2025 a magyar politikában minden téren előző év folytatása volt: folyamatos volt konfrontáció az EU-val, épült viszont Kínával, Oroszországgal és a NER elit szekere is jól futott. Az egyetlen lényeges újdonságot a Trump kormánnyal való kapcsolatok erősítése jelentette. Igaz, hogy a látogatás a Fehér Házban kézzelfogható eredményeket nem hozott, inkább csak egy szimbolikus üzenetül szolgált a befektetők irányában valamint az EU vezetésének a potencionális amerikai támogatás. Kissé ellentmondásos azonban, hogy az USA-val való kapcsolatok építése mellett mi vagyunk a kínai cégek legfőbb hídfőállása is, kérdéses, hogy lehet-e egy időben mindenkivel jóval lenni.

Még inkább érvényesült az, ami már egy jó ideje jellemző volt, hogy a kormányzás ismét egy „one-man show,”-ként működött, ahol a nem népszerű szerepeket a balekoknak osztják le, egy igen szürke köztársasági elnök asszisztálása mellett. Abban sincs semmi meglepő, hogy a választások előtt a kultúrharcos hangokat mindig csitítják, hogy e miatt ne történjen népszerűség vesztés.

A gazdaság három éve stagnál, aminek a fő oka, hogy túlságosan függ a német autóipari cégektől, a másik fő oka a termelékenység szintjének stagnálása. Érdekes feladat volt a kormány számára, egyben a választások előtt kötelezően megoldandó feladat is, életszínvonal növelését célzó lépések a társadalmi jelentős rétegeinek, egy stagnáló gazdaság mellett. Ennek fő ára persze csak a költségvetés hosszú távú megterhelése lehetett.

Több kreatív lépést is tett a kormány, miközben az ellenzék inkább csak a Fidesz hibáiból él. Az egyik ilyen az árréstop volt, ami jó pár alapvetőnek tekintett élelmiszer árának növekedését visszafogta, most azok a kereskedelmi cégek jártak jól, ahol ezek aránya viszonylag kicsi, és más termékeken be tudták hozni a veszteséget. Hosszabb távon ilyen csak Argentínában működik, mert súlyosan torzítja a piaci viszonyokat és gátolja a cégek fejlesztéseit is.

A másik a 3%-os kedvezményes lakáshitel volt, ami elvileg első lakás vásárlását segítené, de a konstrukció elég nagy mozgásteret ad, kíváncsi leszek, hogy a vásárlók mekkora aránya lesz első lakáshoz jutó és mennyi a második családi lakásba befektető. A konstrukció azért kreatív, hogy csak 1,5 millió Ft/m² egységárig vehető igénybe, ily módon Budapestnek lényegében nem segít, és egy plafon fölött (bár csak a fölött) korlátozza az ár növekedést is, és mivel vidéken az építések nagy része, például a kevésbé jó minőségű tömblakások még simán beleférnek ebbe a kategóriába, az építőipar most megint kap egy lendületet.

A következő érdekesség a települések számára lehetőségként megnyitott ún. „önazonossági törvény”, ami belső „bevándorlás” korlátozására alkalmas. Nyilvánvalóan súlyosan alkotmányellenes, hiszen egy település vezetősége is eldöntheti, hogy szerinte „mi az önazonos”, ami egy nonszensz és visszaélésekre adott alkalmat, mint hogy ad jelenleg is. Lehetnek olyan települések, mint például Tihany, amely esetében az önazonosság, a nemzeti érték valóban meghatározható, valamint lehetnek és vannak például a budapesti agglomerációban olyanok, amelyeknek infrastruktúrája (utak, vízellátás stb.) már mos is súlyosan túlterhelt, ezen kívül még egyéb szempontok, előírások figyelembe vételével is lehetne a betelepüléseket többféle módon korlátozni.

Az „új magyar modell” ha döcögve is, de tovább futott. Ennek a modellnek a lényege, hogy az állam kihasználva azt, hogy a jó infrastruktúra és stratégiai helyzet miatt működik az országban igen sok európai székhelyű multi cég és bank, és mivel országunk gazdasági súlya még az EU-n belül is jelentéktelen, az itt képződő nyereség vagy veszteség a nagy cégeknél olykor csak kerekítési hiba, ezért elviselhető a számukra még az is, hogy a magyar kormány őket folyamatosan sarcolja. (Az OTP is képes a veszteségeit más piacokon kompenzálni.) Ezek a külön adóbevételek, amelyek fogyasztókra való hárítását a kormány kissé még meg is tudja nehezíteni, részben ellensúlyozzák a NER elitnél képződő folyamatos „extraprofitot”, amiket nagyrészt állami pályázatoknak köszönhetnek, tehát ezt az elitet jelentős részben az állam finanszírozza. Ennek a modellnek a hátránya, hogy járadékvadász magatartást erősít, (például a cégek is mindig a kedvezményes hitelre és az állami pályázatokra várnak), és ráadásul ha elterjedne és minden ország hasonlókat lépne, akkor a globalizáció pillanatok alatt összeomlana, hiperinfláció köszöntene be. Emiatt az EU sem fogadja el ezeket a „Robin-hood lépéseket”, tehát akiknél kicsit több nyereség képződik, attól elvesszük, a kormányközeli cégek kivételével persze.

A másikfajta probléma ezzel, hogy az osztogatásokból kimaradt rétegek lecsúszása tovább folytatódik, nő az egyenlőtlenség amellett, gyakorlatilag feudális viszonyok felé haladunk, ahol az összes vagyon egy kiváltságos réteg kezében koncentrálódik, ami már nem demokrácia, hanem lényegében egy önkényuralom. A társadalom polgári felfogású része jól látja ezt vagyon- és hatalomkoncentrációs a folyamatot, ami a szemükben alapvetően aláássa a kormányzás hitelességét. A helyi iparűzési adó „einstandja”, ami főként a nem fideszes önkormányzatokra vonatkozik, szintén nehezen indokolható, mert habár „szolidaritási törvénynek” nevezik, de nyilvánvalóan bosszúról és a hatalommal való visszaélésről szól.

Az jól látszik, hogy a Fidesz mindent megtesz, és addig osztogat pénzeket, amíg nem biztosítja győzelmét a következő választásokon. Habár a gyermekvédelem, az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés és több más terület is siralmas képet mutat, az ellenzék egyetlen reménysége a Tisza Párt inkább további pénzosztásokban gondolkodik miközben kérdéses, hogyan tudna hozzá forrásokat beszerezni a gazdagabb rétegektől (a vagyonadó szinte tabu nálunk, a NER elitet szerződések védik, a progresszív jövedelemadó sem népszerű, leginkább az EU források visszaszerzésében lehet reménykedni, és minden lépés csak hosszú távon segítene egy rövid távon is csődközeli államkasszának). Még egy esetleges Tisza győzelem esetében is a mérleg nyelve a Mi Hazánk miatt inkább a Fidesz felé billenne. Az átmeneti hatalomvesztés különben valószínűleg nem járna azzal, hogy a Fidesz és Orbán hosszabb távú népszerűségét annyira megtépázná, sokkal inkább arról lehet szó, hogy sok évre titkosított nemzetközi szerződések kerülnének nyilvánosságra, és ezek tartalma a hazai közvéleményt igencsak felháborítaná, minthogy nem a szuverenitásunk védelmét mutatnák, mint inkább egy EU ellenes szűk elit hatalmának bebetonozását.

Érdekes az is, hogy a választásokig létrejövő esetleges orosz-ukrán békekötés most nem is tenne jót a Fidesz népszerűségének, ami a háborús veszélyeztetettség és a háborús pszichózis folyamatos fenntartására épít.

Végül egy érdekesség, ami az egész ország helyzetét jól mutatja, és akár trendfordító szereppel is bírhat: A magyar fociválogatott újabb kiesése a világbajnoki selejtezőn. Köztudott, hogy akármennyi pénzt is tesznek bele, a fociakadémiák „magyarosan korrupt” rendszere legfeljebb 2-3 európai szintű játékost tud csak folyamatosan kitermelni, a tisztes iparosok (akiknek a küzdőképessége mindenképp elismerést érdemel), mégsem tudják felvenni a versenyt nemzetközi téren. Most egy drámai módon történt kiesés fedi el némileg azt a tényt, hogy az utóbbi években folyamatosan jöttek a méretes zakók az erősebb csapatoktól, és ha a csapat továbbjut, a következő körben úgyse lett volna sok esély a kijutásra. Az egész nem csak amiatt érdekes, mert helyünkre tesz minket, hanem mivel a miniszterelnök által „hypolt” azaz a jelentőségén messze felül túltolt sportról van szó, a csapat veresége kicsiben az ő személyes vereségét is jelentette.

A neten egyre gyakrabban felbukkannak különféle pszichés problémákkal kapcsolatos rövid összefoglalók, reklámok, ami nyilván egy jó üzlet is, hogyha új megnevezéseket találunk ki, hiszen többfajta gyógyszert lehet eladni, és többen fognak pszichoterápiára is menni. Ennél szerintem azért többről van szó, bár nem mindig könnyű meghúzni a határt a problémákat túllihegő és túlbonyolító szélhámosság és a valódi, indokolt terápiás lehetőségek között. A puding próbája az evés.

