A szokásos érvek, amiket az egyre katasztrofálisabb környezeti folyamatok megállíthatatlansága mellett fel szoktak hozni, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

 1.GDP növekedés kényszere és a demokratikus választási rendszer

Nincs ilyen kényszer, Japánban már évtizedek óta alig nő a GDP, a kormányzás mégis stabil. Az emberek számára az életminőség fontosabb is mint az anyagi jólét, így például sokkal többen szeretnek zöldövezetben lakni mint a pusztaságban, még ha a parkosítás alig növeli is a GDP-t. A Fidesz is többször megmutatta a választási kampányában (más országban is lehet találni nagyon sok példát hasonlóra), hogy az emberek nem mindig az anyagi érdekeik mentén szavaznak, más tényezők mint például a biztonságérzet is fontosabb számukra, tehát a Maslow-piramis alsóbb szintjén levő szükségleteinkre is jól lehet kampányt építeni. Sőt, ha az embereknek értelmesen elmagyarázzák, hogy bizonyos intézkedések szükségesek, akkor hajlanak afelé, hogy elfogadják. (Ráadásul a GDP nem csak az ipari és beruházási teljesítménytől függ, hanem az immateriális javak is növelik.)

A gyakorlatban nem érvényes az elv, hogy a demokráciában eleve csak négy éven belül teljesíthető ígéretekről lehet szó, ha ez így lenne, akkor a diktatúrák egy része jobban óvná a környezetet, de nem ez a helyzet, sőt a diktátor számára egyáltalán nem is léteznek környezetvédelmi szempontok, mert csak a hatalom érdekli.

 2.Nincs mit tenni, fogyasztói társadalomban élünk

Ez egy felelősség hárító mondat, a társadalmak között nagy a különbség, ahol az energia a legolcsóbb (USA) ott messze legmagasabb a fogyasztás szintje is, azonban az energiaárak sehol sem tartalmazzák az okozott környezeti károk mértékét. Régebben sokat szidtuk a különféle energialobbikat, mostanában vajon mért nem tesszük, mért nem tüntetünk ellenük? A nagy olajcégek nemcsak hogy nem fizetnek a környezeti károkért, de még állami támogatásokat is kapnak. Mi a helyzet a különféle egyéb lobbikkal, például az élelmiszeripari lobbival, amely a jelenleg fenntarthatatlan szintű húsfogyasztást propagálja? (Az emberek sosem fogyasztottak, és nem is dobtak ki annyi élelmiszert, főként feldolgozott hústerméket mint manapság.)

Folytathatnám a sort, de nyilván az olvasók nagy része már ettől is indulatos lesz, és itt bújik ki a szög a zsákból, hogy mennyire zsigeri, hatalmi kérdésről van szó. Amíg hatalmi kérdések mentén beszélgetünk, a környezetünk védelmének esélye sincs, hiszen a problémát éppen ez hozta létre: a környezettel szembeni és egymással szembeni kielégíthetetlen hatalomvágyunk.

 3.Minden érvelés arról szól, hogy mért nem fog működni

Nyilvánvalóan be nem vallott feltűnősködés és titkolt hatalmi vágy okozza, hogy nincs együttműködés, mindenki csak arról beszél, hogyan lehet összedönteni minél gyorsabban a jelenlegi rendszert, arról viszont nincs, hogy mit lehet tenni. Így például teljesen egyértelmű, hogy tökéletes energiaforrás nem létezik, mindegyiknek vannak hibái: energiasűrűség, rendelkezésre állás, geopolitikai kitettségek, biztonság, környezetterhelés, lakókörnyezetre gyakorolt hatás stb. mindegyiknél más. Mivel a zöldenergiát nem kell „bányászni”, a fosszilis pedig egyre nehezebben hozzáférhetővé válik, ezért idővel mindenképpen rá leszünk szorítva az átállásra, azonban az átmenet túl lassú, nem beszélve arról, hogy a zöldenergia létesítményei is terhelik a környezetet.

 4.Laikusok vitáznak tudományos kérdésekről

Arról például kár vitázni, hogy mekkora egy benzines és egy elektromos autó környezetterhelése, ez ebben a formában egy jól meghatározható (tól-ig határok közé szorítható) tudományos kérdés, a különféle kalkulációkat össze tudjuk hasonlítani. Általánosságban elmondható, hogy a saját szakmájukban való elismertségüket feltehetően hiányoló, feltűnősködést kereső tudósok hülyítik a közvéleményt, ami teljesen etikátlan, ha az illető nem a szakmabelivel vitatja meg a felvetését. (Itt megint jól látható a hatalmi motívum.)

Nem akarom pusztán tudományos kérdésre szűkíteni azt, ami nem az: a praktikum, megszokás és a kényelem is nyilván szerepet fog játszani a választásainkban, a gazdaságosságról nem is beszélve. Többféle szempontból is előnyös kell, hogy legyen az újfajta megoldás, ami megint nem lehet tökéletes, csak több tényező tekintetében is jobb mint a jelenlegi.

 5.Mért nem firtatjuk az elitek példaadó szerepét?

Aki pénzhez jut, azoknak a nagy része legbelül egy Miki-egér, mert csak akkor látja magát nagynak, ha kastélyt épít, nagy kocsikból álló flottája van, repülővel járja a világot, évente többször lecseréli a ruhatárát stb. Az emberek mindig azt másolják, amit a számukra mérvadó személyektől látnak, ezért amíg nem terjed az aszketikus életmód divatja, addig esélyünk sincs a katasztrofális folyamatok megállítására.

 6.Néhány javaslat a hogyanra

Az energiaigényünk drasztikusan lecsökkenthető, de csak ha van ilyen irányú társadalmi elvárás és fogadókészség. Jó tudni, hogy általánosságban, ha például te nagyon sokat repülsz és mindenhova kocsival mész, azzal közvetett módon az én környezetemet is károsítod. A vásárolt termékek legalább felét nem fogjuk használni, tehát érdemes lecsökkenteni a kacatok felhalmozását. Ha környezetterhelési adót kapnának a nyakukba például a fast-fashion cégek, Temu és hasonlók, az inkább az ázsiai gazdaságokat érintené negatívan, nem annyira a helyi termelést. A beruházások esetében is az anyagtakarékosabb, organikus építészetet kellene segíteni, például kevesebb vasbeton felhasználására ösztönözve (Ami látszólag egy naivság a részemről, de mégsem az, ha központilag előírt pályázati feltételekben eleve benne van.)

A vízgazdálkodást el kellene már kezdeni végre: például a jól gondozott gyepeket nyáron nem szabadna tovább locsolni, hanem hagyni kell kiégni (úgyis megújulnak), önkéntes és település szinten indokolt mértékű vízkorlátozásokra van szükség. A víztakarékos mezőgazdasági gyakorlatokat és a vizek megtartását általánosságban is fejleszteni kell, mindenki erről beszél, de vajon hol van egy sokféle lépést tartalmazó program és hol vannak az akciótervek? Megy a nagy ködösítés, de arról például senki sem beszél, hogy EU támogatással jár a „zöldítés”, a talajt és a környezetet védő gyakorlat (például másodvetésű takarónövény), amit a gazdák ki is használnak, és valójában már ez is egy része a programnak.

Jó a húsfogyasztás, de egyrészt mértékkel, mivel a földek egy része kivonható lenne a művelésből és visszaadhatnánk a természetnek. Másrészt környezetbarát módon, például háztájiban helyben előállítva, vagy pedig a helyi környezeti adottságoknak megfelelően, például gyepen legeltetett állatok révén – ezek a formák a nagyüzemnél kevésbé környezetszennyezők.

 7.A körforgásos gazdaság szinte magától létrejön

Ha egy anyag vagy erőforrás szűkös vagy költséges, akkor az piaci alapú alkalmazkodást hoz magával, feltéve, hogy a politika nem szól közbe. Így például az alumínium öntvények 90%-a már régóta újrahasznosításból származik, a vasöntvények esetében is van hasonló folyamat, más fémek vagy papír, műanyagok, egyéb alapanyagok vonatkozásában is jó arányok érhetők el. Amennyiben az energia is költségesebbé válik, akkor jobban takarékoskodunk vele: lehet, hogy a légkondik éjjel nem fognak menni, amikor nincs napenergia, vagy számos energiaigényes ipari termék előállítását azokra az időszakokra programozzuk, amikor az energia per pillanat olcsóbb. A politika sokat segíthet a folyamatok beindításában, például a kutatás és fejlesztés finanszírozásában, de hosszabb távon az észszerűség is segíti azt, hogy a dolgok jó irányba menjenek.

