Azt a pénzt osztogatja jelenleg, aminek fedezete nincs meg a költségvetésben, felvett hitelek árán osztogat százmilliárdokat. Amikor jól ment a szekér, mert a 2014-2020 közötti időszakban a világgazdasági konjunktúra ezen belül a német gazdaság gyors fejlődése nekünk kedvezett, az eredményekért a kormány saját magát dicsérgette, viszont amikor ez a helyzet megváltozott és stagnálásba mentünk át, akkor a külső körülményekre lehetett fogni mindent. (Nézzük csak vissza, miket mondott Nagy Márton.)

A nyugati típusú kormányzással szemben, ahol 4-5%-os adókülönbségekről mennek közéleti viták, a tipikus keleti despoták gondolkodása egészen más: Aki nekünk kedves, azt gazdagon megjutalmazzuk, aki viszont nem szimpatikus, attól mindent elveszünk. Én magam jobban szeretnék egy kifinomultabb nyugati kultúrában élni, ami valóban kultúra, és nem csak amiatt, mert tudnak késsel-villával enni, és nem az asztalterítőbe törlik a szájukat. Itt viszont a túlzott, korlátlan hatalom birtokában egyesek már mindent megengednek maguknak, és mindig valami látványosat szeretnének alkotni. Ilyenek például az ideológiát szolgáló milliárdos filmalkotások, miközben a valódi művészek koplalnak, a színháztámogatásoknál ugyanez a helyzet, az egyetemek közül a kétes teljesítményeket mutató, az egykori foxi-maxi egyetemre hajazó MCC kapja messze a legtöbbet, látványos nagyberuházások kellenek (Néprajzi múzeum, Budapest-Belgrád vasút, újabb repülőtér és hasonlók), miközben a normál vasúti infrastruktúra lerohad, sőt mintha Lázár miniszter úr munkaköri leírásába tartozna, hogy szándékosan rohassza is le.

A cégeknél bérfeszültséget okoz, hogy aki nyugdíj mellett dolgozik, az kétszer annyit keres (mivel még adómentes is), a 25 év alatti fiatal és a 40 év alatti két gyereket nevelő szintén adómentessége miatt kap sokkal többet. Mivel nem érvényesül az egyenlő munkáért egyenlő bért elv, ez rontja a kollégák közötti együttműködést.

Mivel a jelenlegi politikai elit nagy része sosem dolgozott a versenyszférában, nincs tapasztalatuk a közvetlen értékteremtési folyamattal kapcsolatban, de ez a szavazóbázisuk egy részére is igaz. Aki versenyszférában dolgozott, az tudja, hogy ha van jó teljesítmény és minőségi munka, akkor van a cégnek haszna, akkor van miből gazdálkodni és jó hónapokat, éveket zárnak és lehet az üzletet fejleszteni, viszont ha gikszerek jönnek be, az egyből mind veszteség. Sokan nem értik, hogy csak abból lehet adni, amit megtermeltünk, ezért ha a költségvetésből osztogatunk, akkor valakitől a pénzeket be kell szedni.

A társadalmi bizalom és együttműködés akkor javulhat csak, ha a pénzek elosztását arányosnak és igazságosnak tartjuk, nem úgy mint például a fegyverpénz esetében, ahol fejenként több mint 5 milliót, gyakorlatilag egy évnyi fizetést kapott 80000 ember, ami 450 milliárdos lyuk a költségvetésben. A „jobb helyeken” az adómentesség helyett csak különféle adóengedmények vannak, mert a polgári társadalmak alapját képezi a közteherviselés, az adóért cserébe jár a beleszólási jog a döntésekbe. A keleti, bizánci kultúrákban ez nem így van, ott minden hatalom a központé, és aki számára kedves, annak ad pénzt, aki pedig nem (lásd a nem kormánypárti vezetésű városi önkormányzatok), azoktól elvonják azt is, amit a puszta fenntartások igényelnek.

A közalkalmazottak bérfejlesztése sem törvényileg meghatározott, hanem attól függ, hogy Orbán Viktor és csapata per pillanat mit tart politikailag fontosnak.

Így jön létre egy olyan helyzet, hogy sokan annyi pénzt kapnak az államtól, hogy el sem tudják költeni (például egyes történelmi egyházak), vagy nem értelmes célokra költik, mert a pénzeket nem a feladatokhoz rendelve kapják, hanem mert az „jár”. Mivel nem tudják, hogy a kapott extra jövedelem mennyire lesz tartós a jövőben, a nem betervezett bevételeket megpróbálják valamibe befektetni, és ritkábban költik fogyasztásra. Egy önkényuralomban nincs kiszámíthatóság, emiatt az emberek visszafogják a fogyasztásaikat.

Külön történet, hogy a magyar cégek nagy része mintegy 20000 vállalkozás kapott mindenféle ad-hoc támogatást, de én a kormány helyében nem dicsekednék ezzel. Ahol kiszámíthatatlan pénzosztások mennek, ott nincs hosszú távú stratégia, mert a járadékvadászatra nem lehet ilyet építeni, hanem vagy egy ideig túlél belőle a gazdaságtalan vállalkozás (például éttermek egy része), vagy gyorsan elkölti valamire, hátha az jó lesz még a jövőben. Ilyen környezetben nincsenek folyamatos fejlesztések, a termelékenység mindig alacsony szintű marad. Az ország egyre inkább megdrágult, a cégeink versenyképessége folyamatosan csökkent.

Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter most nagyon csendben van, de csak átmenetileg tette őt parkoló pályára a Fidesz annak ellenére, hogy tevékenysége összességében kudarcos.

Olyan helyzet jött létre, hogy a NER oligarchák gyarapodása folyamatos volt a gazdasági stagnálás ellenére, a felső-középosztály szintén fürdik a pénzben, a társadalom másik végén viszont a kukákat folyamatosan túrják. A kormányunk mellett mintha a nagy történelmi egyházak sem jeleskednének annyira a szegénység elleni küzdelemben, például ingyen ebéd, ruha, esetleg szállás biztosításában. Húsvét közeledtével ez nagyon is aktuális kérdés.

A „békepártiság” nyilvánvalóan nem több mint demagóg kormánypropaganda, hiszen Izrael és USA által megindított iráni háború fényében ez a jelmondat jól láthatóan bedőlt. Egy olyan súlyos konfliktus alakult ki, ami sokkal jobban felforgatja a világgazdaságot mint az Ukrajnában zajló. A kérdés leginkább az, hogy Káosz Király ezt a helyzetet előre kalkulálta, vagy csupán gondatlanul járt el?

Trump jelmondata „Amerika az első” ez esetben nem érvényesül, hiszen a háborút Izrael biztonsága érdekében indították el, az USA szempontjából ez csupán pazarlás a katonai erőforrásokkal. Megdőlt az állítólagos „Monroe-elv”, tehát hogy az USA csak az amerikai kontinensre fog koncentrálni, az ottani érdekszférákat foglalja majd el. Mivel most globális olaj- és gázhiány várható hosszú hónapokig, a magas világpiaci ár miatt az amerikai benzinkutakon is drágább lett a tankolás. Az iráni drónok, aknák, rakéták, kis hajók és egyéb támadó eszközök decentralizált, elszórt elhelyezkedése miatt, jelenleg nem körvonalazódik olyan megoldás, ami megszüntetné a Hormuzi szoros fölött gyakorolt iráni kontrollt. (Ráadásul más létesítményeket is képes támadni Irán, nincs nagy veszteni valójuk.) A hajózás ott valószínűleg még sokáig kockázatos marad, az elemzések azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel a következő hónapokban jó, ha a szokásos forgalom fele át tud ott haladni, ezért az olaj és gáz világpiaci ára egy keresleti piacon tartósan magas marad.

Habár Európának, az Európai Uniónak pont semmi köze ehhez a konfliktushoz, sőt egyértelműen az EU a békepárti Izraellel és az USA-val szemben, a kontinensünknek fontos katari LNG valószínűleg mégsem fog tudni jönni, emiatt lehet középtávon némi földgáz hiány.

Kik jártak jól ezzel és kik a legrosszabbul?

