Közkeletű tévedés van abban a tekintetben, hogy mikortól lépett fel az USA nagyhatalmi igényekkel: igazából csak 1898 óta folytat birodalmi politikát, amikor már saját területén kívül folytatott háborút a spanyolokkal, és szállta meg Kubát, valamint más spanyol gyarmatokat. Kvázi birodalomként tehát még viszonylag fiatal, 127 év nem mondható soknak, a legtöbb nagy birodalom ennél sokkal tovább létezett.

Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, hogy van egy szakértői konszenzus az USA mai helyzetével kapcsolatban, és amit leírok, az nagyrészt tükrözi is ezt. Az USA területe hatalmas, fekvése is ideális, minthogy a szárazföld felől gyakorlatilag nem is támadható meg. Nagyon sok kikötővel rendelkező, tipikus tengeri hatalom, a régi Angliához hasonlóan, viszont a britek módszereit a terjeszkedést illetően tovább fejlesztette és korszerűsítette. Jellemzően nem gyarmatokat hozott létre, hanem támaszpontokat épített ki a világ sok részén, egy időben a kommunizmus terjedése ellen, más esetekben különféle stratégiai érdekekkel. A vele nem szimpatizáló rendszerek megbuktatására törekedett, nem egyszer a CIA részvételével (pl. Chile esetében), de ez a fajta politika például Kuba és Irán esetében az ellenkező hatást érte el.

Azt mondtuk rá egy időben, hogy a világ csendőre, ami ma már nem hangzik annyira rosszul, a csendőrség megítélése is változott és a világban levő instabilitás miatt már nem is annyira vonzó ez a szerep mint egykor. (Lényeges szempont az is, hogy az elmúlt ’70-év még nem igazi történelem, mert nincs elég időbeli távlat az események objektív értékelésére.)

Az USA hatalma és befolyása a ’90-es években volt a csúcson, ha megnézünk akkor készült amerikai akciós filmeket, a katonák arroganciája sokat mondó és mai szemmel nézve igen bosszantó hatást kelt.

A történelemben visszatérő elem, hogy a domináns hadviselés ellen egy idő után mindig kifejlesztik az ellenszereket, azokat az eszközöket és taktikákat, amikkel sikeresen ellen tudnak állni. Így az USA háborúit is egyre gyakrabban kísérik a balsikerek: Vietnám még csak kisiklásnak tűnhetett, azonban Irak megszállása már nem hozott semmilyen pozitív eredményt (sőt a terrorizmust erősítette), Afganisztánban pedig becsúszott egy újabb vereség, azaz a háború megnyerhetetlenségét beismerő kivonulás.

A katonai monstrum már agyaglábakon áll, technikailag elavult a fegyverzete, hadihajói sebezhetőbbek mint régebben, a katonasága létszámhiányos. Nincs felkészülve drónháborúra, könnyen irányítható támadó és légvédelmi rakétáiból sincs elegendő számú.

Katonai költségvetése magas ugyan, de nem katasztrofális mértékben az (a régi birodalmaké nagyobb volt, a Szovjetuniót is beleértve), nem terheli túl a gazdaságot.

Trump és a republikánus kormányzat sem tudnak ezeken a folyamatokon változtatni, amire képesek lehetnek, az a realitások helyes felismerése. A fokozatos visszavonulás a világ számos térségéből borítékolható már, a harcias nyilatkozatok inkább csak elfedik ennek a szükségességét.

Az USA belső problémái egyre nagyobbak, olyan szintűek már, hogy széteshetnek azok az értékek, amelyek mentén létrehozták, és az egykori Szovjetunió sorsára juthat. Egy újabb észak-dél típusú polgárháború jöhet létre, de a törésvonalak más államok között húzódnak már manapság.

A riválisok közül Oroszország adottságai folytán ma is szinte végtelen katonai potenciált képvisel, de gazdaságilag gyenge, támogatásra szorul, a legújabb technológiát is Kína révén szerezheti csak be. Amellett, hogy Kína ökleként működhet, nagyon komoly regionális hatalom, amit támogató rendszerek vesznek körül, Belorussziától Kazahsztánon át Észak-Koreáig.

Kína a felemelkedő szuperhatalom: az USA-hoz képest több mint négyszer nagyobb lakossággal, hagyományokon alapuló óriási ipari bázissal, és a kulturális hagyományaik alapján az összefogás is jobban működik náluk. Kína sok évszázadon át a világ ipari termelésének vezetője volt, technológiában is messze mások előtt járt. Mégsem számítható az USA fő ellenségének, aminek a fő oka, hogy messze vannak egymástól, ráadásul keleti és déli irányban körbe is kerítik különféle kisebb-nagyobb regionális hatalmak.

Az elnyomó és brutális diktatúrák szövetségeként, a gonosz tengelye manapság: Oroszország, Észak-Korea, Irán, viszont hozzájuk lehet számítani csendestársként a nagyon rafinált és kifinomult diplomáciával rendelkező Kínát is. A legtöbb potenciális nagyhatalom mint India, Brazília vagy Törökország leginkább semlegesnek mondható.

Az USA hanyatló fázisban van tehát, de évtizedek telhetnek el addig, amikor már elveszíti a nagyhatalmi, jelenlegi szuperhatalmi pozícióját, ezzel párhuzamosan fog feljönni majd Kína. Valószínűleg az EU sem fogja túlélni a következő pár évtizedet, és újabb regionális szinteken formálódó, kisebb-nagyobb hatalmi szövetségek fogják felváltani a jelenlegi rendszert. A klímaváltozás is mindebben nagy átrendeződést hozhat már az évszázad közepére, egyes országokat gazdaságilag hanyatló fázisba juttathat és felerősítheti a migrációs folyamatokat is.

1956-ban a kommunista rendszer elleni felkelések színhelyei Budapest és más nagyobb városaink voltak, a falvakban levők nagyobb része passzív maradt, annak ellenére is, hogy ők jóval többet szenvedtek a beszolgáltatás és erőszakos kollektivizálás miatt. A forradalom leverése utáni hónapokban azonban a kommunista hatalom létrehozta a munkásőrséget, ami hamarosan erődemonstrációt is tartott a fővárosban, és a május 1-i felvonulások is innentől kezdődtek, gyakran buszoztatták is a felvonulókat a fővárosba. Nem hiszem, hogy mindannyian a kommunista rendszer által megtévesztett emberek lettek volna, sokan közülük egyszerűen csak féltették a rendet, és az erős kezű központi hatalomban hittek inkább. Éppúgy mint manapság.

A polgárság megjelenése viszonylag új kulturális fejlemény, bár már a görög poliszokban és Római Birodalomban is jelen volt az önálló gondolatokat megfogalmazó, önállóan cselekvő és ezzel összefüggésben jelentős kulturális teljesítményeket létrehozó polgár. Azonban az ókori városok nagy része a korai középkorban az enyészeté lett, sok évszázad kellett az újjáéledésükhöz, miközben a társadalom legnagyobb részét az apró településeken élő földművelők alkották.

Az urbanizáció az ipari forradalommal gyorsult fel, amely során az ipar, a kereskedelem és a kultúra egyre fontosabb szerepet játszott az életünkben, és jellegénél fogva nagyvárosokban összpontosult. Mindez eljutott egy olyan pontra, ahol a kistelepüléseken élők, illetve a kistelepülési értékrendet jobban elfogadók, lényegében feudális mentalitású emberek részéről egyfajta kisebbrendűségi érzés jelent meg, és századunk elején elindult egy olyan ókonzervatív ellenforradalom, ami nem is arra törekszik, hogy a város és falu egészséges aránya jöjjön létre, nem elégszik meg a különféle településeken élők esélyegyenlőségével, hanem nyilvánvaló célja a városi kultúra és az ehhez kötődő polgári mentalitás megsemmisítése, a jövőt globális méretekben is kijelölt hatalmi központokból, várakból és majorságokból irányított falvak tömegeként képzelik el. (Önkormányzatok és helyi autonómiák helyett a feudális, fasiszta és kommunista, egyaránt katonás működésű rendszerekhez hasonló, központi irányításról van szó.) Megindult a hadjárat a városok ellen, mivel az ott élők értékrendje annyira más mint az övék, ennélfogva nem korrumpálhatók anyagilag sem, nem fogják támogatni semmilyen körülmények között a feudális restaurációt.

Ha objektívebbek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség kulturális evolúciója ketté ágazott: vannak olyanok, akik a mindennapokban is a kulturális fejlődést élik meg folyamatosan („globalisták”), mások viszont ezzel szemben szeretnének beleragadni a kisközösségi létezésbe („laposföld hívők”), nem annyira dinamikus, inkább statikus életmóddal. Szebben megfogalmazva: vannak inkább az ész emberei az individualisták, és vannak a szív emberei, az érzelmileg kötődők. (Az „urbánus-vidék” ellentét nem csak a rendszerváltáskor jelent meg nálunk, már hatvan évvel azelőtt is leírta Németh László, hogy nálunk szinte csak „sznobok és parasztok vannak”.) Mindenkiben jelen van persze mindkét értékrendszer, a haladó és konzervatív egyaránt, de az egyik általában ledominálja a másikat, és nem látni most, hogyan fog egymással találkozni ez a két, jelenleg a világ minden részén teljesen széttartó tendencia.

