Az a fajta különbségtétel rendre elsikkad a közbeszédben, ami arról szólna, hogy egyfajta kontroll, irányítás ellentéte nem csupán egy teljesen másfajta kontroll lehet, hanem lehet az események szabadon engedése (a káoszfaktor fokozódása), amivel egyesek visszaélhetnek. Nagyjából a széndékosság és a gondatlanság közötti különbségekről van szó, az utóbbi jóval gyakoribb.

Leginkább a szélsőjobbra jellemző ez a fajta szemlélet, de persze nem csak ott, hogy minden ami történik, határozott szándékkal, valakik érdekei mentén, előre elhatározott terv alapján folyik. A helyzet viszont sokszor egyáltalán nem olyan mint amit ez a kissé paranoid felfogás tükröz. Teljesen egyértelmű, hogy mi történt a rendszerváltás idejében, és milyen tényezők eredője volt az állami vagyon jelentős részének elvesztése. Ez mindenképpen egy soktényezős játék volt, nem csak egy bizonyos aktor – az ügyeletes sátán,- machinációjának eredménye. Ilyen tényezők voltak az alábbiak: a liberális gazdasági ideológia totális egyeduralma, a kommunista ideológia teljes csődje, a „zavarosban való halászás” elfogadottsága (az állami vagyon már régóta nem volt szent, a megkárosítása kicsiben is elfogadott volt már), a kommunista elit szemhunyása (ők is érdekeltek voltak, hogy tulajdonrészt szerezzenek), az állami vállalatok versenyképességének csökkenése és a gyenge szervezettsége, az állami cégek piachiánya.

Akárhány konkrét esetet vizsgáltak is meg eddig, a szándékos és előre eltervezett gazdasági károkozást nem tudták megállapítani, sőt még az sem volt egyértelmű, hogy habár a külföldi cégek valóban piacot tudtak nyerni maguknak, hogy ez konkrétan mennyire volt számukra jó üzlet. (A zöldmezős beruházásokkal többnyire jobban jártak mint az állami cégek megvételével.) Szerepet játszott még a tőkehiány is (magyar vállalkozók anyagi lehetőségei elmaradtak a külföldi cégektől), a növekvő államadósság és költségvetési hiány megállítására való törekvés, vagy a gazdasági stratégia hiánya (ami szemet hunyáshoz hasonló). Valóban szerepet játszott még a nemzeti egység és összefogás igényének hiánya is.

A szomszédos országokban is hasonló folyamatok zajlottak le mint nálunk, a különbségeket érdemes leginkább megvizsgálni, például nálunk az államadósság magasabb szintű volt és a technológia többnyire elmaradottabb mint a cseheknél, ahol például a Škodát is megvették a németek, csak viszonylag kedvező feltételekkel. A volt NDK is teljesen hasonlóan járt mint mi.

Persze vannak, akik bűnbakokat keresnek, sőt már eleve megvan szemükben a bűnös (például a cionizmus), ők az ítéletet előbb hozzák meg mint az ügy tárgyalását (a Tanú c. filmet idézve, sőt a koncepciós perek szellemiségét). Lehet valóban érvelni ilyen irányokban is, de sokkal kifinomultabb érveket használva mint ahogyan teszik, például ilyet mondani bárkire is, hogy „ávós ivadék”, ez egy teljes nonszensz: A felvilágosodás óta senki nem köteles már követni családja hitét, beállítódásait, nem beszélve arról, hogy nem is tehet róla, hogy hol született.

Lehet tehát vizsgálódni, de borítékolhatóan nem találnak majd semmi kézzelfoghatót a spontán privatizációk esetében: A helyzet úgy volt leírható a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején, hogy lehetett halászni a zavarosban. Ezt segítette az is, hogy egy ideológiát (kommunizmus) sokan egy másik ideológiával akartak felváltani (liberalizmus), hiszen megszokták, hogy ideológiai rendszerekben élnek és nem arra támaszkodnak, amit a józan eszük mond. (Később a nacionalizmussal is elkövettünk egy ilyen jellegű hibát.) Voltak tehát jó szándékú idióták és ugyanígy dörzsölt haszonlesők, akik kihasználták azt helyzetet, amit senki sem látott eléggé tisztán. Ezt az egész kuszaságot úgy is le lehet írni, hogy akkoriban tömegsporttá vált a korrupció.

Ezer hasonló esetet lehet mondani, például a covid laborszökevény elmélete mögött sem a szándékos károkozás rejlik, vagy például a párizsi tüntetések sem eleve azzal a céllal szerveződtek, hogy kifosszanak bizonyos üzleteket. Illetve elvben lehetséges az előre megfontolt terv és szándékosság az ilyen esetekben is, viszont fontos körülmény, hogy bizonyítékok egyelőre nincsenek rá. Bizonyíték kétféle módon is felmerülhet a tárgyalt esetben (privatizáció), véletlenül vagy hosszú kutatások után, azonban az sokatmondó, hogy eddig nem bukkantak ilyesmikre. Az igazi összeesküvések kivitelezése nehéz és kockázatos, ezért ezek többnyire ritkák, elszigetelt esetek. (Általában azok feltételezik másokról, akik kontrollmániás emberek és a világképükbe nem fér bele a véletlen, a káosz bizonyos szintje.) Valójában az összes maffia is ott jön létre, például a dunaszerdahelyi, olasz vagy balkáni maffiák is ennek a példái, ahová az állam keze már nem ér el, vagy ahol az állami irányítás meggyengül, hiszen ott van igazán tere a szabad rablásnak. Erkölcsi elmarasztalás tehát lehetséges ilyen esetekben, viszont büntetőjogi felelősség megállapítása (az elévüléstől is függetlenül) már aligha.

Azt is fontos azért megjegyezni, hogy mindenhol vannak divatok, a hasznos, káros és neutrális jelenségek egyaránt egy divathullám részei. Tehát van egy adott cipő, amit valamiért felkapnak a fiatalok bizonyos csoportjai, eltelik pár hónap és mindenki hasonlókat kezd gyártani. Így lehetett a spontán privatizációk esetében is: Volt pár különös eset, amin páran nyerészkedek, de nem szankcionálta az állam, utána ezek a példák gombamód terjedni kezdtek és elterjedt a hír: Külföldi cégek is rájöttek, hogy hol vannak kiskapuk, hol van szabad rablás, és bennfentes magánszemélyek (általában a cég menedzsmentje) is megtalálták ezeket. A kommunizmusnak vége volt, és senki nem tudta, hogyan lehet gazdaságosan irányítani és korszerűsíteni állami cégeket, főleg ha ezek viszonylagosan gyengék is voltak (gépgyártás), vagy legalábbis átmenetileg gyengének tűntek (gyógyszeripari cégek). Némelyiket megpróbáltak állami tulajdonban tartani, de többnyire nem jártak sikerrel azok sem. A történelmi távlat persze találni fog majd ennél tágabb kontextusokat is, de alapvetően lerágott csontról van szó.

Mindenki tudja, hogy mi történt a rendszerváltáskor, a hangsúlyok azok inkább, hogy ki mit tart a legfontosabbnak, amik már egyéni ízlésen múlnak. Azt viszont nem nagyon tudja senki jól megítélni, hogy milyen valós alternatívák voltak az akkori vezető elit előtt, vagy egyáltalán jól látták-e a lehetőségeiket. (1990-ben például a gazdaságilag teljesen tapasztalatlan MDF kormánykoalíció volt kormányon.)

Valakinek a jó hírneve egy nagyon paradox jelenség mai társadalmunkban. Ha valakit megvádolnak valamivel és az derül ki, hogy ártatlan a dologban, akkor vajon a hírneve jobb lesz vagy rosszabb ahhoz képest mintha nem merült volna fel a neve?

A nyilvánosságra került ügynökakták nyomán merült fel ez a kérdés, és az információs társadalom sajnos úgy működik, hogy agyunknak arra a tulajdonságára épül, hogy összeköti a különféle információkat. (Az emberi tudat ősi mintái nyomán a paranoid, téves kapcsolatok sok esetben nagyobb túlélést biztosítottak mint a gyanakvás mentesség.) Tehát ha valakinek a neve felmerül egy bizonyos negatív, társadalmilag káros jelenség kontextusában, akkor az illető mintegy „besározódhat” a közvélemény előtt. A karaktergyilkosságok részben erre is építhetnek, nem beszélve az álhírek és a hamis képek, videók különféle típusaitól. Sajnos olyan a beállítottságunk, hogy az általunk nem kedvelt másik tábor vezetőiről minden képtelenséget is hajlandóak vagyunk elfogadni, a saját csoportunk esetében viszont még az egyértelmű bizonyítékok esetében is kételkedünk.

