A tüntetések igen gyakran nem is jól meghatározható célokkal, hanem ösztönös, indulati alapon szerveződnek. Nem lehet pontosan megítélni, legfeljebb utólag, hogy mik volt adott esetekben a spontán szerveződő mozgalmak legfőbb politikai céljai. Hogyha a fiatalok nagy tömegei nem látnak maguk előtt semmiféle pozitív jövőképet, vagy ha nem tudnak azonosulni azokkal a mintákkal, amiket látnak, akkor valószínűsíthető, hogy ez is lehet a tömegmegmozdulások egyik alapvető oka.

A francia vagy olasz z generációs fiatalok vagy alfa generációs gyerekek indulatainak az okai tehát abban is kereshetők, hogy vajon milyen jövőképeket láthatnak maguk előtt. A kilátásaik pedig nem túl rózsásak: a pályakezdő fiatalok 21%-a munkanélküli, miközben 40%-a kénytelenségből szüleivel él, minthogy nem csak a saját lakáshoz jutás az, ami szinte elérhetetlen, de még a bérlakáshoz jutás sem könnyű. A családtervezés egy ilyen helyzetben igen kétséges vállalkozás sokak számára. A mesterséges intelligencia terjedése is elsősorban a fiatalok álláslehetőségét szűkíti amellett, hogy a súlyosbodó környezetvédelmi problémák szintén pesszimista jövőképet vetítenek előre. Ráadásul a francia népesség korösszetétele is olyan, hogy a 60 éven felüliek aránya 28,5% (az olaszoknál ez már 30% fölötti), és ők sokkal nagyobb szavazótábort képeznek mint 15-24 évesek (11,5%) vagy a 18-25 évesek (10%).

A mai nyugati demokráciák válságát részben az is okozza, hogy az elöregedő társadalmakban a politikusok inkább az idősebb inaktívak kegyét keresik, csökkentve ezáltal a társadalmak dinamizmusát, mobilitását és egyre nagyobb terhet rakva a fiatalokra. A francia fiatalok nem is nagyon reménykednek abban, hogy az őket jobban képviselő politikai erők juthatnak hatalomra. Ha Le Pen fog nyerni, akkor inkább az őt jobban támogató nyugdíjasoknak fog kedvezni, miközben még inkább megvágja majd a közkiadásokat, de más pártvezetők is hasonló gondolatokat fogalmaznak meg. Márpedig a francia közkiadások megvágása elkerülhetetlen lépés lesz, miközben annak nincs sok jele, hogy a gazdaság fejlődése révén több lehet majd a fiatalok számára elérhető munkahely. Nem valószínű tehát, hogy a jövőben a francia állam még többet fog költeni az oktatásra, viszont a nyugdíjkorhatár csökkentésével az elosztást inkább az idősebbek javára fogja eltolni. A tüntetők megérzései alighanem helyesek abban a tekintetben is, hogy az oktatási rendszer nem vértezi fel őket a megfelelő készségekkel és képesítésekkel ahhoz, hogy a munkaerőpiacon megfelelően el tudjanak majd helyezkedni, miközben a megélhetési költségek is egyre nagyobbak. (Mindez persze csak feltételezéseken alapul, a teljes kép ennél jóval összetettebb lehet, de mindenesetre igen zavaros.)

A bevándorló származásúak viszonylagosan nagy aránya nyilván része a problémának, sőt még súlyosbítja is azt, hiszen megnöveli a francia politikai kultúrára egyébként is jellemző, erőszakos megmozdulások mennyiségét, de nélkülük a fiatalok létszáma és aránya még kisebb lenne a populáción belül. (Jól képzett bevándorló fiatalok tömegeire még így is szükség lehet a jövőben.)
A különféle lázadásokat, tüntetéseket, forradalmakat főként hagyományosan a fiatalok szokták kirobbantani. (Forradalom csak olyankor robban ki, amikor már az államszervezet egésze nagyon meggyengül és hirtelen szétesik.) Például ’68-as francia diáklázadások generációs esélyekről, hatalmi igényekről és valós politikai képviseletről is szóltak, és habár akkoriban a francia elnök megfelelően képes volt kezelni ezeket, a nagy létszámú generáció politikai követeléseinek egy része (például az esélyegyenlőség és a szociális szempontok érvényesítése) lassanként mégis teret nyert a ’70-es évek során. Most viszont minderre kevesebb esély mutatkozik, mert annak ellenére, hogy a francia állam jövedelmeket újra elosztó tevékenysége jelenleg is szinte példátlan mértékű, mégis a társadalom egyre nagyobb rétegei fejezik ki az elégedetlenségüket. Mindez egy öngerjesztő folyamatként a politikai bizonytalanság megnövekedéséből eredő kamatfelár emelkedésén keresztül megnöveli az államcsőd esélyét. Ráadásul minden példa ragadós, amit az észak-olasz tüntetéshullám is mutatja.

A nyugati országok nagy része mintha az államcsőd felé haladna, ráadásul politikai vezetéstől függetlenül, hiszen sem Trump, sem Meloni, sem Takaicsi Szanae (Japán) sem volt képes visszafordítani vagy legalább megállítani az eladósodás folyamatát, nem beszélve a társadalmi problémák mélyebb kezeléséről. Úgy tűnik, mintha a nyugati demokráciák nagy része ismét válságos helyzetbe jutott volna, és nincs semmi garanciája annak, hogy sikerül ebből is kilábalni lényeges rendszerszintű változások nélkül.

Teljesen közismert volt, hogy az utóbbi évek Fidesz-kormányai példátlan szintű korrupciós hálózatot működtettek. Mivel azonban a pénzek elosztásának különféle „szokásos gyakorlataival” kapcsolatban a közvélemény eléggé tájékozott volt, ezért annak ellenére, hogy az összegek nagyságrendileg felülmúlták mind a magyar politikában régebben előforduló eseteket mind az európai gyakorlatban már kirívónak számító visszaéléseket, most mégsem mondhatjuk, hogy a nyilvánosságra kerülésük egyértelműen közfelháborodást okozna. Sőt, ami a polgári és büntetőjog (vagy legalább a józan ész) alapján egyértelműen káros és elítélendő, az egyesek számára egyáltalán nem az, ugyanis akik a csoportetika szabályait mindennél fontosabbnak tartják, az ő szemükben nem is korrupciós esetekről van szó, sokkal inkább valamiféle szükséges társadalmi áldozatokról, amik végső soron az ő javukat szolgálták, az ország védelmét és a csoport egységét erősítették.

Érdemes áttekinteni, hogyan jöhetett létre az a gyakorlatilag önkényuralomként működő rendszer, ami szinte tetszőleges módon és mennyiségekben volt képes állami bevételek átcsoportosítására. Ilyen mértékű hatalomkoncentráció, ami az utóbbi 16 év során minősített többséggel kormányzó, a hatalom ellenőrzését végző és ellensúlyát képző intézményeket teljesen súlytalanná tevő és befenyítő politikát folytatott, szinte példátlan a magyar történelemben. A hatalom egyre nagyobb koncentrációja egyébként teljesen előre látható és törvényszerű folyamat volt, ami egyébként még csak nem is a Fidesz kormányokkal kezdődött. Még a legerősebb magyar királyok hatalma sem terjedt ki olyan mértékben mint Orbán Viktoré, és ha eltekintünk azoktól a vezetőktől, akik pozícióját külső felhatalmazás biztosította (például kommunista helytartóktól), akkor egy történelmileg egyedülálló esetet látunk, ahol az egész államgépezet a katonás rendszer parancsait és ideológiai irányvonalát követte.

Az egész történet oda is visszavezethető, hogy országunk nagyon gyenge gazdasági pozíciókkal került be az Európai Unióba, és nyilvánvaló cél volt már a 2000-es években is a pozíciók visszaszerzése, megerősítése, amire egy nemzeti színezetű kormányzat volt a legalkalmasabb, és meg is kapták rá az erős felhatalmazást. Egy ilyen helyzetben nem mindig a legsportszerűbb eszközökkel kell élni, hanem trükközni kell, és kihasználni azt, hogy lejt a hazai pálya. A cél részét képezi az is, hogy erősíteni kell a hazai vállalkozói elitet és a középosztályt egyaránt. Kulturális cél lehet továbbá, hogy erősítsük a nemzeti öntudatot, saját értékeinkben és képességeinkben való hitet. Mindezek azonban nagyon elvont, eléggé megfoghatatlan célok, de összességében a projekt eddig a pontig még sikeresnek is volt tekinthető. Azonban minderre nincs is szükség négy kormányzati ciklusra, ezért az történt az utóbbi kettő, de főként a legutolsó ciklusban, hogy a megerősödött kormányközeli elit teljes mértékben a hatalmi központú gondolkodás fogságába került.

