Hosszabb címet kellene írnom, de sajnos manapság a rövid címek vannak előnyben, olyannyira így van ez, hogy az amerikai könyvpiacon az egyszavasok terjedtek el, ami egy jelzés a mai átlagolvasók intellektuális kapacitásáról. Jelen esetben arról van szó, hogyan jelenik meg a külpolitika a közbeszédünkben, ami egy tipikusan befelé fordulásra hajlamos országé, tehát más országokkal ellentétben az élénk viták nálunk ritkák. (A magyar nép asztrológiai jegye állítólag nyilas, ami nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, hiszen a nyilas nem ilyen.)

A mai nemzeti ünnepünk egyébként abszolút a választási kampány része, a választások április 12-re való időzítése a kormány kampányának nagyon tudatos része, hiszen nincs túl messze március 15-től, ami a nemzeti érzésre építve, erős érzelmi alapú mozgósítást tesz lehetővé, miközben tovább lehet sulykolni a nagy költségvetésű filmekben gondosan felépített „gonosz, cúna németek/osztrákok” képet, elhallgatva azt a tényt, hogy legalább annyiszor voltak a szövetségeseink, mint amikor ellenségek voltunk. A választást egy héttel megelőző húsvét is a hagyományos keresztény értékek hangsúlyozásával, esetleg a híveket „orientáló” prédikációkkal szintén segíti a kormány kampányát, elterelve a figyelmet a súlyos gazdasági és társadalmi problémáktól. Mindez nem feltételezés, hanem ténykérdés, amit kormánypárti részről ügyes húzásnak tartanak, ellenzéki szemszögből nézve viszont erősen manipulatív trükközésnek.

Amit a történészek nem nagyon szoktak kimondani: 1848. március 15. gyakorlatilag a modern magyar nemzet megszületésének dátuma, viszont a nemzeti önállóság követelése még nagyon korai volt, hiszen akkoriban alig léteztek még nemzetállamok Európában, a birodalmak korát éltük. A két évtizeden át csiszolt követeléseink nagyon kiforrottak voltak, az áprilisi törvények is nagyon megalapozottak, csak sajnálni lehet, hogy majdnem két évtizedet kellett várni arra, hogy bevezessék őket. Nem tudom, hogy mi volt a reális lehetőség, hiszen minden forradalom természeténél fogva kaotikus és egyre irreálisabb követelményeket fogalmaz meg, a magyar vezetést Kossuthtal az élen, leginkább csak sodorták az események.

A forradalmunk legalább annyira polgári és fejlődéspárti volt, mint amennyire a nemzetről szólt, csakhogy az utóbbinak sokkal erősebb az érzelmi töltése, jobban alkalmas a mozgósításra, az értelmes párbeszéd vagy bármiféle beszélgetés kizárásával.

A választási kampány mindig állásfoglalásra bírja az embert (a tartózkodás is állásfoglalás, hiszen az aktuális előnyben levőnek, a későbbi győztesnek fog kedvezni), és mások befolyásolására szólít fel. Így például számomra irracionális a kormánynak az a fajta álláspontja, hogy Magyarország megérdemli az önálló nemzeti létet, Ukrajna viszont nem, itt egy de facto orosz szövetségi politikáról van szó. Ukrajnában sokféle nemzeti kisebbség él, de sem a lengyel, sem a román, sem a szlovák kormány nem folytat ellenséges politikát velük szemben, és nem élezik tudatosan a feszültséget. Egyértelműen az ukrán kormány is hibás ebben, én úgy látom, bár ez teljesen szubjektív, hogy kormányunk folyamatosan provokálja őket, ami egy idő után már nem marad hatás nélkül. Az ukránok jelenleg élet-halál harcot vívnak a teljes mértékű orosz befolyás és alávetettség elkerüléséért (hogy ez hiba vagy sem, az más kérdés), mindenesetre nem áll érdekükben a velünk való konfliktus, a Barátság vezetéket illetően sem.

Amiről mindenki mélyen hallgat, a kormánypárt tudatosan, az ellenzék pedig egyszerűen nem tud mit kezdeni vele, az iráni háború, pedig beszélni kell erről is. Irán már sok évvel ezelőtt jelezte, hogy bármikor képes lezárni a Hormuzi-szorost, én pedig nem tudom elképzelni, de úgy tűnik, hogy még a katonai szakértők sem, hogyan lehetne garantálni tankerek százainak a biztonságos áthaladását ezen keresztül. Nem arról van szó, hogy kitör egy háború amiatt, mert túl sok a fegyver, hanem pont, hogy túl kevés van, legalábbis a rakéták és a drónok elleni védekezésre alkalmas típusúakból. Ezt nem lehetett látni előre? Orbán barátai, a „Béketanács” megalapítói, az izraeli nacionalista Netanyahu és az amerikai nacionalista Trump meggondolatlan akciója éppen bedönti a világgazdaságot, a nagy nyertes Oroszország, amelynek kapóra jön az olaj árának szárnyalása, valamint Kína, mert nem használ el rakétát és csendben fejlesztheti a fegyvereit. (Az iráni atombomba veszélye egy teljes nonszensz, hiszen számos országnak van atomfegyvere, de senki nem meri használni, mert mindenki tart az ellencsapástól. Mi értelme volt az iráni vezetés lefejezésének egy iszlám köztársaságban? Ezt sem értem.) A Barátság kőolajvezeték hosszabb távon nem sokat segítene, ha az olaj világpiaci ára magasan van.

A mostani káosz persze a rend és biztonság jelszavával kampányoló kormánypártot erősíti, miközben jól látható, hogy ki is valójában a háborúpárti (akár nálunk is), biztosan nem az, aki annak mondja magát.

A magyar külpolitikai felfogás hagyományosan arra alapult, hogy az aktuális kormányzó elit feladata, hogy ügyesen manőverezzen a nagyhatalmak között, és habár ennek olykor katasztrofális eredménye volt, mégis alig folyik érdemi vita arról, hogy kik a valódi szövetségeseink és milyen irányvonal lenne az optimális. A csendes külpolitika azonban mindig sikeresebb volt mint a kormány által folytatott, ami a szájkaratéra épít.

Nem csak a múzsákat, hanem sok minden mást legátol a háború, ami legalább annyira szubjektív mint objektív tényező. Ha épp nem mi harcolunk, hanem valahol valaki mások, akkor a személyes érintettségünk mértéke a tudatunkban dől el. A háború ugyan nem „fejben dől el”, viszont az hogy abban érezzük magunkat vagy sem, az már sokkal inkább.

Világos határokat meghúzni lehetetlen. Korunkban már sokféle szintje van a háborúnak, létezik hidegháború, esetleg olyan is, hogy hideg-polgárháború, ami szintén inkább fenyegetettséget jelöl, ezeken kívül pedig a terrorizmus különféle formái. A legjellemzőbb korunkban mégis a verbális harc sokféle formája amellett, hogy „forró háborúk” is mindig folyamatosan zajlanak, csak többnyire nem érezzük magunkat érintve ezek által. Ha országunkat nem is érinti semmilyen háborúskodás, annak is sokféle okai lehetnek, amik pontosan is nem tudhatók, leginkább csak sejthetők. A béke sokkal inkább magyarázatra szorul mint bármilyen háborúskodás, ami egy ősi vonásunknak tűnik, hiszen bizonyos formái már az állatvilágban is jelen vannak.