A városellenesség a mostani kormányzat politikájában is jól látható: a kedvezmények túlnyomó részét a kistelepüléseken élők kapják, (ami szerintem nem ad számukra kitörési lehetőséget, csak konzerválja a jelenlegi helyzetüket,) ezzel szemben az ellenzéki városok, különösen Budapest, szinte ellehetetlenülnek, és nem a fejlődési lehetőség, hanem a mindennapi túlélés számukra a tét.

A világ más részein is mindez megfigyelhető, Erdogan is küzd Isztambullal, illetve annak ellenzéki polgármesterével, Trump pedig Chicago-ban és más nagyvárosokban nem rendet akar teremteni, (hiszen nehezen értelmezhető, hogy kinek a rend mit jelent), a nyilvánvaló cél ezen városok befenyítése, és teljes mértékű központi irányítás alá vonása.

Amikor sokáig egyetlen politikai irányvonal határozza meg az ország vezetését, akkor folyton nő a feszültség, mert elmaradnak azok a lépések, amiket a másik oldal szokott megtenni. A hosszan tartó egyeduralom, a hatalomkoncentráció más országokban is olyan következményekkel járt, mint egyes elitcsoportok túlhatalma, megnövekedett korrupció, nagy területek stagnálása és visszafejlesztése, különféle társadalmi csoportok teljes leszakadása, versenyképességi problémák és modernizáció deficitek – a világ egyszerűen elmegy mellettünk oktatásban, környezetvédelemben, technikai fejlesztésben, tudományban, egészségügyben, tehát szinte mindenben.

Akár jövőre, akár csak öt év múlva jön el az a pillanat, amikor kevésbé konzervatív erők veszik a kezükbe a gyeplőt, nagy lesz az ideológiai síkon folytatott kultúrharcnak és az egyoldalú szemléletnek tulajdonítható lemaradás (évtizedes távlatban változatlan összetételű kormányunk, új ötletek nélkül), ezért sok intézkedést kell majd akkor bepótolni, hogy megmozduljon az állóvíz, ami nem is lesz egy könnyű helyzet. Egy másfajta kormány remélhetőleg nagyobb mértékben fog támaszkodni arra a zömében nagyobb településen élő, polgári felfogású egyénre, aki nem az államtól vár el mindent, és nem a járadékvadászat a fő célja, hanem nagyobb önbizalommal és aktivitással alakítja az életét.

A békecsúcson lehet, hogy egy olyan megállapodást köt egymással az orosz és amerikai elnök, ami egy hosszabb távú béke lehetőségét teremti meg Ukrajnában, Trump akár Nobel-díjat is kaphat érte. Bevallom, a diplomáciához nem értek, nem tudom megítélni, hogy ez a találkozó valóban jogszerű-e, javítja-e az együttműködést Európában, jobb lesz-e tőle országunk megítélése és mennyiben lesz jó, hasznos a magyar állampolgárok számára,- majd a szakértők hosszan fogják taglalni ezeket a kérdéseket.

Az biztos viszont, hogy ezerszer elítélték már nálunk, hogy a különféle mohó nagyhatalmak az erőfölényükkel visszaérve a kis országok feje fölött hoznak döntéseket, a vezetőiket teljesen kihagyva a folyamatból,- lehetséges, hogy most is ilyesmi fog történni.

Barbárság

A barbárság egy viszonylagos fogalom, az ókorból származik, akkoriban a civilizált görög majd római polgárok ezzel a jelzővel illették a más kultúrájú népeket. A kulturális kifinomultság hiánya, műveletlenség, durvaság, primitívség társul ehhez a jelzőhöz, és való igaz, hogy akár a frankok és a germánok esetében, a történelmük hajnalán nem a magas kultúrájukról váltak híressé, a kulturális építkezés sok évszázados folyamat volt az ő esetükben is, miként bármilyen más népnél. Az orosz kultúra mindig több évszázados elmaradásban volt az európaihoz képest, egy-két világvárosuk kivételével, és diktatórikus társadalmi berendezkedésük sem segítette a közeledést. Az amerikai monstrumról sem sok jót szokás mondani: szakbarbárok, az átlag amerikai nagyon műveletlen, nem tud késsel-villával enni, beképzelt, nem érdekli a világ többi része, ugyanolyan energiapazarló szokásai vannak, és ugyanúgy nem számít nekik az egyes ember, mint ami az oroszokról is elmondható. Az is lényeges, hogy itt a tárgyaláson nem nemzetek, népek, még csak nem is államok (úgy értve, hogy nem államszervezet), hanem országokat képviselő legfőbb vezetők fognak találkozni, és hogy ők nálunk tárgyalnak az egyben az általuk képviselt életmód mintákkal való egyetértést is jelent, emellett pedig az erő pozíciójából való tárgyalás („imperializmus”) támogatását.

Trianon és párizsi békeszerződések

Mindkét nagyhatalom erősen sáros volt a múlt században a magyarságot keményen büntető trianoni békekötésben, valamint az ennek érvényességét lényegében meghosszabbító párizsi békeszerződésekben. A nemzeti sorstragédia szimbólumává vált Trianon nagyon félrevezető, mivel mert Franciaországban írták alá, emiatt tévesen csak a franciákat szoktuk hibáztatni érte, holott kellett hozzá az amerikaiak és angolok jóváhagyása is. Ráadásul a bécsi döntések elfogadásához, amikor területeket kaptunk vissza a németek és olaszok nyomására, szintén kellett a franciák és angolok jóváhagyása, és meg is adták, az amerikaiak ebből viszont kimaradtak. A párizsi békeszerződés formalitás volt, mert Sztálin hadserege megszállta egész országunkat, viszont az amerikaiak és az angolok egyáltalán nem tiltakoztak, Trieszt volt csupán fontos nekik a mi régiónkból. Azt is mondtuk régebben, hogy minket egyszerűen eladtak az oroszoknak, más stratégiai érdekeltségeik fejében. (A szovjet himnusz szövege alapján a Szovjetunió a nagy Oroszország vezette szövetség volt, ami a de facto helyzetet is jelzi, hiszen a kommunista rendszer megszűnése után a tagköztársaságok mind önállósodtak, Oroszország pedig a nagy Szovjetunió jogi örököse.) Oroszország a 19-20. században végig ellenségünk volt, „Amerika” pedig szintén nagyon keveset tett értünk, ha egyáltalán bármit is.

Mikor lett megint a barátunk „Amerika”?

Sokszor elátkoztuk az USA-t mint a láthatatlan pénzügyi rendszerek mozgatóját, a fogyasztói mentalitás terjesztőjét, a valóságtól elszállt akciófilmek és hollywoodi giccsek dominálta tömegkultúra hazáját. A világ csendőrének tartottuk, ami mindenbe beleavatkozik, és mindenhol csak a saját, olajra épülő gazdaságának érdekeit nézi. Az amerikai tőkét az Orbán-kormányzat módszeresen elüldözte, viszont mióta Trump van hatalmon, hirtelen a barátunk lettek, és az összes kritika egy csapásra megszűnt. Holott semmit sem változott az amerikai politikában, csupán két dolog, az egyik, hogy a védővámokkal bekeményítettek (demagóg érveléssel a kormánypropaganda az EU-t hibáztatja, hogy elfogadta az USA által kirótt vámokat, nem pedig az USA kormányát, ami ránk kényszerítette). A másik változás, hogy Trump révén az autokrata internacionálé tagjai lettek (török, kínai, egyéb ázsiai vezetőkkel együtt), elvtársak fognak tehát találkozni, akik bármeddig képesek elmenni a feudális restauráció érdekében, a korrupció és demagógia teljesen új dimenzióit valósítva meg.

A keleti veszedelem

Az oroszok mögött igazából a kínaiak állnak, sokszorta erősebbek és eltökéltebbek náluk, és hogy Oroszország képes volt talpon maradni ebben a háborúban, nem gyengült meg annyira nagyon, az főleg a kínaiaknak köszönhető. Az amerikaiak a kirakatban vannak, nem tudnak eltitkolni semmit, az oroszok már nagyobb titokban tudnak tevékenykedni, de hogy a kínaiaknál mi történik, arról csak találgatások folynak. Számunkra teljesen ismeretlen és idegen mentalitást testesítenek meg, annyi biztos, hogy szuperhatalomként csak a világuralom lehet a céljuk. Hogy mennyiben jó nekünk a kínaiak nyomulása az amerikaival szemben vagy mellett, ebben erős kételyeim vannak.

Nem dicsőséges, etikailag kérdéses

A találkozó lehet hasznos, de hogy ez nálunk jön létre, az a fentiek fényében nem mondható dicsőségesnek, akkor lenne az, ha nagy kerekasztal formáját öltené, ahol Ukrajna és az EU is képviseltetné magát, azonban az EU-t politikai szervezetként a mi kormányunk eleve nem tartja legitimnek (nemzetállamok Európájáról beszélnek, ami súlytalanná tenné a központi szervezetet). A mi taktikánk, hogy nagy országokból próbálunk előnyöket kicsikarni, gazdasági hídfőállásokért cserébe, vagy akár mert a kémhálózatukat hagyjuk működni, ez a fajta politika most nálunk kimondatlanul nagy támogatást kapott. Mindennek gazdaságilag lehetnek előnyei, és egy szűk elit hatalmát is segítheti, de minden egyéb szempontból káros.

