Orbán Viktor már hosszú évek óta egy visszhangkamrában él, mivel a munkatársai nem merik kritizálni, sőt egymásra licitálva még túl is teljesítik az utasításait. Azt mondtak neki, amit hallani szeretett volna. Az én szememben a választáson nem Orbán bukott meg, hanem az általa vezetett rezsim. Orbán Viktor köztudottan nagyon jó politikus, viszont elemi hibákat követett el a választás során:

1.Lebecsülte Magyar Pétert

Bevallom, hogy amikor elmenetem a gyűlésére, számomra szimpatikus dolgokat mondott, de én magam sem hittem el, hogy olyan sok embert meg fog majd győzni.

Az egész fideszes propaganda gépezet nem csak, hogy komolytalannak akarta beállítani a Tisza vezetőjét és lejáratni őt, hanem ők maguk el is hitték, hogy nem jelent veszélyt a hatalmukra, hanem ugyanúgy bedarálják majd és díszlet szerepbe kényszerítik, mint eddig az összes többi ellenzéki pártot. A saját közvélemény kutatóik is azt mutatták (a statisztikai hivatal módjára), amit látni szerettek volna. Túlságosan elbízták magukat, a hatalmas propaganda gépezetük folyamatosan becsapta nem csak a választókat, hanem őket magukat is.

2.Nem váltotta le időben a korrupt, régi motorosokat

Nem voltak következményei a hibáknak, így például a kudarcot vallott Lázárt és a besározódott Rogánt senki nem tudta felelősségre vonni. Lehetne a sort folytatni helyi kiskirályokkal, egyéb NER potentátokkal. Alig voltak új arcok, azok is többnyire súlytalanok, nem voltak új ötleteik, és miközben a gazdaság szenvedett, egy szűk NER elit lett csak egyre gazdagabb.

Teljesen alkalmatlan, önmagukat lejáratott pártkatonákat tartottak pozíciókban: Orbán Balázs, Vidnyánszky, Rákay Philip, az önmaguk paródiáit nyújtó médiacelebekről nem is beszélve.

3.Nem érzékelte a korlátait, elhitte, hogy mindenre képes

Elhitték, hogy a szokásos trükkökkel, amik 2022-ben működtek, pénzosztásokkal, propaganda háborúval, most is meg tudja majd fordítani a választást. Ez most kevés volt. Azt hitte, hogy ő fújja a passzátszelet Európában, és egy kis ország vezetőjeként, pusztán a saját akarata folytán kiharcolhatja, hogy világpolitikai tényezővé válhat. Hát nem.

4.Nem módosította a választási törvényt

Elég lett volna a választási rendszert arányosítani, akkor elérhette volna, hogy egy szűk többségű Tisza kormány szűk mozgástérrel ne tudjon semmi lényegeset tenni, a rengeteg NER intézménnyel ott tudtak volna nekik keresztbe tenni, ahol akarnak. Az elbizakodottság szintjét mutatja, hogy eszükbe se jutott, hogy a számukra valamikor kedvező választási rendszer valamikor majd visszaüthet.

5.Ukrajna ellenállóbb volt mint gondolta

Ukrajna valami csoda folytán nem kapitulált és nem hajlandó jelenleg sem arra, hogy teljes anarchiába süllyedjen sem arra, hogy orosz bábállammá váljon. Ily módon az ukrán irányból jövő fenyegetettség nálunk egyáltalán nem reális, Oroszország pedig távol van, sokkal távolabb mint a lengyelek vagy románok számára. A háborús vészhelyzet egy átlátszó kifogás a hatalom centralizálására.

+1 Lebecsülte a választókat

Az emberek nem szeretik, ha palira veszik őket, ez köztudott, sőt igen be tudnak rágni emiatt, és ezen még az sem változtat, ha négy évente dobunk nekik egy kis plusz pénzt. A vállalkozások fejlesztéséhez nagyon hiányoznak az EU pénzek, az EU tagja szeretnénk maradni, a közszolgáltatások színvonala romlik és a városok sem fejlődnek, mert elvették tőlük a pénzeket és a falvaknak adták. (A falvak nem is tudják mire költeni, hiszen a városi szolgáltatásokat, a város útjait használják ők is.) Nagy csoportok szegénységben tartása, növekvő vagyoni különbségek azok, ami ellen fellázadtak az emberek, és újabb „fülkeforradalom” tört ki.

Szijjártó, Rogán, Lázár, Nagy Mihály távozása a közéletből elengedhetetlen, és még inkább az lesz, ha megnyílnak az akták, titkosított szerződések. A kormánymédiumok nagy többsége le kell, hogy húzza a rolót, a közmédiát ezúttal vér nélkül fogja elfoglalni az új politikai hullám. A sportra költött pénzeket alaposan meg kell vágni, hiszen teljesítmény nélkül történnek kifizetések. A Mészáros vállalatbirodalomnak egyértelműen vége van.

Toroczkai nem tudja elviselni a vereséget, úgy küzd mintha a Mi Hazánk vesztette volna el a választást, nem a Fidesz, ebből jól látszik az összefonódás. Esetleg attól félhet, hogy kiderülhet róluk is pár dolog, ami nem kellemes.

A 2010-ben létrejött Orbán-rendszer egyre több intézménye, kulcsszemélye dobja be a törölközőt, valódi rendszerváltást élünk meg ismét.

Vagy legalábbis a szavazófülkéket kerüljétek el. Nem szép dolog részemről, hogy a legfőbb demokratikus jogotok gyakorlásának feladását kérem tőletek, de erre sajnos nyomós indokom van, ami nem más mint a demokrácia egészének válsága.

A demokratikus rendszereknek, amik szűk kötéltáncot járnak az önkényuralom és anarchia között, ennek az arany középútnak a helyzete egyre romlik, aminek fő oka a demográfia helyzet változása. Ez a rendszert olyan társadalmakra találták ki, ahol a különféle korosztályok aránya egyensúlyban van, az elöregedés folyamata viszont az alapjait kezdheti ki, sőt szinte biztosan ki is fogja kezdeni, mert egyre nagyobb terhet kap a nyakába a gyerekeket is nevelő középgeneráció.

A másik ok, ami miatt erre kérlek benneteket, hogy a szavazás alapvetően mindig a hosszú távú jövőről szól, amiben remélhetőleg lesz nektek is részetek, azonban számotokra sokkal kisebb jelentőségű lesznek olyan kérdések mint a lakhatás, a környezetvédelmi problémák, az oktatásügy, a különféle fejlesztések, egyéni szabadságjogok, vagy akár az ország külpolitikai helyzetének alakulása. Mondjuk ki nyíltan, hogy ahogy idősödünk, egyre igénytelenebbé válunk.