A múlt század közepén még az volt a felfogás, hogy a nevelés révén az ember jól alakítható, a tudományos felfogás is a megfelelő reflexek, agyi válaszok kialakítása felé tendált. A kommunista országok még egy lépéssel tovább is mentek, amikor átnevelő táborokba küldtek embereket, például kitelepítettek egyeseket (bár lehetséges az is, hogy a fő cél ilyenkor leginkább az „osztály idegenek” vagyonának elkobzása volt). A múlt században pszichoterápiára járni a társadalmak nagy részében alapból kínosnak számított, később viszont egyre inkább a státusz része, a jól keresők luxusa lett („nekünk még erre is telik”), sőt eléggé sajnálatos módon, a pszichológus az elmagányosodott pógárok számára a valódi barát szerepét is betölthette, aki meghallgatta a problémáikat, persze ennek meg is kérte az árát. Ilyen megfontolásból sokáig nem is volt érdeke senkinek, hogy hatékony probléma megoldó szerepe legyen, a kezelések jellemzően évekig elhúzódtak.

Eközben a társadalom nagy részében sokkal egyszerűbb ösztönző és fegyelmező eszközöket használtak „pszichoterápiaként”, a testi fenyítéseket ugyan egyre ritkábban, viszont a verbálisak (például leordítani a gyerek fejét) csak lassabban szorulnak háttérbe. Jelenleg szerintem sokan úgy gondoljuk, hogy akár testi, akár verbális agresszió fenyítő eszközként csak nagyon kivételes esetekben jöhet szóba, de semmiképp nem rendszeres gyakorlatként, legyen szó akár felnőttről vagy gyerekről (még az sem vehető természetesnek, ha a főnök gyakran üvöltözik a beosztottjaival).

Konkrét pszichés problémák egyik közismert példája a lustaság, amire régen azt mondták, hogy csak az a baja, hogy nincs elég akaratereje. Az akaraterő valóban használhat, de néha összeomlik, és már Popper Péter is észrevette, hogy „Ennek a gyereknek vajon elromolhatott az akarókája?” Tehát ezzel itt valami nem stimmel. Később a "motiváció" vált divatszóvá, ha elég motiváltak vagyunk, akkor reggel szinte kipattanunk az ágyból és nagy kedvvel hozzálátunk a teendőinkhez. Amióta azonban az agyi képalkotás révén képesek belelátni a fejünkbe és fel tudtuk térképezni, hogy pontosan mi is történik ilyenkor, kiderült az is, hogy akik folyton halogatják a teendőiket, ennek egy gyakori oka lehet, hogy agyuk „félelemközpontja” az amygdala túlműködik más területek rovására, így fokozottabban kudarckerülők lesznek, olyannyira, hogy sokszor már bele sem kezdenek a feladataikba.

Szerencsére nem kell mindenkit agyilag szkennelni, mert jól tesztelhető viselkedésbeli anomáliák vannak, amikkel elég jól behatárolhatók az ilyen problémák. A legtöbb egyszerűbb pszichés probléma esetében nincs mindig szükség gyógyszeres kezelésre, hiszen agyunkat mi magunk is tudjuk valamennyire "tréningelni" különféle gyakorlatokkal, vagy a megfelelő szituációk megkeresésével.

A depresszió sokkal inkább betegség mint "anomália", viszont ha egy teljesen egészséges illetőt  sok csapás ér, adott esetben az szintén depresszióba lökheti (vagy ahhoz hasonló tüneteket okozhat), a gyógyszeres kezelés pedig ha önmagában nem is megoldás, de leginkább ahhoz hasonlítható, mintha adnánk elég sok muníciót (benzint a tankba), ami jó esetben adhat egy nagy lökést azoknak, akik már kezdenek visszatalálni az értelmes kis napi rutinjaikkal kikövezett saját útjukra.

Az ADHD is nagyon érdekes, és a növekvő száma felveti azt is, hogy itt nem a modern technológiák, a digitális virtuális világ, vagy akár a nem megfelelő táplálkozás megbetegítő hatásáról van-e szó (vagy akár csak kitaláltunk egy újabb jól hangzó és üzletileg is eladható nevet a „figyelmetlenség” jelenségére). Én nem vagyok az a típus, aki hetente újabb pszichés betegségeket talál ki magának, viszont a felnőttkori ADHD-s tüneteket valóban mutatom. Érdekes, hogy több orvos is azt mondta így ránézésre, hogy szerintük depressziós vagyok, ami szerencsére nem volt igaz, viszont a gyakorlatot tekintve nem álltak messze az igazságtól, mert enyhébb antidepresszánsokat valóban szoktak ADHD kezelésére használni, bár ilyen esetben sem ez a terápia fő iránya (például a természetjárás sokkal többet segít).

Néha csak az a kérdés, hogy milyen terület az (például foglalkozást, munkahelyet tekintve), ahol az adott pszichés „rendellenesség”, ADHD esetében az agy dopamingazdálkodásának a szokásoshoz képest eltérő módja, adott esetekben nem okoz semmilyen problémát. Nagyon sokunknak vannak kisebb pszichés problémái, például ha valaki alkohol- vagy drogelvonás után egy teljesen másfajta, támogatóbb környezetbe kerül a megszokotthoz képest, már az is tartóssá teheti a javulást.

A politizálásunkban szintén érvényesülnek az agyi sajátosságok, így például ha valakinél több oxitocin termelődik, az támogatni fogja a közösségcentrikus törekvéseit, patrióta, nacionalista irányban, viszont ugyanez a hormonális hatás növelheti az idegengyűlöletet is. Azt is mostanában derítették ki, ami számomra egyáltalán nem meglepő, hogy az egyéni problémákra való fókuszálás és ezek megoldása az agyunkban teljesen más „áramkörökből áll”, egy független rendszer attól, amikor egy közösség részének fogjuk fel magunkat és ennek megfelelően cselekszünk. Ez nem zárja ki ugyan, hogy mindenkiben mindkét lehetőség meglegyen, de sajnos arra mutat, hogy amikor két különféle „agyi áramkör” beszél egymással, az körülbelül annyira teszi lehetővé egymás meggyőzését, mintha a kéz és láb beszélne egymással (az egyik lépni akar, a másik fogni dolgokat, és folyton csak ezt hajtogatnák), azaz sehogyan.

Kérdés, hogy mi felé halad a társadalmunk. Ha olyan irányba haladunk, ahol az ember egyre nagyobb érték lesz, a csökkenő születésszám következtében főleg a fiatalok, akiket nem szabad hagyni semmi esetre sem elkallódni. Például segíteni kell majd azoknak, akik annyira gátlásosak, hogy szinte ki sem lépnek az utcára, csúnya szóval az ő erőforrásaik, aktivitásuk is kell, hogy érvényesüljön, ők is megfelelően ki tudjanak bontakozni. (Akit pedig érdekelnek az „újfajta” pszichés problémák, könnyen rákereshet a neten.)

Hollywood nem tett mást mint ugyanazt az üzleti szellemet képviselte, amit a silány minőségű ultra-feldolgozott ételek, kommersz popzenék és számos más, a fogyasztók legprimitívebb igényeire optimalizált, addiktív termékek esetében is tapasztalhattunk. Most jön majd az érzelgős-giccses karácsonyi filmek sora, amit követ majd szokás szerint az akciófilmek özöne. Ebben az időszakban még elvárásaink se nagyon vannak, hogy a puszta szórakozáson kívül mást is kaphassunk, hiszen ezek mind tömegtermékek, a legegyszerűbb „mondanivalóval”, ha ezt annak lehet nevezni. Ezeket tolják a képünkbe a médiumok, bár nem kell mindjárt rá is kattanunk, lehet minőségi filmeket is keresni.

Nem árt azért némi józansággal kezelni azt a fajta képet, amit a népszerű hollywoodi filmek kialakítanak vagy inkább sugallnak: a rettenthetetlen hősökét, akik kezükbe veszik a dolgokat és igazságot szolgáltatnak,- gyerekeknek valóban szükségük lehet ilyen, a biztonságérzetüket növelő mesékre, de hogy felnőtteknek is, arról már kétségeim vannak. Sőt, kifejezetten káros hatásúaknak tartom az akciófilmek nagy részét, mert ugyan a nézők 99,9%-a nyilván nem veszi ezeket komolyan, de mégis ott lehet a tudatuk mélyén, ami kritikus helyzetekben esetleg rossz döntéseket sugallhat.

Konkrétan arra gondolok, hogy még a klasszikus (a valósággal köszönő viszonyban sem levő) western filmek is óhatatlanul a fegyverhasználat és erőszakkultusz propagandistáivá válnak, de amikor bűnügyi filmekben mondjuk Charles Bronson lelő néhány őt megfenyegető fiatal gengsztert,- annak ellenére, hogy nekünk az elégtétel éreztét okozza és valahol hajlamosak lennénk támogatni mindezt, de ez mégis totál tévút, hiszen azt sugallja, hogy az emberi élet nem érték. Pedig egyre nagyobb érték lesz az emberélet ebben az évszázadban, feltéve persze, hogy az életkörülményeink nem romlanak le túlságosan, minthogy a születések száma zuhanórepülésben van, a bevándorlást is egyre inkább korlátozzák mindenhol. Tehát még azokkal is kellene kezdeni valamit, akiket régebben egyszerűen börtönbe zártak, ami nem is mindig lehetetlen, hiszen ma már a pszichológia és az agykutatás kezd eljutni egy olyan szintre, hogy a komoly devianciákat, társadalomra veszélyes vonásokat pszichiátriai kórképként is felfoghatjuk. Mindez azonban csak egy kitérő a gondolatmenetből, ami a hollywoodi „ultrafeldolgozott gyorskaják” káros hatásairól szól.