A háborús üzemmód, a háborús logika felül ír minden mást, polarizálja a gondolkodásunkat, a nyugodt és higgadt eszmecserének egy időre véget vet, hiszen úgy gondoljuk, hogy ilyenkor határozott és gyors tettekre van szükség. Érdemes lenne felmérni, hogy 1-10-es skálán ki mennyire érzi azt, hogy háborúban vesz részt. Az 1-es lenne a békés időszak, versengés mindenféle piszkos trükkökkel, a 10-es pedig a konkrét és közeli egzisztenciális fenyegetettség érzete. A 6-8-as szint lehetne a totalitárius elnyomás, például Sztálinnak a saját népe ellen folytatott háborúja. Nagyon eltérő eredmények jöhetnének ki egy ilyen felmérésben, az átlag a közhangulatot jellemezné.

Hogy kinek az érdeke a háború, vagy inkább a háborús közérzet fenntartása, erre a kérdésre olyan válasz adódik, hogy lehet ez egy heterogén csoport, a tagjainak közös jellemzője csupán az, hogy ilyen közegben érzik jól magukat, ehhez relatíve jobban értenek mint bármilyen építő jellegű tevékenységhez. Tehát ennek a típusnak szüksége van a háborús mentalitásra, hogy egy ilyen pályán versenyelőnybe kerüljön másokkal szemben, és mindig vannak sokan, akik így gondolják, vagy ezt érzik.

A háborúval kapcsolatos legtöbb megfogalmazás álságos vagy hibás. Így például „Ha békét akarsz, készülj a háborúra” ez is egy részigazság, mert a fegyverkezés növeli a másik fél fenyegetettség érzetét, ami ördögi kört hoz létre. (Igazából az együttműködés erősítése sokkal jobb hatású lenne.) Városi legenda, hogy az emberiség legtöbb találmánya a haditechnika eredménye, ami néha igaz, még gyakrabban csak legenda, viszont kimutatták, hogy a háborús gondolkodás és fegyverkezés minden időszakban csökkentette az innovációt, sőt erőforrásokat vont el más területekről. A fegyverkezés erősen torzítja a GDP-t, mert amikor a fegyvereket ténylegesen elkezdik használni, akkor a felhalmozott érték általában megsemmisül, ráadásul olyan módon, hogy máshol létrehozott értéket is megsemmisít.

A háborús mentalitás sarkalatos pontja, hogy egy adott közösség vezetői és véleményvezérei kit vagy kiket neveznek meg ellenségnek, ezt fogja követni a közhangulat meghatározó része. (Nem lenne szükségszerű, hogy ez mindig így legyen.) Én úgy vagyok ezzel, hogy amikor kitör valamilyen háború, akkor vannak különféle zsigeri érzéseim, az egyik fél mindig szimpatikusabb mint a másik, de túl tudok ezeken lépni és mindig azt írom, amilyen következtetésekre az észérveim vezetnek, és az se nagyon befolyásol, hogy számunkra mennyire előnyös vagy hátrányos, ami éppen történik.

A háborús mentalitás olyan mint a népdal, szájról szájra terjed, a riadó pillanatnyi mértékét a kommunikációnkkal továbbítjuk, tehát mindig van ebben egy adag hisztéria, bár az ellenkezője is lehetséges, a nyugalom erősítése.

A fizikai síkon és a fejekben zajló háborúkban leginkább csak az a jó, amikor végük van, egy idő után lecsengenek. Kérdés mindig az, hogy mi az, amit teljesen letaroltak, mekkora az okozott pusztítás.

A 21.században az alábbi válságos politikai helyzetek alakultak ki:

-2001 szeptember 11-én az USA történetének legnagyobb terrortámadása történt

-2008-ban hatalmas pénzügyi válság következett, ami gazdasági recessziót is okozott

-2015-ös menekült válság Európában, az eddigi legnagyobb migrációs hullám, iszlám terrorista hullám közel ezzel egy időben

-Klímaváltozás hatásainak egyre erősebb jelentkezése 2015 után

-Koronavírus járvány 2020-2022

-Orosz-Ukrán háború 2022 február óta

-Államok közötti feszültségek növekedése és fegyveres konfliktusok megszaporodása 2024 óta

A 2001-es USA terrortámadást követően úgy tűnhetett, mintha USA kényszerűen átértékelné a „világ csendőreként” betöltött, akkoriban egyértelműen, ma már valamivel kevésbé negatív jelentésű szerepét. Nem ez történt, következett Afganisztán és Irak megszállása, amelyek a katonai győzelmek ellenére nem váltak sikertörténetté. Irakban az Iszlám Állam jött létre, amit csak nagy nehézségek árán lehetett felszámolni (ha egyáltalán megtörtént), Afganisztán pedig egy második Vietnámmá vált, teljes iszlámista hatalomátvétel lett a vége. Pénzügyileg megterhelő és ettől eltekintve is céltalannál vált az amerikai jelenlét ezekben az országokban. Hosszabb távú változás tehát nem történt.

 2008 pénzügyi válság: A pénzügyi lufi kipukkanását követően a legtöbb ország több éven át tartó válságba süllyedt, a gazdaságok stagnáltak. Bár sokan a kapitalista rendszer végét hirdették, ez csupán egy gazdasági válság volt, a súlyosabbik fajtából. Nem változott lényegében a bankok, pénzpiacok, tőzsde szerepe sem, sőt megjelentek az elektronikus virtuális pénzek mint a Bitcoin. A közgazdászok jelentős része elmozdult a neoliberális dogmatikától és ma már igyekeznek többféle megközelítést is magukévá tenni, az állam szerepe a szabályozásban felértékelődött. Lényeges változás azonban nem történt.

2015 menekültválság és terrorhullám: Eleinte naiv, hibás válaszokat adott a migránshullámra európai politikusok nagyobb része, bár az is igaz, hogy a „Soros szervezeteket” megnevezni a problémák fő okának, ez a másik véglet. Az egyes államok szintén támogatják passzív módon és olykor aktívan is a menekültek küldését, ez is egy gyakori eszköze más országok destabilizálásának. Több éven keresztül küzdöttek ezzel Európa jóléti országai, a helyzet fokozatosan stabilizálódott. Ennek ellenére vannak olyan országok, ahol a migráció a kívánatosnál kevésbé szabályozott, és a bevándorlók gettókban élnek. Lényeges változás nem történt, a „küldő országok” gazdasági problémái ma is megoldatlanok, a klímaváltozás negatív hatásai is jobban sújtják őket. Politikai nézettől függ a probléma elbagatellizálása vagy eltúlzása.

