoznak, hogy teljesen fölösleges már "hinniük", hiszen megtapasztalták. Az ilyen "hívőkkel" akik már nem annyira hívők mint inkább "tudók" az a fő gond, hogy az egyéni tapasztalatok teljesen szubjektívek, amelyeket sem ellenőrizni sem teljes mértékben átadni másoknak nem lehetséges. Egzisztenciális és sok érzékszervre vonatkozó tapasztalatokról van szó ilyenkor, sokkal inkább mint csupán elme játékokról, valamilyen szinten tehát ezek valósak. (Amelyeket persze nyilvánvalóan csak azzal hozhatnak összefüggésbe, amiben előzőleg hittek, akár Jézus akár Buddha volt, akármi más.)

A filozófusok sok esetben alábecsülik egyrészt a nem tudatos, sokszor érzelmi alapú folyamatok jelentőségét a racionalitással szemben - illetve nehezen kezelik a kettő viszonyát (pontosabban azt, hogy nem vagyunk annyira racionális lények mint amennyire gondoljuk). Másrészt alábecsülik a személyes tapasztalatok erejét is.

 A hit sok esetben egy "rossz befektetés"

 Ha valami mellett döntünk és éveken, évtizedeken keresztül abban hiszünk, akkor ez egyfajta szellemi befektetés és akármilyen butaság volt, (örökmozgók, lapos Föld, globális összeesküvés stb.) mégsem fogjuk hirtelen félredobni és a nulláról kezdeni. Súlyosan csalódni kell ahhoz egy "mozgalomban", felismerve azt, hogy a hitemre építve az "elvtársak" folyamatosan manipuláltak és kihasználtak, hogy teljesen kiábránduljak az éveken át építgetett álomvilágomból, és bevalljam a személyes kudarcomat.

Pedig mindannyian nagyon sok olyan dologban hiszünk, amelyek nagyon behatárolt esetben teljesülnek csak, - az ilyen spéci körülmények lehetnek kis világok (pl. a falu határán belül) még gyakrabban nem létező mesevilágok, a realitáshoz nem sok közük van.

Az a fajta evolúciós előny, hogy az ember előítéleteket fogalmazzon meg a saját hitvilágára építve, ahelyett hogy nyitottsággal közelítene a dolgokhoz, évezredeken át evolúciós előnnyel járt, a modern társadalmakban már (egy ésszerű határon túl) nyilvánvalóan hátrány az egyénre és közösségre nézve is. A vallási és egyéb hitbeli fanatizmusok kora lejárt, nyilvánvalóan csak terhet jelentenek a ma embere számára. Ennélfogva ha hitünk darabokra törik - köszönjük meg, hogy felébredtünk egy álomvilágból és új esélyeket kaptunk.

Hiszen a hitrendszerek mind olyan kis tákolmányaink, amelyek teljesnek akarják mutatni a saját valóságomat vagy valóságunkat, ennek érdekében minden más szempontot azonnal félresöpörnek. Az ultrajobberek például a klímaváltozást, (a klíma csak akkor és úgy változhat, ahogyan ők meghatározzák), a balliberálisok pedig például az ember közösségi lény voltát. A hit mindig a nagy egésszel foglalkozik, a nagy képbe nem illő kis részleteket nem képes kezelni, azokba pedig óhatatlanul "belebújik az ördög".

 A hit valójában nem spekuláció, ez voltaképp a pozitív oldala

 Pascal és mások is a hitet néha összetévesztik a spekulációval. Hogyha azért csatlakozom egy bizonyos valláshoz, mert úgy látom, hogy ők vezetnek el a mennyországhoz, akkor ez nem vallásos hit hanem képmutató spekuláció, ami a szöges ellentéte a valódi vallásos hitnek. (Ismét kidomborodik a hit és a racionalitás alapvető ellentéte, de ezúttal a hit javára.) A valódi vallásosság ugyanis a bizonytalanság felvállalása, egy mélységesen emberi gesztus: úgy letenni a garast valami mellett, úgy vállalni fel a felelősséget (már megint a súly!) és elköteleződni, hogy semmiféle garancia nincs amellett, hogy valóban jó döntést hoztam-e.

A saját belső értékeinknek a felvállalásáról és pozitív kinyilvánításáról van szó - ez a hit pozitív oldala. Azért is feltétlenül pozitív, mert leginkább csak egy horgony egy háborgó tengeren, másrészt pedig nem valami vagy valakik ellen irányul, hanem csupán annak közlése, hogy "ez a saját utam". Hitre főleg akkor van szükség, amikor nagy a sötétség, nehéz helyzeteken tud minket a személyes hitünk (belső lényegi önmeghatározásunk) átsegíteni.

 Vallás-e a tudomány, ha hiszünk benne?

Nem a tudományban kell hinni, hanem a tudományos megközelítésben, a tudományos módszerben. Rám ez annyira jellemző, hogy bárki bármit állít azt alapvetően légből kapottnak tartom addig, amíg nem támasztja alá tudományos jellegű érvekkel (vagy pedig elismeri, hogy szubjektív tapasztalatokról van szó, amelyek nem általánosíthatóak). Ez persze nem mindig lehetséges, és a bizonyítékok sem mindig egyértelműek, viszont amit közbeszédben hallani az 90%-ban különféle kevésbé megalapozott feltételezéseken, saját kis hitrendszereken alapul. "Lényegileg" persze igazak lehetnek az ilyen állítások, általában dekódolható belőlük valamiféle mögöttes közlési szándék, érzelmi töltet a kommunikáció folyamatában, ami méltányolandó és sokkal inkább közös pontot jelent mint a szavak pontos értelmezése. Engem ezzel együtt zavarnak az ilyen pontatlanságok, amelyek olykor a falusi pletykák szintjére viszik le az egyes közléseket (hiszen a net is sokszor úgy működik mint egy globális falu).

 

Egyébként az igazi vallásosság is teljesen különbözik a dogmatikus hittől: a buddhizmus egyes ágai ezt külön kihangsúlyozzák és a voltaképpeni fő cél a tanítvány megszabadítása a különféle dogmáktól, hogy képes legyen közvetlenül átélni az adott pillanatot. Sőt az evangéliumokban is találhatunk figyelmeztetéseket arra, hogy ne essünk áldozatul mindenféle dogmáknak és a tanításokat semmiképp se szó szerint értelmezzük.

Mégis naponta beleesünk az ilyen hitbeli csapdákba, néhány kivétellel szinte mindannyian. A saját kis hitvilágunkban élünk és azt védelmezzük botor módon éppúgy, ahogy a béka is jól elvan a kis langyos pocsolyájában egészen addig amíg az ki nem szárad.

A kormány pénzszórásából jól látszik, hogy mit gondol a társadalomról

Sajátos képet rajzol ki az, hogy a kormányunk milyen területeket nyom pénzzel, és ezáltal milyen társadalmat szeretne látni. El kell ismerni persze, hogy ezeket a látványos pénzszórásokat részben a kormány elődjeihez mérten viszonylag jónak mondható gazdaság- és pénzügy-politikája tette lehetővé, másrészt viszont a kedvező nemzetközi konjunkturális helyzet és az EU támogatások. Egyes területek támogatása a legtöbbünk számára többé-kevésbé elfogadhatónak mondható (pl. a családtámogatások), mások viszont nyilvánvalóan ésszerűtlenek, és ezek mutatják meg mélységében a kormányideológiát, amely más területek (oktatás, egészségügy, szociálpolitika, tudomány) rovására érvényesül. Ezek a támogatások egyébként nem minden esetben elhibázottak, vannak mellettük szóló érvek is, amelyek egy jobb elosztási rendszerben és ésszerű szinten jó irányokban mutatnának.

 1.Élsport támogatása

 A magyar élsport helyzete szemernyit sem javult, a labdarúgásunk egy átmeneti időszakot leszámítva ugyanott van a világranglistán mint tíz éve, exportképes játékosokat nem nagyon tudunk kinevelni. Stagnálás és hanyatlás jeleit mutatják más kiemelt sportágak is mint a kézilabda, jégkorong és a vízilabda. Azzal együtt, hogy még olyan nálunk szegényebb országok is mint Horvátország vagy Szerbia is e téren már messze leköröztek minket. A minden ésszerűséget nélkülöző TAO támogatások és az egyéb állami pénzek már az ezer milliárdot is meghaladták, és egy olyan közeget tesznek lehetővé, ahol a teljesítmények nem számon kérhetőek, az edzők nagy része csak sumákol és ködösít.

Nyilvánvalóan nem történik meg a tehetségek megfelelő kiválasztása és gondozása, emellett a játékosok hosszabb távú fizikai megalapozása is elmarad. Mindezzel persze semmi újat nem mondtam, ezeket ma már szinte mindenki tudja (aki egy kicsit is tájékozott), mégis gyakorlatilag elfogadjuk, hogy az államfőnek és egyes potentátoknak olyan költséges "hobbijai" vannak mint az NB1-es labdarúgó bajnokság és a stadionépítések. Az élsport helyzete és az ott uralkodó viszonyrendszer egyébként az egész társadalmat elég jól lemodellezi.

Tömegsportban egy fokkal jobb a helyzet: a labdarúgás az iskolákban valóban edzettebbé teszi a gyerekeket úgy, hogy a csapatjátékot is elősegíti (amihez valóban kellenek pályák, bár stadionok semmiképpen). Más tömegsportok fejlesztése ettől még egyelőre elmarad: a bicikliutak tervezése és kivitelezése olykor kívánni valót hagy maga után, a futáshoz pedig még mindig hiányoznak a parkok.

 2.Egyházak támogatása

Ez nem távolról sem olyan káros mint az élsporté és jóval kisebb mértékű kiadásokat is jelent, azonban itt is jellemző az áttekinthetetlenség és az elszámolás hiánya. A történelmi egyházak "homlokzata" egyre mutatósabb (templomok, zarándokhelyek, egyházi iskolák), ami elfedheti a belső hiányosságaikat. Nyilvánvaló, hogy az egyházak a magyar közép- és felső osztályokban szeretnének erős tömegbázisra szert tenni: az egyházi iskolákba többnyire az előnyös helyzetből induló gyerekeket veszik fel, még véletlenül sem a hátrányokkal indulókat. Mivel az állami iskolák többségében a körülmények igen szegényesek, ezért az egyházak tevékenysége növeli a szegregációt és csökkenti a társadalmi mobilitást.

Az egyházi iskolák egyik abszolút pozitív oldalát is ki kell emelni, azt hogy erősíti a közösségi szellemet a gyerekekben, nagyon sok közös programot szervez a számukra. (Bár az állami támogatás mértéke még ezt figyelembe véve is egy kicsit eltúlzottnak tűnik.) Másik pozitív oldala a viszonylagosan jó feltételrendszerben jó vagy elfogadható szintű szolgáltatási színvonal.

