Ez a mozgalom az USA-ból indul a következő Trump elnökséggel, és érdemes is lesz alaposan körüljárni, különféle szakértők biztosan rávetik majd magukat erre a témára. Különféle tartalmakkal lehet megtölteni mindezt, a kimondott cél az adminisztratív jellegű munka csökkentése lenne, és ezáltal jelentős költségmegtakarítás elérése az állami költségvetésben. 

Mi ezt a fajta problémát nem érzékeljük, többféle okból is radar alatt marad számunkra, részben amiatt is, mert hozzászoktunk a mindennapi életben a bürokráciához, valahogy a német kultúrából is átvettük a szabályok dzsungelében való tájékozódás szükségességét. (Bár nekünk a szabálykövetés „kevésbé van a vérünkben”, nem ritkán felelősségáthárításra vagy kiskapuk keresésére szoktuk használni.) Ugyanakkor el szokott hangozni, nem minden alap nélkül, hogy például az EU szervezetei is mennyire bürokratikusak. 

Amíg nálunk a digitalizáció kiterjesztése a fő cél, az USA jóval nagyobb termelékenységgel működő gazdaságában egy lépéssel már előbbre járnak, úgy tűnik, hogy Elon Musk vezetésével a mesterséges intelligenciára bíznák a főként adminisztratív jellegű feladatok jelentős részét. 

Nagyon érdekes, hogy milyen munkákat lehet „gépekre bízni” és milyeneket nem, és az utóbbi évek fejleménye abba az irányba mutat, hogy számos fizikai munkakör kevésbé automatizálható mint számos szellemi tevékenység, éppen a mesterséges intelligencia megjelenése miatt. Szerintem egyes fizikai munkakörök relatív felértékelése lehet az egyik oka lehet annak, hogy borultak a megszokott politikai erőviszonyok számos országban, és előretörtek a „kékgalléros” szavazók tömegét maguk mögött tudó pártok, háttérbe szorítva az erős értelmiségi bázissal rendelkező liberálisokat. Érdekes kérdés, hogy a politikai változások vajon összefüggenek-e azzal, hogy a bérarányokban is meg kellene, hogy jelenjen a fizikai munkakörök egy jó részének felértékelődése a szellemiekhez képest. 

Most még nyilván mindenki találgat, hogy milyen lehetőségei vannak az ésszerű módon történő bürokráciacsökkentésnek, a lehetséges előnyökről és hátrányokról is sokat fognak beszélni egyes szakértők. Néhány érdekes felvetéssel magam is szolgálhatok, például azt már évekkel ezelőtt leírták, hogy a magasan képzett orvosi és a jogi munkakörök jelentős részét is átveheti már a mesterséges intelligencia. Van, ahol ez már részben meg is történt, a legjobb példa nyilván Kína, ahol az egyszerűbb jogi eseteket szinte mindig átfuttatják a mesterséges intelligencia tesztjén és többnyire el is fogadják az eredményt, így szinte futószalagon hozzák az ítéleteket. Nyilvánvaló, hogy az USA sem akar majd lemaradni e téren és nekik is lépéseket kell tenniük, ha nem is pontosan ebben az irányban. 

Egy fontos szempont szerintem, hogy az orvosok és náluk is nagyobb mértékben a jogászok főként azok, akik afféle szakmai tolvajnyelvvel körülbástyázták magukat, hogy a tevékenységük ne legyen érthető laikusok számára. (Ily módon elrejthetik a tudásuk hiányosságait is.) A mesterséges intelligencia azonban képes lefordítani a jogi szövegeket köznapi szövegre vagy meg is kerülve ezeket, döntéseket javasolni. Hasonló a helyzet az orvosok esetében, simán kiderülhet, hogy nincs szükség annyi orvosra a mesterséges intelligencia használatával. Szerintem már most is ez a valódi helyzet, csak az adott területek lobbiereje elég nagy, hogy mindezt eltakarja. 

A Trump vezette konzervatívok azonban az adminisztrációban (például az egészségügy területén) látják a legnagyobb költségmegtakarítási lehetőségeket. Biztos vagyok benne, hogy valóban vannak is ilyenek, a kérdés, hogy mennyivel rontja ez a szolgáltatás színvonalát vagy sem. Itt van például az adminisztrátor, aki beregisztrálja a betegeket a kórházban vagy rendelőben, amit egy gép is megtehet, csak az ebben az érdekes, hogy akik oda érkeznek általában tele vannak félelmekkel és szeretnének legalább egy bátorító mosolyt kapni. Az egészségügyben is kiderülhet, hogy az ápolónők munkája hasonlóan fontos mint az orvosé, hiszen a személyes törődés nem automatizálható, és éppen ez az amire az emberek a legjobban vágynak bizonyos helyzetekben. 

Vagy itt van a tanárok munkája, ami elvben működik személyes kontaktus nélkül is, akár mesterséges intelligenciával. A tanár azonban a személyiségével tanít, ami közhely ugyan, de azt is jelenti, hogy különféle érzelmi kódokat rendel az adott szövegekhez (nem a matematikaoktatásra gondolok), és mivel az agyunk úgy működik, hogy az információkat az érzelmeinkkel súlyozzuk, különféle fontosságokat rendel a tanuló a hallottakhoz, és el is helyezi az adott információt ezáltal valamilyen módon. Nagyon jelentős érzelmi skálával dolgozunk, amit a tanár testbeszéde, hanglejtése is kifejez, valamint az interakció a diákokkal szintén fontos, ez sem gépesíthető. 

Van még egy félelmem azzal kapcsolatban, amikor a szuperhatékony nagyvállalatok vezetői akarják megszervezni az állami szolgáltatásokat. Az amcsi nagyvállalatok óriási tömegtermelésre beállt szervezetek, és ugyanabból a termékből vagy szolgáltatásból rengeteg állítható elő egyrészt az amcsi polgárok bődületes fogyasztási igénye miatt, másrészt amiatt is, hogy a fogyasztás mennyire egysíkú, mert mindenki ugyanazokkal a márkákkal fejezi ki a társadalmi státuszát. A kínai cégek is ugyanezt teszik, csak ők nagyobb mértékben exportra termelnek (és inkább ipari termékeket). 

Na most ha ezt át akarjuk tenni olyan helyzetekre, ahol SZEMÉLYRE SZABOTT szolgáltatásokat kell nyújtani, vagy legalábbis ezt várjuk el, ott már ez nem biztos, hogy menni fog (bár mondjuk a kínaiaknál nem is biztos, hogy ez a fő szempont), mert például a betegségek általánosíthatóak, de a kórházba érkező betegek mind-mind más egyéni hajlamokkal, kórtörténettel, stb. rendelkeznek, és itt a tömegmegoldások kevéssé hatékonyan működnek. (Még egyszer: a fogyasztói társadalomban az embereket könnyen rá lehet beszélni a termékekre, viszont az egészségügy nem így működik, ott nem a beteg dönt, hanem őt választja ki a betegség.) Ugyanez történhet bármely túlságosan uniformizált, mesterséges intelligencia alapú ügyintézésben, az egyéni helyzetek, igények elsikkadnak. Gondoljunk csak arra, hogy ha felhívunk egy számot, mennyivel másabb érzés, ha egy automatán kell átküzdenünk magunkat, vagy hamarabb átkapcsolnak egy ügyintézőhöz. (Ismerek olyan céget, ahol visszatértek a call-centeres szolgáltatáshoz az automatáról, ami nem véletlen.) 

Vagy itt vannak olyan szakmák, amik amiatt nem automatizálhatóak, vagy kevésbé könnyen automatizálhatóak, mert házépítéssel függnek össze, ugyanis a házak nem uniformizáltak, a berendezésük és felszereltségük még kevésbé, mivel a házban lakók személyiségének valamilyen szintű önkifejezési módjai. Az automatizálás nehézségei miatt egy fűtésszerelő vagy egy ács nagyon keresett foglalkozások, de az lehet akár még egy takarító is adott esetekben. A választóvonal e téren már nem olyan erős, fizikai és szellemi munkakörök között is van sok olyan, ami részben automatizálható lenne, csak megszoktuk azt, ami van, és az adott területen dolgozóknak sem áll érdekében, hogy kiderüljenek ezek a lehetőségek. (Megjelenik itt egy olyan szempont is, hogy az ember nem tud nyolc órát koncentráltan dolgozni, a legtöbbünk munkakörének jelentős részében gépies, rutinszerű, mondhatni robotpilóta üzemmódban működik. 

Rengeteg a tartalék mindenhol a digitalizáción messze túlmutató bürokráciacsökkentésben, hogy egy példát mondjak, Magyarországon egy áru vámoltatása értékhatártól gyakorlatilag függetlenül (!) rengeteg adminisztratív munkát jelent, akár papír alapú, akár digitális, adott esetben a ráfordított munka meghaladhatja az áru értékét. (Persze lehetnek kivételek, például a TEMU kínai áruinak vámkezelése nyilván másként történik.) A bürokráciának mindig része a bizalmatlanság is, hiszen mindig a legnagyobb szabályszegőkhöz szokás igazítani, legalábbis mifelénk ez a szokás, de nem biztos, hogy mindenhol így van. A mesterséges intelligencia nagyon sok mindent képes kiszűrni e téren is, a falakat szerintem inkább az adott szakmai lobbik emelik. 

Kíváncsi vagyok, hogy az USA bürokráciacsökkentő intézkedései hogyan gyűrűznek majd tovább Európába, amellett, hogy nem is kétélű mint inkább többélű fegyverről van szó, visszaélésekre is ad lehetőségeket bőven.

Trump újabb elnöksége talán örömet okozhat a (zsigeri) „Amerika-ellenesek” számára, többek között amiatt is, hogy felgyorsítja az USA szétesési folyamatát. Alapjában véve viszont eléggé kevés változást okoz a világpolitikában, ugyanis a tendenciák Trump nélkül is eléggé egyértelműek és jól lehet látni, hogy mi történik majd a következő évtizedekben. Az események pontos forgatókönyve és időzítése ebből a szempontból már csak részletkérdés.