A konkrét példáim Orbán Viktor és Lezsák Sándor meggyanúsítása: A bizonyítékok egyértelműen mutatják, hogy Lezsák megfigyelt személy volt, és a megvádolása teljes tévedés, Orbánt pedig megkísérelhették beszervezni, de nem sikerült. (Mérvadó történészek már régóta feltárták indirekt módokon egyes közszereplők ügynökmúltját.) Az én felfogásomban tehát Orbán és Lezsák neve most tisztább, mint ha nem merültek volna fel a vádak ellenük, hiszen bizonyítottan nem voltak besúgók, miközben sokan mások, akiknél ez nem merült fel, kis valószínűséggel mégis lehettek, csak a kartonjuk elkallódott valahol, vagy valakik szándékosan megsemmisítették az adatokat. (Egyéb terhelő jelek hiányában azonban ennek a valószínűsége igen kicsi.)

A közvélemény nagy része sajnos nem osztja ezt az általam „polgárinak” nevezett felfogást, hanem hajlamos hinni a hagyományos társadalmakban jellemző pletykákban, azaz különféle sejtető, homályos információk valóságtartalmában. A régi mondás is erre utal: „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.” Ez már a mai társadalmakban ritkán van így, mert léteznek sokkal jobb és objektívebb bizonyítási eljárások mint régen.

Én magam is jártam úgy a karrierem kezdetén, amikor egy vállalatnál eltűnt a raktárból nagy mennyiségű olaj, és a rendőrség nyomozni kezdett. A nyomozás során felmerült egy munkatárs bűnössége, akinek otthon valóban volt olyan gépe, amihez elvileg használhatta a munkahelyén is a technológiában rendszeresített olajat. Szerencsére egészen más típusú olajokat használt, ezért a vádat hamar elejtették, de érdekes módon megharagudott rám, hiszen „gyanúba került” miattam, a „szájára vette a falu”, ahol lakott. (Esetleg az merülhet fel hibaként, hogy nem jelentette be a munkahelyén hivatalosan is a mellékfoglalkozását.) Szerintem nem volt jogos, hogy annyira megorrolt rám, mert hivatalosan senki sem gyanúsította meg, csupán némi kellemetlenség érte, amikor a rendőrök tartottak a műhelyében egyfajta házkutatást, nem éppen finom módszerekkel. Az egészséges reakció egy ilyen helyzetben az lett volna, hogy összeülünk a kedves vezetőkkel és megbeszéljük, hogy mit tanácsolnánk a rendőrségnek, milyen irányban nyomozzon, de ez sajnos nem történt meg.

Egyébként nem célom megítélni, hogy vajon helyesen történt-e meg az ügynökakták feltárása, szerintem kell legalább pár hét távlat, hogy erről ítéletet tudjunk mondani. Nem célom most foglalkozni a nyilvánvaló politikai játszmák természetével sem. Ami érdekes számomra az a meggyanúsítás jelensége, ami úgy korrekt, hogy nem marad lebegve, hanem pontot tudunk tenni és ha valaki tisztára mosta a nevét, az erősebben kellene, hogy kikerüljön belőle mint amikor megvádolták. (Számomra most Lezsák és Orbán neve tisztább is ebben a kérdésben.) Ha elég tudatosak vagyunk és mindezt végiggondoljuk, akkor egyet is lehet érteni ezzel, csak sajnos a mai bőbeszédű, fecsegő és pletykáló információs társadalmunk nem így működik.
Még egy érdekes pont, hogy ezek az ügyek azt mutatják, mennyire defenzív reflexek vannak a mai társadalmunkban. Tehát csak a hibát nézzük és keressük mindenben és mindenkiben, holott ha valakinek a neve fel sem merül, az lehet hogy amiatt van, mert az illető abszolút passzív marad, lényegében semmit sem csinál. Ha tehát valakit van mivel megvádolni, az részben annak a jele is lehet, hogy bátran döntéseket hoz, aktívan tesz is valamit, miközben „hullik a forgács is”, tehát óhatatlanul kisebb hibát is elkövet. (Itt most nem a hatalommal való visszaélés minősített esetéről van szó, és az ügynöklisták sem jó igazán jó példák erre.)

Számomra most valami olyasmi jön ki ebből az egészből, hogy ha a társadalmi reflexünk szerint mindenki passzív módon visszahúzódik, fél és retteg, akkor itt sosem lesz valódi együttműködés, ami politikai táboroktól teljesen független jelenség sajnos.

Nálunk a legtöbben különféle történeteket szeretnének hallani, nem szeretik a számok nyelvét. Érdekes módon most már az AI segítségével szinte bárki rengeteg adatot tud lekérni sokféle témában, és habár néha a statisztika hibás vagy félrevezető is tud lenni, de ha nem önkényesen kezeljük, akkor mindig sokatmondó.

1,A Nők 40 programmal nyugdíjba vonulók száma manapság 400 ezer körül lehet, évente 20-26 ezer között, az újonnan megállapított nyugdíjak 30%-a. A hölgyeknek kábé a fele tud/akar élni ezzel a lehetőséggel, ily módon a női effektív (átlagos) nyugdíjkorhatár 62 év.

2.Érdekes módon nálunk ha valaki nyugdíjasként dolgozik (versenyszférában ez lehetséges és az állami szférák néhány területén is), akkor a havi jövedelme (nyugdíj+fizetés) hirtelen a kétszeresére fog nőni a kedvezőbb adózás miatt. Ez nem biztos, hogy így teljesen rendben van és méltányos is másokkal szemben. (Mivel nálunk nem egyéni nyugdíjszámlák vannak, hanem szolidaritási alapon működik a rendszer.)

3.A rendszer az alacsonyabb végzettségű hölgyeknek kedvez, hiszen jó esetben 58 évesen (vagy még ennél is fiatalabban) nyugdíjat kaphatnak, viszont a magasabb végzettségűeknél ez 61-63 év lehet, és szintén nem kedvez azoknak, akik munkanélküliek voltak vagy külföldön dolgoztak, mert ezek az évek sem számítanak a munkaviszonyba.

4.Azt is kell tudni viszont, hogy a nyugdíjak hosszabb távon elmaradnak a reálbérektől. A nyugdíjak elmaradása a bérekhez képest a 2010-es 70-75%-ról 45-50%-ra csökkent. Hogy ez jó-e vagy nem azt nem tudom, hiszen reálértékben így is nőttek a nyugdíjak 25%-kal az elmúlt 16 évben. Viszont aki régebben ment nyugdíjba nők 40-nel, és nem tudott mellette dolgozni sem, ma kisebb nyugdíjat kap mintha dolgozott volna még pár évet. Tehát sokak számára lehetett ez egy csapdahelyzet is, hiszen a nyugdíj általában kevesebb volt mint az utolsó fizetés, 40 év szolgálati időnél eleve van egy 80%-os szorzó, és most már elég nehezen tud tisztességesen megélni (illetve életszínvonala elmaradt másokhoz képest).

5.Felmerül az a kérdés, hogy máshol van-e még eltérés a férfiak és nők nyugdíjkorhatára között? Egyedül Lengyelországban (60 illetve 65 év), viszont Ausztriában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban jelenleg még van ugyan, még de ott is évről évre csökken és fokozatosan kiegyenlítik. A logika azt mondatja, hogy nálunk is ki kell egyenlíteni, vagy pedig a „Férfi 40-et” is be kell vezetni, hiszen ez a mostani helyzet alkotmányellenes. (Az erősen befenyített alkotmánybíróságon tudott csak egy ilyen jogszabály átmenni.)

6.Felmerül még a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetősége, ami azt jelenti, hogy valaki hamarabb kap nyugdíjat, de kisebb összeget állapítanak meg neki: Egyedül Lengyelországban nincs ilyen, hozzánk hasonlóan, illetve az Egyesült Királyságban és Hollandiában sincs állami nyugdíj 66 év alatt, viszont náluk léteznek magánnyugdíj pénztárak is, amiket előbb igénybe lehet vetni (pár éven át kisebb járadék). Ergó nálunk is várható, hogy bevezetésre kerül a rugalmas nyugdíjazás.

