Mi a magyar kultúra? Miből látható a hanyatlása? Kiknek köszönhető mindez?

A magyar kultúra nem azonos a hagyományos paraszti kultúrával, a „népi” kultúra inkább csak statikusnak mondható részét képezi, a kultúrának viszont létezik, kell hogy legyen egy nagyon dinamikus része is, ami különféle hatásokat ötvözve folyton megújítja önmagát.

A magyar kultúra nagyon magas szintről indult szerencsére, erre bizonyság a sok Nobel-díjasunk, matematikusaink, a nemzetközi bestsellerek, fesztiválokon győztes filmjeink is többek között – a nemzetközi mérce az, amivel leginkább mérhető a kulturális teljesítmény. A kiemelkedő teljesítmények feltételeznek egy erős és karakteres kulturális háttért, színvonalas oktatást, nyitott felfogású műhelyek sokaságát, tehát egy erős „középmezőny” és megfelelő alapok nélkül nélkül nem tudnának létrejönni.

A színvonalat továbbá azok tudják még jól megítélni, akik évekig tanulták, művelik, esetleg doktoráltak belőle és folyamatosan nyomon is követik a kulturális teljesítményeket. Azok véleménye számít tehát, akik képesek magukat pontosan, szabatosan, árnyaltan kifejezni, és a kultúra felé olyan elvárásuk van, hogy gondolatokat is közvetítsen, emellett pedig nem kapnak azért fizetést sem, hogy bármilyen politikai oldalt támogassanak. Ők azok, akik nem elégszenek meg a közhelyes, giccses és érzelgős, jól fogyasztható, tartalmatlan, rendszer kompatibilis tömegtermékekkel, amit a kultúra gyors éttermeiben kotyvasztanak ultrafeldogozott, könnyen emészthető panelekből. Az élethez az ilyen "mű-alkotásoknak" semmi közük nincsen.

Kik azok vajon, akik útjában állak a valóban érvényes alkotások megszületésének, a kultúra szerves építkezésének? Léteznek nagy társadalmi csoportok éppúgy mint kisebb, de nagy befolyással rendelkező csoportosulások is.

Nemrég sorban álltam a postán a szokásostól eltérő időben délután három óra körül, ott ilyenkor főleg a műszakban dolgozók jelennek meg a kis sárga csekkjeikkel. Azt láttam, hogy körülbelül minden második ügyfél valamilyen okból mentegetődzött a csekk fizetésekor, és habár lehetett volna akár kedves, mosolygós, semlegesen megfigyelő és és még sokféle egyéb is de nem, a „bocsánat, hogy élek” mentalitás volt mégis valamiért a legjellemzőbb. Ez a fajta szervilizmus nagyon régről ered a társadalmunkban és ez az, amire nem épülhet semmiféle kulturális igényesség.

A szervilizmus kitermelője az a fajta nemesi gőg, ami teljesen tudattalanul még ott van (származástól nagyjából függetlenül) sokakban, mint átvett „menő” magatartásforma a „lúzerekkel” szemben.

Aztán itt van még a pusztai harcosok elmélete, hogy állítólag azoktól származunk, sokan elég jól azonosítják magukat a parancsot teljesítő katonával, amitől sok minden várható, de kifinomult kultúra az biztosan nem. A sport kiemelt támogatása megint csak azt sugallja, hogy edzett katonanép vagyunk, vagy annak kell lennünk. Ezeknek a dolgoknak látszólag semmi közük a kultúrához, holott dehogynem, elszívják a levegőt és olyan közeget teremtenek, ami megnehezíti az alkotást. A régi szólás szerint háborúban hallgatnak a múzsák, ez teljesen így is van, ahol a külpolitikai aktualitásoktól teljesen elvonatkoztatva, alapvetően a háborús mentalitás dominál, ott a kultúra hanyatlásra van ítélve. (Nem véletlen az sem, hogy egyetlen katonaállam sem volt képes jelentős és maradandó kulturális alkotások létrehozására.)

Most nézzük meg tételesen, hogyan foglalták el a kultúra különféle területeit a „harcosok” (ugyanis ha létezik olyan, hogy kultúrharc, akkor harcosok is kell, hogy legyenek).

Az iskolai oktatás színvonalának romlása jól látható, mindennapos tapasztalatunk. A belügyminisztériumhoz tartozó terület, ami kapásból azt sugallja, hogy itt a csendőrállam kiépítése a cél. Példaként a mobilozás teljes letiltása még rendben is lenne, de kérdés, hogy vajon mit tud helyette az iskola nyújtani, ami leköti a gyerekek figyelmét?

A felsőfokú intézmények esetében egy fokkal még rosszabb a helyzet: semmilyen önjáró, autonóm intézmény nem lehet rendszer-kompatibilis, „egyetem” vagy univerzitas nem létezhet, ha nincs ideológiai kontroll. Európában egyedülálló módon nálunk csökkenőben van a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, egyébként sem túl magas aránya. Önállóan gondolkodó és cselekedni képes egyénekre a rendszernek jól láthatóan nincs szüksége.

A könyvírás és -kiadás kivéreztetése is folyamatos. A tehetetlenségi energia még viszi ugyan előre, nyilván akadnak még ilyen-olyan kisebb pénzforrások és létezik olyan is, hogy megtűrt kategória, de a művészeket egyre inkább kiszorítják itt is a középszerű mesteremberek.

Filmművészet esetében nyílt titok, hogy az olyan alkotások, amelyek nem folytatnak valamilyen szintű rendszer propagandát, nem kaphatnak állami támogatásokat sem. Itt is a kiskapuk miatt tud még néhány színvonalasnak vagy legalábbis életszerűnek mondható, alacsony költségvetésű film elkészülni. Egy EU tagállam esetében szerencsére mindig lehetnek kiskapuk is az állami támogatás mellett.

A színjátszásban viszont nem nagyon vannak kiskapuk sem. Bármiféle magas kultúra vagy elitkultúra (ami a tömegkultúra ellentéte) támogatások nélkül nem tud létezni. Az egyéni mecenatúra lehetőségei nálunk igencsak korlátozottak, mivel a NER elit foglalja el a meghatározó gazdasági pozíciókat. Az állam viszont csak az ideológiailag megbízhatónak ítélt színházakat támogatja, nagyon sok színtársulat már valahol a létminimum és a működőképesség határán mozog. Így éhezteti ki a rendszer a számára nem kompatibilis kulturális elitet.

A könnyűzenében is azok vannak előnyben, akik hűségnyilatkozatot tettek a rendszernek, a többiek megpróbálnak megélni a piacról, küszködnek, ahogy tudnak. Érdekes, de nem meglepő módon a komolyzenében is megfigyelhető az a folyamat, ami a kultúra egészében, hogy a párthűség (vagy vélelmezett párthűség) egyre fontosabbá válik a szakértelemmel szemben az egyes pozíciók odaítélésekor. (Bár itt a közönség egy viszonylag szűk réteg, emiatt itt a rendszer toleranciája valamivel nagyobb.)

Az építészetben is az a fajta konzervativizmus az uralkodó, ami lényegében semmi újat nem tud kitalálni a modernista épületek eltörlésén kívül.

A médiumokat már évekkel ezelőtt lezüllesztette a kormány, ez teljesen közismert. Azt naponta láthatjuk, ahogy cinikus módon „szénné büntetik” a nem kormánypárti rádió és TV csatornákat lényegében mondvacsinált okokkal. A Médiatanács olykor elítéli egyes kifogásolható tartalmakért a kormánypárti csatornákat is, viszont a büntetések mértéke ilyenkor mindig nevetségesen alacsony. (Pestiesen szólva egy nagy vicc az egész Médiatanács, ahogy van.)

Van néhány kivételes terület, ilyen például történetírás, ahol nem sikerült egy radikálisan új szemléletet átvinni, például a magyar nép őstörténetének teljes átírásával, ezen a téren a NER gyakorlatilag kudarcot vallott. Annyi változás van, hogy kicsit jobban beemelték azt a fajta szemléletet a történelmünkbe, ami az egyes események tárgyalása során jobban hangsúlyozza a mi speciális szempontjainkat, de ez még valamennyire belefér a történettudomány szubjektív jellegébe.

A tudományos szemléletmód egésze azonban úgy ahogy van, nem NER-kompatibilis, a tudományosság nálunk stílszerűen mondva nem rúghat labdába, vagy legfeljebb a partvonalra szorítva létezhet. Ennek egyik példája volt az is, amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal egy jelentést tett közzé arról, hogy milyen „részrehajló” volt nálunk a sajtóban a Covid oltások hatásosságának megítélése, ez a jelentés mindent elmondott arról, hogy a készítői milyen szintű tudományos tájékozottsággal rendelkeznek.

A sort lehetne folytatni a kultúra egyéb területeivel. Ahová most tartunk kulturális színvonal és igényesség terén az a Balkán szintje, illetve az olyan országoké, ahol a hatalom hozzánk hasonlóan nagyon centralizált. (Nem véletlen például az sem, hogy a kínai kultúra legjobbjai is emigrációban alkotnak, mert a rendszer nem biztosítja az alkotói szabadsághoz szükséges légkört.)

Kormányunk lehet, hogy az orosz-ukrán konfliktusban valóban békepárti, azonban összességében véve mégiscsak egy kinyilvánítottan harcias rendszer, jól láthatóan háborús logikára épül. Ellenségként kezel mindenféle urbánus (polgári felfogású), szellemi autonómiát igénylő művészt, a folyamatos jobbratolódás során a radikális pártkáderek már a mérsékeltebbeket is kiszorították a kulturális kulcspozíciókból.

Politikailag kényes kérdés, érzékeny téma, amit közéleti személyiségek vagy különféle szakértők nem nagyon mernek feszegetni. Azt fontos megjegyezni viszont, hogy ahol egy adott vallás vagy ideológia az élet minden részére kiterjedhet, ott vagy egy vallási fundamentalista országról van szó (például Afganisztán jelenleg, Irán volt ilyen  a közelmúltig) vagy esetleg kommunista diktatúráról (Észak-Korea). Ennek alapján meg kell tudnunk határozni, hol lehet egy adott vallásnak helye az életünkben, meddig terjed a hatósugara: ahogy a szó jelentésében is benne van, mindenképp egy közösség szintjén értelmezhető, lényegében véve közösségi cselekedetről van szó. Az egyén felől nézve a két szélső véglet a teljesen materialista (azaz pénzhajhászó és hedonista) erkölcsi nihilizmus, a másik véglet pedig a vallási fanatizmus.