A fiatal generációk azok, akiket sokkal jobban érintenek a döntéseik hosszabb távon, ők azok, akik tanulópályán vannak, és szükségük van rá, hogy legalább négy évente láthassák a voksuk következményeit. Engedjünk nekik teret, ez a változás elsősorban róluk, az ő lehetőségeikről szól. Biztos vagyok benne, hogy kevesebben mennének el ebből az országból, sőt vissza is jönnének sokan, ha látnák, hogy az ő véleményük is számít. Az igazi építő munka a fiatal,- és középgenerációé, az időseké inkább a támogató szerep.

Nem, a régi bölcsességeket nem tudjuk mindig használni ebben a változó világban. Sőt, ki kell mondani azt is, hogy a politikusok ravasz módon rájátszanak arra, hogy jól eladják a hazugságaikat: mivel a szappanopera műfaja a legnépszerűbb televíziós forma, ezért ők is eljátsszák a saját drámai hatásokkal teli, hazug, folyton véget nem érő szappanoperáikat, amik hol gonosz bevándorlókról, hol ellenünk áskálódó idegen népekről, és minket tönkre tenni kívánó hatalmasságokról szól. Ezek a végtelen történetek éppen olyan „pontosan” ábrázolják a valóságot mint az Izaura nevű, klasszikussá vált sorozat, éppen annyira tele vannak hamis klisékkel, és éppúgy az érzelmi manipuláció eszközei. Ezt jól látom a saját rokonságomban is. Igen, az embert folyton becsapják a politikusok, a különbség csak az, hogy a középgenerációnak más módszerekkel kell, hogy eladják ugyanazt, a fiatalokat pedig megint másként szólítják meg, minden csoportot másként próbálnak manipulálni.

Ami titeket leginkább érint a nyugdíjkérdés és az egészségügy kérdése. A nyugdíjakat a kormány látványosan úgy emelte meg, hogy közben nem emelte. Most gondoljátok meg, hogyha például a kormány adna az infláción felül plusz 6,5% emelést egy évben, vagy akár több évre elosztva, azt csak évente egyszer kell bejelenteni, így viszont ravasz módon először bejelentik a törvény szerinti emelést, majd többször belengetve, afféle kegy gyakorlásaként, 13.havi nyugdíjként adják el ugyanazt. Látványosan kétszer kaptatok pénzt, a végösszeg ugyanannyi, csak a kommunikáció más, és az ütemezés csúsztatva történt. Ugyanezt a 14.havi nyugdíjjal is eljátsszák. Ráadásul a nyugdíjatok vásárlóereje az átlagfizetésekhez képest hosszabb távon még így is sokat csökkent. Megjegyzem, hogy a nyugdíjrendszerünkről a szakértők is vitatkoznak, hogyan kellene átalakítani, az viszont jól látszik, hogy az idősellátáson összességében spórol a kormány, mert arányában kevesebbet költenek rá más EU országokhoz képest.

Az egészségügyet a jelenlegi kormány sosem tartotta fontosnak, ezen is spórolni akarnak, ami jól látszik az állami ellátás minőségén. Nem tudom, hogyha más kormányok jönnének, valóban fejleszteni szeretnék-e, de először a közfelfogáson is jó lenne változtatni, hogy igenis, kortól függetlenül mindenki megérdemli a színvonalas ellátást, amint ez a legtöbb európai országban jellemző.

Kedves idős emberek: Nehéz pontosan megítélni, hogy mi történik a közéletben, a folyamatokat csak az tudná átlátni, aki ismeri a jövőt, de az mint tudjuk, lehetetlen. Nem amiatt vagytok fontosak, hogy négy évente szavazzatok és higgyétek el, hogy ami történik ebben az országban, azt a fiatalok és a középkorúak jobban a bőrükön érzik, számotokra nincs olyan nagy tétje annak, hogy éppen ki van kormányon.

Ha a mostani választásokat ismét a kormánypárt nyeri, akkor nincs miről beszélgetni, megy majd tovább kultúrharc a „hagyományos” (az én értelmezésemben ókonzervatív, begyöpösödött, katonás) értékek védelmében. Mindenki, aki ebbe nem fér bele, a városban élő polgári felfogásúak, az értelmiségiek, a modernizáció hívei, a szabad vállalkozásokat akarók, általában a humán szférákban dolgozók mint a tanárok és az egészségügyiek, őket a kormányzat intézkedései továbbra is a partvonalra szorítják. Az elosztási rendszer kedvezményezettjei nem változnak (NER elit, NER-janicsárok, átlag fölötti nyugdíjat kapók, gyereket nevelő felső-középosztálybeliek). Egy ilyen aszimmetrikus helyzetben közös nemzeti értékek és közös célok megfogalmazása nem lenne lehetséges, az eddigi tapasztalatok alapján a rendszer nem mutat semmiféle nagyvonalúságot, sőt inkább bosszút áll azokon, akik nem állnak be a sorba és nem értenek mindenben egyet a központi ideológiával.

A magyar társadalom ősbűne az, hogy nem történt meg a kádárizmus kritikai feldolgozása, és a kádári rendszer a fejekben tovább él. Akkoriban nem volt hiba, sőt a körülményekhez képest elfogadható volt mondható a kádári rendszer lavírozó, az ügyeskedéseket lehetővé tevő politikája, ami egy tűrhető szintű átlagos életszínvonalat hozott létre. Nem tudatosult azonban, hogy ennek mi volt az ára, és hogy a rendszerváltozás során ezt meg is kellett fizetni: legalább átmenetileg meg kellett, hogy bukjon az a szemlélet ami a politikai kapcsolatokat jobban díjazta a mutatott teljesítményekkel szemben. A rendszerváltozás értékelése a közéletben hibás módon történt meg, hiányzott belőle az önkritikai elem, emiatt a késő-kádári nosztalgiákra építve vissza tudott térni egy ahhoz nagyon hasonló, azzal lényegileg azonos rendszer, most már orbanizmus néven. Ez a rendszer kiépülése során szintén a gerinctelen szervilizmust és a képmutató ügyeskedést díjazza, ami egyre inkább a gazdasági fejlődés, az innováció, a szellemi műhelyek, a nyugodt alkotómunka rovására ment, és ez a trend törvényszerűen folytatódhat egy újabb kormánypárti győzelem esetén. Érdemes csak megnézni azokat a személyeket akik a mostani rendszert teljes mellszélességgel támogatják: az emberi kvalitásaik is kérdőjelesek, a teljesítményük is eléggé gyatra, de főként a megnyilvánulásait azok, amik durván szalonképtelenek. Ők nem megosztó figurák, hanem egyértelműen népszerűtlenek.