A rendszer jobbratolódásának, radikalizálódásának folyamata nem volt megállítható és végül egy katonás irányultságú rendszer jött létre, ahol mindenki parancsot teljesít és a központi ideológiát követi. Mindezt nyugodtan lehet nevezni maffiaállamnak is, ahol a vezetés azzal zsarolja az állampolgárokat, hogy ő képes csak megvédeni őket, amiért jelentős mértékű „védelmi pénz” is jár nekik. Az állampolgárok ezt el is hitték, amiben nem is annyira a menekülthullámok játszottak nagyobb szerepet, mint inkább a 2022-es orosz-ukrán háború kitörése, és persze annak sulykolása, hogy folyamatos válsághelyzetekben élünk, amik indokolják a rendkívüli kormányzati intézkedéseket. A "veszélyhelyzet" folyamatos fenntartása de jure is rendeleti kormányzást tett lehetővé. A rendszer azonban a tehetséggel szemben a politikai hűséget díjazta, ezért egyre kontraproduktívabbá vált, és egyre rosszabb ötletekkel próbálta a gazdasági növekedést újraéleszteni. Az elosztható pénzek megcsappantak, közben pedig főként egyre szűkebb körben azoknak jutottak, akiknek lényegében semmi szükségük nem volt már rá.

Jelen tudásunk szerint egyáltalán nincs szükség ennyire katonásan szervezett államra, mint amilyen az utolsó éveiben az Orbán-rendszer volt. Az önkényes döntések sorát mutatja, hogy például a bevándorlás tabutéma volt, a sportra értelmetlenül sokat költött az állam, a szűkebb vezetőség ízlésének nem megfelelő célok, például szélerőmű szóba se jöhetett, Budapestet és az ellenzéki vezetésű városokat folyamatosan büntették és az utóbbi időkben csak a legnagyobb választói csoportjuk lakóhelyei, egyes falvak fejlesztése történhetett csak meg. Ennek az időszaknak a végén Orbán úgy járt, mint a Csillagok háborúja filmben a nagyúr, akik folyamatosan szórta ugyan a villámokat, de a végén mégis kidobták az űrhajóból. Orbán Viktornak is száz esetben ha be is jöttek ugyanazok a politikai szólamok és trükkök, de a százegyedik esetben már teljes csődöt mondtak.

Hova mentek tehát ezek a pénzek? Egy részük az oligarchák megerősítésére, ahol például a Mészáros egy fedőnév, egy gyűjtőfogalom volt csupán, mögötte teljesen követhetetlen tulajdonosi háttérrel, a kormányfőt is beleértve. A magyar gazdasági jog sajnos lehetővé teszi azt, hogy el lehessen rejteni a pénzek mozgását és valódi célját, a Fidesz pedig a különféle célú jogi eszközök politikai célú használatának nagy mestere volt. Az állam gazdasági szerepvállalása jórészt erről szólt, ezek voltak a legnagyobb összegek. A kulturális ideológiai célú támogatások nagyságrendileg jóval kisebbek, de feltűnőbbek voltak, a sportot, filmet, könnyűzenét és más területeket is ide sorolva, itt sem a teljesítmény vagy a tehetség, hanem az ideológia volt a döntő. Egy harmadik terület pártpénzekről szólt, akár homályos nemzetközi támogatások formájában, akár belföldi holdudvar megerősítésére, akár nyilvánvaló propaganda célokkal. A hálózat nagyon informális volt, nem csak az egyes hivatalokban levők, hanem a jogrendszerben és egyes bankokban ülő tisztviselők is csupán súgást kaptak, hogy bizonyos ügyek kormányzati támogatást élveznek, nem szabad őket bolygatni. Így csúszhatott át például egy több száz milliárd forintnyi áfát elcsaló földgáz kereskedő cég is az egész rendszeren, a társadalom jó része „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapon csak asszisztált mindehhez. Nyilvánvaló az is, hogy a teljesítésekhez képest teljesen indokolatlan mértékű összegek kiosztásának elrendelőjét nem könnyű megtalálni, mert nincs írásos nyoma, miként azt sem, hogy végül kik között osztották szét ezeket, ugyanis minden fedőszervezeteket keresztül mozgott. (A nagy cégek titkos világhatalmának elterjesztése pont arra volt jó, hogy előre igazolást adjon mindenféle piszkos eszköz használatára.)

A történetnek persze sosincs vége, a megtisztuláshoz évek kellenek, miközben szerintem továbbra is reális opció az új NER elit egy részével való kiegyezés, hiszen nem lehet mindent visszacsinálni és nem biztos, hogy jó megoldás a keletkező űrt akár külföldi cégekkel kitölteni. Sokakat elüldöztek már bizonyos területekről, feladták a vállalkozásukat, ezek sem indíthatóak be egyik napról a másikra. Ennek ellenére a felelősség elvének használata, az hogy nem vagyunk már teljesen következmények nélküli ország, a jövőre nézve is hasznos lehet. Teljes felforgatás helyett pedig csakis erős korrekció lehet a kormány célja.

A rendszer másik jellemzője egy középkori viszonyokat idéző kasztosodott társadalom felé való haladás, ez is oldódni látszik, de a társadalmi felfogásban megvannak a nyomai, nem könnyen alakítható át. Egy rendszer átalakítása egy másikba sosem gyors folyamat, hiszen nagyon sok mindent megszoktak vagy elvárnak az állampolgárok.

A történet harmadik része, hogy nemcsak hogy még nem zárult le, de szinte bármikor újjáéledhet, mert a nemzetközi körülmények kedvezőtlen megváltozása megint azt sugallhatja sokaknak, hogy a Fidesz hatalma talán a kisebbik rossz is lehet, és sokan támogatják egész Európában is egyébként azt a fajta autokrata felfogást, amit az előző kormány is képviselt.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi számít igazságosnak vagy akár méltányosnak is, a közgazdászok szerint az lenne igazságos rendszer, ha mindenki összegszerűen ugyanannyi adót fizetne. Ez azonban nem lehetséges, mert egyrészt nem lenne elég állami bevétel, másrészt a legszegényebbek nem tudnák befizetni.

A gondot az jelenti, hogy a jövedelem gyarapodása nem lineáris, hanem exponenciális mintákat követ. Az alapvető létfenntartásra mindenkinek kell egy bizonyos összeget költenie, (vagy ha nem költ az egészsége rovására mehet, esetleg az alapvető társadalmi normákat nem teljesíti), emiatt az egykulcsos adórendszer bár észszerűnek tűnhet, de mégsem az. Úgy lehetne „elvben” korrigálni, hogy adómentessé kellene tenni a fizikai létminimum összegét mondjuk 100000 forintot, és e fölött kellene lineárisan adózni. A nagyobb vagyonnal rendelkezők befektetési lehetősége is széleskörűbb: Kiemelt ügyfélként kezelik őket, képesek fizetni befektetési és adótanácsadókat, és mivel a fogyasztásukat már nem tudják tovább növelni, ezért a vagyonuk nagy eséllyel sokkal gyorsabban gyarapodhat mint egy középosztálybeli polgáré.

A világon mindenre lehet adót kiróni, feltéve persze, hogy nem ütközik különösen nagy társadalmi ellenállásba. Régebben is létezett vagyonadó akár mint kapuadó vagy füstadó, mert még a középkori, a mainál jóval kezdetlegesebb államnak is szüksége volt bevételekre. Vagyonadó ma is van, létezik például ingatlanadó és gépjárműadó, amit a helyi önkormányzatok szednek be és igen alacsony összeg a vagyontárgyakhoz képest. Más országokban az ingatlanra nagyobb adókat vetnek ki, ezt azonban a magyar társadalom nem nagyon tolerálná (hiszen van akinek az egyetlen vagyontárgya a piacilag túlértékelt lakása, amiben lakik, jövedelme viszont nagyon alacsony). A méltányosság kérdése mindig nagyon fontos, lehet egy adó szintje 0,1% és 98% is, mindkettőre találunk példát akár az előző kormány esetében is. Teljesen szubjektív, hogy mit tekint egy adott társadalom méltányosnak.

Hogyha az egyik adónemből kevés a bevétel, akkor vagy másikból kell pótolni (nálunk ez az SZJA és a különadók szerepe) vagy pedig az állami szolgáltatások szintje fog csökkenni. Gyakorlatilag mindent meg lehet oldani piaci alapon is, az állam részvétele nélkül, de nyilván a több jövedelemmel rendelkező érdeke az, hogy kevés adót szedjen be az állam, mert ő önállóan is képes megoldani mindent, kevésbé van ráutalva mondjuk az ingyenes egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra.