 8.Háborúban nincs kecmec

A fentiek amiatt sem érvényesülnek, mert az egyre erősödő radikális mozgalmak a hatalmi arányok átrendezését tartják szem előtt, a szélsőjobb fogalomtárában például nem is szerepel semmilyen újfajta környezetvédelmi megközelítés, (erre példa az a miniszterelnök, aki ellehetetleníti a szélerőművek építését), de ennél is nagyobb kárt okoz a tudományellenességük. A háborús szemléletmód a legpazarlóbban bánik az energiaforrásokkal, hiszen mindent egy célnak rendel alá, és a követőik is csak egy valamiben hisznek: a hatalomban. A verseny tehát jelenleg arról szól, hogy ki tudja jobban kizsákmányolni a természetet mielőtt az végleg összeomlana.

Ez nem valami siránkozás akar lenni, hanem általam ismert konkrét bukástörténetek tanulságainak levonása. Az értelmiségi ember magasan képzelt és művelt személy, aki önálló véleményalkotásra törekszik. A bukása pedig lehet anyagi, erkölcsi, intellektuális, szociális értelmű is, ezek mind nagyon gyakoriak.

Az anyagi bukás a szakmai marginalizálódást és a karrierutak bezáródását jelenti, legalább három közeli ismerősöm esett ilyen csapdába. (Konkrétan munkanélkülivé váltak sok éves szakmai tapasztalattal a hátuk mögött.) Az általam ismert esetekben nem az intellektuális képességek szintje, hanem a szociális készségek hiánya volt ennek a fő oka. Főleg akkor fordul elő, ha az illető a saját értelmi szintjét átlag felettinek ítéli meg, és túlságosan erre épít, miközben két alapvető hibát is elkövet. Az egyik az úgynevezett „legjobb gyakorlatok” átvétele a szakmában, tehát a folyamatos gyakorlatias ismeretbővítés, ami mások munkájának megfigyelése által lehetséges – ennek az elmaradása. A másik, ami szintén kimarad a szociális kapcsolati hálójának a tudatos bővítése, és itt a tudatosságon van a hangsúly.

Erkölcsi bukás ritka, bár ilyet is láttam régebben, amikor egy illető, aki intellektuálisan kiemelkedett a környezetéből alábecsülte az érzelmesebb, ösztönösebb oldalát, és szerelmi kapcsolatba került egy beosztottjával. Abban a hiszemben tette, hogy ez titokban marad, holott mindenki tudott róla, ami a személyes hitelességét erősen csökkentette.

Az intellektuális bukás az értelmiség behódolása. (Houllenbecq írt egy ilyen című könyvet, amiben a bevándorlók előtti behódolás rémképét festette fel: amiben tévedett az volt, hogy ez a behódolás már sokkal hamarabb bekövetkezik a belső barbárok előtt.) Ennek is különféle esetei vannak, az egyik egyszerűen az, ha valaki rezonál a kormánypropaganda agymosására (ez a rezonancia nem bonyolultabb mint ami akkor lép fel, amikor valaki török szappanoperát néz, a szellemi színvonal is ugyanaz.)

Az ideológusok, janicsárok, rezsimszolgák most nem érdekelnek, mert ők jól számított anyagi érdekből adják el a lelküket.

Megfigyeltem ennek a behódolásnak egy érdekes típusát, erre különösen jellemző, ami a többi esetre szintén, hogy általában 50 éves kor után lépnek fel, amikor a szellemi rugalmasságunk csökken és a biztonságigényünk megnő. Ezt én a saját magam számára „Európa elrablása” címkével jelöltem meg, mert ami itt az európai civilizáció intellektuális értelemben vett csúcsa, hozadéka, az mind megy a levesbe, és az értelmiségi elfogadja nála intellektuális értelemben alatta járó személy irányítását. Ez nem baj, ha bizonyos területeken megtörténik, sőt jó is lehet, a gond inkább az, ha a teljes értékrendszerét, műveltségi szintjét, mindent beáldoz a kapcsolat érdekében. Személyes kapcsolat és társaság, jobb kapcsolatrendszer kereséséről van szó ilyenkor, a szociális okok döbbenetes pálfordulásokat eredményeznek.

Minden bukástörténet közös szála, hogy a szociális vonal tudatos építését és a gyakorlatias szemléletet az értelmiségi ember hajlamos elhanyagolni, mert nem tudja, hogy a saját fejében létrejövő modell mennyire korlátozottan és mennyi torzítással képes csak leképezni a valóságot.

A szakértelmiség jelentős része, az orvosok, mérnökök, jogászok is hajlamosak visszavonulni a saját elefántcsont tornyukba, a szakmai bástyáik mögé, ami a státusz és anyagi gyarapodás szempontjából talán előnyös is, viszont az élő társadalmi kapcsolataik rovására mehet. Az elme védekező üzemmódban, rutinból szeret leginkább dolgozni.

Nagyon jellemző, hogy a különféle értelmiségiek megpróbálnak időnként közeledni egymáshoz, de vélhetően a szociális készségeik hiánya miatt továbbra is megmarad az atomizáltságuk. Összefogás és együttműködés helyett inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy a hollywoodi filmek által is terjesztett „magányos hős” ostoba szerepében tetszelegjünk. Óriási naivitásról van szó, ami nem ismeri fel a tudatlanság tehetetlenségi erejének nagyságát, nem tanul a múltból sem. A konzervatívabb felfogásúak még mindig nem akarják elhinni, abban a teljesen téves hitben ringatják magukat, hogy ami régen volt az alapvetően mind jó volt, csak a modern civilizáció rontotta meg az embert.

A mai korszellem is az értelmiség „lenullázódása” irányában hat, mert főleg a nagyhatalmak körében (USA, Oroszország, Kína) vált népszerűvé az a szemlélet, hogy minden megoldható erőből, ami a populizmus alapja. (Az MI szerepét még nem tudom felbecsülni ebben a folyamatban.)

Most jön az én kis szubjektív, saját kis siránkozásom: A kulturális hanyatlás korába léptünk, a tudomány népszerűsége csökkenőben, terjed a tudatlanság, romlik az oktatás színvonala, az egy perces ostoba tik-tok videók szintjére süllyedt. Az egyetemeket és akadémiákat szétverik, beszántják. Ma még az éghajlatkutatást és bizonyos gyógyszeripari fejlesztéseket tiltanak be, felkészül a részecskekutatás, kozmológia, internet (nem kell betiltani, elég a támogatásokat megvonni és a hozzáférést csökkenteni.) A feudális önkény visszatérését jelzi, hogy Trump a vámokat részben személyes szimpátia alapján szabja ki az egyes országokra: Svájc nem volt neki szimpatikus, kaptak is minden indoklás nélkül egy jó nagy vámtételt a nyakukba.

A Föld hamarosan ismét 6000 éves lesz. Minden tudásunk hit alapú, az hogy létezik egy Amerika nevű kontinens, számomra igaz állítás, bár még sosem voltam ott, de minden másfajta magyarázat sokkal, de sokkal kevésbé hihető lenne. A lényeg mindig az, hogy a számomra megbízható személyek és információs csatornák mit mondanak, - ez az oka annak, hogy a tudatlansággal és bigottsággal való küzdelem teljesen reménytelen.

Az értelmiség ugyan sose volt alkalmas a társadalom vezetésére hatalmi pozícióból, sőt a tanácsait is általában figyelmen kívül hagyták a politikusok, viszont adott egyfajta gondolkodási keretrendszert, világszemléletet. Ennek is vége van, a keretrendszer fokozatosan tágul, az összes társadalomtudományi és természettudományi elméletek egyre inkább megkérdőjeleződnek, de nem azzal a céllal, hogy megvitassuk, hanem hogy arra a megállapításra jussanak egyesek: vagy így van, vagy nem, mindenki döntse el maga. Nyomul viszont nálunk is és sokfelé máshol különféle színekben a vallási fundamentalizmus és a katonás mentalitás, ahol nincs szükség gondolkodó állampolgárokra.

A történet lényege nagyon egyszerű: Az értelmiségiek elhitték, hogy nagyon okosak és képesek egyedül kitalálni a megoldásokat. (Az ész hübrisze.)

Akik nem olyan okosak, vagy ha okosak is, akkor nem annyira műveltek és képzettek: ők viszont felismerve a korlátjaikat összefognak egymással, ezáltal a primitív lehet adott esetekben működőképesebb is mint a kifinomultabb, ezt mutatja a konjunktúrában levő populizmus tejedése, ami most már világméretű összefogásnak/összeesküvésnek is nevezhető.

Nyilvánvalóan a globalizáció támogatói, haszonélvezői lesznek azok és nem feltétlenül azok tehát, akikre rámondják. Nagy valószínűséggel aki ezt a cikket olvassa, szintén „globalista”, mert globális termékeket, szolgáltatásokat használ: kocsival jár, benzint tankol, internetet használ, Kínában készült telefonja van, médiaszolgáltatókra fizet elő, külföldre utazik, import termékeket vásárol. Mivel mi szinte semmiből nem vagyunk képesek önellátásra, ami részben adottság, részben termelékenységi probléma, és mivel a lakosság nagy része fogyasztói mentalitású, ezért nagyon kevesen vannak, akik ne lennének a globalizáció haszonélvezői és tettekben ne támogatnák azt. Tehát az, hogy „vásárolj magyar árut” szépen hangzik, de nem biztos, hogy amit magyarnak tartasz, abban ne lenne egy jelentős külföldi hozzáadott érték (élelmiszerben pl. takarmány, műtrágya, szállítási költségek formájában), másrészt úgyis a még elfogadható minőséget fogjuk megvenni azért a pénzért, amennyink van és a kereseteink nem túl magasak.