Klímaváltozás 2015 után: Növekvő hőhullámok, hosszabb aszályos időszakok, vízhiány, egyre erősebb szélviharok, kiszámíthatatlanná váló időjárás,- klímaválságról, vagy klímával összefüggő gazdasági és életmódbeli válságról is beszélhetünk. Rosszul megtervezett „zöld átmenetek” Európában, kevés téren van előrelépés, miközben a világ összességének szén-dioxid-kibocsátás kibocsátása folyton növekszik. A gyeplőt a lovak közé dobó klíma szkeptikus mozgalmak előretörése még ront is ezen a helyzeten, lényeges változásokat a probléma észlelése tehát nem hozott.

Koronavírus járvány 2020-2022

Százéves gyakorisággal kitörhet egy világjárvány, a terjedését a globalizáció is felgyorsíthatja. Egy elhúzódó traumát okozott az emberiségnek, amit szégyellünk, kiesett éveket, egy elfogadható szintű járványkezelés mellett. A globális szállítási láncok töredezettsége miatt felpattant az infláció, ami sokak kis megtakarítását hirtelen leértékelte és növelte a szegénység mértékét. Bár voltak fogadkozások arra, hogy a globális függéseket csökkenteni kell és felkészültebbnek lenni egy újabb járványra, semmi nem változott. Nincsenek már meg a feltételei annak, hogy egész iparágakat visszatelepítsünk, még ott sem, ahol lenne ilyen politikai akarat. A járvány tehát nem változtatott semmin.

Orosz-ukrán háború:

A 20.század végén a válságba került Oroszország elvesztette a birodalmi területeket (felbomlott a Szovjetunió), és mintegy 20 év elteltével erősödött vissza arra a szintre, hogy ezek egy részének visszaszerzése megint felmerülhessen. A NATO határainak közelebb kerülését biztonsági fenyegetésnek „érezhette”, ami szerintem egy teljes tévhit, hiszen a világ legnagyobb országának megszállása kivitelezhetetlen, a káoszkeltés egy atomhatalomban pedig a legnagyobb észszerűtlenség, ami elképzelhető. A régi birodalmi nosztalgiák éledtek újjá, a cél azoknak az ukrán területeknek a megszerzése volt, ahol a lakosság nagyobb része vagy orosz anyanyelvű, vagy egyfajta orosz-ukrán vegyes nyelvet használ. Európa nem ismerte fel a világ legnagyobb nehézipari és fosszilis alapú hadipotenciáljával rendelkező országával való tárgyalások szükségességét, a kompromisszumra való törekvéseket. Elindult az energetikai leválás Oroszországról, és a haderő fejlesztése egy potenciális fenyegetést jelentő nagyhatalommal szemben, miközben a haditechnika a háború alatt folyamatosan átalakult, a páncélozott szállítójárművek és a hadihajók leértékelődtek, miközben a leghatékonyabb fegyverré az olcsó és nagy tömegben előállítható, főként kínai elektronikával működő drónok váltak. Történtek tehát kisebb változások a háború okozta válság miatt, de ezek döntően nem pozitív irányúak.

Új hidegháború és államok közötti fegyveres konfliktusok 2024 óta:

Az USA-ra sokan úgy tekintettek, mint Trump elnökségével a nemzetközi terepről visszavonuló nagyhatalomra, ami kikényszerítheti az ukrán békekötést is. Nem ez történt, bár eleinte úgy tűnt, hogy az USA csupán az amerikai kontinenst tekinti érdekzónájának: Venezuela megtámadása még erre mutatott. A Grönland iránti igény deklarálása nem politikus módon történt, hanem puszta nyomásgyakorlással, ami már zavarkeltő volt. Izraellel szövetkezve Irán megtámadásával, egy egész térség destabilizációját okozva, ez mát emlékeztet a régi USA hadi törekvéseire, miközben nincsen elegendő eszköz arra, hogy Oroszországot rávegyék a békekötésre. Ezzel egyidejűleg megszaporodtak az egyes országok közötti fegyveres konfliktusok, növekednek a feszültségek. Az USA politikája egyelőre egyértelmű kudarcnak tűnik, Kína csendben, de igen hatékonyan fegyverkezik, egyre nő a feszültség Tajvan körül és Kelet-Ázsiában. Egyelőre tanulságok nem vonhatók le abból a kaotikus helyzetből, amibe kerültünk.

A fő tanulság mindezekből, hogy a válságok semmin nem változtattak, az emberiség a kis elefánt módjára nehezen tanul és könnyen felejt, minden lényegében ugyanabban a mederben folyik mint régebben.

A vallásosság nyilvánvalóan időben változó jelenség, a különféle korokban egészen másként jelenik meg, ezt el kell fogadni a mi korunkkal kapcsolatban is.

Ha mai szemmel nézzük azt az állítást, hogy „Isten teremtette meg az embert”, még ha úgy gondoljuk, hogy ez az állítás igaz is lehet valamilyen szellemi-lelki értelemben véve, akkor is ennek már nincsenek olyan erős logikai következményei mint akár még pár évtizeddel ezelőtt. Az istenkép nyilvánvalóan valamilyen apa figurára vezethető vissza. A régi korokban a patriarchális társadalmakban az apa akarata volt a döntő, a szülők döntöttek például arról, hogy a gyerekek milyen pályára mehetnek, milyen szakmát tanuljanak, a szülőknek való engedelmesség alapkövetelmény volt. Annyira így van ez, hogy még a boomer generációban is gyakori volt, hogy a tanácsot a szülőktől kértek elsősorban, kevésbé barátoktól vagy hozzáértő, tekintélyes személyektől.

Manapság már elfogadottá vált a gyerekek önállósága, a saját útjukat járják, esetleg kérhetik a szülők segítségét, de a döntéseiket maguk hozzák meg. Ennek mintájára az, hogy az embert Isten teremtette vagy nem, egyáltalán nem perdöntő, a kérdés megválaszolása nem jelent hitbeli állásfoglalást, nincsenek hozzákötve nagyon erős elvárások, hiszen a „teremtmény” önállósága számunkra megszokottá vált.

Ami megfigyelhető, hogy az emberek idősebb korukban válnak vallásosabbá, aminek a fenti logika alapján lehet olyan oka, hogy egyre inkább igénylik a számunkra biztonságot nyújtó erős apa figurát, szülőfigurát, aki segít nekik szükség esetén. De tegyük fel, hogy én egy mindenható apa figura vagyok: Segítenék-e mindenképpen a hozzám fordulónak, vagy inkább először mérlegelném azt, hogy ez a fajta segítség valóban a javára válik-e hosszabb távon? Ő maga vajon mindent megtett-e már, amire képes volt, és tényleg tisztában van-e a problémájával? A saját úton szerzett tapasztalat általában többet ér, mint ha másokra bízzuk magunkat.

Ilyen jellegű gondolatok merülnek fel, és a vallás mai presztízse, csökkenő népszerűsége abban is rejlik, hogy kétségeink vannak már abban az irányban, hogy egy „mennyei segítségre” kell-e magunkat bíznunk teljes mértékben.