7.Kérdés az is, hogy a termékenységi arányszám hogyan változott a családtámogatási rendszerek hatására, aminek része a Nők 40 is. (Azzal indokolták a bevezetését, hogy a nagymama otthon besegít a családnak, de erre a célra ott van a nagyszülői GYES is.) A termékenységi arányszám nálunk 2021-ig valóban nőtt, de az utóbbi 5 évben már meredeken csökken. Ami azt jelenti, hogy a családtámogatások valóban hasznosak voltak, de csak megfelelő gazdasági növekedés mellett, a növekvő létbizonytalanság eliminálta a hatásukat. Nincs tehát megfelelően erős családtámogatási érv a Nők 40 mellett.

Most pedig jöjjenek a személyes tapasztalataim:

Habár az egykori gimis osztályból sokan továbbtanultak, a közepes tanuló a képünkbe röhögött az osztálytalálkozón, mivel nyugdíj mellett ugyanúgy dolgozott tovább rengeteg pénzért, ráadásul egy egyszerűbb, szellemileg kevesebb energiát igénylő munkakörben, ahol a kiégés veszélye jóval kisebb. Többen érezték már megterhelőnek a munkát az 50-es éveik végén.

Személyes tapasztalatom még az is, hogy a 60 év feletti ismerőseim mintegy felének nincs folyamatos, nyolc órás állása. Annak ellenére mondom ezt, hogy a statisztikák szerint ebben a korcsoportban az aktivitási ráta magas és a munkanélküliség viszonylag alacsony.

További érvem, hogy megváltoznak az egyes koroknak tulajdonított szokások és minden kitolódik. Az idős díva és fiatal hősszerelmes az operában régen nevetségesnek hatott, ma már egyáltalán nem az. Ötvenes nők is keresnek új kapcsolatokat, (szerintem gyakrabban találnak mint ötvenes férfiak), a lemez „B” oldala ma már lehet ugyanolyan hosszú és tartalmas is mint az „A” oldal, különösen a hölgyeknél, akik a higiéniára, szervezetük kímélésére és az egészséges táplálkozásra is több figyelmet fordítanak mint mi. (Mindennek feltétele persze az is, hogy az egészségügyi rendszerünk tényleg törekedjen az idősebb korúak megfelelő ellátásra,- ami nem mindenhol van így. Van orvos, akik szerint bizonyos korhatár, például hetven év fölötti emberek egészségügyi ellátását a minimumra kell csökkenteni és így is áll hozzá a dolgozhoz.)

Az előző kormány szinte csak az össztársadalmi érdek felől nézett mindent, a jogszabályokat ehhez igazította, illetve a családi munkamegosztásra bízott mindent, akár az idős szülők eltartását is beleértve. Most viszont újból fel kell tenni a kérdéseket: Milyen célt vagy célokat szolgál a nyugdíjrendszer? Hogyan definiáljuk újra a nyugdíjas életmód lehetőségeit? Milyen munkákat végezzenek a 60-70 év közöttiek, milyen törekvéseket támogasson az állam és milyen eszközökkel? Nem kell persze mindenben az államra számítani, a kedves véleményvezérek, példaértékű személyiségek megszólalásainak is nagy szerepe van, a helyi közösségekről nem is beszélve.

A Tisza kormány leginkább csak korrekciókat végez, ami leegyszerűsítve úgy is kifejezhető, hogy alapból Fidesz politika mínusz korrupció és mínusz háborús hangulatkeltés. Én nem tudom megítélni, hogy ez alapvetően jó vagy rossz, vagy milyen egyéb lehetőségeik voltak, de úgy tűnik, mintha a 2020-2022 előtti Fidesz politikához térne vissza, leginkább az azóta született törvényeket helyezik hatályon kívül, így megmarad egy félig-meddig populista irányvonal. Bár mivel újabban szinte egész Európában már sokan használnak kevésbé piackonform eszközöket, ezért a populizmus határvonala sem annyira éles már mint régebben.

Másik fajta intézkedés a „perverz újraelosztás” megszüntetése volt, annak ellenére is, hogy a magyar társadalom kevésbé szolidáris, ennélfogva már régóta nem népszerűek nálunk a legszegényebb csoportokat támogató intézkedések. Az európai normákhoz való igazodás mégis azt kívánta, hogy a minimál nyugdíj legalább a bolgár szintet érje el, vagy hogy a minimálbér adókulcsa alacsonyabb legyen. Mindannyian tudjuk, hogy mért történt meg például 2010-ben a családi pótlék befagyasztása, mi volt ennek a hátterében, viszont a mostani megemelése csak egy kisebb korrekció éppúgy, mint egy jövedelmi határt szabni a családi adókedvezménynek is. Befagyott ezzel szemben a családi adókedvezmény kiterjesztése és a 14.nyugdíj további emelése, a rezsicsökkentés, nagyjából még a különadók rendszere is. Kicsit változtak csak olyan programok mint a sporttámogatás és az Otthon Start (más néven fut, részben nehezebb feltételekkel). Vagy itt van például a babaváró részbeni elengedése, illetve ezzel kapcsolatos könnyítések sokasága: A babaváró tipikus arbitrázs ügyletté vált ilyen módon, tehát kockázat nélküli haszon lehetőségét teremtette meg sokaknak, valós gyermekvállalási szándék nélkül is. Itt például megnéztem volna, hogy a házaspár részt vett-e lombik programban, vagy ha abban nem, akkor vajon milyen indokok alapján nem vállalta az örökbefogadást, ha pedig elváltak, akkor „úgy jártál”, tessék visszafizetni piaci alapon,- persze laikusként mondom ezt.

A jövedelem újraelosztás rendszere végső sorban alig változott, itt van például a bevándorlás kényes kérdése, ami megmutatja, hogy a Tisza mennyire nem akart politikailag rázós témákat felvállalni. Azt azért tudni kell, hogy a lengyeleknél és a spanyoloknál jelenleg a bevándorlás fűti a gazdasági növekedést, nálunk viszont még a munkaerőhiány is indokolná azt, hogy legyenek bizonyos könnyítések. (Kivéve persze, ha a nagy külföldi multik elkezdenek hirtelen robotizálni,- bár még nálunk ez se jelentene nagy könnyebbséget.

A gazdaság nem táltosodott meg hirtelen, ez egy extrém elvárás is lenne, hiszen amikor a Fidesz átvette a kormányzást az utána következő évben még be is zuhant a lassan beinduló növekedés, mert annyi programot leállítottak. Kicsit hasonló a helyzet most is, mert a helyzet áttekintése extrém erőforrás igényes volt, és ahol a NER cégek kinyírták a konkurenciát (például építőiparban), ott is kell egy kis idő, mire a piac normalizálódik. Az viszont nem venné ki jól magát, ha hirtelen német és osztrák cégek vennék át a terepet. Az építőiparban a kapacitásokért szerintem van némi verseny nem csak a használt és új építésű lakások között, hanem még a magán és állami szféra között is. A Fidesz Otthon startja alapvetően jó konstrukció volt, láthatóan a választásokhoz időzítve. (Előtte az volt a cél, hogy csak speciális csoportok lakásépítéseit és felújításait támogassák, és nyomják a NER cégek által végzett pazarló gigaberuházokat.) Az ilyen lakásprogramok legnagyobb hátránya viszont az, hogy megterhelik a költségvetést.

A legnagyobb gondot mégsem a visszafogott állami költekezés jelenti, hanem az olyan területek mint a közművek, rezsicsökkentés, üzemanyag árak vagy a vízgazdálkodás. A rezsicsökkentés egy kifejezetten primitív és demagóg elgondolás volt, mert nem számolt a létesítmények valós amortizációjával, azaz hosszú távú beruházás igényével, például a vízvezetékek állapota is siralmas. A másik alapgondolat, hogy egy energiaszegény országban lehetséges lenne az energiaárak európai szinthez mérve példátlanul alacsonyan tartása,- ez nálam egy másik időzített bomba, ami bármikor robbanhat. Az előző kormány sugallata volt, kissé sarkosan fogalmazva, hogy az orosz érdekzónához való legalább részleges csatlakozás (az orosz politikai érdekek kiszolgálása) számunkra olcsó és bőséges energiát eredményez. Ez egyébként leginkább egy hitbeli kérdés, és részben ízlésbeli, morális tartalmú is,- mindenesetre egy erősen függő helyzetet eredményezne. A vízháztartás olyan kérdés, amibe az előző kormány szimplán bealudt, nem vette észre az éghajlatváltozás miatti új beruházás igényeket, amelyek ezermilliárdos szintűek, miközben a magyar agráriumot is valahogy meg kellene menteni.