Maradiság

A konzervativizmusnak nálunk a begyöpösödött, rögeszmés és szemellenzős változata dívik manapság. A kormányoldalon ügyelnek arra, hogy a konzervatív oldalnak mindig csak a pozitív oldalait hangoztassák, mint például hagyományápolás és önazonosság, sőt még hallgatólagosan a kádári nosztalgiákat is felhasználják, mivel ezek is részét képezik a konzervatív hagyománynak.

A „maradi” szavunkat nem nagyon használjuk, ez régebben egyértelműen a fejlődésképtelenséget jelentette, és szerintem most is ezt jelenti egyébként, de nem véletlen az sem, hogy az idősek szemében ez a probléma nem létezik, a fiatalokat viszont annál inkább irritálja. Nyugdíjasok tömegeit lehet megnyerni az ideológia szép szavaival, miközben a fiatalok, akiket a kormány sokkal jobban támogat anyagilag, nem nagyon képesek azonosulni azzal a jövőképpel, amit a hatalom számukra bemutat.

 Nem lehet csak úgy „középre állni”

Nem csupán egy döntés kérdése, hogy én most két politikai oldal közé fogok állni, ez nem megy ilyen egyszerűen, ugyanis létezik egy belső értékrend, ami sokkal inkább támogatni fogja az egyik oldalt a másikhoz képest, és habár az illető tesz gesztusokat a másik irányba is, mégis jól láthatóan kiütközik, hogy ki mellett áll valójában, kit tart „kisebb rossznak”. Teljesen álságos és képmutató dolog az, hogy „én vagyok a közép”. Nagyon speciális helyzetben van az, nagyon ritka állapotot jelent, ha valaki a konzervatív és újító oldalt egyformán képes képviselni, én magam sem vagyok ilyen, az újítók irányában vagyok elfogult és a konzervatívakkal szemben kritikusabb. A pragmatizmus az egyetlen szemlélet, aminek talaján ettől a fajta elfogultságtól képes vagyok egy időre megszabadulni.

 Pragmatikus kormányzás

A kormányunk egyik fő erőssége, hogy a legtöbb problémát valamennyire képes kezelni, még olyan áron is, ha mindez feszültségeket is hoz, és nem jelent teljes megoldásokat. Pragmatikus megoldásai vannak olyan problémákra, hogy piacvédelmet kell folytatni egy nyitott gazdaságban, némi anyagi támogatást kapjanak a legszegényebbek, a nyugati cégek és bankok profitjának egy része visszacsorogjon, ösztönözze a családalapítást. (A hagyományőrzés az szerintem nem ide tartozik, azt a lokálpatrióták ezt maguktól is végzik, és jelentős EU támogatást is kaptak az ilyen programok.) Bármilyen kormány jön a jövőben, az intézkedések pragmatizmusára ügyelnie kell, tehát konkrét problémákat határozott intézkedésekkel kell tudni kezelni.

 Beszedés és visszaosztás

Speciális sajátság nálunk, hogy az adók és egyéb terhek viszonylag magasak, de a politikailag kedvelt csoportok mentességet kapnak, alig fizetnek adót, támogatásokból élnek meg. Egyik oldalon viszonylag sok adót beszed az állam (magas ÁFA kulcs, különadók, munkát terhelő adók, egyéb vállalati adók), viszont a másik oldalon ezt visszaadja a kedvezményezettjeinek (ha be se szedi az lényegileg ugyanaz, mintha visszaadná). A kedvezményes hitelek és a kamatstop (kamatos kamat részbeni megszüntetése) is ide tartozik, de az elosztás távolról sem egyenletes, inkább piramis szerű, és egyértelműen a járadékvadászatot ösztönzi a teljesítmény rovására. A legnagyobb támogatást a kormányközeli nagytőkés osztály tagjai kapják, akik a közbeszerzési rendszer sajátosságai és rengeteg egyéb trükk révén kvázi monopolhelyzetbe kerülve nagy haszonkulcsokkal dolgoznak, így jött létre és folyton gyarapodik az új magyar főnemesi réteg, arisztokrácia, és körülbelül ugyanolyan tulajdoni arányt szerez mint a régi nagy földbirtokos réteg, nem is látni még, hogy ez a folyamat hol fog megállni.

 Magyarország egy nagy telek, aminek stratégiai jelentősége is van

Vitatható, hogy mennyire pragmatikus, hogy kiadja a kormány az ország egyes részeit külföldi cégeknek (ők hozzák a tőkét, munkaerőt, mindent), afféle közművesített telekként. Ez eddig is így volt, csak nem ennyire durván, mert a nyugati cégek esetében a beszállító lánc egy része és a munkaerő magyar volt, tehát a „bérleti díjon” felül képződött némi nyereség. Mindenesetre a magyar állam arra költ továbbra is, jelentős állami támogatások formájában, hogy stratégiai helyzetünket jobban ki tudjuk használni,- ez nem gazdasági racionalitást jelent, mint inkább politikai logikát igényel, a háttérben nagy tétekben folyó játszmák zajlanak. (A különféle külföldi cégeknek és kormányoknak is érdekük, hogy a régiónkban a jelenlétüket biztosítsák, nem annyira nagy gazdasági lehetőségek miatt, mint inkább egyfajta ugródeszkaként.)

Remélhető némi gazdasági haszon is ebből, például nyerünk az orosz energiahordozókon, az ügyes lavírozás egy bizonyos szintig jó stratégia is lehet.

 Kistermelés = szegénység

Erről nem beszél senki, de valójában így van: a kistermelés nem hatékony sehol sem, speciális minőség előállítására alkalmas leginkább, de nem olyan termékekre, amit sokan meg tudnak fizetni. (Kivéve, ha összefog sok kis termelő és egy láncot alkot, azonban az ilyen szövetkezések nálunk egyáltalán nem jellemzők.) A kistermelés misztifikálása oda vezetett, hogy a hatékonysági szempontok teljes mértékben a háttérbe szorultak, és biztos vagyok benne, hogy az emberek nagy része egyszerűen nem is érti, hogy mit jelent az, hogy nálunk a termelékenység alig növekszik, a versenyképességünk romlik másokhoz képest. Ennek egyik folyományát viszont már érzékelik, hogy a bérek alacsonyabbak mint máshol, nehezebb belőlük megélni. Közepes és nagy vállalatok sem feltétlenül hatékonyak, azonban a gazdaságos üzemméret eleve nagyobb lehetőségeket biztosít. A kistermelők leginkább csak az adómentességnek és az állami támogatásnak köszönhetik, hogy valahogyan képesek boldogulni. (Szociális szempontok alapján mindenhol támogatják őket, de folyamatosan visszaszorulnak.)

 Tudatlanságban tartani az állampolgárt

Hogyha minden centralizált és katonásan megszervezett, akkor akárcsak a kommunizmusban, csak engedelmes, önállótlan bürokratákra van szükség annak végrehajtásához, amit a központban kitaláltak. Tehetség helyett elég a középszer, túl sok felsőfokú végzettségűre sincs szükség. A konzervativizmus nálunk mindig szeretet kasztokban gondolkodni és röghöz kötni az alattvalókat, az abszolút és mozdíthatatlan társadalmi rend csak, ami számít. Kicsiben egyes városok leképezik azt, amit nagyban a kormány folyton sulykolt, hogy a bevándorlókat nagyon meg kell szűrni és magas feltételek teljesítése esetén szabad csak beengedni, ahol a személyes szimpátia is számít. (Az új identitásvédelmi törvény már erre is lehetőséget ad.)

 A gazdasági stagnálás fő oka az a maradiság, amit a kormány folyton támogatott és táplált, az állampolgár is azt szereti hallani, hogy neki nem kell tennie különösebben semmit, jól elvan a langyosban. A világ elrohan mellettünk, hacsak egy újfajta felfogású kormány valamilyen csoda folytán nem tudna nagy energiákat felszabadítva beindítani némi modernizálást.

A jövő generációi röhögve fognak sírni a mi jelenlegi életmódunkon, azon, hogy mi mindent nem voltunk hajlandók megtenni a környezeti katasztrófák és összeomlások elkerülésére.

A felelősség elsősorban azokat fogja terheli, akik pontosan tudatában voltak annak, hogy mi történik, legalábbis tudtak volna tájékozódni, és hozhattak volna intézkedéseket, de személyes jó példákkal is járhattak volna elő, mégsem tettek semmit sem: politikai és gazdasági elitek, lobbisták, értelmiségiek, különféle véleményvezérek, sőt a téma szakértőinek egy része is.

 A bűneink listája már most körvonalazódik, én már most látok legalább 10 olyan pontot, ami valószínűleg rajta lesz ezen.

 1.Ráfogjuk a cégekre

Mindig a nagy cégeket hibáztatjuk a környezetünk állapotáért (valamiért a közepes és kis cégeket, vagy akár az állami megrendelésekre dolgozó hadiipart nem annyira), holott mindent terméket és szolgáltatást végső soron a fogyasztó használ fel. Nincs mellette töltött fegyverrel senki, amikor például MI-vel végigtúratja az internetet olyan kérdésekért, ami elvileg ötödikes elemista tananyag lenne. A nagy cégek közreműködnek ugyan ebben a globális pusztításban, de mégiscsak a kedves, szép és aranyos, ártatlan bárány Fogyasztó az, aki mindezt végrehajtja, mert ugyan ismeri a marketing trükköket, de mégis hagyja magát folyton becsapni, mint a viccbeli Piroska, aki mindig bemegy az erdőbe, hogy megerőszakolják.