A vallási fanatizmus és az erkölcsi vaskalaposság látens formákban is beszűrődhet életünkbe, ilyen lehet például a prüdéria, ott is szexualitást látni, ahol szó nincs erről.

Aminek biztosan nincs köze a kereszténységhez az olimpiai mozgalom, ennek a hellén kultúrához van köze, és érdemes erről is szót ejteni. Ugyanis a görög-római kultúra ismerete a görög és latin nyelveket is beleértve bő egy évszázada még nálunk is az általános műveltség része volt. Mostanában viszont egyre kevésbé tekinthető már annak, az európai identitás visszaszorulásával vagy tudatos visszaszorításával párhuzamosan. Ikarusz, Sziszifusz (a görög szavakat latinosan írva) vagy az odüsszeia mint fogalom, a következő nemzedékeknek már lehet, hogy semmit sem fognak mondani, ezáltal szegényedni fog a szókincsünk és a kultúránk egésze. Az oktatás ideológiai célkitűzéseibe valószínűleg kevésbé illik bele ezeknek a racionális szemléletmódú kultúráknak a mélyebb ismerete, amelyek éppannyira fontos részét képezik az európai kulturális identitásnak mint amennyire kereszténység is az.

Vagy itt van például a budapesti Szabadság-szobor, amit régebben egy géppisztolyos szovjet katona szobra őrzött, ennek sincs nyilvánvalóan semmi köze a kereszténységhez vagy akár a keresztény szabadságeszményhez. (1947-ben amikor elkészült még nem lehetett erős politikai töltete, hiszen a kommunista hatalomátvétel csak a következő években történt meg.)

Az egyházak részvétele az oktatásban megint csak érdekes kérdés, én nem is mennék bele mélyebben. Szerintem nagyon hasznos, hogy a gyerekek a vallással mélyebben is megismerkedjenek az általános iskolákban, többek között amiatt is, mert enélkül később nem értenék például Bach zenéjét vagy Michelangelo alkotásait sem. Nyilván van egy olyan feltételezés is, hogy a keresztény oktatásnak jó hatása lehet a tanulók fegyelmezettségére és etikus viselkedésére is, ebben is lehet igazság. Ezen kívül még a közösségi élet szervezése is úgy tűnik, hogy jobban megoldható a vallásos keretek között, ezen a téren is jeleskednek az anyagi forrásokkal egyébként is sokkal jobban ellátott, egyházi oktatási intézmények.

Ezzel szemben kamaszkorban a vallásos eseményeken levő kötelező részvétel már erősen kontra produktív lehet, már amiatt is, hogy a kamasz lázadozik mindenféle tekintély ellen. Például egy kötelező részvétel a misén a társadalmi képmutatásra nevel, hiszen érdeklődést kell színlelnie cserébe azért, hogy később számára hasznosabbnak tűnő és mindenképpen kellemesebb programokon is részt vehessen. További szempont az is, hogy Magyarországon lelkiismereti és vallásszabadság van, a kereszténység sem hivatalos államvallás.

Ahol még kérdőjelek merülnek fel és a helyzet nagyon ellentmondásos az, ahogyan a magyar politika a különféle keresztény vagy más vallások által dominált országokhoz viszonyul. Érdekes módon mintha egy olyan kép rajzolódna ki, hogy a kormány fő ellensége az „északi” protestáns kultúra, pontosabban azokkal az országokkal vagyunk folytonos összetűzésben, amelyek ehhez a kultúrkörbe tartoznak, egyéb keresztény országokkal (ahol katolikus, görög katolikus vagy ortodox vallás dominál) alapvető ellentétek nem nagyon vannak. Akikkel a kormány a szövetséget keresi általában olyan ázsiai országok, ahol a muzulmán vallás jellemző és a keresztényeket üldözték is, a kommunista Kínáról nem is beszélve.

A kereszténység üldözéséről beszélni Magyarországon belül az egészen ritka kivételektől eltekintve inkább csak retorikai fogásnak tűnik és politikai demagógia forrása is lehet. Fontos még azt is megjegyezni, hogy a vallásos hitünk is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egész életünkben folytonos változásban vannak.

A kőműves ha egy ferdén felhúzott falat lát, vagy akár egy rendkívül jól kivitelezett építményt is, jól teszi, hogy kifejezi a véleményét róla valamilyen formában, hiszen neki van leginkább szeme hozzá. Éppúgy ha valaki már elég régóta foglalkozik olyan kevésbé gusztusos témával is mint a közélet, akkor is tud valamit arról mondani, hogy mondjuk a kormány építménye milyen irányba halad, az pedig már ízlés kérdése, hogy kinek ez mennyire tetszik.

Kell is, hogy beszéljük róla, hiszen a szakemberek csak egy-egy aspektusból tudnak véleményt mondani, másrészt ha nem próbáljuk meg értelmezni a kormány illetve kormánypárt által mondottakat, akkor mindent elfogadunk gondolkodás nélkül olyan szinten, hogy ilyen erővel akár latin nyelvű misét is mondhatnának nekünk.

A legizgalmasabb téma talán a béreké, érdekes megnézni, hogy mit ért a minimálbér emelése alatt a kormányunk. A szövegkontextust elemezve, ahol ez elhangzott Rogán Antal révén eléggé egyértelmű, hogy nem várhatunk nagy csodát ettől. A kormány egyrészt azt szeretné, ha a minimálbér a mostaninál jóval magasabb lenne, emellett viszont sokak keresete maradna meg ezen a bérszinten (vannak olyan országok, ahol ez most is így van, kérdés, hogy nálunk a magyar mentalitásnak mennyire felel meg a munkahelyeken az „egyenlősdi” elfogadása). Másrészt úgy emelné meg markánsan a minimálbéreket, hogy közben megszűnne az ún. „garantált bérminimum” kategória, ahova jelenleg sokkal többen tartoznak. Szerintem nagyon kevesen tudták is, hogy ez micsoda, én magam is azt hittem régebben, hogy ez a szakképzettek minimálbérét jelöli, de nem így van (a középfokú és afölötti végzettségűek kapják). Egyébként teljesen értelmetlennek tartom magát a kategóriát, a kormánynak már rég meg kellett volna szüntetnie, minimálbér alapvetően egységes kellene, hogy legyen. Azért nem hiszem, hogy jelentősebb béremelések lennének a jelenlegi „garantált bérminimum” szintjén, mert ez nagyon megterhelné az államkasszát, hiszen most is vannak sokan, akik a legalsó kategóriát kapják, és az államkasszában már nagy hiány van jelenleg is. Utána jönnének a nyugdíjasok is, hogy nekik is járna infláció fölötti emelés, és jogosan, hiszen a béremelkedés mindig megnöveli a szolgáltatások árait és olykor a termékek árait is, meggyőződésem, hogy ezek egy része meg sem jelenik a hivatalos statisztikákban. (Például az idei infláció se lehetne 4% körüli, ha beszámolnák például az üdülések, lakásbérlet, fodrász, szerviz stb. költségeit a nekik megfelelő súllyal).

A másik gond a minimálbér emeléssel, hogy nem ugyanazt jelenti most sem a budapesti agglomerációban mint Szabolcs megyében, mert a Pesten és környékén nem csak a bérek magasabbak, hanem az élet is majdnem annyival költségesebb. Emiatt is egy országos minimálbér egy kicsi életszerűtlen, és szerintem inkább kelet- vagy dél-magyarországi megélhetés szintjére kell belőni.

A harmadik vagy negyedik probléma ezzel, hogy a közszférában már most is vannak bérfeszültségek. A „közszolgák” fizetése igen alacsony az államigazgatásban, a bírók és ügyészek fizetése nemzetközi összehasonlításban eléggé gyenge, az orvosoké is már reálértékben úgy lecsökkent, hogy egy gyakorló orvos kiemelkedő keresetre csak akkor számíthat, ha mellékállásban magánpraxist is folytat. A pedagógusok fizetésével két probléma van: az egyik, hogy az elveszített bizalmat nem lehet hirtelen visszaszerezni azzal, hogy most a tanári fizetések magasabbak lesznek, kivéve ha azt gondoljuk, hogy gyorstalpalón bárkit átképezhetünk pillanatok alatt vagy max. egy év alatt erre a szakmára (mintha ezt gondolná a kormány). A másik, hogy a tanárok a mai Magyarországon kényes helyzetben vannak, mert újabb és újabb „belügyminiszteri” ízű utasításokat és vegzálásokat kapnak a nyakukba, másik oldalról pedig olykor a szülők is mószerolják őket rendesen.

A következő felmerülő probléma a minimálbérekkel, hogy a magyar bérszintek már így is magasak a termelékenységi szintünkhöz képest. (Indiában vagy Észak-Afrikában fele pénzből előállítják ugyanezt, vagy a lengyelek ennél magasabb fizetésekkel ennek a másfélszeresét.) Ha a kormány nem akarja gyengén tartani a forintot, nem fogunk tudni exportálni. Most jól néz ki az erős reálbér emelkedés a statisztikában, de igen bosszantó azoknak, akiknek a bére csak az infláció szintjét tudta úgy ahogy követni, vagy esetleg még azt sem. A szolgáltató cégeknél szerencsére nem ez a helyzet, viszont például az átlagos magyar iparvállalatoknál, amik exportra termelnek és gyenge a megrendelés állományuk, idén nem volt lehetőség nagy béremelésekre.

A lényeg viszont az, hogy a kormány egyértelműen a fizikai munkaköröket béreit akarja összetolni a szellemivel, - teljesen más kérdés, hogy ez mennyiben jogos vagy reális lépés.