Ha megnézzük, hogy például az USA-ban sokkal jellemzőbb a hagyományos értelemben vett vallásosság mint Európában, holott az amerikai ember gyermetegebb, naivabb, kevésbé művelt, nem is beszélve különféle szektákról és fanatikusokról, akkor további intellektuális jellegű kételyeink támadhatnak.

A vallásosságnak, pontosabban a vallás rendszeres gyakorlásának egészen más okai, tartalmai lehetnek ahhoz képest, ami az ódon, mondjuk ki unalmas dogmatikus szertartásokban megnyilvánul.

Az egyik, hogy egy közösségi közeget képeznek, ahol a szertartások csupán egy közös nevezőt hoznak létre és a személyes kapcsolatokhoz kereteket, egyfajta „játékteret” biztosítanak.

Amikor beszélgettem egy vallásos ismerőssel, akkor az a gondolatom támadt, hogy a vallásosság esetében leginkább sokat mondó azt nézni, amit NEM tartalmaz, ami nincs benne, az élet más dolgaival való összehasonlításban. Ilyen tényezők az agresszió, versengés, nemiség, amik nem zárhatók ki ugyan teljesen, de jól működő vallásos közösségekben alapvetően nem jelennek meg, így nyugodtabb, pihentetőbb, stresszmentesebb közeget hoznak létre a gyülekezet tagjai számára. Az elmét olyan gondolatokkal foglalják le, amelyek kellemesebbek a mindennapoknál. A szertartások mondatai valójában értelmetlenek a mai fülnek, a felhangzó szavak jelentéstartalma az, amihez pozitív érzelmeket társítunk, ezért működnek. Lehetőséget nyújtanak arra hogy elterelődjön a figyelmünk a negatív gondolatoktól.

Emellett érdemes megnézni azt is, hogy a kora középkori, mai szemmel nézve fanatikus vallásosság miért jöhetett létre: a mai szemmel nézve elképesztő mértékű létbizonytalanság volt a mögöttes oka. Az ipari fejlődéssel együtt a létbizonytalanság csökkent és a vallás szerepe is fokozatosan leértékelődött, azonban a biztonságunk megrendülésekor ma is hajlamosak vagyunk a valláshoz fordulni, ami ha másra nem is jó, de elménket legalább lenyugtatja és lecsendesíti.

A tradicionális értelemben mélyen vallásos ember hitét valószínűleg megrendítené egy olyan gondolat, ami számomra kézenfekvőnek tűnik, hogy az Isten, amiben ők hisznek, őt különösebben nem érdekli az emberek sorsa, nem hallgat meg semmilyen kérést, viszont nem zárható ki, hogy az ember képes legyen valamilyen módon kapcsolódni hozzá a belső nyugalom állapotában, ily módon erőt meríthetünk életünk folytatásához.

A kormány ugyan ezeket a lépéseket, amiket megtesz feltűnés és nagy csinnadratták nélkül is megtehette volna, azonban a külpolitikáját alárendelte a belpolitikai ideológiai osztályharcnak, aminek a legfeltűnőbb vonása a folyamatos „brüsszelezés”. Orbán a református hagyományok alapján álló „kurucos” politikát folytat, és célja, hogy a nagy többséget megnyerje ennek a szabadságharcnak, amely egyben kapitalizmus ellenes, feudális restauráció is.

A kuruc-labanc ellentét tanítása teljes tévhiteken alapul, a "labancok" a gyakorlatban a Dunántúlon és az ország középső részén, az osztrákok és bajor szövetségeseik viszonylagos közelségében elő, katolikus nemesi osztályt jelentették, akik rá voltak utalva az együttműködésre, velük ellentétben a Tiszántúl már annyira távol volt Bécstől, és nem is bírt akkora stratégiai jelentőséggel, hogy a függetlenségi törekvések központja lehetett. A kétfajta politika egyik megjelenése történelmünk két legnagyobb alakjának a „labanc” Széchenyinek és a „kuruc” Kossuthnak a vitája. A megfelelő stratégia nyilván az, hogy ha időnként az egyik, időnként a másik kerül előtérbe, és egyik se szorítja ki a másikat, miközben meg kell jegyezni, hogy szinte minden országban vannak ehhez hasonló politikai törésvonalak. Egyébként hozzám az együttműködés párti „labanc” felfogás áll közelebb.

Az ideológia harc, folyamatos agymosás lényege, hogy minden rossz nyugatról, a németektől, „Brüsszelből” érkezett, ők a hibásak, ha nálunk nem valósul meg földi paradicsom. A logikai 1x1 sem jön ki az érvek alapján, viszont megvan a magyar lakosságban érzelmi szinten egy erős azonosulás az olyan törekvésekkel, amik arról szólnak, hogy különlegesek vagyunk és legbelül jobbak másoknál, önállók tudunk lenni, képesek vagyunk bezárkózva a saját utunkat járni. (Az érzelmek pedig tudjuk, hogy képesek felírni a józan racionalitást.) Szerintem ezek alapvetően hibás és káros gondolatok, amelyeket nem csak a kormánymédiumok terjesztenek, hanem kiderült, hogy világviszonylatban a legközismertebb videócsatorna legnagyobb fogyasztói vagyunk, ahol önjelölt próféták terjeszthetik korlátok nélkül a légből kapott, hamis tanításaikat.

Ha megnézzük a kormány tevékenységét, akkor minden, csak nem diplomatikus. A „polkorrektség” tudatos félredobásával, a folytonos „brüsszelezéssel” elérte, hogy az EU viszonyulása vele szemben ugyanúgy nem korrekt már, a döntéshozatalokban igyekeznek megkerülni minket és a támogatások jelentős részét zárolni. Orbán jól láthatóan minden tettével, szinte minden áron az EU felbomlasztására törekszik, hogy megvalósuljon az általa kívánatos világrend, ehhez azonban nem nagyon vannak szövetségesei. Az olasz kormányfő Meloni pártja elvileg az övéhez hasonló platformon van, de mégis Putyin ellenes és eltávolodott Orbántól, közeledve a németekhez és franciákhoz. A V4-ek között felértékelődött Lengyelország, és a szövetség lényegében csak papíron létezik már, a szlovák Fico az egyetlen politikai szövetséges, viszont egy magyarellenes párkoalíció élén áll. A magyar kormány nem kritizálta nyíltan Ficot, nem is tudta más módon sem elérni, hogy a szlovákok vonják vissza a Benes-dekrétumokat.

A legnagyobb szövetséges elvileg Donald Trump, azonban a delegációnk teljes kudarca mutatja azt, hogy mennyire nem kezelnek minket komoly partnerként, még az azonos ideológiai célok ellenére sem. A barátkozás Putyinnal, a kínai tőke megtelepedésének támogatása nem arattak osztatlan tetszést, és ellentmondásossá teszik a viszonyt az USA-val, - amelynek a világban játszott szerepe nem egyértelműen szimpatikus, és egyre nehezebb megmagyarázni a választóknak az USA elnökének önkényes, minden nemzetközi jogot félreseprő döntéseit. (Környezetvédelem-ellenesség, harcias erőérvényesítés, a békekötés sikertelensége Ukrajnában, Grönland elcsatolási igényei, vámok kivetése az EU-ra stb.)