Még egy alapvető gondot látok, amivel csatlakoznék Pogátsa Zoltán véleményéhez: Az euró bevezetése a magyar gazdaság jelenlegi termelékenységi szintjén valószínűleg inkább ártana mint használna, beragadhatna a gazdaságunk a közepes fejlettség csapdájába a szlovákokéhoz hasonlóan. Igazából a jövő évi költségvetés lesz a vízválasztó ebben, a mostani hiánycsökkentés leginkább csak egy szükséges korrekció, a befektetők bizalmának visszaszerzésére. Kéretlen tanácsadóként én azt mondanám, hogy jövőre már nem mennék tovább ezen az úton, további hiánycsökkentés helyett inkább menjenek a pénzek a fejlesztésekre és a termelékenyen dolgozó területek vagy a nagyon lemaradt területek további bérfejlesztésére. A további hiánycsökkenést esztelennek tartanám, inkább késsen az euró bevezetése 5-10 évvel, amikor a helyzet már valóban megérett rá.

A Tisza kommunikációja mindenesetre nagyon profi és mindig kifogja a szelet a Fidesz vitorlájából, például bemutatott az egyik kezével (vagyon visszaszerzési hivatal), miközben a sallerek folyamatosan az ügyészség felől jönnek, és minden napra jut egy újabb korrupciós ügy, egy újabb körözés vagy letartóztatás, ami alighanem erodálja majd a Fidesz támogatottságát. Ezzel együtt is kétségeim vannak, hogy a jövő évi költségvetés tervezett bevételei valóban jönni fognak-e. (A vagyonadó például inkább szimbolikus, és szerintem simán fel fogják még puhítani különféle érdekcsoportok.) A másik, hogy a tervezett kormányzati kiadáscsökkentések is meg tudnak-e valósulni, miközben a kormányzati apparátus már most rendkívül leterhelt, a régi állomány egy részével kapcsolatban még bizalmi kérdések is felmerültek. Ahol pedig a kormányzati adminisztráció alulfizetett, ott szinte törvényszerűen megjelenik a korrupció is. Annak ellenére mondom ezt, hogy az előző kormány korrumpálódásának nem ez volt a fő oka, hanem a központi ideológia mögé bújva, arra hivatkozva szinte bármit meg lehetett csinálni,- vagy legalábbis sokan gondolták, hogy bármit megtehetnek, egészen a kormányváltásig.

Leginkább különféle lánclevelek formájában, álhírek közzétételével és egyes fórumokon terjednek a legnagyobb hoaxok a neten. Jellemző példák: „Az 5G veszélyes az egészségre” (Ez egy pár évvel ezelőtti történet.) „Az x Covid oltóanyag borzasztóan káros.” „A magyar föld 80%-a holland tulajdonban van.” „A nyugdíjkorhatárt hamarosan felemelik.” „A műtrágya káros a talajra.” „A vörösbor vérképző hatású.”

Mért hisszük el ezeket? Ugyanazért, amiért bármi mást:

1.Olyan ismerősünk mondja, akinek általában hinni szoktunk mindennapi kérdésekben. Már a boszorkányság is pontosan ezen az alapon terjedt, hogyha volt egy olyan ismerősünk, akinek adtunk a szavára, akit sok tekintetben véleményvezérnek ismertünk el, akkor egyből el is hittük amit mond, tehát az illető egész biztosan boszorkány kellett, hogy legyen. (Erre vannak valóban dokumentált esetek.) Tehát egy bizonyos esetben elég ha egyetlen, nagy befolyással rendelkező ember elfogad egy álhírt, ő már a későbbiekben eléggé jó hivatkozás lesz a terjesztésre.

2.Mi magunk nem értünk az adott témához. Senki, aki az adott területhez kicsit is értett, soha nem terjesztett efféle híreket, sőt a területek szakértői kifejezetten cáfolták az ilyen mendemondákat, viszont a hoaxokat terjesztők tudása olyan szinten van, hogy még annak a megítélésére sem képes, hogy kit tekinthet kompetensnek. Ez a jelenség gyakori egyébként a különféle táplálkozási divatok terjesztésében is.

3.Mi magunk fontosnak tartjuk azt is, hogy gyorsan felhívjuk ismerőseink figyelmét a veszélyekre vagy káros folyamatokra, mert ezzel is bizonyítani akarjuk, hogy résen vagyunk és egy adott közösség fontos tagjának tartjuk magunkat.

4.Érdekes, hogy az ilyen hiedelmek egy idő után úgy bebetonozódnak, hogy ha még a saját tapasztalataink is cáfolják, akkor sem fogják felülírni, én is hiába magyaráztam valamelyikről, hogy butaság. (Például az illető maga is használt a kertjében évről évre műtrágyákat, de ez számára mégsem műtrágyázást jelentett.) Ennek valószínű oka, hogy nagyon jó együtt közösen rettegni valamitől, tudattalanul nagyon is vágyunk az összeesküvés elméletekre, a modern technikában pedig alapból nem is bízunk. Hogyan is bízhatnánk, hiszen akkor a kiszolgáltatottságunkat is el kellene ismernünk. Viszont nagyon jó lenne, ha a bonyolult világunkat kissé le tudnánk egyszerűsíteni, legalábbis erre törekszünk.

A pletykálkodás ősi tulajdonságunk, az emberi közösségek tagjai mindig is igényelték különféle sötét titkok megosztását egymással (a pletyka angolul „fekete csevegés”, black chat). Nem érezzük magunkat mindig biztonságban, boldognak pedig még kevésbé, kell tehát rejtett okokat találni erre a külvilágban, és némi megkönnyebbülést jelent, amikor sikerül.
Ráadásul némelyik hoaxnak van is némi alapja, például az oltásoknak valóban vannak különféle káros mellékhatásai. A csúsztatás itt abban áll, hogy egy x oltás mellékhatásairól beszélünk csak, általában el is túlozva azok jelentőségét, miközben egy y, ami pontosan ugyanolyan hatásmechanizmusú, ezért mellékhatásai is ugyanazok, teljesen kimarad ebből. Nem beszélve arról, hogy kontextus szintén hiányzik, hogy miért használtuk adott esetben az x nevű oltást, és mért lehet még mindig hasznos sokak számára.

Abban is van részigazság, hogy a műtrágya ténylegesen nem javítja a talaj szerkezetét és vízháztartását, itt a csúsztatás abban áll, hogy nem áll rendelkezésünkre minden esetben jó és megfelelő volumenű helyettesítő eszköz arra, hogy a talajból kivett ásványi anyagokat oly módon pótoljuk vissza, hogy eközben még a talaj javítása is megtörténjen. (Egy demagóg dokumentumfilm például az erdő (!) talaját hasonlította a szántóföldéhez.) Ide kapcsolódik az a hiedelem is, hogy a modern mezőgazdasági technológia egyre jobban tönkre teszi a talajokat, de amikor ezt számszerűsíteni kell a dolgot, akkor az szokott kiderülni, hogy ami jól megfogható az a biodiverzitás erőteljes csökkenése, és ehhez mérten jóval kisebb a termőképesség (művelésből eredő) vesztesége. Legalábbis nem nagyon mérhető, pontos számokkal még senki sem tudta ezt az állítást alátámasztani, és a terméshozamok középtávú trendje sem mutat ilyen jellegű összefüggést. (Teljesen más kérdés az, hogy vízhiányos éghajlati viszonyok között már lényeges műveléstechnológiai változásokra is szükség van, de ettől még a technológia másfajta, alapvető elemei nem változnak.) Ebben a kérdésben is jól láthatóan megjelenik az érzelmi komponens, ami az összes hiedelem lényeges alapját képezi. Tehát érzelmeink hatására ösztönösen döntést hozunk és nem is törekszünk hideg fejjel mérlegelni.

A nyugdíj esetében is olyanok terjesztenek egy bizonyos véleményt, akik nem ismerik sem a nyugdíjrendszert, sem az erről folyó vitákat, sem a nyugdíjak reálértékének alakulását és arra sem gondolnak, hogy nem a korhatár az egyedüli, amin keresztül az állam a nyugdíjkiadásokat kézben tarthatja. Hosszabb távon viszont való igaz, hogy a nyugdíjkorhatár emelésére is számítani lehet.