Oroszország járt a legjobban, azt sem tartom kizártnak, hogy a Trump kormányzat szándékosan őket erősítette meg legjobban, mert valamiért szimpatizálnak velük. Kína gazdaságának nem jól jött, de nem is annyira nagy csapás, hiszen egyre inkább szénre és megújulókra építenek, mert ebben a legerősebbek. Ezzel szemben Japán, Tajvan, Fülöp-Szigetek, Dél-Korea és hosszabb távon legiknkább a szegényebb ázsiai országok szenvednek majd a legtöbbet az üzemanyag hiánytól és az elszálló áraktól, ráadásul padlóra kerül Irak, Kuvait, Katar és az Emírségek gazdasága is a hajózási útvonalak megszakadása miatt. Elszegényedés, globális éhínségek is várhatók Ázsia nagy részén, Trump egyetlen lépése akár az egész világgazdaságot bedöntheti. (Lényegében egy olyan kereskedelmi útvonal-rendszert döntött be most részlegesen a globalizáció ellenes Trump, ami az Indiai-óceánon már évezredek óta létezik.)

Az élelmiszerek ára 8-10%-kal nőhet a magasabb olajárak (műtrágya, dízel) miatt, egyes alapanyagoké mint a műanyag vagy alumínium 20%-ot is meghaladó mértékben, sőt átmeneti hiányok is lehetnek például a vegyiparban.

Európában az elektromos autózás gazdaságosabb lesz a benzineshez képest, habár a benzin és gázolaj jövedéki adójának lényeges mértékű csökkentése is egy lehetséges átmeneti megoldás.

Ami minket érint, a Barátság vezeték fontos lenne, mert javítaná az ellátás biztonságot, viszont az olajárat nem befolyásolná, az oroszok nem fogják olcsóbban adni nekünk, hiába próbálja ezt nekünk sugallni a kormányunk. Reméljük, hogy helyreállnak a szállítások a vezetéken, viszont mivel egy egy háborúban lerongyolódott országon fut keresztül és a környékét folyton lövik, ezért nincs rá semmi garancia, hogy folyamatosan fog tudni működni. Nyilván ebben az is benne van, hogy kormányunk folyamatosan azt mutatja, hogy az oroszok szövetségeseként vesz részt a konfliktusban, ezért Ukrajnának nem érdeke a szállítások helyreállítása, sőt újabban már be is tartanak. A kormánypropaganda arra épül, hogy minden problémát Ukrajnára kell hárítani, sőt azt sugallni, hogy Ukrajna a felelős, ők jelentik a legnagyobb veszélyt a biztonságunkra, ami nyilvánvalóan nonszensz. Tény, hogy eddig mi másokkal ellentétben inkább nyertünk a háborún, annak ellenére, hogy a kormány a gazdasági problémákat a háborúra fogta. az olcsóbb olajár lehetősége az iráni háború miatt nem áll már fenn, mert a nagy hiány miatt az oroszok is a világpiaci áron tudnak értékesíteni.

Ennél is nagyobb probléma az, amit a kormány pénzosztogatása a költségvetéssel tett, és akár a Tisza, akár a Fidesz fog kormányozni áprilistól, a 2022-eshez hasonló méretű lyukat kell majd befoltozni, ami csak megszorításokkal lesz lehetséges. Az év második felében megáll a reálbér emelkedése, csőt csökkenhet is, miközben fejenként kb. 20ezer Ft-tal kell majd többet fizetnünk havonta, megnő az infláció. Összeadódik majd az iráni helyzet és a megszorítások hatása. A rezsicsökkentést módosítani kell majd, különadók közvetve vagy közvetlenül fogják terhelni a lakosságot. Két vagy három dologban hozhat változást a Tisza kormány: középtávon elindulnak az EU támogatások és hitelek, (a Fidesz orosz és kínai hiteleket kellene, hogy felvegyen), ezen kívül kiderülhetne a kínaiakkal és oroszokkal kötött titkosított szerződések tartalma, vagy hogy például a MOL-hoz kötődő érdekcsoportok mennyit nyertek az utóbbi években a háborún.

Amúgy a Fidesznek nem lenne félnivalója, hiszen egy relatív többségű Tisza kormánynak szűk lenne a mozgástere, viszont újabb korrupciós ügyek kipattanásától fél legjobban a kormány, valamint attól, hogy kiderül, mennyire elköteleződtünk a kínai-orosz-belarusz-szerb keleti szövetségi rendszernek. A gazdasági növekedés ismét földbe áll majd az év közepétől. A harmadik tényező, hogy a Fidesz kormány erősen fegyverkezne, a Tisza jóval kevésbé, inkább értelmesebb és hasznosabb dolgokra költené a pénzt. (A fegyverkezés munkahelyeket teremthet ugyan, de csak akkor hoz az államnak bevételt, ha exportra dolgozik.) A szélsőjobbnak van egy olyan törekvése, hogy Ukrajna összeomlása esetében tevékenyebb részt vállalna Kárpát-Ukrajnában a rend biztosításában, viszont egy ilyen akció sok erőforrást kötne le és hatalmas pénzügyi terheket jelentene hosszabb távon is. Szélsőjobbos kormányzás mellett lényegében folytatódna a katonás diktatórikus rendszer kiépülése, ezért a humán tevékenységeknek mint az oktatás, egészségügy és kultúra esélyük se lenne a fejlődésre, miközben teljes mértékben a keleti szövetségi rendszerhez kötnénk magunkat.

A Tisza győzelme ennél egy fokkal jobb helyzetet teremtene, bár most hátrányban vannak, mert a kormány a gazdasági problémákról sikeresen elterelte a figyelmet, számukra kedvezőtlenebb terepen kell küzdeniük, és a világpolitikai helyzet zavarossága miatt azt mond a kormány a választóknak, amit csak akar.

Talajkímélő, vízmegtartó és az ökológiai szempontokat figyelembe vevő mezőgazdaságot sürgetnek sokan, és mintha nem értenék, hogy ez mért nem valósul meg egy csapásra az egész országban. Én egykori mezőgazdászként ma is nyomon követem a szakma helyzetét, eléggé képben vagyok, és nem tartozom azok közé, akik kibicként jobban tudnak mindent, hogy mit kellene csinálni.

Egy-két évtizeddel ezelőtt még egészen más klimatikus viszonyok uralkodtak, a túlságos vízbőség volt a jellemző. Az aszályos évek megszaporodásával járó klímaváltozás viszonylag gyors ütemű, viszont a mezőgazdaság viszonylag konzervatív, lassabban alkalmazkodik. Például a szántás nélküli talajműveléshez szükség van megfelelő gépekre, technológiára, szaktudásra is, ami nem mindenhol áll rendelkezésre. A gazdálkodóknak érdekükben áll, hogy a talajok vízmegtartása javuljon, és hogy a magasabb szerves anyag tartalom következtében a tápanyagok rendelkezésre állása a növények számára kiegyenlítettebb legyen, ezért jól láthatóan terjednek is az új technológiák. EU támogatások is léteznek zöldítés címszó alatt, amik az agrártámogatások részét képezik.

A talajpusztulás réme kissé túldimenzionált, hiszen ökológiailag sivár talajokban is lehetséges a növénytermesztés, ezt tesszük már vagy ötven éve, hiszen a szocializmus rendszerében még sokkal inkább agyonműveltük, agyontrágyáztuk és agyonvegyszereztük a talajainkat, akkoriban a költség nem számított, de a terméshozamok hosszú idők távlatában nem estek vissza a lepusztult talajokon sem, vagy pedig más tényezők miatt estek vissza. (A szálló por is gazdagítja, a talajoknak is van regenerációs képessége, nálunk csak extrém esetekben tapasztalható a termőréteg erős lepusztulása.)

A no-till vagy minimum-till technológiákat már régóta használják az USA és Nyugat-Ausztrália nagy árutermesztő régióiban, ahol a miénknél is szárazabb viszonyok uralkodnak. Nálunk a csapadékos északi, nyugati, délnyugati országrészek kivételével sokfelé indokolt lehet az erre való átállás. Lényeges, hogy ha előveteményt használunk, amelynek a gyökere lazítja a talajt a szántás kiváltására, akkor jó, ha a magkeveréket magunk állítjuk elő, mert a költségeink elszállhatnak. A hagyományos szántóföldi technológia robusztus, kisebb hibákra nem érzékeny, a szántás nélküliek esetében viszont nagyon pontosan időzítenünk kell az egyes műveleteket. A műtrágya és vegyszerigény alapvetően nem fog csökkenni, hiszen a cél, hogy a termésátlagok ne csökkenjenek, hasonló energiafelhasználás és költségszint mellett, miközben a talajban szerves anyag formájában megkötött szén arányát növelni lehessen.