A legtöbben a szakmánkból kifolyólag is globalisták vagyunk, külföldi cégekkel dolgozunk együtt vagy külföldről származó anyagokat használunk fel, itt is van már egy ellentmondás, hogy talán mégse szidjuk azt, amiből élünk. Aki persze egy feudális, nomád társadalomban szeretne élni, van lehetőség arra is, hajrá. Én magam inkább nem.

Lassanként olyan rendszerben élünk már, ahol mint Orwell regényében, egy központban határozzák meg a szavaink jelentését, például hogy mi a "globalista", per pillanat ki az ellenség és ki a barát, ki a magyar ember, in ha lehetne inkább a józan eszemre szeretnék hallgatni.

Nincs olyan tehát, hogy „globalista”, mert senki nem kap pénzt azért egy nem létező globális hatalomtól, hogy terjesszen valamilyen ideológiát, bár nem bánnám, ha mondjuk az ENSZ finanszírozna ilyen szervezeteket, én egy jó dolognak tartom, hogy létezik az ENSZ és hasonló szervezetek, ahol a világ összes országa jelen van. Az pedig, hogy a globalizáció mennyiben jó vagy rossz, erről is tudnék írni, de akit érdekel az keressen könyveket és előadásokat, ez tudományos téma. A radikális konzervatívoknak ugyan zsigeri, de zsigeri alapon nem lehet értelmesen beszélgetni.

Tehát ez a „globalistázás" úgy marhaság, ahogy van (a helyesírás ellenőrző sem ismeri fel ezt a szót), kormánypropagandának jó lehet a zsigeri reflexek miatt, mert úgy működik, hogy végy egy idegen szót, amiről senki sem tudja, hogy mit jelent, legalábbis az átlagos műveltségű polgár nem fogja tudni: „liberális”, szuverenitás (ennek a jelentését mondjuk senki sem ismeri), migráns stb., de mondhatnám azt is hogy a közellenség legyen a Tarantula pók, mert ha beengedjük, megcsíphet, sőt ha azt a képtelen állítást tesszük, hogy szívni fogja vérünket, az se fog feltűnni senkinek, néhány szakember, ez esetben biológus kivételével. A lényeg, hogy legyen egy láthatatlan ellenség, akitől majd a jónép rettegni fog, de szerencsére itt van a jó kis kardos kormányunk, aki megvéd minket ezektől.

Elvileg a kormányunk a magyar vállalatokat védi, mondom elvileg, mert a gyakorlatban ez nem érvényesül, pár oligarcha jár csak igazán jól, miközben feneketlen zsákokba öntjük a pénzt úgy, hogy a magyar cégek valahogy nem lesznek versenyképesebbek. Az ördög a részletekben rejlik, a jól hangzó szlogenek csak eltakarják a valóságot.

Ennek ellenére ha finomítjuk, akkor lehet vitatkozni arról, hogy ki a „globalistább” és ki kevésbé. Tehát minél inkább a természetes munkamegosztást támogatja valaki, annál inkább védi a helyi érdekeket, viszont aki távoli idegen hatalmakat támogat, az inkább nevezhető „globalistának”.

Jó, aki megteheti, mert olyan helyen él és annyi pénze van, vegyen helyi magyar árut (ha van egyáltalán), vagy minél közelebbit annál jobb, ne gyűjtsön felesleges kacatokat, sőt minél kevesebbet vásároljon. Üdülés menjen belföldre vagy a szomszédos országokba.

Aki Európában gondolkozik, az értelemszerűen még nem globalista, hiszen történelmünk során mindig jelentős volt a kereskedelem és a munkamegosztás a szomszédos országokkal, a legközismertebb a németekkel való kapcsolatunk, például ha német autót vásárlunk, abban is lehetnek nálunk készült alkatrészek. Európa egységét támogatni, az európai kulturális értékeket propagálni, ebben semmilyen globalizmus nincs, legfeljebb Európa-központú gondolkodás, ami egyfajta szemlélet, semmi több.

Ilyen szempontból viszont az már globalizmus, ha távoli földrészekről származó árukat és szolgáltatásokat fogyasztunk. Az USA szerepe már egy ideje lecsökkent, a kormányunk is egy időben szisztematikusan szorította kifelé őket, de nem is nagyon érdekli az amerikaiakat ez a régió, tehát aki az USA cégek hatalmától fél, az frissítse fel az ismereteit. (Bár lehet, hogy össze fog zavarodni, mert az USA megint a barátunk lett, igaz elvben a barátunk volt eddig is, de utáltuk...elmebaj.) Igaz, hogy vannak még az amerikaiaknak netes óriás cégei is, de azokból van kínai és egyéb is, és ezek mindenhol egyformán jelen vannak. Nem is kötelező ezeket használni, én például nem is értem, hogy mért használnak egyesek közösségi médiát a hírek megtekintésére, amikor arra megvannak a hírportálok, a közösségi portálok meg sok egyéb mindenre használhatók.

Tehát egy Európa központú szemléletből egyértelmű globalizmus a más földrészek nagyhatalmainak pozícióját erősíteni, például a kínai vagy szaúdi pozíciókat. (A gyarmatosítás esetében is rendszerint egy nagyhatalom más földrészen folytatott terjeszkedésére szoktunk gondolni.) A türk tanács is egyértelmű globalizmus, közép-ázsiai országokkal való együttműködés erőltetése szintén,- aminek lehet persze racionális gazdasági alapja is, hiszen a MOL és más magyar cégek is terjeszkednek ezekben a hozzánk képest kevésbé fejlett országokban.

Akik globalistáznak azoknak azt javaslom, hogy egy kicsit nézzenek magukba, mert meglehetősen zavaros, másrészt képmutató játékot játszanak.

Ahogyan a régi vágású kommunisták finoman, de teljesen egyértelmű módon támogatják a kormánypárt mostani rendszerét, abból is már lehet sejteni, hogy a kádári nosztalgiák mennyire erősen megjelennek benne. Nem állítok mindezzel semmi újdonságot, viszont érdemes összefoglalni a hasonlóságokat, mert többről van itt szó, mint felületes analógiákról.

Nyílt titok, hogy a magyar konzervativizmusnak erős gyökerei vannak a Kádár-rendszerben is, és habár a mostani rendszer gyakorlatilag tabusította az erről való diskurzust, mégis az lett a kollektív jólét egyfajta viszonyítási rendszere, egy puha diktatúra volt, ami tiltások, tűrések és támogatások alapján működött, ugyanezt éljük ma is a mindennapokban.

A külpolitikai irányvonal a közéletben például tabu volt, a kormány mondta meg, hogy éppen Izrael vagy bármelyik politikai rendszer aktuálisan a barátunk-e vagy az ellenségünk, kit illik utálni és kit szeretünk. Most ugyanez van, az egész kormánymédia most is szolgai módon követi a kormány irányvonalát (amit akkor Moszkvában határoztak meg, most annyiban más, hogy csak rendszeres egyeztetések zajlanak erről Putyinnal). Mindenkinek egyéni joga lenne, hogy ha neki éppen Bulgária vagy Szváziföld a szimpatikus, és ha ezt a szólásszabadság keretében kulturált módon kifejezi, azért nem kéne még „hazaárulózni”.

Kulturális téren is ugyanígy megvoltak a tiltott szerveződések (akkor a hippik, most az eltérő nem identitásúak), a megtűrt, vegetáló létre kényszerített értelmiségi csoportok szintúgy, vagy akkor is megvolt a kormányzati ízlésnek megfelelő könnyűzene és egyéb kulturális produkciók, amik maximális támogatást kaptak.

Akkoriban a pártkongresszuson határozták meg az ideológiai irányvonalat, manapság Tusványoson teszi ezt meg „a párt első titkára”.

A rendszerváltáskor jó hangzó szlogen volt az, hogy „gengszterváltás” vagy „módszerváltás”, de senki nem dolgozta ki, hogy pontosan mi is volt e mögött, bár annyiból helytálló volt a megnevezés, hogy ne legyünk naivak, minden rendszerváltás elitváltással is jár. A „vörös bárók” helyett a szintén rendszerkonform és kormányközeli NER lovagok vették át a terepet, ami önmagában nem lenne baj, ha velük együtt a magyar közép-, és kisvállalkozások is hasonló módon fejlődtek volna, de szó sincs erről, ez utóbbiak leginkább csak stagnálnak, viszont nálunk is amerikai sebességbe kapcsolt a vagyonkoncentráció.