Viszont ki kell mondani azt is, hogy a jelenlegi helyzet pl. a katolikus egyháznak annyira kényelmes, hogy nem ösztönöz semmiféle teljesítményre és fejlődésre, ami konkrétan abban látszik, hogy a gyerekek és a szüleik számára a misék nagy része dögunalom. (Az idősebb generáció csupán az, amely elfogadja teljes egészében a szertartásosságot, mert már megszokták.) A miséken való részvétel egy "megadom a császárnak ami a császáré" típusú szükségszerű kötelességteljesítést jelent, mert a papok többsége csak rutinból dolgozik, nem törekedve arra, hogy értelmezni próbálja amit elmond és a saját egyéniségét is beleszőve közelebb hozza a tanításokat a mai gyerekek vagy felnőttek jellemző problémáihoz.

Arról szól ez csupán, hogy viselkedjetek jól, legyetek engedelmesek, amely egyébként nagyon kompatibilis a (teljesen idejétmúlt) poroszos oktatásunkkal. Egy száz százalékig normakövető társadalomra szocializál, amely nem csak hogy általában eléggé öntörvényű tehetséges embereket kiveti magából, hanem a diákokat is már afelé orientálja, hogy mindenből legyél eléggé jó. Nem pedig afelé, hogy fedezd fel, miben vagy igazán tehetséges és azzal foglalkozz a legtöbbet.

Emellett úgy tűnik, hogy az állam időnként megsérti az állam és egyház szétválasztásának alkotmányos alapelvét.

 3.Kormányközeli médiumok támogatása

 Ez eléggé rafinált módon érvényesül, egyrészt a legtöbb TV-, rádiócsatorna és újság tulajdonosai kormányhoz közel álló személyek így biztosítva azt, hogy a médiamunkásokat "megfelelően orientálja" arról, hogy mi lehet hír és hogyan lehet előadni. Másrészt azonban ezek a szerkesztési elvek a műsorokat a lakosság nagy része számára unalmassá, teljesen érdektelenné teszik, a reklámbevételek teszik hozzá azt az évi sok milliárd pluszt, ami a fenntartásukhoz szükséges.

Nem mondom azt, hogy amit csinálnak az feltétlenül és teljes mértékben rossz (például 20-25 évvel ezelőtti űberkritikus újságírás máshogy volt kiegyensúlyozatlan és máshogy volt rossz). A hírműsorok fő célja egyfajta nemzeti egység (mint érzelmi közösség) erősítése: részben olyanokról szól, akiken az állam valamilyen módon segít, másrészt az egységet veszélyeztető (potenciális) ellenségekről, akik a közösség (képzelt vagy valós) egységét megbonthatják. Érhető módon sokak igénylik ezt a fajta érzelmi alapú közösséget, sőt még a közös ellenség képe is ez irányban hat, mert elvben segítheti a nemzeti egységet. Ha körbenézünk, akkor viszont azt láthatjuk hogy semelyik sikeres országban nem jellemző ez a fajta médiapolitika, mert hosszabb távon rossz vért szül (bezárkózást, bizalmatlanságot és előítéletességet másokkal szemben - pl. az óriásplakátok is ezt erősítik).

Egyébként nem zárható ki teljesen, hogy a radikális, bezárkózáspárti konzervativizmusnak van igaza, legalábbis bizonyos esetekben: foglalkozzunk a családdal mennél többet és bulizzunk a haverjaikkal, mit érdekelnek minket az információs társadalom kihívásai, vagy bármiféle szellemi fejlődés.

Egyedi esetekben nem mernék ítélkezni, hogy ez a magatartás helyénvaló-e vagy sem. Amikor tömegessé válik, arra már láttunk sok eléggé hasonló példát, még a magyar történelemben is: legutóbb a '70-es években, amikor a társadalom nagy része elfogadta központi mantrákat. Az szocializmus volt, ami most van az annak nemzeti változata, tehát nemzeti szocializmus. (Ugyanúgy pátyolgatja az engedelmes állampolgárt, csak nemzeti színezettel.) Igen, ez is már egy lejáratódott rendszer, újfajta csomagolásban...

 4.Gazdaságfejlesztések

 Ez messze a legnagyobb nagyságrend, és leginkább az EU források felhasználását jelenti, évente több száz vagy ezer milliárdos nagyságrendet. Itt legalább háromféle pazarlás fordul elő, az egyik a szakértelem teljes hiánya: az ELIOS botrány ennek a legjobb példája, azonban elsikálták, a büntetőjogi felelősség fel sem merült (talán mert Orbán vejéről van szó, nem tudom). Ehhez hasonló példa, szintén a szélhámosság kategóriájába tartozik, amikor Matolcsy unokatestvérének bankja csődbe ment, sok ügyfelét megkárosítva.

Másik eset, amikor gyorsan el akarjuk költeni az EU milliárdokat olyan célokra is, amelyek nem fontosak: autópályát építünk arra, ahol alig van forgalom vagy idegenforgalmat fejlesztünk ott, ahol már telített a piac (pl. Tokaj környéke). Mivel egyes panziók később lakóépületté minősíthetőek át, így a történet elsősorban a NER-lovagok vagyongyarapításáról szól, de nem csak ők hanem rengeteg más vállalkozás valósított meg könnyű pénzekből olyan beruházást, amelynek megtérülése erősen kérdéses. Bod Péter Ákos is arra mutat rá legújabb tanulmányában, hogy az EU források elherdálását jelzi az, hogy a beinvesztált pénzek ellenére nem nőtt a magyar gazdaság termelékenysége, ezért megkérdőjelezi azt, hogy hosszabb távon mennyit fog tudni dobni a magyar gazdaságon az EU pénzek felhasználása. (Vagy pedig csak élősködésről van szó, amely addig működik, amíg a pénzek tartanak.)

Harmadik közismert veszteségforrás a pályázatok túlárazása, hiszen amennyiben haveri cég nyeri meg, akkor versenyeztetésre nincs szükség. Ez még önmagában nem lenne akkora probléma, hogyha versenyképes magyar vállalkozásokat hozna létre. Dél-Koreában is hasonlóan nagy volt a korrupció még pár évtizeddel ezelőtt, az állam ott is kijelölte a győzteseket. Alapvető különbségnek tűnik viszont, hogy ott a vállalkozások tulajdonosi és menedzsment köre igyekezett mindent eltanulni másoktól és kemény munkával világszínvonalú vállalatokat létrehozni. Nálunk nyoma sem látszik annak, hogy erős, nemzetközi szinten ütőképes, fejlett gyártási szerkezettel rendelkező magyar vállalatok jönnének létre. Ahogyan azt Róna Péter gyakran hangoztatja, a magyar gazdaság húzóerejét a nemzetközi multik adják, de egy ország sem volt még képes magasabb fejlettséget elérni erős nemzeti vállalatok nélkül. (Az élelmiszeripart és a mezőgazdaságot is beleértve, mindkettőnek jók az adottságai és lehetne erős "játékos" - de egyik sem tartozik az európai "A" ligába...)

Ez megint a '70-es éveket idézi, ahol a relatíve olcsó orosz olajra és nyersanyagokra épült a magyar gazdaság, azonban a rendszer nem kényszerített ki jelentős teljesítményeket, nyugodtan el lehetett lavírozni anélkül egy darabig, hogy a technológiát és a szervezetet modernizálnánk.

5.Alternatív valóságok építése

A független, valóságfeltáró és emiatt kormánykritikus műhelyeket meg kell szüntetni (CEU, Közgáz egyetem autonómiája, MTA kutatóműhelyei, civil szervezetek), mert nálunk a kormány mondja meg, hogy mi a valóság. (Pl. ha a "gender" szót kimondják, azzal már a szélsőjobbon egyfajta pavlovi reflexként sokan mozgósíthatóak lesznek verbális szinten.)

A közgazdaságtan és a történelem nagyon alkalmasak erre, mert (elnézést) mindenki bele tud pofázni. (Ellentétben mondjuk az orvostudománnyal, amely annyira körülbástyázta magát a szakkifejezéseivel, hogy elködösíthessék az egyszerű dolgokat is. A You tube-on lehet közérthető információkhoz jutni betegségekről, különben pedig annyira nehéz összerakni mint tinédzser korunkban a szexuális ismereteket.) Alternatív közgazdasági egyetem már működik az MNB irányítása alatt, alternatív történelmi intézetet most hoznak létre (az elfogult szemléletet már eddig is terjesztették a médiumokban a szakma által soha el nem ismert szakértők). Holott ott vannak az egyetemek és léteznek a különféle szakmai fórumok, ahol ütköztetni lehet a véleményeket, azonban a szélsőjobbos eszmék hívei valamiért mindig kerülik az ilyen vitákat és szeretnek a saját kis zárt köreikben megmaradni. (Hiszen az összes tudós egytől egyig kilóra megvették "valakik", csak ők lehetnek az igazság képviselői.) A laikusokat mindig könnyen lehet hülyíteni tetszetősnek látszó, de a tudományosság szigorú kritériumait nem teljesítő összefüggésekkel.

Lehetne még tovább folytatni a pénzszórásról szóló példákat az állami bürokrácia megbízható emberekkel való feltöltésével: mindenhol vannak olyanok, akik jó végrehajtói a politikai vezetésnek, annak ellenére,hogy a szakmai tudásuk eléggé gyatra.

 

Összességében azt lehet mondani, hogy a vezető politikai elitünk lemondott arról, hogy tehetséges és a feladatokra igazán alkalmas embereket hozzon helyzetbe, amely mögött egy olyan gondolat állhat, hogy Nyugat-Európa úgyis elszipkázná őket, mert az ottani fizetésekkel és feltételekkel nem lehet versenyezni. A fiatalabb generációk is észlelték ezt a fordulatot és a képességeik fejlesztése, tudásuk bővítése helyett inkább a kapcsolataik építésével próbálnak előbbre jutni.

Azzal önmagában még semmi probléma nincs, hogy egy országban középjobb színezetű nemzeti kormányok viszik a prímet, sőt számos esetben ilyenek rakták le a modern gazdaságok alapjait. A gond a hatalomkoncentrációval van, amely visszaélésekre ad okot - lehetne Fidesz vezette kormány sok éven keresztül, különféle koalícióban másokkal. A gazdaságunk fejlődése nem gyorsabb ma sem, sőt 2010-2014 között gyengébb is volt mint a régióban másoké, és egy alacsony bázisról mindig könnyebb relatíve nagy fejlődést elérni. Ezek alapján a kormányunk eredményei nem nevezhetőek kiemelkedőek, bár a régióban csak nálunk van stabil 2/3-os többségre építő vezérelvű rendszer.

Emellett pedig a választott irány egyértelműen Európából kifelé tart, a Balkán irányába való sodródást mutat, ők voltak szerencsétlen helyzetük miatt évszázadokkal elmaradva Európától. Nálunk is a kormány és köre ultrakonzervatív módon rég meghaladott 19.századi és 20. század eleji elvek alapján akarja a társadalmat irányítani.

Kik a felelősek a klímakatasztrófáért?

Na persze, hogy az "elit". (Nem is mi, mezei polgárok az tuti :) A dolog persze egy kicsit "rafkósabb" ennél: ha a probléma legfontosabb háttér okait képesek vagyunk feltárni, akkor már megfelelő gyógymódokat is fogunk tudni ajánlani.