A talajművelés módja mégsem annyira meghatározó jelenleg mint más tényezők. Műtrágyára mindenképp szükség van, különösen a nitrogén az, amit évenként pótolnunk kell, a víz pedig még ennél is fontosabb. A kalászos gabonák és a repce a hosszú tenyészidőszak miatt ellenállóbbak az aszályra, ráadásul a nyári aszály már kevésbé is érinti ezeket. A tavaszi vetésűek kockázatosak, nem véletlen, hogy közel harmadára csökkent a kukorica vetésterülete, az Alföldön már erősen kockázatos a termesztése, aszálytűrésben jobb a cirok vagy napraforgó, ezek terjedése mutatja a gazdák alkalmazkodását a klímaváltozáshoz.

Az erdősítéssel kapcsolatban van egy téveszme, hogy ez növelné a csapadék mennyiségét, de nem véletlen, hogy az Alföld természetes állapota az erdős sztyeppe volt, ami a klímaváltozással a sztyeppe felé fog elmozdulni. (Egyébként a rét és legelő talajának szervesanyag-tartalma igen magas, nem mindenhol kell erőltetni a szántóföldi termesztést.) Tavasszal, májusban valóban van olyan hatás, hogy ha a levegő eléggé páradús, akkor a fák párologtatása segíti a rövid záporok létrejöttét, ezek a májusi esők. A forró nyári napokon azonban a fák által párologtatott csapadék egyszerűen elvész, nem lesz belőle eső. Az erdőink jelentős része sajnos ki fog pusztulni pár évtizeden belül, mert nem elég szárazságtűrők, és ezeket más fafajokkal kell pótolnunk, és itt nem az a fő szempont, hogy a fa őshonos vagy nem, a lényeges a szárazságtűrése és hogy ne legyen invazív, más fafajokat elnyomó.

Az öntözés szintén csak akkor hasznos, ha nem a légkör páratartalmát növeli, tehát a csepegtető típusúak lehetnek csak jók a jövőben a vízhiányos viszonyaink között, itt is szemléletváltásra van szükség, valamint beruházásokra. Egyszerűen nincs annyi víz, sem a talajokban sem csapadék formájában, sem a folyókon keresztül nem jön be annyi, hogy a hagyományos vízgazdálkodás és öntözés működhessen.

A műtrágyát a szerves trágya részben képes pótolni és a talaj szerkezetére is jó hatással van, azonban a szállítása nem gazdaságos nagyobb távolságokra, csak állattenyésztő telepek közelében jöhet szóba. A megfelelő elővetemény is csökkenti a nitrogén igényt,- magas energiaárak mellett a műtrágya árak is elszállhatnak, ezért az ilyen praktikák egyre fontosabbak lesznek.

A nagyüzemek azok, amik tőkeerősebbek és technológiai tudásuk is jobb mint a családi vállalkozásoké, ahol a kiöregedés folyamata jól látható és az utódok már nem nagyon akarnak foglalkozni a sok bizonytalansággal járó mezőgazdasággal. Ily módon a nagyüzemek járnak inkább élen a technológiai fejlesztésekben.

Felejtsük el a romantikát, itt árutermelésről és árutermelés biztonságáról van szó, a mezőgazdaság alapjában véve sosem volt ökologikus, hanem egy teljesen természetellenes tevékenység, és mindig számít az is, hogy a gazdálkodó hosszú távú haszna mennyi. Egyre kevesebbet lehet már költeni a támogatására, hiszen annyi minden másra kell majd pénz, sőt a jövőben a romló ökológiai feltételek között annak is örülnünk kell majd, ha képesek leszünk saját élelmiszerigényünket megtermelni.

Három párt bejutására lehet számítani, ezek közül a szavazatoknak csak kis részét fogja kapni a Mi Hazánk, ami szinte „Fidesz klón”, a kormánypárti felfogáshoz áll közel, a törekvéseik nagy részét a Fidesz is magának vallja, értékrendileg ugyanaz. Amiben mások, hogy még nem korrumpálódtak, és ellenzékben még tét nélkül lehetnek radikálisabbak.

Fontos megjegyezni, hogy kétféle rendszerben gondolkodnak az emberek a politikáról, ami nem puszta spekuláció, hanem agyi képalkotó mechanizmusok is visszaigazolják: Az egyik a közösségcentrikus, védekező beállítódású, a másik a nyitottabb, individualistább szemlélet. A kétféle szemlélet annyira más, hogy amint a mindennapos tapasztalatunk is mutatja, nem létezik valódi kommunikáció a kettő között, egy adott helyzetben vagy az egyik vagy a másik oldalon állunk, és genetikailag is hajlamosabbak vagyunk akár konzervatívabb, akár kevésbé konzervatív irányokba menni. Emiatt valószínűtlen, hogy aki az egyik tábort támogatja, hirtelen a másikra fog szavazni, inkább lehetséges, hogy az elbizonytalanodás vagy kiábrándulás miatt nem fog szavazni.

A Fidesz és a Tisza esetében is találtam 5-5 erős érvet a politikájuk mellett, valamint egy-egy gyenge pontot. Akár egyetlen érv önmagában is lehet elég meggyőző, hogy hova húzzuk az X-et. Én úgy látom, hogy kormányváltásra lenne szükség amiatt, mert a Fidesz visszaél a gyakorlatilag korlátlan hatalmával, és nincsenek erős indokok sem ezzel szemben, nem vagyunk annyira rendkívüli helyzetben, ami ez ellen szólna, a kormánymédiumok folyamatos, céltudatos hisztériakeltésének ellenére.

A Fidesz erősségei (+) és gyengeségei (-) a következők:

+Politikai szappanopera a békeharcról

2022-ben átütő sikert hozott, hogy az ukrajnai háború kitörését követően Orbán katonaruhába öltözve, nyugodt és meggyőző módon ismételgette: „Ki kell maradnunk.” Nem lehetett még látni a háború kifutását, és sokan annyira meg voltak ijedve arról, hogy mi lesz, hogy tömegesen mentek szavazni (nem is a kormányra, hanem Orbánra). Ebből a sikeres filmből lehetett egy sorozatot, folyamatos szappanoperát kreálni, ami azóta is működik, kérdéses, hogy mennyire erős még a nettó állítása, a semlegesség ígérete. (Lényeges, hogy számon kérhető ígéreteket a kormány nem tesz, hanem csak implicit állításokkal sejtet bizonyos dolgokat.) A mostani kampány Ukrajnára van kihegyezve, hogy ők a veszélyesek az ország biztonságára, és amit folyamatosan sulykolnak, azt az emberek hajlamosak elhinni.

-Törések az orbáni narratívában

Az emberek szeretik a narratívákat, mert leegyszerűsítő magyarázatot adnak a világ bonyolultságára, holott minden egyszerű narratíva hamis. Amit a kormánypropaganda kozmetikázni igyekszik az valójában az, hogy nincs egység az ő felfogásuk mögött, Európában nem támogatja őket szinte senki, Meloni sem, Fico részben igen, azonban magyarellenes megnyilvánulásai vannak, a románok (hatalomra nem jutott) populista vezetőjének szintén. A populista internacionáléban erős törésvonalak mutatkoznak, és az iráni háború után aligha hihető már az is, hogy Trump a béke embere lenne, illetve mindenre van magyarázat, az igazi „hívőt” nehéz kiábrándítani, de ezek a magyarázatok egyre valószínűtlenebbül hangoznak. Mindezek ellenére úgy tűnik, a következő három hétben az ideológia még valahogy fenntartható lesz. (Amiről kevés szó esik, hogy Orbánék jelenleg csak várnak arra az alkalmas pillanatra, amikor a „béke” helyett az igazi háborús énjüket mutathatják majd meg, a politikai mozgósítás egyértelműen ilyen irányba mutat.)

+Rejtett kormányzati ígéretek: olcsóbb lesz az benzin és a gáz

Ez valóban bekövetkezett, a lakosság esetében 2014 óta működik a „rezsicsökkentés”, a magyar vállalatok azonban magas árakat fizetnek, ami csökkenti a versenyképességüket. Az orosz olaj ára alacsonyabb volt a világpiacinál, és átmenetileg mentesültünk a szanciók alól, valóban nyertünk rajta a legtöbb, energiafüggetlenségre törekvő európai országgal szemben. Ezek az árak nem lesznek fenntarthatók már idén sem, de ismét egy sugallat, implicit ígérete a kormánynak, hogy ők azok, akik a lakosságnak olcsó energiát tudnak biztosítani, mert „jóban vannak Putyinnal”. Éppúgy mint a „békeharc” esetében, megint nehéz eldönteni, hogy mennyi ebben az igazság, de ez is egy politikai ütőkártya.