Attól tartok persze, hogy a nyilvánvalóan téves, interneten terjedő hiedelmek csak a jéghegy csúcsát képezik, és van számos olyan korszakos tévedésünk, amit észre sem veszünk, vagy amit sejtünk esetleg, de mégsem foglalkozunk velük, mert olyan sokan elfogadják ezeket, hogy nem lenne népszerű ellentmondani. Ráadásul a közkeletű tévedéseink felülvizsgálatának nagy része arra vezetne, hogy kénytelenek lennének egyéb megoldásokat is keresni helyettük. A gyakorlati alternatívák keresése mindig jóval fáradságosabb mint bármit is kritizálni, a mai emberek nagyon nagy része pedig már annyira elkényelmesedett, hogy apró pótcselekvésekben éli az életét és nagyobb változtatásokra nem is hajlandó.

A „varsói gyors” már évtizedek óta egy közkeletű politikai fogalom: Az egész közép-kelet európai régióban hasonló trendek zajlanak, de a trendfordulók szinte mindig a lengyeleknél jelennek meg először.

1956-ban is már nyáron lezajlott Poznańban egy hatalmas munkásfelkelés, amit erőszakos eszközökkel vertek le. A rendszerváltás folyamatában is egy évvel előttünk jártak és már 1989-ben szabad, többpárti választásokat tartottak. A választások pedig a legtöbb alkalommal mindig előre jelezték számunkra is, hogy a bal, vagy a jobboldal fog kormányra kerülni. Annyival más náluk a rendszer, hogy létezik elnökválasztás és szenátusi választás is, ami sokkal kiegyensúlyozottabb hatalommegosztást tesz lehetővé, a szavazók is könnyebben „visszakorrigálhatnak”, ha elégedetlenek voltak a kormány teljesítményével. Ha viszont a törvényhozást nézzük, akkor a sorminta sokáig ugyanaz mint nálunk, egészen 2005-ig, amikor bejött a radikális jobboldali PIS. Nálunk a 2006-os választást szerintem Orbánék a lengyeleket követve simán megnyerhették volna, de inkább elengedték, hogy a következőn nagyobbat nyerjenek és a taktika be is jött, a baloldalt egy hosszú időre teljesen ki tudták ütni. (Elnökválasztás és két kamara hiányában könnyebb is volt számukra a hatalom megtartása.)

A lengyelek esetében a baloldal nem vált hiteltelenné, ezért 2007-2015 között megint kormányon tudott lenni, a Fidesznek megfelelő PIS csupán 2015 és 2023 között volt hatalmon, egyébként pedig ők is használtak olyan eszközöket, amiket az autokraták általában szoktak. A lengyeleknél annyiban más a helyzet, hogy ott a polgári, iparosodott területek az ország nyugati és déli részén találhatók (egykor Németországhoz és Sziléziához tartozó területek), az egyes pártok törzsszavazóinak bázisa tehát földrajzilag is erősebb kontrasztot alkot mint nálunk, miközben pedig a szavazási preferenciák mögött a társadalmi háttér nagyon hasonló.

2023-ban ismét a „relatív baloldal”, azaz a mérsékelt jobboldal nyert a lengyeleknél, igaz, hogy viszonylag kis különbséggel és az elnökválasztáson már megfordult a helyzet. A lényeg mégis az, hogy ez megint jól jelezte azt trendfordulót, ami az idei évben nálunk is bekövetkezett. Ráadásul most úgy tűnik, hogy a „varsói gyors” még Belgrádba is befutott, ahol már szintén megelégelték az emberek az autokrata rendszert és leváltották a kormányt.

A szlovákoknál és a cseheknél annyiban más a helyzet, hogy náluk a kis pártok nagyobb szerepet játszanak a koalícióban mint nálunk és a radikális jobboldaliak mint a SMER (Fico) és ANO (Babis) nem kompromittálódtak (valamivel mérsékeltebb, óvatosabb politikát folytatnak), ezért habár 2020-ban és 2021-ben egyszer már leváltották őket, nemrég ismét hatalomra kerültek, bonyolult sokpárti koalíciókkal. Ráadásul az államelnök jogköre is szélesebb, a szenátus hasonlítható csupán némileg (funkciójában, nem pedig a megválasztásának módjában) a mi alkotmánybíróságunkhoz.

Mindez olyan tanulságot is hordoz, hogy nálunk más régiós országokkal szemben nincsen valódi többpártrendszer és amint a szomszédos országok példáján látszik, a kormányfő személyénél, a koalíció vezető pártjánál is nagyobb jelentőséggel bír adott esetekben kormányzás valódi tartalma.
Orbán Viktor több időt töltött hatalomban mint bármelyik más régiós kormányfő, összességében már 20 évet, és ha ez nem volt elég a képességei megmutatására, akkor valójában mennyi kellene még? Remélem belátja, hogy itt már neki is meg kellene húznia egy határt.

Az életben mint tudjuk változás folyamatos, kormányok jönnek és mennek, a politika pedig remélhetőleg megint unalmassá válik nálunk is,- mindamellett a „varsói gyors” többnyire jól jelzi a trendfordulókat egész régiónkban.

Amikor a szociális képességekről olvasok vagy hallok, általában szégyenkezem, a hölgyek annyival felülmúlják a férfi nemet szinte mindenben, szerencsére van viszont legalább egy terület, ahol a férfiak egyértelműen jobbak. Itt természetesen nem előítéletek terjesztése a célom, inkább olyan tulajdonságokról van szó, amik az egyik nem számára könnyebben elsajátíthatók, mert náluk sok generációra visszamenőleg megvannak már az előzményei az adott viselkedési mintáknak.

A falkaösztön talán a paleolit emberek vadászata közben alakulhatott ki, és mivel veszélyes tevékenységről van szó, ahol a fizikai erő is nagyobb szerepet játszott, a homo sapiens igyekezett a nőket megkímélni ettől. (A neandervölgyiek munkamegosztása viszont már ezen a ponton is eltérő volt a miénktől.)

Később a városokban a nagyobb építkezések során is összehangolt csapatmunkára volt szükség, hiszen például a nagy súlyú köveket csak sokak együttes erejével lehetett mozgatni. A harmadik ilyen tevékenység, amit szintén nagy csoportokban végeztek az emberek, a háborúk voltak: A csaták lefolyásán az látszik, hogy amíg a katonáknak sikerült tartani a hadrendet, addig az ellenség által okozott veszteségeik az esetek nagy részében minimálisak maradtak. (A nagy létszám és a mutatott összehangolt erő már eleve elrettentő hatású lehetett, és a katonák egymást is védték.) Megint csak fontos volt a fegyelmezett összehangoltság, az egymás iránti bizalom fenntartása, és ez még a mai, modern háborúkra is igaz, hogy a fronton harcolók mindig kell, hogy bízzanak abban, hogy folyamatosan különféle támogatásokat kapjanak ahhoz, hogy ki tudjanak tartani.

Érdekes módon ezek a tevékenységek, akár a vadászat, építkezés, harcászat sem úgy alakultak ki, hogy eleve létezett egy nagy hatalmú személy, aki másokat manipulálva vitte végbe azt, amit akar, sokkal inkább természetes módon kiválasztódott az a vezető, aki rendelkezett olyan képességekkel, hogy megfelelő döntésekkel összehangolta az egyes csoportok tevékenységét. (Szerintem ez most is így zajlik, csupán a vezetőktől elvárt tulajdonságok módosulhattak kisebb mértékben.)

Ennélfogva a férfiak kapcsolatfelvétele esetében nem az a fontos, hogy mennyire ismerik egymást, hanem azt próbálják felmérni, hogy a másik is ugyanabból a kottából játszik-e mint ő és ha úgy látják, hogy mindketten valóban ugyanazért a célért küzdenek, akkor hamarabb létrejön egyfajta spontán harmónia, még ismeretlen egyének között is. Egyébként ilyenkor egymás képességeinek felmérése is elég könnyen megy, mert egyetlen, jól meghatározható területekről van szó, pár mondat és pár mozdulat után már sok minden kiderül.