A gulyáskommunizmust is igyekszünk megvalósítani, hogy mindenki számára legyen ha nem is annyira jó minőségű, de legalább az igénytelen táplálkozásnak megfelelő, olcsó élelmiszer. Ez a cél önmagában teljesen rendben is van és más régiós kormányok is törekszenek rá különféle eszközökkel, nálunk annyiban más a helyzet, hogy az állam nem száll be, hanem a multicégeket igyekszik sarcolni minden eszközzel (és olykor a magyar középvállalatokat is), ami nyilvánvalóan addig fog tartani, amíg az egész kiskereskedelmet át nem veszi a NER komplexuma.

Az olcsó lakhatás szintén egy cél, a rezsiszámlák alacsonyan tartásával, amivel szerintem egy kicsit túllőttek a célon, mert a magyar vállalkozásokra többlet terhet raktak és az energetikai korszerűsítés megtérülését is csökkenti.

Az olcsó, kamattámogatott lakáshitel megint régi téma, a Kádár-rendszertől kezdve sok kormány megpróbálkozott vele, és a lakásárakat éppúgy mint az államadósságot is mindig növelték az ilyen lépések, tehát aki nem tud hozzájutni az duplán rosszul jár. A magyar államadósság ugyanúgy mint Kádár idején, megint messze a legmagasabb a régióban, és habár pár évvel ezelőtt egy csökkenő, fenntartható pályán volt, ma már vége, semmi esély, hogy elfogadható szintre kerüljön. A megoldás nálunk is a török módszer lesz, az infláció pörgetése, a hiányt a lakosság pénzügyileg kevésbé tudatos rétegei fogják indirekt megfizetni a megtakarításaik leértékelődésén keresztül, mint az pár évvel ezelőtt is történt.

A munkás osztály ismét a paradicsomba megy, ami aktuálisan azt jelenti, hogy aki hamarabb munkába áll és nem szerez magasabb végzettséget, az jobban fog járni (például az adókedvezmények révén), ami érdekes módon egyedül csak nálunk jellemző, Európa más országaiban mindenütt növekszik és már eleve magasabb is a felsőfokú végzettségűek aránya (kivétel Dél-Olaszország, Románia, Bulgária). Látszólag van benne racionalitás, hiszen a hiányszakmák inkább a fizikai végzettséghez kapcsolódnak, de mégsem működik a dolog, mert a hiányszakmák továbbra is megmaradtak, a kormányzati intézkedések ellenére is.

Még egy feltűnő hasonlóság a régi időkkel, hogy a fő ellenségünk megint az imperialista nyugat, a rohadó kapitalizmus, az összes szenny onnan jön, és persze mi vagyunk a jövő. Az aktuális gonosz most nem Amerika, hanem Brüsszel, ami minden rossz forrása, miattuk nem tudunk rendesen fejlődni. A „keleti blokk” ismét létrejött, Oroszország, Szerbia, Belorusz, Kína alkotja többek között, és mi is a történelmileg hozzánk mindig nagyon kedves ázsiai barátainkkal együtt ennek a klubnak a tagja vagyunk. Az Európai Uniónak viszont csak azért vagyunk tagjai, hogy felbomlaszthassuk végre. (Legalábbis ez jön a kormánymédiából.)

A hatalom szintén centralizált, ergó autonóm, kormányfüggetlen szervezetek sincsenek már, önkormányzatiság csak papíron létezik, inkább a régi, központosított tanácsrendszer köszön vissza, hiszen az összes nyerő lap az állam kezében van. A tudományos és művészeti szervezeteket is már bedarálták, a „civil szervezetek” mind gyanúsak, hogy az államhatalom bomlasztása céljából jöttek létre. (Ez elég paranoidnak hangzik, de a logika lényege a hatalom és a pénzosztás teljes centralizálása, hiszen a hatalomnál csak egy jobb dolog van, a még nagyobb hatalom.)

Ez a mostani rendszer nem a létező világok legrosszabbika, legalább két ennél rosszabb rendszer is létezhet, az egyik a kemény diktatúra, amit a háborús logikák szoktak kitermelni és mi is afelé haladunk, bár reméljük nem lesz. A másik rossz lehetőség a rendszerváltás után is számos téren már megtapasztalt társadalmi anarchia, nálunk is ez még benne van a pakliban, a nagy populista népvezérek kiesése után gyakran beszokott következni.

A rendszer az első tíz év alatt, úgy 2020-ig csak mérsékelten mutatta a fent említett jellemzőket, én is alapvetően hasznosnak tartottam a kormányzat munkáját, a túl nagy hatalomcentralizációtól féltem csak, ami egyre inkább be is következett. Mostanában viszont az orbanizmus gazdasági téren a kifulladás jeleit mutatja, ismét a kádári langyos vízben élünk, ez a posvány a középszernek kedvez leginkább. A rendszer kiagyalói nem tudják, hogy mi az a hatékonyság, az egész rendszer ugyanúgy nem ismeri sem a termelékenységet, sem a valódi minőséget mint Kádár idejében. A piacellenesség keresztbe tett a hatékonyságnak, a korszerű fejlesztéseknek, a fiatalok látják ezt, és ezért nem is azonosulnak a kormánypolitikával.

A nosztalgia mindig arról szól, hogy fiatalok voltunk, az emlékek tehát mindent megszépítenek és most ha nem is tudatosan, de megint van egy olyan figura, aki felidézi számunkra a régi időket, nem véletlen, hogy mennyi nyugdíjas támogatja ezt a mostani rendszert.

Egész Európa tele van a politikai rendszerekből kiábrándult fiatalokkal, minthogy a politikai erőtereket a legtöbb helyen idős politikusok uralják és ily módon az idősebbek szempontjai jobban érvényesülnek. Nálunk sincs ez másként, a fiatalok jelenlétének a kormánypártban csak elhanyagolható hatása van: különféle jelmondatokat adnak a szájukba tesztelés céljával, előre megírt forgatókönyveket játszanak le, ők pedig finoman szólva próbálnak minél több jó pontot szerezni, miközben az fel sem merül, hogy akár önálló gondolataik is lehetnének.

Az idős politikai garnitúra nálunk különösebben nem törekszik arra, hogy a fiatalok számára kedvező viszonyokat teremtsen, kivételt képez a lakástámogatási és családtámogatási rendszer, de még ez sem hozzáférhető a többség számára, inkább csak a középosztálytól felfelé, a kevésbé jó anyagi helyzetben levők számára kevesebb előnyt jelentenek ezek a konstrukciók. Olykor csak az egyre emelkedő lakásárakat látják csak és a könnyen elérhető bérlakások hiányát, hiszen a fiatalok jelentős része nem szereti a röghöz kötést, inkább mobilisabb életforma hívei, főként amíg keresik a számukra testhezálló munkát.

Kormányunk viszont a feudális reflexek talaján törekszik az emberek röghöz kötésére, aminek egyik módja lehet az a lakástulajdon, amivel megtörténhet, hogy a kedvezményes hitelhez kapcsolt jogszabályok alapján egy bizonyos időtartamig nem értékesíthető, vagy pedig eleve olyan kevés a piaci értéke, hogy nem érdemes eladni. Ez egy munkaadópárti szemléletet támogat, mert ha a munkaerő kevésbé mobilis, akkor nehezebben fog tudni magasabb bért is kiharcolni magának. (Közhiedelem, hogy az egyik legjobb befektetés az ingatlan, ez azonban legfeljebb a jó helyen levő, energetikailag korszerű ingatlanok esetében lehet érvényes, de az is csak abban az esetben, ha a tulajdonos saját maga képes elvégezni az időnként szükséges felújítási munkák nagy részét. Összességében az ingatlan formába fektetett nem mobilis, befagyott pénzeszközök inkább csökkentik az anyagi gyarapodásunkat mint növelik, másfajta befektetésekkel összehasonlítva.)

A környezetvédelem egy tipikusan olyan terület, ami a fiatalok számára sokkal fontosabb mint az idősebbeknek, hiszen arról szól, hogy mennyire lesz élhető az ország pár évtized múlva, de erre a területre (például vízmegtartásra és szélerőművekre) nem nagyon akar költeni a kormány, sokkal több a szó mint a valós tett. A rezsicsökkentés vagy az, hogy az oroszokkal való kvázi szövetség miatt esetleg olcsóbban kapunk egyes energiahordozókat, ez a fiatalabb generációkat különösebben nem érdekli, hiszen ezeknek megvannak a hosszabb távú hátrányai is.

Az árrésstop is bizonyos nyugdíjas rétegeket céloz inkább azzal, hogy a számukra legfontosabb cikkek árát alacsonyabban tartja és a kereskedők átpakolják a veszteséget más termékekbe.