A kontextus, ahol a minimálbérekről volt szó (még egyszer: én indokoltnak tartom, hogy legyen egységes), ott elhangzott, hogy a szakmunkások is kapjanak hitelt ne csak a diákok. Ez is azt mutatja, hogy a fizikai munkát szeretné a kormányunk felértékelni, nyilván bizonyos szellemi tevékenységek rovására. Szokásos módon egy ideológiai elvről van szó, amely mentén majd izzadva hoznak ki valamiféle rendelteket az érintett államtitkárok csapatai. A diákhitel esetében is lényegében kamattámogatást ad a kormány, itt is el tudnék képzelni valami hasonlót a betanuló munkakörök esetében. Viszont úgy látnám értelmesnek, hogy a cégek adnának hitelt a dolgozónak, amit az állam is megtámogatna, olyan feltételekkel, hogy mondjuk 3-4 évet le kell dolgozni az adott vállalatnál a betanulási időszakon kívül, ami szakmunkások esetében lehet 1-2 év.

Az „illiberális” filozófia/ideológia itt is arról szól, hogy egy régebbi korba akar visszamenni, amikor az árakat és béreket nem a piac alakította, hanem központilag határozták meg (mondjuk a földesúr tette ezt). Tehát a „dolgozz paraszt” elven a kormány össze akarja tolni a bérsávokat. Ennek az a hátulütője mint a jobbágyság idejében is vagy akár a kommunista rendszerben is, hogy csökken az érdekeltség és a motiváció, a dolgozók nem fogják strapálni magukat. (Ennek vannak jelei most is például az egészségügyben.)

Van még egy érdekes kérdés, ami felmerül a nyári nagy szabadtéri „dzsemborikon”, ahol a kormánytagok és a NER megmondóemberek próbálják osztani az észt. Az lenne a feladatuk nyilván, hogy a hallgatóságot eligazítsák a fő kérdésekben, de eléggé zavaros fejtegetésekbe bonyolódnak, körülbelül a vak vezeti a világtalant.

Itt központi kérdés a „normalitás”, hogy mi egy „normális társadalomban” szeretnénk élni. Elgondolkodtam rajta, hogy mi lehet ez valójában, hiszen a normalitás meghatározása nem egyszerű. Normális a Bibliában az, hogy a nő az első oldalon mindjárt a férfinak alárendelt teremtmény lesz? Normális dolog-e vajon a rasszizmus? Egykor magától értetődő volt, most a többség szerint már nem annyira. Normális-e, hogy egymással folyton háborúzó országok vannak Európában? Egykor az volt, sőt nem is olyan régen is, de most megint van esély rá. Normális dolog-e az úriszék vagy az, hogy egyesek törvény fölött állnak? A jogállam előtt az volt, és most sem pártatlan a jog politikailag. Normális dolog-e a migráció? Szerintem igen, mert mindig is ment a vándorlás akár a ritkábban lakott területek irányába, akár a gazdaságilag fejlett területek felé. Normális-e, hogy a határon túli magyarok sokkal több támogatást kapjanak mint az anyaországban élők? Szerintem egy bizonyos szinten felül már nem az. Normális-e ha azt várjuk, hogy egyes nyugat-európai értelmiségi divatok veszélyesek lesznek ránk is? Szerintem a nagy többség nálunk azt sem tudja, hogy mi az a „woke” (már ha nem egy ázsiai sütő edényről van szó). Normális-e, hogy otthon a gyerekek annyit mobiltelefonoznak, amennyit akarnak? Normális-e, hogy teleszemeteljük és felmelegítjük a bolygót a „kényelmünk” érdekében? Normális-e, hogy ontjuk az acélt és a betont, a fákat kivágjuk, a természetes élővizeket pusztítjuk? És így tovább.

Arra jöttem rá, hogy az illetők, akik ezt hangoztatják, valójában nem egy normális, hanem egy IDEÁLIS vagy annak tűnő társadalmat szeretnének látni. Van egy kép bennük, milyennek kellene lennie a társadalomnak és lehetőleg mindig legyen ugyanolyan, ne is változzon (ami persze lehetetlen). Tehát vegyük át a modern civilizáció vívmányaiból azt, ami nekünk tetszik, az összes társadalmi és környezetvédelmi problémát pedig seperjük át valaki másnak. Ez a szelektivitás azonban sosem működött, fizikában az örökmozgó lenne a megfelelője. A Maxwell-démon is csak egy gondolatkísérlet során megalkotott szerkezet, aminek az a lényege, hogy csak a számunkra kedvező energiájú részecskéket engedi át a résen, a többit kicsukja. Ez fizikailag nem lehetséges oly módon, hogy energiát termeljen nekünk, éppígy az ideális, problémamentes társadalom sem volt sosem megvalósítható. Egy problémát tűzzel-vassal üldözünk és közben nem vesszük észre, hogy egy jóval nagyobb keletkezik a másik oldalon.

Igen, még nem látott vonatot, legalábbis közelről nem nagyon, hiszen semmi nem utal rá, hogy akár ő maga, akár a családtagok vagy ismerőseik rendszeresen utaznának vasúton. Nincs igazából érdekeltség sem, és csak premier plánban ismeri úgy-ahogy a tömegközlekedést, teljesen igaza van tehát Vitézy Dávidnak: Lázár miniszter úr nem nagyon ért ahhoz a területhez, amit felügyel. Igaz viszont az is, hogy a miniszter lehetőségei igencsak szűkösek, a tömegközlekedés (amit közösségi közlekedésnek is kereszteltek át, de ettől még nem lett jobb semmivel) annyira sokadrangú kérdés kormányszinten. Az ilyen vezetőt, aki nincs teljesen képben a saját területén az emberei köztudomásúan meg szokták vezetni.

Én magam gyakran utazom vasúton és vannak tapasztalataim. Úgy látom, hogy nem volt teljesen eredménytelen, hogy Lázár János mint a kormány egyik erős embere átvette a tavalyi év végén a MÁV felügyeletét. Az új seprő most is jól sepert: az év elején új menetrendet vezettek be, apróbb változtatásokkal, amit könnyebb tartani mint a régit (bár az átlagsebesség a pályákon eléggé siralmas európai összehasonlításban). Sőt tettek is lépéseket, hogy jobban tartani tudják a menetrendet, például a régebbi típusú vonatok egy részénél nem kell mindig a mozdonynak átállni a túloldalra, hanem kihasználják a kétoldali irányítás technikai lehetőségét.

A kezdeti lendület azonban hamar kifulladt, amiben közrejátszhatott, hogy miután mindenki megfelelően helyezkedett és elmúlt a veszélyérzetük, az egyik fő mérőszámot jelentő késések aránya ismét megnövekedett. Ez viszont csak nagyon kis mértékben írható a nagy meleg rovására, hiszen azok a létesítmények, amik műszakilag rendben vannak, láthatóan jól bírják a forróságot is, a vonalak egy eléggé jelentős részén pár perc késésnél több nem nagyon szokott lenni még a nagy hőségben sem (ez mindig jól látható a MÁV-Start appon). Egyébként megfigyelhető volt, hogy időjárástól teljesen függetlenül nyáron több a késés mint akár még télen is, aminek egyik oka lehet, hogy nyilván ilyenkor vesznek ki több szabadságot a vasúti dolgozók, a tapasztalt irányító személyzetet és a karbantartást is beleértve.

A fő problémát nem is annyira a pár perces késések jelentik, mint inkább a szolgáltatások színvonala, minősége, megbízhatósága. Vannak olyan vonalak, ahol annyira leharcolt és koszos járművek közlekednek, hogy sokan akkor sem utaznának rajtuk, ha fizetnének érte nekik, sajnos a szárnyvonalak és az elővárosi vasutak (HÉV) jelentős része ilyen őskövület, egyáltalán nem a 21.századot idézi.

Most megint nagy szavak hangzottak el, a miniszter úr akciótervet hirdetett, de nyilvánvalóan egy nagy lufi az egész.

A vármegyebérletet talán azért találták ki, hogy a „vármegye” fogalmát egy kicsit vonzóbbá tegyék. Az országbérlettel együtt viszont egyértelműen pénzt von ki az ágazatból és igen kérdéses, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy az utasok nagy része alig járuljon hozzá a költségekhez.

A szakemberek különben majd szétszedik ezeket a pontokat és elmondják, hogy mennyire lehet őket komolyan venni. A felhasználó szemével nézve is érdemes viszont egy pár dologra kitérni, és kérem, hogy ezeket a pontokat valaki tisztelt Lázár Úrnak is próbálja meg valahogyan szemléltetni.

Vasútállomásokra például mennyire van szükség? A mostani vasútállomásokat nem erre a forgalomra méretezték, hanem a múlt század 70-es éveire, amikor még rengetegen közlekedtek vonattal, ráadásul kellett sok iroda is, mert nem nagyon voltak a műveletek automatizálva. Ma már a legtöbben nem a kasszában, hanem neten veszik a jegyüket, esetleg a kalauztól a vonaton, sőt a vicc szerint váróteremre se lenne szükség, ha a vonatok nem késnének. A nagy állomások többnyire konganak az ürességtől, vagy pedig mindenféle kétes egzisztenciák, esetleg unatkozó srácok lébecolnak ott.

Egy másik félreértés, hogy a busz és a vonat egymással helyettesíthető lenne, pedig egészen más szerepet töltenek be. A vonat egyenes pályákon megy, emellett pedig ugye nem kerülhet dugóba se reggel se délután, emiatt főként városok közötti közlekedésre való. A buszok viszont növelik a dugókat, lassítják a forgalmat, még légkondicionáltan is többnyire kisebb komfortérzetet biztosítanak és általában zsúfoltabbak is a vonatoknál (rég elmúlt már az időszak, amikor még alig volt állóhely is a vonatokon). Kerékpár szállításra is csak a vonat alkalmas igazából, vannak már kerékpáros törzsutasok, akinek egy jó része tavasztól őszig sportolási céllal utazik vonaton. A buszközlekedésnek viszont szintén megvannak az előnyei, erősen lakóhelyfüggő, hogy ki melyiket veszi igénybe. ((Nem véletlen az sem, hogy a buszpályaudvar népi gúnyneve a "parasztelosztó" lett. Némelyik egyébként balkáni állapotokat idéz fel, ezek felújítása sokkal égetőbb probléma lenne mint a vasúti pályaudvaroké.)