+Az emberek egyre önállótlanabbak, védelmet igényelnek

Az utóbbi években megerősödtek a populista mozgalmak a világban mindenfelé, ahogyan az emberek egyre több biztonságot és támogatást igényelnek, a romló oktatással csökken a műveltség és az intelligencia szintje. A mi régiónkban a választások inkább a szélsőjobb sikerét hozták, Európa nagy részén viszont még tartják magukat a jobbközép és baloldali pártok. Intő jel, hogy az USA belső részein is megszűnt a polgárosodás és elindult a „visszaparasztosodás”, a beszűkült, függőségi rendszerekben való gondolkodás, Trump újabb hatalomra kerülése nem véletlen. A folyamat, aminek igazi okait a kapitalizmus polarizáló természetében, rendszerhibaként véljük megtalálni, önerősítő jellegű, mert minél több támogatást kapnak bizonyos rétegek, annál inkább elhiszik, hogy csak így boldogulhatnak. A Fidesz politikája a kis országi lét előnyeit kihasználandó, a külföldi vállalatok különadóiból fedezi ezeket a célzott, jólétinek nevezhető kiadásait. A biztonságnak azonban mindig és mindenhol ára van, minél inkább abszolút elvárásként kezeljük, annál nagyobb.

+Kreatív jogalkalmazás, lavírozgatás

A Fidesz találékonyan alkalmazza a jogrendszert és gyorsan reagál, ami válságkezelés esetében valóban hatékony, hosszú távon viszont kiszámíthatatlanságot és járadékvadászatot hoz létre. A lavírozgatás megint Orbánék társadalmi ígérete: lehetséges az EU és a keleti hatalmaktól, az oroszoktól és az USA-tól is előnyöket szerezni úgy, hogy lényegében csak a stratégiai jelentőségünkből fakadó pozíciókat adunk cserébe, hogy ugródeszkaként működjünk a cégeik számára más országok felé.

+Robosztus gazdaságfejlesztés

Az utóbbi években elmaradt ugyan, azonban még megtörténhet a nagyberuházások „termőre fordulása”, az újabb ipari konjunktúra visszatérése, erre épít a kormány politikája. A húzóágazatok beindulása megállítaná országunk relatív lecsúszását, bár a gazdasági csodát önmagában nem biztosítaná.

A Tisza párt hatalomra kerülése esetében várható előnyök és hátrányok:

+Relatív baloldal, technokrata stílus, sokoldalú gazdaságfejlesztés

A bal-jobb megkülönböztetés mindig relatív, a mérsékelten konzervatív Tisza inkább egy technokrata stílust hozna be, és a legtöbb változtatás mindig fejlődést is hoz magával, legalább átmenetileg, mert új szereplők kaphatnak nagyobb esélyeket. Azok az ágazatok, amik nem voltak a NER kedvencei például a szélenergia, tömegközlekedés, gyógyszeripar, stb. most új lendületet vehetnének, számos szolgáltatással együtt. Kevésbé energia igényes, jobban automatizált fejlesztések indulhatnának el.

+Takarítás: Takarékosság a rendszer élősködőin

Egy Tisza győzelem nem tudna gyökeres változásokat hozni, de korlátozni lenne képes a rendszer által támogatott egyének és szervezetek tevékenységét. Oligarchákról van szó, akik verseny nélkül nyernek állami pályázatot, sportszervezetek jelentős teljesítmények nélkül, nagy költségű filmek és egyéb „művészeti célú pénznyelők” megszüntetése, bürokraták, médiumok stb., amelyek mind politikai hűség alapján szerveződnek. Ide kapcsolódik az, hogy léteznek életszerűtlen, nem fenntartható biztonsági intézkedések is, például a drogok elleni háborúnak van egy észszerű szintje, a rendőrségnek, a bíróságoknak sőt a honvédelemnek is van egy kapacitása, amit észszerűen kell tudni használni.

-Túlságos osztogatás

A Tisza is beleeshet győzelme estében a Medgyessy által elkövetett hibákba, hogy elkezdett osztogatni, és ugyan nem vont vissza eddigi kedvezményeket, de azokat igyekezett még inkább kiterjeszteni. Ráadásul nem is lesz mit osztogatni, annyira kiköltekezett a mostani kormány, hogy ha nem lesznek megszorítások, akkor államcsőd közeli helyzet állhat elő, aminek általában magas infláció a következménye. Nagyon meggondolandó, hogy hova osztogatunk jelentős pénzeket, másrészt a fedezet biztosítása adók formájában többnyire problémás. Magyar Péter eddigi fellépése sem volt elég meggyőző, hogy képes lenne határozott, az osztogatásokon túlmutató irányvonalat kialakítani. 

+A városok ismét fejlődhetnének

Azokban a városokban, amiket az ellenzék irányít, a fejlődés gyakorlatilag évek óta leállt, és olyan kistelepülések kaptak pénzeket, ahol nem indokolt. A városok szolgáltatásait (például útjait, közintézményeit) sokan veszik igénybe, a fejlesztések ilyen szempontból aránytalanok és pazarlók voltak. Ez a helyzet megváltozhat a közeljövőben.

+Törvényesség erősítése

A jogot gátlástalanul felhasználó szemlélet helyett, az önkényes, egyéni döntésekkel szemben a jogérzetünk ismét érvényesülne a mindennapokban (ami egyébként a vállalatok szintjén jelen van, tehát ott működő demokráciáról beszélhetünk). Egy ázsiai típusú, önkényuralmi rendszer útjáról való visszafordulásról van szó,- bár ez így egy túl erős állítás, mindenesetre sokak számára zavaróak a politika jelenlegi döntési mechanizmusai.

+Visszaintegrálódás az EU-ba

Jelenleg erősen kifelé tartunk az EU-ban, mivel Orbán folyton opponál, ezért az EU vezetősége igyekszik őt a döntései során megkerülni, sőt direkt „betartanak” nekünk, a pályázati pénzek jelentős részének, nem mindig valós okok miatti visszatartásával. Ennek a harcnak az EU-val sok értelme nincs, anyagi és politikai előnyöket is hozhatna a visszaintegrálódás.

Vannak más nagy témák mint az oktatás, de még inkább az egészségügy, aminek a fejlesztéséhez nem elég a pénz, hanem jelentős szemléletváltozásra is szükség lenne, ami nem biztos, hogy egy csapásra megvalósulna egy kormányváltás esetében.

A következő választással kapcsolatban csak annyi bizonyos, hogy bármi lesz is az eredmény, nagyon nagy lesz az egyik tábor csalódása, és tovább erősödik a társadalmi polarizáció, a két tábor annyira más mozit néz.

Elnézést kérek mindenkitől, hogy az írásaim a választás előtt erősen átpolitizáltak, ez nem kellemes ugyan, de szükséges rossz, hiszen annyira nagy a médiumokban a kormány befolyása, bizonyos témákat a szakértők is kerülnek. 

A választás előtt fokozottan érvényes, hogy a törzsszavazókat alternatív valóságban kell tartani, nehogy a hitük meginogjon. A Magyar Nemzet mostani címlapján az alábbi vezető hírek vannak (ha ezeket annak lehet nevezni egyáltalán). Liverpool+Fradi 3+3 cikk, „ukránpártiság” min. 7 cikk, Tisza ellenes cikkek sorozata. Minden fontos hírportálon a vezető hírek között szerepel az iráni háború és a hormuzi szoros helyzete, itt viszont csupán egy cikk szól erről a témáról, az is Irakra fókuszál, kínosan kikerülve az USA és Izrael szerepét. Jól látható, hogy a szerkesztők mennyire féltik az állásukat, és mennyire központból vezényelt mindaz, hogy mi jelenhet meg a médiumokban és milyen formában. Biztos vagyok benne, hogy az a Fidesz szavazó, amelyik csak a közmédiumokból tájékozódik, nem is tudja semmit az iráni háborúról. Konkrétan volt, aki megkérdezte, hogy Amerika nem Irakot támadta meg? A közmédia tudatosan homályban hagyja a szavazókat arról, hogy mi is történik valójában.