Az ország növekvő eladósítása szintén a jövő generációit fogja nagyobb mértékben sújtani, nem beszélve arról, ha a kormányunk titokban elkötelezi magát keleti irányokban és emiatt megerősödik a kínai és orosz befolyás, miközben kifelé sodródunk az EU-ból is, a felvett keleti hitelek és tőkeimport révén egy jövőbeli kényszerpályát jelölhet ki a jelenlegi politikai rendszer, a túl erős elkötelezettségek csökkentik a mozgásterünket. (Például a méregdrágán épülő Paks II. vagy a titkosított feltételekhez kötött kínai hitelek.)

Az sem jelez sok jót a jövőre nézve, hogy nincs igazán piacvédelem és a magyar vállalkozások védelme is inkább azokban a szektorokban jellemző, ahol kormányközeli nagyvállalkozók vannak jelen. Környezetvédelmi és piacvédelmi vonatkozása is vannak annak, hogy kínai kereskedőcégek most már légi úton is hoznak be rengeteg, kevéssé tartós árucikket például ruhaneműt, amit a fogyasztói mentalitásunknak köszönhetően tudnak ránk sózni a webáruházak megtévesztő reklámjaival. Ezek nagy része egy-két éven belül a kukában végzi, az állam pedig feltehetően a jó politikai kapcsolatoknak betudhatóan, tétlenül nézi mindezt. (Hol vannak most a globalizáció ellenes hangok?)

Az idősekben kevés a vállalkozó szellem, ami természetes is, viszont ne várjuk el idős politikusok alkotta kormánytól, hogy segíteni fogja vállalkozásokat, a kormánymédiában az első három helyen a biztonság, a biztonság és a biztonság állnak, és a vállalkozószellem a sokadik szempont ezen a listán. A fiatalok általában nyitottabbak, a xenofóbiára építő kormánypropaganda témái kevésbé érdeklik őket éppúgy mint a kicsinyes bosszúhadjáratok és karaktergyilkosságok tömkelege. Az ideológia nem érdekli őket, az inkább a nyugdíjasok pótcselekvése, a fiatalok a mindennapok gyakorlati problémáival kell, hogy szembesüljenek.

Van egy olyan újabb keletű egyensúlytalanság, ami miatt akár az összes létező mai demokrácia felborulhat: az idős generációk egyre nagyobb tőkesúlyt képeznek az elöregedő társadalmakban, olyan mértékben, hogy az teljesen leállíthatja a társadalmak dinamizmusát. A feszültséget tovább fokozza, hogy a fiatalok gazdasági súlya sokkal nagyobb a létszámuknál, például nagyon sok a jó digitális készségeket igénylő állás, ezen kívül jobban terhelhetők is, kulcskérdés, hogy a bérarányokban mindez megjelenik-e. Az üzleti szférában néhol megjelenhet, az állami szférában viszont aligha. Ezen kívül Európában egyedülálló módon inkább gátolja mint támogatja a kormány, hogy a fiatalok magasabb képzettségeket szerezzenek, mert a gazdaságpolitikánk továbbra is az olcsó munkaerőre akar alapozni.

Nagyon sok fiatal érzi úgy, hogy kormányzatunk nem támogató szellemiségű, ők gyakran a lábukkal szavaznak még akkor is, ha külföldi munkavállalás esetében sok bizonytalansággal kell szembenézniük.

A talajélet lehet ugyan gazdagabb a kíméletesebb művelési módnak köszönhetően, de az a fajta felfogás, hogy ne bolygassuk a „szent anyaföldet”, erős érzelmi töltésű giccses túlzásokba esik.

Egy híres kisfilm ugyan bemutatja, hogy az erdő talaja milyen nagyon gazdag a szántóföldekhez képest, az erdőben azonban gyakorlatilag semmi ehető nem terem a számunkra, kivéve az esős időszakban megjelenő gombákat. Az erdőben nagy valószínűséggel éhen halnánk.

A kiskertek példáját véve én magam is kíváncsi vagyok, hogyha a talajt szentnek tartjuk és egyáltalán nem bolygatjuk, se nem ássuk fel, se nem rotáljuk, akkor hogyan fognak jó termést adni a laza talajt igénylő gyökérzöldségek és a burgonya? Már pedig ezek a kiskertek talán legfontosabb növényei azzal együtt is, hogy a kiskert sem képes biztosítani senkinek a szükséges tápanyagmennyiséget, csak kiegészítő szerepe van a szántóföldek mellett. (Nem beszélve arról, hogy a saját kiskert legtöbbször csak akkor nyereséges, ha zéró bérköltséggel számolunk, a nagyüzemi technológiákkal szemben. A legtöbb zöldségnövényt már üvegházakban termelik, olykor nem is talajon, de ezek tápanyagtartalma is megfelelőnek mondható.)

Az ember nem természetes jelenség, sem a fejlődésünk, sem a házaink formája nem az, én legalábbis nem szeretnék barlangba visszaköltözni, tudomásul kell venni, hogy az ember mindenhol megváltoztatja a környezetét, ahol él, és ez már az ős idők óta így van.

A talajok kimerülése jelen formájában egy mítosz, a talajlakó organizmusok életét és a növények fejlődését korlátozó fő tényező manapság nem a tápanyag, hanem a víz, megfelelő nedvesség hiányában minden leáll. Az viszont igaz, hogy kíméletes talajműveléssel több víz fog a talajban maradni, tehát az a fajta gyakorlat, hogy folyton forgatjuk a talajt és fedetlenül hagyjuk lehetőség szerint, ez igencsak kerülendő, mert a mai klímánk mellett valóban kevesebb csapadékot tart vissza.

Ezzel szemben olyasmi nem létezik, hogy „a talaj”, nagyon sokféle talaj van az országban és nagyon sokféle klíma, teljesen mások a csapadék viszonyok az Alföldön és a Dunántúl dél-nyugati részén, ezek eltérő megközelítést igényelnek. Nem beszélve arról, hogy vannak homoktalajok és vannak jóval kötöttebbek is, amelyek vízgazdálkodása teljesen más. (Én magam is foglalkoztam egy időben talajkutatással.)

A szántóföld valóban sok esetben „ökológiai sivatag”, a talajélete nagyon szegényes, aminek egyik fő oka a lecsökkent szerves anyag tartalma. Ez már több mint ötven éve így van, a modern mezőgazdasági technológiák megjelenése óta, de továbbra sem ez határozza meg a termőképességet. A régi szocialista mezőgazdaság, amire annyira büszkék voltunk, a talajainkat agyonművelte és észszerűtlenül sok műtrágyát használt, vegyszerezés akkoriban is volt már, csak a mainál durvább hatású, jóval mérgezőbb szerekkel. Azóta a terméshozamok a precízebb művelés és a növényfajták nemesítése miatt inkább nőttek mint csökkentek, alacsonyabb műtrágya felhasználás mellett is.

A talajok védelmére egyik környezetbarát megoldás, ha erdős-bokros részeket hagyunk meg a szántók között, a gyengébb minőségű szántókat pedig visszaalakítjuk gyepes területekké. A másik, hogy takarónövényt vetnek, ami később a maradványaival is gazdagítani fogja a talajt, ezen kívül a szántást lehetőleg mellőzzük (a kiszáradásra hajlamos területeken).

Mindez nem fogja megoldani a monokultúra problémáját, sőt a kalászos gabona még inkább monokultúrává válhat, amint a vízigényes kukorica kezd kiszorulni. (Igaz, hogy jöhet helyette hosszabb távon a cirok is.) A tavaszi vetésűek mint például a borsó terméshozama igen bizonytalan, az utóbbi évekre jellemző volt a tavaszi szárazság, nagy szántóföldi területek öntözése pedig még tovább csökkentené a talajvíz szintjét.

A talaj gyakoribb forgatása gyomirtó szerepet is betölt, viszont ha nem forgatjuk olyan gyakran, akkor is kell a gyomokkal kezdenünk valamit, az olyan erős hatású gyomirtó szerek mint például a glifozát felhasználását nem tudjuk csökkenteni ezzel a műveléssel, bárhogy is szeretnénk. (A mechanikus gyomirtás hatásfoka jelenleg jóval gyengébb.)

Ezen kívül a műtrágyaigény se nagyon csökkenthető, mert több tápanyagot veszünk ki a földből (főként nitrogént) mint amit visszajuttatunk vagy amit a talajok természetes módon vissza tudnak kötni. Ha a fosszilis források megdrágulnak, akkor majd másfajta megoldásokat kell keresni, lehet hogy a szennyvízből kell majd visszaforgatni a tápanyagokat. A mérlegnek mindenképp egyensúlyba kell kerülnie, amit kiveszünk a talajból azt valahogy vissza is kell juttatni.