Lapos közhelyek nem segítenek (akármilyen okos emberek is hangoztatják)

Kezdjük a másik végén. Van ugyebár a "fogyasztói társadalom" mantrázása. A "fogyasztói társadalom" emlegetése olyan mint a rágógumi, csak nyúlik és senki nem tudja megmondani, hol vannak a határai, évtizedek óta emlegetjük annyira, hogy lapos közhellyé vált. Ja, ami közhely az gyakorlatilag hamis állítás, hiszen ha a közhelyek segítenének bármit is, a világ problémáit már megoldottuk volna. A közhelyes mondatok voltaképp a gondolkodásunk lustaságának indikátorai.

Feltűnő, hogy mennyire nem használható, állítólag "fogyasztói társadalomban" élünk, de itt megáll a tudomány, egyszerűen nem lehet vele mint kezdeni. Egy tipikusan terméketlen kategória, nyilván mert túl differenciálatlan és túl széles körben alkalmazzák az eredeti jelentéséhez képest. Van ugye olyan, hogy "konzumerizmus", viszont ennek nincsen meg a saját Marxa sem Hitlerje, ez tehát nem klasszikus ideológia. Maradjunk abban, hogy ilyen nem létezik - olyasmi, hogy emberi mohóság viszont már sok évezrede igen, ezen kívül pedig a státuszfogyasztás is egy nyilvánvalóan létező jelenség (amikor attól vagyok valaki amim van).

Az arisztokrácia egykor diszkrét bája

Arisztokratának születni kellett a régi időkben, csak nagyon ritkán emelkedett fel valaki (illetve emelte fel a király) a legfelső társadalmi csoportba. Az arisztokraták a fényűzéssel jelezték a társadalom felé, hogy magasan fölötte állnak az egyszerű polgár életmódjának - luxusfogyasztással, kastélyokkal, pazarló életmóddal, csillogással stb. Senki nem gondolta régen, hogy a 21.században több milliárd ember fogja elérni az egykori arisztokrácia életszínvonalát (a mai középosztály és afölöttiek), ami már olyan mértékű, amit a Föld bolygó nem képes eltartani. (Ja, a legtöbb baj mindig abból származik, hogy "nem gondoltuk", "álmunkban sem jutott volna eszünkbe.")

A kapitalizmus azzal indult, hogy távolsági kereskedelem révén, majd később vállalatok alapítása nyomán létrejött egy olyan nagypolgárság, amely a vagyonának nagyobb részét nem az örökölt földbirtoknak és ingatlanoknak, hanem a saját üzleti sikereinek köszönhette. Megdőlt az a dogma, hogy a születés határozza meg, hogy ki milyen társadalmi osztályhoz tartozhat és megnyílt a meggazdagodás elvi lehetősége sokak számára.

Mindig az elit volt a példakép

Azt is tudjuk, hogy a gasztronómia, a divat és még sok minden az arisztokraták kastélyaiból indult és a köznép (módosabb része) próbálta valamennyire, egyszerűsített formában utánozni. Az emberek mindig felfelé néztek, a példát az elit szolgáltatta, őket próbálták utolérni. Mindenki az eggyel fölötte állót, a szegényparaszt a gazdag parasztot, a szegény pógár a gazdag pógárt a gazdag pógár az arisztokratát igyekezett majmolni. Az ipari forradalom lehetővé tette, hogy tényleg elérjük lényegében ugyanazt az életmódot (legalábbis a napnak annak a részében, amikor nem kell dolgozni).

Tehát ami a hintó volt régen azt a szerepet a gépkocsi tölti be, férfitársaságban egykor lovakról folyt a szó leginkább, mára a verda lett az egyik kedvenc téma.

Mi is jóval nagyobb házakat is építünk igen gyakran mint amekkorára valóban szükségünk van.

A szolgák hadát a különféle gépek helyettesítik.

A különféle zenészeket és komédiásokat manapság a TV csatornák, szórakoztató web oldalak stb. varázsolják elő.

Most ne jöjjön senki azzal az érvvel, hogy a középosztály mennyit szenved, mert ez esetleg igaz lehet Európában és az amerikai kontinensen, de a világ legnépesebb részén Ázsiában most érték el sokan ezt a szintet, közel 1 milliárdan vannak már és számuk gyorsan növekszik. (És akkor még nem volt szó a szintén népes felsőbb osztályokról.)

A pazarlás kódolva van a rendszerbe akár öltözködésről, akár táplálkozásról van szó, hiszen "megengedhetjük magunknak" ezt is, éppúgy mint az egykori arisztokrácia (nem a polgár és semmiképp nem a paraszt). Pontosabban szólva úgy tűnik, mintha megengedhetnénk.

A közlekedés módjával jól leírható, hogy az emberek milyen társadalmi réteghez tartoznak

Hans Rosling nyomán, a leggazdagabbak jellemző közlekedési eszköze nem ritkán a repülőgép: magánrepülővel, menetrend szerinti üzleti járatokkal, üdülési charter gépekkel utaznak. (Ez messze a legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma.)

A középosztály leginkább autóval közlekedik, a gazdagabbak nagy csili-vili batárokkal (amilyen nagyon jól megvédi a benne ülőt, olyan veszélyes egy baleset során a másik autósra vagy a gyalogosra...), a szegényebbek régi ütott-kopott vagy kicsi járgányokkal. (Igen gyakran az autó is kódolva jeleníti meg a társadalmi státuszt és a vagyont.)

Szegényebb országokban napi közlekedési eszköznek a bicikli számít.

Végül pedig Fekete-Afrika kis falvaiban vagy az ázsiai nyomornegyedekben vegetáló emberek örülnek, ha egy jó pár cipőt tudnak szerezni.

E téren mindjárt látványos változásokra van szükség

Például annak a felfogásnak a megváltoztatása, hogy nem a nagy autó a menő, hanem lehet nyugodtan közlekedni kerékpárral is, nem csak sporteszközként, hanem például munkába járás céljával is. A hollandoknál vagy a dánoknál előfordul, hogy a bicikliutakon reggelenként szabályos dugók jönnek létre olyan sokan használják, én egy kisebb városban naponta járva egy-két biciklisnél többel nem nagyon találkozom (a vadi új bicikliúton sem).

A leggazdagabbak számára sem lételem annyit repülőzni, hiszen ma már nem elemi szükséglet a személyek helyváltoztatása, az információ áramoltatása ezt nagyrészt képes helyettesíteni.

Akár ilyen dolgokkal is kezdődhetne az elit példamutatása.

Létezett puritán elit valaha is?

Általánosságban az elitek mindig is fényűző életet éltek, a királyokat és a főpapságot is beleértve, vannak azért kivételek. Ilyen kivétel a 20.század legpozitívabb hatású politikusa, Gandhi, de előfordult már régebben is, hogy megváltozott a társadalmi közfelfogás. A római korban is látni erre példát, amikor divatba jött áttérni a keresztény hitre és a gazdagabbak közül is sokan felhagytak a fényűző lakomákkal. A középkor végén a puritanizmus terjedt el egyes országokban. (A protestáns vallások eleve puritánabbak és kevésbé tartják fontosnak a külsőségeket mint a katolicizmus.) Ezek persze megint nem tömegesnek és általánosnak mondható, de mégis reményt adó példák.

 A vérbeli humán emberek kiválóan írnak, de kevéssé értik a modern világot

Élesen elvált a múlt században a humán és a reál (technokrata műveltség), a humán emberek tudnak az új jelenségekről, ezek hatásáról úgy írni, hogy az megragadja az olvasót, viszont azt lehet mondani, hogy szinte sokkot kaptak a változásoktól ("jövősokkot"), csak kapkodják a fejüket. Egyesek afelé tendálnak, hogy a kapitalista társadalmat szét kell verni, - mi itt Európa kevésbé szerencsés részén tudjuk, hogy valamennyire működőképes társadalmak helyén milyen borzasztó rendszerek jöhetnek létre néhány ember agyrémei nyomán. Nem kell semmit szétverni, annál inkább át kell építeni. (Vagy említhető a nagy filozófus Heidegger kedvenc példája arról, hogy a vízimalom mennyivel jobban illeszkedik a környezetbe mint a vízierőmű - a kettőnek azonban semmi köze egymáshoz, folyamokon szokás vízierőművet építeni, vízimalmot azonban nem, mert az első nagyobb áradás elvinné. Ráadásul a vízierőmű funkciója teljesen más, a folyószabályozáshoz több köze van.)

A másik annak a féligazságnak a hangoztatása, hogy teljesen mindegy, hogy bármelyikünk is környezetbarát életmódra tér át, úgysem nyom semmit a latban. Olyan ez mint a választások esetében: az én szavazatom abszolút semmit nem ér, nem fog múlni rajta semmi, viszont képes vagyok másokat befolyásolni előzetesen abban, hogy kire érdemes adni a voksunkat. A környezetvédelem esetében is a személyes példa a fontos, amivel hatással vagyok barátokra és ismerősökre. (Ha nyerünk egy kis időt az is számíthat.)

A politika világában is jelentős változások kellenek

Nyilvánvalóan a politikai elit által mutatott példák is nagyon fontosak. Zöld pártok, környezetvédő akciótervekkel a legtöbb országban elég gyengék. Nálunk talán egy 5% körüli párt, az LMP mondható ilyennek, a németeknél és az osztrákoknál azonban már nem véletlenül, nagyon feljöttek a "zöldek", középpártnak mondhatóak.

Nyilván az sem mindegy, hogy 60 éven felüli vagy 30-as éveikben járó politikusokról van szó, hiszen mennél fiatalabb valaki, annál jobban fogja érezni a saját bőrén a klímakatasztrófa hatásait. (Gondoljunk bele, hogy a ma élő emberek közül sokan megérik a következő századfordulót, amikorra már igen drasztikus változások várhatóak a környezetünkben. Sőt akár már 2050-re is katasztrofális állapotok uralkodhatnak.)

A női politikusok e téren talán jobbak, mert nem annyira kenyerük a folytonos kakaskodás a hatalomért mint egyes férfi kollégáknak, ezért több figyelmet tudnak fordítani a környezeti kérdésekre, amelyek egyébként is fontosabbak a számukra.

Nyilvánvaló az is, hogy a szén-, kőolaj-, gépkocsigyártó és egyéb ipari lobbikat is meg kell tudni fékezni, ez sem könnyű feladat.

Nem utolsó sorban pedig igen nehéznek tűnik rábeszélni a társadalom nagy részét arra, hogy a GDP jelentős, 10%-ot is meghaladó részét folyamatosan a környezet helyreállítására kell költeni. (Szén-dioxid megkötésre, vizek tisztítására, a természetes élőhelyek bővítésére, stb.)

Ráadásul világméretekben, az USA-tól Kínával bezárólag: amikor a környezet pusztulása elér egy pontot, az talán az előidézheti a szükséges fordulatot egyszerre nagyon sok országban. (A "jobb későn mint soha" esete lenne.)