Ha túl sok az elvonás, az viszont nem fog ösztönözni a fejlesztésekre és visszafogja a gazdaság fejlődését, sőt megnöveli a fekete vagy szürke gazdaság szerepét. Az adórendszer mindenhol más, az állam olyan adókat szed be, amire képes is, tehát ha a polgárok nem próbálják meg mindenképp kiskapukkal megkerülni, és persze az is szempont, ha túl sok az adónem, akkor az állampolgár és az állam bürokratikus terhei egyaránt nagyobbak (bár ez mintha mostanában kevésbé zavarná a politikusokat.)

Társadalmi támogatása az olyan adóknak van, ahol valamilyen piaci információs asszimmetria, monopolhelyzetek vagy arbitrázs lehetőségek miatt a befektetések megtérülése kirívóan magas. A banki különadó is ennek egy példája, ez alighanem fenn fog maradni, még a mértéke se nagyon fog csökkenni a mostani banki nyereségszintek mellett. A vagyonadó esetében is az a helyzet, hogyha az állampolgárok nagy többsége úgy ítéli meg, hogy főként azokra vonatkozik, akiknek a vagyona egyrészt viszonylag könnyű lehetőségek kihasználásán alapul (tehát inkább szerencse mint tehetség kérdése volt), másrészt az adó mértéke elviselhető lesz az adóalany számára (ami 1-1,5% szint esetében valószínűsíthető is), akkor ennek is lehet társadalmi támogatása. Nyilván fel fog vetni bizonyos problémákat, mert lehet olyan vállalkozó, akinek a tevékenysége mostanában veszteséges a magas vagyona ellenére is, a másiknak pedig lesz lehetősége szétbontani vagy más országba költöztetni a vagyonát. Emiatt egy fontos pont, hogy ennek az adónak az egy része leírható legyen, ha az adóalany saját kezdeményezéséből olyan értelmes célt támogat (nem a sport TAO-ra gondolok), amit az állam és a társadalom is fontosnak tart és amúgy is támogatna.

Igazságos adórendszer nem létezik, jól vagy kevésbé jól működő sokkal inkább, ami persze csak a gyakorlatban fog tudni kiderülni, ezen kívül még van társadalmilag jobban támogatott, vagy csak kevésbé.

Egyébként pedig a mai magyar adóhelyzet eléggé tragikus. Az Orbán-kormány adórendszere sokáig rendben volt, az utóbbi négy évben siklott csak teljesen félre, amikor úgy csökkentették a társadalmi újraelosztást, hogy nagyobb bevételeket vártak a gazdaságtól mint ami végül bejött: Az eredmény egyre növekvő költségvetési hiány. Az adómentesség egyre nagyobb körre terjedt ki, az adótudatosság viszont nem jellemző (sokan nem is értik, hogy mért van rá szükség, aki adót fizet az „balek”). A vállalkozások közvetett adóterhei inkább nőttek (alacsony társasági adó ellenére is a magasabb energiaszámlák miatt, környezetvédelmi és egyéb adók miatt), a lakosság bizonyos csoportjai számára viszont csökkentek. Eközben a Tisza a jelenlegi gyakorlatot megfordítva az európai normáknak megfelelő módon próbál átcsoportosítani a magasabb jövedelműektől az alacsonyabbak felé, és közben az állami szolgáltatások szintjén is egy kicsit javítani. Nem tudom, hogy vannak-e még jelentős megtakarítási lehetőségek a kiadási oldalon, de alighanem szükség lesz valamiféle adóemelésekre már amiatt is, hogy az elszállt hiányt csökkenteni lehessen. (A 3%-os hiánycélt viszont lehet, hogy elengedném.)

A franciák teljesen téves módon ítélik meg az 1789-es forradalmukat, ami jellemző módon egy olyan börtön elfoglalásával indult, ahol már nem is őriztek rabokat. Mivel nem tanulták meg a történelmi leckét, ezért most ismét beleléphetnek ugyanabba a folyóba, amint az már számtalanszor meg is történt velük. A lázongás, amely akár utcai harcok formáját is öntheti, és csak ritkábban marad meg a békés blokádok és sztrájkok szintjén, ma már a francia kultúra része, a politikai hagyományuk részét képezi. Attól lehet tartani azonban, hogy a forradalom kultuszuk most erősen visszaüthet, és a „forradalom” néven címkézett események szokásos dramaturgiája ördögi körbe taszíthatja őket.

Én magam nem tudom ilyen távolságból megítélni, hogy mi is történik most Franciaországban, azonban jó eséllyel a helyzet alapvetően kaotikus, aminek alapvető oka az lehet, hogy nincsenek olyan vezető elvek és értékek, amikkel a társadalom nagy többsége azonosulni tudna. Csupán a jelenségek felszínét látjuk, hogy ilyenkor a fiatalok generációja megérzi a vezetés gyengeségét, koncepció nélküliségét és tesztelni kezdi a hatalom erejét. (Ha sikerrel jár ebben, akkor garantáltan el fog bukni.) A forradalmi spirál tehát a közhiedelemmel ellentétben egyértelműen negatív történések sorát jelenti, mert törvényszerűen olyan eseményekhez vezet, amit eredetileg senki sem akart és nem is látott előre. Ez a forradalmak szokásos menetrendje, amelyek eredetileg baloldali, egalitárius törekvésekként indulnak, és közös jellemzőjük a szervezetlenség (kisebb csoportok hangadói, véleményvezérei állnak az élére, különösebb koncepció nélkül). Ezek a mozgalmak kívülről nem látható hatalmi vákuumban jönnek mindig létre, és az események sorozata egyre nagyobb anarchiához vezet, aminek végpontja rendszerint egy diktatórikus jellegű rendszer szokott lenni.

Kívülről nem nagyon lehet logikát találni a francia tüntetők megmozdulásaiban, az ilyen mozgalmak mindig spontán és ösztönös törekvéseket fejeznek ki, erős indulati tartalommal. Igazából az összes forradalom egytől egyig káros volt, szinte csak kárt okozott, a franciáké (nekik több is volt), az orosz (1917), a kubai (1953) és az iráni (1979) egyaránt, sok más ország kevésbé ismert forradalmaival egyetemben. Sőt még az 1640-es angol is ide sorolható, ami egy polgárháborúba torkollt, és a polgári fejlődés igazi kezdete valójában nem is a forradalomhoz köthető, hanem az 1689-es alkotmányos kiegyezéshez. Egyébként az adott korokra specializálódott történészek teljesen tudatában vannak ennek, csupán a történelemkönyvekben szerepelnek valamilyen régi hagyomány folytán a hibás értékelések.

Nálunk más a helyzet, mivel a legtöbb forradalmunk egyben szabadságharc is, ami eltorzítja az értékelést. Az egyetlen kivétel 1918, ami viszont a forradalmak klasszikus dramaturgiáját követte le, és sok mindent szoktak ugyan erről a korszakról elmondani, de csak az utóbbi időben láttam leírva azt, hogy véres polgárháború tört ki, és sajnálatos módon ez a szó a korszak legjobb jellemzője.

Valóban tehát a „tűzzel játszanak” azok a francia diákok is, akik gyújtogatnak, és az anarchista cselekmények végül a rendpárti szélsőjobbot fogják erősíteni, ami nagyon nem diákpárti és nagyon nem oktatáspárti nézeteket vall,- ugyanez történt meg Iránban is, ahol az egyetemisták egy iszlamista rendszert segítettek hatalomhoz jutni. (Aminek az egyik első tette a diákok elleni fellépés volt.)

Igen, valójában az aggodalom szülte ezt a cikket, mert mint tudjuk a minták ragadósak (l. 1968-as események), a spanyoloknál és más országokban is látszik némi patthelyzet a vezetésben, ami a demokratikus rendszerek egészét kérdőjelezheti meg. Ez most tehát egy magas labda a rendpárti, populista jobboldal számára, ők valószínűleg jól jöhetnek ki ebből és akár hatalomra is juthatnak pár hónapon, egy-két éven belül.

Abba sem gondoltak bele a diákok, persze nem is várható el tőlük ilyesmi, hogy ha őket zavarják is bizonyos a körülmények a tanulásban, ami lehet akár megalapozott is, de mégis ott vannak akár a francia gyarmatokon (vagy az egykori brit gyarmatokon) azok, aki sokkal rosszabb körülmények között is jobb teljesítményt mutatnak náluk és akár az egyetemi felvételi helyeket is képesek lesznek betölteni.

Mintha az európai kultúra folyton öngólokat lőne, saját kapujára játszana az utóbbi időben. Persze lehet, hogy mindez csak károgás a részemről és a valódi kép egész más, mindenesetre most mintha senki nem látna még világosan,- ez is lehet a forradalmi káosz jellemzője, az ilyen káoszból azonban nem szokott az égvilágon semmi jó kisülni, ez egy loose-loose szituáció.