A „keleti-nyitás” gazdasági téren kevés eredménnyel járt, bár talán segítette a magyar nagytőke (főként OTP) terjeszkedését Ázsiában, az energiabiztonságunkat azonban rövid távon nem javította. Ezek az országok tőlünk távol vannak és sokadik prioritás számukra a velünk való jó kapcsolat.

Az USA és Kína közötti hidegháború kiéleződése miatt nehezen tudunk jóban lenni mindkét féllel.

Az oroszoktól vásárolt kőolajjal gazdaságilag jól járunk, viszont egyre nagyobb rajtunk a nyomás minden oldalról, hogy váljunk le tőlük. A szétbombázott Ukrajna számára nem a Barátság-kőolajvezeték helyreállítása volt a legfontosabb prioritás, miközben a saját lakosságának energiaellátását sem tudta megoldani. A sajtóban megy a folyamatos hergelés az ukránokkal szemben, Ukrajnát az ellenségünknek állítva be (a lényeg szerintem ennek az állításnak a következményében rejlik, annak sugallása, hogy Putyin a barátunk).

A külpolitika célja tehát annak a folytonos sulykolása, hogy az ország hadiállapotban van, és csak a kormány képes a „békét” fenntartani (akármilyen ellentmondásosan hangzik is ez), megőrizni azt a „szuverenitást”, amiről senki sem tudja, hogy pontosan mit jelent, hogy valójában mit is takar, - szerintem csak azt, hogy a magyar nemzeti tőkésosztály, új feudális arisztokrácia azt tehessen az országban, amit akar.

A Trianon általi megsebzettségünk folytonos emlegetése is segíti azt, hogy legyen bennünk egy olyan érzés, ami arra sarkall, hogy tegyük ezt jóvá, egyszer végre vegyünk revansot azon a „nyugaton”, ami minket folyton cserben hagyott. Egy folyamatos szellemi hadiállapotban létező, realitásoktól elszakadt kormányunk van, és ilyen, hogy "békeharc" valójában nem létezik. A békét az támogatja, aki az együttműködések pártján van, és nem élezi a konfliktusokat.

Szólásszabadság lévén, vitatkoznék a miniszterelnök egyes állításaival. Nyilván céltudatosan lebutított (populista) szövegről van szó, ahol nem kell mindent szó szerint értelmezni.

 Trump és Ukrajna:

Orbán állításai a levegőben lógnak. Az USA ugyan lecsökkentette Ukrajna hadi támogatását, de azért tette ezt, mert ebben a formában nem jó üzlet nekik, és Európától várják el ezt, mivel másfajta geopolitika céljaik vannak. A bizonyíték erre, hogy Trump kiterjesztette az orosz olaj szankcióját, hiszen gyengíteni akarják ők is Kína egyik fő szövetségesét. A tárgyalások sikere nagyrészt attól függ, hogy Putyin mennyire látja még érdemesnek folytatni a háborút.

Ipari forradalom a világban, amiben Európa nem akar részt venni:

Orbánék inkább akadályozták, mint segítették a magyar ipari forradalmat, a termelékenység javulását, a technikai fejlődést, a tudomány működését, aminek bizonyítéka, hogy a gazdaságunk négy éve stagnál. Kérdéses, hogy a kormányzatban van-e elég szakértelem az intenzív gazdaságfejlesztéshez.

Olcsó olaj és gáz:

Ezt igaznak tartom, jó külpolitikai lavírozással valóban lehet olcsóbb olajat és gázt venni, bár ennek a fajta politikának is megvannak korlátjai.

Szuverenitás gátlása és idegen ügynökök:

Semmilyen gyakorlati bizonyíték nincs arra, hogy bármi módon kárt okozna a külföldi befolyás, ez egy ideológiai ízű szöveg, amilyen a kommunizmus idején is elhangozhatott volna. Megvásárolt bírák, politikusok: Az EU legkorruptabb vezetője mondja mindezt, tényleges jogalapok nélkül.

A közösségi médiumok cenzúrázása az EU által:

Igen, szükségesnek tartom, hogy ne gyűlöletkeltésre és álhírek terjesztésére használják ezeket, egyetértek az EU elveivel. Brüsszel mint veszélyforrás: Ez megint a kormány által folytatott ideológia folyamatos sulykolása, hogy a lakosság elfogadja azt az árat, amit a kormány szab egy feltételezett védelemért cserébe.

Száz gyár program:
A beruházások folyamatosan esnek vissza, mert nem nagyon érdemes nálunk befektetni, nincs munkaerő, nincs megfelelő szintű jogbiztonság. A támogatások nagy részét néhány nagy gyár kapja: az akkumulátor gyárak meghonosítása, az autóipar további erőltetése egyértelműen kudarcos út.

Gyerekek utáni további adókedvezmények, 14.havi nyugdíj:

Ezeknek nincs meg a fedezete, a kormány a következő kormányok rovására költekezik.

Családtámogatás:
Részben igaznak tartom az állításokat, valóban kevésbé csökkent a termékenységi ráta mint más országokban, de a 200ezer gyerek biztosan erős túlzás.

Infláció megfékezése:
Próbálja a kereskedő multikat bűnbaknak beállítani, de kistermelőknél, kisboltokban az árak még magasabbak, a multik pedig a veszteségeiket más országokban elért nyereségekkel kompenzálják. Paradox módon a kormány elérte, hogy még többen vásároljanak a nagy kereskedő láncoknál.

Kábítószer kereskedelem elleni kemény fellépés:

A törekvés jó: Kérdés, hogy lesz-e elég erőforrás erre. Más országok tapasztalatai szerint a siker kétséges. Az USA-ban például ez több évtizedes távlatban kudarc, csak a börtönben levők számát növelte, mert az intézkedések nem érintik a problémák mélyebb társadalmi okait.

Fix 3 százalékos otthonteremtési program:

A hitelek jelentős részét nem első lakásra gyűjtő fiatalok vették fel, hanem olyanok, akiknek már van lakásuk. Ez átmenetileg megnöveli a lakások árát és a csökkenő népesség miatt ingatlanbuborékot fog létrehozni.

11% minimálbér:

A cégek nagyobb részénél ennek nincs meg a fedezete, mert hiányzik a termelékenység növekedése. Nem véletlen, hogy a győri Audi is 0% béremelést ajánlott a dolgozóinak.

Az „emberek” nem akarnak migrációt:
Sokan belátják, hogy szükséges rosszként mégis el kell fogadnunk ennek bizonyos formáit, mert egyszerűen már ma sincs elég munkavállaló és egyre kevesebben lesznek.

Az időseket külön megszólítja, de én itt gondot látok, ha egy kormány túlságosan a nyugdíjasokra épít, mert az nem egészséges, olyannyira, hogy a demokrácia egésze is belebukhat, ha nekik kedvez leginkább a rendszer, a középgenerációra túl nagy terhet helyezve. Éppen a fiatalok körében csökkent a rendszer népszerűsége, ami nem véletlen.