Az USA-ban az erőszakos bűnözés aránya messze magasabb mint bárhol máshol a gazdaságilag fejlett országok közül. A gyilkosságok ára népességarányosan ötszöröse az európai átlagnak, de az erőszakos bűncselekmények is 1,5-3-szor gyakoribbak, és erre nem ad magyarázatot a fegyvertartás szabadsága sem. Ráadásul ezek nagy részét erős felindulásból követik el, amin szigorú törvények sem segítenek, hiszen a börtönben levők aránya már így is jóval magasabb mint bárhol máshol.

A konfliktusok eszkalálódása rendszerint amiatt következik be, hogy nincs aki a kritikus pillanatokban közbelépjen és közvetítsen a felek között, különösen azokban a lakónegyedekre jellemző ez, ahol az emberek teljesen atomizáltan élnek és nem figyelnek egymásra. A hollywoodi akciófilmek is teljesen hibás módon erősítik a magányos hős mítoszát, egy teljesen irreális minták közvetítenek, ennek a fajta hamis képnek sokan bedőlnek, vagy legalábbis a lelkük mélyén támogatják. Távolinak tűnő példa ugyan, de mégis ide tartozik, amikor internetes csodadoktorok és egyéb megmondó emberek hintik a titkos igazságot, olyankor ők a rendszer áldozatai, el nem ismert magányos hősei. Sokan pedig beveszik mindezt, amit angolul nagyon találó módon úgy szoktak nevezni, hogy „bullshit”, e téren nálunk sem jobb a helyzet.

Primitív gombokat nyomogatnak nálunk ezek a filmek, legtöbbünk esetében igen hatásosan, hiszen ugyanazok a fiziológiás reakciónk működnek nálunk is, mint Pavlov kutyája és a pedálnyomogató kísérleti patkányok esetében. Más üzleti termékek, legyenek akár török szappanoperák vagy más sorozatok, ugyanígy a drogokhoz hasonló függőségeket alakítanak ki bennünk.

Látni azért a változásnak bizonyos jeleit, például a ’90-es évek durva, olykor szadizmusba hajló filmjei mára már gyomorforgatóak, és a szuperhősök csillaga is leáldozóban van. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: Pár év múlva a mai akciós szupermozik és az a fajta stílus mint a Rambó és társai, már ugyanúgy nem lesznek menők mint mondjuk a dohányzás, alkoholizmus vagy a droghasználat. Viszont nem kis számú labilis pszichéjű ember is megnézte vagy megnézi ezeket, akiknek igazából nem kellene.

A hollywoodi filmek leginkább az amerikaiaknál okozták a legnagyobb kárt, hiszen ott identitásbeli kérdést is érintenek, kis országok esetében fel sem merül ilyesmi. Az amerikaiak számára egyébként is az USA a világ közepe, az idegen lények is valamiért mindig ott kötnek ki, de komolyra fordítva a szót, a pszichológia is rendszerint amerikai egyetemistákkal végzett kísérletek alapján extrapolált, a társadalomtudományok is amerikai problematikákat tettek slágertémává.

Egy kicsit sarkítottan fogalmazva a nagy országok számára az ember nem annyira fontos, bár ezt titkolják ugyan, de tény, hogy nem a szociális biztonságról híresek. Az USA kirakatban van e téren, de Kína és Oroszország kicsit fekete doboz, mivel a kimenő híreket is erősen cenzúrázzák. Mindezek ráadásul kulturális sajátosságok, nem függenek az aktuális politikai hatalom színétől sem.

Az USA esetében tudjuk, hogy a külföldi turisták száma évről-évre csökken, mivel az ország kissé a szétesettség jeleit mutatja: Egyre nagyobb vagyoni különbségek, egyre több hajléktalan, romló szolgáltatások, a túlórázástól megfeszült és kiégett munkavállalók, magas árak, kevéssé barátságos légkör és fokozódó bizalmatlanság a külföldiekkel szemben.

Visszatérve a felvetett kérdésre a lényeg, hogy ne legyünk igénytelenek, de legalább tudjuk mindig pontosan, hogy mit fogyasztunk, és nézzük meg, mi van a dobozra írva.

Források: 

https://www.youtube.com/watch?v=F-9RCKKvoJw&list=LL&index=24

https://www.statista.com/chart/3848/the-us-murder-rate-compared-to-other-countries/?srsltid=AfmBOoqnC2w_Tfj71Qkqwu1xNZDjmHzteeLvge8oRcarK8WgJuohQdJJ

https://jabberwocking.com/murder-vs-violent-crime-which-is-more-reliable/

https://www.youtube.com/watch?v=9mor1y4o-vc&list=LL&index=2&t=24s

Amit környezetünk védelme, megóvása alatt értünk az folyamatosan változik, mindig más gondolatok kerülnek előtérbe és idén sem volt ez másként. A környezetvédelmünk legnagyobb szakértői szinte kivétel nélkül a szokásos magyar mentalitást tükröző gondterhelt, savanyú, mélyen pesszimista, kétségbeesést sugárzó emberek, akik nem ritkán a világvége próféciák különféle változatait adják elő.

Mindez teljesen érthető annak fényében, hogy a magyar környezetvédelmi szemlélet alapvetően konzervatív típusú és a természetvédelem felől közelít, aminek az oka abból eredeztethető, hogy „Magyarország egy bokréta Isten kalapján”, egy kis földi paradicsom, ahol az időjárási szélsőségek ritkák, és nehéz elfogadni, hogy ettől a képtől egyre inkább el kell köszönnünk. A szakértők körében mára már megszűnt bármilyen kétkedés a főként emberi tevékenység okozta, gyors klímaváltozás valódiságával szemben, a folyamatok jellege, pontos iránya és sebessége az, amire a világon mindenki csak becsléseket tud adni.

Így például a Golf-Áramlat egyre nagyobb figyelmet kap, hiszen fokozatos gyengülésére lehet számítani, de az északi-futóáramlat (a sarkköri légáramlás) mintázata már mostanában is módosulásokat mutat, ami már önmagában is jelentős változásokat hozott az uralkodó széljárásban és csapadékviszonyokban.

Egy kutató, aki számos civilizáció sorsát kutatta az éghajlatváltozások függvényében az találta, hogy a legutóbbi jégkorszak óta a kisebb felmelegedések esetében mindig a szárazság okozta a fő problémát, ami adott esetben civilizációk hanyatlásához vezethetett.

A legnagyobb probléma nálunk sem annyira a felmelegedés ténye, bár ez is okozhatja a jövőben újfajta, számunkra eddig még ismeretlen kórokozók és kártevők megjelenését, sokkal inkább a vízhiány, mindenki a vízről beszél elsősorban.

Az ország közepére érkező csapadék mennyisége idén is nagyon alacsony, a medence szélének a vízellátottsága az, ami még elfogadható. (Nyugati, délnyugati, északi és keleti részek.)

Alapkérdés, hogy mit lehet kezdeni az Alföld és főként a Homokhátság fokozatos kiszáradásával, helyenként félsivatagi körülmények megjelenésével. A kirajzolódó kép egyre egyértelműbb: Teljesen reménytelenek azok a régi vágású szakemberek által szorgalmazott nagyberuházások, például csatornák, vízszivattyúzás, öntözés, amikkel a hiányzó vizet teljesen vissza akarjuk pótolni egész nagy régiókban, ezek nagy költséggel kevés eredményt hoznának, az alkalmazkodás és a helyi vízmegőrzés ami sokkal inkább segíthet. Például a fásítás inkább súlyosbítaná a gondokat a száraz régiókban, egyáltalán a további erdősítés országos szinten is egy zsákutca, inkább arra kell törekedni, hogy megfelelően szárazságtűrő fafajokat telepítsünk. A Homokhátság nagy részén például a füves puszták és legelők természetes vízmegtartó tulajdonságaira lehetne építeni, valamint arra, hogy a megművelt területeken és a települések környékén a csatornák ne levezessék a vizet, hanem segítsék annak megtartását. (Helyi civilek már most sokat tesznek is ennek érdekében, de ez kaphatna állami támogatást.)

Elkezdtük végre számszerűsíteni az ország egyes tájainak vízmérlegét (beérkező vizek+ csapadék, mínusz párolgás és elfolyás), ami szinte mindenhol folyamatosan negatív jelenleg, és jól látható ez a Balaton és Velencei-tó alacsony vízszintjén is. (A jelenség nem teljesen új, ezeknek a tavaknak a vize folyton ingadozott, részleges kiszáradásuk is már előfordult.) Attól viszont nem lehet csodát várni, hogy a beérkező folyók árhullámait szétterítjük a tájakra, főleg a Tisza vízhozama az, ami nagyon lecsökkent, jó ha a folyóparti városaink vízellátását biztosítani tudjuk.

A földek műveléséről is sok szó esik, amit viszont a természetvédők közül a legtöbben nem tudnak, hogy a nagyüzemi szántóföldi növénytermesztésnek nem nagyon van alternatívája, mert eltekintve attól, hogy a legszárazabb területeken inkább a gyepgazdálkodás javasolható, de például már a kertészeti kultúrák túlságosan vízigényesek, élőmunka igényesek, és a mai intenzív technológiák sokkal kisebb területet is igényelnek. (Például paradicsom, paprika és uborka termesztését professzionális szinten csak üvegházakban vagy fólia sátor alatt végzik. A gyümölcstermelésünk viszont már összeomlóban van.) Ami viszont jó hír, hogy a szántóföldi kultúrák termesztésében rengeteg változtatási lehetőség van: A művelési mód változtatásával több vizet tudunk megtartani, másfajta, kevésbé vízigényes kultúrákat vethetünk kukorica helyett, folyamatosan takarhatjuk a földet külön előveteményekkel, ezzel is csökkentve a kiszáradását, ellenállóbb fajtákat választhatunk,léteznek vegyszertakarékos művelési módok is - az ilyen eljárásoknak főként a vízhiányos Alföldön van nagy jelentősége, a Dunántúl nagy részén valamivel kevésbé fontosak. Például az úgynevezett „zöldítési program”, ami uniós támogatást is kap, nem csak a szerves anyag megtartását segíti a talajban, hanem a vízét is. A legfőbb ösztönző az egyébként konzervatív mezőgazdasági technológiák átalakulása irányában azonban a kényszer, amit a jövedelmezőség csökkenése és a termésbiztonság megszűnése mutat.