A hölgyek alapfelfogása ettől eltér, hiszen a női munkamegosztás hagyományosan inkább családi, nemzetségi kereteken belül történt, tehát más családtagokkal és rokonokkal dolgoztak együtt a közös feladatokon, azokon, amik elvégzése szükséges volt a család boldogulásához. A munkamegosztás jellegének eltérő voltából következően a hölgyek stratégiája alapban más, annak az alaposabb felmérésére irányul inkább, hogy a másik személy mennyire hű a családhoz és nem jelent-e számára potenciális konkurenciát,- ezek felmérése hosszabb folyamat és jóval bizonytalanabb is mint a férfiak esetében a szakértelemé. Természetesen most jelentős leegyszerűsítéssel kell, hogy éljek, mivel nagyon sok egyéb tényező is meghatározó volt a hölgyek számára az alapvetően patriarchális társadalmakban. (A Föld szinte minden társadalmát gyakorlatilag már évezredek óta férfiak dominálják.)

Mindennek van egy olyan folyománya is, hogy a férfiközösségekben hamarabb, szinte spontán módon ki tud alakulni egy spontán összetartás, ahol mindenki visszavesz az egójából a közös feladat érdekében, míg a hölgyek számára ez egy hosszabb tanulópálya, főleg olyankor, ha a nagy többséget ők alkotják az adott csoportban, és nincsenek ott előttük az együttműködés igazán eredményes mintái. (Konkrét saját tapasztalatom erre, hogy amikor egy vállalat adott osztályán a hölgyek kerültek nagy többségbe, akkor spontán módon klikkeket hoztak létre egymással szemben.)

A modern vállalatokat szokás szidni manapság, viszont főleg azok teszik ezt, akik még nem dolgoztak ilyenekben. Ezzel szemben a legtöbb modern nagyvállalat is éppen azért olyan hihetetlenül sikeres (ha nem lenne az, akkor hamar eltűnne a piacról), mert a munkatársak kisebb, jól együttműködő csoportjai alkotják, ami éppen az imént említett férfias falkaösztönre épül amellett, hogy létezik valamilyen vállalati kultúra, mindenki számára jól érthető célok és eszközök együttese. A modern vállalkozások mérettől függetlenül akkor működnek jól, ha mindenki számára az éppen elvégzendő feladat a legfontosabb, és az egymás közötti kommunikáció erről szól, azaz nagymértékben célorientált. (Nálunk a szocialista nagyvállalatok nem mindig ilyen alapon működtek, ezért a rendszerváltás után egy tanulópálya volt a megfelelő szemlélet elsajátítása.) Nem arról van szó, hogy ezek a csoportok tökéletesek lennének, hiszen az összes létező emberi hiba előfordul bennük, viszont a munkahely egyik hozadéka férfiak számára az alapjában jól működő csoportokban a falkaösztön egyfajta átélése is lehet.

Vannak helyzetek, amikor ennél tisztábban is megélhetjük a falkaösztönt, az egónk feladását egy nagyobb közösségben: Ilyenek lehetnek a szurkolói táborok is az adott mérkőzés során. Ilyen lehet még többek között a politikai gyűlés is, ahol szintén hozzánk hasonló célokért küzdő emberek közösségét élhetjük meg. Ez is egy magyarázatot ad arra, hogy az emberek mért keresik annyira az akár virtuális csoportélményt, még ha magyarázataik más csoportok ellenében sokszor igen légből kapottak, irracionálisnak tűnnek,- sőt ne csak annak tűnnek, hanem gyakorta azok is. (Mindig kell valamilyen valós vagy képzelt ellenségkép is, ami erősíti a csoport összetartását.) A nemzettudat átélése is természetesen egy ilyen, elvontabb élmény lehet, de sokszor teljesen kielégítő lehet egy akár egy közös tevékenységet végző kisebb csoport, klub tevékenységében való részvétel is. A legtöbb esetben jól látható, hogy a férfiak felülreprezentáltak, és bár ez leegyszerűsítésnek tűnik, de a hölgyek inkább a családi és kétszemélyes kapcsolatra tudnak könnyebben fókuszálni.

A falkaösztön alapesetben tehát (biológiai nemünktől teljesen függetlenül is) egy nagyon pozitív tulajdonságunk annak ellenére, hogy olykor destruktívvá is képes válni. Boldogabbnak érezhetjük magunkat, amikor képesek vagyunk feloldódni a közös tevékenységekben. A biztonság átélése, a hasznosságunk érzetének megerősítése mellett el tudjuk engedni ilyenkor a napi kis szorongásokat gyártó kis egónkat is.

A tüntetések igen gyakran nem is jól meghatározható célokkal, hanem ösztönös, indulati alapon szerveződnek. Nem lehet pontosan megítélni, legfeljebb utólag, hogy mik volt adott esetekben a spontán szerveződő mozgalmak legfőbb politikai céljai. Hogyha a fiatalok nagy tömegei nem látnak maguk előtt semmiféle pozitív jövőképet, vagy ha nem tudnak azonosulni azokkal a mintákkal, amiket látnak, akkor valószínűsíthető, hogy ez is lehet a tömegmegmozdulások egyik alapvető oka.

A francia vagy olasz z generációs fiatalok vagy alfa generációs gyerekek indulatainak az okai tehát abban is kereshetők, hogy vajon milyen jövőképeket láthatnak maguk előtt. A kilátásaik pedig nem túl rózsásak: a pályakezdő fiatalok 21%-a munkanélküli, miközben 40%-a kénytelenségből szüleivel él, minthogy nem csak a saját lakáshoz jutás az, ami szinte elérhetetlen, de még a bérlakáshoz jutás sem könnyű. A családtervezés egy ilyen helyzetben igen kétséges vállalkozás sokak számára. A mesterséges intelligencia terjedése is elsősorban a fiatalok álláslehetőségét szűkíti amellett, hogy a súlyosbodó környezetvédelmi problémák szintén pesszimista jövőképet vetítenek előre. Ráadásul a francia népesség korösszetétele is olyan, hogy a 60 éven felüliek aránya 28,5% (az olaszoknál ez már 30% fölötti), és ők sokkal nagyobb szavazótábort képeznek mint 15-24 évesek (11,5%) vagy a 18-25 évesek (10%).

A mai nyugati demokráciák válságát részben az is okozza, hogy az elöregedő társadalmakban a politikusok inkább az idősebb inaktívak kegyét keresik, csökkentve ezáltal a társadalmak dinamizmusát, mobilitását és egyre nagyobb terhet rakva a fiatalokra. A francia fiatalok nem is nagyon reménykednek abban, hogy az őket jobban képviselő politikai erők juthatnak hatalomra. Ha Le Pen fog nyerni, akkor inkább az őt jobban támogató nyugdíjasoknak fog kedvezni, miközben még inkább megvágja majd a közkiadásokat, de más pártvezetők is hasonló gondolatokat fogalmaznak meg. Márpedig a francia közkiadások megvágása elkerülhetetlen lépés lesz, miközben annak nincs sok jele, hogy a gazdaság fejlődése révén több lehet majd a fiatalok számára elérhető munkahely. Nem valószínű tehát, hogy a jövőben a francia állam még többet fog költeni az oktatásra, viszont a nyugdíjkorhatár csökkentésével az elosztást inkább az idősebbek javára fogja eltolni. A tüntetők megérzései alighanem helyesek abban a tekintetben is, hogy az oktatási rendszer nem vértezi fel őket a megfelelő készségekkel és képesítésekkel ahhoz, hogy a munkaerőpiacon megfelelően el tudjanak majd helyezkedni, miközben a megélhetési költségek is egyre nagyobbak. (Mindez persze csak feltételezéseken alapul, a teljes kép ennél jóval összetettebb lehet, de mindenesetre igen zavaros.)

A bevándorló származásúak viszonylagosan nagy aránya nyilván része a problémának, sőt még súlyosbítja is azt, hiszen megnöveli a francia politikai kultúrára egyébként is jellemző, erőszakos megmozdulások mennyiségét, de nélkülük a fiatalok létszáma és aránya még kisebb lenne a populáción belül. (Jól képzett bevándorló fiatalok tömegeire még így is szükség lehet a jövőben.)
A különféle lázadásokat, tüntetéseket, forradalmakat főként hagyományosan a fiatalok szokták kirobbantani. (Forradalom csak olyankor robban ki, amikor már az államszervezet egésze nagyon meggyengül és hirtelen szétesik.) Például ’68-as francia diáklázadások generációs esélyekről, hatalmi igényekről és valós politikai képviseletről is szóltak, és habár akkoriban a francia elnök megfelelően képes volt kezelni ezeket, a nagy létszámú generáció politikai követeléseinek egy része (például az esélyegyenlőség és a szociális szempontok érvényesítése) lassanként mégis teret nyert a ’70-es évek során. Most viszont minderre kevesebb esély mutatkozik, mert annak ellenére, hogy a francia állam jövedelmeket újra elosztó tevékenysége jelenleg is szinte példátlan mértékű, mégis a társadalom egyre nagyobb rétegei fejezik ki az elégedetlenségüket. Mindez egy öngerjesztő folyamatként a politikai bizonytalanság megnövekedéséből eredő kamatfelár emelkedésén keresztül megnöveli az államcsőd esélyét. Ráadásul minden példa ragadós, amit az észak-olasz tüntetéshullám is mutatja.