A Fidesz választási kampányának gerincét képező háborús narratíva összeomlott: nem lehet már a háborút emlegetni fő veszélyforrásként, amikor az ukrajnainál jóval nagyobb, sokkal több országot közvetlenül érintő és a az egész világgazdaságot is megroggyantó háború tört ki, illetve Orbán fő szövetségesei, az izraeli és amerikai államfő robbantották ki. Ez most kínos téma a kormánypártnak, sőt védhetetlen: nem magyarázható meg a háború rémével ijesztgetett szavazóiknak, sőt még azt sem mondhatják, hogy Brüsszel a háború kirobbantója, mert az európai országok nem támogatják az USA akcióit, vagy akár egy régebbi amerikai vezetés lenne felelős. Így aztán arról is kevesebb szó eshet, hogy Orbánék milyen gyors és határozott intézkedéseket hoztak, például a benzin és gázolaj árának rögzítésével. Még a Barátság kőolajvezeték ügye is lekerült a napirendről (nem szerepel a címlapon), mert akkor arról is kellene beszélni, hogy mért lőtt ki a benzin és gázolaj ára. Jelenleg keresik a megfelelő taktikát, amivel a választásokig ellavírozhatnak.

Az antiglobalizmus is régebben jellemző volt a fideszes szavazókra, de amióta Trump a barátunk lett, senki nem emlegeti az amerikai imperializmust, mindenki szemet huny az erőszakosságuk felett. Régebben az USA volt a fő gonosz, a világ csendőre, akinek arrogáns katonai akciói miatt folyton felháborodtak. (Én ezzel a felfogással egyébként mindig vitába szálltam, árnyaltabb megközelítést javasolva.) Most hol van ez a felháborodás? Hol van az a híres igazságérzetük?

Vagy marad a nyájszellem: Ellenségünk mindig az, amit a vezetésünk kijelöl. Nem beszélve arról, hogy Izrael kritizálására rá lehetett sütni, hogy antiszemitizmus, ugyanis a konzervatív hagyomány a kollektív felelősség híve, mivel nem választja el élesen az adott népet a vezetőjének tetteitől.

Megjegyzem azért, hogy a Magyar Nemzeten azért ott vannak az iráni helyzettel kapcsolatos cikkek, csak elrejtve és szűkszavúan tárgyalva, bár az értelmesebb szavazók jelenleg sem csupán a Nemzetet olvassák, hanem igyekeznek máshonnan is tájékozódni.

Azt is csak a műveltebb kormánypártiak érzékelik, hogy a Kossuth díj kiosztása ezúttal is úgy mint régen: 90%-ban nem a szakmai nívó és teljesítmény, hanem szimpátia alapján történt. Nincs már értéke ennek a díjunknak, amit az is jelez, hogy most Nagy Feró után Pataki Attila is megkapta, sok más, kevésbé ismert, szakmailag nem kiemelkedő, viszont kellően „népiesch” művésszel egyetemben. Rúzsa Magdi talán megérdemli, de az odaítélés korai, hiszen a pályafutás vége felé szokták odaadni, és ő még messze nem tart ott. Lackfi János szerintem szintén nem érdemtelenül kapta meg, azonban az ő esetében az összeférhetetlenség merült fel, (édesanyja a bizottság tagja), ezen a döntésen tehát fogást talált az ellenzék.

A Fidesz szénája nem áll túl jól, valamit ki kell még találniuk a következő hetekben, mert a gazdasági eredményeik gyengék, a külpolitika is kudarcos, jelenleg a Tisza nyugodtan ülhet a babérjain és kérhet egy kávét. A választópolgárok személyes győzködése, az aprómunka persze továbbra is döntő jelentőségű lehet a végeredményt tekintve, ezt senki sem hanyagolhatja el.

Hosszabb címet kellene írnom, de sajnos manapság a rövid címek vannak előnyben, olyannyira így van ez, hogy az amerikai könyvpiacon az egyszavasok terjedtek el, ami egy jelzés a mai átlagolvasók intellektuális kapacitásáról. Jelen esetben arról van szó, hogyan jelenik meg a külpolitika a közbeszédünkben, ami egy tipikusan befelé fordulásra hajlamos országé, tehát más országokkal ellentétben az élénk viták nálunk ritkák. (A magyar nép asztrológiai jegye állítólag nyilas, ami nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, hiszen a nyilas nem ilyen.)

A mai nemzeti ünnepünk egyébként abszolút a választási kampány része, a választások április 12-re való időzítése a kormány kampányának nagyon tudatos része, hiszen nincs túl messze március 15-től, ami a nemzeti érzésre építve, erős érzelmi alapú mozgósítást tesz lehetővé, miközben tovább lehet sulykolni a nagy költségvetésű filmekben gondosan felépített „gonosz, cúna németek/osztrákok” képet, elhallgatva azt a tényt, hogy legalább annyiszor voltak a szövetségeseink, mint amikor ellenségek voltunk. A választást egy héttel megelőző húsvét is a hagyományos keresztény értékek hangsúlyozásával, esetleg a híveket „orientáló” prédikációkkal szintén segíti a kormány kampányát, elterelve a figyelmet a súlyos gazdasági és társadalmi problémáktól. Mindez nem feltételezés, hanem ténykérdés, amit kormánypárti részről ügyes húzásnak tartanak, ellenzéki szemszögből nézve viszont erősen manipulatív trükközésnek.

Amit a történészek nem nagyon szoktak kimondani: 1848. március 15. gyakorlatilag a modern magyar nemzet megszületésének dátuma, viszont a nemzeti önállóság követelése még nagyon korai volt, hiszen akkoriban alig léteztek még nemzetállamok Európában, a birodalmak korát éltük. A két évtizeden át csiszolt követeléseink nagyon kiforrottak voltak, az áprilisi törvények is nagyon megalapozottak, csak sajnálni lehet, hogy majdnem két évtizedet kellett várni arra, hogy bevezessék őket. Nem tudom, hogy mi volt a reális lehetőség, hiszen minden forradalom természeténél fogva kaotikus és egyre irreálisabb követelményeket fogalmaz meg, a magyar vezetést Kossuthtal az élen, leginkább csak sodorták az események.

A forradalmunk legalább annyira polgári és fejlődéspárti volt, mint amennyire a nemzetről szólt, csakhogy az utóbbinak sokkal erősebb az érzelmi töltése, jobban alkalmas a mozgósításra, az értelmes párbeszéd vagy bármiféle beszélgetés kizárásával.

A választási kampány mindig állásfoglalásra bírja az embert (a tartózkodás is állásfoglalás, hiszen az aktuális előnyben levőnek, a későbbi győztesnek fog kedvezni), és mások befolyásolására szólít fel. Így például számomra irracionális a kormánynak az a fajta álláspontja, hogy Magyarország megérdemli az önálló nemzeti létet, Ukrajna viszont nem, itt egy de facto orosz szövetségi politikáról van szó. Ukrajnában sokféle nemzeti kisebbség él, de sem a lengyel, sem a román, sem a szlovák kormány nem folytat ellenséges politikát velük szemben, és nem élezik tudatosan a feszültséget. Egyértelműen az ukrán kormány is hibás ebben, én úgy látom, bár ez teljesen szubjektív, hogy kormányunk folyamatosan provokálja őket, ami egy idő után már nem marad hatás nélkül. Az ukránok jelenleg élet-halál harcot vívnak a teljes mértékű orosz befolyás és alávetettség elkerüléséért (hogy ez hiba vagy sem, az más kérdés), mindenesetre nem áll érdekükben a velünk való konfliktus, a Barátság vezetéket illetően sem.

Amiről mindenki mélyen hallgat, a kormánypárt tudatosan, az ellenzék pedig egyszerűen nem tud mit kezdeni vele, az iráni háború, pedig beszélni kell erről is. Irán már sok évvel ezelőtt jelezte, hogy bármikor képes lezárni a Hormuzi-szorost, én pedig nem tudom elképzelni, de úgy tűnik, hogy még a katonai szakértők sem, hogyan lehetne garantálni tankerek százainak a biztonságos áthaladását ezen keresztül. Nem arról van szó, hogy kitör egy háború amiatt, mert túl sok a fegyver, hanem pont, hogy túl kevés van, legalábbis a rakéták és a drónok elleni védekezésre alkalmas típusúakból. Ezt nem lehetett látni előre? Orbán barátai, a „Béketanács” megalapítói, az izraeli nacionalista Netanyahu és az amerikai nacionalista Trump meggondolatlan akciója éppen bedönti a világgazdaságot, a nagy nyertes Oroszország, amelynek kapóra jön az olaj árának szárnyalása, valamint Kína, mert nem használ el rakétát és csendben fejlesztheti a fegyvereit. (Az iráni atombomba veszélye egy teljes nonszensz, hiszen számos országnak van atomfegyvere, de senki nem meri használni, mert mindenki tart az ellencsapástól. Mi értelme volt az iráni vezetés lefejezésének egy iszlám köztársaságban? Ezt sem értem.) A Barátság kőolajvezeték hosszabb távon nem sokat segítene, ha az olaj világpiaci ára magasan van.