A vasút és a buszközlekedés teljesen más elven működik, semmi értelme a kettőt összevonni, ezáltal egy nagy adminisztratív lufit hozva létre. (Bár az összevonás már lényegében meg is történt, katonás szellemben minden központosítunk.) Az ilyen összevonás leginkább akkor jó, ha a cél a szolgáltatás minőségének szándékos lerontása, hogy ezáltal az állam pénzt takaríthasson meg. (A nagyvárosokban a helyi közlekedés már ebbe az irányba mozdult el.) Lehet egy olyan jellegű politikai cél is emögött, ami megint az ország kormánypártinak mondható részeinek kedvez a többi rovására.

A helyjegy ötlete a buszra megint csacsiságnak tűnik: Az intercity vonaton minden ülőhelyre helyjegy kell, ez nem is működhet másként, mert vagy kell minden ülésre helyjegy vagy egyikre sem, különben nem tudhatja az ember, hogy ahol helyet foglal, az vajon szabad hely vagy nem.

Ami a miniszteri tájékoztatóból kimaradt, hogy Európa számos országában nagyon komoly vasút fejlesztések vannak, viszont ezek most nálunk megtorpanni látszanak. Nálunk is történtek jelentős fejlesztések egyes vonalakon az utóbbi években, de az egyik cél nyilván a minél több acél és beton elem beépítése volt. (Nálunk a beruházások így működnek többnyire, hogy a költségeket növelni tudják.) Van például nem egy olyan felújított vasútállomás, amit alig használnak utasok, de akkora peronja van, hogy pár perc alatt egy ezredet is be lehetne vagonírozni.

A lényeg viszont inkább az, hogy egy szó nem hangzott el arról, hogy mennyi pénz van vasúti fejlesztésekre, önmagában már a működtetés és jelenlegi a műszaki színvonal fenntartása is komoly összegeket igényel. Úgy gondolom, hogy továbbra sem akar a kormány erre költeni, mert ha ez nem teljesen tudatos is, de a vasút és a buszközlekedés még mindig lenézett „proli” dolog marad, a légi közlekedéshez, autópálya és autóút fejlesztési képest mindenképpen. Annak ellenére is, hogy nagyon sok környezetvédelmi és energiatakarékossági előnyt kínál a vasút a és még a modern autóbuszközlekedés is a mára normává vált ész nélküli gépkocsi használattal szemben.

A buszközlekedés színvonalát is az javítaná, ha tudnám, hogy a saját járatom, amivel utazni szeretnék, hol tart jelenleg és mikor várható az érkezése, ami már a vonatok esetében jól nyomon követhető.

A vicc szerint egy vezérigazgató ír három borítékot az utódjának, amit nehéz helyzetbe kerülve kell kinyitnia. Az első borítékban az van, hogy fogjál rá mindent az elődödre. A másikban az, hogy váltsd le a vezetőket és nevezz ki helyettük újakat. A harmadikban pedig az, hogy írj te is három borítékot. Lázár János most a másodiknál tart, de úgy látszik, hogy nagyon érik neki a harmadik is.

Az is lehet persze, hogy mindez csupán a szokásos politikusi ravaszkodás, szerepjáték, a nagy szavak mögött egészen más politikai célok vannak (saját emberek pozícióba helyezése, vagyonátruházások és hasonlók), amik majd évek múltán fognak csak kiderülni.

Nem nagyon vitatja senki, hogy olimpiai érmeseink és helyezetteink megérdemelten kapnak pénzjutalmat a teljesítményükért. (Ráadásul a pénzjutalom reálértékben még csökkent is, hiszen csak 10%-kal emelkedtek a helyezésekért járó díjak a 2021-es olimpiához képest.) Sok olyan dolog van viszont, ami ezen messze túlmegy, és józan ésszel nézve legalábbis problematikus.

A fényoldala az olimpiai versenyeknek a küzdelmek drámája, sok egyéni siker és sok kudarc, és ahogyan mindezt a versenyzőink megélik, amit nyilatkozatukban is mondanak. Aki követte az velük együtt élte át a drámákat, akár kötetbe lehetne gyűjteni a sok sztorit, éppúgy mint az olimpia vicces történéseit is.

Nagyon nagy árnyékot vet azonban mindez.

Az eleve teljesen fals, hogy a nemzetek valamiféle versenyéről van szó. Olyan sportágak is bekerültek különféle szövetségek nyomására, amiknek nem nagyon van itt keresnivalójuk: bréktánc, sportmászás, trambulin, de kérdéses számomra még golf is és egyre inkább a lovaglás is az lesz, hiszen ez utóbbi nem csak az emberi teljesítményt méri.

Ezek mellett a rosszul felfogott „női egyenjogúság” nevében kerültek be tipikus férfi sportok mint az ökölvívás, súlyemelés vagy birkózás. (Ilyen erővel lehetne férfi szinkronúszás vagy ritmikus sportgimnasztika is, de valamiért nincsen.) Az olimpiával kapcsolatos átpolitizált dolgokról pedig jobb, ha nem is beszélünk.

Az egész torz, helyenként komikusan ható struktúrát a különféle nemzeti olimpiai bizottságok közötti kis piszkos alkuk hozták létre.

Az éremtáblázat amiatt is értelmetlen, mert egy aranyérmet számít egy csapatsportért és egyéni sportért egyaránt. Egy kosárlabdázó például csak egy érmet képes szerezni az olimpián, egy pingpongozó viszont akár négyet is.

Az USA nem a szerzett érmek számával előzi meg Kínát, hanem inkább azért, mert több olyan sportágban teljesít jól, aminek nagyobb a nézettsége, és mert a kínaiak a csapatsportokban egyáltalán nem jeleskednek. Ez a nemzetközi „sportipar” miatt alakult így nyilvánvalóan, a torz motivációs rendszernek köszönhető.

Végső soron a teljesítmények arányosak a sportba fektetett pénzekkel egy-egy ország esetében. Magyarország az érmek számát tekintve kiugróan jól teljesít, viszont ha az egyes sportágakban az olimpiai felkészülésre elköltött pénzeket nézzük, akkor ez a siker már nem minden esetben annyira kiemelkedő. Különösen igaz ez az ún. kiemeltnek minősített sportágakban mint a kézilabda és a vízilabda, ahol végül is nagyjából a papírformát hoztuk, de az eredmény összességében mégis kudarcos, mert egyik csapatunknak sem sikerült érmet szerezni. (Vízilabdában ráadásul a mezőny is szűk, kevés országban művelik ezt a sportágat.)

A következő feltűnő jelenség, hogy a párizsi olimpia számos esetben a magyar edzők és szakvezetők kudarca volt, blamák sorozata a labdajátékokon túl is. A vívókat és a kajak-kenu szakágat semmilyen kritika nem illetheti ebből a szempontból, hiszen láthatóan jól felkészítették az edzők a versenyzőiket és az eredmények sem maradtak el.

Nagy blama viszont az úszóké, ahol a szuper tehetség Milák edzéséről senki nem tudott semmit mondani év közben, sőt az úszó maga sem nyilatkozott egy kummát sem, ami felettébb furcsa. Van tehát egy nagy bajnokunk, létező történet nélkül. (Ezért nem is lehet valódi hős, inkább papírmasé figura.) Másik úszó aranyérmesünk Kós Hubert sem nálunk készült fel, - tőle legalább azt megtudhattuk, hogy egy úszónadrág vagy bármilyen kabala mennyi lelkierőt adhat egy kiélezett versenyhelyzetben,- ő az USA-ban készült fel, amerikai edzővel. Ily módon kérdéses, hogy a magyar úszócsapat szakedzői milyen szintű díjazásra lennének valóban jogosultak.

Felmerül a kérdés, hogy lehetnek olyan edzők vagy netán sportvezetők egyes olimpiai siker sportágakban, akik mások sikereinek a „farvizén” evickélve jól járnak, de közben nem tesznek hozzá semmi jelentőset a sportoló teljesítményéhez. A fociban ezt már megszokhattuk, hogy kevesek sikeréből mások élnek meg nagyon jól, lényegében zéró teljesítménnyel.

Márton Viviana tekvandó sikere esetében is kérdéses, hogy mennyi köze volt hozzá a sportág magyar szakvezetésének.

Voltak persze olyan esetek is, ahol a befektetett munka mennyisége és minősége is talán megvolt, de vagy a szerencse nem volt mellettünk, vagy a bírók elfogultsága (ún. „sportdiplomáciai” szempontú döntései) miatt nem sikerült érmet szerezni.

Amíg az eredményesen szereplő sportolók díjazásának jogossága sosem volt kérdéses, a 35 éves kor felettieknek járó ún. életjáradék már annál inkább az lehet, nem mellékesen az érmet szerző versenyzők edzői is jogosultak erre. Egy sportolóval ellentétben egy művész például lehet akár Kossuth díjas is, vagy kaphat bármilyen nemzetközi elismerést, életjáradékra nem lesz jogosult, esetleg csak akkor, ha 70 évesen vagy idősebben beválasztják „a nemzet színészei” közé. Ráadásul a sportolói életjáradék halmozható is, és független attól, hogy az adott sportágat hány országban űzik egyáltalán.

A magyar csapattól elvonatkoztatva az örökös kérdés a tiltott teljesítményfokozók, magyarán a dopping használata. Nem véletlen, hogy az a két ország emelkedik ki a mezőnyből, Kína és USA, ahol a tudományos kutatás a legfejlettebb, és messze a doppingellenőrzés előtt járnak. Ily módon az ő esetükben erősen összemosódik azok teljesítménye, akik valóban kiemelkedő tehetségek azokéval, akiknek a szervezetét csupán felpumpálták egy adott világversenyre, - ez persze majdnem minden ország esetében így van, és mi sem vagyunk kivételek.

A modern olimpia is olyanná vált mint bármilyen ipari tömegtermék, amelyek közös jellemzője, hogy jobb, ha nem tudod, hogyan készül. A sportteljesítmények nagyobb része is pont ilyen, mutatós ugyan, de természetes anyagok helyett adalékanyagokkal felturbózott.

Nem is volt helye egészen 2012-ig, akkor került a programba, egy újfajta felfogásnak megfelelően, hogy olyan nőiesnek egyáltalán nem mondható sportágak mint az ökölvívás és a birkózás is bekerülhetnek a nemi egyenlőség jegyében. Én ezt a fajta döntést mindig is kritizáltam, megjegyzem, hogy sem a szinkronúszásban sem a ritmikus sport-gimnasztikában nincsenek férfi versenyszámok és ha ez kevés, akkor további női sportágakat is lehetne még találni némi kreativitással. A női szervezetre az ökölvívás nyilvánvalóan káros hatással van (a férfire is, azonban a fejvédő ezt valamennyire semlegesíteni volt képes, amíg használták). Hölgyeknek való sport az lenne, ha például evező végén két nagy szivaccsal próbálják lelökni egymást egy keskeny pallóról.