 2.Nincs globális felmelegedés

Ez a kérdés már a múlt század ’80-as éveiben napirenden volt, de akkor az olajipari lobbisták sikeresen összezavarták a közvéleményt azzal az érveléssel, hogy vagy van globális felmelegedés, vagy nincs, tehát 50-50% az esély. Évtizedeken át kevés szó esett róla, akkor kezdjük csak elhinni, amikor a saját bőrünkön tapasztaljuk mi is az enyhe teleket és forró nyarakat. Érdekes módon, de nem meglepő módon még most is sokan vannak, akik mindezek ellenére megátalkodott módon „direkt” tagadják, lényegileg arról van szó, hogy őket nem érdekli, sőt nekik annál jobb lesz, ha hullik majd a férgese.

 3.Greta „hiszti”

Nem értették meg sokan, hogy nem pusztán arról volt itt szó, hogy egy autista kislány hisztizik (a véleménynyilvánításnak sokféle módja lehetséges, ráadásul az őt kritizálók sem mindig kulturált formában fejezték ki magukat). Az ábra úgy néz ki jelenleg, hogy lesznek ugyan drámai változások, de ezek a bekövetkezése 2050-ig nem túl valószínű, ennek megfelelően a viszonylag (vagy abszolút) öregekből álló politikai elit azt sugallja, hogy nyugodtan dőljünk hátra, minket ez már annyira nem fog érdekelni. Hol vannak ilyenkor mondjuk a jövő nemzedékek biztosai, vagy bármilyen képviselői? A mai gyerekek nagy része a következő századfordulót is megéri majd, nekik nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a helyzet pár évtized múlva.

 4.Ragaszkodás a fosszilishez

A fosszilis energiaforrásokról köztudott, de valójában mégsem értjük, ezért szótagolva is le kell írni, hogy egy idő után ki-me-rül-nek. A másik baj velük, hogy az évmilliók során tárolt, most felszabaduló szenet meglehetősen nehézkes és lassú folyamat visszakötni, akár természetes, akár mesterséges módon. Ennek ellenére, amikor arról volt szó, hogy jó lenne, hogy mondjuk ha kezdhetnénk rászokni az elektromos autóra, ami kicsit diverzifikálná is az energiafelhasználást, az mindjárt nagy ellenállásokba ütközött. A hidrogéntermelést nem fejlesztjük, Fukushimától pedig úgy megijedtek a németek, hogy egyből bezárták az összes atomerőművüket. Mindig csak a megszokás és a kényelem, amire jellemző példa, hogy még a kis városi elektromos kocsik sem terjedtek el – Kína kivételével persze. A hibrid kocsik jelenlegi formájukban a „greenwashing” jellegzetes példái, mivel főleg benzint fogyasztanak. (A gyakorlati és elméleti fogyasztási adatok teljesen eltérnek.) A fosszilis energiák állami támogatása jelenleg nagyobb mértékű mint a megújulóké.

 5.”Bio-organikus”

Azt hiszik egyesek, hogy a bio-organikus mezőgazdaság bármire is megoldást jelentene, holott csak több földterületet igényel ugyanannyi termeléshez, ráadásul közel ugyanannyi fosszilis energiát is használ fel, így lehet még környezetszennyezőbb is. Nyilván, ha a szántóföldi vagy legelő gazdálkodás több szenet hagy a talajban szerves anyagok formájában, az a termésbiztonságnak és a környezetnek egyaránt jót tesz, de ezt nem kellene annyira „hype”-olni, minthogy csupán arról van szó, hogy a szárazabbá váló klímánkhoz a mezőgazdász is az elemi érdekeiből adódóan alkalmazkodni próbál. A vízhasználat racionálisabb lehet, viszont a gép-, üzemanyag és vegyszerigény aligha fog lényeges mértékben csökkenni, csodákat tehát ettől ne várjunk.

 6.Érzelgős környezetvédelem

Meg akarjuk menteni a számunkra rokonszenves állatfajokat, például az óriáspandát, egyes őshonos állatokat (medvét, farkast, kígyókat), növényeket (akácot – ja az nem, csak mézet ad). Ez nem lenne annyira nagy baj, de azt hisszük, hogy ezzel kipipáltuk a környezetvédelmet. A lényeg éppen az, hogy bármilyen, környezetileg ellenálló és a biodiverzitást biztosító növénytársulás megfelelő lehet, a személyes szimpátiától függetlenül. A helyi termesztés nem fogja megváltani a világot, de éppígy a légkondik észszerű használata sem fogja tönkre vágni. Reménytelenül érzelmes módon közelítünk mindenhez, kevés racionalitással: a számunkra kedves témáktól várjuk a megváltást, a többivel nem foglalkozunk.

 7.Európa helyzete

Senki nem látta világosan, hogy Európa mennyire kivételes éghajlati adottságokkal rendelkezik, és ezek mennyire törékenyek? Szerintem azt kevesen tudják, hogy Nápoly kicsit északabbra van New Yorkhoz képest, pedig a klímája sokkal kellemesebb, Magyarország pedig az USA-Kanada határra esne szélességi fok alapján. A Golf-áramlat kis mértékű gyengülése vagy ezzel összefüggésben (és ettől függetlenül is) az északi futóáramlat időnkénti délebbre hatolása elég ahhoz, amit most látunk: hidegbetörések, erős északi szelek számottevő csapadék nélkül. Az ország közepére már rendszerint nem jut elég csapadék, ott a klíma már durván kontinentálissá vált. Ha a Golf még inkább legyengül, akkor a hideg telek is előállhatnak, forró nyarak mellett, a gyakori aszályos periódusokat néha szakítanák meg csak özönvízszerű esők.

 8.”Lebomló” műanyagok

Amikor a ’90-es években egy nagy cégnél dolgoztam, ott mindenki megnyugtatott, hogy a cég által használt műanyagok nem szennyezik a környezetet mert „lebomlók”. Azt viszont senki nem nézte meg, hogy mivé bontódnak le, pedig mi is látjuk, ha előveszünk egy régi nejlonszatyort, ami kis darabokra esik szét. Rengeteg mikroműanyag került már a környezetbe, amikor a szakmai és laikus közvéleményben tudatosodni kezdett a probléma súlyossága. Megelőzés, szűrés, a lebontás serkentése, technológiaváltás, stb… Nagyon sokfelől kell támadni a problémát, mert annyira elterjedté váltak már a mindennapjainkban a különféle műanyagok a közlekedéstől kezdve a ruháinkon keresztül az iparcikkekig és a csomagolásig.

 9.Erdőirtások, óceánok pusztulása

A kevésbé fejlett országokban felégetik az erdőket, pedig spontán erdőtüzek is egyre gyakoribbak, a fejlettekben ugyan telepítik, csak nem mindig a megfelelő, odaillő fajtákkal, ezek is garantáltan kiszáradnak vagy erdőtüzek áldozatául esnek. Pusztul és szegényedik a talaj, az élővilág, romlik a levegő minősége, megváltozik az éghajlat és nő az aszályhajlam tíz dollárnyi profitok érdekében. Az éghajlatunkat az erdőknél is jobban stabilizálni képes óceánok helyzete még kétségbeejtőbb: savasodnak, a felmelegedés miatt oxigénhiányosabb válnak, az élővilág nagy része ezekben is hamarosan a pusztulás sorsára jut.

 10.Nagy zabálás

Számomra a legnagyobb paradoxon, hogy az emberek nagyobb része ma már nem alultáplálással, hanem súlyfelesleggel küszködik, miközben a szó szoros értelmében felzabálja az egész bolygót, tehát megint csak az utódjaink lesznek akik hoppon (vagy inkább koppon) maradnak. Megint ráfogjuk az iparra, a cégekre, akik kalóriabombákat gyártanak, de mi magunk sem akarunk változtatni, sokan teljesen természetes, „bio módon” híznak el, vagy pazarolnak az élelmiszerrel. Japánban például régebben nem voltak és most se nagyon vannak elhízottak, nálunk viszont ha valaki kritizál vagy megjegyzést tesz a másikra az mindjárt „testszégyenítést” követ el. Amiért nem működik a legtöbb súlycsökkentő diéta, annak legalább két oka van, az egyik hogy ezeket folyamatosan kellene gyakorolni, nem csak időlegesen. A másik oka, hogy az emberek többsége hazudott a kutatóknak, nemrég kiderült, hogy valójában sokkal több kalóriát fogyasztottak mint amit bevallottak, ezért a kutatási eredmények nagy része hibás feltevéseken alapult.

Ez megy mindig, folyamatosan becsapjuk saját magunkat a környezetvédelmi témákban is. Habár az orvostudomány lassan minden betegséget tud már kezelni, a jövő embere abba fog belehalni, hogy az óriásira nőtt egója pofára esik és összetöri magát.

Alapból kritikus és pesszimista alapbeállítású vagyok, inkább a rossz dolgokat veszem észre, de aki szerint ez most csak károgás akarna lenni, annak várom az ellenérveit.