A választási rendszerünk aránytalanságai miatt a jelenleg legnagyobb ellenzéki pártnak van csak esélye a kormányváltásra, ami legalább lélegzetvételhez juttatná a rendszer által elnyomott csoportokat és a mostohagyerekként kezelt vállalkozásokat. Egy kicsit helyre billenhetne a legutóbbi 16 év kormányzásának eredményeként eltolódott egyensúly és a morális, gazdasági és szellemi értelemben rossz irányba fordult folyamatokat korrigálni lehetne. Hogyha bekövetkezik egy ilyen irányú fordulat, akkor még marad terünk beszélgetni, ha viszont a mostani kormány marad, akkor ennek nem lesz többé értelme, akkor legfeljebb reménytelen utóvédharcok maradhatnak azoknak a közösségeknek védelmében, amiket a kádárista rendszerben a szabadság apró szigeteinek neveztek.

Nem sorsdöntő választás, egyik sem sorsdöntő, csupán a következő néhány év közéleti hangulata a kérdés: lehet a megszokott depresszív, de lehet ennél legalább egy fokkal jobb is: olykor nyílt vitákra és veszekedésekre is szükség van ahhoz, hogy meg tudjunk egyezni egy nemzeti minimumról.

A hatalom egyre nagyobb központosítása törvényszerű folyamat, ha egyetlen párt négy alkalommal is kétharmados többséget tud szerezni, ráadásul az a párt is vezérelvű szervezetben működik. Mivel a magyar közjogi felfogás elfogadja azt az elvet, hogy a győztes fél teljesen szabad kezet kap, lényegében olyan törvényeket hoz, amilyet akar és úgy módosítja a magyar alkotmányt a céljainak megfelelően, ahogy akarja. (Alkotmányunk valójában nincs is, csak alaptörvényünk, sajnálatos módon, ezért némi jogászkodással szólva valódi, tágabb értelemben vett alkotmányosságot sem lehet a törvényhozókon számonkérni. Sőt a „magyar köztársaság” hivatkozás is eltűnt már, ami adott esetben egy diktatúrának is utat nyithat.)

A hatalom centralizációt csak akkor érzik az emberek igazoltnak, ha a világban kvázi-háborús viszonyok uralkodnak. Az a radikális konzervatív mítosz, ami egy elszigetelt országot képzel el, mindenfelé ellenségeket látva, többféle forrásból is táplálkozik: ilyen a magyar nyelv egyedisége, a trianoni békeszerződés és a rendszerváltozást követő gazdasági kiszolgáltatottságunk. (Utóbbi két pont mélyebb értelmezésére a narratívát elfogadók nem képesek, és nem is hajlandóak.)

A „megtámadott ország” narratíváját Orbán és csapata 2015-ben kezdte építeni, az akkori nagy migrációs hullámot követően, amit Nyugat-Európa jelentős részén egyfajta naiv szemlélettel kezeltek. A 2018-as választás kampánya erre épült, és még később is többször előkerült a migráns kártya. Mint megtudtam, a tömeges migrációt 90%-ban államok szervezik, konkrét politikai nyomásgyakorlás céljával (megfelelően időzítve), és nyílt titok, hogy ez történt a szerbiai oldalon is a választásokhoz igazítva, vagy nálunk a szlovák határon szintén. Ez a kommunikáció azonban kifáradt egy idő után.

2022-ben kapóra jött az ukrajnai háború, ennek katonás, határozott kezelése hozta meg a kormánypárt újabb 2/3-os sikerét, és 2026-ban az „ukrán veszélyt” teljes svunggal nyomja a propaganda gépezet, azonban úgy tűnik, hogy a teljes ciklus gazdasági sikertelenségét ez nem tudja teljesen háttérbe szorítani, a kimondottan elkötelezett, burokban tartott Fidesz szavazók kivételével. Az iráni háború azt is megmutatta, hogy Donald Trump igazából nem a béke embere, és a Béketanács egy nagy humbug.

Az utóbbi évekre annyira katonás szervezetek épültek ki, hogy mindent a háborús logika határozott meg: az önkormányzatok mozgástere nagyon lecsökkent, a tájékoztatás, kultúra és oktatás területén a propaganda és „népnevelési” célú szempontok vették át a terepet. Emiatt azok a területek mind elsikkadtak, amik az uralkodó feudális ideológia számára kevésbé fontosak és központi irányítással nem kezelhetők: emiatt a fenti területeken kívül az egészségügy, energiarendszer és a tömegközlekedés vonatkozásában is szakértők rengeteg javaslata sikkadt el az utóbbi időkben. Az európai integrációnk szintén csorbát szenvedett.

A legnagyobb probléma ezeken túlmenően a gazdaság stagnálása, aminek egyik kulcsa a nem NER-hez kötődő magyar kis- és középvállalkozások számára a piaci verseny feltételeinek javítása. Az utóbbi négy évben lényegében csak kormányközeli nagyvállalatok voltak képesek a gyarapodásra, nagyon sok cég viszont csupán vegetált.

A korrupció mértéke minden képzeletet felülmúló, az embernek olyan érzése van, mintha egy maffia szervezet a hozzá tartozó területről védelmi pénzt szedne a biztonság és nyugalom garantálásáért. Ennél sokkal kisebb mértékű korrupcióba is buktak már bele kormányok, jobb helyeken.

Miközben a kormány a békét hirdeti, a kommunikáció sítlusa ezzel szembe menően paradox: az orosz agresszort nyíltan támogatja az ukránok ellenében, sőt utóbbiakat folyton provokálja is, a szerb elnök törekvéseit szintén támogatja Boszniában, szembe megy az EU összes külpolitikai törekvésével, a lehetséges cél a szövetség felbomlasztásával a zavarkeltés a kontinensen, mindenféle diktátorokat támogat. (Nem arról van szó, hogy minden EU többségi törekvés mögé szolgaian be kell állni, de az sem megoldás, ha folyamatosan megvétózunk minden határozatot.)

Fidesz győzelem esetén folytatódna a katonaállam kiépítése, viszont egy meggyőző Tisza fölény esetében ez megváltozna és egyes szakterületek inkább szabad kezet kapnának a fejlesztésekre, a gazdaság eddig elhanyagolt területei, teljesen háttérbe szorított szereplői kaphatnának több esélyt, ily módon a meritokrácia elve kerülne többségbe a mindent korrumpáló kapcsolati hálókkal szemben.

Nemzeti ünnepeink leggyakrabban a címben jelzett kategóriákba esnek.

Szomorú ünnepek: nagypéntek, halottak napja (ill. mindenszentek), a nem munkaszüneti napok közül Trianon emléknap (ez valóban indokolt és fontos tartalma van), október 6., november 4. (Ebből a kettőből egy is elég lenne.)