A magyar olimpiai bizottság meglovagolta a közhangulatot és elnézést, de némileg hülyét csinált magából, amikor tiltakozott az ellen, hogy Hámori Luca egy férfi kinézetű nő ellen álljon ki. Ha a nők épségét tartják fontosnak, akkor egyáltalán mért indítottak versenyzőt ebben a sportágban? Tisztelet az olyan kivételeknek, akiket nem kapott el a gépszíj mint Erdei Zsolt és Schmidt Pál, akik higgadt nyilatkozatot tudtak tenni, és a NOB döntését szabályszerűnek tartották.

Kétségtelen persze, hogy felül kell vizsgálni a olimpia előtti szexvizsgálatok módszertanát. Volt már számos, a mostanihoz teljesen hasonló eset a múltban, a legismertebb Semenya esete, akik másodperceket vert az egész női mezőnyre 800 méteres síkfutásban, sokakat fosztva meg a világbajnoki vagy olimpiai cím lehetőségétől, vagy esetleg elvette a kedvüket az egész versenyzésről. 

A magyar alaptörvény szellemiségével is ellentétes a Magyar Olimpiai Bizottság nyilatkozata, hiszen abban az szerepel, hogy akit születésekor nőnek nyilvánítottak, az örökre nő is marad. Hámori Luca ellenfele tehát a a magyar jogszabályok szerint jogosan szerepelne a női mezőnyben. Akik az alaptörvényt szövegezték nem tudják többek között azt sem, hogy mennyi biológiailag férfi (xy kromoszómával rendelkező egyén), él nőként, a nemi szervei is a nőnek felelnek meg. A születés előtti rendellenességek között előfordul olyan, hogy az y kromoszóma nem tud aktivizálódni, és ilyenkor kislány fog születni, ami nem is annyira ritka, dán kutatók szerint náluk mintegy 15000-re tehető ezen egyének száma. A kutatók nyilván fognak majd erről még írni és beszélni, mindenesetre a nemi identitás nem mindig olyan fekete-fehér dolog, amilyennek a kormányzat láttatni szeretné.

Ez nem az egyetlen eset, amikor a MOB hülyét csinált magából, bár itt inkább az úszószövetség az, akinek képben kellett volna lennie Milák Kristóf felkészülésével kapcsolatban. Most mindenki néz ki a fejéből mint Paff a bűvös sárkány, hogy milyen edzések lehetnek az arany- és az ezüstérem mögött. A sportoló hallgat, ami szintén érthetetlen, ez az egész úgy ahogy van am blokk nagy blama az egész úszósportnak.

Volt még egy eset az olimpiai megnyitóval kapcsolatban, amire ráugrott a fél média, amikor az egyik élőképet Leonardo az Utolsó vacsora c. képének paródiájaként azonosítottak be, ebből volt a nagy felhördülés. Holott nyilván semmi köze nem volt hozzá, a kereszténységnek annyi köze van az olimpiai mozgalomhoz, mintha felütünk egy szótárt és egy szóra tetszőlegesen rábökünk, ennek is kábé annyi köze lesz az olimpiához mint a kereszténységnek. Itt komoly árnyékra vetődés, vagy lufifújás esete forgott fel, kinek hogy tetszik. A dolog pszichológiája az volt, hogy a kormánysajtó vérebei árgus szemmel nézték, hogy a gyűlölt imperialista franciák mikor követik el az első nagy hibát (szerintük), transznemű egyedek megjelenése és hasonlók révén, mikor lehet egy sok órás műsorfolyamból azt az egy percet kiemelni, ami szerintük világraszóló botrány. A kontextus, meg hogy a megnyitó miről is szólna, milyen értékeket jelenít meg, az árgus szeműeket sosem érdekelte, pedig erről tényleg lehetne eszmét cserélni, vitát folytatni.

Az olimpia a versenyzők számára arról szól, hogy világra szóló kiugró sikert érjenek el, vagy legalább aktív részvevői legyenek egy nagy világrendezvénynek. A nézők számára nem annyira erről szól, sokkal inkább különféle drámákról és vicces esetekről. Flegma török céllövőről, a verseny közben a vécébe beszaladó kerékpárosról, nagymama kort elért kínai származású pingpongozókról különféle nemzeti színekben, a szennyezett Szajnában való úszással való poénkodásról és ehhez hasonlókról. A sport ugyanis alapvetően JÁTÉK. Aki bemerevedik és befeszül valamilyen nagy nacionalista pózba, az pont a lényeget nem fogja érteni.

Középkori őseink beszéltek arról, hogy egy ország életében voltak virágzó időszakok és volt a romlásé, utóbbi legközismertebb példái a tatár- és a törökdúlások voltak. Most is lehet egy olyan érzésünk, hogy kicsiben ilyet láthatunk, hiszen 2020-ig inkább emelkedő, virágzó, azóta egyre inkább hanyatló, romló tendenciákat mutató pályán vagyunk.

Ha a száraz gazdasági adatokat nézzük, a 2024-es gyakorlatilag az egymást követő ötödik éve annak válságos időszaknak, amikor nem nagyon lehet beszélni sem kiszámíthatóságról, sem kiegyensúlyozott gazdasági növekedésről, számos területen inkább a stagnálás vagy a visszaesés a jellemző. Magyarország helyzete nyilván nem rosszabb mint a szerbeké, szlovákoké vagy a görögöké, de messze elmarad a szlovénokhoz, csehekhez vagy akár a lengyelekhez képest is.

A munkanélküliség egyelőre nem magas, mert a legnagyobb foglalkoztató ágazat a feldolgozóipar visszaesése első körben nagyobb mértékben érintette a nálunk dolgozó vendégmunkásokat (még ha a médiahírekből nem is így tűnik), és nem jelenik meg a statisztikákban az sem, hogy mennyi feketén kiadott szálláshely szűnt meg, sem az, hogy az élelmiszer iránti kereslet is egy kicsit csökkent az ő távozásuk révén. Drasztikus leépítések folynak egész évben ipari üzemeknél, nem tartom kizártnak, hogy van itt némi statisztikai manipuláció, mert stagnáló gazdaságnál szinte kizárt, hogy a munkanélküliség ne nőjön, amikor az infláció csökkenő tendenciát mutat. Az is lehetséges, hogy más munkaerő hiányos területek felszívták a munkanélküliek egy részét. Az alacsony szintű fogyasztás mindenesetre jól értelmezhető, hiszen válságos időszakban az emberek visszafogják a fogyasztásukat. Ennek másik oka lehet még az is, hogy a fizetések közötti olló egyre nagyobb és a magas keresetűek nem fognak annyival többet fogyasztani, amennyivel a kerestük magasabb, inkább befektetik a pénzüket, vagy esetleg külföldön költik el. Ezek mind lehetséges, sőt valószínűsíthető magyarázatok arra, hogy mért olyan az életszínvonalunk amilyen.

Az is biztos, hogy a feldolgozóipar gyakorlatilag egész Európában válságos helyzetbe került az autóiparral az élen, viszont az "újraiparosítás" politikája, amit a kormány hirdet, mondjuk ki, hogy a jelenlegi formájában megbukott. Versenyképes vállalatokat az iparpolitikánk nem nagyon tudott létrehozni, a lakosság viszonylag elfogadható életszínvonalát a különféle transzferek teszik lehetővé. Jelentős EU források még mindig érkeznek hozzánk, többek között a mezőgazdaságba is, ezen kívül jelentős nyereségek képződnek az energiaszektor számos területén, és a nagy, nemzetközi cégek árbevételére mindig tud kivetni különadót az állam. Ezek a cégek azért nem érzik ezt meg különösebben, mert számukra a magyar piac nem az elsődleges bevételi forrás, és más országok alacsonyabb adóterhei képesek kompenzálni az itt képződött esetleges veszteségeket is. Ez még valamennyire az olyan magyar óriásvállalatokra is igaz, mint a MOL és OTP, mert ezek más országokban igen jól tudtak terjeszkedni, aminek ilyen esetekben nyilvánvaló előnyei vannak, másrészt az állam tudja őket más módon kompenzálni, például a MOL-t oly módon, hogy megkapta a hulladék-koncessziót. (A nagy cégvezetőkkel készült interjúkból jól látható, hogy legtöbbször csak hazudoznak és ködösítenek, tisztelet a kivételnek.) Magyarország tehát kezd hasonlítani azokra az emírségekre, amik a jólétüket a kőolaj termelésnek köszönhetik, mert ott is képződik olyan extra jövedelem, ami alapból megdobja az állam bevételeit és közvetve a a lakosság életszínvonalát is. Az viszont egyértelmű, hogy kormányközeli cégeknél még sosem képződött olyan extraprofit, amit meg kellett volna adóztatni és a versenyhivatal sem szabott ki rájuk még egyetlen jelentős büntetést sem.

Háromosztatú gazdaság alakul ki, vannak meghatározó multi cégek, amelyek nagy része külföldi, vannak pár száz vagy pár fős vergődő kisvállalatok, és végül vannak a törvény felett állók, a több mint hátszelesek, akik vagy a kormánytól kapnak megbízásokat beruházásokra, vagy pedig nem az adófizetők pénzéből, hanem direkt a lakossággal fizettetik meg azt, (többnyire a szolgáltató szektorban működve), hogy nincsenek versenyhelyzetben, és nem is ösztönzi őket semmi az árcsökkentésekre. Ily módon létrejött ismét a kiváltságosok kasztja, egy feudális jellegű rendszer. A kormányzat persze megtesz mindent azért, hogy ezt a helyzetet legitimálja azzal, hogy szerinte folyamatosan harcolni kell a „nyugat”, a nyugati értékek és befolyások ellen, mert ha „nem mi győzünk”, akkor a helyzetünk még a mostaninál is rosszabb lesz. Itt nálunk legalább létezik valamiféle biztonság, amit az állam biztosít. (Ez pontosan az a fajta legitimáció, hogy a középkorban a  nemesi réteg amiatt létezett, hogy megvédje a jobbágyait.) 