Úgy látom, hogy visszajött a felfogásunkba a rég megcáfolt, misztifikáló flogiszton elmélet, ami arról szólt, hogy az anyagok égésekor valamilyen láthatatlan, titokzatos összetevő távozik, most is hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ami természetes és érintetlen, az tartalmaz valamilyen nem megfogható „isteni” többletet, ha ki akarom sarkítani az a naiv és tudománytalan felfogás jelenik itt meg, hogy „az isten által teremtett világ” eleve magasabb rendű mint amit az ember mesterségesen létrehozhat.

Teljesen felesleges misztifikálni, mindebből annyi igaz, hogy a komplexebb ökoszisztámák a talajban is nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek, jobban tolerálják a szélsőséges körülményeket, így például a vízhiányt, a tápanyagokat is tovább képesek tárolni.

A természetesnek azonban vannak korlátai is a talajművelésben, éppúgy ahogy az erdőségeinkben is folyik fakitermelés, turizmus, vadgazdálkodás, az jó ugyan, ha az erdők egy része teljesen érintetlen marad, de csak egy kisebb része lehet ilyen. Az ember alapvetően önző lény és a természetet akkor óvja meg, ha (ritka esetben) belátja, hogy ez a saját érdeke vagy (gyakoribb esetben) ha rájön, hogy úgysem tud vele mit kezdeni, hiába kínozza a gyenge termőképességű területeket.

Az ember tehát képes rá, hogy természetesebbé alakíthassa a környezetét, de ennek megvannak a korlátai, a jelenlétünk eleve kizárja, hogy teljesen természetes viszonyok jöhessenek létre bármilyen téren.

Nemrég jelent meg egy könyv egy olyan feltevéssel, hogy a Amerikában az ipari ólomszennyezés és a sorozatgyilkosságok között összefüggést lehetne megállapítani. Ez mindenképp egy túl meredek, aligha hihető hipotézis, viszont gondolatébresztésre is jó: mi a helyzet akkor, ha a nálunk is tapasztalható számos viselkedési zavar és különös anomália mögött olykor ólomszennyezés vagy másfajta, erős környezeti ártalmak állnak? A különféle szennyezők, egyéb környezeti hatások a biokémiai folyamatok megváltozása révén sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak az agyi működésekre is, mint a legtöbben gondolnák. (Például egészségtelen élelmiszereknek is lehet ilyen hatása, mindenekelőtt az ultrafeldolgozott termékeknek, de akár még az olajos sülkrumpli túlzott fogyasztása is okozhat enyhébb mentális betegségeket.)

Az ólomnál maradva és a fővárosra koncentrálva kétféle szennyezőforrás is érhette a nagyváros lakóit: a régi építésű házak vízvezetékeiből jelenleg is kioldódhat, valamint az ólommentes benzin kivezetéséig (a múlt század végéig) a forgalmas belváros levegőjéből is belélegezhették ezt a fémet, sőt különféle festékekben, játékokban is előfordult a legutóbbi időkig, mostanában szerencsére már csak elvétve.

Az ólommal egyébként foglalkoztam valamikor és emlékszem arra, hogy egyáltalán nem reaktív fémről van szó, ami csak akkor kerül be az emberi szervezetbe, a vérkeringésünkbe, ha viszonylag nagy mennyiségben, tartósan van jelen a környezetünkben, viszont nehezen is ürül ki és tartósan felhalmozódhat egyes szervekben. Nem véletlen, hogy az ipari technológiákban más nehézfémekhez hasonlóan az ólmot is ahol csak lehetett már lecserélték kevésbé káros anyagokra.

Az ólom káros hatásai sokrétűek, mivel egyes enzimekbe beépülve gátolhatja azok működését, főleg a gyermekek szellemi fejlődésére van kimutatható negatív hatással, de vitaminhiányt, fáradságérzetet is kiválthat felnőttek esetében is.

Én magam nem a fővárosban lakom, ezért csak közvetett tapasztalataim lehetnek a leírtakkal kapcsolatban, de lehetségesnek tartom, hogy létezhet a mai napig terjedő hatása a belvárosi kerületek ólomszennyezettségének, ami akár még az emberek kedélyállapotán is lemérhető. Mindez persze erősen szubjektív benyomásokon alapul, valamint azon a közismert tényen, a kertvárosok jóval egészségesebb környezetet jelentenek, főként az egykori ipari körzetekhez képest.

Némiképp szokatlannak ható feltevésem onnan indul, hogy számomra a budapesti, főként belvárosi értelmiség egy sajátos szubkultúrát képvisel mind a mai napig, ami egy több évtizedre visszatekintő sajátos hagyomány képét ölti, és lényegében keveset változott teljesen függetlenül attól, hogy milyen kormány volt éppen hatalmon. A liberálisnak mondott sajtó alapvetően mindig is nagyon negatív szellemiségű volt, és a liberális irodalmi hagyományról is minden erénye mellett hasonlók mondhatók el: rosszkedvű, depis hangulatot jelenítenek meg, aminek persze számos oka lehet, de a környezeti hatások mint az ólomszennyezés is lehet akár egy mögöttes ok.

Az olvasmányaimban sokszor teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom megmondani, hogy éppen mi bajuk is van ezeknek az embereknek, mért választják a nihilizmust, alkoholizmust és az önpusztítás egyéb közismert módjait, mindenesetre nagyon fájdalmas élmény az egyéb szempontból igényesnek és színvonalasnak mondható írásokat olvasni. Az értelmiségi emberek, főként az írói vénával megáldottak, precíz leírásokat képesek adni a lelkiállapotukról és az adott alkalmi közösségek általános jellemzőiről, „kedélyállapotáról”. Nagyon különös lenne, ha az utódaink kiderítenék, hogy a magyar írói hagyomány egy része bizonyos, jól behatárolható biokémiai okok miatt lett olyan, amilyen, vagy hogy az írott anyagokban is megjelenő depis, pesszimista alapbeállítottság akadályát képezte többek között annak is, hogy a belvárosi értelmiségiek valódi kormányzóképes alternatívát jelenítsenek meg országos szinten. (Az egykori SZDSZ-re gondolok elsősorban.)

Feltűnő lehet Béccsel összehasonlítva, hogy Budapest belvárosában mennyi régi rossz állapotú lakóépületet láthatunk még mindig, vagy hogy a forgalom egy jelentős része még mindig áthalad a városon. A főváros körüli kertvárosi övezetek nálunk is folyamatosan felértékelődnek, bár most már azok is eléggé „megteltek”, de például az USA-ban még ma is jellemző folyamat a kiköltözés a nagyvárosok központi kerületeiből a kertvárosokba.

Mindezek ellenére nem akarom túldramatizálni a belvárosi kerületekben lakók vagy dolgozók helyzetét, a nagyvárosi életmód nem túl természetes környezete egyéb közismert hátrányokkal is jár (zaj, zsúfoltság, betonfelületek), de ezek nagy része kiküszöbölhető vagy megfelelően ellensúlyozható. A régi vezetékekből történő vízfogyasztással kapcsolatban érdemes a szakértői tanácsokat megfontolni, ezen kívül a természetes, fákkal borított erdős vagy parkos környezetben eltöltött szabadidő is ellensúlyozni képes a nagyvárosi életmód különféle negatív hatásait.

Felhasznált források:

https://index.hu/tudomany/2025/07/02/sorozat-gyilkossag-amerika-ted-bundy-olom-mergezes-ipari-szennyezes/

https://www.merkapt.hu/olomszennyezett-csapvizet-iszunk/

https://olommentesviz.hu/miert-veszelyes-az-olommal-szennyezett-viz/?srsltid=AfmBOorw14yXcJsROlDW0vM_MwdgvhPnC3annm7Vshl_CO8T8xwj63Rw

https://qubit.hu/2021/09/08/az-olmozott-benzin-ideje-lejart-ugyan-de-a-nehezfem-generaciokat-mergezhet-tovabb

https://index.hu/tudomany/2023/04/27/elelmiszer-etel-sult-krumpli-betegseg-depresszio-mentalis-problema-kutatas/

Miközben látjuk, hogy a klímaváltozás turbó fokozatba kapcsolt, pár év leforgása alatt is annyira szembetűnővé vált, hogy tagadni többé nem lehet, én magam a háztartások szintjén kétféle reakciót figyeltem meg. Az egyik abban bízik, hogy Magyarországot vagy legalább az ő lakóhelyét ez a folyamat kevésbé fogja érinteni és a fizikális értelemben vett alkalmazkodóképességében is bízik. Itt főleg a hőséggel, a hőhullámokkal szembeni alkalmazkodásról van szó (jelenleg legalábbis), a nem annyira konzervatív felfogású ismerőseim viszont ebben kevésbé hisznek és már évekkel ezelőtt klímát szereltettek be. Szerintem a jövőben is megmarad ez a kétféle megközelítés, és habár anyagi lehetőségek függvénye is, hogy ki fogja tudni megengedni a magának a klímaberendezést, egyre többen mennek majd el ebbe az irányba, ez jól látható ausztrál háztartások példáján is, ahol ma klíma már az alapfelszereltség része.