Az amerikaiak mintha megunták volna a liberális demokrácia baloldalhoz köthető egyenjogúsítási törekvéseket, LMBT, BLM és hasonlók, ezek az elvek már a baloldalon sem annyira népszerűek, egyszerű szellemi divatjelenségekről volt szó, amiből egyesek hajlamosak voltak lufit fújni. (Az USA politikai divatjainak hatását egyébként is rendre túlbecsüljük.)

Most viszont az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a republikánusok irányítása alá került nem csak három, hanem mind a négy „csúcshatalmi intézmény”, hiszen egy ideje már a legfelső(bb) bíróság is az övék. Gyakorlatilag olyan törvényeket hoznak, amilyeneket akarnak, legalábbis a következő két évben bizonyosan, de akár húsz évben is. Ettől függetlenül a világszintű nagy trendekkel ők sem fognak tudni szembemenni.

Trump a második ciklusa során valószínűleg éppúgy radikalizálódni fog mint Orbán 2010 után, így mi már jobban tudjuk mint a legtöbb amerikai, hogy milyen jellegű intézkedésekre számíthatnak.

A változások mögött különben nem kell feltétlenül mélyebb értelmet keresni, a világunk egyszerűen olyan, hogy minden változik, mindig jönnek újabb felfogások, irányzatok, divatok, stb.

Ami például a Trump kormánytól várható, hogy egy kicsit csökkenteni fogja tudni a társadalmi egyenlőtlenségeket, a bevándorlást jobban szabályozza majd mint elődje, viszont például a nagy mértékű iparosítás, főleg a hagyományos iparágakban nem nagyon fog menni.

Az egészségügyi kiadásokat csökkentheti, ami akár jól is elsülhet, ha sikerülne korlátoznia a gyógyszer- és pénzügyi lobbik hatalmát, alighanem itt lehet a legnagyobb tartalék a költségvetési hiányuk csökkentésében.

Tovább szenvedhet az oktatási rendszer, sőt megtörténhet a baloldalinak számító elit egyetemek „lefejezése”, és a nagy kutatóintézetek se járnak majd jobban, de én a high-tech cégek valamint a médiumok helyében se lennék nyugodt, hanem megnézném a lehetőségét a Kanadába való áttelepülésnek.

A konzervatív felfogásúak nyilván örülnek, ha egy országban a konzervatívok nyernek a választáson, de arra nem gondolnak, hogyha nincs elengedő korlátja a hatalom centralizálásának, akkor megy majd a folyamatos jobbratolódás és az intézmények, a választási rendszer stb. bebetonozása az egészen katasztrofális állapotokig.

Az USA-ban a polarizáció kezdi szétfeszíteni a szövetségi kereteket, a modernizációban gondolkodók más államokba költöznek mint a konzervatívok, ami lassan szétszakítja az országot. Az egyik pólus Kalifornia, a másik Texas lesz a jelenlegi trendek alapján, az USA pedig magával lesz elfoglalva, visszavonul a saját kontinensére és nem próbálja meg útját állni (de egyébként se lenne erre képes) a nála ötször népesebb Kína világuralmi törekvéseinek.

Ukrajna egyébként Trumptól függetlenül már elveszítette a háborút, ezért számukra előnyös lenne a mielőbbi fegyverszünet (ami első lépésként sokkal könnyebben megvalósítható mint egy békekötés, ami már egy hosszabb tárgyalási folyamat eredménye). Most legalább van egy USA elnök, aki nem kötelezte még el magát és lényegében tiszta lappal tárgyalhat a NATO nevében. Más kérdés viszont, hogy Oroszország térnyerése mit hoz majd Európa számára.

Itt érkeztünk el végre a számunkra lényegi kérdésekhez, amiknél igazából nem oszt, nem szoroz egy Trump elnökség, legfeljebb egy kicsit gyorsíthat a már létező folyamatokon.

Az közismert, hogy Európa mint önálló kontinens sohasem létezett és mindig csak egy nyúlványa volt Ázsiának, amely egy pár évszázadtól eltekintve mindig jóval népesebb volt is volt nála. Emiatt a kelet felől érkező hódítók időnként uralmuk alá tudták hajtani Európa nagy részét, most sem lesz ez másként. Korunkban elsősorban Kína, másodsorban Oroszország, harmadsorban arab olajhatalmak hozhatnak létre térségünkben befolyási övezeteket a következő évtizedekben.

Európa helyzetét rontja a klímaváltozás is: a népszerű nevén Golf áramlat meggyengülése miatt az óceán kiegyenlítő hatásainak lassan búcsút mondhatunk. Forró nyarak, hosszú száraz időszakok, özönvízszerű esők várnak ránk, a romló termésbiztonság eredményeként az élelmiszerek is megdrágulhatnak. Japán-típusú demográfia (elöregedés), valamint gazdasági helyzet (több évtizedes stagnálás) jöhet létre nagy valószínűséggel, mindez az EU fokozatos felbomlását vetíti előre.

Az „EU-diktatúra” szólam egyébként nyilvánvaló demagógia, hiszen számos ország nem tagja ennek a szervezetnek (például Szerbia sem, pedig szeretne) és ki is lehet lépni (lásd britek). Az euro-szkeptikusok valódi célja ennek a szervezetnek a megszüntetése, a patriotizmus sem terjed túl egy szűk látókörön. (Mert nem is arra találták ki, hiszen a patriotizmus mint elv helyi szinten működik jól, ergó nem is lehet kompetens nemzetközi szövetségi rendszerek tekintetében.)

Trump elnöksége tehát gyorsíthatja a klímaváltozás és a hatalmi átrendeződés amúgy is létező folyamatait. A kézenfekvő hasonlat a Római-birodalom felbomlása, amit egy művelt és jól képzett elitit vezetett, ezt váltotta fel a szétszabdaltságnak az életszínvonal hanyatlással és erőszakos idióták hatalmával fémjelzett, több évszázados, eléggé sötét korszaka a kontinensünkön. Ez a folyamat lehet, hogy most sem elkerülhető, én azonban nem asszisztálnék hozzá semmiképpen.

A harmadik, számunkra legfontosabb pont, hogy mindez hogy fogja érinteni Magyarországot. A magyar valóság Trump elnökségétől teljesen függetlenül alakult eddig is és fog ezután is, lényegében a szélsőjobb internacionálé kottájának megfelelően. (Egyébként az amerikai tőkét a kormányunk szabályosan elüldözte, most vajon milyen alapon fog megint bejönni?) Ami a magyar GDP-t illeti az valóban felpöröghet a következő években, éppúgy mint 1938-ban is történt a Darányi-program hatására, amikor a fegyvergyártás volt az egyik fő hajtóerő. Ez most is szerepet játszhat, emellett még a kínai tőke és a magyar cégek számára tervezett tőkeinjekciók is sokat nyomhatnak a latban, ami mind átmeneti élénkülést hozhat nálunk, hogy aztán 2026-ban megint be kelljen majd húzni a fékeket, szokás szerint a választások után.

Viszont addigra már majdnem minden terület állami felügyelet alá fog kerülni, (vagy az állammal szövetséges cégek dominálják), egy teljes rendszerváltozást élünk tehát meg.

Szerintem nem gazdasági semlegesség a kormány fő célja, sokkal inkább a piacgazdaság maradékának is a leépítése. Habár minden gazdasági elemző úgy tesz, mintha nálunk piacgazdaság lenne, ez azonban csak korlátozottan érvényes, és egyre kevésbé lesz az, az elmúlt évek tendenciáinak és a gazdasági csúcsminisztériumunk törekvéseinek a fényében. (Ha őrajtuk múlik, akkor kézi vezérelt lesz nálunk minden, és a jövedelmek még nagyobb része fog NER cégekhez kerülni.)

Nézzük meg a gazdasági semlegesség témakörét. Évtizedeken keresztül jól jártunk azzal, hogy (más régiós országokhoz hasonlóan) a dinamikus német gazdaság nagyvállalataival kooperáltunk, amelyek export teljesítménye is jelentős volt, ellenben a francia, brit vagy olasz cégekkel (akár autógyárakkal) nem jártunk volna annyira jól. Érdekes példa, hogy a növekedési problémákkal küzdő német gazdaság nemrég visszaelőzte Japánt össztermékét tekintve, - holott előbbinek 84 millió, utóbbinak 123 millió lakosa van, azonban a japán gazdaság már évtizedek óta stagnál… Korai lenne tehát a németeket leírni, bár mindezek ellenére is akár jó gondolatnak tűnik, hogy jöjjenek most az innovatív távol-keleti cégek. Na és persze a szintén dinamikus amerikaiak? (Ők valamilyen titokzatos okból mégsem.)

Nyilvánvaló porhintés a „gazdasági semlegesség”, hiszen ha valaki az EU tagja az nem nagyon fog tudni megúszni egy bizonyos szintű elköteleződést. (Vagy lehet, hogy épp arról van szó, hogy előkészítik a kilépésünket az EU-ból.) Amikor ideológiákról beszélnek a kormány bürokratái az megint porhintés. Ugyanis a demokrácia, a jogállamiság vagy a piacgazdaság például nem egy ideológia, amit kiagyaltak volna valamilyen „tervező asztalnál”, sokkal inkább etika, értékrendszer és szabályrendszer ami ezeket meghatározza, valamint a különféle intézmények (amelyek kutatásáért idén Nobel-díjat is adtak). Egy EU tagtól tehát elvárható, hogy mindezeket félig-meddig tiszteletben tartsa és elfogadható szinten, hangsúlyozottan nem parodisztikus módon alkalmazza, és még inkább nem kiüresített formában.

Megjegyzem, hogy nekünk magyaroknak a semlegesség igen jól hangzó szó, - kár, hogy ezt nem lehet elérni handabandázva, csak csendben, okos politikával.