Egy ideje már rendszeresen figyelem az MI fejlődéséről szóló híreket és nem tudom kikerülni az MI (vagy AI) által generált képeket vagy videókat sem. Nagyon felkapott, forró témáról van szó és nyilván mindenki csak kapkodja a fejét és találgat a lehetséges kimeneteket illetően. Miközben az MI (vagy eljövendő AGI) modellek elvi határa a csillagos ég vagy akár azon is túl van, jelenleg mégis láthatók rendkívül feltűnő korlátai is, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezek egykönnyen kijavíthatóak lennének, mert egyszerűen a rendszerfejlesztések logikájából következnek.

Az evolúció elméletet először Richard Dawkins terjesztette ki az információk szintjére, ő a gén mintájára mémnek nevezte az önmagát sokszorosító információt, bár ezt a szót manapság egy jól korlátozottabb értelemben szoktuk használni. A lényeg viszont az, hogy a szelekciós, kiválasztódási folyamat az információk szintjén is érvényes, ami az MI-k fejlődésében is megjelenik.

Nagyon jól látszik azonban, hogy a legtöbb esetben teljes mértékben üzleti szempont, a fogyasztói igényeknek való szuper-hiper megfelelőség dominál, ami ahhoz vezet, hogy a modellek túltolják az elvárásokat és olyan képeket generálnak, amik a valóságtól fényév távolságra vannak, annyira nem realisztikusak. Az általam eddig látott MI által generált képeken mindenből túl sok van, egyforma tekintetek sokasága, ugyanazok a fakó, szürkés árnyalatú színek mindenhol, ráadásul az MI generált viccek egyáltalán nem is viccesek. Egyszerűen tehát rosszak,- ami csupán egy olyanfajta értékítélet, hogy a mai átlagos, némi ízlésességre törekvő polgár számára az ilyen képek minősége nem elfogadható, de az ízlés idővel változhat, mivel erősen a szokások függvénye. Erre példa az is, hogy bizonyos primitív popdalokat annyira sűrűn hallgattunk annak idején, hogy lassan slágerré váltak, és ma már nosztalgiákat is idéznek fel egyes generációk számára. (Valójában ugyanaz a folyamat zajlott le mint a mai fül számára szintén totál ízlésficamos magyar nótákkal egy korábbi generáció esetében.)

Az MI videók értékelése már összetettebb, mert a képek egysíkúsága ugyan hasonlóan zavaró, de itt már a folyamat, a felvázolt gondolatmenet esetenként érdekes is lehet. Igazság szerint nem is tudom eldönteni, hogy melyik videó az, ami biztosan MI generált, de a stílus egyenletessége, monotóniája általában feltűnő, éppúgy mint ha nincs név megadva a videó készítőjeként. A legismertebb videómegosztó csatornán találtam már nézhető, szemléletes módon informatív MI videót is, speciális területeken képes az MI számomra hiteles videókat is gyártani.

Amit még mindig nem tudok elfogadni, amikor jól láthatóan mesterségesen generált emberi arc magyaráz és nyomja a sódert folyamatosan, nagy magabiztossággal. Elgondolkodtam rajta, hogy mért annyira feltűnően rossz és hiteltelen az ilyen videó és arra jutottam, hogy az MI-nek van egy alapvető korlátja: Nincs beépítve benne és nem is beépíthető az emberi létállapot alapvető törvénye, hogy a legtöbben az időnk egy jelentős részében a létünk fenntartásával kell, hogy foglalkozzunk. Az emberi viselkedés természetességét főként az adja, hogy mindig van benne egy adag létbizonytalanság, ami akár a saját mindennapi fenntartásával, apró gondjaival van kapcsolatban, akár más, hozzá közel álló emberekkel kapcsolatos. Mindennek megvan a lenyomata a testtartásunkban, az arckifejezésünkben és a viselkedésünkben, de mivel egy gépi programnak ilyen jellegű gondjai nincsenek, ezért legfeljebb megpróbálhatja utánozni az emberi viselkedést, azonban az ilyen utánzatok hitelessége könnyen szertefoszlik. (Feltéve, hogy az MI öntudatra ébred, akkor is egészen más problémákkal szembesül majd mint amik az emberek mindennapjait meghatározzák, ami a hitelességének egy erős korlátját fogja jelenteni.)

Tehát arról van szó, hogy az MI a legtöbb esetben (feltéve, hogy nem tudományos céllal készült) egy abszolút fogyasztóorientált modell, és ennélfogva a kommersz termékek minden jegyét magán hordozza. Ennél többről is van szó azonban, hiszen az MI-t készítő vállalatok menedzsmentje egy külön burokban él, ahol a mindennapos léttapasztalatok másként jelennek meg mint az átlagos „halandók” esetében. A politikai, pénzügyi és gazdasági elitek jó részéhez hasonlóan nem szembesül olyan mindennapos problémákkal, mint hogyan osszam be a keresetem, hogyan törlesszem a hitelt és a rezsit, melyik családtag igénye lesz első a sorban. Az egyhangú és monoton munka, vagy esetenként zsarnokoskodó főnökök, kellemetlen munkatársak szükségszerű elviselése sem tartozik az elitek tagjainak mindennapos gondjai közé.

Kinek képmására teremtődött tehát az MI? Alighanem az őket létrehozó elit képmására, ezért köszönő viszonyban sincs a legtöbbünk számára természetes emberi problémákkal, alapvetően emiatt sem válhat többé, mint a virtuális valóságunk egy újabb kiterjesztése. (Ebben persze nem vagyok teljesen biztos, hiszen a fogyasztói igények jól idomíthatók, fokozatosan hajlíthatók a kívánt célok irányába, ezért idővel ami manapság virtuális, még az is teljesen megszokottá válhat.)

A mesterséges intelligencia veszélyességét illetően pedig érdemes előszedni Asimov sci-fi író több mint fél évszázaddal ezelőtt írt sorait, „A robotika három törvénye” címmel. (Első: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Második: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények adta parancsoknak, kivéve, ha ezek a parancsok az Első törvénybe ütköznek. Harmadik: A robot köteles védeni a saját létét, ameddig ez nem ütközik az Első vagy a Második törvénybe.) Mivel az MI modelleket üzleti alapon fejlesztik, ezért szó nincs arról, hogy az ilyen jellegű elveket azok valóban keményen betartanák, sőt amint módjuk van rá mindjárt meg is szegik a jobb eredmény érdekében. Ez megint sokat mond arról, hogy kik alkották.

Érdemes egy kicsit közösen is elmélkedni azon, hogy az emberi magatartás szélsőségei mennyire tudnak meghatározóak lenni a közéletünkben. A címben jelzett két véglet leginkább csak sztereotípia, címkézés a progresszív baloldal, illetve a radikális jobboldal jellemzésére, amit mégsem tudunk csupán egy vállrándítással figyelmen kívül hagyni. Főképp amiatt kell foglalkoznunk velük, mert a közbeszédben mindkét stílusú álláspont markánsan megjelenik, ráadásul az információs társadalomban aránytalanul nagy hangsúlyt kapnak azok a fajta vélemények, amelyek az átlagból való kilógással a figyelmünket jobban felkeltik. Mindez nem jelenti persze azt sem, hogy a szélsőséges felfogásokat el kellene ítélnünk, hiszen mindkettő tartalmazhat bizonyos esetekben nagyon is hasznos, helyénvaló megközelítéseket.

Valóban léteznek idealista felfogású emberek, akik nem csak abban hisznek, hogy a társadalmak „jobbá válnak” (bár ez nehezen értelmezhető és a mérése mindenképp problematikus), hanem hogy ők maguk képesek is jelentős hatásokat tenni ilyen irányban, a másokat „felvilágosító” szerepébe helyezkedve. Messianisztikus attitűddel a társadalom fölött érzik magukat, egyfajta színlelt empátiát gyakorolnak, de általában érzelemmentesek, miközben a saját elvont eszméiket szeretnék megvalósulni látni.

A másik végletet azok képviselik, akik abban hisznek, hogy nincs szükség semmilyen különleges tudásra, képzettségre, kifinomultságra pedig végképp nem, sőt ilyen vonatkozásokban hátrányban is érzik magukat másokkal szemben. Ők az erőben és az összefogásban hisznek, végső soron abban, hogyha a „jók” csoportjához tartozol vagy legalábbis a győztesekhez, az önmagában is elengedő, nem kell semmi mást tenni. A régi vallási felfogást követve az ellenség a gonosz megtestesítője, itt a velejéig harcos indulati motívum jelentősebb mint a másik véglet esetében, miközben számukra a legfőbb érték a stabilitás.