A mostani káosz persze a rend és biztonság jelszavával kampányoló kormánypártot erősíti, miközben jól látható, hogy ki is valójában a háborúpárti (akár nálunk is), biztosan nem az, aki annak mondja magát.

A magyar külpolitikai felfogás hagyományosan arra alapult, hogy az aktuális kormányzó elit feladata, hogy ügyesen manőverezzen a nagyhatalmak között, és habár ennek olykor katasztrofális eredménye volt, mégis alig folyik érdemi vita arról, hogy kik a valódi szövetségeseink és milyen irányvonal lenne az optimális. A csendes külpolitika azonban mindig sikeresebb volt mint a kormány által folytatott, ami a szájkaratéra épít.

Nem csak a múzsákat, hanem sok minden mást legátol a háború, ami legalább annyira szubjektív mint objektív tényező. Ha épp nem mi harcolunk, hanem valahol valaki mások, akkor a személyes érintettségünk mértéke a tudatunkban dől el. A háború ugyan nem „fejben dől el”, viszont az hogy abban érezzük magunkat vagy sem, az már sokkal inkább.

Világos határokat meghúzni lehetetlen. Korunkban már sokféle szintje van a háborúnak, létezik hidegháború, esetleg olyan is, hogy hideg-polgárháború, ami szintén inkább fenyegetettséget jelöl, ezeken kívül pedig a terrorizmus különféle formái. A legjellemzőbb korunkban mégis a verbális harc sokféle formája amellett, hogy „forró háborúk” is mindig folyamatosan zajlanak, csak többnyire nem érezzük magunkat érintve ezek által. Ha országunkat nem is érinti semmilyen háborúskodás, annak is sokféle okai lehetnek, amik pontosan is nem tudhatók, leginkább csak sejthetők. A béke sokkal inkább magyarázatra szorul mint bármilyen háborúskodás, ami egy ősi vonásunknak tűnik, hiszen bizonyos formái már az állatvilágban is jelen vannak.

A háborús üzemmód, a háborús logika felül ír minden mást, polarizálja a gondolkodásunkat, a nyugodt és higgadt eszmecserének egy időre véget vet, hiszen úgy gondoljuk, hogy ilyenkor határozott és gyors tettekre van szükség. Érdemes lenne felmérni, hogy 1-10-es skálán ki mennyire érzi azt, hogy háborúban vesz részt. Az 1-es lenne a békés időszak, versengés mindenféle piszkos trükkökkel, a 10-es pedig a konkrét és közeli egzisztenciális fenyegetettség érzete. A 6-8-as szint lehetne a totalitárius elnyomás, például Sztálinnak a saját népe ellen folytatott háborúja. Nagyon eltérő eredmények jöhetnének ki egy ilyen felmérésben, az átlag a közhangulatot jellemezné.

Hogy kinek az érdeke a háború, vagy inkább a háborús közérzet fenntartása, erre a kérdésre olyan válasz adódik, hogy lehet ez egy heterogén csoport, a tagjainak közös jellemzője csupán az, hogy ilyen közegben érzik jól magukat, ehhez relatíve jobban értenek mint bármilyen építő jellegű tevékenységhez. Tehát ennek a típusnak szüksége van a háborús mentalitásra, hogy egy ilyen pályán versenyelőnybe kerüljön másokkal szemben, és mindig vannak sokan, akik így gondolják, vagy ezt érzik.

A háborúval kapcsolatos legtöbb megfogalmazás álságos vagy hibás. Így például „Ha békét akarsz, készülj a háborúra” ez is egy részigazság, mert a fegyverkezés növeli a másik fél fenyegetettség érzetét, ami ördögi kört hoz létre. (Igazából az együttműködés erősítése sokkal jobb hatású lenne.) Városi legenda, hogy az emberiség legtöbb találmánya a haditechnika eredménye, ami néha igaz, még gyakrabban csak legenda, viszont kimutatták, hogy a háborús gondolkodás és fegyverkezés minden időszakban csökkentette az innovációt, sőt erőforrásokat vont el más területekről. A fegyverkezés erősen torzítja a GDP-t, mert amikor a fegyvereket ténylegesen elkezdik használni, akkor a felhalmozott érték általában megsemmisül, ráadásul olyan módon, hogy máshol létrehozott értéket is megsemmisít.

A háborús mentalitás sarkalatos pontja, hogy egy adott közösség vezetői és véleményvezérei kit vagy kiket neveznek meg ellenségnek, ezt fogja követni a közhangulat meghatározó része. (Nem lenne szükségszerű, hogy ez mindig így legyen.) Én úgy vagyok ezzel, hogy amikor kitör valamilyen háború, akkor vannak különféle zsigeri érzéseim, az egyik fél mindig szimpatikusabb mint a másik, de túl tudok ezeken lépni és mindig azt írom, amilyen következtetésekre az észérveim vezetnek, és az se nagyon befolyásol, hogy számunkra mennyire előnyös vagy hátrányos, ami éppen történik.

A háborús mentalitás olyan mint a népdal, szájról szájra terjed, a riadó pillanatnyi mértékét a kommunikációnkkal továbbítjuk, tehát mindig van ebben egy adag hisztéria, bár az ellenkezője is lehetséges, a nyugalom erősítése.

A fizikai síkon és a fejekben zajló háborúkban leginkább csak az a jó, amikor végük van, egy idő után lecsengenek. Kérdés mindig az, hogy mi az, amit teljesen letaroltak, mekkora az okozott pusztítás.

A 21.században az alábbi válságos politikai helyzetek alakultak ki:

-2001 szeptember 11-én az USA történetének legnagyobb terrortámadása történt

-2008-ban hatalmas pénzügyi válság következett, ami gazdasági recessziót is okozott

-2015-ös menekült válság Európában, az eddigi legnagyobb migrációs hullám, iszlám terrorista hullám közel ezzel egy időben

-Klímaváltozás hatásainak egyre erősebb jelentkezése 2015 után

-Koronavírus járvány 2020-2022

-Orosz-Ukrán háború 2022 február óta

-Államok közötti feszültségek növekedése és fegyveres konfliktusok megszaporodása 2024 óta

A 2001-es USA terrortámadást követően úgy tűnhetett, mintha USA kényszerűen átértékelné a „világ csendőreként” betöltött, akkoriban egyértelműen, ma már valamivel kevésbé negatív jelentésű szerepét. Nem ez történt, következett Afganisztán és Irak megszállása, amelyek a katonai győzelmek ellenére nem váltak sikertörténetté. Irakban az Iszlám Állam jött létre, amit csak nagy nehézségek árán lehetett felszámolni (ha egyáltalán megtörtént), Afganisztán pedig egy második Vietnámmá vált, teljes iszlámista hatalomátvétel lett a vége. Pénzügyileg megterhelő és ettől eltekintve is céltalannál vált az amerikai jelenlét ezekben az országokban. Hosszabb távú változás tehát nem történt.

 2008 pénzügyi válság: A pénzügyi lufi kipukkanását követően a legtöbb ország több éven át tartó válságba süllyedt, a gazdaságok stagnáltak. Bár sokan a kapitalista rendszer végét hirdették, ez csupán egy gazdasági válság volt, a súlyosabbik fajtából. Nem változott lényegében a bankok, pénzpiacok, tőzsde szerepe sem, sőt megjelentek az elektronikus virtuális pénzek mint a Bitcoin. A közgazdászok jelentős része elmozdult a neoliberális dogmatikától és ma már igyekeznek többféle megközelítést is magukévá tenni, az állam szerepe a szabályozásban felértékelődött. Lényeges változás azonban nem történt.

