Ideo-logikák

A legtöbb probléma a valódi kommunikáció hiányából fakad

2017. augusztus 21. - Tamáspatrik

A "kommunikáció" szavunknak van egy kissé mesterkélt hangzása, távolságtartó jellege. Szerencsésebb lehet olykor a "párbeszéd" szavunkat használni, bár sokak szemében elkoptatottnak vagy nem hitelesnek tűnhet, emiatt jó lehet még a tágabb értelemben vett "beszélgetés" is. Azt is mondhatjuk, hogy "kapcsolatban lenni másokkal", csupán megszokásból használom én magam is leggyakrabban a kommunikációt.

A politikai problémák nagy része a kommunikáció hiányából fakad vagy pedig a nem megfelelő voltából: ez utóbbi a felszínes, üres és hazug kommunikáció. Az elzártság, elzárkózás másoktól, a kommunikáció teljes hiánya a mindenféle zavaros ideológiák és a terrorizmus legjobb táptalaja. Társadalmunknak van egy atomizáló jellege, emiatt gyakran előfordul, hogy nem ismerjük jól a szomszédunkat, és kiderülhet róla, hogy fegyverarzenált tart fenn vagy épp nőket a pincéjében (osztrák és amerikai példák juthatnak először az eszünkbe, de sok más országban is már előfordult ilyesmi). Az elszigetelten élő, a pozitívan alkotó közösségi élményt teljes mértékben hiányoló ember kiközösítettnek érezheti magát a világon bárhol, és emiatt forrhat benne a bosszúvágy a külvilággal szemben. A robbanáshoz általában kell egy külső szikra: nagy hatású manipulatív, pszichopata emberek, akik ezt a robbanékony elegyet meggyújtják, amivel persze nem annyira magának a "társadalomnak", mint inkább sok ártatlan embernek fognak ártani. (A leginkább manipulálható és fanatizálható célcsoport mindig a tizenéves suhancok lesznek, akik közül sokan szeretnének valahogyan kitűnni és "hősködni".)

Ebből az is következik, hogy felelősek vagyunk egymásért egy bizonyos mértékben. Így például a Spanyolországban élő terroristák családtagjai ha jogilag nem is, de erkölcsileg mindenképpen felelősnek kell, hogy érezzék magukat. Az nem megfelelően hiteles indok, hogy "nem tudtam, hogy a fiamék mire készülnek" - és bár nehéz meghúzni a határt, de a szűkebben vett közösséget mindenképpen terheli bizonyos mértékű felelősség, és nem élhetnek tovább ott ugyanúgy, mintha mi sem történt volna, és a tragikus eseményekhez az égvilágon semmi közük nem lenne. Úgy gondolom, hogy a többségi társadalom ezt egy idő után nem is fogja tolerálni. (Más kérdés, hogy a liberális demokráciákban hogyan kezelhető a nem szigorúan jogi, mint inkább tágabb értelemben vett erkölcsi felelősség. Jelenleg ez még problematikus.)

Másrészt az is következik belőle, hogy az európai külső határok hermetikus lezárása nem hozhat megoldást hosszabb távon, csak tovább növeli az elkeseredettséget a muzulmán világban, és még többen fogják úgy érezni, hogy a "gonosz nyugati világ" magukra hagyta őket. Ez a fajta életérzés állt a 2001 szeptember 11-i terrortámadások mögött is: a fanatizált iszlamisták fő szándéka az őket teljes mértékben lekezelő nagyhatalmon való bosszúállás lehetett.

Az USA "demokráciaexportja" is egy tipikusan kommunikációhiányos történet: a megszállt arab országok valójában nem azt észlelték, hogy valami jót akarnak tenni velük (és nem is biztos, hogy ez USA kormányát annyira a jóindulat mint az érdekei vezették), hanem hogy jön egy nagyhatalom állig felfegyverzett hadserege, amely az erő pozíciójából tárgyal, és sejtelme sincs, sőt egyáltalán nem is érdekli, hogy ők mit szeretnének. (Ha nézünk egy iraki megszállásról szóló dokumentumfilmeket, ott is feltűnik, hogy az amerikaiak veszteségei mindaddig nagyok voltak, amíg a helyi társadalmak befolyásos képviselőivel nem jött létre a folyamatos párbeszéd.) Az 1992-es Sivatagi vihar hadművelet még valamennyire indokoltnak tűnhetett, viszont a második intervenció, amely megszálláshoz vezetett már egyáltalán nem volt az, sőt az irakiak leginkább azt szűrték le belőle, hogy csupán a fegyverek, az erő az, ami igazán számít. Innen kezdve egyenes út vezetett oda, hogy bizonyos, ideológiával militarizálható csoportok titokban felfegyverkeztek, számítva arra, hogy az amerikaiak sem maradhattak a végtelenségig. Tehát logikusan létrejött egy magát iszlámnak nevező (de valójában a Pol Pot rendszerre jobban emlékeztető) alakulat, amely nagy területeket volt képes ellenőrzése alá vonni. Ez már csak idő kérdése volt és a körülmények szerencsétlen összejátszásától függött (a szíriai polgárháborúval történt meg), hogy éppen mikor, melyik elnök hatalma alatt fog betörni a hatalmi vákuumba ez az erőszakbrigád. A dolog maga viszont alighanem már az amcsik bevonulásakor eldőlt.