Ezzel szemben a városokban továbbra is fontos a fásítás és a zöldterületek arányának növelése, hogy a hőhullámok elviselhetővé váljanak.

A magyar környezetvédők többsége nagyon szkeptikus a modern technikai vívmányokkal szemben, így például a légkondicionálás elutasítása nemrég még egyöntetű volt, fokozatosan kezdjük csak elfogadni, hogy számos lakó- és munkakörnyezetben a használatuk mára már mindenképp ajánlatos, mert a nyári nagy hőségben az emberi szervezet nehezen képes a hőleadásra, ami nem csak a munkateljesítményt veti vissza, hanem súlyosbíthat egyes meglévő egészségügyi problémákat is. A légkondi energiafogyasztása (amellett, hogy a készülék télen fűtésre is használható), nem növeli lényegesen a felmelegedést, ennél nagyságrendileg jelentősebb hatással bír a házak hőszigeteltségének mértéke. Itt azonban az is látszik persze, hogy a klímaváltozás a legszegényebb rétegeket sokkal jobban sújtja, kicsit sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy lényében a jómódúak túlfogyasztását és pazarlását a szegények szenvedik meg leginkább.

Sokan idegenkednek például olyan egyéb technikai vívmányoktól mint a napelemek, (amelyek csupán rövidre zárják azt a kört, hogy a napsugárzást közvetlen elektromossággá alakíthassuk), bár tény, hogy csak más energiaforrásokkal együtt gazdaságos, szélenergiára mindenképp szükség lesz, a biogáz és földhő viszont szerintem inkább csak helyi jelentőséggel bír, viszont az atomenergia sem kerülhető meg, veszélyei ellenére sem. A földgázt is kénytelen vagyunk használni még egy jó darabig, a szén az, ami a legkevésbé gazdaságos és több szennyezést is okoz, nem is nagyon érdemes rá beruházni, Európában legalábbis fokozatosan ki kell vezetni.

Érzelmes és szentimentális környezetvédelem helyett szerintem sokkal inkább adatokban és számokban kell gondolkodni, bár mindkét fajta felfogásnak megvan a helye és létjogosultsága. El kell fogadni a környezetvédelemben a sokoldalú megközelítéseket, a gazdasági szempontúakat is, a technokrata eljárásokat is, még így is eléggé reménytelen a helyzetünk középtávon, sőt moralizálásra, az egyéni felelősség felvetésére is szükség van, hátha a közfelfogás is lassan megváltozik. Például senki nem beszél arról, hogy mekkora plusz energiaigénnyel jár a mesterséges intelligencia alkalmazása, és mennyire növeli a globális felmelegedést. Itt is szükség lenne valamiféle korlátozásra, hogy valóban csak értelmes feladatokra használjuk az MI-t, ne túrassuk szét az internetet néhány hülye kérdés miatt, amire egy egyszerű keresőprogram is választ tud adni.

A kritikusokat nem kritizálja senki? Én majd megteszem. Az ellenőröket is kell ellenőrizni valakinek, igaz?

A kritika a kiindulási szándék szerint lehet konstruktív és destruktív egyaránt, bár olykor az utóbbi is lehet teljesen jogos. Emellett lehet tényszerű és objektív, ami az interneten valószínűleg el fog sikkadni, viszont lehet szenzációhajhász-feltűnősködő stílusú is. Az előbbi a produktív munkavégzést segíti, az utóbbi a tömegek fogyasztási igényét és a nagyobb olvasottságot.

Itt vannak például az olasz politikai elit képviseletében Sensi és Empoli nevű urak, akik megtestesítik azt a paradoxont, hogy a romlott politika világáról írnak, miközben ők is onnan jöttek... Akkor hogy is van ez? (Csupán annyi jóindulatot tanúsítok velük szemben, amennyit ők beletettek a bestsellerré vált könyvükbe.)

Miközben körbe utazták a Földet és interjúkat készítettek politikusokkal, azt találták, hogy amcsi filmek hasonlatai alapján közülük csupán 10% „Az elnök emberei” típusú, akik a politikát hozzáértő és jó szándékú emberek erényes versenyeként látják, 20% „Kártyavár”, aki csak a túlélésre játszik, 70% pedig „Az alelnök”, balfácánok közé sorolható.

Ők nyilván most azt tették, hogy a 10% sikerének okait kezdték el kutatni, bemutatva a számukra példamutató egyéniségekkel kapcsolatos tapasztalatokat. 10% ugyanis nem kevés, a Római Birodalomban nagyon sokáig mélyen ez alatt volt a keresztények száma, aztán hirtelen növekedésnek indult, és tudjuk, mi lett a sztori vége. 10%-nyi ember képes a világot teljesen megváltoztatni, jó lesz tehát megismerni az ő történeteiket. Vagy a „kedves” olasz urak mégsem kezdtek el foglalkozni? Jaj, de kár, a józan ész pedig azt diktálná, hogy azzal foglalkozzunk először, ami jól működik. Egész civilizációnk arra épül, hogy a „jó gyakorlatok” azok, amiket sztenderdizálunk különféle szakterületeken.

A sodródó vagy balfácán politikai vezető sem feltétlenül jelent problémát, ez erősen országfüggő. Vannak olyan szerencsés országok, amik elég jól elvannak, és nem akarnak senkivel sem versenyezni: Svájc, Dánia, Norvégia, talán Finnország, talán Japán is ilyen. Ahol a rendszer jól működik, ott nincs különösebben szükség hiperaktív szupermenekre a politikában. A másik véglet, ahol nem nagyon találják a megoldásokat, a problémák számossága és súlya miatt: ez nagyon szubjektív, de ide sorolható egy csomó afrikai ország mellett talán Mexikó, Venezuela, Haiti, Európában talán Bulgária és Bosznia, Ukrajna, és még biztosan lehetne továbbiakat is mondani.

Nagyon nehéz olyan politikai vezetőket találni, akiknek a kompetenciája és probléma megoldása vitán felül áll, annyira, hogy etalonként állíthatók, akár feltéve egy olyan kérdést is, hogy ők hogyan kezelnék korunk problémáit. Lehet, hogy egy Churchill vagy De Gaulle főként abban lenne jó, hogy meggyőző erővel tudná elfogadtatni az elkerülhetetlen fájdalmas intézkedéseket, legyen szó akár migráció szabályzásáról, akár környezetvédelemről, akár nagyhatalmi egyensúlyokról. Kérdéses, hogy egy Gandhi vagy Mandela felfogása mennyire lehetne ma követhető, és hogyan lehetne használható? Mindig vannak összehasonlítási alapok, akikhez mérhetünk, bár a mérés mindig nagyon szubjektív lesz. Hogyan politizálna a mai Magyarországon például Tisza István vagy Bethlen István? Számomra ezek izgalmas kérdések, ha valaki tud rá válaszokat, kérem tegye közzé.

A fenti olasz úriemberek ennél is tovább menve azt a régi közhelyet is megfogalmazzák, hogy az új világelitet a tech-vezérek fogják majd létrehozni. Ezzel az típusú állítással kapásból három problémám is van: Az egyik, hogy csak azt fogalmazza meg, (mint minden összeesküvés elmélet), hogy ő feltételezhetően mit tenne a tech-vezérek helyében, lényegében a saját hatalomvágyát fejezi ki, feltételezésekkel él ahelyett, hogy annak a kvantitatív mérésére és pontos leírására törekedne, ami valóban történik. Hiányzik tehát az objektivitásra való törekvés. A másik, hogy ezek a cégek egymással is versenyben vannak, és a technológiai elavulás jelensége, sőt a divatok (fogyasztói szokások) változása is az ellen dolgozik, hogy bárki stabil hatalmi bázist építsen ki, a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig jönnek fel új cégek és a régiek kiszorulnak. A harmadik, hogy a nagyhatalmi politikai elitekkel való erős kapcsolatok nélkül ez nem megy. Általánosítások és közhelyek helyett meg kellene nézni, hogy mit csinálnak az egyes nagy cégek, akár jól vagy rosszul, és pontosan mely politikai elitekkel szövetkeznek. Ráadásul az nem nagyon fog menni, hogy az USA, Kína, az oroszok, indiaiak, németek, franciák és angolok stb. elitjével egyaránt jóban lennének ezek a cégek. (Vagy ha mégis, akkor pontosan hogy fog ez kialakulni?)

A sommás vélemény, a lényeg, hogy amit ezek olasz uraságok művelnek az a pletykálkodás szintjén van, ennél nem több. Megtehetik, mert vannak bennfentes kis információmorzsáik, amin jól el lehet csámcsogni. Nem akarnak ők semmiféle pozitív változást, csak egy kis feltűnősködést, mert amit a világról gondolnak az csupán annyi, hogy nekik nem kell több, hogy ha mindig van pár százezer euró az ő kis folyószámláikon, akkor szépen hagyják őket békén, ők ezzel jól elvannak, és mindenki le van sajnálva, hogy szalonképesen fogalmazzunk.