Mivel az állami narratíva is azt erősíti, hogy „nekünk mindez jár”, ezért a járadékvadászat nálunk továbbra is a legnépszerűbb tömegsport. Akár a nők 40 korkedvezményes nyugdíj (nem mindig indokolt igénybevétele) is ilyen lehet, akár az, hogy sokan próbálnak rokkantsági ellátáshoz jutni (akár még mondvacsinált indokokkal is). Mivel nálunk az etikai szint olyan, amilyen, ezért az ilyen embert általában „ügyesnek” tartjuk, és nem mondjuk rá, hogy egy nyerészkedő, mert az ellátását az adófizetők termelik meg.

A járadékvadászat inkább etikai jellegű probléma, a nagy lyuk az állami költségvetésben inkább az állam ambiciózus céljai miatt keletkezett, az állam ún. „gazdasági aktivitása” (köznyelvileg "pénzszórása") miatt, ami sokkal nagyobb tétel mint bármely környező országban. Így például a kormány a légi közlekedést nagyon fontosnak tartja, a tömegközlekedést viszont láthatóan hagyja lepusztulni, most már az eddig elfogadható szintű buszos közlekedésre is keresztet vethetünk. Kormányzatunk valóban az ígéretéhez híven illiberális politikát folytat, mert korlátozza a szabad versenyt a számára megfelelő érdekek mentén, viszont sok esetben neoliberális, mert a közszolgáltatások (oktatás, tömegközlekedés, egészségügy, városfejlesztések, bérlakások stb.) szintje különösebben nem érdekli, mindenki boldoguljon, ahogy tud.

A legtöbb mai fejlett országban volt egy időszak, egy hosszabb ideig tartó, egyenletes fejlődési pálya, amit konzervatív, jobbközép politikát folytató kormányok alapoztak meg. Nálunk ez úgy 2020-ig valamennyire működött a gazdaságpolitikában, azóta viszont a kormánypárt túlhatalmának egyre inkább csak a hátrányait érezzük. Nem kis mértékben a teljesen centralizált, ideológiai szempontokon alapuló döntések hatásait láthatjuk. 

Egy erősen szétszakadó, amerikanizált társadalom van kialakulóban, bár nálunk inkább a feudalizmusra emlékeztet a létrejövő osztályszerkezet: a felsőbb rétegek élvezik leginkább a kedvezményeket, ezáltal létrejön egy új nemesi osztály, a régi értelemben vett „nemzetet” ők testesítik meg, az alsóbb rétegek viszont inkább csak nagy szavakat kapnak, semmi mást.

A morális hanyatlás a gazdaságinál sokkal nagyobb mértékű, de ez egy külön téma, ami messzire vezet.

Roppant egyszerű dologról van szó: a nyár során melegebbé váló városokból hűvösebb helyekre vágyunk, és hogy mennyire tudjuk ezt megtenni az leginkább az anyagi lehetőségeink függvénye.

30 fokos hőmérséklet felett már egyre nehezebbé válik szervezetünk hőleadása, ami nem csak az általános közérzetünkön érződik, hanem a munkánk hatékonyságában is. Emiatt az egyes cégek, vállalkozások általában beiktatnak egy-két hetes szüneteket a nyár második felében, ami több szempontból is előnyös lehet a számukra. Az egyik, hogy az egyre melegebb épületekben lakó és dolgozó ember számára motivációt jelent, hogy várja a szabadságot, másrészt kipihenten visszatérve a munkájának a teljesítménye még heteken át magasabb lehet mint egyébként. A nyári szünetek a cégek esetében nyilván csak akkor lehetségesek, ha szezonalitás megengedi, illetve nincsenek olyan váratlan események, amik a cég pénzügyi tervét felborítanák. (Ha a felső- és középvezetők, egyéb kulcsemberek nem egy időben veszik ki a szabadságukat, akkor visszaeshet a kontroll szintje heteken keresztül, ami kihatással lesz a cég eredményességére, ez is lehet a leállás egyik indoka.)

A termelékenységcsökkenés a közszférában is érvényes lehet, de úgy is nézhetjük a dolgot, hogy energiamegtakarítást érhetünk el akkor, ha egy-két hétre kikapcsoljuk a légkondicionálást. Egyébként nem véletlen az sem, hogy az iskolákban a nyári szünet eléggé hosszú, és Európa déli országaiban még jóval hosszabb is mint az északiakban, hiszen a gyerekek és a fiatal felnőttek eleve nehezebben tudják fenntartani a koncentrációjuk szintjét, idegrendszeri sajátosságaik miatt.

Régen nyilván csak az arisztokrácia engedhette meg magának, hogy ott töltse az idejét, ahol az adott évszakban az a legkellemesebb. A városi ember azonban mindig mobilisabb volt a falun élőnél, aki számára nyári szabadságról szó sem lehetett, hiszen akkor van a földeken a munka dandárja. A hőség ellen viszont úgy védekeztek, hogy hajnalban kezdték a munkát és délben tartottak egy pihenőt. (Alföldi falvakban nemrég még szokásos volt a déli szieszta, ilyenkor még a kisbolt is zárva tartott egy órán keresztül.) Ezenkívül mindig tudtak találni hűvösebb fekvésű szobát is az általában vastag falú házakban, a főzést pedig a nyári konyhában oldották meg. A hagyományos paraszti életformában viszont a közeli városnál tovább nem nagyon jutottak el, és nem is nagyon kívánkoztak, világot is legfeljebb az láthatott, akit elvittek katonának.

A városokban az épületek fala a nyár második felére többnyire átmelegedik (légkondicionálók terjedése még újabb fejleménynek mondható Európa számos országában), és hagyományosan augusztus eleje-közepe az, amikor a legtöbben egy-két hét, vagy esetleg ennél is több szabadságot vesznek ki azért, hogy elutazzanak, ahogyan ez már egy jó ideje nyugati középosztály életmódjának részévé vált. (A felsőbb osztályok ennél gyakrabban utaznak, viszont az alsóbbak meg semennyire, mert nem engedhetik meg maguknak.) Az utóbbi időben ez a szezon egyre jobban széttolódott, mert augusztusban olyan rengeteg turista árasztja el a szálláshelyeket, hogy ilyenkor minden sokkal többe kerül, ezért a cégeknél is van ahol pár héttel előrehozták a nyári leállásokat, nem beszélve arról, hogy a nyarak is egyre forróbbak lettek. (Déli országokban hagyományosan hosszabbak is a nyári leállások, ha a gazdasági helyzet ezt lehetővé teszi. Japánban viszont részben az ottani klímának is köszönhetően sosem volt annyira nagy divat a hosszú nyári szabadság.)

Kérdés, hogy mennyire a nyájösztön vagy a társadalmi elvárások miatt utaznak az emberek. Nálunk szerintem ez előfordul ugyan, de nem annyira gyakori, mondjuk a turisták 10-20%-ára igaz lehet, de az USA-ban például sokkal jellemzőbb, hogy azért utazik valaki egy felkapott turistahelyre, mert a társadalmi státuszát ezzel jelzi, egyébként könnyen lehet, hogy valahol máshol töltené a szabadságát.

Én a turizmust annyira nem kárhoztatnám, a mindennapi taposómalom sokunk számára eléggé megterhelő egy idő után és teljesen természetes vágyunk, hogy kikapcsolódjunk, amihez az kell, hogy elutazzunk egy helyre, ahol nem zargatnak, a főnökünk se tud hirtelen behívni dolgozni, és legalább pár napra teljesen elfeledkezhetünk a munkánkról és a napi gondjainkról. Aki külföldön tartózkodik, egy kicsit még jobban el is engedheti magát, mert nem is nagyon értik a helyiek. (Bármiféle nyaralás előfeltétele persze, hogy az anyagi helyzetünk ezt lehetővé teszi.) Ezen kívül a legtöbben sűrűn lakott övezetekben élünk, ahol rengeteg az aszfalt és a beton, a régi várostervezési felfogások csak egészen minimális zöld területnek és fasornak hagytak helyet, ezért a városi ember ösztönösen is a hűsítő vizeket vagy esetleg a hegyvidéket keresi ilyenkor.

Nyilván a kereslet-kínálat törvénye fog érvényesülni és nem véletlen, hogy a Balaton partján ár-érték arányban mérve szinte minden drága lesz, szállás és étkezés egyaránt, még azt is jobban elfogadjuk, hogy tömeg van, és esetleg a víz minősége sem kifogástalan.

Nagyon sok olyan hely is van, ahol inkább a kínálat lenne meg és keresik hozzá a turistákat, hiszen egyes országrészekben, régiókban nem nagyon van más lehetőség a helyiek számára, ha nem is a jómód elérésére, de legalább a szűkölködés meghaladására. Nagyon sokféle trükköt alkalmaznak a helyiek egymással összefogva, például lecsökkentik a szállás árát, miközben rengeteg turistacsalogató standdal és különféle vonzó, de kevéssé színvonalas programmal, más egyebekkel veszik rá a turistákat a pénzköltésre. A végeredmény persze a legtöbb estben az lesz, hogy a turizmus, ami eredetileg természetes emberi igényekből, kíváncsiságból, a világra való nyitottságból indul ki, legvégül egy silány minőségű tömegtermékké válik, a turisták környezeti hatása pedig a vándorsáskákéval lesz egyenértékű.

Létezik még az ún. felkapott turistalátványosságok kategóriája is, olyan városok centrumaiban mint például Párizs, Velence vagy Barcelona (talán egy kicsit Budapest is ilyen), amik valamiféle szimbolikus jelentéstöbbletük miatt modernkori zarándokhelyekké váltak, és az évi sok millió turista rohama jelentős mértékben rontja a helyiek életminőségét.

Egyébként a kormányzat is próbál hatni abban az irányban, hogy a nyári hónapokban a turizmusnak jobban kedvezzen: ilyenkor általában egy kicsit olcsóbb a benzin és erősebb a forint árfolyama is mint egyébként. Az infláció is kedvezően alakul, hiszen a legtöbb pénzt turisztikai központokban költjük el, ezért a szupermarketekben az élelmiszer kereslet jelentősen visszaesik. Egyébként az is jellemző, hogy mivel a politikai elit a felsőbb osztályokat reprezentálja, őket a tömegközlekedés színvonala különösebben nem érdekli, viszont a légi járatok pontossága már sokkal inkább, bár ha majd tulajdonrészt szereznek ezekben a cégekben, akkor akár még ez a fajta hozzáállásuk is változhat.