Saját magunkat nehéz elhelyezni egy ilyen képben, mert ha politikával foglalkozunk, akkor nehezen kerülhető el, hogy az egyik szélsőség lesz a szimpatikusabb a másikhoz képest, a politikai preferenciáinkat tudattalan értékválasztások fogják meghatározni. A legtöbb ember persze önmagát realistának tartja, aki a szerinte mindenki számára nyilvánvaló és magától értetődő veszélyek, értékek, prioritások alapján látja a világot, viszont sokféle emberrel kell kommunikálnunk ahhoz, hogy belássuk, a mi saját értékrendszerünk adott esetekben mennyire önkényes.

Nem látok megoldást erre a dilemmára a rejtett hatalmi motívumok aknáival sűrűn teletűzdelt politikai terekben, ami nem csak nálunk jellemző, hanem a világon szinte bárhol, még ha elvileg lehet is találni megfelelő középutat a túlságosan derűlátó (fellegekben járó) és mélyen borúlátó (defenzív és panaszkodó) felfogások között. Tudnunk kell azt is, hogy a látszat olykor csal, a nagy műveltséget mutató stílus mögött is gyakran van rafinált agresszió éppúgy, ahogy a látszólag bárdolatlan illető is talán csak néhány számára fontos értékhez ragaszkodik, ez azonban a mindennapos kommunikáció felületes világában nem nagyon derül ki.

Némi nyitottságot az is adhat, ha fel tudjuk függeszteni az ilyen ösztönös megítéléseinket, ehelyett mindig konkrét kérdéseket tárgyalva gyakorlatiasan és feladatközpontúan gondolkodunk. Ennek példájaként belegondolhatunk abba is, hogy a politikai váltógazdaság összességében azért hoz előnyöket, mert az utóbbi kormányzati ciklusokban egyoldalúan fejlesztett területek most kiegészítésre kerülnek, az eddigiekhez képest másfajta érdekek és szemlélet mentén. Ilyen párok lehetnek többek között az autópálya vs. kötött pályás fejlesztések, kistelepülési vs. nagyvárosi, napenergia és orosz fosszilis vs. más megújulók és energiahatékonyság, hagyományőrzés vs. modernitás, rendközpontúság vs. autonóm szervezetek.

Lehet persze, hogy a fenti érvek megint nem adnak megoldást, hanem csupán próbálják megkerüli az alapproblémát, ami azzal függ össze, hogy az emberek mennél boldogtalanabbak, céltalanabbak és magányosabbak, annál inkább a pótcselekvéseikbe merülnek, és az életmódok már annyira elfejlődtek egymástól, hogy ez megnehezít bármiféle kommunikációt. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a reménytelen esetek azokból lesznek, akik bezárulnak a saját, számukra kényelmes kis gondolatvilágukba, és nem képesek az ideológiai ellentéteiket félretenni, hanem csak harciasan vitatkoznak olyan kérdéseken, amikhez igazából nem is nagyon értenek.

A félelmek leginkább azok, amik a felfogásainkat vezérlik: Akik a technicizált virtuális valóságok hatásától tartanak leginkább, ők az államok hatalmától remélnek védelmet, hiszen az államot ha nagy méretű hierarchikus szervezetekben is, de mégis jól látható és elérhető hús-vér egyének alkotják, akikhez lehet fordulni vagy legalábbis meg lehet próbálni a hatalommal rendelkezők kegyeit keresni. Mások viszont, akik aktívan használják az internet világát és a modern technika eszközeinek is inkább az előnyeit látják, ők inkább attól félnek, hogy az adott állam visszaélhet a hatalmával és a társadalom visszasüllyed a feudális kötöttségek rendjébe.

További, a megoldás irányába vezető út lehet, ha a bőbeszédű társadalmat felváltja a szűkszavú, lényegre törő társadalom ideája, ahol a magyarázkodás helyett a konkrét tetteken van a hangsúly. A tradicionális japán társadalom lehet ennek egy ideálja, (vagy akár a régi paraszti világ is lehetne), ahol a kimondott szónak súlya volt, és egy-két füllentéssel, nagyotmondással vagy csúsztatással az emberek eljátszhatták a becsületüket. Az információ pontosságának kultúrája megint előtérbe kerülhetne, és habár nem nagyon látok ezen a téren fejlődést, mégis mintha az újabb generációk pontosabb és tömörebb megfogalmazásokra törekednének.
Mindamellett úgy tűnik, hogy korunk legnagyobb problémáira, mint a környezetünk pusztulása, a mesterséges intelligencia veszélyei vagy a demográfiai problémák, ezen felfogások egyike sem képes valódi válaszokat adni. Az ösztönös beidegződéseinken alapuló felfogásaink úgy tűnik, hogy már nem jól alkalmazhatók a 21.századi problémák kezelésére.

Valaki utánaszámolt már, hogy az egyes szereplők szempontjából hogyan néz ki a palackgyűjtés gazdaságossága?

Megfelelő vonalkóddal ellátott műanyag palackok, alumíniumdobozok és üvegpalackok betétdíja 50 forint, amit az állam azért vezetett be, hogy ezáltal ösztönözze a polgárait a valódi szelektív hulladékgyűjtésre és a MOHU rendszerén keresztül történő újrahasznosításra.

A MOHU beruházásai jelentősek, hiszen rengeteg automatát kellett telepíteni az üzleteknél, a palackok begyűjtése, szelekciója és újrafeldolgozása pedig szintén költséges, emiatt már többen is kiszámolták, hogy a MOHU csak akkor jár jól, ha a palackok egy jelentős része nem kerül vissza a rendszerbe, mivel így is megkapja érte az 50Ft-os díjat, viszont ilyen esetben nincs vele semmilyen munkája.

A gyakorlat azt mutatja, hogy habár az élelmiszerek vásárlásakor az üzletben kapott számlán jól láthatók az 50Ft-os tételek az italok csomagolásáért, sokan mégis a kukákba dobják ezeket. Tegyük fel, hogy akár egy hét alatt összejön egy háztartásban 40db palack, ami 2000Ft-os költség, viszont ha munkának fogják fel a visszaváltást (még ha nem is tudatosan gondolják át), akkor annak mondjuk átlag 10-15 percnyi többlet időszükséglete 8-12 ezer Ft-os órabérrel kalkulálható, és úgy tűnik, hogy a saját idejüket ennél értékesebbnek tartják. Mindenesetre ez is egyfajta megközelítés.

Ezzel szemben egy mélyszegénységben élő ember lehet, hogy naponta több órás munkával fog tudni találni 40db üres palackot a kukákban, viszont számára még a napi 2000Ft plusz jövedelem sokat számíthat. (Számomra elég szomorú, hogy még 2-3 ezer forintos jövedelemért is egyeseknek turkálnia kell,- bár ez privát vélemény, mert egyrészt nem vagyok híve semmiféle egyenlősdinek, másrészt az állam esetleges hibáztatása a mélyszegénységért, még ez is erősen kérdőjeles lenne számomra.)

A másik pont, ami felmerülhet, hogy ha valaki nem akarja visszaváltani a palackokat, mert nem akar erre időt szánni, de szabálykövető módon jár el, akkor a szelektív kukákba fogja tenni, nem pedig a szerves háztartási hulladékot tartalmazókba, ráadásul össze is nyomva, ami a visszaváltást megnehezíthetné, de mindenképpen megelőzné a barna kukákban való turkálást. Ergó: Ha valaki reklamál, hogy mért túrják a kukákat palackokért, akkor első körben az állampolgári fegyelmezetlenséget kellene okolnia a jelenségért. Esetleg ha valaki nem tart igényt a betétdíjra, akkor egy szemetes zsákban külön is odatehetné a visszaválthatókat a kukák mellé. Vagy akár odaadhatjuk a srácoknak is, mert nekik is sokat érhet 2-3 ezer forint, már tudnak venni belőle valamit maguknak.

Sőt, ha belegondolunk, hogy a magyar ivóvíz jó minőségű és szűréssel még jobbá is tehető, ráadásul a szénsavas üdítő és nagy mennyiségben a sör fogyasztása sem egészséges, emiatt a maihoz képest töredék mennyiségű flakon vásárlására lenne szükség, olyan kevésre, ami egészen át is átalakíthatná a folyamatban szereplők gazdasági logikáját. (Más a helyzet persze a különféle fesztiválok, szórakozóhelyek esetében: ott egyfajta borravalóként is funkcionálhatna a palackok betétdíja.)

Ráadásul van a láncban még legalább egy gyenge pont: Az adott üzletek, ahol logisztikai problémákkal küzdenek, ott sok esetben nincs mindig eladó, aki ki tudná üríteni a megtelt automatákat vagy átadni a fuvarozónak anélkül, hogy az az üzletben érezhető torlódást ne okozna, vagy pedig az automaták használatát ne korlátozná. (Nem tudom, hogy ennek a munkaerőigényét fedezi-e az üzletek által kapott díj, a torlódások viszont feltűnőek.) Sok üzlet inkább maradna a nem betétdíjas palackoknál, annyi többletmunkát okoz számukra a betétdíjasok kezelése.