Hamis pátosz: húsvét vasárnap, március 15., augusztus 20., október 23., karácsony. Ez utóbbiak mindegyike (talán a karácsony kivételével) lehetne afféle „jó buli”, ha a politika világa bele nem tenyerelne. Minthogy más, boldogabb országokban ezek legtöbbször valóban jó bulik szoktak lenni. Európai szokás, hogy már márciusban, húsvét előtt hetekkel megjelennek mindenféle vicces nyulak szövetből, farostlemezből, színes tojásokkal, és szerencsére nálunk is terjedőben van ez a sorminta. A Halloween amerikai eredetű ugyan, de szintén játékos jellegű, ami a gyerekek számára különösen érdekes és vicces. A nagypéntek nem minden országban munkaszüneti nap, én legszívesebben ki is venném ezek közül, helyette inkább augusztus 15-ét Nagyboldogasszony ünnepét adnám ki. Ezen kívül érdemes lenne bevezetni egy olyan szokást nálunk is, ami sokfelé jellemző, hogyha a fizetett munkaszüneti nap hétvégére esik, akkor a következő hét hétfőjét kellene kiadni helyette. (Még akkor is jól járnánk egy ilyen esetben, ha a fizetett ünnepnapok száma eggyel csökkenne.)

Súlytalan ünnepeink egyike a május 1., ami teljesen rendben van, hiszen mindenki tudja, hogy mit jelent a majális, és a munkának lehet valóban ünnepe, a másik a pünkösd viszont csak azok számára fontos, akik rendszeresen járnak templomba. A templomba járás és közös istentiszteletek  egyértelműen egy hasznos és ápolandó kulturális hagyományaink közé tartoznak, viszont a nagy többségre ez mégsem jellemző. Ilyen alapon a pünkösd kiemelt megünneplése eléggé belterjes, nincs számottevő hagyománya nálunk.

Mi alapjában véve hajlamosak vagyunk mindennek a tragikus részét nézni, március 15. igazából huszárok felvonulásáról, indulókról és hazafias versekről szólna, és még egyszer hangsúlyozom, hogy az ünnepek főleg a gyerekek és fiatalok számára fontosak, nekik hordoznak lényeges mondanivalót. Október 23-án sem kellene feltétlenül tragikus zenéket játszani a rádióban, a szobor ledöntések felidézése és a lobogóból kivágott hamis címer, az ilyen filmhíradós képek is teljesen megtennék. Augusztus 20. az, ami aránylag rendben van, ha nem visszük túlzásba a légi parádét és a tűzijátékokat.

Karácsony sem feltétlenül egy giccses, képmutató szeretet ünnep kell, hogy legyen, hanem inkább a fényjátékoké, mindenhová bemászó télapóké és rénszarvas szánoké.

Húsvét is a karácsonyhoz hasonlóan (a keresztény ünnep tartalmán túlmenően) arról szól, hogy a család kissé összejöhessen. Egyébként érdemes megnézni, hogy a mindenszentek és a húsvét pontosan egymás tükörképei, és azt hogy mindkét esetben három napról van szó, amelyek mindegyike az adott ünnepkörben egymáshoz kapcsolódó, de teljesen eltérő jelentést vesz fel. (Érdemes utánanézni, hogy melyik nap pontosan miről is szól.) Mivel ezek régi természetünnepek is egyben, középpontjukban állítva az ősz (elmúlás) illetve a tavasz (megújulás), amit a keresztény vallási hagyomány is átvett, ily módon a jelentésük gyakorlatilag mindenki számára sokkal tágabb, és vallási meggyőződéstől függetlenül is eléggé egyértelmű, jelképrendszerük univerzális.

A boldogtalanság skálán folyamatosan az élmezőnyben vagyunk, amit nem indokol valójában semmi, csupán a ránk jellemző össznépi panaszkultúra és pesszimizmus, a legrosszabb konzervatív hagyományaink közé tartozik a hamis nemzeti pátosz és a depresszió kampány. Liberális oldalról is ugyanez ment még régebben, úgy tűnik tehát, hogy ez nem politikai oldaltól függ, hanem egyszerűen berögzült rossz szokásokról van szó.

A lényeg azonban abban rejlik, hogy az ünnepeknek nincs politikai tartalma és elsősorban arról szólnak, hogy összejövünk, kikapcsolódunk, a kreativitásunkat szabadjára engedjük és jól érezzük magunkat.

Az USA meggondolatlanul indított iráni háborúja a mostani amerikai vezetést jellemző ókonzervatív gondolkodás alapvető hibáira vezethető vissza. Abban a hitben élnek, hogy megfelelő személyeken és a helyes szándékon múlik minden, a rendszerszemlélet nem az erősségük. Az ősi szemléletnek az elvont gondolkodás nem része, a gondolkodási keretet a kisközösségekben élők személyes kapcsolatai jelentik a számukra. Így például a tudomány mindig gyanús marad a szemükben, az ő világmagyarázatuk alapja az, hogy egyetlen mindenható személy, Isten irányítja a világot, és határoz meg mindent. (A vallásosságnak egy eléggé primitív formáját képviselik.) A felvilágosodást jóval megelőző gondolkodásmódról van szó, középkori szemléletről, amikor még a háborúskodás csak azon múlott, hogy melyik királyi család éppen kivel volt jóban.

Hogy lehetett bízni abban, hogy iráni vezetők likvidálásával hirtelen megváltozik egy rendszer, ami 1979 óta iszlám köztársaság néven fut, bebetonozva magát, és ahol más országokhoz hasonlóan a jelentős olajbevételek biztosítják az önkényuralom fennmaradását. A CIA befolyása, puccsok szervezése is csak mindig ott volt sikeres, ahol a rendszer kellően ingatag volt, és nem volt meg az erős társadalmi támogatottsága, sőt léteztek a rendszerrel elégedetlen nagy csoportok, gazdasági kulcsszereplők is, akik változáspártiak voltak. A venezuelai akció sem volt egyértelmű siker, bár megfélemlítési célt szolgálhatott, de más jelentős eredménye nem nagyon várható. (A kábítószer forgalmat például önmagában nem veti vissza egy ilyen akció.)

A „jó szándékú, kegyes uralkodó” képe ott is megbukik, hogy a hatalom minél nagyobb, koncentráltabb, annál inkább képes eltorzítani a személyiséget, amint ezt mi is tapasztalhatjuk a saját bőrünkön, a Vezér azt hiszi, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának. A másik, hogy egyre jobban torzított valóságban él, mert a vele hűbéri kapcsolatban levő tisztviselői egyre inkább azt mondják neki, amit hallani akar, és a hűségüket bizonygatva igyekeznek minden parancsot túlteljesíteni, az észszerűség határán is túl.