Egy ilyen című könyv bestseller is lehetne, hiszen a magányosság már az egyik leggyakoribb és leggyorsabban terjedő civilizációs népbetegségünké vált.

1.A régebbi korokban nem volt annyi magányos ember mint manapság, sőt akár 10-20 évvel ezelőtt sem. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az lehet, hogy az emberek nincsenek annyira egymásra utalva. Például régen létezett a többgenerációs nagycsalád, ami mostanában már igen ritka, mert az együttélés nem anyagi értelemben vett szükségszerűség többé, gondoljunk csak arra, hogy régen nem nagyon volt még nyugdíj sem. A házasságok stabilitását is biztosította az, hogy a férfinak volt inkább munkahelye és magasabb jövedelme, a nők inkább a háztartásban dolgoztak.

2.Egy másik oka a magányosság terjedésének egy újabb fejlemény, a kultúránk atomizáló természete. Rengetegféle információforrásból válogathatunk, de ez az információ zuhatag úgy tűnik, hogy rontja azt a készségünket, hogy építsük a kapcsolatainkat egymással. Ennek a problémának a működésmódját szerintem még nem is ismerjük elég alaposan.

3.Az is egyértelmű, hogy az egyéni szociális igényeink eltérhetnek, az extrovertált típusú jobban társaságba vágyik, az introvertált pedig jobban igényli az elvonulást. Ebből viszont nem következik, hogy az extrovertált ember hamarabb fogja magányosnak érezni magát, sőt inkább az, hogy az introvertált stratégia fog egy idő után inkább visszaütni. Nem is biztos, hogy annyira nagy jelentősége van annak, hogy ki mennyire tart a magánytól vagy igényli az egyedüllétet.

4.Nyilvánvalóan – állandóan ezt a szót használom, hiszen azt próbálom összefoglalni, amit már többé-kevésbé tudunk,- létezik az ellenkező előjelű probléma is. Ennek a problémának még nincs frappáns neve, valószínűleg mert régen nem is létezett az a fajta helyzet, amikor az emberek úgy érezték, hogy túl kevés az „énidő”. (Hiszen a túlélésről szóltak a mindennapjaik.) A kisgyerekesek gyakran járnak ebben a cipőben, nagycsaládosoknál is gyakori helyzet, ezen kívül még az ún. nagyon elfoglalt emberekre jellemző, akik ezerrel pörögnek akár mert munkamániásak, akár inkább amiatt, mert nagyon népszerűek és a közösség folyton igényli az aktivitásukat. Ez a fajta probléma egyre ritkább, mert kevesebb a gyerek, csökken a ledolgozott munkaórák száma és a társadalmak öregednek.

5.A magányosság érzete rendszerint szorongást vált ki belőlünk, ami egy teljesen természetes fiziológiai reakció, hiszen sok ezer éven keresztül, aki magára maradt és a közösségből valamilyen módon kikerült, a túlélési esélyei a nullára csökkentek. Ez is nyilvan ott van még a tudatunk mélyén. Ezen kívül az ilyen helyzet azt is sugallja, hogy valamiért nem vagyunk elég jók, nem kellünk és az unalom is fenyeget minket. Mindezt nem árt tudatosítani, hogy a magányos éleszakaszokkal, amik a legtöbbünk életében bekövetkeznek meg tudjunk küzdeni, ne uraljon le minket teljesen az élethelyzetünk.

6.Azt is fontos észben tartani, hogy a magányos élethelyzetnél létezik rosszabb is, mindenekellőtt ilyen az elnyomó kapcsolat. Például gyakori volt az, hogy a kapcsolatban a férfi, aki eleve idősebb volt, gyorsabban öregedett meg, és a felesége visszaélve az egyre kiszolgáltatott helyzetével, gyakorlatilag terrorizálta őt, szerintem mindenki hallott ilyenről vagy látott is ilyen eseteket. Általában is igaz az, hogy aki magányos, tudnia kell, hogy kerülhet rosszabb helyzetekbe, de a saját aktivitása ereményeként képes pozitív iránnyú változásokat is elérni, akár a belső érzéseit, akár a külső körülményeit tekintve.

7.A magányosság kicsit önmagát erősítő helyzet, hiszen az ember képes egyre inkább befelé fordulóvá válni és romlanak a szociális készségei egy idő után, rögeszméssé válik attól, hogy nem cseréli ki időnként másokkal a gondolatait.

8.A magányosság legtöbb esetben egyéni döntés is, mert Woody Allan mondása, hogy „Nem lépek be olyan klubba, ami hajlandó lenne engem felvenni” - valójában nem vicc, hanem sokan amiatt kerülünk el bizonyos embereket, mert nem szeretjük a társaságukat, nem azért, mert az illető ne lenne képes minket elfogadni. Lehetnek olyan emberek, akik nagyon sokat panaszkodnak, általában negatív felfogásúak, vagy nehezen találjuk meg velük a közös témát. Ezen a ponton kellene valami invenció, hogy mondjuk két szomszéd hogyan lehet jó társasága egymásnak.Nyilván akkor vannak spontán közös témák, ha mindketten javítgatnak, kertészkednek vagy horgásznak stb. Ez azonban manapság már kertes házban sem természetes.

9.Cirókaigény. Ez is egy létező igény, amit a gyerekkorunkból hozunk, de azért nem létfontosságú szükséglet. Az érzelmi szükségleteink ennél sokkal tágabb körűek és fontosabbak.

10. Nincs magány, ha nincs egó. A buddhizmus tanítja azt, hogy ha sok a problémád, legjobban úgy tudod ezeket megoldani, ha eltünteted az egót, aki mindenhol csak a problémákat látja azáltal, kiüríted a tudatod. Az egoizmus annyira jellemző a korunk emberére, hogy nem is lehet csodálkozni rajta, ha folyton szorongunk, hogy valami nem lesz rendben. Tehát minden olyan tevékenység, ami képes megszabadítani minket legalább időlegesen az egó börtönéből, a magányosság érzetét is megszünteti egy időre. Néhány közismert példa:

a, Mindenféle játék, ha nem okoz feszültséget,

b, Kreatív tevékenységek, amikben elmerülünk,

c, Művészet pl. könyvek, filmek, de csak abban az esetben, ha nem a kommerszet választjuk, hanem olyat, amiben van valódi személyes mondanivaló. A szereplők lehetnek hozzánk hasonló helyzetben, vagy pedig érezhetjük úgy, hogy mi is lehetnénk hasonló helyzetben, emiatt mindenképp elgondolkodtató alkotásokról van szó,

d, Önképzés, tanulás (ezek egyben kommunikatív tevékenységek is),

e, Harmonizáló gyakorlatok

f,Kimozdulás a természetbe. A mozgás általánosságban is jó, de a környezetváltozás, az új ingetek is sokat segítenek,

g,Pakolás, rendrakás

h,Edzés, például a súlyzós gyakorlatok

i,Vallás gyakorlása

11.A politikusok is törekednek az egyének magányosságának a kihasználására. Bevonzza az embereket, amikor azt sugallják nekik, hogy ők fogják irányítani a történelem menetét. Azt viszont egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi mintegy kétszáz évben a felbuzdulások hatására mennyi pozitív fordulat történt, és ennél mennyivel több negatív. A harmadik kategória az volt, mint például a rendszerváltás, amikor gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt annak, hogy az egyének mennyire aktivizálták magukat a politikusok hatására. A fanatikus politizálás egyértelműen pótcselekvés, a magány egyik indikátora lehet.

12.A netezés is lehet a pótcselekvés egyik formája, az FB is sok esetben ilyen. Az viszont érdekes, hogy még a vicces videókból is lehet olykor valamit tanulni.

13.A felsorolt dolgok egytől egyig arra valók, hogy a magányosság problémáját valahogy kezelhessük, de a problémát magát nem szüntetik meg. A mélyebb megértéshez szerintem a HASZNOSSÁG kérdését érdemes fókuszba állítani. Ugyanis minden emberi kapcsolat voltaképp cserebere, arról szól, hogy mit tudunk kínálni egymásnak. Konkrét példa erre, amikor egy osztálytalálkozón a méhész a herékről beszélt, a méhek ősszel kiteszik őket a kaptárból. Akkor még nevettünk ezen, de később többek párkapcsolata alakult úgy, hogy a gyerekek felnevelése után nem volt közös cél és nem sikerült a házasságot igazán megújítani, emiatt gyakoriak ötven éves kor felett is a válások. A hasznosság kérdése tehát úgy is felmerül, hogy mik azok a tulajdonságaim, amik egy párkapcsolatban vagy egy közösség számára egyértelműen hasznosak, de ezt mégsem tudtam megfelelően bizonyítani, kommunikálni? (A társadalmunk egyértelműen pazarlóan bánik az emberek tehetségével és erőforrásaival.)

14.A munkanélküliség is nyilván erősítheti a magányérzést. Egy munkahelyen mindig vannak közös témák egymással (pl. időjárás, a cég helyzete, közérdekű események, stb). Emiatt sem jó a home office, mert a munkahely szociális jellege elvész. Mivel tudjuk azt, hogy manapság nem nagyon hal senki éhen Magyarországon akkor sem, ha nincs állása (legfeljebb a minőségi táplálkozása és a megfelelő egészségügyi ellátása kerülhet veszélybe), emiatt még az ingyenes szociális tevékenység is jobb mint az elszigetelődés, és megelőzheti a depressziót.

15.Aktívan kell keresni a különféle közösségeket (a virtuális nem pótolja az élő kommunikációt), ami nem mindig könnyű és érdemes ezt is átgondolni, hogy hol találunk hasonló érdeklődésű embereket.

16.A barátokat inkább elsodorhatja az idő, a körülmények és a felfogásunk változása, bár ennek is megvan a saját művészete, hogyan kell a kapcsolatokat ápolni. A családi szálak általában erősebbek, de ez sem törvényszerű, például a gyereknevelés során elkövetett hibák is gyakran úgy ütnek vissza, hogy a szülőt a gyereke nem keresi. A magányosság legjobb gyógymódja a megelőzés: felvenni a telefont és aktívan keresni ismerősöket, barátokat mindenféle együttérzés és segítség elvárása nélkül (ez manapság igen ritka, mindenkinek megvannak a saját problémái).