 

Számos változás már nehezen elkerülhető, például tengerparti nagyvárosok víz alá kerülése vagy egyes területek szárazság miatti elnéptelenedése. Más területeken a természeti katasztrófák száma nőhet meg annyira (például szélviharok ereje), hogy speciális épületek nyújthatnak csak megfelelő biztonságot. A biodiverzitás csökkenése olyan mértéket érhet el, hogy a bioszféra sokfelé hirtelen összeomolhat, amely éhínségekhez is vezethet, stb.

 

Én úgy látom, hogy az ökológiai katasztrófa felelőse nem a "fogyasztói társadalomban" keresendő, hanem leginkább a hagyományos elit által évezredeken át képviselt életmód követésére vezethető vissza. Ezért a változás először a példaképek életmódjának szintjén kell, hogy megtörténjen, ami teljesen másfajta, a környezetünket jobban tisztelő életmódokat hozhat divatba.

 

Hogyan gondolkodnak ők?

Egy tapasztalt, profi politikus mint Orbán nagyon jól fel tudja mérni, hogyan gondolkodhatnak más politikusok valamint a választópolgárok. Ebből érdemes tanulni: nem állítom, hogy mindig képesek vagyunk pontosan meghatározni hogyan gondolkodnak mások, viszont fogalmat alkothatunk egyes felfogások fő jellemzőiről. A „másképp gondolkodók”, az én esetemben a NER-t, a NER médiát jelentik, akiknek a műsorai bevallom, hogy számomra teljesen nézhetetlenek és hallgathatatlanok. Viszont a saját magamból megfogalmazott ítéletek kivetítése helyett inkább próbálom megérteni, hogyan gondolkodhatnak tőlem eltérő felfogású emberek, "milyen rugóra jár az agyuk."

"Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája"

A rendszer egyik főidelógusának szavai rávilágítanak egy fontos gondolkodásbeli jellemzőre.Ha ismerős kapja meg a pozíciót, az számukra nem korrupció, hanem természetes dolog. Egy alapvetően bizalmatlan társadalomra az a jellemző, hogy akik megkapják a kulcspozíciókat azok ismerősök kell, hogy legyenek, a legjobb ha rokon vagy a rokonom ismerőse. Emiatt kell a pályázatokat is előre „lezsírozni” – igaz, hogy a társadalom megfizeti ennek az árát, hiszen nincs valódi verseny és az egyes projektek kétszer vagy háromszor többe fognak kerülni. A vezetők alapadottságként elfogadják, hogy a helyzet meglehetősen zavaros és a jogszabályok, jogszabályok megfelelő alkalmazása sem segít ezen (Európának ezen a fertályán), ezért ki kell szűrni, hogy valamiféle "zsidók" (meghatározhatatlan jelentésű szóként használva, mindig valamiféle számunkra ismeretlen gyanús, ravasz, feltehetően külföldi érdekeket szolgáló személyt jelöl) kerüljenek helyzetbe. Tiszta játékszabályokat, valódi versenyt nem ismernek és nem is érdekli őket az ilyen.

A legkisebb rossz elve: A társadalom múltbeli tapasztalatainak hatását nem szabad alábecsülni

Európa keleti felén ugyanis a választó nem várható a legnagyobb jó, hanem a legkisebb rossz alapján hozza meg a döntését: a legalkalmasabb helyett a szerinte legkevésbé alkalmatlan politikusra szavaz. A leginkább kerülendő "rossz" pedig mindenhol a közelmúltbeli tapasztalatokból adódik: nálunk ilyen az anokrácia, a demokráciának egy meglehetősen anarchikus formája, amelyet az egykori kommunista tömb országai először megtapasztalhattak. Nem az a fajta tapasztalat rögzült a fejekben, hogy a '70-es és '80-as években az Orosz Birodalom tartományai elvesztették az esélyét a nyugathoz való felzárkózásnak és a rendszer egyre inkább fenntarthatatlanabbá vált, amelynek egy várható következménye volt az összeomlás. Hanem az, hogy a zavaros helyzetben (amelyben a kommunizmus képmutató "etikája" került alkalmazásra) a naiv dilettantizmust a spekulánsok és különféle bűnszövetkezetek használták ki. Ennél pedig nyilvánvalóan bármiféle puha diktatúra jobb is és működőképesebb is.

Az inga-elv érvényesül: mennél inkább kilengett az inga egy irányba (és nálunk ez a 20.században sokszor megtörtént), annál inkább jelentkezik a vágy, hogy az ellenkezője majd jobb lesz. A tanulási folyamat lassú, a franciáknak is száz év volt megtanulni azt, hogy a rossz ellentéte nem a jó, hanem sok esetben egy másik rossz.

Ezen kívül egyes országok még ennél sokkal erősebb tapasztalatokat is szereztek: nyilvánvaló, hogy a románok nem szeretnének látni egy új Ceausescut, a szerbek sem egy új Milosevicset, a szlovákok, szlovének vagy a baltiak pedig egyáltalán örülnek az önálló kisállami létüknek. Ezekben az országokban a demagógia nem kaphat nagy szerepet mint a cseheknél sem, ahol a mérsékelt politika mindig bevált, a szélsőségeseket ők is elutasítják. Kicsit távolabbra tekintve a spanyolok sem vágyják vissza Franco-t, a görögök sem a különféle szélsőjobbos vagy szélső balos vezetőket, sőt a németeknek is jobban megéri az export és a gazdasági befolyás kiterjesztése mint a nagyhatalmi ambíciók (Hitler). Az oroszoknál, a lengyeleknél és nálunk azonban nincsenek ilyen erős tapasztalatok illetve a múlt ködébe vesznek, sőt a különféle puha diktatúrák vagy korlátozott demokráciák még aránylag működőképesnek is bizonyultak (Kádári és Horthysta nosztalgiák kultusza). Ilyen előzményekre vezethető vissza az, hogy más országokban jelenleg uralkodó felfogás mért tér el annyira a nálunk jellemzőtől.

Érzelem-vezérelt kultúrák

További jellemzője a NER felfogásnak és a rendszer tömegbázisának, hogy mindenképpen érzelem-vezéreltebb, ösztönösebb jellegű, hiszen amelynek befolyásától leginkább tart és amellyel szemben magát meghatározza az angolszász és észak-európai kultúra. A jelenleg dominánsnak mondható és látványos eredményeket produkáló "nyugat", a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrával együtt nagyon racionális és kevéssé vallásos (a vallást lényegében magánügynek tekinti). A vallásgyakorlás nem a ráción alapuló, hanem mindenképp érzelem-vezérelt emberi tevékenységek közé sorolandó, attól függetlenül, hogy az értékét lebecsülnénk.

Nálunk is a hagyományos vallásosság érzelem-vezérelt jellege domborodik ki, nyilvános módon, tehát nem választva el a közügyektől. Ez is érzelmekkel telítetté teszi ezt a fajta gondolkodást, mondhatni zavarossá és fogalmilag pontatlanná, ahol különféle dolgok összemosódnak. Az a paradox helyzet alakul ki, hogy olykor a hagyományos vallást nem gyakorlók figyelmeztetik a hívőket arra, hogy a keresztény vallást önkényesen használják fel. (Ez amiatt van, hogy a racionalitás individuális jellegű, a vallás pedig alapvetően közösségi tevékenység.) Másik ilyen paradoxon, hogy a rendszer kárvallottjai (falvakban tengődők, akik lényegében csak aprópénzhez jutnak), néha hevesen védik a NER-t azokkal szemben, akik jól jártak (mert pl. multi cégek jól kereső alkalmazottjai). Itt is a nacionalizmus pótlék szerepe domborodik ki azok esetében, akiknek az életkörülményei eléggé sivárak és kilátástalannak tűnnek.

Mások sem tudtak egyből késsel-villával enni

Természetesen minden országban léteznek sokféle módon gondolkodók, kérdés hogy mért van nálunk egy bizonyos fajta gondolkodásnak legalábbis relatív többsége minden mással szemben. (A relatív többségből a machiavellista hatalmi technikákkal lehetett eljutni 2/3-os többséghez.)

Ehhez megint azt kell megérteni, hogyan gondolkodnak mások. A délnémet átvette az észak-német sikerességének receptjét (pl. a hosszú távú pénzügyi tervezést), az osztrák és az észak-olasz a délnémetet a saját regionális sajátosságaikra átültetve. Amikor mi a németeket irigyeljük és kisebbrendűségi érzéseink lehetnek (Schmidt Máriának vagy más NER értelmiségieknek láthatóan vannak is), akkor elfelejtjük, hogy mindenki tanult valakitől egyszer kultúrát, leginkább angoloktól, az angol arisztokráciák egy csoportjától még pár száz évvel ezelőtt, de az új gondolatok és eljárások nagy része mind egy kis területen, a London-Amszterdam-Párizs háromszögben született évszázadokon keresztül. Mások tapasztalatainak, kiforrott eljárásainak felhasználása jólétet eredményezett, de sehol sem döntötte romba a helyi kultúrát.

Amit helyi magyar sajátosságnak gondolunk az sok esetben nem más mint visszalépés a múltba vagy egyszerűen balkáni és kelet-európai sajátosság. (Pl. macsó értékrend, más vélemények el nem fogadása, hatalomközpontú szemlélet.)

A falusias kultúrára jellemző nálunk és máshol is, hogy befelé forduló és olykor szélsőséges módon konzervatív. Azonban ez egyáltalán nem törvényszerű hogy mindig így legyen, hiszen az internet, a közlekedés és a társadalmi mobilitás lehetővé teszi a belterjesség meghaladását. A hagyományápolás és az idegenforgalom szép dolgok, azonban megvannak a sajátos korlátai, ami miatt igazi jólétet sosem eredményeztek (l. Görögország, Horvátország, Olaszország esetét). Többek között fejlett mezőgazdasági kultúrára, kisiparra és sokféle szolgáltatásra is szükség van vidéken az igazi fejlődéshez.

A NER-kompatibilis felfogás elterjedtségének jól látható eredményei

Hosszasan lehetne sorolni, csak néhány nyilvánvaló példát emelnék ki. Az egyik nyilvánvalóan a hatalom korrupt voltának a tolerálása és a vezérkultusz elfogadása (ami egyfajta parancsuralmi rendszerben való hitet is feltételez, ahol nem kell gondolkodni, hanem az egyszemélyi vezető leosztja a lapokat és a társadalom szépen végrehajtja). A "Mire készül Brüsszel" jelmondatok logikailag teljesen hibásak, hiszen úgy kezeli az EU-t, mintha egyszemélyi vezető (egy Orbán-ellenlábas) irányítaná, holott a legtöbb esetben épp az a fő baj az EU esetében, hogy nem nagyon lehet egységes akaratról beszélni. (Illetve ahol lenne, azt Orbán utasítására Szijjártó rendre megvétózza.)