Brüsszel és nagytőke:

Nincsenek utasítások Brüsszelből, mert az EU nem így működik, perek ugyan indulhatnak, de ezek elhúzódnak és a kormány ki tudja mozogni. Való igaz, hogy a nemzetközi nagytőke ellenében jó lenne felmutatni sok versenyképes magyar céget, de ez jelenleg hiányzik.

Ököljog világa:
A mostani rendszer inkább képviseli az erőfölénnyel való visszaélést, például „veszélyhelyzeti kormányzás” van, rendeletek alapján, amit nem indokol semmi.

A Tiszát németek alapították:
Egy tudatos kormányzati kommunikáció része, nagy költségű játékfilmek sorozata épül arra a mintára, hogy a magyar történelemben minden kárt a németek okoztak. Az ideológiai agymosás része. 

Shell és Erste stb.

Hihetetlenül erős mondatok, a gyűlöletbeszéd és uszítás kategóriáját súrolják, mi van, ha valaki ezeket túl komolyan veszi… Úgy is lehet érvelni, hogy akik jól szervezett nagy cégeknél dolgoztak, a szemléletüket és tapasztalataikat képesek a politikában is hasznosítani, mert nem szükségszerű, hogy olyan jogászok legyenek minden pozícióban, akik sosem dolgoztak versenyképes, komoly cégeknél. Magyar „álzöldek”: Tessék mondani, ők hol vannak?

Nemzetközi bankok:

Az európai bankok eltörpülnek az USA, Kína és más országok bankjai mellett, részben az európai szabályzás túlságos szigorúsága miatt. Az OTP a MOL mellett szintén egyik nyertese az orosz-ukrán háborúnak.

Ukrajna támogatása:
A mód és mérték mindenhol megosztja a közvéleményt, az EU mellette döntött, de a Tisza ellene szavazott.

Miből futja a támogatásokra?

Igazából nem futja, folyton nő a költségvetés hiánya. A különadók bevezetése egyrészt ügyes húzás volt, másrészt viszont a bankoktól, kereskedelmi láncoktól úgy tudtunk többlet adót beszedni, hogy ezt ezt a mintát más országok nem tudnák követni, mert akkor ezek egy idő után nem érné meg nekik a további működés. Ha nem lesz kormányváltás, akkor ezek a cégek kivonulhatnak, a NER átveszi a helyüket, kérdés, hogy a lakosság mennyire jár jól majd ezzel. Az is egy kérdés, hogy a NER oligarchák mennyi adót fizettek (szerintem keveset), amellett, hogy a beszedett adók egy része is hozzájuk került. Nálunk az állam sokkal többet költ gazdasági célokra, mint máshol, bár ennek az eredménye igen kevés.

A háborús fenyegetés kártya megint előkerül, ez legutóbb 2/3-ot hozott a Fidesznek. Jelenleg nem tűnik nagyon megalapozott veszélynek, de a lényeg mindig az, hogy sokan elhiggyék. Nem valószínű, hogy ezzel a szlogennel megint választást lehetne nyerni.

Magyarország Európa legbiztonságosabb országa. Valóban, de a biztonságnak is mindig van ára, a biztonság nem abszolút elv, egy langyos biztonságérzés az idősebbek számára jól hangzik, de a fiatalok támogatását nem nyeri meg.

Újra nagy és gazdag ország legyünk: Az utóbbi négy évben nem sikerült ehhez a célhoz közelebb kerülni.

Győzelem és vereség kérdése:

Ugyanaz a helyzet mint 2022-ben. Amelyik oldal nyeri a választást, az kerül majd nehezebb helyzetbe, hiszen megszorításokat kell majd bevezetni, felpörgő infláció mellett, az év második felében mindenképp kaotikus viszonyokra számítok.

Az idézőjeles szó nem azt jelenti, hogy valaki „kattant”, abnormális viselkedést mutatna, egyszerűen fiziológiai tény, hogy agyunk többféle rendszerben kezeli az információt, ezek közül van egy olyan, ami az egyéni céljainkra orientált racionális, de van egy egészen más rendszer, ami a közösségi prioritások mentén működik. (Agyszkennerek bizonyítják ezt az elméletet.) A politikai nézetekben is megjelenik ez a kétfajta felfogás, nekem pedig vannak is olyan ismerőseim, akik hirtelen átkattantak, az individualista rendszerről az ősibb típusú, közösségcentrikusra.

Úgy tűnik, hogy ezek az eltérő gondolkodásmódok mindig is léteztek, csak a demokratikus rendszerekben valóban meg is jelennek, mert ezekben létezik egy elég tágan értelmezett véleményszabadság. Elvileg a kétféle felfogás elmegy egymás mellett, az egyik fajta szemlélet nem fogja tudni megváltoztatni a másikat. Mivel számomra a szigorúbban racionális, célorientált kézenfekvőbb és megszokott, ezért a másik fajtáról tudok most többet mondani. Elvileg lehetnek olyanok, akik többféle közegben is megfordulnak, sokféle emberrel beszélnek és tudják ezeket váltogatni, bár az nehezen elképzelhető, hogy teljesen egyensúlyban lenne a két szemlélet az ő esetükben is. Attól, hogy valaki azt mondja magáról, hogy teljesen elfogulatlan és pártsemleges, még nem lesz az.

Az én szempontomból „átkattant”, feltételek nélkül közösségcentrikus felfogás egyik sajátossága, hogy nagy valószínűséggel kevésbé sikeres a karrier területén, akár kisebbrendűségi érzései is lehetnek, másik motiváció lehet számára, ha fél a magányosságtól, sőt retteg attól, hogy egyedül marad. A magányosság egy szokatlan állapot az emberiség történetében, régen a magány (aminek egyik oka a kiközösítés volt) szinte halálos ítélettel ért fel, emiatt az egyedül élő emberek szorongást érezhetnek, és talán az életük is unalmasabb, sokan tehát mindenáron el szeretnék kerülni az ilyen helyzeteket.

A másik tényező, hogy az illető kevésbé bízik abban, hogy a maga erejéből eléggé sikeres tud lenni,- kérdés, hogy mit nevezünk sikernek, a társadalmunk rendszerint túl magasra teszi a mércét, amivel öngólt lő. Ráadásul a „Máté-elv” szerint akinek van, annak még több adatik, akinek nincs, attól még az a kevés is elvetetik, tehát a gazdasági rendszer felüldíjazza a sikerességet (nem számtani, hanem mértani haladvány szerint), és kell, hogy legyenek olyanok, akik tompítják ezt a különbséget. Ha valaki egyáltalán nem bízik magában, vagy megszokta, hogy mindig a családi tekintély mentén hoz döntéseket, az szeretne látni a politikában is egy apafigurát.

Általában idősebb korban az emberek nagyobb biztonságra vágynak, ezért elöregedő társadalmakban egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a populista mozgalmak, amelyek a biztonságérzet erősítésére játszanak.