A statisztikai számok ellentmondásosak még mindig, én egy kicsit feszegetném ezt, hiszen 2023-ban megtörtént a KSH befenyítése, és azóta alighanem ők is egy kicsit jobban figyelembe veszik a politikai elvárásokat (más szektorokhoz: bankok, élelmiszer kisker, kultúra, egyebekhez hasonlóan). Úgy gondolom, hogy mostanában kicsivel jobban kozmetikázzák az adatokat mint régebben. Az infláció számítást én nem hiszem el, hogy valós fogyasztói kosárra épül, ugyanis ahogyan a gazdaságunk fejlődik, a magyar emberek is egyre többet költenek a jövedelmükből szolgáltatásokra, ezek esetében viszont az infláció akár az utóbbi egy évet tekintve is brutális volt, bőven két számjegyű. Az például nem is jelenik meg a statisztikákban, amiről nem kapunk számlát, mert a „mesterek” többsége általában nem szokott adni. Ez is lehet az egyik magyarázata annak a paradoxonnak, hogy a fogyasztás nem nőtt a papíron jelentős bérkiáramlás ellenére sem. Másrészt megnézném egy kicsit nagyító alatt a statisztikailag jelentős reálbér növekedést, például a rész munkaidőt, idény jellegű munkavégzést hogy veszik figyelembe. Sok iparvállalatra jellemző az utóbbi időben, hogy a dolgozók havi fizetése akár még csökkenhetett is amiatt, hogy kevesebb túlórát engedélyezett a vezetés (hiszen csökkent a cég megrendelés állománya), bár ezt elvileg kezelik a statisztikák az átlagbérek számításakor. Tény, hogy a ledolgozott munkaórák száma 5%-kal csökkent a cégeknél, a termelékenység növekedése viszont nem nőtt ezzel arányosan.

Az is közismert, hogy a magyar cégek között nagyon kevés az igazán versenyképes, 2010 óta se nagyon javult a helyzet e téren a legtöbb gazdasági ágazatban, mi a biztosítéka annak, hogy az új KKV-kat támogató program ezúttal eredményesebb lesz? Vagy csak tovább folytatódik az a tendencia, hogy a cégeinknek egy jelentős része abból él meg, abból tud beruházni, amit pályázati pénzekből elnyer. (Röviden ezt úgy is lehetne jellemezni a vállalatok szintjén, hogy „Fiúk, megint van egy csomó pénz, gyorsan költsük el valamire.”)

Ha az infláció felpörög, akkor lehet, hogy mi is a török utat fogjuk követni, ami a cégek szempontjából nem annyira nagy baj, legfeljebb árat emelnek, az állam is jól jár, mert elinflálja az adósságot, a kis jövedelműek lesznek azok ismét, akik az egészet megfinanszírozzák, mert nincs meg a pénzügyi tudásuk és megfelelő gyakorlatuk a pénzromlás hatásainak enyhítésére. Az elmúlt két évhez hasonlóan ez megint egy reális forgatókönyv lehet.

Annyira hangoztatja a kormány az ideológia mentességet, holott nyilvánvalóan ideológia vezérelt gazdaságpolitikáról van szó, konkrétan egy most formálódó, kínai vezetésű ázsiai szövetségi rendszerhez való csatlakozásról. A gazdasági szövetség erős politikai szövetségi rendszert takar mindenképpen, afféle konzervatív internacionálé kiépítésében ölthet testet, ami nagyon távol kerül bármiféle jogállamiságtól. (Erre példa az is, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal szerint az átlátszóság, a transzparencia a legnagyobb bűn a nemzet számára...) Az hogy a kormányfőt politikai törekvések hajtják inkább semmint gazdaságiak, jól látszik abból, hogy a feltételek számunkra nem tűnnek annyira kedvezőknek, amelyek mentén a kínai cégekkel (illetve a kínai kormánnyal) szerződtünk.

Tagadhatatlan viszont, hogy van ebben a politikában nagyon sok ügyeskedés, egyéni gazdaságpolitikai húzás, például az orosz energiaszektorral való jó kapcsolatok fenntartása is ilyen, vagy éppen a magyar nagyvállalatok nyomulása a Balkánon és az egykori szovjet tagállamokban. Az is lehet egy kézenfekvő előny, hogy mivel a nyugati cégek kikerülik Oroszország légterét, a ferihegyi reptér előtt új lehetőségek nyílhatnak meg, bár megint csak kínai elkötelezettség lesz szükséges ehhez.

Amiért az egész engem taszít, hogy habár a nagyberuházások papíron megdobhatják a GDP-t, de egyik sem túlságosan környezetbarát. A reptér és az autópályák fejlesztése nem mondható annak, az akkumulátor üzemek sem különben, ezzel szemben a tömegközlekedés fejlesztése csak szavakban van meg, de messze lemarad minden mástól. A lakásfelújítások és az új építések beindulása szépíthet még a bizonyítványon a következő években.

Egy ilyen alkalommal érdemes beszélni a diktatúrákról és a diktatúrák alatt élő emberekről. Kik azok, akik a lelkük mélyén igénylik, akik elviselik és kik azok, akiket ez zavar valamilyen mértékben. Ez most nem egy elméleti kérdés, hanem egy naponta felbukkanó szempontról van szó, amikor közügyeinkről beszélünk.

Modern kori szavunk a diktatúra, pontosabban a régi korokban időnként fel-felbukkant már, bizonyos társadalmakban. A diktátor latin eredetű szó, az ókori római diktátort a szenátus választotta meg vészhelyzet esetében, határozott időtartamra. Bár voltak önkény uralkodók a régi társadalmakban is bőven, a 20.században bontakoztak ki igazán a technikai feltételei a hatalom központosításának (gépesített hadsereg, tömegkommunikáció, államok magas fokú szervezettsége, amit kihasználnak a diktátorok). Az is fontos tényező, hogy a felvilágosodás után egyre inkább fontos követeléssé vált az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása, a régebbi korokra jellemző önkényuralmat a legtöbben már nem tekintették természetesnek vagy elfogadhatónak.

Léteznek ugyan a diktatúráknak tankönyvi példái, viszont manapság kevesebb van a klasszikus önkényuralmi rendszerekből, inkább diktatórikusabb vagy demokratikusabb rendszerekről lehet beszélni. Egyéni szempont, hogy mikor érez valaki egy rendszert erősen korlátozónak, egy anarchista felfogású ember például mindenhol diktatúrát lát, vagy egy művész ember is nagyon érzékeny lehet a diktatórikus tendenciákra. A másik véglet a rendpárti ember, aki az anarchiától fél és a lelke mélyén pokolba kívánja a demokráciát, mivel erőskezű rendteremtő vezetőket szeretne látni.

Fontos, hogy mivel az emberi psziché elég labilis és befolyásolható, és törekszünk a konformitásra, hogy ne lógjunk ki a sorból, különféle tömegpszichózisoknak hajlamosak vagyunk áldozatul esni. Ilyen hatásokra jöhetnek létre olyan társadalmi rendszerek, amiket esetleg utólag szégyellni fogunk.

A múlt században a véresen kegyetlen kommunista és fasiszta rendszerek létrejöttét az is magyarázza, hogy akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy a fizikai létminimum mindenki számára (vagy legalább az emberek túlnyomó többsége számára) biztosítható. Az utóbbi néhány évtizedben azonban már az össztársadalmi jólét elért egy olyan szintet, amikor ez már nem jelent akkora problémát, ezért az erőszak formái többnyire kifinomultabbak és nem annyira feltűnőek.

Az lényeges azonban, hogy a diktatúra mindig alapvetően erőszakos természetű, és mivel az agresszió rossz fényben jelenik meg, a diktatúra hívői, a rendszerrel rokonszenvezők először azt igyekeznek mindig kimutatni, hogy ők kénytelenségből teszik azt, amit, mert „a másik oldal” még erőszakosabb, vagy ha ők csalnak, akkor a másik ugyanolyan csaló, - már az óvodában is az volt a fontos, hogy „A másik kezdte, nem én”. Ezek a fajta kognitív torzítások és önigazolások, amikor megidelogizáljuk az álláspontunkat igazából félrevezetők és nincs is rájuk szükség a diktatúrák természetének megértéséhez.

Néhány tényező, ami által a társadalmak diktatórikus irányt vesznek.

1.Az emberben levő hatalmi igény, elsősorban a diktátor szintjén, de az egyének szintjén is megjelenik, akik valami módon azonosulnak a vezetővel. A hatalom természetét alaposan ismerni kell, az egyik fő jellemzője például, hogy az egó sosem érzi eléggé biztonságban magát, mindig van fenyegetés, ezért a hatalomból sosem elég. Ha nincs külső korlátozása vagy legalább egy lecke, amiből megtanulta a hatalommal való visszaélés veszélyeit, akkor nem lesz képes az önmérsékletre és mindig több és több hatalmat kíván, ez a hatalom koncentrációjának folyamata.

2.A háborús pszichózis. Ezt már többször érintettük, mindig kell egy erősnek tűnő külső ellenség, akivel szemben összefogásra van szükség és egy katonásan működő társadalom megteremtésére. A kínai imperializmus igazában ebben az évszázadban jelent csak meg, ezelőtt a kínai rendszer nem volt ugyan demokratikus, de a legfelsőbb szinteken mégis valamennyire leszimulálta a demokrácia működését, mivel létezett egy erős rotáció a vezetésben. Most azonban egyszemélyi vezetés van már jó ideje, mert sikerül folyamatosan fenntartani azt az ellenségképet, ami ellen harcolni kell, Kína manapság jóval diktatórikusabb mint pár évtizeddel ezelőtt. A diktatúrák lelke minden esetben a háborús pszichózisban rejlik. Katonás szervezet, ahol diktátor alattvalói elfogadják, hogy ők elsősorban parancsokat teljesítenek.

3.Paraszti mentalitás a polgári ellenében. A paraszti mentalitás az olyan társadalmi viszonyok terméke, amikor az élelmiszertermelés területén dolgoztak még messze a legtöbben, lényegi eleme a biztonságra való törekvés, az alárendeltség elfogadása is ebből adódott (a termény védelmét a katonák kasztja biztosította). Ennek a mentalitásnak a továbbélése az erős vezető kívánalma, ily módon a diktatúrák egyik tömegbázisát jelentik. Az egyéni teljesítmény nagyobb jelentősége a polgárosodáskor jelenik csak meg, ez közismert is, hogy erős középpolgárság nélkül nem nagyon van esély stabil demokratikus berendezkedésre.