Nagyon unom már korunk lánglelkű prófétáit, akik bestsellereket írnak, miközben tudományos, kulturális, történelmi, vagy akár vallási ismereteik a zérót közelítik.

Az AI nagyon sok mindenre használható, én most nem az atommodellek értelmezésére vagy fehérjeláncok hajtogatására szolgáló speciális alkalmazásokra gondolok, hanem azokra, amiket elvileg a laikusok átlagos felhasználói igényeire fejlesztettek ki.

Túl sok újdonság ezen a téren nincs is, már eddig is tudtuk, hogy amiket igénylünk azok nagy része silány, nagyon alacsony szintet képviselő tömegigény. Például a popzene esetében, már évtizedek óta a slágergyártás menete ugyanaz: végy egy négy-negyedes ütemet, borzasztó egyszerű dallammal, az a jó ha emlékeztet valami régire, utána adunk neked kétszáz egyszerű szót, amit mindenki megért, ebből lehet szöveget írni. Rá kell fejleszteni valamilyen izgalmas elektronikus alapot, és amit így összegyúrtunk, azt szépen csomagolva adagoljuk, amíg rá nem kapnak. Az így megkonstruált sztár sokak számára egy ideál, jó kis giccses életérzést is kifejez, az ilyen műterméket nagyon jól fogják kajálni. A recept annyira egyszerű, hogy bármelyik AI szépen be tudja kalibrálni ugyanezt a folyamatot, egyszerűen amiatt, mert annyira alacsony a mérce, hogy tényleg a marketingen múlik, hogy ki lesz a befutó. Amire az AI egyelőre nem képes az a koncerteken a személyiségek varázsa, az egyéni előadásmód, ezt még szerencsére nem tudja előállítani. Sőt, a nagy művészek éppen abban jók, hogy nem akarnak feltétlenül valami újat kitalálni, hanem vesznek egy régi (adott esetben komolyzenei vagy esetleg népzenei) művet és azt bátor, saját stílusban, egyéni értelmezésben adják elő. Az AI miatt esetleg az egész globális zeneipar tönkremehet, és rászoknánk a helyi előadókra – ez nem is lenne olyan nagy kár.

A politika világában AI nélkül is működött, hogy bedobtak egy szlogent, olykor próba-szerencse alapon, és ha hatásos volt, akkor tovább lehetett ütni a vasat, ha nem hatásos, akkor újat kellett találni, az egyetlen feltétel, hogy jól kell tudni mérni, szondázni a társadalmat, ennek is megvannak a specialistái. (Ugyanígy működnek egyébként már eléggé régóta a különféle termékek reklámjai is.) Az AI amit ehhez hozzá tud tenni, hogy jobban lehet etetni az ideológiai igényeket, még gyorsabban lehet olyan, nem kicsit demagóg tartalmakat előállítani, amit az illető hallani akar. Nem egy nagy durranás, mert az elvakultaknak teljesen mindegy, hogy mit állítunk elő, aki pedig eleve kételkedő és óvatos, ő nagy eséllyel ki fogja szúrni, ha valamilyen szöveget vagy képet AI állította elő, ezek mesterkéltsége száz méterről is látszik.

Amire az AI nem képes egyelőre, egyéniséget létrehozni. Tömeges, silány és kommersz kultúrát tud csak legyártani.

Kérdés, hogy az középtávon az AI fog vajon megbukni, vagy pedig az igényszintünk fog lassanként átállítódni a kommersz, silány minőség szintjére. Az AI az internetről dolgozik, és ami a neten megtalálható, annak 99%-a gyenge minőségű, és még egyre inkább az lesz. Például a tudomány fejlődése nem csak hozzátesz az ismeretekhez, hanem sok régit érvénytelenít és felülírja azokat. Az egyes specialisták tudni fogják, hogy melyek azok az elméletek, amiket nem használ már senki, mert vannak náluk jobbak, az interneten viszont ez nem lesz nyilvánvaló. Ott van például a neten a rengeteg régi kommunista ideológia is, aminek használhatóságát „csupán” az élet cáfolta meg, de ezt nem feltétlenül tudja az AI is kezelni. A kommunista mellett persze más ideológiákra ez ugyanúgy igaz. De lehet az is, hogy éppen a gravitációról vagy az ősrobbanásról holnap már teljesen újfajta elmélet nyer bizonyítást. Emiatt az AI egyre több téves információt fog adni, egyre kevésbé lesz használható. Én magam is teszteltem például könyvajánlásokkal, és az derült ki, hogy egy sima keresőprogramnál nem volt képes többet felmutatni, borzasztó felületesen működött.

Érdemes megnézni olyan speciális területeket mint a jog vagy orvostudomány, ott is az AI már közelíti, talán el is érte azt a szintet, ami a hanyag, vagy rutinból dolgozó szakemberre jellemző, nem pedig egy magasan képzett és gyakorlott specialistára. Maguk az orvosok vagy jogászok is támaszkodhatnának az AI-ra, kaphatnának egy olyan nyers információt, amivel kiindulásként lehetne dolgozni, ez fel is gyorsítana sok mindent, kérdés persze, hogy az adott területeken dolgozóknak érdeke-e valójában mindez, vagy jobban járnak, ha mindent elmisztifikálnak. Egyébként pedig valószínűnek tartom, hogy a fejlődés ilyen irányú lesz, hogy azokon a területeken, ahol nincs elég szakember és specialista, sokan első megközelítésként AI-t fognak használni.

A minőség viszont azon is múlik, hogy a legtöbb estben a fontos ismereteinket kulturális kontextusba ágyazva használjuk, amiket az AI nem tud kezelni. Ez olyan, mintha valaki bekerülne egy társaságba, és kapna egy házirendet vagy szokásrendet, attól még nem tudná, hogy a szabályokat mely helyzetekben pontosan hogyan kell értelmezni.

Az AI chatprogramjait tehát kommersz tömegigényekre fejlesztették ki, amelyekről köztudott, hogy régóta nagyon alacsony színvonalon vannak. Eddig a marketing ipar és a politikusok hízelegtek nekünk, hogy milyen szépek, okosak, ügyesek és persze fontosak vagyunk, ez a dilivonat most csupán egy új mozdonyt kapott az AI formájában.

Nem amiatt lehetetlen, amiért sokan gondolják, mert az óriásvállalatok a profit érdekében fogyasztó zombivá teszik az embert, és bár van ebben is igazság, a probléma ennél sajnos sokkal mélyebb, mint hogy elég lenne erről a fajta vonatról való leszállás.

A „harmóniában élni a természettel” – ez nem több mint egy hangzatos szólam, aminek a megvalósítása eléggé problematikus.

A természet ugyanis nem egy kellemes hely, kevés táplálékot nyújt az embernek és a hőmérsékleti viszonyai sem ideálisak. Ha szó szerint értelmeznénk a „természettel való harmónia” létrejöttét, az egy nagyon kegyetlen, darwinista jellegű alkalmazkodási folyamat lenne, amire csak kevés ember lenne képes, a ráadásul a „természetesnek” megfelelően szabályozatlan és folyton változó életfeltételek között. Mi egy olyan országban élünk, ahol a természet fogalma viszonylagosan kiegyenlített és kiszámítható viszonyokat képvisel: nincsenek sivatagok, extrém hidegek és forróságok is nagyon ritkák, nem esünk sem hurrikán-, sem tornádóövezetbe. Ugyanez a szó, hogy „természet”, azonban teljesen mást jelent például a trópusokon élők nagy tömegei számára. A mi természetvédelmünk ideája tehát nem terjeszthető ki másokra, ráadásul a körülmények nálunk is megváltozhatnak, akár az elsivatagosodás irányában, akár egy újabb jégkorszak eljövetelekor, a kettő ráadásul egymás után, sőt még egyidejűleg is bekövetkezhet. Finomításra szorul tehát a „természettel való harmóniában élés” gondolata, mert ha komolyan vesszük, ez egy lehetetlen követelmény számunkra.

A természet szeretete mindenképp a jómód egy alapvető szintjét feltételezi, a fázás és éhezés megszűntét, de ez leginkább az urbanizálódás folyománya, hiszen a városokban vagy városias falvakban élő modern kori ember számára a fizikai és idegi megterhelést kiegyensúlyozó hatása miatt vált fontossá. (Nem véletlen tehát, hogy a turizmus, természetjárás és hegymászás csak elvétve fordultak elő régi korokban, több ezer éven át senkinek eszébe sem jutott hegyet mászni vagy túrázni.) Csend, friss levegő, változatos, pihentető formák: a fás-virágos park vagy az erdő nem monoton, de nem is teljesen kaotikus, egy hegyvidék geometriája is teljesen egyedi, a vizek látványa nyugtató hatással van ránk. Temperált hőmérséklet, szabályozható fizikai terhelés, ilyen jellemzők miatt lett számunkra önmagában is fontos értékké a természeti környezetünk, és mindez kapcsolódik a nem tudatos, érzelmi alapú természetvédelemhez.