2015 menekültválság és terrorhullám: Eleinte naiv, hibás válaszokat adott a migránshullámra európai politikusok nagyobb része, bár az is igaz, hogy a „Soros szervezeteket” megnevezni a problémák fő okának, ez a másik véglet. Az egyes államok szintén támogatják passzív módon és olykor aktívan is a menekültek küldését, ez is egy gyakori eszköze más országok destabilizálásának. Több éven keresztül küzdöttek ezzel Európa jóléti országai, a helyzet fokozatosan stabilizálódott. Ennek ellenére vannak olyan országok, ahol a migráció a kívánatosnál kevésbé szabályozott, és a bevándorlók gettókban élnek. Lényeges változás nem történt, a „küldő országok” gazdasági problémái ma is megoldatlanok, a klímaváltozás negatív hatásai is jobban sújtják őket. Politikai nézettől függ a probléma elbagatellizálása vagy eltúlzása.

Klímaváltozás 2015 után: Növekvő hőhullámok, hosszabb aszályos időszakok, vízhiány, egyre erősebb szélviharok, kiszámíthatatlanná váló időjárás,- klímaválságról, vagy klímával összefüggő gazdasági és életmódbeli válságról is beszélhetünk. Rosszul megtervezett „zöld átmenetek” Európában, kevés téren van előrelépés, miközben a világ összességének szén-dioxid-kibocsátás kibocsátása folyton növekszik. A gyeplőt a lovak közé dobó klíma szkeptikus mozgalmak előretörése még ront is ezen a helyzeten, lényeges változásokat a probléma észlelése tehát nem hozott.

Koronavírus járvány 2020-2022

Százéves gyakorisággal kitörhet egy világjárvány, a terjedését a globalizáció is felgyorsíthatja. Egy elhúzódó traumát okozott az emberiségnek, amit szégyellünk, kiesett éveket, egy elfogadható szintű járványkezelés mellett. A globális szállítási láncok töredezettsége miatt felpattant az infláció, ami sokak kis megtakarítását hirtelen leértékelte és növelte a szegénység mértékét. Bár voltak fogadkozások arra, hogy a globális függéseket csökkenteni kell és felkészültebbnek lenni egy újabb járványra, semmi nem változott. Nincsenek már meg a feltételei annak, hogy egész iparágakat visszatelepítsünk, még ott sem, ahol lenne ilyen politikai akarat. A járvány tehát nem változtatott semmin.

Orosz-ukrán háború:

A 20.század végén a válságba került Oroszország elvesztette a birodalmi területeket (felbomlott a Szovjetunió), és mintegy 20 év elteltével erősödött vissza arra a szintre, hogy ezek egy részének visszaszerzése megint felmerülhessen. A NATO határainak közelebb kerülését biztonsági fenyegetésnek „érezhette”, ami szerintem egy teljes tévhit, hiszen a világ legnagyobb országának megszállása kivitelezhetetlen, a káoszkeltés egy atomhatalomban pedig a legnagyobb észszerűtlenség, ami elképzelhető. A régi birodalmi nosztalgiák éledtek újjá, a cél azoknak az ukrán területeknek a megszerzése volt, ahol a lakosság nagyobb része vagy orosz anyanyelvű, vagy egyfajta orosz-ukrán vegyes nyelvet használ. Európa nem ismerte fel a világ legnagyobb nehézipari és fosszilis alapú hadipotenciáljával rendelkező országával való tárgyalások szükségességét, a kompromisszumra való törekvéseket. Elindult az energetikai leválás Oroszországról, és a haderő fejlesztése egy potenciális fenyegetést jelentő nagyhatalommal szemben, miközben a haditechnika a háború alatt folyamatosan átalakult, a páncélozott szállítójárművek és a hadihajók leértékelődtek, miközben a leghatékonyabb fegyverré az olcsó és nagy tömegben előállítható, főként kínai elektronikával működő drónok váltak. Történtek tehát kisebb változások a háború okozta válság miatt, de ezek döntően nem pozitív irányúak.

Új hidegháború és államok közötti fegyveres konfliktusok 2024 óta:

Az USA-ra sokan úgy tekintettek, mint Trump elnökségével a nemzetközi terepről visszavonuló nagyhatalomra, ami kikényszerítheti az ukrán békekötést is. Nem ez történt, bár eleinte úgy tűnt, hogy az USA csupán az amerikai kontinenst tekinti érdekzónájának: Venezuela megtámadása még erre mutatott. A Grönland iránti igény deklarálása nem politikus módon történt, hanem puszta nyomásgyakorlással, ami már zavarkeltő volt. Izraellel szövetkezve Irán megtámadásával, egy egész térség destabilizációját okozva, ez mát emlékeztet a régi USA hadi törekvéseire, miközben nincsen elegendő eszköz arra, hogy Oroszországot rávegyék a békekötésre. Ezzel egyidejűleg megszaporodtak az egyes országok közötti fegyveres konfliktusok, növekednek a feszültségek. Az USA politikája egyelőre egyértelmű kudarcnak tűnik, Kína csendben, de igen hatékonyan fegyverkezik, egyre nő a feszültség Tajvan körül és Kelet-Ázsiában. Egyelőre tanulságok nem vonhatók le abból a kaotikus helyzetből, amibe kerültünk.

A fő tanulság mindezekből, hogy a válságok semmin nem változtattak, az emberiség a kis elefánt módjára nehezen tanul és könnyen felejt, minden lényegében ugyanabban a mederben folyik mint régebben.

A vallásosság nyilvánvalóan időben változó jelenség, a különféle korokban egészen másként jelenik meg, ezt el kell fogadni a mi korunkkal kapcsolatban is.

Ha mai szemmel nézzük azt az állítást, hogy „Isten teremtette meg az embert”, még ha úgy gondoljuk, hogy ez az állítás igaz is lehet valamilyen szellemi-lelki értelemben véve, akkor is ennek már nincsenek olyan erős logikai következményei mint akár még pár évtizeddel ezelőtt. Az istenkép nyilvánvalóan valamilyen apa figurára vezethető vissza. A régi korokban a patriarchális társadalmakban az apa akarata volt a döntő, a szülők döntöttek például arról, hogy a gyerekek milyen pályára mehetnek, milyen szakmát tanuljanak, a szülőknek való engedelmesség alapkövetelmény volt. Annyira így van ez, hogy még a boomer generációban is gyakori volt, hogy a tanácsot a szülőktől kértek elsősorban, kevésbé barátoktól vagy hozzáértő, tekintélyes személyektől.

Manapság már elfogadottá vált a gyerekek önállósága, a saját útjukat járják, esetleg kérhetik a szülők segítségét, de a döntéseiket maguk hozzák meg. Ennek mintájára az, hogy az embert Isten teremtette vagy nem, egyáltalán nem perdöntő, a kérdés megválaszolása nem jelent hitbeli állásfoglalást, nincsenek hozzákötve nagyon erős elvárások, hiszen a „teremtmény” önállósága számunkra megszokottá vált.

Ami megfigyelhető, hogy az emberek idősebb korukban válnak vallásosabbá, aminek a fenti logika alapján lehet olyan oka, hogy egyre inkább igénylik a számunkra biztonságot nyújtó erős apa figurát, szülőfigurát, aki segít nekik szükség esetén. De tegyük fel, hogy én egy mindenható apa figura vagyok: Segítenék-e mindenképpen a hozzám fordulónak, vagy inkább először mérlegelném azt, hogy ez a fajta segítség valóban a javára válik-e hosszabb távon? Ő maga vajon mindent megtett-e már, amire képes volt, és tényleg tisztában van-e a problémájával? A saját úton szerzett tapasztalat általában többet ér, mint ha másokra bízzuk magunkat.

Ilyen jellegű gondolatok merülnek fel, és a vallás mai presztízse, csökkenő népszerűsége abban is rejlik, hogy kétségeink vannak már abban az irányban, hogy egy „mennyei segítségre” kell-e magunkat bíznunk teljes mértékben.

Ha megnézzük, hogy például az USA-ban sokkal jellemzőbb a hagyományos értelemben vett vallásosság mint Európában, holott az amerikai ember gyermetegebb, naivabb, kevésbé művelt, nem is beszélve különféle szektákról és fanatikusokról, akkor további intellektuális jellegű kételyeink támadhatnak.

A vallásosságnak, pontosabban a vallás rendszeres gyakorlásának egészen más okai, tartalmai lehetnek ahhoz képest, ami az ódon, mondjuk ki unalmas dogmatikus szertartásokban megnyilvánul.

Az egyik, hogy egy közösségi közeget képeznek, ahol a szertartások csupán egy közös nevezőt hoznak létre és a személyes kapcsolatokhoz kereteket, egyfajta „játékteret” biztosítanak.