Az a feltevés, hogy a történelmet nagy személyiségek alakítják, alapvetően hibás, bár sokat hozzátettek a folyamatokhoz (például gróf Batthyány Lajos, Bethlen István), de olykor zsákutcába is vitték azokat (például Napóleon és Hitler). Gandhi például rengeteget tett India függetlenségéért, ami azonban nélküle is megvalósult volna nem sokkal a második világháború után, nagyjából hasonló forgatókönyv mellett, az ő valói öröksége inkább az erőszakmentesség eszméjének népszerűsítése. Az, hogy nálunk az oroszok helytartóját épp Rákosi Mátyásnak hívták, teljes véletlen, lehetett volna más is akkoriban, nem oszt, nem szoroz. Az adott történelmi helyzet mindig megtalálja a megfelelő figurákat.

Trump nem akar nagy változásokat a világban, csak olyan vezetőket, akikkel jól megérteti magát, Putyin például ilyen, egy hozzá hasonlóan ókonzervatív iszlám köztársaság vezetője szintén megfelelő lenne számára, ő az EU vezetését kritizálja leginkább. Rosszul kalibrálták az akciót, kérdés, hogy ezzel most egy válság dominót indítottak el, vagy pedig pár hónap múlva stabilizálódhat a világgazdaság.

A legaggasztóbb, hogy ókonzervatív felfogásban a fegyverkezés van az első helyen, a környezetvédelem, oktatás és egészségügy rovására. Lényegében egy olyan üzenetet közvetít, hogy az erősebb majd túlél, a többi nem számít, ami a szélsőjobb felfogásában mindig vastagon benne volt.

Trumpról tehát nem mondanám, hogy pszichopata lenne, bár a tudomány mai eszközeivel ez ilyesmit akár tesztelni is lehetne, és sok politikus nyilván el is hasalna rajta. Inkább azt gondolom, hogy „őrület, de van benne rendszer”, azaz megvan a saját, egyszerű logikája.

A Nemzeti Sport naponta több cikket is megjelentet az egyetlen focista szupersztárunkról, Szoboszlai Dominikről, de még annyi bátorság, lazaság sincs bennük, hogy mondjuk Szobónak becézzék. (Hol van már a „Puskás Öcsi”?) Az a helyzet, hogy más pozitívum nincs rajta kívül, rosszat meg nem mer leírni senki, nehogy emiatt rossz pontot szerezzen a Vezérnél, akinek köztudomásúlag a foci a szíve csücske. A fociról beszélni manapság politikai állásfoglalás, és nem tudom, hogy sírjunk vagy nevessünk ezen.

Elárulom: 42.helyen van a magyar csapat a világranglistán, amire nem lehetünk büszkék, ráadásul volt már sokkal jobb is, folyamatos a lecsúszás. Igaz, hogy az olaszok sem jutottak ki a VB-re már harmadik egymást követő alkalommal, mi viszont már 40 éve vallunk kudarcot a selejtezőkön.

A kis országok közül kijutottak a norvégok, skótok, bosnyákok, csehek, osztrákok, a horvátokról nem is beszélve, akik mindig simán veszik ezt az akadályt. Ezek a kis országok nem költenek többet a focira nálunk, mégis általában eredményesebbek, sőt a szomszédaink közül a szlovákok és románok is egy körrel tovább jutottak nálunk, és ugyanez történt már az EB-n is.

Nézzük az utánpótlást: az U19 és U17-es csapataink annyira gyengén szerepelnek az EB selejtezőkön, hogy pár fordulót követően máris elvesztették az esélyt a kijutásra. Feketén-fehéren látszik, hogy nem lett jobb az utánpótlásunk sem. Nagyon kevés olyan játékosunk van, aki nemzetközi mércével véve folyamatosan jó teljesítményt képes nyújtani, ez az igazság, de ugyanezt mondogatjuk már több mint negyven éve, semmi változás.

Ezek mind tények, és hát lehet a válogatott szereplést arra fogni, hogy ezúttal nem volt szerencsénk, de azt sosem írtuk le, amikor szerencsénk volt. Tényleg olykor nüanszokon múlt a dolog, az utolsó percek döntöttek, talán a védőink fizikai állóképessége kicsivel gyengébb volt, vagy a csatáraink nem voltak eléggé élesek, ezért ami még 2-3 évvel ezelőtt sikerült, az mostanában nem, az EB óta folyamatos a vesszőfutás. Semmi nem jött össze annak ellenére, hogy fogadást mernék kötni arra, hogy egy országban sincsenek anyagilag ennyire motivált válogatott játékosok mint nálunk. Most szerencsére annyira jó a sportdiplomáciánk, és még a vak szerencse is közrejátszik abban, hogy erős csapatokkal idén nem találkozunk már, lehet tehát javítani a renomén.

Klubszinten is nagyjából hasonló a helyzet, a pénzekkel alaposan kitömött Fradi a nemzetközi kupában most szerencsés sorsolást kapott és jól szerepelt, de ott is vannak kis csapatok, amik felülmúlták, ráadásul a többi klubcsapatunk a fasorban sincs.

A dolog itt nem áll meg, a nemzeti bajnokságban egyes mérkőzéseken annyira furcsa eredmény születik, hogy a szurkolók is már nyílt titokként kezelik a bundázást. A korrupció annyira átszőtte a magyar focit (is), hogy játékvezetőinket nem is jelölik nemzetközi kupameccsek vezetésére.

Jó lenne végre egy olyan kormány, amely rendet tenne a magyar foci területén és elküldené azokat a sportbürokratákat, akik teljesítmény nélkül kapnak nagy fizetést.

A honosított sportolókat is elküldeném, itt most nem elsősorban a fociról van szó, hanem ökölvívásról, birkózásról, jégtáncról.

A rengeteg sportpályával és komoly állami támogatásokkal felpumpált focinak, mint tömegsportnak is lehetne egy olyan hatása, hogy javítja a csapatszellemet. Lehet, hogy van ilyen hatása, de a közéletünk számos vonása, ami nem a teljesítményt díjazza, annyira ellene hat ennek, hogy nem látszik, hogy a csapatszellem, az összetartás különösebben javulna.

Azt a pénzt osztogatja jelenleg, aminek fedezete nincs meg a költségvetésben, felvett hitelek árán osztogat százmilliárdokat. Amikor jól ment a szekér, mert a 2014-2020 közötti időszakban a világgazdasági konjunktúra ezen belül a német gazdaság gyors fejlődése nekünk kedvezett, az eredményekért a kormány saját magát dicsérgette, viszont amikor ez a helyzet megváltozott és stagnálásba mentünk át, akkor a külső körülményekre lehetett fogni mindent. (Nézzük csak vissza, miket mondott Nagy Márton.)