Ha megnézzük, hogy mit csinált a kormány az egyes választások előtt, nagyon érdekes a helyzet: 2010-ben semmit se kellett, mert az ölükbe hullott a győzelem a baloldal inkompetenciája következtében. 2014-ben is még gyenge ellenzékük volt, akkor a rezsicsökkentés volt az aduász, amivel fölényesen választást lehetett nyerni. Mint minden intézkedésnek, ennek is vannak hátrányai és negatív hatásai, nem segíti az energiatakarékosságot és a különféle rendszerek fenntarthatóságát is, elmaradnak a beruházások, igaz ez az ivóvízhálózatra, villamoshálózatra, mindenre. A lakások energetikai korszerűsítésére megint kevéssé ösztönöz, viszont a vállalatokat jobban megterheli a magasabb energiaár (igaz viszont, hogy ők tudnak napelemet is telepíteni jó esetekben).

2018-ban a migrációra hegyezték ki a kampányt, nem a gazdasági kérdésekre, és való igaz, hogy a pár évvel azelőtti tömeges migrációs hullám esetén Orbán sok mindent jól látott. A gazdaság is jól működött, emiatt sem volt az ellenzéknek esélye.

2022-re már megváltozott a helyzet, az ellenzéki koalíció erősen feljött, energiaválság és egyéb válságjelenségek is felléptek, ezért a kormány hatalmas osztogatásokba kezdett és mindenki tudta, hogy akárki nyer, nehéz helyzetbe fog kerülni, kénytelen lesz megszorítani. A fölényes győzelem az ukrajnai háború és annak megfelelő kezelésének eredménye, anélkül szoros lett volna a végeredmény.

A megszorításokat azonban nem lehetett elkerülni akkor, amikor olyan pénzeken osztottak ki, amik nem is álltak rendelkezésre. Az állampolgárok észlelték, hogy bizony átverték őket, főként annak fényében, hogy az ő életszínvonaluk stagnált, viszont a NER elit meggazdagodása még nagyobb fokozatba kapcsolt, masszív állami pénzekkel a hátuk mögött. Az állami szolgáltatások (oktatás, egészségügy) szintje romlott, a nem kormánypárti önkormányzatok szenvednek, megy az értelmetlen kultúrharc, miközben a gazdaság végig stagnált ebben az időszakban. Az infláció elszaladt, főleg az élelmiszerárak nőttek meg. Az EU pénzek megcsappanását követően kiderült, hogy alig van versenyképes ágazat nálunk, és a német gazdaságtól függünk leginkább. Eközben gyanús üzelmek folynak mindenféle oligarchákkal, masszívan segítjük a kínai tőke nyomulását a térségben. (Ami lehetne számunkra előnyös is, ha nem lenne annyi titkos szerződéssel körülbástyázva.) Az EU vezetéssel összerúgtuk a port, miközben az oroszokat támogatjuk,- ami lehet gazdaságilag megint csak előnyös, de mégiscsak ahhoz szoktunk hozzá, hogy minden ami minőségi az nyugat felől szokott érkezni, ami nem tiszta és maffiaszerű működésű, az jön keletről, emiatt tehát aggasztó a külpolitikai pozíciónk.

A Fidesznek mindig is volt olyan törekvése, hogy bizonyos dolgokat bebetonozzon, akár az alaptörvénybe, akár sarkalatos törvényekbe, vagy egyszerűen olyan intézkedéseket hozzon (nők 40, CSOK, babaváró, stb.) amiket nem lehet visszacsinálni politikai népszerűségvesztés nélkül. (A családtámogatási rendszernek sok eleme valóban hasznos, ettől teljesen függetlenül.) 

A kormány hatalmas kommunikáció gépezetet működtet, ahol a különféle hiperagresszív janicsárok szinte vadásznak a potenciálisan veszélyes ellenzéki politikusokra, a céljuk a karaktergyilkosság és annak a bemutatása, hogy minden amit a Fidesztől balra álló (relatív baloldali) politikusok akarnak, az mind rossz, amit a kormány csinál az viszont mind jó. A lelki terror lényege annak a sulykolása, hogy folytonosan harcban állunk, ami egyébként már a kommunisták is előszeretettel használtak.

Most megint vannak olyan intézkedések, amik nagyon megkötik az eljövendő kormányok kezét, vagy ha dramatikusan fogalmaznánk, egy gyengébb gazdasági helyzetben az államcsőd közelébe lavíroznak minket.

1.Árrésstop. Ennek a kivezetése eléggé macerás anélkül, hogy ne okozna hirtelen nagy inflációt és felvásárlási hullámokat bizonyos termékekre. Valószínűbb forgatókönyv, hogy előbb a folytonosan veszteséges kisker multik nagy része kivonul vagy egyből NER kézbe kerül, ezt követően lehet majd az árakat emelni. Az viszont tény, hogy szükség van olcsó élelmiszer biztosítására a legszegényebb jövedelmi helyzetben levők számára, minden országban vannak erre különféle megoldások, ez azonban többnyire az államot terheli és nem a cégeket.

2.Többgyerekes anyák adó kedvezménye: nagyon hiányozni fog egy ezermilliárd forintos tétel a költségvetésből, kérdéses, hogy hogyan hozható be.

3.A 3%-os kamatozású lakáshitel. Érdekes helyzet lesz, ha megint meglódul az infláció, amire nagy esély van ott, ahol az állam fedezetlen pénzt nyomtat, a törlesztőrészletek azonban alacsonyak maradnak. Itt megint sok száz, ezermilliárdos tételek lesznek, amik hiányoznak majd az államkasszából. (Gyurcsány idejében is már nagy teher volt az államnak a lakástámogatás.) Elvileg óriási nyereséget reagálhatnak azok, akiknek második, kiadható lakásuk lesz (a törvény ezt nem tiltja), bár itt alighanem a piac is korrigálni fog például úgy, hogy a felújítási költségek nagyon megnőnek és lesz majd rengeteg lepukkant állapotú, olcsó albérlet.

4.Egyéb pénzszórások: közalkalmazottak évi 1 milliós hiteltámogatása, béremelések, újabb fegyverpénz stb. ezek megint a jövő évi kormányt fogják terhelni, miközben egy olyan furcsa helyzetben vagyunk, hogy a pedagógusok fizetésének egy részét az EU állja, és ez sem biztos, hogy hosszabb távon tartható.

Az történt, hogy a kormány rengeteg hitelt vett fel különféle forrásokból, amit majd a következő kormány kell, hogy kifizessen, miközben már a mostani hitelek kamatterhei is igen magasak.

Az államadósság szintje megint vissza fog menni a 2010-es évek elején megszokottra, ami viszont nem túl magas ahhoz képest, hogy számos nyugati országban még inkább elszáll a költségvetés. (Van viszont, ahol nagyobbak a tartalékok, a németekre is igaz ez és a régiós országok többségében szintén nem okoz akkora problémát az átmenetileg magasabb hiány.)

A kormánynak van egy újabb lap a kezében: a védelmi költségek külön elszámolást kapnak az EU-ban, növelve a költségvetések mozgásterét, és nagyon sokféle költséget lehet a „védelmi” kalapba elszámolni.

Ami viszont borítékolható, hogy a vasút és általában a tömegközlekedés nem fog semmit fejlődni, jó ha a jelenlegi szint fenntartható, az egészségügy, oktatás, rendvédelem, állami bürokrácia szintúgy, az állam inkább útfejlesztésekre költ.

Jó hír viszont, hogy be fog indulni sok minden a jövő évtől a gazdaság ciklikusságának megfelelően: akkumulátorgyárak és elektromos autók, hadiipari cégek, lakásépítések, energetikai és egyéb állami beruházások stb. mind húzzák majd a gazdaságot, esetleg az ukrajnai helyzet normalizálódása is új gazdasági lehetőségeket teremthet. Az viszont kérdéses marad, hogy ezek mennyivel növelik meg az állami bevételeket (valószínűleg nem eléggé), valamint az életszínvonalunkat (valószínűleg csak kis mértékben).

Ami ilyenkor lenni szokott a választások után: az év második felében felpörgő infláció, stagnáló reálbérek, gyengülő forintárfolyam, megszorítások – teljesen függetlenül attól, hogy melyik párt alakíthat majd kormányt, mindenképp nagy lesz az elégedetlenség.

A magyar lakosság pénzügyi műveltsége annyira siralmas, hogy nálunk lehetetlen lenne egy olyan vitát lefolytatni egy kampány során, hogy ki milyen adókat csökkentene és közben miket emelne meg.

Ha kisebb az adóék, akkor a lakosságnál több pénz marad, viszont az állami szolgáltatások szintje elkerülhetetlenül romlani fog, részben pedig a megnövelt fogyasztás miatt az inflációban fizetjük meg ennek az árát. Ugyanígy, ha növeli az állam a támogatásokat, akkor azt adó formájában valakitől be kell szednie, emellett pedig nőni fog a támogatott termék (jelen esetben lakások) ára, a kereslet-kínálati törvény alapján.

Van még olyan lehetőség is, hogy az alacsonyabb adófizetési morál fehéríti a gazdaságot, voltak ilyen esetek is a közelmúltban, de a most belengetett különféle ígéretek nem ezt célozzák.

Még egy lehetőség, hogy a gazdaság megtáltosodik az alacsonyabb adók hatására, hirtelen bővülnek a vállalkozások, de ennek ugyanúgy semmi jele, mint az adófizetési morál javulásának.