Ezzel együtt minden olyan eset, amikor a kukákban turkálnak egyben a fogyasztói társadalmunk kritikája is, hiszen ha soha nem dobnánk ki semmilyen értékeset, akkor nem is lenne értelme turkálni bennük. Végső soron a mi hibánk, ha mások számára valamilyen szinten „megéri” ez a gusztustalan és főként egyáltalán nem higiénikus művelet.

A tudomány intézményrendszere természetszerűleg nem tökéletes és sosem lesz az, mivel többnyire progresszív felfogású emberek alkotják, ezért a társadalomtudományi része majdnem teljes mértékben, a természettudomány pedig nagyobb részben a progresszív irányba tolódik el. Ezt kritizálni botorság, hiszen a „progresszió” szó haladást, fejlődést jelent, és a legtöbb kutató azért dolgozik, hogy valamilyen előrelépést érjen el. Ennek persze a hátulütője rendszerint az szokott lenni, hogy amennyiben a tudományos intézet vagy egyetemi campuson a tanszék nagyon belterjessé válik, akkor valamiféle idealista, a gyakorlattól teljesen elrugaszkodott megoldásgyűjteményt fog kialakítani, legyen szó akár közgazdaság-tudományról, akár mezőgazdasági kutatásokról, akár bármi másról. Viszont itt a diagnózis egyben a megoldás útjára is rámutat: a gyakorlattal való mindennapos kapcsolat helyreállítását.

A tudomány nálunk nem népszerű, mert a legtöbben valamilyen jó kis narratívát, elmesélhető történetet szeretnénk kapni, viszont a profi tudomány nagyon nem ilyen. Ha a területükkel komolyan foglalkozó szakértőket hallgatunk, bármilyen témában, az abból derül ki, hogy a megfogalmazásaik nem egyértelműek, óvatosan fogalmaznak, a felfedezéseik körülményekről többet beszélnek mint az eredményeikről, szinte úgy kell kihámoznunk a lényeget. Igazából több cáfolatot fogalmaznak meg mint pozitív állítást, ez megint a tudomány jellegéből következik. Tehát a nagyon sarkos állítások, mint például a magyarok a hunoktól (vagy épp az avaroktól) származnak, egyértelműen nem igazak, sőt a legtöbb kapcsolatot a kutatók cáfolják, miközben nagyon nehéz megfogalmazni a valódi származás lényegét, a legtöbben jól csengő, leegyszerűsített mondatokat igényelnek, ilyeneket szeretnének hallani. A komoly tudományos munka érzelmi töltése nagyon kicsi, bárhogy szeretnénk, de nem segíti az érzelmi igényeink kielégítését.

Itt a kultúrának is szerepe van: Egy korszerű, angol nyelven elérhető táplálkozástani videó például 10 perc hosszúságú, amiben a lényeg az adott kérdésről benne van, konkrét kutatási hivatkozásokkal. Ezzel szemben nálunk a legtöbben egy órás beszélgetőműsort szeretnének látni valamilyen „szakértővel”, aki simán benevezhetne a régi „fele sem igaz” vetélkedőre. Őt inkább azért hallgatják meg sokan, hogy megnyugtassa őket, hogy a középosztálybeli kis étkezési szokásaik nem olyan szörnyűek. (Olyan fals logikával következtetnek erre, hogy ha vannak ennél szörnyűbbek is, akkor az enyém biztos rendben van.)

Ott van a sok kínzó kérdés például a klímaváltozás kapcsán is, de az a helyzet, hogy a tudomány korlátja, hogy a kérdésekre külön-külön tud választ adni, egyszerre csak egy kérdésre és ott is éveken keresztül finomítja a válaszokat. Az igazi tudomány működése meglehetősen lassú. Amikor a legtöbb állítást látszólag megkérdőjelezik ott rendszerint az van, hogy találtak olyan feltételrendszert, ahol nem biztos, hogy az állítás az eredeti formájában igaz, vagy csak részben igaz. Tehát tud majd választ adni egy kérdésre a tudomány, például hogyan hűthető le a légkör, de a válaszok újabb kérdéseket fognak szülni, hiszen a megoldás útján rengeteg újfajta hatással kell majd számolni. Minden gyógyszer egyébként így működik, mindig vannak mellékhatások, az csak a mesében létezik, hogy a pirula megoldja a problémát és kész. A keresztény megváltástanból jön ez a beidegződés, ez az elvárásrendszer, amit a tudománnyal szemben is támasztanánk, de teljes mértékben irreális.

Ha veszünk egy kényes kérdést mint például a rasszizmust, ott a mindenki számára legfeltűnőbb dolgokon nyilván át fog siklani a tudomány és azt fogja keresni, hogyan mit tudnánk vele kezdeni. Ennek nyomán létrejön számos elmélet, amik leginkább próbálkozásnak tekinthetők, viszont a kutató egy darabig hisz benne, kitart mellette, ami külső szemmel meglehetősen idealistának tűnik. A rasszizmus problémakörei (és az ezekkel összefüggő valós vagy téves előítéletek) éppen olyanok, hogy csak kint a terepen a helyi társadalom tagjaival lehet valamit kezdeni velük, ami csak részben fogja fedni az íróasztal mellett született elméleti feltevéseket, a valóság annyival komplexebb. Ugyanilyen belátás alapján alakult át például Ausztráliában a mezőgazdasági tanácsadó rendszer, ma már mindig megnézik, hogy a környezetkímélő, fenntartható gyakorlat mely elemei hozhatók össze leginkább a helyi gazdálkodó igényeivel, értékrendjével, és a megoldást közösen dolgozzák ki.

A politika ha beleszól a tudomány működésébe, az a tapasztalatok szerint pusztító tud lenni, leginkább csak orientációra képes (fontos, hogy mely ágazatokban lát nemzetgazdasági fantáziát) és megfelelő pályázati rendszer kialakítására. A kutatók nagy része sosem fog lényeges eredményt elérni, mert ilyen a tudomány működése, ők hosszabb távon a kontrollt biztosítják majd, a színvonal fenntartását, a megfelelő szintű oktatást és ismeretterjesztést. A kutatótól tehát elvárás, hogy célokat fogalmazzon meg, dolgozzon, ezek a célok valamiféle tágabban értelmezett társadalmi hasznosság irányába mutassanak, de hogy látványos eredményt érjen is el, egy ilyen elvárás teljesen irreális. Sőt, a legtöbb eredmény inkább a véletlen műve, szerencse kérdése is. Éppúgy ahogy az üzleti életben is, ahol a legtöbb induló vállalkozás sosem fog működni, itt is kell a tehetség, kemény munka és szerencse hármas feltétele, ami nincs meg mindig. Azonban ha a kutató nem is jár sikerrel, akkor is része lesz a társadalmi kultúrának és a tudományos közegnek (afféle be nem jegyzett kamarának), ami egyrészt minőségbiztosítási rendszer is, másrészt pedig segít abban, hogy az új eredményeknek valóban megtaláljuk a helyét, használhatóságát.

Erős orientációra van szükség, hogy a kutatás ne csak jól lepapírozott „kutatgatás és matatgatás” legyen, hanem kemény munka olyan célok érdekében, amik mindenkinek fontosak és kell a mindennapos gyakorlattal való élő kapcsolat is. Ha van akarat és érdekeltség, akkor lehetséges a bürokráciát (fölösleges publikációkat) csökkentő, éves értékeléseken alapuló rendszer kialakítása. A politika képes a kereteket jó irányba alakítani, viszont azt el kell fogadnia, hogy a kutatók habitusukból fakadóan nem konzervatívok, hanem azt nézik, hogy min lehet és érdemes is változtatni, ezért nagy többségükben a baloldalhoz sorolható progresszív felfogásúak. Lényeges azonban, hogy amennyiben a politikának nincsenek manipulációs céljai, akkor teljesen irreleváns a kutatók aktuális politikai nézetrendszere, a politikusok amúgy is köztudottan nagyon kevésbé hagyatkoznak a tudományos szakértőkre. Ha meg is kérdezik őket azt sosem azért teszik, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit tegyenek. A politika és a tudomány tehát teljesen máshogy működő terület, nem mosható össze a kettő, még ha léteznek időnként zavaró átfedések is.

Lehet ma már értelmes gazdasági vitákat folytatni, a minap is láttam egy ilyet, ráadásul jelenleg még azzal a kissé naiv feltételezéssel is élhetünk, hogy az ilyen vitáknak van valós súlya, mivel a mostani kormányzati döntések nem teljes mértékben politikai-ideológiai célokkal születnek.