4.A diktátor rendet teremt és elvégzi a piszkos munkát. A jómódúak között is vannak támogatók, különösen olyanok, akik a társadalmi státuszukat szeretnék védeni a feltörekvőbbekkel szemben. Mivel úgy érzik, hogy nekik sok a vesztenivalójuk, ezért merev, kasztosodott társadalmat szeretnének látni. Nekem az a tapasztalatom, hogy azok az ismerőseim, akik az egyéni teljesítményt tartják fontosnak (mert ez a piacon folyton megméretődik) többnyire erősen diktatúra ellenesek, akik számára ez a teljesítmény nem mérhető, mert például az állam alkalmazásában állnak, ők az állam gyámkodását várják, amivel végeredményben a diktatórikus tendenciákat erősítik (hiszen a gyámkodásért cserébe a politikai elit nagyobb hatalmat fog kérni).

5.Idősebb emberek növekvő aránya. A demokráciák alapja, hogy az újító és stabilizáló tendenciák valamiféle egyensúlyt hozzanak létre, viszont ez felborulhat az idősödő társadalmakban, hiszen az idős ember semmiféle mobilitást nem akar már látni. Ezt látjuk manapság Európában a szélsőjobboldali pártok előretörésével. A demográfiai folyamatok valószínűleg oda tendálnak, hogy a mai értelemben vett demokráciák megszűnnek, esetleg úgy alakulhatnak át, hogy a szavazati jog megváltozik és az idősebbeké kevesebbet számít majd. (Gazdasági katasztrófához is vezethet, ha ez nem történik meg.)

6.Kemény gazdasági alap: fosszilis energia, ásványkincsek. Szinte az összes diktatórikus berendezkedésű állam ezt használja ki. Míg a demokráciák tudásalapú és innovatív rendszerek, a diktatúrák erre nem annyira képesek (inkább koppintják, lopják a tudást), viszont általában erősek fosszilis alapon, a természet efféle kizsákmányolása egy extra bónusz, erős lökést ad a gazdaságuknak. Vannak olyan diktatúrák is, amiket más diktatúrák hoztak létre valamikor, elsősorban Belorusszia és Észak-Korea tartozik ide, azonban náluk nem áll rendelkezésre annyi ásványkincs, sem pedig olyan folytonos transzfer jövedelemem hogy a gazdaság fejlődését fenn tudja tartani, lényegében leszakadtak a világ többi részéről. Ezek a kisebb diktatúrák továbbra is függnek az őket létrehozó államoktól, stratégiai fontosságuk miatt támogatja őket egy adott szintig a szomszédos nagyhatalom. Ahol viszont a folytonos extra jövedelmek biztosítottak, ott a diktátor és a vele egy csapatban játszók (állami oligarchák) folyamatosan megcsapolhatnak és újraoszthatnak mindenféle jövedelmeket. Kérdéses, hogy mennyi ideig folytatható ez a kontraszelektív gyakorlat, úgy tűnik, hogy éveken át biztosan, de évtizedeken át már sokkal kevésbé eredményes módon.

7.Kultúrharc. A diktatórikus rendszerek folyamatosan tolják az ideológiát, igyekeznek megsemmisíteni erkölcsileg vagy egzisztenciálisan lehetetlenné tenni a hatalmukra potenciális veszélyt jelenítő szellemi műhelyeket. Mindig tematizálják a közéletet, mindig mozgásban tartják a közgondolkodást, tehát ők döntik el, hogy mi mennyire fontos, hogy minek mi a súlya. Ez ahhoz hasonló mintha nemcsak a sportágak szabályait változtatnák meg, hanem a sportágat is kijelölnék, hogy miben versenyezzünk.

8.Diktatórikus államigazgatási rendszer. Óriási bürokratikus rendszereket építenek ki a modern diktatórikus rendszerek a legfelső vezető döntéseink leképezéseire. Ez a rendszer költséges és nehézkes, nem is mindig hatékony, viszont olyan értelmében igen, hogy az egyes alegységek vezetői folyamatosan bizonyítják az alkalmasságukat, és igyekeznek teljesíteni vagy olykor túlteljesíteni is a parancsokat, legalábbis azok szellemében eljárni. Ily módon a diktatórikus rendszer nagyon stabil, egy monolit struktúrává válik.

A diktatúrák bukása úgy képzelhető el, hogy a fenti tényezők jelentősége csökken illetve nem működtethetők hatékonyan, a társadalom nagy része pedig fokozatosan kiábrándul és elfordul tőle. Ritkább eset az, amikor a felső vezetés esik szét és a rendszer meggyengül, így jöhet létre békés vagy kevésbé békés hatalomátvétel. Az erkölcsi károk, amit a diktatúrák okoznak, a tapasztalatok alapján úgy tűnik, mégsem olyan súlyosak, mert a társadalom mindig képes tanulni a hibáiból.

Ha egyáltalán nem foglalkozol a közélettel, akkor esetleg foglalkoznak vele majd mások és emiatt lehet, hogy pont te jársz majd rosszul. Nem tudod azt se mondani, hogy te teljesen pártatlan vagy, mert van egy alapbeállítódásod, ami miatt valamelyik politikai oldal rokonszenvesebb lesz mint a másik. (A „középen állókat” ráadásul egyik oldal sem tartja hitelesnek a legtöbb esetben.) A közéletünk ráadásul nem is szimmetrikus, (ki hogyan látja ezt persze, ez is szubjektív), ha elfogulatlan akarsz lenni az majd az erőszakosabb oldalnak fog kedvezni. Az is közismert, hogy politikai világa be tud húzni éppúgy mint egy török szappanopera, vigyázni kell vele, hogy elkerüld a fanatizálódást. A tisztánlátás eleve nem is lehetséges a zűrzavaros világunkban, szóval ebből nem nagyon lehet jól kijönni, nagyon vékony mezsgyék vannak, ahol még nem ártunk a politizálással saját magunknak vagy a kapcsolatainak, amit teszünk mégis vállalható, például amiatt, mert képesek voltunk megőrizni a hidegvérünket.

Akinek van egy kis tapasztalata a politika világában az képes valamennyire dekódolni, hogy milyen üzengetések hangzottak el egy adott esetben a vezető politikusok szájából, ugyanis nem kell mindent szó szerint kell venni, amit mondanak. Az EP parlament nyitóülése igen gusztustalan volt számomra, de mégis kell vele foglalkozni, mert jó példa arra, hogyan üzengetnek egymásnak a vezetők.

Akinek az alapbeállítása az, hogy mindennél fontosabb a magyar politikai közösség védelme, mondjuk úgy, hogy inkább a szívére hallgat, az nyilván másként látja miniszterelnökünk szereplését ahhoz képest, amint akinek az esze azt mondja, hogy nem fenyeget minket akkora veszély mint amennyire azt Orbánék el akarják hitetni, az egész inkább inkább csak trükközés és elterelés.

Számomra úgy tűnt, hogy amikor a magyar miniszterelnök Európa problémáiról beszélt az valójában nem annyira az EU-ról szólt mint rólunk, a jól ismert előtörténetek alapján valami ilyesmi jelentéssel bírt: - Ide figyeljetek kisapáim! Gyengék vagytok, egyre gyengültök, a híres európai ipar a múlté, de mi leválunk rólatok, nem tudtok ellene semmit tenni, hogy a keleti szövetségi rendszerhez csatlakozzunk – nem véletlen, hogy jelenleg már fosszilis-energia királyok vagyunk és az akkumulátorgyártás királyai is mi leszünk. Viszont kirakni nem mertek minket az is biztos, el kell tűrnötök minket a jó kis fellazító politikánkkal együtt. Az oroszokat nem tudtátok meggyengíteni, Ukrajna örül, ha súlyos veszteségekkel is, de valahogyan majd ki tud mászni ebből az egészből. Ráadásul a bevándorlás kártya ászai is nálam vannak, és persze a nyugati elvtársaim kezében, akik most még mindenhol ellenzékben vannak, de jó népszerű dumájuk van nekik is. A híres demokráciátok egy rakás szamóca, majd figyeljetek, hogy mi lesz nálunk, mert ilyet még nem láttatok Európában.

Persze nem pontosan ez és nyilván ennél sokkal több is, de valami ilyesmi. (Nem akarok mélyebben belemenni, mert tényleg gusztustalan az egész.) Az biztos, hogy miniszterelnökünk nehéz helyzetet élt át, mert azon a napon nem csak az európai pártok többsége  szorongatta, hanem a magyar ellenzék is keményen betámadta.

Ezen kívül viszont szólni kell, szinte kötelező azokról a tendenciákról, amiket látunk manapság, röviden olyan szavakkal lehetne jellemezni mint kultúrharc, militáris szemlélet és feudális restauráció erősödése. Ennek több összetevője is van: a fiatalok katonás és katonai nevelése kerül egyre inkább fókuszba, az elitkultúra (mint potenciális belső ellenség) kivéreztetése és az igénytelen tömegkultúra megtolása, kormánykritikus civil szervezetek befenyítése, a polgári felfogású városok gyengítése, az állampolgár államtól való függőségének növelése, egyes versenyképes és erős külföldi cégek fokozatos kiszorítása NER lovagok érdekében, stb.

Az elmaradott térségek fejlesztése például nagyon nehéz, sok országban ez eléggé kudarcos történet, és valljuk be, hogy szavak vannak ugyan, de politikai akarat nincs igazán nálunk ez irányban, és máshol se nagyon. (A pénzt inkább oda nyomják, ahol már van.)

Abban is kételkedem, hogy az állam képes lenne jól szelektálni a versenyképes kisvállakozásokat, vagy inkább csak átmenetileg megtámogatja őket pénzzel, - a versenyszektorban dolgozó ismerőseim többnyire kormányellenesek, mert nálunk az állami támogatás inkább a politikai tőkét díjazza mint a valós teljesítményt, és a politikai hűséget részesíti előnyben a valós szakértelemmel szemben.