A nyugati típusú kormányzással szemben, ahol 4-5%-os adókülönbségekről mennek közéleti viták, a tipikus keleti despoták gondolkodása egészen más: Aki nekünk kedves, azt gazdagon megjutalmazzuk, aki viszont nem szimpatikus, attól mindent elveszünk. Én magam jobban szeretnék egy kifinomultabb nyugati kultúrában élni, ami valóban kultúra, és nem csak amiatt, mert tudnak késsel-villával enni, és nem az asztalterítőbe törlik a szájukat. Itt viszont a túlzott, korlátlan hatalom birtokában egyesek már mindent megengednek maguknak, és mindig valami látványosat szeretnének alkotni. Ilyenek például az ideológiát szolgáló milliárdos filmalkotások, miközben a valódi művészek koplalnak, a színháztámogatásoknál ugyanez a helyzet, az egyetemek közül a kétes teljesítményeket mutató, az egykori foxi-maxi egyetemre hajazó MCC kapja messze a legtöbbet, látványos nagyberuházások kellenek (Néprajzi múzeum, Budapest-Belgrád vasút, újabb repülőtér és hasonlók), miközben a normál vasúti infrastruktúra lerohad, sőt mintha Lázár miniszter úr munkaköri leírásába tartozna, hogy szándékosan rohassza is le.

A cégeknél bérfeszültséget okoz, hogy aki nyugdíj mellett dolgozik, az kétszer annyit keres (mivel még adómentes is), a 25 év alatti fiatal és a 40 év alatti két gyereket nevelő szintén adómentessége miatt kap sokkal többet. Mivel nem érvényesül az egyenlő munkáért egyenlő bért elv, ez rontja a kollégák közötti együttműködést.

Mivel a jelenlegi politikai elit nagy része sosem dolgozott a versenyszférában, nincs tapasztalatuk a közvetlen értékteremtési folyamattal kapcsolatban, de ez a szavazóbázisuk egy részére is igaz. Aki versenyszférában dolgozott, az tudja, hogy ha van jó teljesítmény és minőségi munka, akkor van a cégnek haszna, akkor van miből gazdálkodni és jó hónapokat, éveket zárnak és lehet az üzletet fejleszteni, viszont ha gikszerek jönnek be, az egyből mind veszteség. Sokan nem értik, hogy csak abból lehet adni, amit megtermeltünk, ezért ha a költségvetésből osztogatunk, akkor valakitől a pénzeket be kell szedni.

A társadalmi bizalom és együttműködés akkor javulhat csak, ha a pénzek elosztását arányosnak és igazságosnak tartjuk, nem úgy mint például a fegyverpénz esetében, ahol fejenként több mint 5 milliót, gyakorlatilag egy évnyi fizetést kapott 80000 ember, ami 450 milliárdos lyuk a költségvetésben. A „jobb helyeken” az adómentesség helyett csak különféle adóengedmények vannak, mert a polgári társadalmak alapját képezi a közteherviselés, az adóért cserébe jár a beleszólási jog a döntésekbe. A keleti, bizánci kultúrákban ez nem így van, ott minden hatalom a központé, és aki számára kedves, annak ad pénzt, aki pedig nem (lásd a nem kormánypárti vezetésű városi önkormányzatok), azoktól elvonják azt is, amit a puszta fenntartások igényelnek.

A közalkalmazottak bérfejlesztése sem törvényileg meghatározott, hanem attól függ, hogy Orbán Viktor és csapata per pillanat mit tart politikailag fontosnak.

Így jön létre egy olyan helyzet, hogy sokan annyi pénzt kapnak az államtól, hogy el sem tudják költeni (például egyes történelmi egyházak), vagy nem értelmes célokra költik, mert a pénzeket nem a feladatokhoz rendelve kapják, hanem mert az „jár”. Mivel nem tudják, hogy a kapott extra jövedelem mennyire lesz tartós a jövőben, a nem betervezett bevételeket megpróbálják valamibe befektetni, és ritkábban költik fogyasztásra. Egy önkényuralomban nincs kiszámíthatóság, emiatt az emberek visszafogják a fogyasztásaikat.

Külön történet, hogy a magyar cégek nagy része mintegy 20000 vállalkozás kapott mindenféle ad-hoc támogatást, de én a kormány helyében nem dicsekednék ezzel. Ahol kiszámíthatatlan pénzosztások mennek, ott nincs hosszú távú stratégia, mert a járadékvadászatra nem lehet ilyet építeni, hanem vagy egy ideig túlél belőle a gazdaságtalan vállalkozás (például éttermek egy része), vagy gyorsan elkölti valamire, hátha az jó lesz még a jövőben. Ilyen környezetben nincsenek folyamatos fejlesztések, a termelékenység mindig alacsony szintű marad. Az ország egyre inkább megdrágult, a cégeink versenyképessége folyamatosan csökkent.

Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter most nagyon csendben van, de csak átmenetileg tette őt parkoló pályára a Fidesz annak ellenére, hogy tevékenysége összességében kudarcos.

Olyan helyzet jött létre, hogy a NER oligarchák gyarapodása folyamatos volt a gazdasági stagnálás ellenére, a felső-középosztály szintén fürdik a pénzben, a társadalom másik végén viszont a kukákat folyamatosan túrják. A kormányunk mellett mintha a nagy történelmi egyházak sem jeleskednének annyira a szegénység elleni küzdelemben, például ingyen ebéd, ruha, esetleg szállás biztosításában. Húsvét közeledtével ez nagyon is aktuális kérdés.

A „békepártiság” nyilvánvalóan nem több mint demagóg kormánypropaganda, hiszen Izrael és USA által megindított iráni háború fényében ez a jelmondat jól láthatóan bedőlt. Egy olyan súlyos konfliktus alakult ki, ami sokkal jobban felforgatja a világgazdaságot mint az Ukrajnában zajló. A kérdés leginkább az, hogy Káosz Király ezt a helyzetet előre kalkulálta, vagy csupán gondatlanul járt el?