Lehet ugyan példát hozni arra, hogy például a régebbi korok pásztorai vagy földművesei ezt az együttélést szintén megvalósították, azonban egy fontos észrevétel velük kapcsolatban, hogy ennek ára a fizikai létminimumon való élés volt. Kevesebbet dolgoztak korunk emberénél és nem halmoztak fel vagyont, tartalékot sem, aminek az volt a fő oka, hogy a magántulajdon akkoriban számukra vagy nem létezett, vagy nagyon bizonytalan volt. Mivel bármilyen tulajdonuktól megfoszthatták őket szinte bármikor különféle fegyveresek, vagy el is vehették tőlük a feljebbvalóik, emiatt nem is törekedtek rá, hogy a természetből a maximumot hozzák ki. Az eszközeik is egyszerűek, könnyen előállíthatók voltak, a tartalékot ínséges időkben mindig a föld és a természeti környezet jelentette. Akikről családilag emlékeket őrzünk, ők már mind felszabadított jobbágyok voltak, akik az ipari forradalom idején már árutermelést folytattak.

A természettel való harmónia megőrzése ugyanabból a perspektívából születik, mint a gazdasági fejlődés leállításának elve, tehát azok hangoztatják, akiknek sokkal több a vesztenivalójuk, mint az a nyereség, amit még remélhetnek, nem pedig az emberiségnek az a túlnyomó részének a szempontjából, amelyik a fizikai létminimum szintjén él.

A harmóniában élés ellentéte, a természet leigázása az összes 19.századi és 20.század eleji ideológia sajátossága volt, a kommunizmusban, fasizmusban és liberalizmusban is megjelent, ez viszont egy hasonlóan szélsőséges téveszme. Érthető módon abból fakad, hogy az emberiség szeretett volna véget vetni a kiszolgáltatottságának a természet erőivel szemben, és mivel az embernek a környezetére gyakorolt hatásait nem ismerték elég alaposan, ezért jött létre ez a mai szemmel nézve „elvetemült” újkori gondolat. A természettel való harc mai szintjén az ember a saját életkörülményeit teszi lehetetlenné, ráadásul megszámolhatatlanul sok formában, a járványoktól kezdve a felmelegedésen és vízhiányon át az élelmiszer termelés ellehetetlenítéséig.

A természettel való foglalkozásunk érzelmekkel telített, és érdemes néha ezektől az érzelmeket zárójelbe tenni, mert félreviszik a gondolkodásunkat. Sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban élt csupán az ember vadászó-gyűjtögető módon harmóniában a természettel, azóta viszont folyton pusztítja azt. (Évezredek óta csupán elvétve találunk már a Földön vadászó-gyűjtögető közösségeket.) Erdőket taroltunk le, nagy ragadozókat és nagy növényevőket irtottunk ki, a mezőgazdaság sok esetben tönkretette a talajokat, mivel azok kimerültek vagy az öntözés miatt elszikesedtek. Mindennek az ember végtelen hedonizmusa és biztonságra törekvése volt az oka, olykor kultúrák összeomlásához vezetett mindez, a fő különbség ezekhez képest a mai korban, hogy jelenleg a globális szintű összeomlás veszélye áll fenn.

Jelen tudásunk alapján viszont alapvetően téves és olykor demagóg eljárás a természetesség követelményét példaként állítani a mai mezőgazdasági gyakorlat vagy akár lakóhelyi környezetünk számára. A „természettel való harmóniában való élés” nem több egy szép, giccses szólamnál, hiszen akik ezt látszólag megtehetik, az ő társadalmi hátterükben mind luxus szintű életkörülmények rejlenek, habár ez kimondatlan marad, de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akik ki is mennek a természetbe és hetekre ott élnek, a modern technológiával a hátuk mögött teszik ezt. Nem mondanak le a komfortot és jólétet biztosító eszközökről, a természetben való élés helyett sokkal inkább „turistáskodásról” van szó.

Ha az érzelmes és korlátolt beállítódásainktól el szeretnénk mozdulni a racionalitás irányába, akkor a természettel való békés együttélés tűzhető ki észszerű célként. Ennek alapfeltétele, hogy a természetnek a lehetőségek szerinti minél nagyobb része maradjon meg védett, az emberi tevékenység által nem háborított állapotban,- ami viszont csak olyan, többnyire intenzív és hatékony eljárások révén lehetséges, amik lehetővé teszik például a termőföldek egy részének a művelésből való kivonását, és helyettük erdők, gyepek létesítését. A mezőgazdaság célja mindig is az árutermelés volt, és a szerves anyagok és a víz megtartásának fő célja sem valamiféle természetvédelmi ideál, hanem a nagyobb termésbiztonság érdekében tesszük ezt.

A természet tehát egyáltalán nem valami „szent dolog”, akik annak tartják ők meglehetősen képmutatók, mert agresszívek vele szemben, nem direkt módon csak úgy, hogy a luxusfogyasztásuk révén folyamatosan élik fel az erőforrásait. (Az átlagos magyar polgár is a természetet kizsákmányoló luxusfogyasztónak tekinthető még akkor is, ha fele annyi kárt sem okoz mint egy átlagos amerikai.) A természettel való békés együttélés egyszerűen elemi érdekünk, mert olyan nagyokat üt vissza, ami az emberi civilizációt megsemmisítheti, és jelenleg pontosan e felé haladunk. Azonban az egoizmus és képmutatás felszámolása nélkül nem lehetséges a természettel való békés együttélés: energia,- és anyagtakarékosság, visszafogott táplálkozás, biodiverzitás támogatása, körforgásos gazdaság, stb.- a természetet nem csak szeretnünk kell, hanem tisztelni is, ha a civilizációnk túl akarja élni a következő évszázadokat.

Táplálkozásunk nem különbözik életünk más területeitől, ugyanazt a szervezett káoszt mutatja, mint ami egész életünkre általában jellemző. Korunk embere a szupermarketekben éli ki elfajzott (akciós árukra) vadászó és (fölösleges bogyókat) gyűjtögető ösztöneit. Halálra esszük magunkat, miközben az egész bolygót is lassan felzabáljuk. A táplálkozás, hogy mit együnk és mit ne, különös módon hitrendszerbeli, identitási kérdés is lehet sok esetben, és mivel egy jól megfogható témáról van szó, annyit beszélünk róla, hogy teljesen túltoljuk a biciklit. Sokféle okai lehetnek annak, hogy valaki kerüli bizonyos ételek fogyasztását, egy vegetariánus például mondhatja azt is, hogy ő nem kér a fejlett civilizációnk képmutatásából, amikor az ember nem saját kezűleg öli le az állatokat, hanem egy vágóhídon tömegesen dolgoztatjuk fel ipari termékké.

Amikor arról beszélünk, hogy régen mennyivel egészségesebben táplálkoztak, akkor valahogyan misztifikáljuk a valójában nem meghatározható „régi korok” szokásait, minthogy ezek nagy részében a táplálkozásunk közel sem volt optimális, sőt az emberek általában nagyon is alultápláltak voltak, a mezőgazdaság elterjedése óta jórészt gabonákon éltek. Írországban például az 1700-as években meghonosodott az újvilági eredetű burgonya termesztése, és a lakosság pár évtized alatt 2 millióról 8 millióra nőtt, majd 1840-ben, amikor bejött a burgonyavész, az emberek nagy része éhen halt vagy Amerikába emigrált. A népesség pár évtized alatt 4 millióra esett vissza, jelenleg is csak 5,5 milliós. Manapság a burgonya egy lenézett táplálék, amit nem tartunk nagyon sokra, régi korok emberének esetleg egy kincs is lehetett, a Szovjetunió összeomlása után például a belorusz lakosság nagy része évekig főként ezen élt.

A fenti példa arról szól, hogy a filozófiai megközelítés mindig egy tágabb perspektívából vizsgálódik, mint amiről a mai vitáink zajlanak, és mindig valamilyen középutat keres a szélsőségesen elfogult nézetek között, és nem minden magától értetődő, ami annak tűnik.

Így például az sem, hogy az ételeknek ízletesnek kell lenniük, ez évszázadokon vagy inkább évezredeken keresztül nem is volt szempont, ténylegesen a 20.század második felében vált azzá. Az ízletes ételekből egyébként hajlamosak vagyunk többet fogyasztani, mint amennyire szükségünk van. Gyermekkoromban az a mondás járta egyébként, hogy „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért élünk, mert eszünk.” Tehát legyen a táplálékban némi fehérje, kalóriát adó szénhidrát és zsiradék, a bélbacik számára rostok. Az, hogy friss legyen, az sem volt mindig szempont, például sokan az avas szalonnát ugyanúgy szerették, volt füstölés és sózás, mivel a mélyhűtést még nem ismerték, sőt hűtés is alig volt, legfeljebb télen összegyűjtött jégtáblákkal. Régi korokban az idő, energia és a jövedelmek nagy része még élelmiszerekre fordítódott, ma már ez általában 30% alatt marad, sőt jobb helyeken csak a tized részét teszi ki.

Bár nem összehasonlítható az akkori életmód a maival, sőt a kalóriaigény inkább több volt mint manapság, ahol többségünk ülő életmódot él, az összkalóriafogyasztás jóval alacsonyabb volt. Számomra az ajánlott napi 2200 kalória, de még a fogyókúra esetében is alig tudtam megállni 2300-2400 kalóriánál. Úgy látom, hogy mindenféle diétára alapozott fogyókúra humbug, vagy legfeljebb időlegesen ad eredményt, utána visszaszedjük. Az egyetlen járható út, ha mérleggel mérjük az ételek mennyiségét és számoljuk a kalóriákat.

Az is egy érdekes kérdés, hogy minőségi táplálékot kell-e fogyasztanunk, a filozófiai megközelítés szerintem itt is a középút: Ami másnak elég jó, az nekem is jó kell, hogy legyen. Ha mindenki a legjobb minőséget fogyasztaná, akkor több lenne a hulladék, már így is túl sok élelmiszer megy a kukába. Az is tény, hogy ahol tömegtermelés van, mennyiségre optimalizálunk, ott a minőség valamivel gyengébb lesz, a két tényező fordítottan arányos, és ki vagyok én, hogy nekem különleges minőség jár, amit több mint 7 milliárd ember sosem engedhetne meg magának?