A kulturális életben az állam intézményei egy olyan igényt tolnak meg legjobban, amit népi kultúrának nevezünk, holott inkább a paraszti kultúrának egy sávjáról van szó, így akik kapják a pénzt nem nagyon tudnak mit kezdeni vele, nincs igazából szükségük rá, viszont akiknek nagyon kellene egy kisebb támogatás mint a független színházaknak és folyóiratoknak, őket az állami vezetés kiéhezteti. (Mások is leírják ugyanezeket a dolgokat, persze virágnyelven, nem ennyire direkt módon.) Mindez nem véletlen, hiszen egy militarizálódó országban a független csoportok puszta léte is zavarja a vezetést. Ugyanez mondható el a települési önkormányzatiságról, ami autokrata rendszerben nem létezhet.

Én úgy látom, hogy Magyarországot nem nagyon fenyegeti senki és semmi, elég ránézni a térképre, - viszont veszélyek mindig vannak, mert az élet mindig veszélyes, elég ha kimegyünk az utcára és a fejünkre eshet egy tetőcserép.

Nehéz olyan embereket találni, akiket mindkét politikai oldal valamennyire elfogad. Én mostanában egy ilyen személyt találtam, Csányi Vilmos professzort, akinek az írásai azt mutatják, hogy képes a közösségközpontú nézőpontot igen magas szinten, tudományos szemlélettel, elfogulatlanul is képviselni, ettől válik hitelessé, az állításai mindig megfontolandók.

A történészek alaposan kivesézték már az 1956-os forradalmunkat (1848-ast szintúgy), én magam könyveket olvastam és előadásokat is hallgattam ezekről, és ajánlom Orbán Balázs és Bencsik András uraknak, hogy hasonlóan járjanak el, mielőtt megteszik a „mélyen szántó” megállapításaikat a közmédiumokban, felületes tudásukkal fokozva a zűrzavart a fejekben.

Az egyik hiba, amit hajlamosak vagyunk elkövetni az, hogy utólag mindenki okos, mindenki tudja, hogy mit kellett volna tenni vezető politikusainknak az adott helyzetben. Csakhogy ott és akkor senki sem lát tisztán, nehéz felmérni például az elnyomó hatalom várható lépéseit, emellett a nemzetközi politikai helyzet is ilyenkor többnyire zavaros, hiszen hatalmi vákuumok szükségesek ahhoz, hogy az állami vezetések elbizonytalanodjanak és ezzel egy időben a tömegmozgalmak ki tudjanak bontakozni. Nyilván lehettek olyan illúzióik a magyar forradalmároknak, amelyeknek ha a tudatában lettek volna, talán másként tárgyaltak volna. Utólag okosnak lenni már könnyű.

1848 október 6-án a tizenhárom magyar tábornok kivégzése az egész magyarságot megrázó, jelképszerűsége révén a nemzeti egységet erősítő, tragikus esemény volt. Az köztudomású, hogy 48 nélkül nem lett volna kiegyezés, az viszont kevéssé, hogy az 56-os forradalmunk hogyan függött össze a későbbi kádári jóléttel. (Ez is egyfajta „kiegyezés” volt akkoriban, hiszen Kádár a szovjet rendszer helytartójaként kapott némi szabad kezet bizonyos dolgokban annak fejében, ha biztosítani képes a társadalmi békét az országban.) A volt szocialista tömbön belül elfogadható szintű életszínvonalat alapból csak az erős ipari hagyományokkal rendelkező NDK és Csehszlovákia tudott biztosítani a polgárainak, nálunk a gazdaság fejlettsége a lengyelekéhez és a románokéhoz volt hasonló, viszont életszínvonal tekintetében mégis messze felettük álltunk.

A viszonylag jó életszinvonalnak az egyik fő oka az volt, hogy nálunk a pártvezetés aktívan törekedett annak fenntartására, nehogy a nyomor és önkény megint felélessze a lázadás szellemét, mint ahogyan az 50-es években történt. Ezért a vállalkozások nagyobb szabadságot kaptak mint máshol, jobban lehetett seftelni, ügyeskedni, néha még külföldre is utazni, háztájiban dolgozni, később még géemkázni is, vagy esetleg szűkebb körben rendszerkritikus művészfilmeket nézni, olykor szamizdat irodalmat terjeszteni. Ez az extra munkabefektetés és ügyeskedés sokak számára magasabb életszínvonalat biztosított, igaz viszont, hogy az állam jobban eladósodott, és a felhalmozott számlát a rendszerváltáskor kellett végül megfizetni. Egyértelmű, hogy az 56-os forradalom nélkül nálunk nem lett volna lehetséges egy kicsivel nagyobb szabadság és nagyobb jólét más kommunista országokhoz képest a Kádár-rendszer idején.

Van még legalább egy aspektusa annak, hogy egy ország kiáll-e a szabadságáért vagy beletörődik abba, hogy számára idegen elnyomók uralkodjanak fölötte. Ez a magánéletben is igaz, hogy aki kiáll magáért, nem pedig lapul, nyel és bízik a csodában, az hosszabb távon általában jobban fog járni. A környezete ugyanis elismeri, hogy van önálló véleménye, akarata, nagyobb lesz a tekintélye. Ez Magyarország esetében is egyébként így történt, a forradalmak javították az országunk hírnevét, gyakorlatilag azt üzenték, hogy velünk azért számolni kell. (Kevéssé közismert, hogy a Rákóczi-szabadságharc sem volt eredménytelen, mert a fegyverletétel ára egyfajta kiegyezés volt a Habsburgok és a magyar nemesi osztály között.)

Amellett, hogy alkupozíciója mindig csak annak van, aki alapállásból a küzdést választja - ami persze nem minden esetben igaz, hogy jelent fegyveres felkelés formáját kellene, hogy öltse, hanem bármilyen aktív, eltökélt és következetes, az érdekeinkért való kiállást magában foglalhat. Azok az országok, amik egyszerűen lefeküdtek, behódoltak egy nagyobb szomszéd (a nagy testvér) akaratának, azok végül mindig megjárták: lásd Belorusszia, Észak-Korea, Kuba, - de lehet nyilván a másik térfélről is példákat hozni.

Mindennek persze semmilyen aktuálpolitikai vonatkozása nincs, legfeljebb annyi, hogy az aktuálpolitikát el kell tudni választani a történelmi események értékelésétől, éppúgy mint az egyes taktikai lépéseket a követett alapelvektől. Kellenek közös értékek és alapelvek, ugyanis nihilizmusra, cinizmusra és képmutatásra nem építhető egyetlen társadalom sem.

Mi a magyar kultúra? Miből látható a hanyatlása? Kiknek köszönhető mindez?

A magyar kultúra nem azonos a hagyományos paraszti kultúrával, a „népi” kultúra inkább csak statikusnak mondható részét képezi, a kultúrának viszont létezik, kell hogy legyen egy nagyon dinamikus része is, ami különféle hatásokat ötvözve folyton megújítja önmagát.

A magyar kultúra nagyon magas szintről indult szerencsére, erre bizonyság a sok Nobel-díjasunk, matematikusaink, a nemzetközi bestsellerek, fesztiválokon győztes filmjeink is többek között – a nemzetközi mérce az, amivel leginkább mérhető a kulturális teljesítmény. A kiemelkedő teljesítmények feltételeznek egy erős és karakteres kulturális háttért, színvonalas oktatást, nyitott felfogású műhelyek sokaságát, tehát egy erős „középmezőny” és megfelelő alapok nélkül nélkül nem tudnának létrejönni.

A színvonalat továbbá azok tudják még jól megítélni, akik évekig tanulták, művelik, esetleg doktoráltak belőle és folyamatosan nyomon is követik a kulturális teljesítményeket. Azok véleménye számít tehát, akik képesek magukat pontosan, szabatosan, árnyaltan kifejezni, és a kultúra felé olyan elvárásuk van, hogy gondolatokat is közvetítsen, emellett pedig nem kapnak azért fizetést sem, hogy bármilyen politikai oldalt támogassanak. Ők azok, akik nem elégszenek meg a közhelyes, giccses és érzelgős, jól fogyasztható, tartalmatlan, rendszer kompatibilis tömegtermékekkel, amit a kultúra gyors éttermeiben kotyvasztanak ultrafeldogozott, könnyen emészthető panelekből. Az élethez az ilyen "mű-alkotásoknak" semmi közük nincsen.

Kik azok vajon, akik útjában állak a valóban érvényes alkotások megszületésének, a kultúra szerves építkezésének? Léteznek nagy társadalmi csoportok éppúgy mint kisebb, de nagy befolyással rendelkező csoportosulások is.

Nemrég sorban álltam a postán a szokásostól eltérő időben délután három óra körül, ott ilyenkor főleg a műszakban dolgozók jelennek meg a kis sárga csekkjeikkel. Azt láttam, hogy körülbelül minden második ügyfél valamilyen okból mentegetődzött a csekk fizetésekor, és habár lehetett volna akár kedves, mosolygós, semlegesen megfigyelő és és még sokféle egyéb is de nem, a „bocsánat, hogy élek” mentalitás volt mégis valamiért a legjellemzőbb. Ez a fajta szervilizmus nagyon régről ered a társadalmunkban és ez az, amire nem épülhet semmiféle kulturális igényesség.

A szervilizmus kitermelője az a fajta nemesi gőg, ami teljesen tudattalanul még ott van (származástól nagyjából függetlenül) sokakban, mint átvett „menő” magatartásforma a „lúzerekkel” szemben.

Aztán itt van még a pusztai harcosok elmélete, hogy állítólag azoktól származunk, sokan elég jól azonosítják magukat a parancsot teljesítő katonával, amitől sok minden várható, de kifinomult kultúra az biztosan nem. A sport kiemelt támogatása megint csak azt sugallja, hogy edzett katonanép vagyunk, vagy annak kell lennünk. Ezeknek a dolgoknak látszólag semmi közük a kultúrához, holott dehogynem, elszívják a levegőt és olyan közeget teremtenek, ami megnehezíti az alkotást. A régi szólás szerint háborúban hallgatnak a múzsák, ez teljesen így is van, ahol a külpolitikai aktualitásoktól teljesen elvonatkoztatva, alapvetően a háborús mentalitás dominál, ott a kultúra hanyatlásra van ítélve. (Nem véletlen az sem, hogy egyetlen katonaállam sem volt képes jelentős és maradandó kulturális alkotások létrehozására.)