Amikor beszélgettem egy vallásos ismerőssel, akkor az a gondolatom támadt, hogy a vallásosság esetében leginkább sokat mondó azt nézni, amit NEM tartalmaz, ami nincs benne, az élet más dolgaival való összehasonlításban. Ilyen tényezők az agresszió, versengés, nemiség, amik nem zárhatók ki ugyan teljesen, de jól működő vallásos közösségekben alapvetően nem jelennek meg, így nyugodtabb, pihentetőbb, stresszmentesebb közeget hoznak létre a gyülekezet tagjai számára. Az elmét olyan gondolatokkal foglalják le, amelyek kellemesebbek a mindennapoknál. A szertartások mondatai valójában értelmetlenek a mai fülnek, a felhangzó szavak jelentéstartalma az, amihez pozitív érzelmeket társítunk, ezért működnek. Lehetőséget nyújtanak arra hogy elterelődjön a figyelmünk a negatív gondolatoktól.

Emellett érdemes megnézni azt is, hogy a kora középkori, mai szemmel nézve fanatikus vallásosság miért jöhetett létre: a mai szemmel nézve elképesztő mértékű létbizonytalanság volt a mögöttes oka. Az ipari fejlődéssel együtt a létbizonytalanság csökkent és a vallás szerepe is fokozatosan leértékelődött, azonban a biztonságunk megrendülésekor ma is hajlamosak vagyunk a valláshoz fordulni, ami ha másra nem is jó, de elménket legalább lenyugtatja és lecsendesíti.

A tradicionális értelemben mélyen vallásos ember hitét valószínűleg megrendítené egy olyan gondolat, ami számomra kézenfekvőnek tűnik, hogy az Isten, amiben ők hisznek, őt különösebben nem érdekli az emberek sorsa, nem hallgat meg semmilyen kérést, viszont nem zárható ki, hogy az ember képes legyen valamilyen módon kapcsolódni hozzá a belső nyugalom állapotában, ily módon erőt meríthetünk életünk folytatásához.

A kormány ugyan ezeket a lépéseket, amiket megtesz feltűnés és nagy csinnadratták nélkül is megtehette volna, azonban a külpolitikáját alárendelte a belpolitikai ideológiai osztályharcnak, aminek a legfeltűnőbb vonása a folyamatos „brüsszelezés”. Orbán a református hagyományok alapján álló „kurucos” politikát folytat, és célja, hogy a nagy többséget megnyerje ennek a szabadságharcnak, amely egyben kapitalizmus ellenes, feudális restauráció is.

A kuruc-labanc ellentét tanítása teljes tévhiteken alapul, a "labancok" a gyakorlatban a Dunántúlon és az ország középső részén, az osztrákok és bajor szövetségeseik viszonylagos közelségében elő, katolikus nemesi osztályt jelentették, akik rá voltak utalva az együttműködésre, velük ellentétben a Tiszántúl már annyira távol volt Bécstől, és nem is bírt akkora stratégiai jelentőséggel, hogy a függetlenségi törekvések központja lehetett. A kétfajta politika egyik megjelenése történelmünk két legnagyobb alakjának a „labanc” Széchenyinek és a „kuruc” Kossuthnak a vitája. A megfelelő stratégia nyilván az, hogy ha időnként az egyik, időnként a másik kerül előtérbe, és egyik se szorítja ki a másikat, miközben meg kell jegyezni, hogy szinte minden országban vannak ehhez hasonló politikai törésvonalak. Egyébként hozzám az együttműködés párti „labanc” felfogás áll közelebb.

Az ideológia harc, folyamatos agymosás lényege, hogy minden rossz nyugatról, a németektől, „Brüsszelből” érkezett, ők a hibásak, ha nálunk nem valósul meg földi paradicsom. A logikai 1x1 sem jön ki az érvek alapján, viszont megvan a magyar lakosságban érzelmi szinten egy erős azonosulás az olyan törekvésekkel, amik arról szólnak, hogy különlegesek vagyunk és legbelül jobbak másoknál, önállók tudunk lenni, képesek vagyunk bezárkózva a saját utunkat járni. (Az érzelmek pedig tudjuk, hogy képesek felírni a józan racionalitást.) Szerintem ezek alapvetően hibás és káros gondolatok, amelyeket nem csak a kormánymédiumok terjesztenek, hanem kiderült, hogy világviszonylatban a legközismertebb videócsatorna legnagyobb fogyasztói vagyunk, ahol önjelölt próféták terjeszthetik korlátok nélkül a légből kapott, hamis tanításaikat.

Ha megnézzük a kormány tevékenységét, akkor minden, csak nem diplomatikus. A „polkorrektség” tudatos félredobásával, a folytonos „brüsszelezéssel” elérte, hogy az EU viszonyulása vele szemben ugyanúgy nem korrekt már, a döntéshozatalokban igyekeznek megkerülni minket és a támogatások jelentős részét zárolni. Orbán jól láthatóan minden tettével, szinte minden áron az EU felbomlasztására törekszik, hogy megvalósuljon az általa kívánatos világrend, ehhez azonban nem nagyon vannak szövetségesei. Az olasz kormányfő Meloni pártja elvileg az övéhez hasonló platformon van, de mégis Putyin ellenes és eltávolodott Orbántól, közeledve a németekhez és franciákhoz. A V4-ek között felértékelődött Lengyelország, és a szövetség lényegében csak papíron létezik már, a szlovák Fico az egyetlen politikai szövetséges, viszont egy magyarellenes párkoalíció élén áll. A magyar kormány nem kritizálta nyíltan Ficot, nem is tudta más módon sem elérni, hogy a szlovákok vonják vissza a Benes-dekrétumokat.

A legnagyobb szövetséges elvileg Donald Trump, azonban a delegációnk teljes kudarca mutatja azt, hogy mennyire nem kezelnek minket komoly partnerként, még az azonos ideológiai célok ellenére sem. A barátkozás Putyinnal, a kínai tőke megtelepedésének támogatása nem arattak osztatlan tetszést, és ellentmondásossá teszik a viszonyt az USA-val, - amelynek a világban játszott szerepe nem egyértelműen szimpatikus, és egyre nehezebb megmagyarázni a választóknak az USA elnökének önkényes, minden nemzetközi jogot félreseprő döntéseit. (Környezetvédelem-ellenesség, harcias erőérvényesítés, a békekötés sikertelensége Ukrajnában, Grönland elcsatolási igényei, vámok kivetése az EU-ra stb.)

A „keleti-nyitás” gazdasági téren kevés eredménnyel járt, bár talán segítette a magyar nagytőke (főként OTP) terjeszkedését Ázsiában, az energiabiztonságunkat azonban rövid távon nem javította. Ezek az országok tőlünk távol vannak és sokadik prioritás számukra a velünk való jó kapcsolat.

Az USA és Kína közötti hidegháború kiéleződése miatt nehezen tudunk jóban lenni mindkét féllel.

Az oroszoktól vásárolt kőolajjal gazdaságilag jól járunk, viszont egyre nagyobb rajtunk a nyomás minden oldalról, hogy váljunk le tőlük. A szétbombázott Ukrajna számára nem a Barátság-kőolajvezeték helyreállítása volt a legfontosabb prioritás, miközben a saját lakosságának energiaellátását sem tudta megoldani. A sajtóban megy a folyamatos hergelés az ukránokkal szemben, Ukrajnát az ellenségünknek állítva be (a lényeg szerintem ennek az állításnak a következményében rejlik, annak sugallása, hogy Putyin a barátunk).

A külpolitika célja tehát annak a folytonos sulykolása, hogy az ország hadiállapotban van, és csak a kormány képes a „békét” fenntartani (akármilyen ellentmondásosan hangzik is ez), megőrizni azt a „szuverenitást”, amiről senki sem tudja, hogy pontosan mit jelent, hogy valójában mit is takar, - szerintem csak azt, hogy a magyar nemzeti tőkésosztály, új feudális arisztokrácia azt tehessen az országban, amit akar.

A Trianon általi megsebzettségünk folytonos emlegetése is segíti azt, hogy legyen bennünk egy olyan érzés, ami arra sarkall, hogy tegyük ezt jóvá, egyszer végre vegyünk revansot azon a „nyugaton”, ami minket folyton cserben hagyott. Egy folyamatos szellemi hadiállapotban létező, realitásoktól elszakadt kormányunk van, és ilyen, hogy "békeharc" valójában nem létezik. A békét az támogatja, aki az együttműködések pártján van, és nem élezi a konfliktusokat.