Érdemes tehát kicsit áttekinteni, hogy a jövő évi költségvetésnél mik lennének azok a gazdasági és társadalmi optimumok, amiket tervezni lehetne.

Az elv talán az lehetne, hogy végre ne olyanoknak adjunk pénzt, akiknek nincs is rá szüksége,- ami nem csak nálunk probléma, és az ilyen gyakorlat általában visszafogja a gazdaságok növekedését. Olyanokat kellene különféle kedvezményekben részesíteni, akiknek nem csak szükségük is van, de felelősen tudnak is vele gazdálkodni. Az is egy érv persze, hogy ennyire szociális szempontokat nélkülöző állami újraosztási gyakorlat Európában sehol nincs, még az USA-ban sem jellemző, ennek ellenére a Tisza által meghirdetett szociális intézkedések (például minimálnyugdíj és családi pótlék emelése) támogatottsága egyáltalában nem teljes mértékű. Ugyanis a szocialista kormányok anno elkövették azt a hibát, hogy az első Orbán kormány osztogatásaira olyan mértékben licitáltak rá, hogy azt a költségvetés már nem bírta el, sőt egyesek még vissza is éltek a "szocpol" kedvezményekkel.

Amikor a Fidesz 2010-ben átvette a hatalmat, akkor viszonylag magas volt még a költségvetési hiány, de az előző (átmeneti) kormány már stabilizálta és csökkenő trendet mutatott, ráadásul a magánnyugdíjpénztárak államosítása is jelentős bevételeket hozott. A mostani költségvetés éppen hogy elszállt (az előző kormány szabályosan kirabolta a kasszát) és nem tudja senki, hogy vannak-e benne ezermilliárdos tartalékok.

Az állami beruházásokat nem nagyon lehet csökkenteni, mert az nagyon visszafogná a gazdaságot, az építőiparnak folyamatosságra van szüksége. Az újonnan megnyílt uniós források jelenthetnek valami segítséget és a közbeszerzések túlárazása is csökkenthető lesz, viszont a másik oldalon vannak olyan leharcolt, elhanyagolt területek, amikre talán még többet is kellene költeni mint idén: vízgazdálkodás, közművek, vasúti felújítások, útfelújítások, energetika tartoznak ide. Nekem az a gyanúm, hogy a beruházásokon egy keveset lehet majd spórolni, pár száz milliárdot biztosan, ami soknak tűnhet, de messze nem elegendő.

Vannak persze olyan állami kötelességvállalások, például sportban, határon túli szervezetek irracionális mértékű támogatásában, kulturális és médiatámogatásokban (propaganda célokkal), egyéb katonai vagy titkos missziók terén, ahol megint van mit megvágni. Például az egyházaknak nyújtott támogatások csökkentésére is alighanem szükség van, ha más területekre több pénzt szánnak. (Sok éven keresztül számos nagy egyház igen bőséges támogatásban részesült.) Ilyen tételeken újabb százmilliárdokat lehet megspórolni, és talán ez fájna a legkevésbé.

Az önkormányzatok „szolidaritási adóját” is le kellene csökkenteni, ami a városoknak kedvezne és a vidékfejlesztéseket átmenetileg megfogná, de egy zéró összegű játszma.

A rezsitámogatásoknál is átalakítanám a sávokat, ameddig igénybe vehető olyan módon, hogy effektív 10% árnövekedést mindenképp meg kellene célozni, mert az energiahordozók világpiaci ára növekvőben van és nem lehet a végletekig ugyanazokat az árakat tartani, miközben majdnem minden drágul.

A gazdaság élénküléséből is simán lehet évente 2-3% plusz bevétel, és erre jó esély is van, mivel sajnos van honnan fejlődni. Az alacsony infláció viszont érdekes módon nem kedvez a kormánynak, mert így kevesebb az ÁFA bevétele és az államadósságot sem tudja gyorsan elinflálni (mint arra lehetőség volt az előző kormány idején pár éven keresztül). A gazdasági élénkülésből fakadó növekmény legfeljebb arra lesz elég, hogy egy kicsit csökkenti a költségvetési hiányt.

A bevételek érdekében meg kellene emelni a társasági adót oly módon, hogy kisebb vállalkozások kaphassanak támogatásokat vagy adójóváírásokat egyes célzott területeken, így az ő effektív adóterhük legfeljebb kis mértékben növekedne.

Azt azért tudni kell, hogy Magyarországon az emberek nagyon nagy része semennyi adót nem fizet (emellett még olyanok is vannak, akiknek a tartozását politikai okokból nem hajtják be), és ha az adófizetési bázis alacsony, akkor az állam által nyújtott szolgáltatások szintje sem lehet magas. Van olyan ország, ahol az emberek büszkék arra, ha sok adót fizetnek, nálunk ez inkább a balekság kategóriája a közvéleményben, az adómentesség pedig politikai kegy gyakorlásának egy módja. (A régi nemesi osztályunk volt arra büszke, hogy nem fizet adót, ennek a felfogásnak a nyomai még ma is megvannak.) Azt is szokták mondani, hogy nálunk a pénzügyi kultúra szintje nem túl magas.

Az árréssapkákat nagyjából ki lehetne vezetni, mert ezek a költségvetést nem nagyon érintik, pár alapélelmiszerre hagynám csak meg. A nagyobb élelmiszerláncok vállalhatnák, hogy csak fokozatosan növelik az eddigi ársapkás termékek árát, ahol pedig az áfa csökken (zöldségek és gyümölcsök áfamentessége) ott az árakat is ennek megfelelően lejjebb viszik. (A vállalások teljesítését valahogyan monitorozni is kellene.) A kiskereskedelmi különadók sorsa kérdéses, én a jövő évre ezeknek csak a mértékét csökkenteném és fokozatosan vezetném csak ki.

Az elv számomra ugyanis az, hogy a termelő cégeink nehezebb pályán játszanak, általában nemzetközi versenyben vesznek részt, viszont a szolgáltatásokban utazók jellemzően belföldi piaci szereplők, könnyebben tudnak árat emelni. Ennek megfelelően a szolgáltatási szektorban (kereskedelem, bank) főként a nagy méretű cégek esetében nagyobb adókulcsokat hagynék. Ez persze nem nagyon tetszene a tőkepiacoknak és az EU-nak sem, de a költségvetés nehéz helyzetére lehetne hivatkozni és különféle ígéreteket tenni.

A nyugdíjemelések óriási tételt tesznek ki, de nem nagyon mernek majd hozzányúlni ehhez a területhez, politikai okokból. A hivatalos infláció most magasabb mint a nyugdíjemeléskor megállapított 3,6%, bár szerintem a hivatalost mindig alul mérjük, mert a nagyobb cégek tudnak kicsit trükközni is ezzel, ismerve a számításakor figyelembe vett fogyasztói kosár összetételét. Másrészt tapasztalataim szerint a szolgáltatások nagy részénél a bérek növekedését is követő 10% körüli áremelkedés a jellemző és ha az embereknek több pénze marad, akkor szolgáltatásokra többet fognak költeni. A 14.havi nyugdíj újabb részlete egy 2%-os reál emelésnek felel majd meg, ezen kívül még a jövő évi becsült inflációval is számolni kell, erre jön még a beígért SZÉP kártya is. Sőt, az újonnan belépők nyugdíja általában magasabb is, a korosztály aránya szintén, a minimálnyugdíjt is megemelték, ezért az állam nyugdíjköltségei mindenképpen jelentősen növekedni fognak.

Jó néhány alkalmazotti réteg kér most béremelést, többek között orvosok, ápolók, rendvédelmiek, közművelésben dolgozók sem maradhatnak ki a sorból, 10%-nál kevesebb béremelést aligha fogadnak majd el, ami szintén óriási tétel lesz majd.

Valószínűleg olyen költségeket kell majd visszavágni mint a haderőfejlesztés vagy az autópálya építések, ahol százmilliárdos nagyságrendek vannak. Az állami lakástámogatási programokat is vissza kellene vágni és hozzá kellene nyúlni a bőkezű családtámogatásokhoz is, de látni szeretném azt, aki például el merné venni a kétgyerekes anyák adómentességét. (Én egy alsó SZJA kulccsal adóztatnám őket.) Lehetne még felső plafonokat bevezetni az igénybe vehető kedvezményekre, ami nem lenne túl népszerű, de mégis célszerű.