A környezetvédők azzal érvelnek, némileg jogosan, hogy a klímaberendezések tovább fűtik majd a bolygót, jelenleg is már a globális felmelegedés 3-4%-áért felelősek, és ez az arány tovább növekszik majd, viszont nem nagyon lesz más megoldás, mivel főként az idősebb emberek szervezetét veszélyeztetik a hőhullámok. Ráadásul a gondolkodás és a munkavégzés is lelassul 25 vagy 30 fok felett. A hőhullámok általában szárazsággal is párosulnak, a vízhiány megnehezítheti, sőt lehetetlenné is teheti az erőművek hűtését, igaz viszont, hogy a naperőművek napnyugtáig (ha az optimálisnál kisebb hatásfokkal is), valamint szerencsés esetben a szélerőművek az egész nap során működőképesek lehetnek. Az jól látható, hogy a felmelegedés hatására az energia drágább lesz, gyakoribbak lesznek az áramkimaradások is, és ami régebben az olcsóbb „éjszakai áram” volt, az manapság már a nappali áram, éjszaka inkább lehetnek problémák az áramellátással.

Bízzunk benne (vagy inkább ne?), hogy fejlődhet az áram tárolása, több lesz a kevésbé sérülékeny, decentralizált hálózat és a hűtési technológiák is fejlődnek majd (akár a talajon átáramoltatott levegőt is használhatjuk hűtésre), esetleg a tetőket elkezdjük majd fehérre festeni. Az is érdekes, hogy a hőszigetelés önmagában itt nem elég, hiszen a falak hőmérséklete is fontos, és ha az épület falai vastagok és nagy a hőkapacitásuk, akkor lassabban melegszenek fel (egyébként az emberi test is termel hőt, ily módon belülről is fűtjük a házat), hűvösebb falak esetében a hőérzetünk is kedvezőbb lesz. Most is egy vastag falú és jó szigetelésű ház akár egy hónappal is tovább tarthatja a kellemes belső hőmérsékletet mint egy panelház, mert a fal nem melegedik fel olyan könnyen.

A fásítás is sokat segít abban, hogy a hőség ne legyen annyira elviselhetetlen, azonban a száraz forróságban a süllyedő talajvíz miatt sok fa kipusztulhat, egész erdőségek eshetnek áldozatul, a legyengült fákat a kártevők is jobban pusztítják, a fenyő és bükkerdők nagy része például pár évtized alatt eltűnhet Európából.

A gyakoribb aszályok és a sivatagosodás nálunk is létező veszély, mivel a meleg levegő sokkal több gáz halmazállapotú vízmolekulát képes tárolni mint a hűvösebb, a relatív páratartalom lecsökkenése és a nagy meleg hatására a növények sem képesek sem fejlődni, sem magukat megfelelően hűteni a párologtatással. Nem tartom valószínűnek, hogy továbbra is ivóvízzel tudunk majd zuhanyozni (más kontinenseken ez már manapság sem jellemző), az élelmiszerek közül egyes zöldségek és gyümölcsök, húsok drágulhatnak meg elsősorban, de például halat se nagyon lehet majd kapni elérhető áron, a tengerek felmelegedésének következtében.

Kérdéses, hogy a jövőben hogyan változik meg az emberek nyári életmódja, nem kell-e nagy energiafogyasztású ipari üzemeket olykor hetekre leállítani, és felmerülhet az is, hogy kell-e nagy hűtési igényű plázákat és konferencia központokat nagy hőhullámok idején használni.

Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy mivel a felmelegedési folyamat nem fog egyhamar leállni, pár évtized alatt fokozatosan sok minden megváltozik majd az életmódunkban, esetleg az épületeink is máshogy fognak majd kinézni, a kevésbé szerencsések viszont csak abban fognak bízni, hogy valahogyan átvészelik a forróságokat.

Szélsőségesebb klíma mellett áramkimaradásokra, vízkorlátozásokra, erdőtüzekre, özönvízszerű esőkre, szélviharokra is jobban fel kell készülnünk, bizonyos fajta élelmiszerekből hiány is lesz. Mivel egyre kisebb az esély a globális felmelegedés és éghajlatváltozás folyamatának megállítására, egyre több kérdés fog felmerülni az alkalmazkodás legpraktikusabb és legjobban kivitelezhető módjaival kapcsolatban a következő évtizedekben, de még a jövő évszázadban is, amíg az emberiség létszáma fokozatosan le nem csökken a jelenlegi töredékére.

Az orbáni rendszer intézkedései egyértelműen a feudalizmus irányába mutatnak, már pedig a feudális társadalmakban nemzet nem létezett, az csupán a polgári korszak „találmánya”, legalábbis az alattvalóknak (állampolgárokról nem lehetett még beszélni a régi időkben) semmiféle nemzettudata nem volt, a földesúr személyét és a király nevét ismerték csupán. A nemzettudat egy modern fejlemény, a polgári világban született fogalom. A kormány jelenlegi politikája viszont azzal, hogy az állam egyre kevesebbet költ jóléti kiadásokra, egyre csökkenti a szolgáltatások színvonalát gyengíti, kiüresíti azt a fogalmat, amit nemzetnek nevezünk, összehasonlítva mondjuk egy holland vagy svájci identitással, a magyar ezekhez képest legfeljebb komoly tartalom nélkül, felfújt buborékként, leginkább ünnepi események alkalmával kerül elő.

Érdemes megnézni a kormány legutóbbi és a legújabb intézkedéseinek tervezetét is. Például van az élelmiszereknek egy meglehetősen igénytelen listája, trappista sajttal, tejföllel és hasonlókkal az élen, amelyeket „fogyasztásra ajánl” az államunk az árréstop bevezetésével. Azonban nem csak azt mondják meg központilag, hogy mit együnk, hanem indirekt módon is ezt váltja ki ez a rendszer, hiszen az egészséges zöldségek és gyümölcsök árai elszálltak.

A röghöz kötés részeként azt is elő fogják írni, hogy hol lakjunk, mert régebben ingyen telkekkel csalogatták a betelepedni vágyókat az önkormányzatok, most itt van viszont a „helyi önazonosság védelméről” szóló törvény, ami lehetőséget teremt a helyi potentátoknak, hogy negatív diszkriminációt érvényesítsenek, ez az intézkedés is a hűbéri viszonyokat segíti elő hosszabb távon. A migrációt mindenféle értelemben üldözi a kormány, a belső migrációt is beleértve.

A nemzet fogalmának kiüresítése irányába hat az olyan nemzeti intézmények jelenleg zajló beszántása mint a tudományos akadémiáé, ami több más intézményünkkel már régebben megtörtént, például a nemzeti színházat (vagy az operaházat) is kisajátította egy adott politikai irányvonal, minőségi produkciókat szinte csak kis színházakban láthatunk.

Kérdéses, hogy a folyton a nemzetre hivatkozó propaganda mennyiben képviseli a nemzet valódi érdekeit vagy inkább az arisztokrácia szekerét tolja. Akiket most oligarcháknak nevezünk, az a csoport pontosan megfeleltethető a régi főnemességnek, hatalmuk és befolyása is hasonló mértéket ér el mint a feudális állam idején. Ez nem csak amiatt káros hosszabb távon, mert vagyoni és jogi értelemben egyenlőtlen helyzeteket hoz létre, hanem mert le is csökkenti az eleve alacsony mobilitást, tehát esélye sem lesz senkinek, hogy bekerüljön ebbe a körbe, sokkal rosszabb a helyzet nálunk már most is mint például az USA-ban vagy Kelet-Ázsiában, ahol garázsokból jönnek létre milliárdokat érő cégek, nálunk ezt már jelenleg is megnehezíti az uralkodó elit.

Van egy harmadik ok is, ami miatt a jelenlegi vezetés gyengíti a nemzetet hosszabb távon: egy személyre épülő rendszerről van szó, ahol az első ember kiesése vagy akár meggyengyülése, mindegy hogy ez egy év múlva vagy tizenöt év múlva fog bekövetkezni, de mindenképpen anarchikus viszonyokat hoz létre, amint az történt Kádár és Horthy leváltását követően is, és ahogy az rendre megtörténik különféle harmadik világbeli országokban egy karizmatikus vezető kiesése után. Az erőskezű egyszemélyi vezető hibája, hogy eltávolít minden tehetséges embert a környezetéből, aki a hatalmára veszélyt jelenthet, aminek később jelentkeznek a hátrányai. A jelenleg is érzékelhető hátrányok viszont már olyanok, amiket a kormányfő valamilyen személyes okból nem kedvel, például a szélerőművek nagyon hiányoznak az energiamixből, vagy amit egyszerűen nem tart fontosnak, amilyen területekhez nincs érzéke, mint a vízgazdálkodás fejlesztése. A szakértelem helyett a lobbisták akarata érvényesül.