Az is a sajátossága, hogy csont nélkül átmennek Orbán olyan mondatai, hogy "a magyarok ezt vagy azt akarják", sőt még az utca járókelőit megkérdezve is ilyen buta általánosításokat lehet hallani. Még ha a magyarok többsége per pillanat hajlamos is azokat elfogadni, amit a kormányfő mond, ez akkor is távol van a társadalom egészétől. (A választók kábé fele nem a Fideszre szavazott a legutóbbi választáson.) Tőlünk nyugatra az ilyen mondatok elképzelhetetlenek, ott nem ez a cél és a társadalom egész légköre sem olyan, hogy lenyomjam a másik embert, sokkal inkább az együttműködést keresik mint azt, hogy a másik mért lehet a vetélytársam. A mai kor jellemzője emellett, hogy a fizikai erőszakot és a kényszerítést a verbális agresszió váltotta fel a közéletben - ami egy bizonyos szempontból előrelepésnek is mondható, bár esetenként ez is tehet tönkre életeket.

Van még persze olyan is, hogy a hatalom logikája

A saját szándékaimat elrejtem, titkosítom. Azokat az információkat hangsúlyozom, amelyek engem igazolnak, a többit elbagatellizálom. A hatalom is akkor biztos ha totális, akkor érzi magát a vezetőség biztonságban. Emiatt mindent kontrollálni kell, az oktatástól a tudományon át a bíróságokig bezárólag. Az ellenséget folyamatosan keresni kell, a biztonságérzetet csak ez tudja megerősíteni. Az egoista, hatalom-centrikus vezetés mindig a harcot és a konfrontációt fogja keresni.

Elhitetni, hogy a világ működése alapvetően egyszerű

Ha egyszerűen működik, akkor mindenki bele tud szólni (vagy akár még "pofázni" is), a tudásától és képzettségétől teljesen függetlenül - lényegében erről szól a populizmus. A brüsszeli bürokraták pedig mindent túlbonyolítanak. Ellenérv ezzel szemben, hogy többnyire jogszabályokról van szó: mutasson valaki olyan nem jogászt, aki érti és értelmezni is tudja a magyar jogszabályokat: elég annak egy speciális területét venni, azt hiszem nincs olyan. A politika is jogokról és kötelességekről szól ezért szükségszerűen bonyolult, de igaz ez a gazdaságpolitikai kérdésekre, ha itt bármibe belemegyünk legyen az globalizáció vagy pénzügyi egyensúly mindig nagyon bonyolódik és árnyalódik a kép. A világunk ilyen manapság, nagyon specializált szakemberek tudnak csak eligazodni egyes kérdésekben, részterületeken - a populizmus pedig tagadja ezt és a múltba fordul, amikor a világ még nem volt ilyen.

Egy hibát szerintem valóban elkövet a tudományos és szakértő elit: hajlamosak belterjessé válni és csak egymásnak írogatni cikkeket. Nem törekednek arra, hogy a munkájukat időnként nép-szerűsítsék, olyan egyszerű konklúziókra jutva, amelyet még az a bizonyos "Mari néni" is megérthet.

Az a bizonyos arany középút lehet a cél

Általában el lehet mondani, hogy a szélsőséges gyakorlatok bármilyen irányban hibásak szoktak lenni. Például a bíróságok teljes függetlensége ugyanúgy gyakorlatilag lehetetlen és életszerűtlen, mint amennyire nagy hiba a politikai elvárások érvényesítése. A bíró tevékenysége azért jó példa, mert lényege a különféle jellegű érvek mérlegelése. Ehhez szükség van orientációra, időnkénti vitára és bírálatra is, hogy a körülményekhez képest igazságos ítéletet hozhasson. Ha nem kap orientációt (pl. precedensek alapján vagy a legfelső bírói fórumoktól), akkor sok lesz az önkényesnek mondható vitatható ítélet. (Azt is el kell fogadni azonban, hogy nem mindig lehetséges igazságos döntést hozni, vannak esetek, amikor nem állnak rendelkezésre egyértelmű bizonyítékok vagy a törvényi szabályozás sem egyértelmű.) Viszont az a bírói vezető, aki politikai szempontok alapján dönt, azzal a saját szakmáját értékeli le - egészséges társadalmak jellemzője, hogy az emberek elhiszik, hogy a munkájuk ugyanolyan fontos és értékes mint másoké, ennek nyomán a konfliktusokat is egyenes gerinccel bátran felvállalják.

Május 1. mint a "nemzetköziség" ünnepe és az EU

Valójában nem ünneplünk semmit ezen a napon, a nemzetközi munkásmozgalom ünnepeként indult és az országok túlnyomó részében még ma is ünnep és munkaszüneti nap annak ellenére, hogy nemzetközi munkásmozgalomról már nem nagyon lehet beszélni. Nálunk és más volt szocialista országokban is hivatalosan a "munka ünnepe", mégsem ünnepli senki a munkát ezen a munkaszüneti napon.

Érdekes módon május 1. az EU-hoz való csatlakozásunk ünnepe is, ergó azt is lehetne mondani, hogy a sokszor lejáratódott, nem túl szalonképes nemzetköziség ünnepe. A nemzetköziség szocialista eszméjét különféle hazug mozgalmak többször szembefordították a nemzetállammal, mintha egymást teljesen kizáró fogalmakról lenne szó. Ma ismét a nemzetállamok egyfajta reneszánszát éljük, azonban nem lehet azt mondani gyakorlatilag semmire, hogy olyan abszolút értéket képviselne, amellyel kapcsolatban ne lehetne túlzásokba esni, a nemzetállam sem kivétel ez alól. (A mértéktartó megemlékezések nagyon elegánsak és felemelőek tudnak lenni, azonban a nagy magyarkodás már hamis pátosz érzetét keltheti.)

A Föld bolygón szükség van nemzetek közötti együttműködésre, szövetségi rendszerekre és közös szervezetekre, még akkor is, ha ez időnként beleütközik egyes nemzetállamok érdekeibe és konfliktusokat szül. A nemzetek fölötti szerveződések ugyanis megelőzhetik vagy tompíthatják még nagyobb, államközi konfliktusokat.

Mindez persze borzasztó unalmasan hangzik, sokkal izgalmasabbnak tűnik az olyan, szükségszerűen bürokratikus nemzetközi monstrumoknak mint az EU-nak ellenálló kis országok esete. Ez olyan mint egy mai akciófilm a magányos meg nem értett hőssel, aki az egész világgal küzd egyedül a maga igazáért. A politikai marketing is leggyakrabban erre épít és ennek megfelelő vezetői imázsokat igyekszik kialakítani. Nálunk is népszerű az EU-val keményen szembeszálló, harcos kormány, amely az igazság bajnoka is sok esetben. (Elűzi a gonosz bevándorlókat és segít az olyan szerencsétlen kiközösített országocskákon mint Oroszország, Kína vagy netán Venezuela - a filmklisék nyelvére fordítva valahogy így néz ki a dolog.)

A Fidesz kommunikációja lényegében arra megy ki, amelyet saját magukkal is próbálnak elhitetni, hogy a teljes hatalomkoncentráció (fasiszta vagy kommunista rendszereket idéző megvalósítása) szükséges ahhoz, hogy képviselni tudjuk a nemzeti érdekeinket a világban. Ez tényleg a múltat idéző gyakorlat, ma már senki sem így gondolkodik a modernnek mondható országok vezetésében.

Ennek a fajta politikai iránynak az elfogadása egy tanyaközpontból szemlélt világnak felel meg, ahonnan nézve a Föld teljesen lapos. Jöjjön ide valaki és bizonyítsa be az ellenkezőjét (arra nem gondol persze, hogy neki kellene kimozdulnia néha, hogy másként is szemlélhetné a világot).

A reálpolitika világa kicsit más: a komolyan, nem csak szavakban elszigetődő országok mind rosszul járnak (főleg ha nincs olajuk vagy más értékes ásványkincsük). Nem véletlen, hogy a balkáni országok egytől egyig pályáznak az EU-ba. A történelmi példák pedig azt mutatják, hogy a nagy birodalmakkal szembeszálló, még az USA-nak is hadat üzenő Magyarország hosszabb távon rosszabbul járt az olyan okosan lavírozókhoz képest mint Románia.

A nemzetköziség rosszul hangzó, de létjogosultságát el nem vesztő elvét a bal oldali pártok képviselik a leghitelesebben. Amíg a nemzeti kormányok megalakítása az esetek nagyobb részében a jobbközép nemzeti kormányok vezetésével történik manapság (legtöbb esetben koalícióval más pártokkal), az államok fölötti szervezetekben mint az EU, ugyanilyen logika alapján a baloldali pártok kellene, hogy nagyobb szerepet kapjanak. Ennek ellenére a mérsékelt jobboldaliakra való szavazás is jó lehet, bár a javaslataik kevésbé ambíciózusak és mindig először azt az elvet néznik, hogy nem sérülhet-e véletlenül a Nemzetek Európájának elve (lényegében a mostani status quo).

Most persze sokan arra gondolnak, hogy a balosok juj, miket fognak művelni, a nagy ipari lobbiknak fognak kedvezni és az illegális bevándorlásnak. Az Európai Parlamentnek azonban nincsen meg az ehhez szükséges törvényalkotó jogosultsága, sőt még az EU-ban elfogadott törvények is ritkán kényszerítő erejűek az egyes tagországokra nézve. Egyrészt az EU alapvetően konszenzusos alapon működik, másrészt pedig a legfontosabb döntéseihez de facto az egyes országok parlamentjeinek vagy kormányainak hozzájárulása is szükséges.

A messze legrosszabb választás EU-szkeptkikus pártokat küldeni a parlamentbe, mert elég nehezen hihető, hogy ezek a pártok az EU megreformálását tudnák elérni annak lényegi szétverése nélkül. A Jobbik a legutóbbi EU választáskor az asztalra csapó ököllel kampányolt, azt ígérve, hogy keményen ellenőrizni fogja az EU bürokraták működését. Ez az ígéret abszolút semmilyen eredménnyel nem járt, eltekintve Morvai Krisztina hisztérikus kirohanásaitól, amelyet nem értett senki az EU parlamentben (a hisztis hangnem miatt).

Most a jobbra tolódott Fidesszel az a helyzet, hogyha nem egy néppárt frakciójaként ülnek benn a képviselőik, márpedig ez könnyen megtörténhet, akkor ez lényegében olyan mintha a fideszes képviselőket teljesen fölöslegesen küldtük volna ki, nem sok vizet fognak zavarni. (Remélve azt is, hogy a mérsékeltebbé vált Jobbik is elfogadásra lel a néppárti, többségében kereszténydemokrata frakcióban.)

A Fidesz egész szellemisége egyébként manapság nem EU-kompatibilis, - titkos szerződések gyakorlata, nyílt kampány az EU ellen, az EU törekvések megvétózása (pl. közös gazdaságpolitika Kínával szemben vagy közös bevándorláspolitika), Oroszország és Kína trójai falovává válni stb. Számomra nem tűnik valószínűnek, hogy az EU szavazás után hirtelen mérsékeltebbé válik és EU-konformabbá a Fidesz politikája, amely a Néppárba való visszatérésüket eredményezhetné.