Trump jelmondata „Amerika az első” ez esetben nem érvényesül, hiszen a háborút Izrael biztonsága érdekében indították el, az USA szempontjából ez csupán pazarlás a katonai erőforrásokkal. Megdőlt az állítólagos „Monroe-elv”, tehát hogy az USA csak az amerikai kontinensre fog koncentrálni, az ottani érdekszférákat foglalja majd el. Mivel most globális olaj- és gázhiány várható hosszú hónapokig, a magas világpiaci ár miatt az amerikai benzinkutakon is drágább lett a tankolás. Az iráni drónok, aknák, rakéták, kis hajók és egyéb támadó eszközök decentralizált, elszórt elhelyezkedése miatt, jelenleg nem körvonalazódik olyan megoldás, ami megszüntetné a Hormuzi szoros fölött gyakorolt iráni kontrollt. (Ráadásul más létesítményeket is képes támadni Irán, nincs nagy veszteni valójuk.) A hajózás ott valószínűleg még sokáig kockázatos marad, az elemzések azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel a következő hónapokban jó, ha a szokásos forgalom fele át tud ott haladni, ezért az olaj és gáz világpiaci ára egy keresleti piacon tartósan magas marad.

Habár Európának, az Európai Uniónak pont semmi köze ehhez a konfliktushoz, sőt egyértelműen az EU a békepárti Izraellel és az USA-val szemben, a kontinensünknek fontos katari LNG valószínűleg mégsem fog tudni jönni, emiatt lehet középtávon némi földgáz hiány.

Kik jártak jól ezzel és kik a legrosszabbul?

Oroszország járt a legjobban, azt sem tartom kizártnak, hogy a Trump kormányzat szándékosan őket erősítette meg legjobban, mert valamiért szimpatizálnak velük. Kína gazdaságának nem jól jött, de nem is annyira nagy csapás, hiszen egyre inkább szénre és megújulókra építenek, mert ebben a legerősebbek. Ezzel szemben Japán, Tajvan, Fülöp-Szigetek, Dél-Korea és hosszabb távon legiknkább a szegényebb ázsiai országok szenvednek majd a legtöbbet az üzemanyag hiánytól és az elszálló áraktól, ráadásul padlóra kerül Irak, Kuvait, Katar és az Emírségek gazdasága is a hajózási útvonalak megszakadása miatt. Elszegényedés, globális éhínségek is várhatók Ázsia nagy részén, Trump egyetlen lépése akár az egész világgazdaságot bedöntheti. (Lényegében egy olyan kereskedelmi útvonal-rendszert döntött be most részlegesen a globalizáció ellenes Trump, ami az Indiai-óceánon már évezredek óta létezik.)

Az élelmiszerek ára 8-10%-kal nőhet a magasabb olajárak (műtrágya, dízel) miatt, egyes alapanyagoké mint a műanyag vagy alumínium 20%-ot is meghaladó mértékben, sőt átmeneti hiányok is lehetnek például a vegyiparban.

Európában az elektromos autózás gazdaságosabb lesz a benzineshez képest, habár a benzin és gázolaj jövedéki adójának lényeges mértékű csökkentése is egy lehetséges átmeneti megoldás.

Ami minket érint, a Barátság vezeték fontos lenne, mert javítaná az ellátás biztonságot, viszont az olajárat nem befolyásolná, az oroszok nem fogják olcsóbban adni nekünk, hiába próbálja ezt nekünk sugallni a kormányunk. Reméljük, hogy helyreállnak a szállítások a vezetéken, viszont mivel egy egy háborúban lerongyolódott országon fut keresztül és a környékét folyton lövik, ezért nincs rá semmi garancia, hogy folyamatosan fog tudni működni. Nyilván ebben az is benne van, hogy kormányunk folyamatosan azt mutatja, hogy az oroszok szövetségeseként vesz részt a konfliktusban, ezért Ukrajnának nem érdeke a szállítások helyreállítása, sőt újabban már be is tartanak. A kormánypropaganda arra épül, hogy minden problémát Ukrajnára kell hárítani, sőt azt sugallni, hogy Ukrajna a felelős, ők jelentik a legnagyobb veszélyt a biztonságunkra, ami nyilvánvalóan nonszensz. Tény, hogy eddig mi másokkal ellentétben inkább nyertünk a háborún, annak ellenére, hogy a kormány a gazdasági problémákat a háborúra fogta. az olcsóbb olajár lehetősége az iráni háború miatt nem áll már fenn, mert a nagy hiány miatt az oroszok is a világpiaci áron tudnak értékesíteni.

Ennél is nagyobb probléma az, amit a kormány pénzosztogatása a költségvetéssel tett, és akár a Tisza, akár a Fidesz fog kormányozni áprilistól, a 2022-eshez hasonló méretű lyukat kell majd befoltozni, ami csak megszorításokkal lesz lehetséges. Az év második felében megáll a reálbér emelkedése, csőt csökkenhet is, miközben fejenként kb. 20ezer Ft-tal kell majd többet fizetnünk havonta, megnő az infláció. Összeadódik majd az iráni helyzet és a megszorítások hatása. A rezsicsökkentést módosítani kell majd, különadók közvetve vagy közvetlenül fogják terhelni a lakosságot. Két vagy három dologban hozhat változást a Tisza kormány: középtávon elindulnak az EU támogatások és hitelek, (a Fidesz orosz és kínai hiteleket kellene, hogy felvegyen), ezen kívül kiderülhetne a kínaiakkal és oroszokkal kötött titkosított szerződések tartalma, vagy hogy például a MOL-hoz kötődő érdekcsoportok mennyit nyertek az utóbbi években a háborún.

Amúgy a Fidesznek nem lenne félnivalója, hiszen egy relatív többségű Tisza kormánynak szűk lenne a mozgástere, viszont újabb korrupciós ügyek kipattanásától fél legjobban a kormány, valamint attól, hogy kiderül, mennyire elköteleződtünk a kínai-orosz-belarusz-szerb keleti szövetségi rendszernek. A gazdasági növekedés ismét földbe áll majd az év közepétől. A harmadik tényező, hogy a Fidesz kormány erősen fegyverkezne, a Tisza jóval kevésbé, inkább értelmesebb és hasznosabb dolgokra költené a pénzt. (A fegyverkezés munkahelyeket teremthet ugyan, de csak akkor hoz az államnak bevételt, ha exportra dolgozik.) A szélsőjobbnak van egy olyan törekvése, hogy Ukrajna összeomlása esetében tevékenyebb részt vállalna Kárpát-Ukrajnában a rend biztosításában, viszont egy ilyen akció sok erőforrást kötne le és hatalmas pénzügyi terheket jelentene hosszabb távon is. Szélsőjobbos kormányzás mellett lényegében folytatódna a katonás diktatórikus rendszer kiépülése, ezért a humán tevékenységeknek mint az oktatás, egészségügy és kultúra esélyük se lenne a fejlődésre, miközben teljes mértékben a keleti szövetségi rendszerhez kötnénk magunkat.

A Tisza győzelme ennél egy fokkal jobb helyzetet teremtene, bár most hátrányban vannak, mert a kormány a gazdasági problémákról sikeresen elterelte a figyelmet, számukra kedvezőtlenebb terepen kell küzdeniük, és a világpolitikai helyzet zavarossága miatt azt mond a kormány a választóknak, amit csak akar.