A nyugati országok nagy része mintha az államcsőd felé haladna, ráadásul politikai vezetéstől függetlenül, hiszen sem Trump, sem Meloni, sem Takaicsi Szanae (Japán) sem volt képes visszafordítani vagy legalább megállítani az eladósodás folyamatát, nem beszélve a társadalmi problémák mélyebb kezeléséről. Úgy tűnik, mintha a nyugati demokráciák nagy része ismét válságos helyzetbe jutott volna, és nincs semmi garanciája annak, hogy sikerül ebből is kilábalni lényeges rendszerszintű változások nélkül.

Teljesen közismert volt, hogy az utóbbi évek Fidesz-kormányai példátlan szintű korrupciós hálózatot működtettek. Mivel azonban a pénzek elosztásának különféle „szokásos gyakorlataival” kapcsolatban a közvélemény eléggé tájékozott volt, ezért annak ellenére, hogy az összegek nagyságrendileg felülmúlták mind a magyar politikában régebben előforduló eseteket mind az európai gyakorlatban már kirívónak számító visszaéléseket, most mégsem mondhatjuk, hogy a nyilvánosságra kerülésük egyértelműen közfelháborodást okozna. Sőt, ami a polgári és büntetőjog (vagy legalább a józan ész) alapján egyértelműen káros és elítélendő, az egyesek számára egyáltalán nem az, ugyanis akik a csoportetika szabályait mindennél fontosabbnak tartják, az ő szemükben nem is korrupciós esetekről van szó, sokkal inkább valamiféle szükséges társadalmi áldozatokról, amik végső soron az ő javukat szolgálták, az ország védelmét és a csoport egységét erősítették.

Érdemes áttekinteni, hogyan jöhetett létre az a gyakorlatilag önkényuralomként működő rendszer, ami szinte tetszőleges módon és mennyiségekben volt képes állami bevételek átcsoportosítására. Ilyen mértékű hatalomkoncentráció, ami az utóbbi 16 év során minősített többséggel kormányzó, a hatalom ellenőrzését végző és ellensúlyát képző intézményeket teljesen súlytalanná tevő és befenyítő politikát folytatott, szinte példátlan a magyar történelemben. A hatalom egyre nagyobb koncentrációja egyébként teljesen előre látható és törvényszerű folyamat volt, ami egyébként még csak nem is a Fidesz kormányokkal kezdődött. Még a legerősebb magyar királyok hatalma sem terjedt ki olyan mértékben mint Orbán Viktoré, és ha eltekintünk azoktól a vezetőktől, akik pozícióját külső felhatalmazás biztosította (például kommunista helytartóktól), akkor egy történelmileg egyedülálló esetet látunk, ahol az egész államgépezet a katonás rendszer parancsait és ideológiai irányvonalát követte.

Az egész történet oda is visszavezethető, hogy országunk nagyon gyenge gazdasági pozíciókkal került be az Európai Unióba, és nyilvánvaló cél volt már a 2000-es években is a pozíciók visszaszerzése, megerősítése, amire egy nemzeti színezetű kormányzat volt a legalkalmasabb, és meg is kapták rá az erős felhatalmazást. Egy ilyen helyzetben nem mindig a legsportszerűbb eszközökkel kell élni, hanem trükközni kell, és kihasználni azt, hogy lejt a hazai pálya. A cél részét képezi az is, hogy erősíteni kell a hazai vállalkozói elitet és a középosztályt egyaránt. Kulturális cél lehet továbbá, hogy erősítsük a nemzeti öntudatot, saját értékeinkben és képességeinkben való hitet. Mindezek azonban nagyon elvont, eléggé megfoghatatlan célok, de összességében a projekt eddig a pontig még sikeresnek is volt tekinthető. Azonban minderre nincs is szükség négy kormányzati ciklusra, ezért az történt az utóbbi kettő, de főként a legutolsó ciklusban, hogy a megerősödött kormányközeli elit teljes mértékben a hatalmi központú gondolkodás fogságába került.

A rendszer jobbratolódásának, radikalizálódásának folyamata nem volt megállítható és végül egy katonás irányultságú rendszer jött létre, ahol mindenki parancsot teljesít és a központi ideológiát követi. Mindezt nyugodtan lehet nevezni maffiaállamnak is, ahol a vezetés azzal zsarolja az állampolgárokat, hogy ő képes csak megvédeni őket, amiért jelentős mértékű „védelmi pénz” is jár nekik. Az állampolgárok ezt el is hitték, amiben nem is annyira a menekülthullámok játszottak nagyobb szerepet, mint inkább a 2022-es orosz-ukrán háború kitörése, és persze annak sulykolása, hogy folyamatos válsághelyzetekben élünk, amik indokolják a rendkívüli kormányzati intézkedéseket. A "veszélyhelyzet" folyamatos fenntartása de jure is rendeleti kormányzást tett lehetővé. A rendszer azonban a tehetséggel szemben a politikai hűséget díjazta, ezért egyre kontraproduktívabbá vált, és egyre rosszabb ötletekkel próbálta a gazdasági növekedést újraéleszteni. Az elosztható pénzek megcsappantak, közben pedig főként egyre szűkebb körben azoknak jutottak, akiknek lényegében semmi szükségük nem volt már rá.

Jelen tudásunk szerint egyáltalán nincs szükség ennyire katonásan szervezett államra, mint amilyen az utolsó éveiben az Orbán-rendszer volt. Az önkényes döntések sorát mutatja, hogy például a bevándorlás tabutéma volt, a sportra értelmetlenül sokat költött az állam, a szűkebb vezetőség ízlésének nem megfelelő célok, például szélerőmű szóba se jöhetett, Budapestet és az ellenzéki vezetésű városokat folyamatosan büntették és az utóbbi időkben csak a legnagyobb választói csoportjuk lakóhelyei, egyes falvak fejlesztése történhetett csak meg. Ennek az időszaknak a végén Orbán úgy járt, mint a Csillagok háborúja filmben a nagyúr, akik folyamatosan szórta ugyan a villámokat, de a végén mégis kidobták az űrhajóból. Orbán Viktornak is száz esetben ha be is jöttek ugyanazok a politikai szólamok és trükkök, de a százegyedik esetben már teljes csődöt mondtak.

Hova mentek tehát ezek a pénzek? Egy részük az oligarchák megerősítésére, ahol például a Mészáros egy fedőnév, egy gyűjtőfogalom volt csupán, mögötte teljesen követhetetlen tulajdonosi háttérrel, a kormányfőt is beleértve. A magyar gazdasági jog sajnos lehetővé teszi azt, hogy el lehessen rejteni a pénzek mozgását és valódi célját, a Fidesz pedig a különféle célú jogi eszközök politikai célú használatának nagy mestere volt. Az állam gazdasági szerepvállalása jórészt erről szólt, ezek voltak a legnagyobb összegek. A kulturális ideológiai célú támogatások nagyságrendileg jóval kisebbek, de feltűnőbbek voltak, a sportot, filmet, könnyűzenét és más területeket is ide sorolva, itt sem a teljesítmény vagy a tehetség, hanem az ideológia volt a döntő. Egy harmadik terület pártpénzekről szólt, akár homályos nemzetközi támogatások formájában, akár belföldi holdudvar megerősítésére, akár nyilvánvaló propaganda célokkal. A hálózat nagyon informális volt, nem csak az egyes hivatalokban levők, hanem a jogrendszerben és egyes bankokban ülő tisztviselők is csupán súgást kaptak, hogy bizonyos ügyek kormányzati támogatást élveznek, nem szabad őket bolygatni. Így csúszhatott át például egy több száz milliárd forintnyi áfát elcsaló földgáz kereskedő cég is az egész rendszeren, a társadalom jó része „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapon csak asszisztált mindehhez. Nyilvánvaló az is, hogy a teljesítésekhez képest teljesen indokolatlan mértékű összegek kiosztásának elrendelőjét nem könnyű megtalálni, mert nincs írásos nyoma, miként azt sem, hogy végül kik között osztották szét ezeket, ugyanis minden fedőszervezeteket keresztül mozgott. (A nagy cégek titkos világhatalmának elterjesztése pont arra volt jó, hogy előre igazolást adjon mindenféle piszkos eszköz használatára.)