Nagy valószínűséggel továbbra is a mérsékelt jobboldali, kereszténydemokrata jellegű pártok fogják jelenteni az új Európa Parlament súlypontját is, tehát maradhat a stabilitás és a fontolva haladás politikája.

Kivéve persze, ha tömegek fellázadnak mint a britek a Brexit esetében: az EU-szkeptikus szemlélet megerősödésével az 1/3-osnál erősebb, blokkoló kisebbség jöhetne létre, amely kaotikus, széteső kontinens képét vetíti előre ugyanúgy, mint ahogy az Egyesült Királyságot is a gazdasági és politikai szétesés fenyegeti.

A munka egyébként a szláv eredetű "muka" kín szóból ered. Dolgozni mindig fáradságos, általában háládatlan és semmi látványos nincs benne - emiatt valóban megérdemel egy ünnepnapot. A politikában is a munka izzadságszagú megállapodások kidolgozását és elérését jelenti, - amiben egyébként az EU különféle bizottságaiban dolgozó képviselőink is keményen részt vesznek, bár erről nem szokás beszélni. Nem csoda, hogy dolgozni nem akar senki, leginkább arra az 1%-ra vagy annál is kevesebbre szeretünk mutogatni, akiknek már a pénz fialja a pénzt.

Ettől függetlenül a sok munka nem megúszható, akár fizikai akár (manapság már egyre gyakrabban) szellemi jellegű, a különféle destruktív mozgalmak (akár vörös, fehér, barna vagy egyéb színezetűek) által ajánlott könnyebb utak eddig még mindig csak katasztrófákhoz vezettek.

Információs buborékban élnek vagy csupán szolgalelkűek?

Az ideológiák úgy keletkeznek, hogy jön egy kis elszánt csoport mindenféle vad eszmékkel és a körülöttük, velük kapcsolatban levők egy idő után elfogadják (belemennek a buliba), mert annyira gyakran hallják. Ez a fertőzés láncreakció módjára terjed tovább úgy, hogy a legtöbben nem gondolják komolyan az egészet csak azért mondogatják, mert úgy gondolják, hogy mások hisznek benne, hogy ez a közvélekedés. A csoport kedvéért belemennek a buliba.

Ez pont olyan, mint amikor egy rossz partiban valaki kitalálja, hogy igyunk féktelenül, igazából senkinek sincs hozzá kedve, de mindenki azt hiszi, hogy a többieknek van. Az eredmény egy olyan kollektív lerészegedés, amit senki nem akart.

Legutóbb Rétvári Bence tette le a „hűségesküt” a Vezetésnek, pontról pontra felmondva és konkrét példákkal is illusztrálva a kormányideológia téziseit. Nem tudom eldönteni, hogy egy szektásnak is nevezhető információs buborékról van-e szó (tehát komolyan gondolja) vagy pedig csupán szervilitásról, a rendszerbe való betagozódás bizonyításáról.

Az információs buborékban való létezés szinte mindannyiunkra jellemző majdnem hogy kivétel nélkül, kimutatható és mérhető módon (a közösségi média kezeli is ezt a jelenséget, mindenkinek a saját ízlése szerinti eseményeket tálalja), a NER világa csupán az átlagosnál szektásabb, kirívó példája ennek a jelenségnek.

A konformitásra törekvés is emberi sajátság, de amikor bizonyos eszmék fanatikus hangoztatása történik afféle nyilvános hitvallás folyamatában az már nagyon gáz, ott tényleg kilóg a lóláb. Rétvári nyilatkozatát pedig érdemes ízekre szedni, mert a kis apró részletekben ott rejlik a sok kis szarvacska.

Szent II. János Pál pápa” – maradhatnánk talán abban, hogy a „szent” vagy a „boldog” valójában egyházi szakkifejezések, és nem a nagy nyilvánosságra tartoznak? Ne egy „hivatal” állapítsa már meg, hogy valaki szent ember volt-e vagy nem, - én ismerem a pápa életét valamennyire és másokra gyakorolt hatását is, és ezek alapján úgy látom, hogy nyugodtan nevezhetjük "szent embernek", de az ilyesmi legyen inkább egyéni megítélés kérdése.

Katolikus templomok lerombolása Németországban” – ez egy durva csúsztatás, mintha jönne egy láthatatlan háttérhatalom és ledózerolja a templomokat, hogy a helyükön bevásárlóközpontok épüljenek. Tudomásul kell venni, hogy Németországban miként a világ nagy részén a hagyományos értelemben vett vallásosság  csökkenőben van, a falvak (sajnálatos módon) kiürülnek és a templomok funkciótlanná válnak. Nálunk is egyre nagyobb a lelkészhiány, aminek nem örül senki, de mégis jellemző tendencia. Kivétel képez térségünkben Románia, ott épül a sok templom – ők kábé annyira vallásos nemzet lehetnek mint amennyire a sok stadion építése nyomán mi sportnemzet... de éppen az egészségügyi ellátás színvonala sem a kórházak számától függ.

Számos példát lehet említeni kereszténységgel kapcsolatban pro-kontra, kitegyék-e a kereszteket a közhivatalban vagy nem, Mikulásnak nevezzék e a „Télapót” vagy nem (ki hogy akarja, mért ne lehessen többféleképpen), kontextusából kiragadott eseteket csak úgy előrángatni, ez a fajta demagógia simán elmegy nálunk csont nélkül.

Brüsszeli birodalom” – nem az inkább a probléma, hogy NEM birodalom? Az USA, KÍNA és Oroszország birodalmakra jellemző külpolitikát és gazdaságpolitikát is folytatnak. Az EU soha nem egységes sajnos, ezekkel az országokkal szemben, emiatt a világpolitikai súlya kisebb mint amilyen lehetne. Nem lehetne IDŐNKÉNT, bizonyos esetekben birodalomként működni, amely egységes fellépést jelent? Nincs sem közös hadsereg, sem közös határőrség, a legtöbb törvény a tagállamokra nem kényszerítő erejű, simán ki lehet bújni alóluk. Az egységes fellépés hiánya emiatt Európa a világpolitikában gyakorlatilag nem tényező. Magyarország méretű vagy akár ötször ekkora országok is csak akkor lehetnének jelentős tényezők, ha közös fellépéseket támogatnának, az Orbán-kormány pedig látványosan ennek az ellenkezőjét teszi, az európai együttműködés maradványait is szétveri.

Genderizmus” – ez a szélsőjobb vesszőparipája, egyszerűen annak el nem fogadása, hogy a családok és a nemek közötti munkamegosztás folyton változott, mindig más volt 500, 200 vagy 100 éves időtávra visszatekintve. Genderizmus leginkább ultra jobbos fejekben létezik, de senki se tudná pontosan megmondani, mi is az.

Liberális” – ez már megint nem nagyon megfogható, kit nevezhetünk annak. Orbánékhoz képest Európa 90%-a kisebb vagy nagyobb mértékben liberálisABB felfogású, de a keresztény néppártokat liberálisnak nevezni (márpedig ők függesztették fel Orbánék frakciótagságát) elég meredek állítás. „A” liberálisok – egy kis létszámú párttól eltekintve ez nem létező kategória, azonban a szélsőjobbnak sosem a fogalmi pontosság volt az erőssége.

Az ellenzék” ezt vagy azt csinálja – amikor a fideszesek így fogalmaznak, az annyira durva, hogy afölött megint nem szabad elsiklani. Ugyanis nincs semmi közös a magyar politikai pártokban, mind mást tart fontosnak a DK-tól a Jobbikig. Egyetlen közös bennük, hogy próbálnak tenni valamit a Fidesz demokráciát romboló hatalomközpontosító törekvéseivel szemben, azonban összefogásra nem nagyon képesek (a lengyelekkel ellentétben). Ez megint egy nagyon durva, hogy aki a Fideszen kívül van (tehát ellenzéki), az mind biztosan tévedésben él, ők lehetnek csupán az Igazság tudói, ami pont úgy hangzik mint egy vallásos szekta tanítása.

Liberális intolerancia” – ebben talán van valami. Igen, létezik a campusok vagy értelmiségi körök, baloldali médiumok hasonlóan belterjes véleménybuborékja és arrogáns mindentudó fellépése. Tessék velük vitatkozni, de ne úgy, hogy a saját mondókátokat szimplán pufogtatni és mindig ugyanazt hajtogatni, hanem valódi párbeszédet folytatni. Rendesen felkészülni és a TUDOMÁNYOS adatoknak is utána nézni, mert jelenleg a szélsőjobb tudományos felkészültsége nagyon gyatra. A tudomány fórumai nyilvánosak, még az olykor dogmatikus nézeteken is lehet változtatni. Ehhez azonban nem a feltétlen hatalomátvételre, hanem kompromisszumokra való törekvésre is szükség van.

"A bevándorlók hozzák magukkal a konfliktusokat a szülőföldjeikről" – néha igen, de általában nem hozzák, miért is hoznák, amikor az itteni életkörülményeik teljesen mások. Viselkedési hiányosságaikat azokat esetleg igen, pl. a nők molesztálása előfordul vagy máskor előrántják a késeket sajnos. (Lehet hogy Rétvári erre gondolt.)

Jelenleg a felszólalásaik színvonala miatt leginkább csak megmosolyogják a fideszeseket az EU fórumain. Én is csupán nevetni tudok Rétvárinak azon a mondatán, hogy „a Nagy-Britanniát elüldöző, migránsokat behívó brüsszeli politika” – hiszen a britekhez nem az EU-n át mennek a migránsok, hanem repülővel és hajón Pakisztánból vagy más volt gyarmatokból. A Brexit (nem biztos, hogy a mellette kampányolók ezt felfogták volna) pontosan a muzulmán és hindu migránsok preferálása az EU-ból érkező lengyel és magyar (keresztény) bevándorlókkal szemben.

Populistának bélyegezve” – politológusok neveznek így hasonló sajátossággal jellemezhető rendszereket, Putyintól Trumpig bezárólag, ebben semmi megbélyegző nincs. Tessék jobb elnevezést találni, az hogy „illiberális” az nem jelző, hiszen az inkvizíció is az volt, az iráni muzulmán diktatúra is, Észak-Korea is az és Hitler is illiberális volt.

Az egész interjú feszültséget gerjesztő, harcos beállítottságú, mondhatni orbanizmusból jelesre vizsgázik. A dolog ott dől el, hogy amikor egy konfliktussal szembesülünk, például a bevándorlással kapcsolatos problémákkal, akkor a levont következtetések felfogástól függően gyakran ellentétesek lesznek. A különféle felfogások ellentétes irányba fordulnak: a keményvonalas irányzat a feszültséget rendcsinálással és harccal akarja orvosolni, a pacifistábbak pedig éppen az erőszak eszkalációját, a harcot akarják mindenáron elkerülni. Úgy gondolom, hogy általában az utóbbi a szerencsésebb megoldás, bár lehetnek helyzetek, amikor a keménységre és némi erődemonstrációra is szükség van. Ezt nagyon jól leképezi a „rendpártiság” kb. 15%-os európai aránya, ebből a sorból kilóg Magyarország, afféle Mordor földjének tűnhetünk külföldi szemmel, a kormánypropaganda folytonos agymosásának köszönhetően.