Lényeges, hogy ezek a felfogások messze túlnyúlnak a politikai preferenciákon, itt egymást kizáró társadalomképekről van szó, amelyek között nem látom az átjárást. A nagyon konzervatív, feltétel nélkül közösségcentrikus felfogás a feudalizmus irányába halad, ami már annyira régen volt, hogy a hátrányai történelmi homályba vesznek (sőt a feudális jellegű kommunista diktatúra nálunk jólétet hozott, és ez maradt meg a fejekben).

Mivel tudom ezt az állítást bizonyítani? Az ilyen felfogású emberek tudományellenesek, (például orvosellenesek), és mindenhol hatalmi összeesküvéseket látnak, emellett minden hibát kívül keresnek, nem önmagukban. Itt van például a „tervezett elavulás” esetenként valódi jelensége, ami általánosítva egy teljes nonszensz, éppúgy mint bármely összeesküvés elmélet. Tény, hogy a szakóca nem nagyon tudott elromlani, és az is tény, hogy akik ilyesmiről beszélnek, nem ismerik a valós műszaki tartalmakat és lehetőségeket, és nem néznek utána annak sem, vagy hogy közgazdasági szemmel hogyan néznek ki a piaci igények.

A perspektíva amúgy mindig csalóka, hiszen régen fiatalabbak voltunk, reziliensebbek és rugalmasabbak, tehát számunkra régen valóban minden jobb volt, az új generációk viszont csak mítoszokat hallanak. A különféle városi mítoszok és pletyka szintű információk terjesztése a közösségcentrikus „átkattantak” sajátossága.

Nem is mindig anyagi értelemben érzi magát hátrányban, inkább a feldolgozandó információ az, ami számára túl sok, a világ sokfélesége számára már zavaró, a bevándorlás vagy homoszexualitás is valamiféle kiszűrendő „zaj”, vagy olykor a technikai fejlődés egésze az lehet, ezért inkább visszahúzódna valamilyen kisközösségi csigaházba és mindig vannak jó ideológiák erre a célra.

A vallásról is beszélnünk kell, még ha érzékeny témáról is van szó, a közösségcentrikus ember jellemzően vallásos, ami teljesen érthető olyan szempontból, hogy a hitélet egy közös nevezőt képez sokak számára, közösségi élet színteréül szolgál. Az „átkattantság” sok esetben megtéréssel is együtt jár, és a hit lényegében egy mágikus aktus képét ölti, a cél a legtöbb esetben természetfeletti erő segítségül hívása, hogy a kis céljaim megvalósulhassanak. A modern vallásosságtól mindez messze áll, de teljesen megfelel a feudális istenképnek.

Amikor az ember egyre konzervatívabbá válik, akkor a radikalizálódással a fasizmus is megjelenhet, ami egyébként nem állt messze sosem a mindennapi kemény megélhetésért küzdő feudális (paraszti) szemlélettől. A társadalmi közfelfogásunk is sajnos támogatja ezt, amit szociál darwinizmusnak is nevezhetnénk, ide tartozik például az egészségügyi ellátás gyenge színvonalának tudomásul vétele (főleg az idős betegek tekintetében), vagy az oktatásban a kritikus gondolkodás helyett az ismeretek visszabiflázása, ami egy parancsuralmi rendszerben teljesen elegendő. Sőt, amikor arról beszélnek egyesek, hogy húzódjunk vissza a városokból vidéki, önellátó (!) kisközösségekbe, ezzel nem csupán a kapitalizmust kritizálják, hanem konkrétan feudális viszonyokat állítanának vissza. (Helyenként léteznek ma is ilyenek, kis falvakban, helyi hűbérurakkal. Ezt nevezem én harmadik jobbágyságnak, tehát a harmadik röghöz kötési hullámnak az ország történetében.)

Egy nagy tanulmányt lehetne írni erről a témáról, és való igaz, hogy a feltétel nélkül közösségcentrikus, feudális felfogás megoldást hoz korunk számos problémájára. Lehet az is, hogy pár éven belül ez a felfogás kerül majd abszolút többségbe. Arról viszont kevés szó esik, hogy az ilyen megoldásért milyen árat kell fizetnünk, történelmi ismereteink alapján nem kell hozzá komoly jóstehetség: Visszatér a kontraszelektivitás, az önkényuralom, a személyes kapcsolatok érvényesülése a tehetséggel szemben, kulturális és gazdasági téren komoly szintű hanyatlás, és elveszítjük azt a szabadságunkat, amelynek mibenlétét nem is értettük.

Amivel csökkenthető a bemutatott helyzet feszült volta az, hogy a kétféle (vagy még több) felfogás egy társadalmon belül elfér egymás mellett, és mindig maradnak olyan együttműködési területek az emberek között, amiket a különféle, mindkét oldalon előforduló beszűkült, dogmatikus, szektás nézetek egyáltalán nem érintenek.

Felhasznált tudományos forrás: Vivek Murthy: A közösség hatalma

A magyar sportra is igaz az, ami a gazdaság egészére, hogy a beruházott pénzekhez képest nagyon gyengén teljesít.

Így például a kézilabda egy évtized alatt 200 milliárd forint állami támogatásban részesült, és habár a szövetségek mindig megpróbálják kimutatni, hogy igenis van fejlődés, hiszen ebből élnek, de az eredményeket nézve egyértelmű, hogy nem történt semmilyen előrelépés. Férfi válogatottunk általában a 8-10.helyen végez a világversenyeken, a női is hasonlóan teljesít, bár nekik sikerült legalább egy Európa bajnoki bronzérem 2024-ben. Az európai kupákban sikeres magyar klubokat (Győr, Ferencváros, Veszprém) idegenlégiósok alkotják, kevés magyar játékost szerepeltetnek.

A labdarúgás helyzete még inkább közismert: Átmeneti fejlődés után az utóbbi években egyértelmű visszalépés történt és habár van egy európai sztárjátékosunk Szoboszlai Dominik személyében, a fiatalabb generáció nem sokat tud felmutatni, a csapat egyértelműen leszálló ágban van. Csak a labdarúgás TAO támogatására több mint 500 milliárdot költöttünk, de ha a teljes sportra költött támogatásokat nézzük, akkor 2010 óta 4000 milliárd fölötti összegről beszélünk, az éves GDP 2,6%-a megy ilyen célra, ami az EU átlag több mint háromszorosa. A lista végén szerepel Horvátország, amelyik alig ad támogatásokat, ennek ellenére nagyon sikeresen teljesít labdarúgásban és kézilabdában egyaránt.

A legutóbbi VB selejtezős kudarc után már személyesen a miniszterelnök és az MLSZ elnöke Csányi Sándor szólalt fel, utóbbi megígérte, hogy már csak 1500-at kell aludnunk a következő VB szereplésig,- ez legalább megnyugtató.