Az is fontos persze, hogy nézzük meg, minden ott van a címkén: sok só, cukor, tartósítószer, adalék anyag (többnyire az ultrafeldolgozott ételekben, de nem csak ezekben) viszont már ártalmas, ilyen élelmiszert tanácsos csak ritkán fogyasztani, mondjuk hetente 1-2 alkalommal. A főzés a legolcsóbb és legegészségesebb, de most tegyünk a szívünkre a kezünket, a többség vagy nem tud főzni vagy nem szánja rá az időt és energiát. A két szélsőség, ami jellemző az extrém igényes vagy a teljesen igénytelen táplálkozás.

Mindenből a túl sok okozhat gondot, túl sok húst se nagyon ettek az emberek régen, főleg nem a pórnép, nem véletlen, hogy a köszvény a gazdagoknál jelentkezett csak, éppúgy ahogy mostanában a túl sok szénhidrát miatt a a cukorbetegek és elhízottak száma hirtelen megnőtt a kevésbé fejlett országokban.

Egyébként elég egyszerű megnézni, hogy különféle táplálkozási divatoktól függetlenül mi az egészséges, az is fontos infó, hogy a családban mik voltak a jellemző betegségek, vagy ott vannak még a saját vizsgálati eredményeink is. Egyébként ez a „testszégyenítés” téma sem egyértelmű, mert a súlyfelesleg lehet még alkati kérdés, de a kóros elhízás ma már orvosilag és diétásan is kezelhető. Az elhízás egyébként amiatt járványszerű, mert mindenki lehet mások számára egy hibás követendő példa, a súlyfelesleg lehet egyes helyeken újfajta normalitás, ahogyan ezt én is megfigyeltem.

Ettől függetlenül érdemes megfigyelni, hogy a szervezetünk is jó jelzéseket tud adni, például ha valamilyen erjesztett élelmiszerben van valami olyan összetevő, ami számára nagyon hasznos, a lényeg ilyen esetekben is a mértéktartás.

Az is egy jó megközelítés, hogy amit régen ettek az elődeink, abból is kiindulhatunk, kicsit megvariálva, például kevesebb legyen a telített zsír, fehér kenyér, tészta és több legyen benne a zöldség, cukorforrásként pedig leginkább gyümölcs.

Abba is érdemes belegondolni, hogy mennyi fölösleges idő és energia megy el az élelmiszerüzletekben való variálással, az egészet le lehetne egyszerűsíteni: Megadni egy vásárló kosarat, amiben mindig lennének különféle helyben termesztett szezonális zöldségek is, és automatikusan ezt megrendelni, kis variálásokkal, majd egy adott helyen átvenni. Szerintem ez lehet a jövő zenéje, nem kellene az egész témát annyira túlvariálni, hét napból hat lehetne aránylag igénytelen táplálkozás, egy nap viszont nagyobb családi vagy baráti körben, gazdagabb és minőségi.

Mindenki tudna egy öt pontos listát írni azokról a hülyeségekről, amikről az utódaink nem tudják majd eldönteni, hogy sírjanak-e vagy röhögjenek rajtuk. Az én szubjektív listám per pillanat valahogy így néz ki.

1.Hosszú élet vágya

Sokat olvasunk arról, hogy mi a hosszú élet titka, mivel mindenki szeretne nagyon sokáig élni, de arról sokkal kevesebbet, hogyan tartalmasabban és hasznosabban eltölteni ezt az időt. Vannak például egyes szigetek, ahol az emberek a civilizációtól és annak ártalmaitól elzárva, száz évig élnek, de ki az közülünk, aki komolyan válik egy ilyen helyen folytatott életre? A kérdés azonban ennél sokkal keményebb módon is feltehető. Ki szeretne úgy sokáig élni, ha az utolsó egy-két évtizedét demensként éli meg? Ki szeretne úgy élni, ha annyira elszegényedik, hogy már nélkülöznie kell utolsó éveiben? A legfontosabb kérdés azonban szerintem továbbra is az, hogyan tudunk elég sokáig jó egészségben élni, tartalmas kapcsolatokkal, értelmes napi célokkal, másokat segítve? Menne a dolog anélkül, hogy behúzott nyakkal folyton csak panaszkodnánk és sopánkodnánk másoknak, és mindig csak megúszásra játszanánk, hogy „valahogy túléljünk”, állandó defenzívában érezni magunkat,- ami a magyar nyugdíjasok túlnyomó többségére jellemző? „Jaj, bocsánat, hogy élek” – mentalitással.

2.Naivitás a vegyszerekkel szemben

A vegyszereket tanácsos elkerülni, de nem mindig megoldható, sőt néha anyagiakban mérhető kérdés is lehet. Legtöbbször nem az a gond, hogy nincs rá írva a vegyszerre, hogy milyen ártalmat okoz, a gyártók ráírják, és azt is, hogy ne lélegezzük be nagyobb mennyiségben, maszk, gumikesztyű stb. szükséges lehet. A naivitás ott van, hogy sokan nem törődnek vele, mert eleinte az embernek kutya baja, a problémák évekkel később jelentkeznek. Az amerikaiaknál szokás akár millió dolláros kártérítéseket is kérni egészségügyi alapon, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem is tartották be a gyártó által előírtakat.

Minden vegyszernél alapelv, hogy nem a használat ténye, hanem sokkal inkább a dózis számít, az összmennyiség, de vegyszer ilyen szempontból a cukor is, a túl sok só, szénhidrát vagy zsír, ezek is mind vegyszerként működnek, ha többet fogyasztunk belőlük, mint amire a szervezetünknek szüksége van. Nem fogja lebontani, hanem tárolgatja zsír formájában, ez az elhízás folyamata. Gyógyszereket is túlzásba lehet vinni természetesen, vagy éppen az alkoholt is, ami szintén vegyszer, valójában nem több mint egy erős oldószer, amit aromákkal ízesítünk, és akkor még a különféle drogokról nem is volt szó.

3.Az idióta fogyasztó

A jövőben, amikor a környezeti feltételek már annyira leromlanak, hogy alig lesz elengedő élelmiszer, teljesen ki fognak akadni azon, hogy bepanaszolták a fogyasztóvédelemnél azt a csokigyártót, aki 10%-kal csökkentette a termék nagyságát. Pardon, de mégiscsak egy luxuscikkről van szó, nem alapvető élelmiszerről. Ennél is fontosabb, hogy ki lehet írni, nálunk is ott van kiírva a boltokban mindennek az egységsúlyra (általában kg-ra) vetített ára, az idióta fogyasztó arra nem képes, hogy összehasonlítsa ezeket, pedig így lehet leleplezni a termékzsugorítást. (Én egyébként szoktam is nézni a címkén.) A legnagyobb gond azonban, hogy mindent túlzabálunk, inkább az XL-es méretű nagy csomagokat kell betiltani mint a kicsiket, hiszen az emberek többsége olyan, ha valamiből több van otthon, akkor többet is fogyaszt, mert ilyen az ősi, paleolit ösztönünk. (Akkoriban még nem tudtuk, hogy holnap is lesz-e elejtett vad, vagy talán hónapokig nem lesz megint ilyen.) A fogyasztó értelmi színvonala pedig egyre csak csökken olyannyira, hogy egyszerűen felzabálja a saját környezetét, aztán meg majd nem érti, hogy mért omlik össze a civilizáció.

4.Az „amerikai álom” kulturális romboló hatása

Ha mindenki sikeres akar lenni, az egy önsorsrontás, hiszen egy sikeresre jut tíz vagy száz vagy még több sikertelen, attól függ, hol húzzuk meg a határát a sikernek. A világ minden részén terjed ez a minta és óriási egókat hoz létre, a társadalmi elvárás keltette stresszről nem is beszélve, a másik oldalon nagyon meg ott a sok boldogtalan ember, akik csak az anyagiakban mérhető siker fogalmát ismerik. Aki az életének egy szakaszában viszonylag sikeres, többnyire elszórja a pénzét hülyeségekre, ebben élve ki magát, aki meg „senkinek” érzi magát, neki jöhet menekülésként a drog vagy az alkohol, társadalmi közegtől függően. Nem véletlen, hogy a drog elleni küzdelem mennyire sikertelen, ha levágják az egyik fejét, mindig nő egy másik, mert akik nem találják a helyüket az életben, vagy általában nagy nyomás alatt élnek, ők hajlamosabbak rá leginkább, hogy keressenek mindig valamilyen új anyagot vagy gyógyszert.

5.Fanatikus politizálás

A közügyekről való beszélgetés természetes, sőt szükséges része az életünknek, viszont a politika olyan mint egy drog, rá lehet kattanni, ha az ember túl komolyan veszi. Egyrészt senki nem tudja átlátni teljesen azt a rendszert amiben él, a jövőt illetően is mindenki csak találgat,- emiatt egy kis visszafogottság és szerénység nem ártana időnként. Képesek vagyunk lerombolni azt, amiben élünk, viszont ami jön helyette, az nagy valószínűséggel sokkal rosszabb lesz. Másrészt a politika mindig a pénz és az érdekek világa, ha vitatkozunk az olyan, mintha azt mondanánk, hogy „inkább adják nekem a pénzt mint neked”, vagy annak aki nekem szimpatikus. Én nyilván azt fogom megindokolni, hogy mért én kapjam, vagy az a csoport kapja a többet, akivel én azonosulni tudok, de te is meg tudod tenni ugyanezt, és akármilyen bonyolult jogászi logikát vagy ideológiát kerítünk is a véleményünk mögé, a két álláspont kizárt, hogy tudjon találkozni.