Nem vagyunk Mordor földje szerencsére, (legalábbis egyelőre) a kormány számos területen elfogadható vagy jó teljesítményt nyújt: a gazdaságpolitika nálam 10 pontból legalább 7 (jobb mint az elődjei többsége), a családtámogatások is pozitívnak tűnnek, olyanok mint a hagyományápolás, piacvédelem nálam szintén rendben vannak. (Az előző kormányokhoz képest mérve mondható ez, bár egy holland vagy dán kormányhoz viszonyítva már nem biztos, hogy ennyire kedvező lenne az értékelés.)

Azonban a félelem tükröződik sokszor a bírósági tárgyalások kényes ügyei során, a médiamunkások vagy a köztisztviselők megszólalásaiban.

A csoportmentalitás úgy érvényesül, hogy amikor egy információs buborékban élve a tagok folyton győzködik egymást, egy idő után már képesek elhinni azt, hogy csak ők látnak jól és rajtuk kívül mindenki más téved. Intellektuális teljesítmény ezen a ponton már nem mérhető, bekövetkezik a kollektív agyhalál. A "kommunikáció" fő célja az marad, hogy a tagok a hűségüket folyton bizonygassák, legyenek politikusok, médiamunkások vagy akár a tudományosság fényében tetszelgő „szakértők”. Ily módon az elnyert pozíciójukat nem fenyegetheti veszély, hiszen megbízható káderek. A forgatókönyvek nem nagyon mások mint amilyenek az "átkosban" voltak annak idején.

 

Tényleg jobb félni mint megijedni?

A kérdés úgy pontosítható, hogy milyen körülmények között érdemes mindenképp a biztonságra törekedni vagy pedig inkább az ésszerűnek tűnő kockázatvállalás irányába elmozdulni?

Nagyon szubjektív, hogy mit nevezhetünk ésszerű kockázatvállalásnak nyilvánvaló, ha bármit teszünk az életben az kockázattal jár. Ha kilépünk az ajtón az utcára, ott már olyan baleset érhet minket, amely nem tőlük függ. Ha közlekedünk, akkor nekünk mehet egy nem teljesen tiszta tudatállapotú autós. A közintézményekben járva fertőzéseket kaphatunk el vagy ha ismeretlen emberekkel lépünk kapcsolatba, esetleg becsaphatnak minket.

Vannak olyanok, akik a kockázatok minimalizálásának a hívei, a rend megszállottjai. Például idősebb korban már az ember egyre kevésbé szereti, ha megzavarják a kis nyugalmát, és hajlamos egyre konzervatívabban gondolkodni. Emiatt nem meglepő, hogy Európában a lakosság öregedésével párhuzamosan jobbra tolódás történt és megnövekedett a szélsőjobboldali (rendpárti) mozgalmak népszerűsége.

Az élet alapvetően rendetlen, kiszámíthatatlan és zavaró tényező: a fa ága letörhet, ezért egyszerűbb kivágni és a köztereket lebetonozni és a kutyákat is kitiltani mert piszkítanak, a túlságosan nagy rend tehát már egy teljesen kocka és élettelen világ. (Meg kell említeni a másik végletet is: ahol 20 év körüli magányos férfiak vannak jelen nagy számban, ott hajlamosak leginkább az ésszerűtlen mértékű kockázatvállalásra és a bűnözésre.)

A biztonság túlhangsúlyozása csökkentheti a vállalkozókedvet (amely nálunk nem véletlenül az egyik legalacsonyabb az Unióban), hiszen egy vállalkozás könnyen tönkremehet, viszont ha valaki nem saját kútfőből cselekszik, hanem mások utasítását hajtja végre, neki első látásra legalábbis semmi kockázata nincs.

A múltbeli módszerekhez való feltétlen ragaszkodás a modernizációt, az új eljárások bevezetését vezeti vissza, a hiányosságaink e téren is közismerten nagyok.

Sőt, nem léteznének extrém sportok vagy hegymászás sem kockázatvállalás nélkül: aki nem vállal kockázatot az nem fogja megismerni a teljesítőképességének a határait sem.

Azonban mindenhol létezik az a réteg, amely általában 10-15% körüli ultrajobb szavazóbázist jelent, olyanokat akik alapjában véve semmiféle kockázatot nem akarnak vállalni és félnek minden változástól. Az Unióban a magyar politikai rendszer szinte egyedülálló sajátossága az a kusza érdekképviselet, ahol a szélső jobbra tolódott Fidesz (egy öregedő, egyre konzervatívabb gondolkodású vezetővel az élen) foglyul ejtette a mérsékelteket is, "gyűjtőpártként" helyet cserélve a valaha jobb szélen levő Jobbikkal.

A bevándorlás ebben a vonatkozásban egy központi téma, ahol a "rend", a jelenlegi státusz fenntartása azt jelenti, hogy ne érkezzenek bevándorlók hozzánk távoli kultúrából (főleg ne iszlám országokból). Ebben a kérdésben a volt szocialista országokban nagyjából egységesek, de egyik ország politikusai sem hangsúlyozzák ezt a témát annyira mint Orbán, aki szinte egy új "vasfüggönyt" szeretne felépíteni Észak-Afrikával és Nyugat-Ázsiával szemben. (Mivel tengeri határokról van szó, ez a vasfüggőny képletesen értendő, annyira nehezen átjárható határokat jelent mint ami a szocialista tömböt Nyugat-Európától elválasztotta.)

A bevándorlás terén eléggé szigorú szabályozásra van szükség, ezt ma már gyakorlatilag senki nem vitatja, azonban a viták erről kétféle stílusban folyhatnak: lehetnek észérvekre épülők vagy inkább zsigeriek és indulatosak - őszintén szólva engem az utóbbi nem nagyon érdekel. A "Jobb félni mint megijedni" egy paraszti társadalomban született, az akkori életkörülményeknek megfelelő mondás volt, azonban mai világunkban inkább a polgári mentalitás lenne irányt adó ("Demokratának lenni annyit jelent mint nem félni" - Bibó).

Nem szokásom a politikai vitaműsorok és interjúk követése, véletlenül láttam az ATV 04/23-i műsorát, ahol Rónai Egon interjúvolt meg két biztonságpolitikai szakértőt Földi Lászlót és Tarjáni Pétert a Sri-Lankai robbantás sorozattal kapcsolatban.

Számomra Tarjáni volt az, akinek a megszólalása (a riporterrel együtt) szinte teljes mértékben a helyzetértékeléshez méltó adekvát higgadtságot tükrözte anélkül, hogy elbagatellizálná a problémát. Földi László szavai kifejezett zsigeri indulatokat váltottak ki belőlem és a páromból is (konkrét feszültséget a hasban). Habár voltak igen csak megfontolandó érvei Földinek is, (például sok mindent átvenni abból a szigorított jogalkalmazásból és biztonságpolitikából, amit az USA bevezetett 2001 után), több esetben a kormány vonalát tükröző "ehte" zavarkeltő demagóg képét mutatta a számomra. Ilyen mondatok voltak például, hogy az "Iszlám államot nem kellett volna megsemmisíteni" (mert föld alatt élnek tovább), nem kell beavatkozni azokba a konfliktusokba (hagy öljék egymást?), az Iszlám Államot a NATO hozta létre (biztos volt benne valamennyi szerepe, mint ahogy az Oszmán birodalomnak is, amely még a könyvnyomtatást is tiltotta, tartósítva az elmaradottságot a térségben), vagy hogy ami nekem orbánizmusnak tűnik: "Az iszlám vallás egy az egyben gonosz, és háború zajlik jelenleg."

A fenti tételek ennyire durva megfogalmazása (némi igazságtartalmuk ellenére) szinte a kocsmai szintű politizálás létjogosultságát veti fel a számomra. Ugyanis egy valami egyértelmű a terroristák szándékaival kapcsolatban: háborús állapotokat szeretnének előidézni, ahol szabad a rablás és fosztogatás és hogy az emberek féljenek. Nyugat-Európában és az USA-ban ezt a célt nem sikerült elérnie eddig még egyik terror hálózatnak sem: a Vörös Brigádoktól kezdve az ETA-n át az Al-kaidáig, az Iszlám Állammal bezárólag mindegyik csak össznépi ellenszenvet váltott ki és mind megszűnt egytől egyig. Sajnos mindig újak jönnek létre időnként (szerintem nem igaz a "terror franchise" elmélet, hiszen már a palesztin öngyilkos merénylők módszerei is hasonlóak voltak, sőt a 19.században is léteztek már "aszasszinok", nem nagyon van ezek között valódi kapcsolat, bár tanulhattak egymás példáiból).

Félelmet ezek a mozgalmak szinte egyáltalán nem tudtak kiváltani nyugaton, csak olyan társadalmakban, ott tudnak riogatni iszlám bevándorlókkal a politikusok, ahol ilyenek egyáltalán nincsenek. Sőt jönnek rendre az olyan hosszú nyelvű "szakértők", akik jó pénzért támogatják egy az egyben a kormány kissé demagóg politikáját és addig mondogatják az erős mondataikat, amíg ők is kezdenek hinni benne.

Nyilvánvalóan ahol nő a népsűrűség, mert bevándorlók jelennek meg, ott megnőhet a valószínűsége az erőszakos bűnözés vagy néhány esetben a terrorizmus bizonyos formáinak. Egy adott társadalom azonban mindig maga dönti el, amikor egyes pártokra szavaz, hogy milyen szintű kockázatot vállal. Az egyes országok között nagy különbségek lehetnek, de mi nem fogjuk tudni megmondani a németeknek, hogy mi a helyes. (Például a török bevándorlás a németeknél jelenleg sikertörténetnek tűnik és a briteknél a gyarmatokról érkező muszlimok generációi is valószínűleg jól be tudtak illeszkedni.) Egy biztos: zéró bevándorlás lehetséges ugyan, de a mai világban egy "vasfüggöny" teljesen életszerűtlennek és ésszerűtlennek is tűnik, sőt a kormányunk is igyekszik számára elfogadható kategóriákba eső bevándorlókat vagy külföldi munkavállalókat beengedni az országba.

A kockázatok becslése pedig olyan természetű szokott lenni, hogy mindig a látványosabb esetekre vonatkozóan irracionálisan magas: emiatt tűnik veszélyesebbnek a repülés az autózással szemben, vagy a bűnözés az elhízással és a mozgáshiánnyal szemben, vagy akár annak elfogadása ha folyamatosan füstölve lassan mérgezzük magunkat és a környezetünket.