A kommunikációs probléma kiütközik az amerikai szélsőjobb és a baloldaliak összecsapásaiból is. Az antifasiszták ugyanis elfoglaltak egy "polkorrekt" pozíciót, amelyből kiindulva titkon lenéznek és nem tolerálnak más véleményeket. Mögöttük áll egy nagy tudományos apparátus (a tudomány természete folytán közelebb áll a baloldalhoz), és a média nagy része (amelynek szintén nagyobb része baloldali, megint természetéből fakadóan). A trumpisták vagy adott esetben a tőlük még jobbra álló radikális ultrák erre adnak választ, a maguk a sarkítottan primitív vélemény nyilvánításával. Ami egy olyan konklúzió felé mutat, hogyha másnál jobban és szabatosabban tudok érvelni, az csak egy adottság, de nem szabad vele visszaélni: ez esetben is törekedni kell a másik fél megértésére. Ha úgy tetszik le kell menni az ő nyersen megfogalmazott igényeinek a szintjére, minden leereszkedés nélkül, és megpróbálni megismerni az ő élethelyzetét. Ezzel nem védeni akarom a nácizmust, mert nem minden megnyilvánulásuk védhető, csak arra rámutatni, hogy meg kell keresni és megpróbálni orvosolni a mögöttes tényezőket, ami olyan kisebbrendűségi érzést okoz nekik, hogy a "fehér faj", nem létező kategóriájába kapaszkodnak. Valószínűleg az elszigeteltség érzése és a pozitív célokat adó valódi közösségek hiánya váltja ki belőlük ezt a lázadást. Erősnek mutatják magukat, - hiszen valójában gyengék, de szégyellik beismerni. Szégyellik az érzelmeiket kifejezni - pedig ez a hiteles kommunikáció egyik feltétele.

A magyar rendszerváltás esetében az SZDSZ és a rendszerváltó elit egy jelentős része vélte magát kimondatlanul az intellektuális felsőbbrendűség képviselőjének, akik pontosan tudják, hogy mi kell a magyar társadalomnak. Ebből a pozícióból érveltek a maguk szakzsargonjával, tabuszavaival (pl. tolerancia), meglehetősen elvont módon. Nem az volt a baj, hogy a rendszerváltó magyar elit "féltudású" vagy félművelt volt, mint inkább hogy tanulásképtelen és kevéssé gyakorlatias. Az egyirányú kommunikáció soha nem párbeszéd, mert nem le kell győzni a másikat egy vitában, mint inkább nyitott eszmecserét folytatni. Megpróbálni megérteni mások szempontjait és igényeit, és habár mindig lesznek eltérő érdekek, az antagonisztikus érdekellentét csupán hamis marxista kategória, általában létezik kompromisszum, legtöbbször meg lehet találni.

Az egyirányú kommunikáció általában a katonás szervezetek egyik jellemzője. Sokaknak nagyon kényelmes is, mert csak a parancsot kell teljesíteni, leveszi a felelősséget az ember válláról. Régen a csinovnyikokra volt ez jellemző később a kommunista apparátcsikokra, manapság pedig (új szó) a fidesznyikek lettek a pártközpontból érkező utasítások fegyelmezett végrehajtói. Azonban az esetek nagyon kis részére igaz csak, a vészhelyzetekre, hogy a katonás működés ad jó megoldást a problémákra, a visszacsatolás hiánya legtöbbször siralmas eredményeket von maga után. (Jól látható ez a magyar egészségügy, oktatás vagy a tömegközlekedés állapotán.) Emiatt jönnek az önigazoló mondatok és városi legendák, amelyek zsidó összeesküvésekről, multik világhatalmáról stb. szólnak, és azt bizonygatják, hogy a katonás szervezet az egyetlen megoldás.