Most nézzük meg tételesen, hogyan foglalták el a kultúra különféle területeit a „harcosok” (ugyanis ha létezik olyan, hogy kultúrharc, akkor harcosok is kell, hogy legyenek).

Az iskolai oktatás színvonalának romlása jól látható, mindennapos tapasztalatunk. A belügyminisztériumhoz tartozó terület, ami kapásból azt sugallja, hogy itt a csendőrállam kiépítése a cél. Példaként a mobilozás teljes letiltása még rendben is lenne, de kérdés, hogy vajon mit tud helyette az iskola nyújtani, ami leköti a gyerekek figyelmét?

A felsőfokú intézmények esetében egy fokkal még rosszabb a helyzet: semmilyen önjáró, autonóm intézmény nem lehet rendszer-kompatibilis, „egyetem” vagy univerzitas nem létezhet, ha nincs ideológiai kontroll. Európában egyedülálló módon nálunk csökkenőben van a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, egyébként sem túl magas aránya. Önállóan gondolkodó és cselekedni képes egyénekre a rendszernek jól láthatóan nincs szüksége.

A könyvírás és -kiadás kivéreztetése is folyamatos. A tehetetlenségi energia még viszi ugyan előre, nyilván akadnak még ilyen-olyan kisebb pénzforrások és létezik olyan is, hogy megtűrt kategória, de a művészeket egyre inkább kiszorítják itt is a középszerű mesteremberek.

Filmművészet esetében nyílt titok, hogy az olyan alkotások, amelyek nem folytatnak valamilyen szintű rendszer propagandát, nem kaphatnak állami támogatásokat sem. Itt is a kiskapuk miatt tud még néhány színvonalasnak vagy legalábbis életszerűnek mondható, alacsony költségvetésű film elkészülni. Egy EU tagállam esetében szerencsére mindig lehetnek kiskapuk is az állami támogatás mellett.

A színjátszásban viszont nem nagyon vannak kiskapuk sem. Bármiféle magas kultúra vagy elitkultúra (ami a tömegkultúra ellentéte) támogatások nélkül nem tud létezni. Az egyéni mecenatúra lehetőségei nálunk igencsak korlátozottak, mivel a NER elit foglalja el a meghatározó gazdasági pozíciókat. Az állam viszont csak az ideológiailag megbízhatónak ítélt színházakat támogatja, nagyon sok színtársulat már valahol a létminimum és a működőképesség határán mozog. Így éhezteti ki a rendszer a számára nem kompatibilis kulturális elitet.

A könnyűzenében is azok vannak előnyben, akik hűségnyilatkozatot tettek a rendszernek, a többiek megpróbálnak megélni a piacról, küszködnek, ahogy tudnak. Érdekes, de nem meglepő módon a komolyzenében is megfigyelhető az a folyamat, ami a kultúra egészében, hogy a párthűség (vagy vélelmezett párthűség) egyre fontosabbá válik a szakértelemmel szemben az egyes pozíciók odaítélésekor. (Bár itt a közönség egy viszonylag szűk réteg, emiatt itt a rendszer toleranciája valamivel nagyobb.)

Az építészetben is az a fajta konzervativizmus az uralkodó, ami lényegében semmi újat nem tud kitalálni a modernista épületek eltörlésén kívül.

A médiumokat már évekkel ezelőtt lezüllesztette a kormány, ez teljesen közismert. Azt naponta láthatjuk, ahogy cinikus módon „szénné büntetik” a nem kormánypárti rádió és TV csatornákat lényegében mondvacsinált okokkal. A Médiatanács olykor elítéli egyes kifogásolható tartalmakért a kormánypárti csatornákat is, viszont a büntetések mértéke ilyenkor mindig nevetségesen alacsony. (Pestiesen szólva egy nagy vicc az egész Médiatanács, ahogy van.)

Van néhány kivételes terület, ilyen például történetírás, ahol nem sikerült egy radikálisan új szemléletet átvinni, például a magyar nép őstörténetének teljes átírásával, ezen a téren a NER gyakorlatilag kudarcot vallott. Annyi változás van, hogy kicsit jobban beemelték azt a fajta szemléletet a történelmünkbe, ami az egyes események tárgyalása során jobban hangsúlyozza a mi speciális szempontjainkat, de ez még valamennyire belefér a történettudomány szubjektív jellegébe.

A tudományos szemléletmód egésze azonban úgy ahogy van, nem NER-kompatibilis, a tudományosság nálunk stílszerűen mondva nem rúghat labdába, vagy legfeljebb a partvonalra szorítva létezhet. Ennek egyik példája volt az is, amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal egy jelentést tett közzé arról, hogy milyen „részrehajló” volt nálunk a sajtóban a Covid oltások hatásosságának megítélése, ez a jelentés mindent elmondott arról, hogy a készítői milyen szintű tudományos tájékozottsággal rendelkeznek.

A sort lehetne folytatni a kultúra egyéb területeivel. Ahová most tartunk kulturális színvonal és igényesség terén az a Balkán szintje, illetve az olyan országoké, ahol a hatalom hozzánk hasonlóan nagyon centralizált. (Nem véletlen például az sem, hogy a kínai kultúra legjobbjai is emigrációban alkotnak, mert a rendszer nem biztosítja az alkotói szabadsághoz szükséges légkört.)

Kormányunk lehet, hogy az orosz-ukrán konfliktusban valóban békepárti, azonban összességében véve mégiscsak egy kinyilvánítottan harcias rendszer, jól láthatóan háborús logikára épül. Ellenségként kezel mindenféle urbánus (polgári felfogású), szellemi autonómiát igénylő művészt, a folyamatos jobbratolódás során a radikális pártkáderek már a mérsékeltebbeket is kiszorították a kulturális kulcspozíciókból.

Politikailag kényes kérdés, érzékeny téma, amit közéleti személyiségek vagy különféle szakértők nem nagyon mernek feszegetni. Azt fontos megjegyezni viszont, hogy ahol egy adott vallás vagy ideológia az élet minden részére kiterjedhet, ott vagy egy vallási fundamentalista országról van szó (például Afganisztán jelenleg, Irán volt ilyen  a közelmúltig) vagy esetleg kommunista diktatúráról (Észak-Korea). Ennek alapján meg kell tudnunk határozni, hol lehet egy adott vallásnak helye az életünkben, meddig terjed a hatósugara: ahogy a szó jelentésében is benne van, mindenképp egy közösség szintjén értelmezhető, lényegében véve közösségi cselekedetről van szó. Az egyén felől nézve a két szélső véglet a teljesen materialista (azaz pénzhajhászó és hedonista) erkölcsi nihilizmus, a másik véglet pedig a vallási fanatizmus.

A vallási fanatizmus és az erkölcsi vaskalaposság látens formákban is beszűrődhet életünkbe, ilyen lehet például a prüdéria, ott is szexualitást látni, ahol szó nincs erről.

Aminek biztosan nincs köze a kereszténységhez az olimpiai mozgalom, ennek a hellén kultúrához van köze, és érdemes erről is szót ejteni. Ugyanis a görög-római kultúra ismerete a görög és latin nyelveket is beleértve bő egy évszázada még nálunk is az általános műveltség része volt. Mostanában viszont egyre kevésbé tekinthető már annak, az európai identitás visszaszorulásával vagy tudatos visszaszorításával párhuzamosan. Ikarusz, Sziszifusz (a görög szavakat latinosan írva) vagy az odüsszeia mint fogalom, a következő nemzedékeknek már lehet, hogy semmit sem fognak mondani, ezáltal szegényedni fog a szókincsünk és a kultúránk egésze. Az oktatás ideológiai célkitűzéseibe valószínűleg kevésbé illik bele ezeknek a racionális szemléletmódú kultúráknak a mélyebb ismerete, amelyek éppannyira fontos részét képezik az európai kulturális identitásnak mint amennyire kereszténység is az.

Vagy itt van például a budapesti Szabadság-szobor, amit régebben egy géppisztolyos szovjet katona szobra őrzött, ennek sincs nyilvánvalóan semmi köze a kereszténységhez vagy akár a keresztény szabadságeszményhez. (1947-ben amikor elkészült még nem lehetett erős politikai töltete, hiszen a kommunista hatalomátvétel csak a következő években történt meg.)

Az egyházak részvétele az oktatásban megint csak érdekes kérdés, én nem is mennék bele mélyebben. Szerintem nagyon hasznos, hogy a gyerekek a vallással mélyebben is megismerkedjenek az általános iskolákban, többek között amiatt is, mert enélkül később nem értenék például Bach zenéjét vagy Michelangelo alkotásait sem. Nyilván van egy olyan feltételezés is, hogy a keresztény oktatásnak jó hatása lehet a tanulók fegyelmezettségére és etikus viselkedésére is, ebben is lehet igazság. Ezen kívül még a közösségi élet szervezése is úgy tűnik, hogy jobban megoldható a vallásos keretek között, ezen a téren is jeleskednek az anyagi forrásokkal egyébként is sokkal jobban ellátott, egyházi oktatási intézmények.

Ezzel szemben kamaszkorban a vallásos eseményeken levő kötelező részvétel már erősen kontra produktív lehet, már amiatt is, hogy a kamasz lázadozik mindenféle tekintély ellen. Például egy kötelező részvétel a misén a társadalmi képmutatásra nevel, hiszen érdeklődést kell színlelnie cserébe azért, hogy később számára hasznosabbnak tűnő és mindenképpen kellemesebb programokon is részt vehessen. További szempont az is, hogy Magyarországon lelkiismereti és vallásszabadság van, a kereszténység sem hivatalos államvallás.