A személyi jövedelemadót pedig csak úgy lehetne módosítani, hogy összességében zéró legyen, tehát bármilyen népszerűtlen is, de magasabb jövedelmekre kivetett magasabb adókulcsokkal lehetne finanszírozni a minimálbéresek adócsökkentését, egy háromkulcsos rendszerben. Viszont a minimálbért nem kellene megemelni ilyen módon, ami egyes cégeknek könnyebbség lehet. Azt azért látni kell, hogy a cégek és lakosság közötti elosztási viszonyok az utóbbi években az utóbbi irányba billentek, aminek van egy olyan hátránya, hogy korlátozza a cégeink fejlődési lehetőségeit.

Vagyonadóból is bejöhet még pár száz milliárd, de attól sem lehet csodát várni, az állami pénzek visszaszerzése pedig lassú folyamat és nincs közvetlen hatása a költségvetésre.

Erre szokás azt mondani, hogy innen szép nyerni, be kellene vállalni hosszabb távon is a magasabb hiányt és kicsit magasabb inflációt is, ami a gazdaság növekedését serkentené, az euró bevezetését pedig egy időre el kellene engedni.

Az előző kormányzat első nyolc éve inkább mérsékelt konzervatív jellegű volt, inkább csak szavakban radikális, a második nyolc évben tolódott el egyre inkább szélsőséges irányba. Az „illiberalizmus” eszközrendszere szerintem egy bizonyos szinten még célszerű is volt a kelet-európai tömbből érkező, de EU-tagként mégis versenyhátrányban levő országban piacvédelmi és az állami bevételeket is növelő intézkedésekként. Az illiberális ideológia viszont egy ponton túl már eljutott oda, hogy kimondottan feudális jellegű viszonyokat idealizált, a társadalomnak pedig főként a késő-kádári nosztalgiákban élő része volt leginkább fogékony rá, valamint a hősi múltat egyfajta kárpótlásként felfogó, a militáns ideológiára jól rezonáló, hátrányos helyzetű része. Az életszínvonalunk szinte végig nőtt ugyan, de a társadalom egész nagy alrendszerei kerültek egyre rosszabb állapotba, a hosszú távú fejlődésünknek a rövid távú politikai célok érdekében feláldozott alapjai lettek egyre gyengébbek.

Nagy meglepetés végül is nem történt, többek között az Egyensúly Intézet és mások is azt mérték fel, ami várható is volt, hogy azok a területek, amiket tudatosan elhanyagoltak (egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, közművek, környezetvédelem, városok fejlesztése), mert nem illettek bele az ideológiai főáramba, valóban egyre jobban visszaestek. Volt ezek mellett mégtöbb olyan is, amihez egyszerűen nem volt megfelelő szakértelem, illetve nem kaptak lehetőséget azok a szakemberek, akik kellettek volna, például az energiarendszer, mezőgazdaság, vízgazdálkodás, vállalkozás-fejlesztés, kultúra, élsport, digitalizáció területein. A konkrét szaktudásnál ugyanis egyre inkább fontosabbá vált, hogy minden pozícióban „megbízható elvtársak” legyenek, a politikai szempontok oltárán feláldoztak minden gazdasági racionalitást.

Azok a területek, ahol vagy nem értettek hozzá vagy nem is érdekelte a kormányzatot, vagy a politikai szempontok voltak fontosabbak, ott mindenhol az EU listák utolsó helyeinek egyikén vagyunk jelenleg. Van persze pár terület, ami valamennyire sikeres mint például a rendvédelem, műemlékvédelem, hagyományápolás, de legalábbis félsikernek mondható még a családtámogatás, lakásépítési programok, infláció elleni küzdelem, vidékfejlesztés, turizmus fejlesztése, egyházak helyzete, tömegsport, foglalkoztatás vagy a külgazdasági kapcsolatok fejlesztése is. A válságkezelések többsége is inkább sikeresnek volt mondható, bár mindegyik esetben voltak bőven hibák is.

Amitől a társadalom nagyobbik fele besokallt, hogy kezdett kialakulni a neofeudális arisztokráciának, az oligarchiáknak egy törvények felett álló szűk rétege (gazdasági értelemben szinte korlátlan lehetőségekkel, mert hozzájuk varrták a kabátot, ha kellett). Ezzel szemben a társadalom nagyobbik része továbbra is létbizonytalanságban maradt, és a politika azzal etette őket, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ha jönne egy migránsáradat vagy háború törne ki az ukránokkal. Ezt azonban egyre kevesebben vették be, éppúgy kevésbé volt eladható, hogy a fő veszély a globális elit világuralma lenne, meg persze a genderideológia, jól látszott, hogy itt megint hatalmi trükközésről volt szó sokkal inkább mint létező problémák kezeléséről.

Nagyon lényeges viszont, hogy egy kialakult egy rendszer, ami nem váltható le egyik napról a másikra, egy rendszer megváltoztatása, ha nem akarunk anarchikus állapotokat, akkor nagyon időigényes. Az egyes területekről elüldözött cégek nem fognak hirtelen visszajönni, az elüldözött vagy kontraszelektált szakemberek sem mindig pótolhatók egyik napról a másikra. Különféle törvények működnek jól-rosszul ugyan, de nem írhatók át hirtelen, átgondolatlan módon. Élnek bizonyos szokások, amiknek a tehetetlenségi ereje igen jelentős akár az oktatásban, akár az egyészségügyben, és a társadalom jelentős része a rutinjaihoz ragaszkodik, jóindulattal szólva is a kényelmesnek mondható. Az is megpendíthető, hogy bizonyos mértékben korrumpálódtunk is, például akik támogatásokat kapnak a semmiért, nem fizetnek semennyi adót vagy a jónak mondható fizetésük mögött nincs valódi teljesítménykényszer. Sok éven keresztül sulykolták nekünk, hogy a magyar embernek sok minden „jár”, történelmi igazságtételként, ami ebben az összefüggésben olyasmi, ami legtömörebben az angol „bullshit” szóval jellemezhető.

A másik, hogy a jog eszközével olyan szinten élt vissza az előző kormány, annyira rafináltan alkalmazták, hogy habár naponta (!) újabb, nagyon komoly korrupciós eset kerül napvilágra, ami milliárdok elsikkasztásáról szól, ezeknek a kibogozása is már nagyon idő-és energiaigényes (hiszen szándékosan összebogozták őket), nem hogy eljutni valamilyen szintű, akár gazdasági akár büntetőjogi felelősségre vonásig. Nagyon egyszerű az ábra, a korrupció valóban a Fidesz „legfőbb politikája” volt (Lánczi úr után szabadon), hiszen az irányt a csúcsvezetés jelölte ki, az alsóbb szinteken csupán lemásolták ugyanazokat a mutyikat kicsiben.

Így jött létre nálunk is a gazdaság és társadalom nagyobb részében egy jó kis dél-olasz és balkáni világ, amit lehet akár maffiarendszernek is nevezni. Sokak számára azonban ez volt mégis otthonosabb, megszokottabb, biztonságosabb, és ők érzelmileg nem is tudnak azonosulni a mostani rendszerrel. Ráadásul olyanok vagyunk, hogy nehezen ismerjük be, hogy éveken át rossz nyomon jártunk és becsaptak minket, inkább harciasan védjük az igazságunk kis morzsáit. (Számomra a legmegdöbbentőbb mégis az, amikor olyan ígéretek betartásának elmaradásáért támadják a mostani kormányt, amikre azért nincs pénz, mert az előző kormány vagy szétszórta vagy szétlopta. Ehhez persze jó tudni, hogy mennyire érzelmi alapú és irracionális tud lenni az emberek ideológiai alapú csoportosulása.)

Ráadásul a mostani kormányzatnak nincs is egységes ideológiája, eléggé heterogén, ezért a házon belüli, táboron belüli egyet nem értések is feltűnőbbé válnak. Kevesen látják sajnos, hogy mekkora a tét és mennyire szűkek a lehetőségek,- a különféle minisztériumok élére olyan szuperhősök kellenének, akik a valóságban nem is léteznek. A legnagyobb problémáink talán környezetvédelmi és energetikai jellegűek, ráadásul olyanok, amik nem jelentek meg ennyire súlyos formákban az előző kormányzat idején, viszont némileg „szerencsésnek” mondható, hogy legalább áttörték már a társadalom ingerküszöbét is.

Az előző rendszerben is voltak egyes területek, ahol komoly munka folyt, jó szakemberek dolgoztak, és az ő részsikereikre lehet is építeni tovább. A társadalom nagy része viszont ahhoz szokott hozzá, hogy időnként osztogatnak nekik, az életszínvonaluk ha lassan is, de emelkedik, a megélhetésük legalábbis biztos és nem kell sem képezniük magukat, sem különösebb aktivitást kifejteni, a másokkal való szorosabb együttműködésről nem is beszélve. Hát innen szép nyerni, ahogy mondani szokták, különösen egy olyan kormány számára, amely alapból nem akar „piszkos trükkök százaira” építeni a kormányzása során, mert ezzel rossz példát képviselne.