Legtöbbször sajnos igaz ránk, hogy vagy nem kommunikálunk pl. a munkahelyen sem, vagy rosszul tesszük azt: felszínesen, hazug módon, csúsztatásokkal (demagógiával). Pedig a kommunikáció, az eszmecsere tanulható dolog. Olyan feltételei vannak mint egyenesen, pontosan és kulturáltan megmondani a véleményünket másoknak szemtől szembe (nekünk fontos dolgokról) - e-mailezés például még sosem adott megoldást bonyolult esetekben. Ezen kívül elismerni ha a másiknak igaza van valamiben, és adott esetben ő tanított minket valamire. Az igazságok közelítése mindig közös tevékenység kellene, hogy legyen, csak együtt lehetséges. Nem könnyű, mert időigényes és türelem kell hozzá, de ez az egyetlen megoldás.

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr212765608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ballib cenzúrázók réme 25 2017.08.21. 10:27:57

Az USA kormányát, mint minden háborúban csak és kizárólag az ország erőforrásai érdekelték.

Iraktól Szíriáig, Ukrajnán keresztül.

A Soros-Clinton maffia bekebelezte a gázt és olajat, az emberek meg háborús övezetbe, jóval szélsőségesebb körülmények között szopnak, mint egykori diktátoraik alatt.

chrisred 2017.08.21. 10:37:32

Szegény Oszama Bin Ladent magára hagyta a bűnös nyugat.

Tamáspatrik 2017.08.21. 21:14:56

@Ballib cenzúrázók réme 25: Nem kellett volna ennél a pontnál leakadnod, mert a cikk nem erről szól. A demokráciaexport nyilvánvalóan nem működik fegyverek erejével. Viszont egyes latin-amerikai és afrikai országok megcsinálták valamilyen szinten, anélkül, hogy nyomták volna őket. Egyszerűen csak elegük lett a katonai diktatúrából.

Tamáspatrik 2017.08.21. 21:18:07

@chrisred: Igen. Az oroszok kivonulása után kb. olyan hatalmi vákuum jött létre ott mint az amcsiknak az Irakból való kivonulását követően. Polgárháborús helyzetben különféle bandák dúlták végig többször az országot. Amerikát különösebben nem érdekelte az egész, mert se ásványkincsek, se stratégiai jelentősége nem volt.... Az ilyen hatalmi senkiföldjék nagyon veszélyesek, Észak-Korea is ide tartozik például.

chrisred 2017.08.22. 05:48:14

@Tamáspatrik: Nem tudom, miről van szó, erre a részre reagáltam:

"Ez a fajta életérzés állt a 2001 szeptember 11-i terrortámadások mögött is: a fanatizált iszlamisták fő szándéka az őket teljes mértékben lekezelő nagyhatalmon való bosszúállás lehetett."

Oszama a szaúdiak között még úgy is senkinek számított, hogy örökölt pár száz millió dollárt. De Afganisztánban a ruszkik ellen dzsihádolva végre nemzeti hős lehetett belőle. Ez volt az az életérzés, amit még akkor is folytatni akart, amikor a hidegháború váratlanul végetért, és ezért hozta léte az Al Kaidát még bőven azelőtt, hogy az amcsik beavatkoztak Szaddám kuvaiti inváziójába.

Tamáspatrik 2017.08.22. 21:28:09

@chrisred: Nem rá gondoltam, az egyik oldalon vannak a pszichopaták mint Oszama, a másik oldalon fiatalok tömegei, akik igen, úgy érzik hogy magukra hagyták őket teljesen. Ők az a gyúlékony anyag, akiket minden hülye ideológia fanatizálni képes, mert irányítani tudja az indulataikat.
Mindig van mögötte valamilyen elkülönültség, gettó feeling, akár egy egész országon belül, akár egy francia nagyvárosban.
Előfordul ilyen a cégnél is a raktárosok között, akikkel dolgozom, forrnak olykor az indulatok, csak szerencsére nincs olyan elvetemült, aki terroristákat faragna belőlük.

Egyébként az Oszama-féle jelenség eléggé általános azok között, akiknek a harci helyzet ad valamilyen adrenalinlöketet, és lehetne mondani, hogy egy idő után a társadalomba már nem lesznek képes beilleszkedni. Amerikai tengerészgyalogos veteránok estében van ilyesmi. Akik a délszláv háborúkban harcoltak, legtöbben ma már tisztes polgárok de van közöttük pár, aki bevallotta, hogy egy vita helyzetben olyan dühroham tör rá néha, hogy torkon tudná ragadni a másikat rendes fojtó fogással...