A történetnek persze sosincs vége, a megtisztuláshoz évek kellenek, miközben szerintem továbbra is reális opció az új NER elit egy részével való kiegyezés, hiszen nem lehet mindent visszacsinálni és nem biztos, hogy jó megoldás a keletkező űrt akár külföldi cégekkel kitölteni. Sokakat elüldöztek már bizonyos területekről, feladták a vállalkozásukat, ezek sem indíthatóak be egyik napról a másikra. Ennek ellenére a felelősség elvének használata, az hogy nem vagyunk már teljesen következmények nélküli ország, a jövőre nézve is hasznos lehet. Teljes felforgatás helyett pedig csakis erős korrekció lehet a kormány célja.

A rendszer másik jellemzője egy középkori viszonyokat idéző kasztosodott társadalom felé való haladás, ez is oldódni látszik, de a társadalmi felfogásban megvannak a nyomai, nem könnyen alakítható át. Egy rendszer átalakítása egy másikba sosem gyors folyamat, hiszen nagyon sok mindent megszoktak vagy elvárnak az állampolgárok.

A történet harmadik része, hogy nemcsak hogy még nem zárult le, de szinte bármikor újjáéledhet, mert a nemzetközi körülmények kedvezőtlen megváltozása megint azt sugallhatja sokaknak, hogy a Fidesz hatalma talán a kisebbik rossz is lehet, és sokan támogatják egész Európában is egyébként azt a fajta autokrata felfogást, amit az előző kormány is képviselt.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi számít igazságosnak vagy akár méltányosnak is, a közgazdászok szerint az lenne igazságos rendszer, ha mindenki összegszerűen ugyanannyi adót fizetne. Ez azonban nem lehetséges, mert egyrészt nem lenne elég állami bevétel, másrészt a legszegényebbek nem tudnák befizetni.

A gondot az jelenti, hogy a jövedelem gyarapodása nem lineáris, hanem exponenciális mintákat követ. Az alapvető létfenntartásra mindenkinek kell egy bizonyos összeget költenie, (vagy ha nem költ az egészsége rovására mehet, esetleg az alapvető társadalmi normákat nem teljesíti), emiatt az egykulcsos adórendszer bár észszerűnek tűnhet, de mégsem az. Úgy lehetne „elvben” korrigálni, hogy adómentessé kellene tenni a fizikai létminimum összegét mondjuk 100000 forintot, és e fölött kellene lineárisan adózni. A nagyobb vagyonnal rendelkezők befektetési lehetősége is széleskörűbb: Kiemelt ügyfélként kezelik őket, képesek fizetni befektetési és adótanácsadókat, és mivel a fogyasztásukat már nem tudják tovább növelni, ezért a vagyonuk nagy eséllyel sokkal gyorsabban gyarapodhat mint egy középosztálybeli polgáré.

A világon mindenre lehet adót kiróni, feltéve persze, hogy nem ütközik különösen nagy társadalmi ellenállásba. Régebben is létezett vagyonadó akár mint kapuadó vagy füstadó, mert még a középkori, a mainál jóval kezdetlegesebb államnak is szüksége volt bevételekre. Vagyonadó ma is van, létezik például ingatlanadó és gépjárműadó, amit a helyi önkormányzatok szednek be és igen alacsony összeg a vagyontárgyakhoz képest. Más országokban az ingatlanra nagyobb adókat vetnek ki, ezt azonban a magyar társadalom nem nagyon tolerálná (hiszen van akinek az egyetlen vagyontárgya a piacilag túlértékelt lakása, amiben lakik, jövedelme viszont nagyon alacsony). A méltányosság kérdése mindig nagyon fontos, lehet egy adó szintje 0,1% és 98% is, mindkettőre találunk példát akár az előző kormány esetében is. Teljesen szubjektív, hogy mit tekint egy adott társadalom méltányosnak.

Hogyha az egyik adónemből kevés a bevétel, akkor vagy másikból kell pótolni (nálunk ez az SZJA és a különadók szerepe) vagy pedig az állami szolgáltatások szintje fog csökkenni. Gyakorlatilag mindent meg lehet oldani piaci alapon is, az állam részvétele nélkül, de nyilván a több jövedelemmel rendelkező érdeke az, hogy kevés adót szedjen be az állam, mert ő önállóan is képes megoldani mindent, kevésbé van ráutalva mondjuk az ingyenes egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra.

Ha túl sok az elvonás, az viszont nem fog ösztönözni a fejlesztésekre és visszafogja a gazdaság fejlődését, sőt megnöveli a fekete vagy szürke gazdaság szerepét. Az adórendszer mindenhol más, az állam olyan adókat szed be, amire képes is, tehát ha a polgárok nem próbálják meg mindenképp kiskapukkal megkerülni, és persze az is szempont, ha túl sok az adónem, akkor az állampolgár és az állam bürokratikus terhei egyaránt nagyobbak (bár ez mintha mostanában kevésbé zavarná a politikusokat.)

Társadalmi támogatása az olyan adóknak van, ahol valamilyen piaci információs asszimmetria, monopolhelyzetek vagy arbitrázs lehetőségek miatt a befektetések megtérülése kirívóan magas. A banki különadó is ennek egy példája, ez alighanem fenn fog maradni, még a mértéke se nagyon fog csökkenni a mostani banki nyereségszintek mellett. A vagyonadó esetében is az a helyzet, hogyha az állampolgárok nagy többsége úgy ítéli meg, hogy főként azokra vonatkozik, akiknek a vagyona egyrészt viszonylag könnyű lehetőségek kihasználásán alapul (tehát inkább szerencse mint tehetség kérdése volt), másrészt az adó mértéke elviselhető lesz az adóalany számára (ami 1-1,5% szint esetében valószínűsíthető is), akkor ennek is lehet társadalmi támogatása. Nyilván fel fog vetni bizonyos problémákat, mert lehet olyan vállalkozó, akinek a tevékenysége mostanában veszteséges a magas vagyona ellenére is, a másiknak pedig lesz lehetősége szétbontani vagy más országba költöztetni a vagyonát. Emiatt egy fontos pont, hogy ennek az adónak az egy része leírható legyen, ha az adóalany saját kezdeményezéséből olyan értelmes célt támogat (nem a sport TAO-ra gondolok), amit az állam és a társadalom is fontosnak tart és amúgy is támogatna.

Igazságos adórendszer nem létezik, jól vagy kevésbé jól működő sokkal inkább, ami persze csak a gyakorlatban fog tudni kiderülni, ezen kívül még van társadalmilag jobban támogatott, vagy csak kevésbé.

Egyébként pedig a mai magyar adóhelyzet eléggé tragikus. Az Orbán-kormány adórendszere sokáig rendben volt, az utóbbi négy évben siklott csak teljesen félre, amikor úgy csökkentették a társadalmi újraelosztást, hogy nagyobb bevételeket vártak a gazdaságtól mint ami végül bejött: Az eredmény egyre növekvő költségvetési hiány. Az adómentesség egyre nagyobb körre terjedt ki, az adótudatosság viszont nem jellemző (sokan nem is értik, hogy mért van rá szükség, aki adót fizet az „balek”). A vállalkozások közvetett adóterhei inkább nőttek (alacsony társasági adó ellenére is a magasabb energiaszámlák miatt, környezetvédelmi és egyéb adók miatt), a lakosság bizonyos csoportjai számára viszont csökkentek. Eközben a Tisza a jelenlegi gyakorlatot megfordítva az európai normáknak megfelelő módon próbál átcsoportosítani a magasabb jövedelműektől az alacsonyabbak felé, és közben az állami szolgáltatások szintjén is egy kicsit javítani. Nem tudom, hogy vannak-e még jelentős megtakarítási lehetőségek a kiadási oldalon, de alighanem szükség lesz valamiféle adóemelésekre már amiatt is, hogy az elszállt hiányt csökkenteni lehessen. (A 3%-os hiánycélt viszont lehet, hogy elengedném.)