Léteznek persze a jelenlegi rendszernek is olyan vívmányai, amik hosszabb távon fennmaradhatnak, ilyen lehet a családtámogatások jelenlegi rendszere, ami borzasztó költséges, sőt még inkább az lesz a jövőben, pénzt vonva el más területektől (oktatás, egészségügy, infrastruktúra és környezetvédelem fejlesztése), viszont annyi eredménye mégis lehet, hogy nálunk egy kicsit kevésbé esik vissza a termelékenységi ráta mint más országokban, hiszen Európában mindenfelé csökkenő trendeket látunk. A kis családokba való behúzódás, miközben a nyilvánosság terei szűkülnek és a városok szerepe csökken,- mi más lehetne ez, mint feudalizmus?

A „brüsszelezés”, a nyugati veszélyekre való hivatkozás csak jó ürügyül szolgál arra, hogy a kormány szabad kezet kapjon, a mostani „véleménynyilvánító szavazás” is csak arról szól, hogy a kormány külpolitikai irányvonalába ne szólhasson bele a nyilvános fórumokon senki. A „külföld” a feudális társadalmakban nem létezett, az alattvalók mind tudták, hol a helyük, pontosan ezt a vonalat erősíti a kormány összes mostanában elfogadott vagy folyamatban lévő tervezete, a szabad vélemény hangoztatása lassanként megint csak azon a szinten lesz megengedett mint régen, artikulálatlan morgássá silányítva.

Egyre jobban erőlködik a kormánypropaganda, hogy az országban katonás felépítésű, erősen hierarchizált feudális viszonyokat hozzon létre, (ebbe a katonás rendszerbe nem férnek bele az eltérő nemi identitásúak sem) és sokak rezonálnak is erre, akik önerejükből nem számítanak már semmi jóra és az államban bíznak leginkább annak ellenére, hogy az életszínvonalukat az állam nem fogja tudni emelni (lásd nyugdíjemelések szintje, zsákfalvakban élők helyzete), de mégis valami kis stabilitást biztosít egy olyan világban, amit ők már nem értenek. (Máshol is vannak pontosan ugyanilyen társadalmi csoportok mint nálunk, zajlanak a világban sokfelé hasonló folyamatok, a kérdés úgy merül fel, hogy mért akarunk egy olyan tendencia élére állni, amit az utódaink inkább károsnak fognak tartani mint hasznosnak?)

A régi társadalmakhoz hasonlóan átjárhatatlan kis kasztokra hasad szét a társadalom, a természetes mobilitás és a piacgazdaság ennek az ellenében hatna ugyan, a kormányunk tevékenysége az, ami ezt a folyamatot erősíti.

A nemzet építése a gyakorlatban egy folytonos kreatív folyamat, az állam feladata a kreativitás feltételeinek megteremtése, viszont folytonos agyonszabályzásokkal és korlátozásokkal nem valósítható meg, így hát azt lehet mondani, hogy a jelenlegi kormánypropaganda inkább csak üres szólamnak és hivatkozási alapnak hat, inkább gyengíti a nemzetet mint erősíti.

A támadás, a harc a radikális mozgalmakra jellemző, a támadás alanyait úgy választják ki, hogy az őket nem kedvelő, véleményüket számukra nem tetsző módon kinyilvánító, kiemelkedő egyéneket célozza. Ha valakit támadnak az számára megtisztelő, mert ez egyfajta elismerés, hiszen rendszerint azokat támadják, akiknél van felmutatható teljesítmény, méghozzá azok, akiknek nincs.

A szélsőjobbos mozgalmak természete nem változott, csupán agresszívabbak lettek, mert a társadalmi körülmények számukra kedvezőbbek. (A fontolva haladók is konzervatívok, azonban természetüknél fogva nem jellemző rájuk az agresszivitás.) Az emberek nagy része hajlamos egymástól nagyobb távolságot tartani, mint régebben, bizalmatlanabbak lettünk egymással szemben. (Emiatt is van kevesebb tartás társkapcsolat, kevesebb házasság, kevesebb gyerek.) Az, hogy valakinek régen „nem volt gyerekszobája” gúnyos, negatív értelmű mondás volt, azonban ha nem verték és nem alázták meg rendszeresen a szülei, hanem szerető közegben nevelkedett, akkor teljesen függetlenül attól, hogy volt-e neki ilyen vagy sem, nagy eséllyel egészséges lelkivilágú és szellemiségű felnőtt vált belőle. Sőt, ha nem volt alkalmazkodásbeli kényszer, kevesebbet volt közösségben, feltevésem szerint ettől még túlságosan visszahúzódóvá és kockázatkerülővé is válhatott később.

A kis törzsi világokba visszahúzódó ösztönösséget mutatja az is, amikor holland polgárok nem engedik be a a határon a számukra bevándorlónak tűnő egyéneket, hiszen elvileg nem az illegális bevándorlás fölött szemet hunyó kormányuk van, illetve nem az volt éveken keresztül. Bár mindig vannak és lesznek is potyautasok minden rendszerben, mégis vannak a szabályzásnak megfelelő lehetőségei, még ha ezt nálunk valamiféle ösztönös biztonságigény vagy rossz tapasztalatok birtokában sokan kétségbe is vonják. (Az, hogy Trump adott esetben helyesen intézkedett-e a kaliforniai bevándorlók visszatoloncolására, én magam innen nem tudom megítélni.)

A szélsőjobb mozgalmak igazából nem akarnak gazdasági növekedést, de főleg nem akarnak látni semmiféle fejlődést. Tisztában vannak vele, hogy az állami szolgáltatások leépítése mit fog magával hozni, lényegében ugyanazt, ami nálunk is látható volt, azonban őket az oktatás, egészségügy, sőt tömegközlekedés sem igazán érdeklik, a szociális ellátás pedig még kevésbé.

Az üzlet is megszenvedi a korlátozásokat, hiszen a rengeteg adókönnyítést kapó kisebb vállalkozások nagyon ritkán fejlődnek nagyobb cégekké, de ha például ha nincs elég szerelő vagy kőműves, a radikális mozgalmak hívei úgy gondolják, hogy az is mások gondja lesz, mert mégis bíznak abban, hogy ismeretségi körük segítségével meg fogják tudni valahogy oldani a felmerülő problémáikat. A vendéglátás drágulása se érinti őket olyan mértékben, mert az nekik vagy nem pénz kérdése, vagy pedig úgyis alapból megfizethetetlen (nem a középosztályra jellemző tehát ez a felfogás).

A kisüzemi gazdaságok is képesek speciális, helyi termékek előállítására, olcsó élelmiszert nagyobb mennyiségben viszont már nem képesek biztosítani. Ha a magyar élelmiszert drágának tartjuk, abban benne vastagon benne van a politikai felfogás és az ezt támogató közfelfogás is.

A mérsékelt jobboldaliak és baloldaliak is elkövettek számos alapszintű hibát, ami gyengítette a hitelességüket, például nálunk nem ismerték fel idejében, hogy az ötletelés helyett minden területen a legjobb gyakorlatokat kell alkalmazni. A főiskolai rendszerű oktatás, főként az angolszász rendszerben erről szól, de a bolognai is erről szólna, ha lenne támogatása: különféle szakmai sztenderdek elsajátításáról. Tehát amíg vannak a hagyományos szakmáknak, például a vízvezeték szerelésének (vagy mint tudjuk a gázszerelésnek is), vannak közismert és eredményes szakmai sztenderdjei, az üzleti területeken ezek kevésbé elterjedtek. Gyakori eset, hogy nem a legeredetibb és legintelligensebb emberek válnak sikeressé, hanem akik megfigyelik, hogyan csinálják ezt mások, akik eredményesek tudnak lenni az adott területen, és őket követik. Ezzel szemben nálunk minden szinten mindent vitt a nagy duma, ami visszaélésszerű magyarázkodásként vagy hamis narratívák gyártásán keresztül nyilvánult meg. Mindezek következtében az igazi minőség, a valódi teljesítmények elismerése sok esetben elmaradt már akkor is, amikor mérsékeltebb felfogású kormányaink voltak.

Mostanra viszont már a karaktergyilkosság, tehát a lefejezése azoknak, akik egy fejjel kiemelkednek, olyan szintre jutott el, hogy nagyon magas szakmai bástyák mögül lehet csak óvatos nyilatkozatokat tenni, és ezek a szakmai bástyák sem biztosak a különféle trollok áradatával szemben, sőt ez a fajta verbális agresszió már kiemelt kormányzati támogatást is kapott. A véleményvezérek terelik a trollsereget, és mindenkit megtámadnak bármilyen alapon, a „kultúrharc” részeként feldarabolják és elszigetelik azokat, akiket ellenségként azonosítanak be (például az MTA intézményeit). Kádár rendőrei a gumibotjukat lóbálva úgy tették fel a provokatív kérdést, hogy „Mi van elvtárs, nem tetszik a rendszer?” A stílus azóta nem sokat változott.