Ahol még kérdőjelek merülnek fel és a helyzet nagyon ellentmondásos az, ahogyan a magyar politika a különféle keresztény vagy más vallások által dominált országokhoz viszonyul. Érdekes módon mintha egy olyan kép rajzolódna ki, hogy a kormány fő ellensége az „északi” protestáns kultúra, pontosabban azokkal az országokkal vagyunk folytonos összetűzésben, amelyek ehhez a kultúrkörbe tartoznak, egyéb keresztény országokkal (ahol katolikus, görög katolikus vagy ortodox vallás dominál) alapvető ellentétek nem nagyon vannak. Akikkel a kormány a szövetséget keresi általában olyan ázsiai országok, ahol a muzulmán vallás jellemző és a keresztényeket üldözték is, a kommunista Kínáról nem is beszélve.

A kereszténység üldözéséről beszélni Magyarországon belül az egészen ritka kivételektől eltekintve inkább csak retorikai fogásnak tűnik és politikai demagógia forrása is lehet. Fontos még azt is megjegyezni, hogy a vallásos hitünk is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egész életünkben folytonos változásban vannak.

A kőműves ha egy ferdén felhúzott falat lát, vagy akár egy rendkívül jól kivitelezett építményt is, jól teszi, hogy kifejezi a véleményét róla valamilyen formában, hiszen neki van leginkább szeme hozzá. Éppúgy ha valaki már elég régóta foglalkozik olyan kevésbé gusztusos témával is mint a közélet, akkor is tud valamit arról mondani, hogy mondjuk a kormány építménye milyen irányba halad, az pedig már ízlés kérdése, hogy kinek ez mennyire tetszik.

Kell is, hogy beszéljük róla, hiszen a szakemberek csak egy-egy aspektusból tudnak véleményt mondani, másrészt ha nem próbáljuk meg értelmezni a kormány illetve kormánypárt által mondottakat, akkor mindent elfogadunk gondolkodás nélkül olyan szinten, hogy ilyen erővel akár latin nyelvű misét is mondhatnának nekünk.

A legizgalmasabb téma talán a béreké, érdekes megnézni, hogy mit ért a minimálbér emelése alatt a kormányunk. A szövegkontextust elemezve, ahol ez elhangzott Rogán Antal révén eléggé egyértelmű, hogy nem várhatunk nagy csodát ettől. A kormány egyrészt azt szeretné, ha a minimálbér a mostaninál jóval magasabb lenne, emellett viszont sokak keresete maradna meg ezen a bérszinten (vannak olyan országok, ahol ez most is így van, kérdés, hogy nálunk a magyar mentalitásnak mennyire felel meg a munkahelyeken az „egyenlősdi” elfogadása). Másrészt úgy emelné meg markánsan a minimálbéreket, hogy közben megszűnne az ún. „garantált bérminimum” kategória, ahova jelenleg sokkal többen tartoznak. Szerintem nagyon kevesen tudták is, hogy ez micsoda, én magam is azt hittem régebben, hogy ez a szakképzettek minimálbérét jelöli, de nem így van (a középfokú és afölötti végzettségűek kapják). Egyébként teljesen értelmetlennek tartom magát a kategóriát, a kormánynak már rég meg kellett volna szüntetnie, minimálbér alapvetően egységes kellene, hogy legyen. Azért nem hiszem, hogy jelentősebb béremelések lennének a jelenlegi „garantált bérminimum” szintjén, mert ez nagyon megterhelné az államkasszát, hiszen most is vannak sokan, akik a legalsó kategóriát kapják, és az államkasszában már nagy hiány van jelenleg is. Utána jönnének a nyugdíjasok is, hogy nekik is járna infláció fölötti emelés, és jogosan, hiszen a béremelkedés mindig megnöveli a szolgáltatások árait és olykor a termékek árait is, meggyőződésem, hogy ezek egy része meg sem jelenik a hivatalos statisztikákban. (Például az idei infláció se lehetne 4% körüli, ha beszámolnák például az üdülések, lakásbérlet, fodrász, szerviz stb. költségeit a nekik megfelelő súllyal).

A másik gond a minimálbér emeléssel, hogy nem ugyanazt jelenti most sem a budapesti agglomerációban mint Szabolcs megyében, mert a Pesten és környékén nem csak a bérek magasabbak, hanem az élet is majdnem annyival költségesebb. Emiatt is egy országos minimálbér egy kicsi életszerűtlen, és szerintem inkább kelet- vagy dél-magyarországi megélhetés szintjére kell belőni.

A harmadik vagy negyedik probléma ezzel, hogy a közszférában már most is vannak bérfeszültségek. A „közszolgák” fizetése igen alacsony az államigazgatásban, a bírók és ügyészek fizetése nemzetközi összehasonlításban eléggé gyenge, az orvosoké is már reálértékben úgy lecsökkent, hogy egy gyakorló orvos kiemelkedő keresetre csak akkor számíthat, ha mellékállásban magánpraxist is folytat. A pedagógusok fizetésével két probléma van: az egyik, hogy az elveszített bizalmat nem lehet hirtelen visszaszerezni azzal, hogy most a tanári fizetések magasabbak lesznek, kivéve ha azt gondoljuk, hogy gyorstalpalón bárkit átképezhetünk pillanatok alatt vagy max. egy év alatt erre a szakmára (mintha ezt gondolná a kormány). A másik, hogy a tanárok a mai Magyarországon kényes helyzetben vannak, mert újabb és újabb „belügyminiszteri” ízű utasításokat és vegzálásokat kapnak a nyakukba, másik oldalról pedig olykor a szülők is mószerolják őket rendesen.

A következő felmerülő probléma a minimálbérekkel, hogy a magyar bérszintek már így is magasak a termelékenységi szintünkhöz képest. (Indiában vagy Észak-Afrikában fele pénzből előállítják ugyanezt, vagy a lengyelek ennél magasabb fizetésekkel ennek a másfélszeresét.) Ha a kormány nem akarja gyengén tartani a forintot, nem fogunk tudni exportálni. Most jól néz ki az erős reálbér emelkedés a statisztikában, de igen bosszantó azoknak, akiknek a bére csak az infláció szintjét tudta úgy ahogy követni, vagy esetleg még azt sem. A szolgáltató cégeknél szerencsére nem ez a helyzet, viszont például az átlagos magyar iparvállalatoknál, amik exportra termelnek és gyenge a megrendelés állományuk, idén nem volt lehetőség nagy béremelésekre.

A lényeg viszont az, hogy a kormány egyértelműen a fizikai munkaköröket béreit akarja összetolni a szellemivel, - teljesen más kérdés, hogy ez mennyiben jogos vagy reális lépés.

A kontextus, ahol a minimálbérekről volt szó (még egyszer: én indokoltnak tartom, hogy legyen egységes), ott elhangzott, hogy a szakmunkások is kapjanak hitelt ne csak a diákok. Ez is azt mutatja, hogy a fizikai munkát szeretné a kormányunk felértékelni, nyilván bizonyos szellemi tevékenységek rovására. Szokásos módon egy ideológiai elvről van szó, amely mentén majd izzadva hoznak ki valamiféle rendelteket az érintett államtitkárok csapatai. A diákhitel esetében is lényegében kamattámogatást ad a kormány, itt is el tudnék képzelni valami hasonlót a betanuló munkakörök esetében. Viszont úgy látnám értelmesnek, hogy a cégek adnának hitelt a dolgozónak, amit az állam is megtámogatna, olyan feltételekkel, hogy mondjuk 3-4 évet le kell dolgozni az adott vállalatnál a betanulási időszakon kívül, ami szakmunkások esetében lehet 1-2 év.

Az „illiberális” filozófia/ideológia itt is arról szól, hogy egy régebbi korba akar visszamenni, amikor az árakat és béreket nem a piac alakította, hanem központilag határozták meg (mondjuk a földesúr tette ezt). Tehát a „dolgozz paraszt” elven a kormány össze akarja tolni a bérsávokat. Ennek az a hátulütője mint a jobbágyság idejében is vagy akár a kommunista rendszerben is, hogy csökken az érdekeltség és a motiváció, a dolgozók nem fogják strapálni magukat. (Ennek vannak jelei most is például az egészségügyben.)

Van még egy érdekes kérdés, ami felmerül a nyári nagy szabadtéri „dzsemborikon”, ahol a kormánytagok és a NER megmondóemberek próbálják osztani az észt. Az lenne a feladatuk nyilván, hogy a hallgatóságot eligazítsák a fő kérdésekben, de eléggé zavaros fejtegetésekbe bonyolódnak, körülbelül a vak vezeti a világtalant.

Itt központi kérdés a „normalitás”, hogy mi egy „normális társadalomban” szeretnénk élni. Elgondolkodtam rajta, hogy mi lehet ez valójában, hiszen a normalitás meghatározása nem egyszerű. Normális a Bibliában az, hogy a nő az első oldalon mindjárt a férfinak alárendelt teremtmény lesz? Normális dolog-e vajon a rasszizmus? Egykor magától értetődő volt, most a többség szerint már nem annyira. Normális-e, hogy egymással folyton háborúzó országok vannak Európában? Egykor az volt, sőt nem is olyan régen is, de most megint van esély rá. Normális dolog-e az úriszék vagy az, hogy egyesek törvény fölött állnak? A jogállam előtt az volt, és most sem pártatlan a jog politikailag. Normális dolog-e a migráció? Szerintem igen, mert mindig is ment a vándorlás akár a ritkábban lakott területek irányába, akár a gazdaságilag fejlett területek felé. Normális-e, hogy a határon túli magyarok sokkal több támogatást kapjanak mint az anyaországban élők? Szerintem egy bizonyos szinten felül már nem az. Normális-e ha azt várjuk, hogy egyes nyugat-európai értelmiségi divatok veszélyesek lesznek ránk is? Szerintem a nagy többség nálunk azt sem tudja, hogy mi az a „woke” (már ha nem egy ázsiai sütő edényről van szó). Normális-e, hogy otthon a gyerekek annyit mobiltelefonoznak, amennyit akarnak? Normális-e, hogy teleszemeteljük és felmelegítjük a bolygót a „kényelmünk” érdekében? Normális-e, hogy ontjuk az acélt és a betont, a fákat kivágjuk, a természetes élővizeket pusztítjuk? És így tovább.