Végül az is elképzelhető, hogy a cégek adóterhét tovább növeli a kormány a lakosság rovására, de eddig is ezt tették a különadókkal, a külföldi, többnyire szolgáltatóiparban dolgozó vállalatok, bankok kaptak magasabb adóterheket. Ez a Fidesz nagy találmánya, és valamilyen szinten van is létjogosultsága annak, hogy a nyugati szintnél alacsonyabb béreket fizető régiónkban működő cégek profitrátájából is lecsípjünk. (Amíg vannak jelentős bérkülönbségek, addig a különadók jelentős részének fenntartása indokolt lehet.) A béreknek a hasonló szintre emelése persze megoldaná ezt a fajta problémát, sőt a támogatások nagy részét is feleslegessé tenné, hiszen nem véletlen az sem, hogy nálunk a lakásépítések mindig csak állami támogatásokkal voltak felfuttathatók. (Az állam a minimálbér szintjének megállapításán keresztül képes befolyásolni a piaci bérek nagyságát.)

Ha a külföldi cégeket büntetjük, akkor ezzel kétféle probléma is van. Az egyik, hogy ez nem felel meg az EU egységes piaci szemléletének, büntetnek érte, és az is kérdéses, hogy lehet-e olyan törvényt írni, ami kimondottan külföldi cégekre fog vonatkozni, a gyakorlatban nem szokott sikerülni, magyar vállalkozások is mindig megszenvedik. A másik probléma, hogy a különadóztatások miatt ezek a cégek kivonulnak és átkerülnek ezek a NER elit kezébe, amelyek kevésbé professzionális módon, magasabb költségekkel dolgoznak és eleve magasabb árszinteket határoznak meg. Sőt a tulajdon biztonsága szerintem már most is csökkenti a külföldi befektetéseket, nagyobb külföldi cég csak akkor jön, ha külön megállapodást tud kötni a magyar állammal.

A Fidesz nem azért veszített a törzsszavazóiból, mert a korrupt NER elit gazdagodása annyira feltűnő volt, hanem Hofi mondását idézve: „Mindig az a korrupció, amiből te kimaradsz”. Hirtelen tehát osztozkodásba kezdett a kormány, a szokásos módon, és mindenki tudja, hogy a legutóbbi két választáshoz hasonlóan, ezeket a pénzeket jövőre vissza fogják szedni valamilyen módon, de mindenki csak abban bízik, hogy ő kaphat most valamit, viszont nem tőle fogják majd beszedni.

Én magam még sosem voltam kedvezményezettje egyetlen fideszes osztogatásnak sem, és most sem leszek, viszont egész generációk és nagy társadalmi rétegek mondhatják el magukról ugyanezt.

A Fidesz mintapolgára nem a fővárosban lakik, sőt lehetőség szerint kistelepülésen él, családi házban, így a felújítási támogatás is jár neki. (Felújításra aránytalanul kevés támogatást lehet igénybe venni a lakásvásárláshoz képest, és a jogosultak köre is szűkebb.) A mintapolgár a fiatalabb korosztályhoz tartozik, legalább két gyermeket tervez vagy nevel. Van annyi jövedelme, hogy a tudjon hitelt igényelni, tehát valószínűleg nem minimálbért keres.

A közszolgálatban dolgozók általában a választás előtt kapnak nagyobb fizetésemelést, ez most sincs másként, kormány nyilvánvalóan a lojalitást jutalmazza, ugyanezt a feudális reflexet kiváltó buksi simogatási szolgálja a rendvédelmiseknek kifizetett és fizetendő „fegyverpénz” is. Ráadásul most lesz még 1 milliós otthonteremtési támogatás is, amiből viszont kimaradnak a nem egyházi intézményeknél dolgozó pedagógusok, szerintem alkotmányellenes módon.

Normális országban ilyenek nincsenek, hogy ad-hoc döntésekkel, ahogy nekünk kedvünk tartja, most egy réteget megdobunk milliárdokkal, utána négy évig majd nem kapnak semmit, itt szó nincs kiszámíthatóságról. Az adóviták mindig konkrét százalékokról kellene, hogy szóljanak a pártok között. Aki nem fizet adót, helyette nyilván valaki más kell, hogy fizesse, hiszen nálunk az állami működés költségei igen magasak.

Az üzleti életben gyakorlatilag létezik stabilitás és kiszámíthatóság, egyik évben több a munka, a másikban kevesebb van, ezzel párhuzamosan az egyik évben egy kicsivel jobban nőnek a fizetések, a másikban kevésbé, az emberek átmennek olyan cégekhez dolgozni, ahol épp felvétel van és nagyobb fizetéseket is kínálnak. Ez teljesen más mint az a fajta logika, mint ami az önkényes döntéseket hozó politikai elitünket jellemzi.

Az adócsökkentés tehát nem „jó hír” miként az adóemelés sem, az állami támogatás is akkor lenne csak az, ha a gazdasági eredmények annyira jók lennének, és lenne miből osztogatni, viszont évek óta gyakorlatilag stagnálunk.

Az információtömegen belül praktikusan létezik a számunkra releváns információ, valamint a zaj (ami egyben műszaki kategória is), ez viszont a gyakorlatban nagyon egyénfüggő, hogy kinek mi mit jelent. Például a mai popslágerek többségét az idősebb generációk többsége zajnak hallja, a fiatalokkal ellentétben.

Mivel az információtömeg az ezredforduló óta nagyon megnövekedett, ezért több energiát igényel a szelekció és a feldolgozás. (Amíg csak a Szomszédok, Dallas vagy más aktuális szappanoperák legutóbbi részét lehetett megbeszélni, addig nem volt ilyen jellegű problémánk.) Mivel az információ feldolgozása sok energiát igényel, ezért amit az egyik ember zavaró tényezőként, azaz zajként azonosít, legyen az bármi, akár bevándorlók jelenléte, akár egészséges nacionalizmus, akár más nemi identitásúak, akár lokálpatriotizmus, lehet akármi, azzal szemben nagyon türelmetlenné válik, és nem tud már nyitottan ezekről gondolkodni, ami abból is látszik, hogy az illető mennyire túlreagálja ezek létezését.

Az információfeldolgozás folyamata a mai korunkban egy megoldatlan kérdés, láthatóan nem tudtunk még alkalmazkodni a megnövekedett információmennyiséghez, (és úgy néz ki jelenleg, hogy a mesterséges intelligencia használata sem fog tudni lényeges változást elérni ebben), mindez ahhoz vezetett, hogy megerősödtek meg a szélsőségek és a különféle szektás gondolkodásmódok. Ma már nem is annyira egzisztenciális küzdelmek vannak mint információs értelműek, melyik irányzat, felfogás mit tart hasznos és értékes információnak. (A mérőszámokkal kifejezhető aktuális gazdasági helyzet jelentősége a parlamenti választások esetében is kisebb szerepet játszik a nehezen meghatározható „általános közérzethez” képest.)

Lényeges azonban az is, hogy agyunk nem csak feldolgoz és felfog információt, hanem folyamatosan elő is állítja azt, és gyakran keveredik is a kettő, afféle jin-jang viszonyban áll agyunk ezen két funkciója. Enyhébb esetben csak nem tudjuk teljes mértékben szétválasztani az objektív tényeket a véleményünktől, rosszabb esetben az általunk fabrikált történetet teljesen el is hisszük, vagy a belső érzéseinket kivetítjük másokra.

Nagyon jól megfigyelhető jelenség, hogy amikor az agyunk végképp nem tudja már feldolgozni a külső információt, akkor hangsúlyosabbá válik számára a „mágikus” gondolkodás. Egyszerűbb és jól megfogható feladatok esetében ez a fajta gondolkodás, ami képeket állít elő, igen hasznos, például segíthet megtervezni egy házat és annak az építési folyamatait, viszont arra is használható, hogy légvárakat építsünk és egy álomvilágban éljük le az életünket.

A tömegvallások egyik jellemzője a mágikus gondolkodás annak ellenére, hogy sem Jézus sem Buddha, sem más vallásalapítók nem azzal a céllal léptek fel, hogy valamilyen felsőbb hatalmat befolyásolni tudjunk a saját kis céljaink érdekében, leginkább a szenvedéseink megszüntetésérőnek lehetőségéről és az együttélés alapelveiről beszéltek. A tömegvallások alakították ki azt a gyakorlatot később, ami különféle közösségi mágikus aktusok (szertartások) formájában ölt manapság testet – ami persze a vallásoknak csak az egyik dimenziója sok más egyéb mellett. A mágikus vallásos gondolkodás alapvető naivitást tükröz annak irányában, hogy lehetséges valamiféle felsőbb erők megidézése, mégsem teljesen haszontalan, mivel segíthet ráhangolódni és tudatunkat fókuszálni bizonyos céljainkra. Mindamellett konkrét tettek nélkül általában nem sok hatása van.