Tényleg életszerű lenne, hogy „Jaj, belátom, ti kell, hogy kapjátok a pénzeket, mi majd legfeljebb éhezünk egy kicsit…” Valahogy így nézne ki, ha meg tudnánk győzni egymást. Viszont ahelyett, hogy kicsit beszélgetnénk csupán és megismernénk egymás nézőpontját, teljesen képmutató módon, zsigeri ösztöneinket jól álcázva, elkezdjük győzködni a másikat arról, hogy nekünk van igazunk, a másik meg téved.

Zsigeri ösztönök, elcsúszott értékrendszerek, zéró empátia, képmutatás a köbön, olyasmiről vitatkozni, amihez nem értünk, miközben a józan ész a fasorban sincs,- erre vagyunk képesek jelenleg.

Nem amiatt lehetetlen, amiért sokan gondolják, mert az óriásvállalatok a profit érdekében fogyasztó zombivá teszik az embert, és bár van ebben is igazság, a probléma ennél sajnos sokkal mélyebb, mint hogy elég lenne erről a fajta vonatról való leszállás.

A „harmóniában élni a természettel” – ez nem több mint egy hangzatos szólam, aminek a megvalósítása eléggé problematikus.

A természet ugyanis nem egy kellemes hely, kevés táplálékot nyújt az embernek és a hőmérsékleti viszonyai sem ideálisak. Ha szó szerint értelmeznénk a „természettel való harmónia” létrejöttét, az egy nagyon kegyetlen, darwinista jellegű alkalmazkodási folyamat lenne, amire csak kevés ember lenne képes, ráadásul a „természetesnek” megfelelően szabályozatlan és folyton változó életfeltételek között.

Mi egy olyan országban élünk, ahol a természet fogalma viszonylagosan kiegyenlített és kiszámítható viszonyokat képvisel: nincsenek sivatagok, extrém hidegek és forróságok is nagyon ritkák, nem esünk sem hurrikán-, sem tornádóövezetbe. Ugyanez a szó, hogy „természet”, azonban teljesen mást jelent például a trópusokon élők nagy tömegei számára. A mi természetvédelmünk ideája tehát nem terjeszthető ki másokra, ráadásul a körülmények nálunk is megváltozhatnak, akár az elsivatagosodás irányában, akár egy újabb jégkorszak eljövetelekor, a kettő ráadásul egymás után, sőt még egyidejűleg is bekövetkezhet. Finomításra szorul tehát a „természettel való harmóniában élés” gondolata, mert ha komolyan vesszük, ez egy lehetetlen követelmény számunkra.

A természet szeretete mindenképp a jómód egy alapvető szintjét feltételezi, a fázás és éhezés megszűntét, de ez leginkább az urbanizálódás folyománya, hiszen a városokban vagy városias falvakban élő modern kori ember számára a fizikai és idegi megterhelést kiegyensúlyozó hatása miatt vált fontossá. (Nem véletlen tehát, hogy a turizmus, természetjárás és hegymászás csak elvétve fordultak elő régi korokban, több ezer éven át senkinek eszébe sem jutott hegyet mászni vagy túrázni.) Csend, friss levegő, változatos, pihentető formák: a fás-virágos park vagy az erdő nem monoton, de nem is teljesen kaotikus, egy hegyvidék geometriája is teljesen egyedi, a vizek látványa nyugtató hatással van ránk. Temperált hőmérséklet, szabályozható fizikai terhelés, ilyen jellemzők miatt lett számunkra önmagában is fontos értékké a természeti környezetünk, és mindez kapcsolódik a nem tudatos, érzelmi alapú természetvédelemhez.

Lehet ugyan példát hozni arra, hogy például a régebbi korok pásztorai vagy földművesei ezt az együttélést szintén megvalósították, azonban egy fontos észrevétel velük kapcsolatban, hogy ennek ára a fizikai létminimumon való élés volt. Kevesebbet dolgoztak korunk emberénél és nem halmoztak fel vagyont, tartalékot sem, aminek az volt a fő oka, hogy a magántulajdon akkoriban számukra vagy nem létezett, vagy nagyon bizonytalan volt. Mivel bármilyen tulajdonuktól megfoszthatták őket szinte bármikor különféle fegyveresek, vagy el is vehették tőlük a feljebbvalóik, emiatt nem is törekedtek rá, hogy a természetből a maximumot hozzák ki. Az eszközeik is egyszerűek, könnyen előállíthatók voltak, a tartalékot ínséges időkben mindig a föld és a természeti környezet jelentette. Akikről családilag emlékeket őrzünk, ők már mind felszabadított jobbágyok voltak, akik az ipari forradalom idején már árutermelést folytattak.

A természettel való harmónia megőrzése ugyanabból a perspektívából születik, mint a gazdasági fejlődés leállításának elve, tehát azok hangoztatják, akiknek sokkal több a vesztenivalójuk, mint az a nyereség, amit még remélhetnek, nem pedig az emberiségnek az a túlnyomó részének a szempontjából, amelyik a fizikai létminimum szintjén él.

A harmóniában élés ellentéte, a természet leigázása az összes 19.századi és 20.század eleji ideológia sajátossága volt, a kommunizmusban, fasizmusban és liberalizmusban is megjelent, ez viszont egy hasonlóan szélsőséges téveszme. Érthető módon abból fakad, hogy az emberiség szeretett volna véget vetni a kiszolgáltatottságának a természet erőivel szemben, és mivel az embernek a környezetére gyakorolt hatásait nem ismerték elég alaposan, ezért jött létre ez a mai szemmel nézve „elvetemült” újkori gondolat. A természettel való harc mai szintjén az ember a saját életkörülményeit teszi lehetetlenné, ráadásul megszámolhatatlanul sok formában, a járványoktól kezdve a felmelegedésen és vízhiányon át az élelmiszer termelés ellehetetlenítéséig.

A természettel való foglalkozásunk érzelmekkel telített, és érdemes néha ezektől az érzelmeket zárójelbe tenni, mert félreviszik a gondolkodásunkat. Sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban élt csupán az ember vadászó-gyűjtögető módon harmóniában a természettel, azóta viszont folyton pusztítja azt. (Évezredek óta csupán elvétve találunk már a Földön vadászó-gyűjtögető közösségeket.) Erdőket taroltunk le, nagy ragadozókat és nagy növényevőket irtottunk ki, a mezőgazdaság sok esetben tönkretette a talajokat, mivel azok kimerültek vagy az öntözés miatt elszikesedtek. Mindennek az ember végtelen hedonizmusa és biztonságra törekvése volt az oka, olykor kultúrák összeomlásához vezetett mindez, a fő különbség ezekhez képest a mai korban, hogy jelenleg a globális szintű összeomlás veszélye áll fenn.

Jelen tudásunk alapján viszont alapvetően téves és olykor demagóg eljárás a természetesség követelményét példaként állítani a mai mezőgazdasági gyakorlat vagy akár lakóhelyi környezetünk számára. A „természettel való harmóniában való élés” nem több egy szép, giccses szólamnál, hiszen akik ezt látszólag megtehetik, az ő társadalmi hátterükben mind luxus szintű életkörülmények rejlenek, habár ez kimondatlan marad, de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akik ki is mennek a természetbe és hetekre ott élnek, a modern technológiával a hátuk mögött teszik ezt. Nem mondanak le a komfortot és jólétet biztosító eszközökről, a természetben való élés helyett sokkal inkább „turistáskodásról” van szó. (Parasztosan szólva, nem csinálnak bele a kútba, csak a szélére és belelökik.)

Ha az érzelmes és korlátolt beállítódásainktól el szeretnénk mozdulni a racionalitás irányába, akkor a természettel való békés együttélés tűzhető ki észszerű célként. Ennek alapfeltétele, hogy a természetnek a lehetőségek szerinti minél nagyobb része maradjon meg védett, az emberi tevékenység által nem háborított állapotban,- ami viszont csak olyan, többnyire intenzív és hatékony eljárások révén lehetséges, amik lehetővé teszik például a termőföldek egy részének a művelésből való kivonását, és helyettük erdők, gyepek létesítését. A mezőgazdaság célja mindig is az árutermelés volt, és a szerves anyagok és a víz megtartásának fő célja sem valamiféle természetvédelmi ideál, hanem a nagyobb termésbiztonság érdekében tesszük ezt.

A természet tehát egyáltalán nem valami „szent dolog”, akik annak tartják ők meglehetősen képmutatók, mert agresszívek vele szemben, nem direkt módon csak úgy, hogy a luxusfogyasztásuk révén folyamatosan élik fel az erőforrásait. (Az átlagos magyar polgár is a természetet kizsákmányoló luxusfogyasztónak tekinthető még akkor is, ha fele annyi kárt sem okoz mint egy átlagos amerikai.) A természettel való békés együttélés egyszerűen elemi érdekünk, mert olyan nagyokat üt vissza, ami az emberi civilizációt megsemmisítheti, és jelenleg pontosan e felé haladunk. Azonban az egoizmus és képmutatás felszámolása nélkül nem lehetséges a természettel való békés együttélés: energia,- és anyagtakarékosság, visszafogott táplálkozás, biodiverzitás támogatása, körforgásos gazdaság, stb.- a természetet nem csak szeretnünk kell, hanem tisztelni is, ha a civilizációnk túl akarja élni a következő évszázadokat.