Talajkímélő, vízmegtartó és az ökológiai szempontokat figyelembe vevő mezőgazdaságot sürgetnek sokan, és mintha nem értenék, hogy ez mért nem valósul meg egy csapásra az egész országban. Én egykori mezőgazdászként ma is nyomon követem a szakma helyzetét, eléggé képben vagyok, és nem tartozom azok közé, akik kibicként jobban tudnak mindent, hogy mit kellene csinálni.

Egy-két évtizeddel ezelőtt még egészen más klimatikus viszonyok uralkodtak, a túlságos vízbőség volt a jellemző. Az aszályos évek megszaporodásával járó klímaváltozás viszonylag gyors ütemű, viszont a mezőgazdaság viszonylag konzervatív, lassabban alkalmazkodik. Például a szántás nélküli talajműveléshez szükség van megfelelő gépekre, technológiára, szaktudásra is, ami nem mindenhol áll rendelkezésre. A gazdálkodóknak érdekükben áll, hogy a talajok vízmegtartása javuljon, és hogy a magasabb szerves anyag tartalom következtében a tápanyagok rendelkezésre állása a növények számára kiegyenlítettebb legyen, ezért jól láthatóan terjednek is az új technológiák. EU támogatások is léteznek zöldítés címszó alatt, amik az agrártámogatások részét képezik.

A talajpusztulás réme kissé túldimenzionált, hiszen ökológiailag sivár talajokban is lehetséges a növénytermesztés, ezt tesszük már vagy ötven éve, hiszen a szocializmus rendszerében még sokkal inkább agyonműveltük, agyontrágyáztuk és agyonvegyszereztük a talajainkat, akkoriban a költség nem számított, de a terméshozamok hosszú idők távlatában nem estek vissza a lepusztult talajokon sem, vagy pedig más tényezők miatt estek vissza. (A szálló por is gazdagítja, a talajoknak is van regenerációs képessége, nálunk csak extrém esetekben tapasztalható a termőréteg erős lepusztulása.)

A no-till vagy minimum-till technológiákat már régóta használják az USA és Nyugat-Ausztrália nagy árutermesztő régióiban, ahol a miénknél is szárazabb viszonyok uralkodnak. Nálunk a csapadékos északi, nyugati, délnyugati országrészek kivételével sokfelé indokolt lehet az erre való átállás. Lényeges, hogy ha előveteményt használunk, amelynek a gyökere lazítja a talajt a szántás kiváltására, akkor jó, ha a magkeveréket magunk állítjuk elő, mert a költségeink elszállhatnak. A hagyományos szántóföldi technológia robusztus, kisebb hibákra nem érzékeny, a szántás nélküliek esetében viszont nagyon pontosan időzítenünk kell az egyes műveleteket. A műtrágya és vegyszerigény alapvetően nem fog csökkenni, hiszen a cél, hogy a termésátlagok ne csökkenjenek, hasonló energiafelhasználás és költségszint mellett, miközben a talajban szerves anyag formájában megkötött szén arányát növelni lehessen.

A talajművelés módja mégsem annyira meghatározó jelenleg mint más tényezők. Műtrágyára mindenképp szükség van, különösen a nitrogén az, amit évenként pótolnunk kell, a víz pedig még ennél is fontosabb. A kalászos gabonák és a repce a hosszú tenyészidőszak miatt ellenállóbbak az aszályra, ráadásul a nyári aszály már kevésbé is érinti ezeket. A tavaszi vetésűek kockázatosak, nem véletlen, hogy közel harmadára csökkent a kukorica vetésterülete, az Alföldön már erősen kockázatos a termesztése, aszálytűrésben jobb a cirok vagy napraforgó, ezek terjedése mutatja a gazdák alkalmazkodását a klímaváltozáshoz.

Az erdősítéssel kapcsolatban van egy téveszme, hogy ez növelné a csapadék mennyiségét, de nem véletlen, hogy az Alföld természetes állapota az erdős sztyeppe volt, ami a klímaváltozással a sztyeppe felé fog elmozdulni. (Egyébként a rét és legelő talajának szervesanyag-tartalma igen magas, nem mindenhol kell erőltetni a szántóföldi termesztést.) Tavasszal, májusban valóban van olyan hatás, hogy ha a levegő eléggé páradús, akkor a fák párologtatása segíti a rövid záporok létrejöttét, ezek a májusi esők. A forró nyári napokon azonban a fák által párologtatott csapadék egyszerűen elvész, nem lesz belőle eső. Az erdőink jelentős része sajnos ki fog pusztulni pár évtizeden belül, mert nem elég szárazságtűrők, és ezeket más fafajokkal kell pótolnunk, és itt nem az a fő szempont, hogy a fa őshonos vagy nem, a lényeges a szárazságtűrése és hogy ne legyen invazív, más fafajokat elnyomó.

Az öntözés szintén csak akkor hasznos, ha nem a légkör páratartalmát növeli, tehát a csepegtető típusúak lehetnek csak jók a jövőben a vízhiányos viszonyaink között, itt is szemléletváltásra van szükség, valamint beruházásokra. Egyszerűen nincs annyi víz, sem a talajokban sem csapadék formájában, sem a folyókon keresztül nem jön be annyi, hogy a hagyományos vízgazdálkodás és öntözés működhessen.

A műtrágyát a szerves trágya részben képes pótolni és a talaj szerkezetére is jó hatással van, azonban a szállítása nem gazdaságos nagyobb távolságokra, csak állattenyésztő telepek közelében jöhet szóba. A megfelelő elővetemény is csökkenti a nitrogén igényt,- magas energiaárak mellett a műtrágya árak is elszállhatnak, ezért az ilyen praktikák egyre fontosabbak lesznek.

A nagyüzemek azok, amik tőkeerősebbek és technológiai tudásuk is jobb mint a családi vállalkozásoké, ahol a kiöregedés folyamata jól látható és az utódok már nem nagyon akarnak foglalkozni a sok bizonytalansággal járó mezőgazdasággal. Ily módon a nagyüzemek járnak inkább élen a technológiai fejlesztésekben.

Felejtsük el a romantikát, itt árutermelésről és árutermelés biztonságáról van szó, a mezőgazdaság alapjában véve sosem volt ökologikus, hanem egy teljesen természetellenes tevékenység, és mindig számít az is, hogy a gazdálkodó hosszú távú haszna mennyi. Egyre kevesebbet lehet már költeni a támogatására, hiszen annyi minden másra kell majd pénz, sőt a jövőben a romló ökológiai feltételek között annak is örülnünk kell majd, ha képesek leszünk saját élelmiszerigényünket megtermelni.