Gyerekkorban a vallás célja egyik célja a gyermek biztonságérzetének fokozása, egy „szuper apafigura” képében, és cserébe engedelmességet és beilleszkedést vár el. A fiatal és középkorú felnőtt számára ez a fajta virtuális apafigura már teljesen indifferens, és bár esetleg eljár a templomba annak megmutatására, hogy törvénytisztelő polgár, de leginkább a saját tehetségét szeretné kibontakoztatni és a saját tudására építeni. A vallás idősebb korban kerülhet ismét előtérbe, amikor az energiánk csökken az információfeldolgozási kapacitásunkkal együtt, ezért ismét a mágikus gondolkodást próbáljuk alkalmazni, legalábbis sokan folytatják ezt a gyakorlatot. (Én magam nem gondolom, hogy az idős kor feltétlenül erről kellene, hogy szóljon.)

Korunkban, az információ társadalmában az információtechnikai megközelítésekre mindenképpen szükség van a jelenségek értelmezésében. A radikális mozgalmak egyik sajátossága, hogy hajlamosak teljesen feladni a világ értelmezését (a külső információ nagyobb része számukra csupán zaj), a tudománnyal és az oktatással szemben is alapvetően ellenséges viszonyban vannak, viszont a mágikus gondolkodás bevetésével a saját akaratukat próbálják érvényesíteni.

A józan paraszti ésszel szemben, ami a gyakorlatias, egyszerű és világos helyzetekben nagyon jól tud működni, a mai politikai-gazdasági elit és támogatói nagy része többnyire nem tudatos módon, de úri logika mentén hoz döntéseket, ez a nemesi osztályból származó szemléletmód sok évszázada változatlan formában él tovább. Anakronisztikusnak tartom, nem pedig mai társadalmi viszonyainknak megfelelőnek, bár kétségkívül vannak olyan helyzetek, amikor megvan a létjogosultsága ennek a fajta szemléletnek is.

Harcos

A középkori nemesi osztály a katonáskodó réteg volt, az egész középkori társadalom egyébként a harcias és földművelő életforma egyfajta hibridjét testesítette meg. Akkor vált ez az osztály funkciótlanná, amikor bejöttek a lőfegyverek, és háborúkat már a nagy létszámú besorozottakból és zsoldkatonákból álló hadseregek döntötték el. A régi harcos mentalitás nem tudatosan tovább él, illetve egy mintát közvetít, ami bizonyos helyzetekben nagyon hasznos. Olyan esetekben viszont kevésbé, ha mindig arról beszél egy politikus, hogy ő majd megvédi a népét a különféle (nem ritkán eltúlzott) külső veszélyektől ahelyett, hogy segítené az állampolgárokat abban, hogy képesek legyenek összefogni és kiállni érdekeikért az adott helyzetekben. Magyarán a védenceit kiskorúságban igyekszik tartani.

Kastélyt épít

A látványos, nagy méretű és díszes épületek is kifejezik azt, hogy a társadalom fölött állónak tartja magát, szeret magángéppel vagy luxusjachttal utazni, aszketikus értékek közvetítéséről szó sincsen. Igaz viszont, hogy az elitek nagy részére szintén jellemző ez fajta hivalkodó életmód a világ sok részén, nem csak a magyar arisztokráciára. A "dinasztiaépítés" vágya minden esetben árulkodó jel.

Az árakat ő határozza meg

Régen a nagybirtokos nemes határozta meg, hogy a területén mi mennyibe kerül, és volt is ennek létjogosultsága olyankor, amikor az árucsere, főleg a mezőgazdasági termények esetében nagyon nehézkesen működött. A mai nemesi osztály nálunk és máshol sem ismeri el a piaci viszonyok alapvető szerepét.

Jogokat és kiváltságokat osztogat

A törvénykezés az úriszék formájában közismert főnemesi kiváltság volt, a döntések nagyon személyfüggők voltak, mondhatni önkényesek, ma is jellemző gyakorlat, hogy a magyar politikai elit egyénekre szabva hoz törvényeket. Sem általános értelmű törvényeket nem ismer el, sem emberi jogokat, a számára szimpatikusak kaphatnak több jogot, és hát tudjuk, hogy minden szentnek a maga felé hajlik a keze. A nemzet megtestesítőjének tartja magát, ami azon a hagyományon alapul, hogy a reformkorig a nemzet fogalmába csak a nemesi osztály tartozott bele, és ő dönti el, hogy kik a jó magyarok és kik a kevésbé jók.

Adómentesség

A magyar nemesség közismerten arra volt büszke, hogy nem hajlandó adót fizetni, ami ellentétes azzal a polgári felfogással, hogy adófizetésért cserében járnak különféle társadalmi jogosultságok. Egy skandináv országban aki sok adót fizet, az büszke arra, hogy milyen sokkal járult hozzá a közjóhoz, nálunk viszont ez fordítva működik: magát egy „kisnemesi” szerepben érző kisvállalkozó is igyekszik kibújni még a viszonylag alacsony adóterhek alól is (tehát lehetőség szerint nem fizeti be az adót akkor sem, ha az nem annyira jelentős). Az adómentesség nálunk kiváltság, dicsőség, és nem kapcsolódik össze a fejekben azzal, hogy minél több adót szed be az állam, annál magasabb szintű szolgáltatást képes biztosítani.

Nincs pénzügyi érzéke

A magyar nemesi osztálynak közismerten nem volt jó pénzügyi érzéke,- ez egyébként nem egy adottság, hanem el kell tudni sajátítani. Manapság is ha az első számú vezető meghozza a döntéseit, utána csak egyszerűen kiadja a feladatot, hogy a pénzügyekkel foglalkozó állami hivatalnokok valahogy izzadják ki, hogy biztosítsák hozzá a forrásokat. Az is igaz, hogy a nemesi osztály pazarlóan bánik a pénzügyekkel, nem a takarékosság a fő ismérve.

A paraszt dolgozzon, nem kell tanulnia

Ez mind megfigyelhető a mai kormány felfogásában, az állampolgár legalább mókoljon valamit, legyen munkahelye, de azért nem tesz semmit, hogy olyan képzettséget szerezzen, amivel jobban el fog tudni helyezkedni. Egész Európában csak nálunk csökkent a képzettségi szint az utóbbi évtizedben, az sem véletlen tehát, hogy nálunk alig nőtt a termelékenység szintje, a vállalataink egyszerűen nem elég hatékonyak. Úri felfogásban a parasztnak különösebb tudásra nincs szüksége, nálunk is csak Mária Terézia változtatott ezen a gyakorlaton az elemi oktatás kötelezővé tételével.

Röghöz kötés

Főleg az állami támogatású lakáshitelek esetében figyelhető ez meg, hogy igyekeznek az emberek fizikai mobilitását csökkenteni, ami nem csak földesúri reflex, hanem a munkaadói oldal érdekérvényesítését erősítő szemléletmód is. A jelenlegi rendszer vízióiban minden esetben egy feudális jellegű társadalomról van szó, amely nálunk olyan régi hagyományokra tekint vissza, amik még a Kádár-rendszerben is tovább éltek, emiatt is vált a rendszerváltás annyira problematikussá.

Más országokban is előfordul, hogy a régi nagy családok uralják le a politikát és a gazdaságot

Az olaszokkal szoktak leginkább példálózni, de nem véletlen, hogy a gazdaságuk évtizedek óta gyakorlatilag stagnál, hiszen lecsökkent a társadalmi mobilitás. Nem ismeri a versenyt ez a szemlélet, hanem igyekszik leuralni teljes ágazatokat, nálunk is ez már megvalósult például az építőipar vagy a távközlés területén, de az energetikában, bankszektorban és számos más területen is erősen lejt a hazai pálya. (Ez egy bizonyos szintig még a piacvédelem kategóriájába tartozik, egy szint fölött viszont már kontraproduktív.)

A főnemesség és a köznemesség ellentéte

Nálunk mostanában erről szóltak a fideszes belharcok: a főnemesség, a NER arisztokratái annyira megerősödtek, hogy gyakorlatilag minden haszon náluk csapódott le a gazdasági stagnálás évei alatt. Emiatt a kisebb vállalkozók most több juttatást követelnek és próbálnak kiharcolni maguknak, de az is előfordulhat, hogy teljesen elfordulva a Fidesztől, inkább másik jobboldali pártot támogatnak.

Minden származás terhelt

Leírtam már és leírom ezúttal is, hogy a bármilyen származásra igaz, hogy inkább több terhet jelent az egyén számára mint amennyi hasznot hoz, mert beszűkíti a szemléletét, a gondolkodását és lehetőségeit. Akinek esetleg sok generációra visszamenőleges kutyabőre van, az számára ugyanúgy terhet jelent mint bármely egyéb származás. Amit leírtam az természetesen lehet átvett minta is, nem feltétlenül származás kérdése, hiszen egymástól veszünk át és nem tudatos módon utánozzuk is a különféle, számunkra szimpatikus viselkedésmódokat és felfogásokat.

Megvannak a pozitívumai is

Ez a fajta úri felfogás mint bármelyik más is, bizonyos helyzetekben nagyon pozitív szerepet is játszhat, például segítheti az érdekeinkért való kiállást. Mivel viszont alapból harcias mentalitású, és leginkább a jobboldali radikális szemléletnek felel meg, ezért a „béke” értelmezése az ő szótárában nem kiegyezést jelent, hanem hogy ő diktálhassa annak feltételeit.

Arról nem tehet senki, hogy milyen a szemléletmódja, viszont nem árt néha némi önkritika, belátás vagy legalább a mások részéről érkező korlátozások elfogadása.