Én magam nem vagyok bevándorláspárti és nem is támogatom semmiképpen a tömeges bevándorlást, azonban azt a félelemkeltést, ami nálunk folyik és amely növeli (az egyébként a terrorizmus által is kívánatos célnak tartott) feszültséget, hogy ebből politikai tőkét kovácsoljon, azzal már semmiféleképpen nem tudok egyetérteni. Értelmiségi ember szégyellje magát, ha kifordulva önmagából nem a racionalitásra hanem zsigeri ösztönökre kíván hatni. Ez az egyik fajta árulás, amelyet a mai értelmiség manapság leggyakrabban elkövet saját magával szemben.

A múlt- és jelen-orientáltak mellett hol vannak a jövő-oritentált emberek?

Mindenkinek vannak ismerősei, akik szeretnek abból kiindulni, hogy mi volt régen, sokat beszélnek a múltról, ők a múlt-orientált emberek. Általánosságban azt lehetne mondani, hogy habár a folytonos változásokat hozó életünk nem nagyon kedvez a múlt-orientációnak, ezzel együtt megvan ennek is a létjogosultsága, főként a hagyományok ápolása és az értékek őrzése miatt.

A jelenlegi konzervatív kormányzat nagyon támogatja a hagyományápolást, a hagyományok újjáéledését, amelytől nem várhatjuk el, hogy meghatározó jelentőségű legyen, viszont fontos kiegészítő szerepet tölt be a jelenlegi életmódunkban. A turizmus ugyanis csak ott tud megélni, ahol erős és modern gazdaság van, amely jelentős mértékű elkölthető jövedelmet termel ki.

A múlt-orientáltság a kormánykommunikációban naponta visszaköszön, és az egyik hátránya a történelmi sérelmek folyamatos felemlegetése. Az egyik véglet (amit jövő-orientált emberek hajlamosak elkövetni), hogyha nem értjük vagy elbagatellizáljuk Trianon hatását, a másik véglet, ha mindig ezen rágódunk, nem hangsúlyozva a dolgok pozitív oldalát (több évszázadon keresztül fennállt magyar királyságok emléke, valamint hogy a "csonka-ország" legalább teljesen függetlenné vált).

A múlt-orientáltság másik hátránya, hogy rendszerint társadalmilag idejétmúlt, meghaladott sőt igen károsnak mondható feudális viszonyokat tart kívánatosnak. Ez implicit módon következik a múltorientáltságból, a nosztalgiázást is beleértve, hiszen az Orosz-birodalom kommunista rendszere valójában egy késő feudális berendezkedésű államszervezet volt, amely konzerválta az elmaradottságot.

Jelenleg is de facto hűbéri rendszer működik számos területen, emiatt működhet a korrupció és a mutyivilág, emellett az egyház-állam összefonódás is régi káros gyakorlatot idéz fel. A társadalomból mindez nem polgári, hanem paraszti reflexeket idéz elő, ahol léteznek kiváltságosok (vagyonuk származása és életmódjuk megkérdőjelezhetetlen) és létezik a pórnép ("keményen dolgozó kisemberek"), akik természetszerűleg kevésnek érzik ami nekik marad és mindig veszekedni fognak a konc maradékain. A nálunk tapasztalható verbális agresszió és általános rosszkedv ennek tulajdonítható.

A vállalkozók egy ilyen rendszerben nagyrészt úgy fogják fel, hogy a hatékonyságra nincs szükség "a paraszt hadd dolgozzon" (a mai dzsentri Magyarországon egyébként sajnálatos módon az autó mérete, életkora kódolja manapság legjobban a társadalmi státuszt azt, hogy ki mennyiben "úr" vagy "paraszt"). Következésképpen a magyar vállalatok automatizáltsága számítógépesítettsége a fasorban sincs - ami nem pénzhiányból, hanem az uralkodó felfogásból vezethető le.

A múlt roppant komor és súlyos teherként nehezedhet ránk és egy fölösleges és hamis elvárásokkal teli szerepet veszünk fel, amikor a múltból akarunk a jövőre következtetni és nem fogadjuk el, hogy a múlt nem hozható vissza amint azt sem, hogy a világunk ötven év múlva egészen máshogy fog kinézni mint most, senki sem tudja előrejelezni milyen lesz.

Nyilvánvaló, hogy ahol a múlt orientáltság túl nagy szerepet kap, onnan a jövő-orientáltak nagy része menekülni fog: az anyagiak mellett ez is egy ok, hogy sokan külföldre mennek dolgozni, például egy feudális jellegű kórházi osztályon a kezdő orvos sok éven át rengeteget dolgozik, keveset keres (hálapénzt alig kap) és szakmailag sem fejlődik.

 

Vannak ennek ellenére pozitív fejlemények is, a jelen-orientáltság terén elsősorban. A jelen orientált ember azt nézi, ami konkrét, kézzelfogható és ami számára feladat. Ez persze megint kétarcú: korunk nyilvánvalóan a pillanat megragadásáról szól, amelynek negatív oldala a jelenhedonizmus, azaz mennél több élvezetet kisajtolni a jelenből, elszórni a pénzt és elfecsérelni erőforrásokat esetleg állandó robotolással önkizsákmányolást folytatni. Van egy másik oldala azonban mindennek, amely leginkább a kelet-ázsiai életfilozófiából ered: élvezni tudni a jelen szépségeit, merni boldognak lenni és nem foglalkozni azzal, hogy a közfelfogás szerint milyen a boldogság vagy hogy mikor lehetek boldog.

(Mondok erre egy példát: kerékpározás közben nem valahol máshol vagyok fejben, hanem átélem a mozgást, az izmaim működését valamilyennek érzem az adott napon, a levegő talán egy kicsit hűvös, közben szép növényeket látok az út szélén, ezek mindig másmilyenek, a felbukkanó autók formájának az ötletességét értékelem, nem az áruk vagy kényelmességük érdekel stb.)

A modern vállalatok is nagyrészt a jelenről szólnak és mondjuk ki nyugodtan, hogy a multicégek kultúrája hozta magával a munkakultúrában a pozitív irányú változásokat. Személyes tapasztalatom, hogy ahol a magyar menedzsment nem teszi tönkre, ott a multi cégek kultúrája jóval demokratikusabb és a megoldandó feladatokról szól sokkal inkább mint az egymással való harcról. A munkatársak sokkal inkább szövetségesek nem pedig potenciális ellenségek, akik rád húzhatják a vizes lepedőt. Konkrétan megtörténik az, hogy a paraszti kultúrával érkező fiatal menedzsereket a rendszer fokozatosan civilizálja, visszavesznek az erőszakos macsó és hím soviniszta stílusból.

Az sem véletlen, hogy saját erőből sem az élelmiszeriparban sem a könnyűiparban és gyakorlatilag egyetlen iparágban sem vagyunk képesek magas hozzáadott értékű termelési láncokat létrehozni (sőt ez még a kereskedelemre is igaz). Kelet-európai sajátság ez, (a csehekre például nem jellemző), a magyar vállalkozások szinte egytől egyig viszonylag primitív technológiát alkalmaznak, ahol a végtermék sem túlságosan összetett.

A sokat szidott bankokban tapasztalhattuk meg azt a fajta udvarias stílust is és (egyszerűbb esetekben) kevéssé bürokratikus működést, amelyet ma már bármilyen ügyintézés esetén, például kormányablakoknál elfogadhatónak tartunk. Nagyon sokat fejlődött az ügyintézés kultúrája az "átkoshoz" képest, - az ügyintézést ma már "ügyfelek" veszik igénybe, a "kérelmező" egy szolgáltatás vesz igénybe, ezért a helyzete nem jogosít fel semmiféle packázásra.

A túlságos mértékű jelen-orientáltság egyik hátránya a kiégés, a testi-lelki egészség elhanyagolása, a jövő feláldozása a jelen érdekében. (A mai versenyszellem miatt a rendszerben kódolt a stressz, amely még jó és magas szintű munkatársi kapcsolatok esetén sem védhető ki teljesen.)

A jelennek élés másik fajta módja még a gátlástalan viselkedés, lopás és csalás, hiszen ki tudja, hogy mit hoz a holnap. A kormányzat hatása aránylag pozitív e téren, hiszen visszaszorította némileg a fekete munkát alacsonyabb adókkal, jobb adó ellenőrzéssel, azonban vannak olyan területek, ahol a korrupció egyáltalán nem csökkent, sőt.

 

A jövőnek élő ember nem rágódik a múlton és a jelent képes részben feláldozni a jövő érdekében. A kormányzat pozitív hatása e téren a családtervezés, a nagyobb családok elősegítése, ebben tényleg mintha lenne némi előrelépés.

A stabilitás és kiszámíthatóság is növekedett kis mértékben, bár még mindig nem eléggé a kormányzati tevékenység hatására, hiszen bizonytalan jövőre nem lehet tervezni.

A takarékosság, a pénzügyi kultúra viszont már olyan terület, ahol nincs jelentős mértékű fejlődés, habár a lakosság nagyobb része olyan alacsony életszínvonalon él, amely ezt nem is nagyon teszi lehetővé. (A pénzügyi tervezés egyébként leginkább a német és általában az észak-európai protestáns kultúra sajátossága.)

A jövőorientáltság része még a környezetvédelem és a környezet megóvása: itt az előrelépés megint nagyon csekély. Fákat vágunk ki meggondolatlanul, füstölünk, rengeteg hulladékot dobunk ki, az energiával alig takarékoskodunk.

Végül pedig a jövő-orientált ember legfőbb jellemzője, hogy valamilyen pozitív vízióval rendelkezik, hova szeretne eljutni, mit szeretne hosszú évek alatt megvalósítani. A magyar társadalomban ez megint kevéssé jellemző (vagy pedig titkoljuk és szégyellni valónak tartjuk az ilyesmit), mintha arra várnánk, hogy mások döntsék el helyettünk. Nem helyes akár a korszellemre akár a politikára fogni ennek hiányát, hiszen a feltételek máskor sem voltak jobbak, sőt sok tekintetben még nehezebbek mint manapság. (Háborúk, elnyomás, szegénység stb.)

Meg kell jegyezni, hogy egyrészt mindenki különböző mértékben lehet múlt- jelen- vagy jövő-orientált, de egyik sem "jobb" a másiknál, viszont mindegyik lehet harmonikus vagy kevésbé harmonikus. (A jövőorientáltság is lehet például fellegekben járás, megalapozatlan célok hajszolása.)

Kérdés, hogy mennyire hibáztatható a kormány a fenti problémákért, részben hibáztatható, hiszen mindenben magának vindikálja a jogot, hogy döntsön a jövőt illető kérdésekben (a tudomány, a civil szervezetek, az oktatási autonómia vagy bármiféle autonómia mindig gyanús és korlátozandó a számára).

Másrészt viszont ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a politika annyira meghatározó lenne az életünkre, megfelelő tájékozódás és kitartó pozitív törekvések birtokában nagyrészt mi döntjük el, hogy milyen gyökerekből táplálkozunk, hogyan élvezzük a jelen pillanatot és mit alkotunk a jövőben.

A címbeli kérdésre ezzel együtt nincs válasz: jövő-orientált emberekből nálunk aránylag kevés van, vajon hol bujkálhatnak ők?