17.A magányosságnak több szintje van, lehetünk kicsit vagy nagyon magányosak, létezik szellemi magány (amikor nem értik meg a gondolatainkat) és lelki magány is (érzelmi sivatag). Érdemes az időt felhasználni, hogy az okokat jobban tudatosítsuk. Kommunikáljunk felkészültebben, hogy érdekes embernek tartsanak minket. Emellett céltudatos cselekvéssel is megszüntethetjük a probléma forrását.

Nyilván a leírtak nagy része közismert, akár közhelyesnek is tűnhet, mindenesetre a magányosság egy sokakat érintő probléma, aminek többféle irányú kezelés és megoldása is lehetséges az egyén szintjén. Az igazi kérdés számomra az, hogy mi az egyes tényezők súlya, és ezek hogyan gondolhatók tovább, hogy a „magányosság járványt” visszaszoríthassuk?

A tudományt néha korunk vallásának is szokták nevezni, ez az analógia abból a szempontból is megállja a helyét, hogy többé-kevésbé el is kell hinnünk azt, hogy a legközismertebb tudományos elméleteink valóban helytállóak.

Egy keresztény vallású ember sem hisz el mindent teljes mértékben, bár valószínűleg mélyen hisz abban, hogy létezik egy mindenható Isten és van túlvilág, ahol Krisztus követői valamiféle boldog, üdvözült állapotba juthatnak. Ezzel szemben nem biztos, hogy teljes mértékben el tud fogadni mindent az egyház tanításaiból, ilyen lehet például Isten egyszülött fia vagy a feltámadás és az örök élet, nem hinném, hogy ezekkel kapcsolatban ne fordulna elő némi kételkedés a legtöbb hívő részéről. (Nem beszélve most arról, hogy számos tanítást nem is szó szerint kell értelmezni, inkább csak szimbolikusan, és ez is növelheti az értelmezés körüli homályt.)

Érdemes megnézni ugyanígy a mai tudomány közismert elméleteit, mindenki találni fog olyat, amit meglehetős kétkedéssel fogad, és ez nyilván személyfüggő, hogy ki mit fogad el teljes mértékben vagy pedig kevésbé. Itt most a saját példámat tudom felhozni, az egyéni vélemények sokfélék lehetnek.

Vannak olyanok mint a gravitáció vagy a newtoni mechanika, amiben nem nagyon van helye kételynek, aki ezeket egy pillanatra is figyelmen kívül próbálja hagyni például „módosult tudatállapotban”, az vagy nagyot puffan vagy esetleg balesetet okoz.

Vannak olyan összefüggések is, amiket a legtöbben nem nagyon értünk vagy csak nagy vonalakban, de a mindennapi tapasztalataink nagyon meggyőzőek, ide tartoznak a modern világunkban különösen nagy jelentőséget nyert elektromossággal kapcsolatos törvények. Tipikusan ilyen még a kvantummechanika, amelynek egyenletei abszolút helytállóak és teljesen pontos leírást adnak bizonyos kölcsönhatásokról, annyira hogy számos modern technikai eszköz megalkotása ezek nélkül elképzelhetetlen lenne, ilyen például a számítógép és az atomreaktor is többek között. A kísérleti eredmények magyarázatával és az egyenletek értelmezésével viszont már könyvespolcokat lehetne megtölteni, annyit írtak róluk, és minél többet olvasunk vagy hallgatunk ezzel kapcsolatos előadásokat, annál rejtélyesebbnek tűnnek. Ez a különös helyzet, amikor elfogadjuk a működést magát, de a dolog mögöttes háttere az éppúgy misztikus marad mint mondjuk a keresztény ember számára a víz borrá változtatása.

Az evolúció egy teljesen más kategória, minthogy az elmélet eléggé szemléletes, magyarázó ereje eléggé meggyőző, amellett, hogy a kutatók is gyakran használják. Itt azért már vannak eltérések a kutatók közötti felfogásban, mert van aki az egyéni szintű szelekcióban míg mások a csoportszelekcióban hisznek jobban (nyilván mindkettőre van sok példa). Az viszont szerintem egy lényeges pont, hogy az evolúció a törzsfejlődés valószínűleg legfontosabb, de nem feltétlenül az egyetlen mechnanizmusa lehet. Ugyanis ha minden változást, ami több nemzedéken keresztül következik be az evolúcióval próbálnánk megmagyarázni, akkor nem elméletről, hanem dogmáról lenne szó, amellett, hogy olykor a biolológusok is szoktak egyéb tényezőket említeni, például az élőlények együttműködését is a versengés mellett. Viszont mért ne zárnánk ki például azt a jelenséget, hogy magas intelligenciójú lények időként cinkelték a lapokat és olyan körülményeket termetettek, amik felgyorsították egyes életformák fejlődését? Erre persze nem utal jelenleg semmi, bár néha felbukkanak teóriák Földön kívüliek megjelenséről és beavatkozásáról az események menetébe. Ez már hitbeli kérdés nálam, hogy hajlamos vagyok elfogadni, hogy szuperintelligenciák is próbálták időként mederbe terelni a földi folyamatokat.

A következő logikusan felmerülő kérdés, hogy mennyire fogadjuk el a tudomány világképét és annak magyarázó erejét. Ilyen szempontból is van jelentősége annak, hogy az egyes kozmológiai elméleteket mint például a relativitáselméletet mennyire tudjuk elfogadni, bár ez is olyan, hogy az kozmológia használja, tehát nyilvánvalóan működőképes. Kicsit zavaró lehet, hogy a gravitációt nem erőként fogja fel mint Newton, és hogy a nagyon kis jelenségek világában használt kvantummechanikával sem tudjuk összeegyeztetni. Ebből következően elképzelhetőnek tartom, hogy a relativitás egy mélyebb összefüggés speciális esetét jeleníti inkább csak meg.

Amiben viszont már kevésbé tudok hinni az a sötét anyag elmélete, itt az elnevezés valószínűleg inkább a tudásunk hiányosságait takarja, mert nem nagyon találtak még gravitációval rendelkező, de egyéb kölcsönhatást nem mutató (sötét) anyagot. Éppígy gondban vagyunk a világegyetem (látszólagos) gyorsuló tágulását okozó „sötét energiával”. Igaz viszont, hogy konkurens elméletek eddig nem jól vizsgáztak, mert nem adtak igazán jó és használható magyarázatokat. A részecskefizika átfogó elméletét az ún. standard modelljét is időként támadások érik, de nincs olyan koherens elmélet, ami képes volna igazi kihívást támasztani, emiatt feltételezhető, hogy valamikor a jövőben jönnek még olyan elméletek, amik még jobb leírást adnak, módosítják az összefüggéseket vagy még átfogóbb tudást nyújtanak majd számunkra. Az is elképzelhető persze, hogy a felfogásunk változik és kicsit mélyebben megértjük az anyag szerkezetét és a világegyetem szerkezetét leíró elméleteket.

Van egy olyan típusú összefüggés is, amit a tudomány egységesen elfogad, de én erősen kételkedem benne, és szerintem mindenkinél vannak ilyenek. Én az anyag és energiamegmaradás elvét nem kérdőjelezném meg, viszont az információmegmaradással kapcsolatban már kételyeim vannak annak ellenére is, hogy ez is elvileg egy alapvető megmaradási törvény. Itt azért akadnak problémák a tudomány berkeiben, például hogy milyen mechanizmus biztosítja, hogy a fekete lyukba hulló tárgy információtartalma megmaradjon, bár állítólag ilyenkor is teljesül. Számomra már az is gondot jelent, ha egy könyvet elégetünk, akkor annak hogyan marad meg az információ tartalma. A tudománynak valahogy ez mintha a gyenge pontja lenne (az entrópiát és a valószínűségeket se nagyon értjük már egyébként). Az információmegmaradás törvénye alapján egyes tudósok azt vallják, hogy a túlvilág is kell, hogy létezzen, hiszen az ember birtokába került információk nem tűnhetnek el hirtelen a halál után.

Végül vannak olyan jelenségek, amikben a lelkem mélyén egy kicsit kételkedem, bár valószínűleg itt a műszaki beállítódás hiánya, speciális szakismeretek hiánya játszik fő szerepet. Ilyen például az, amikor milliárd tonna szén-dioxidról beszélünk. 1 köbméter levegő tömege például 1,2kg (már ez is gondot okoz, hogy nem érezzük a súlyát, a nyomáskiegyenlítődés miatt nyilván), de ennek jóval kevesebb mint 1%-a a szén-dioxid. Itt nyilván fontos az, hogy általában távolságban gondolkodunk, és a térben minden a harmadik hatványra emelkedik, ezért nem annyira sok a légkör egészében több milliárd tonna szén-dioxid sem, legalábbis annyiban nem sok, hogy az oxigén nem tud elfogyni, hiszen nagyságrendekkel több van belőle. Ehhez hasonló módon felfoghatatlan számomra, hogy egy gázvezetéken keresztül hogyan lehetséges annyi háztartás és ipari üzem téli szükségletét ellátni.

Ezek a példák végül is arról szólnak, hogy a tudomány és hit nem válik el élesen, a tudományban is nyilvánvalóan szerepet játszik a hit számos ponton, és az ember hitét is nyilvánvalóan befolyásolja sok minden, például a mindennapi tapasztalatai is. Teljesen egyéni, hogy ki mit fogad el teljesen, vagy csak fenntartásokkal, kételyekkel, mert józan ésszel belegondolva nem biztos, hogy annyira érthetőek.

Végül is minden tudományos elméletnek kivétel nélkül van egy érvényességi köre, alkalmazhatósági területe, még ha nem is tudtuk még mindegyik esetében pontosan behatárolni. (Hiszen minden elmélet csak modellez bizonyos jelenségeket, összefüggéseket ragad meg és emel ki a rengetegféle kölcsönhatásból.) Bármelyik elmélettel kapcsolatban létezhetnek olyan esetek, ahol az felfeldezett összefüggés nem értelmezhető, vagy csak megkötésekkel érvényes.