A szokásos érvek, amiket az egyre katasztrofálisabb környezeti folyamatok megállíthatatlansága mellett fel szoktak hozni, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

 1.GDP növekedés kényszere és a demokratikus választási rendszer

Nincs ilyen kényszer, Japánban már évtizedek óta alig nő a GDP, a kormányzás mégis stabil. Az emberek számára az életminőség fontosabb is mint az anyagi jólét, így például sokkal többen szeretnek zöldövezetben lakni mint a pusztaságban, még ha a parkosítás alig növeli is a GDP-t. A Fidesz is többször megmutatta a választási kampányában (más országban is lehet találni nagyon sok példát hasonlóra), hogy az emberek nem mindig az anyagi érdekeik mentén szavaznak, más tényezők mint például a biztonságérzet is fontosabb számukra, tehát a Maslow-piramis alsóbb szintjén levő szükségleteinkre is jól lehet kampányt építeni. Sőt, ha az embereknek értelmesen elmagyarázzák, hogy bizonyos intézkedések szükségesek, akkor hajlanak afelé, hogy elfogadják. (Ráadásul a GDP nem csak az ipari és beruházási teljesítménytől függ, hanem az immateriális javak is növelik.)

A gyakorlatban nem érvényes az elv, hogy a demokráciában eleve csak négy éven belül teljesíthető ígéretekről lehet szó, ha ez így lenne, akkor a diktatúrák egy része jobban óvná a környezetet, de nem ez a helyzet, sőt a diktátor számára egyáltalán nem is léteznek környezetvédelmi szempontok, mert csak a hatalom érdekli.

 2.Nincs mit tenni, fogyasztói társadalomban élünk

Ez egy felelősség hárító mondat, a társadalmak között nagy a különbség, ahol az energia a legolcsóbb (USA) ott messze legmagasabb a fogyasztás szintje is, azonban az energiaárak sehol sem tartalmazzák az okozott környezeti károk mértékét. Régebben sokat szidtuk a különféle energialobbikat, mostanában vajon mért nem tesszük, mért nem tüntetünk ellenük? A nagy olajcégek nemcsak hogy nem fizetnek a környezeti károkért, de még állami támogatásokat is kapnak. Mi a helyzet a különféle egyéb lobbikkal, például az élelmiszeripari lobbival, amely a jelenleg fenntarthatatlan szintű húsfogyasztást propagálja? (Az emberek sosem fogyasztottak, és nem is dobtak ki annyi élelmiszert, főként feldolgozott hústerméket mint manapság.)

Folytathatnám a sort, de nyilván az olvasók nagy része már ettől is indulatos lesz, és itt bújik ki a szög a zsákból, hogy mennyire zsigeri, hatalmi kérdésről van szó. Amíg hatalmi kérdések mentén beszélgetünk, a környezetünk védelmének esélye sincs, hiszen a problémát éppen ez hozta létre: a környezettel szembeni és egymással szembeni kielégíthetetlen hatalomvágyunk.

 3.Minden érvelés arról szól, hogy mért nem fog működni

Nyilvánvalóan be nem vallott feltűnősködés és titkolt hatalmi vágy okozza, hogy nincs együttműködés, mindenki csak arról beszél, hogyan lehet összedönteni minél gyorsabban a jelenlegi rendszert, arról viszont nincs, hogy mit lehet tenni. Így például teljesen egyértelmű, hogy tökéletes energiaforrás nem létezik, mindegyiknek vannak hibái: energiasűrűség, rendelkezésre állás, geopolitikai kitettségek, biztonság, környezetterhelés, lakókörnyezetre gyakorolt hatás stb. mindegyiknél más. Mivel a zöldenergiát nem kell „bányászni”, a fosszilis pedig egyre nehezebben hozzáférhetővé válik, ezért idővel mindenképpen rá leszünk szorítva az átállásra, azonban az átmenet túl lassú, nem beszélve arról, hogy a zöldenergia létesítményei is terhelik a környezetet.

 4.Laikusok vitáznak tudományos kérdésekről

Arról például kár vitázni, hogy mekkora egy benzines és egy elektromos autó környezetterhelése, ez ebben a formában egy jól meghatározható (tól-ig határok közé szorítható) tudományos kérdés, a különféle kalkulációkat össze tudjuk hasonlítani. Általánosságban elmondható, hogy a saját szakmájukban való elismertségüket feltehetően hiányoló, feltűnősködést kereső tudósok hülyítik a közvéleményt, ami teljesen etikátlan, ha az illető nem a szakmabelivel vitatja meg a felvetését. (Itt megint jól látható a hatalmi motívum.)

Nem akarom pusztán tudományos kérdésre szűkíteni azt, ami nem az: a praktikum, megszokás és a kényelem is nyilván szerepet fog játszani a választásainkban, a gazdaságosságról nem is beszélve. Többféle szempontból is előnyös kell, hogy legyen az újfajta megoldás, ami megint nem lehet tökéletes, csak több tényező tekintetében is jobb mint a jelenlegi.

 5.Mért nem firtatjuk az elitek példaadó szerepét?

Aki pénzhez jut, azoknak a nagy része legbelül egy Miki-egér, mert csak akkor látja magát nagynak, ha kastélyt épít, nagy kocsikból álló flottája van, repülővel járja a világot, évente többször lecseréli a ruhatárát stb. Az emberek mindig azt másolják, amit a számukra mérvadó személyektől látnak, ezért amíg nem terjed az aszketikus életmód divatja, addig esélyünk sincs a katasztrofális folyamatok megállítására.

 6.Néhány javaslat a hogyanra

Az energiaigényünk drasztikusan lecsökkenthető, de csak ha van ilyen irányú társadalmi elvárás és fogadókészség. Jó tudni, hogy általánosságban, ha például te nagyon sokat repülsz és mindenhova kocsival mész, azzal közvetett módon az én környezetemet is károsítod. A vásárolt termékek legalább felét nem fogjuk használni, tehát érdemes lecsökkenteni a kacatok felhalmozását. Ha környezetterhelési adót kapnának a nyakukba például a fast-fashion cégek, Temu és hasonlók, az inkább az ázsiai gazdaságokat érintené negatívan, nem annyira a helyi termelést. A beruházások esetében is az anyagtakarékosabb, organikus építészetet kellene segíteni, például kevesebb vasbeton felhasználására ösztönözve (Ami látszólag egy naivság a részemről, de mégsem az, ha központilag előírt pályázati feltételekben eleve benne van.)

A vízgazdálkodást el kellene már kezdeni végre: például a jól gondozott gyepeket nyáron nem szabadna tovább locsolni, hanem hagyni kell kiégni (úgyis megújulnak), önkéntes és település szinten indokolt mértékű vízkorlátozásokra van szükség. A víztakarékos mezőgazdasági gyakorlatokat és a vizek megtartását általánosságban is fejleszteni kell, mindenki erről beszél, de vajon hol van egy sokféle lépést tartalmazó program és hol vannak az akciótervek? Megy a nagy ködösítés, de arról például senki sem beszél, hogy EU támogatással jár a „zöldítés”, a talajt és a környezetet védő gyakorlat (például másodvetésű takarónövény), amit a gazdák ki is használnak, és valójában már ez is egy része a programnak.

Jó a húsfogyasztás, de egyrészt mértékkel, mivel a földek egy része kivonható lenne a művelésből és visszaadhatnánk a természetnek. Másrészt környezetbarát módon, például háztájiban helyben előállítva, vagy pedig a helyi környezeti adottságoknak megfelelően, például gyepen legeltetett állatok révén – ezek a formák a nagyüzemnél kevésbé környezetszennyezők.

 7.A körforgásos gazdaság szinte magától létrejön

Ha egy anyag vagy erőforrás szűkös vagy költséges, akkor az piaci alapú alkalmazkodást hoz magával, feltéve, hogy a politika nem szól közbe. Így például az alumínium öntvények 90%-a már régóta újrahasznosításból származik, a vasöntvények esetében is van hasonló folyamat, más fémek vagy papír, műanyagok, egyéb alapanyagok vonatkozásában is jó arányok érhetők el. Amennyiben az energia is költségesebbé válik, akkor jobban takarékoskodunk vele: lehet, hogy a légkondik éjjel nem fognak menni, amikor nincs napenergia, vagy számos energiaigényes ipari termék előállítását azokra az időszakokra programozzuk, amikor az energia per pillanat olcsóbb. A politika sokat segíthet a folyamatok beindításában, például a kutatás és fejlesztés finanszírozásában, de hosszabb távon az észszerűség is segíti azt, hogy a dolgok jó irányba menjenek.

 8.Háborúban nincs kecmec

A fentiek amiatt sem érvényesülnek, mert az egyre erősödő radikális mozgalmak a hatalmi arányok átrendezését tartják szem előtt, a szélsőjobb fogalomtárában például nem is szerepel semmilyen újfajta környezetvédelmi megközelítés, (erre példa az a miniszterelnök, aki ellehetetleníti a szélerőművek építését), de ennél is nagyobb kárt okoz a tudományellenességük. A háborús szemléletmód a legpazarlóbban bánik az energiaforrásokkal, hiszen mindent egy célnak rendel alá, és a követőik is csak egy valamiben hisznek: a hatalomban. A verseny tehát jelenleg arról szól, hogy ki tudja jobban kizsákmányolni a természetet mielőtt az végleg összeomlana.