Arra jöttem rá, hogy az illetők, akik ezt hangoztatják, valójában nem egy normális, hanem egy IDEÁLIS vagy annak tűnő társadalmat szeretnének látni. Van egy kép bennük, milyennek kellene lennie a társadalomnak és lehetőleg mindig legyen ugyanolyan, ne is változzon (ami persze lehetetlen). Tehát vegyük át a modern civilizáció vívmányaiból azt, ami nekünk tetszik, az összes társadalmi és környezetvédelmi problémát pedig seperjük át valaki másnak. Ez a szelektivitás azonban sosem működött, fizikában az örökmozgó lenne a megfelelője. A Maxwell-démon is csak egy gondolatkísérlet során megalkotott szerkezet, aminek az a lényege, hogy csak a számunkra kedvező energiájú részecskéket engedi át a résen, a többit kicsukja. Ez fizikailag nem lehetséges oly módon, hogy energiát termeljen nekünk, éppígy az ideális, problémamentes társadalom sem volt sosem megvalósítható. Egy problémát tűzzel-vassal üldözünk és közben nem vesszük észre, hogy egy jóval nagyobb keletkezik a másik oldalon.

Igen, még nem látott vonatot, legalábbis közelről nem nagyon, hiszen semmi nem utal rá, hogy akár ő maga, akár a családtagok vagy ismerőseik rendszeresen utaznának vasúton. Nincs igazából érdekeltség sem, és csak premier plánban ismeri úgy-ahogy a tömegközlekedést, teljesen igaza van tehát Vitézy Dávidnak: Lázár miniszter úr nem nagyon ért ahhoz a területhez, amit felügyel. Igaz viszont az is, hogy a miniszter lehetőségei igencsak szűkösek, a tömegközlekedés (amit közösségi közlekedésnek is kereszteltek át, de ettől még nem lett jobb semmivel) annyira sokadrangú kérdés kormányszinten. Az ilyen vezetőt, aki nincs teljesen képben a saját területén az emberei köztudomásúan meg szokták vezetni.

Én magam gyakran utazom vasúton és vannak tapasztalataim. Úgy látom, hogy nem volt teljesen eredménytelen, hogy Lázár János mint a kormány egyik erős embere átvette a tavalyi év végén a MÁV felügyeletét. Az új seprő most is jól sepert: az év elején új menetrendet vezettek be, apróbb változtatásokkal, amit könnyebb tartani mint a régit (bár az átlagsebesség a pályákon eléggé siralmas európai összehasonlításban). Sőt tettek is lépéseket, hogy jobban tartani tudják a menetrendet, például a régebbi típusú vonatok egy részénél nem kell mindig a mozdonynak átállni a túloldalra, hanem kihasználják a kétoldali irányítás technikai lehetőségét.

A kezdeti lendület azonban hamar kifulladt, amiben közrejátszhatott, hogy miután mindenki megfelelően helyezkedett és elmúlt a veszélyérzetük, az egyik fő mérőszámot jelentő késések aránya ismét megnövekedett. Ez viszont csak nagyon kis mértékben írható a nagy meleg rovására, hiszen azok a létesítmények, amik műszakilag rendben vannak, láthatóan jól bírják a forróságot is, a vonalak egy eléggé jelentős részén pár perc késésnél több nem nagyon szokott lenni még a nagy hőségben sem (ez mindig jól látható a MÁV-Start appon). Egyébként megfigyelhető volt, hogy időjárástól teljesen függetlenül nyáron több a késés mint akár még télen is, aminek egyik oka lehet, hogy nyilván ilyenkor vesznek ki több szabadságot a vasúti dolgozók, a tapasztalt irányító személyzetet és a karbantartást is beleértve.

A fő problémát nem is annyira a pár perces késések jelentik, mint inkább a szolgáltatások színvonala, minősége, megbízhatósága. Vannak olyan vonalak, ahol annyira leharcolt és koszos járművek közlekednek, hogy sokan akkor sem utaznának rajtuk, ha fizetnének érte nekik, sajnos a szárnyvonalak és az elővárosi vasutak (HÉV) jelentős része ilyen őskövület, egyáltalán nem a 21.századot idézi.

Most megint nagy szavak hangzottak el, a miniszter úr akciótervet hirdetett, de nyilvánvalóan egy nagy lufi az egész.

A vármegyebérletet talán azért találták ki, hogy a „vármegye” fogalmát egy kicsit vonzóbbá tegyék. Az országbérlettel együtt viszont egyértelműen pénzt von ki az ágazatból és igen kérdéses, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy az utasok nagy része alig járuljon hozzá a költségekhez.

A szakemberek különben majd szétszedik ezeket a pontokat és elmondják, hogy mennyire lehet őket komolyan venni. A felhasználó szemével nézve is érdemes viszont egy pár dologra kitérni, és kérem, hogy ezeket a pontokat valaki tisztelt Lázár Úrnak is próbálja meg valahogyan szemléltetni.

Vasútállomásokra például mennyire van szükség? A mostani vasútállomásokat nem erre a forgalomra méretezték, hanem a múlt század 70-es éveire, amikor még rengetegen közlekedtek vonattal, ráadásul kellett sok iroda is, mert nem nagyon voltak a műveletek automatizálva. Ma már a legtöbben nem a kasszában, hanem neten veszik a jegyüket, esetleg a kalauztól a vonaton, sőt a vicc szerint váróteremre se lenne szükség, ha a vonatok nem késnének. A nagy állomások többnyire konganak az ürességtől, vagy pedig mindenféle kétes egzisztenciák, esetleg unatkozó srácok lébecolnak ott.

Egy másik félreértés, hogy a busz és a vonat egymással helyettesíthető lenne, pedig egészen más szerepet töltenek be. A vonat egyenes pályákon megy, emellett pedig ugye nem kerülhet dugóba se reggel se délután, emiatt főként városok közötti közlekedésre való. A buszok viszont növelik a dugókat, lassítják a forgalmat, még légkondicionáltan is többnyire kisebb komfortérzetet biztosítanak és általában zsúfoltabbak is a vonatoknál (rég elmúlt már az időszak, amikor még alig volt állóhely is a vonatokon). Kerékpár szállításra is csak a vonat alkalmas igazából, vannak már kerékpáros törzsutasok, akinek egy jó része tavasztól őszig sportolási céllal utazik vonaton. A buszközlekedésnek viszont szintén megvannak az előnyei, erősen lakóhelyfüggő, hogy ki melyiket veszi igénybe. ((Nem véletlen az sem, hogy a buszpályaudvar népi gúnyneve a "parasztelosztó" lett. Némelyik egyébként balkáni állapotokat idéz fel, ezek felújítása sokkal égetőbb probléma lenne mint a vasúti pályaudvaroké.)

A vasút és a buszközlekedés teljesen más elven működik, semmi értelme a kettőt összevonni, ezáltal egy nagy adminisztratív lufit hozva létre. (Bár az összevonás már lényegében meg is történt, katonás szellemben minden központosítunk.) Az ilyen összevonás leginkább akkor jó, ha a cél a szolgáltatás minőségének szándékos lerontása, hogy ezáltal az állam pénzt takaríthasson meg. (A nagyvárosokban a helyi közlekedés már ebbe az irányba mozdult el.) Lehet egy olyan jellegű politikai cél is emögött, ami megint az ország kormánypártinak mondható részeinek kedvez a többi rovására.

A helyjegy ötlete a buszra megint csacsiságnak tűnik: Az intercity vonaton minden ülőhelyre helyjegy kell, ez nem is működhet másként, mert vagy kell minden ülésre helyjegy vagy egyikre sem, különben nem tudhatja az ember, hogy ahol helyet foglal, az vajon szabad hely vagy nem.

Ami a miniszteri tájékoztatóból kimaradt, hogy Európa számos országában nagyon komoly vasút fejlesztések vannak, viszont ezek most nálunk megtorpanni látszanak. Nálunk is történtek jelentős fejlesztések egyes vonalakon az utóbbi években, de az egyik cél nyilván a minél több acél és beton elem beépítése volt. (Nálunk a beruházások így működnek többnyire, hogy a költségeket növelni tudják.) Van például nem egy olyan felújított vasútállomás, amit alig használnak utasok, de akkora peronja van, hogy pár perc alatt egy ezredet is be lehetne vagonírozni.

A lényeg viszont inkább az, hogy egy szó nem hangzott el arról, hogy mennyi pénz van vasúti fejlesztésekre, önmagában már a működtetés és jelenlegi a műszaki színvonal fenntartása is komoly összegeket igényel. Úgy gondolom, hogy továbbra sem akar a kormány erre költeni, mert ha ez nem teljesen tudatos is, de a vasút és a buszközlekedés még mindig lenézett „proli” dolog marad, a légi közlekedéshez, autópálya és autóút fejlesztési képest mindenképpen. Annak ellenére is, hogy nagyon sok környezetvédelmi és energiatakarékossági előnyt kínál a vasút a és még a modern autóbuszközlekedés is a mára normává vált ész nélküli gépkocsi használattal szemben.

A buszközlekedés színvonalát is az javítaná, ha tudnám, hogy a saját járatom, amivel utazni szeretnék, hol tart jelenleg és mikor várható az érkezése, ami már a vonatok esetében jól nyomon követhető.

A vicc szerint egy vezérigazgató ír három borítékot az utódjának, amit nehéz helyzetbe kerülve kell kinyitnia. Az első borítékban az van, hogy fogjál rá mindent az elődödre. A másikban az, hogy váltsd le a vezetőket és nevezz ki helyettük újakat. A harmadikban pedig az, hogy írj te is három borítékot. Lázár János most a másodiknál tart, de úgy látszik, hogy nagyon érik neki a harmadik is.

Az is lehet persze, hogy mindez csupán a szokásos politikusi ravaszkodás, szerepjáték, a nagy szavak mögött egészen más politikai célok vannak (saját emberek pozícióba helyezése, vagyonátruházások és hasonlók), amik majd évek múltán fognak csak kiderülni.