A járadékvadász sportágazatokat tulajdonképpen megérné teljesen felszámolni, az állami támogatásokat pedig minimum megfelezni, mert ahogyan azt többen is megállapították már, a fix pénzek láthatóan nem ösztönzik eléggé az edzőket és a versenyzőket sem. Sőt, az egyes sportágakban mint a műkorcsolya, ökölvívás, birkózás, olyan trükköket is bevetünk, hogy a versenyekről kizárt orosz, esetleg ukrán sportolókat igazolunk le, ezáltal mesterségesen felpumpáljuk a „magyar” sport eredményességét, miközben ezek a versenyzők sok esetben még edzéseiket sem nálunk végzik, nem is magyar szakemberek irányításával.

Egyes egyéni sportágakban akadnak kivételek, ahol folyamatosan jó eredményeket produkálunk. A vízilabda is kivételt képez, de annak a sportágnak a nézettsége eléggé alacsony szintű, ráadásul a hagyományosan sikeres sportágaink régebben is szállították a jó eredményeket, különösebb támogatások nélkül.

Az export-import kérdésében egyértelműen az utóbbi oldalra billen a mérleg, nagyon kevés klasszist vagyunk képesek kinevelni az elmaradott edzésmódszerekkel, motiválatlan gyerekek tömegével.

A tömegsport az élsporthoz képest sokkal jobban teljesít, hiszen egyre többen sportolnak szabadidejükben, és ez az állami támogatástól független. Megéri létrehozni vagy felújítani több futópályát, parkot, tornatermet, esetleg konditermeket,- bár az állami beruházások nevetséges mértékben túlárazottak, és igen gyakran túlméretezettek is.

A magyar sport a gazdaságot tükrözi kicsiben, hiszen a GDP rendkívül magas arányát költöttük a különféle beruházásokra 2010 óta, aminek eredménye 3 év stagnálás lett, tehát a túlárazott beruházások hasznosulása nagyon gyenge volt. Hogyha EU pénzeket egyáltalán nem tudunk lehívni ilyen célokra, az nem is biztos, hogy gondot jelent, hiszen mindenki tud rá példákat mondani, hogy mennyire pazarlóan, rosszul használtuk fel ezeket. (Bár ez a fajta probléma más országokban is jellemző volt, ilyen szempontból az EU támogatások egész rendszerét felül kellene vizsgálni.)

A versenysport sport tehát egyértelműen a jelenlegi kormányzás kudarc ágazata, akárhogyan is kozmetikázzák a sportvezetők, európai szinten nagyon gyenge teljesítményt mutat fel a ráköltött pénzekhez képest. Nem kellene tovább erőltetni és pumpálni, el kellene végre engedni ezt a témát.

Felhasznált forrás. https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/-/edn-20190923-1

Alapvetően kétféle közéleti felfogás létezik: Az egyik a katonás, amikor egy agytrösztben születik minden döntés, a polgár feladata nem több mint a parancsok végrehajtása. Ez a modell nagyon alkalmas arra, hogy a vezetői döntések végrehajtása fegyelmezetten és gyorsan megtörténjen. Tehát amikor a rendszer keretei mereven adottak, egy meghatározott ideológiai kottából, a rutint követve dolgozik mindenki, a bonyolultabb esetek megoldása a vezérkarra tartozik. Ez a felfogás nálunk igen népszerű, mindenki szeret viszonylagosan homogén csoportban dolgozni, ahol a felelősség sem túl nagy, mert minden fontos döntést vezetők hoznak meg, ezért a csoporton belül sincsenek jelentősebb feszültségek, viták. Sokan hisznek abban, hogy a hatalom központosításának inkább előnyei vannak egy olyan világban, ahol egyre inkább a háborús mentalitás érvényesül.

A kreativitás segítő rendszerek azonban nem így épülnek fel, minden esetben érvényesül bennük a felfogások sokfélesége. Én magam is dolgoztam két olyan cégnél is, ahol a főmérnök ledominált mindenkit, a többiek mindig az ő utasításaira vártak és eléggé gyorsan végre is hajtották. Azonban azt vettük észre, hogy rengeteg probléma megoldatlan maradt, újítások gyakorlatilag nem történtek és fokozatosan mindkét cég hanyatló pályára került. Tipikusan olyan magyar cégek voltak, amikből nálunk sok van, bérmunkát végeznek, szépen végrehajtják a kiadott feladatot, de ennél többre nem képesek, a kutatás-fejlesztési tevékenységük közel zéró. Azok a jól képzett fiatalok, akikben van egy kis ambíció és nem akarnak ebbe a helyzetbe belekényelmesedni, általában hamar ott is hagyják az ilyen cégeket.

Ezt a témát egyébként már elég jól kikutatták, Vivek Murthy: A közösség hatalma című, pár évvel ezelőtt megjelent könyve alapmű ebből a szempontból, nagyon sok csapatmunkával kapcsolatos értékelést mutat be. Például magyar kutatók nyomán közli, hogy kezdő fiatal mérnökök jobban menedzselték az új projektek bevezetését ahhoz képest, mint ahol egy főmérnök kezében volt az összes döntés. Több szem többet lát, ráadásul mindenki tapasztalata eltérő, az igazi csapatmunkában ezek összeadódnak. Arról nem is beszélve, hogy a vezetőbe vetett vak bizalom és teljes ráhagyatkozás olykor tragikus is lehet: emberek haltak meg a hegyen, mert elhitték, hogy a vezető mindent tud ahelyett, hogy egyszerűen hittek volna a szemüknek, más esetekben pedig repülők zuhantak le emiatt, mert a másodpilóta nem mert szólni a kapitánynak. Nem véletlen az sem, hogy a jelentős kutatóintézetekben a csapatok összetétele nagyon vegyes, és az sem, hogy a legtöbb újítás az USA-ban bevándorlókhoz köthető, egyszerűen mert friss látásmóddal rendelkeztek a már régóta ott élőkhöz képest.

Én is régebben elkövettem azt a fajta hibát, hogy nem tartottam annyira fontosnak az emberi gondolkodás sokféleségét, hittem abban, hogy csak jól be kell tudni vezetni máshol működőképes rendszereket,- ami üzleti alapon lényegében a „franchise”-nak felel meg, ami tömegtermékek előállítására ugyan alkalmas lehet, de a jó minőség, speciális igények kiszolgálása nem jellemzi, és ár-érték arányt tekintve sem túl jó. A politika szintjén még ennél is tragikusabb hatásokkal járt, amikor abban gondolkoztunk, hogy egy modellt egyszerűen átveszünk másoktól, és nálunk is jellemző volt az a fajta vakság, ami máshol is előfordult, hogy hiába voltak ott a vezetőségben a legjobban képzett emberek, de mivel mindegyik ugyanabból (az általában dogmatikus felfogású) iskolából jött, teljesen hibás döntéseket hoznak. Nálunk ez például a Medgyessy és Gyurcsány kormányokban is jól megfigyelhető volt, a neoliberális felfogás teljes bukásához vezetett egyrészt a dogmatizmus, másrészt a kormánytagok vakhite abban, hogy két-három csúcsvezetőből álló „csapat” biztosan jó döntéseket fog hozni. Rendszerint érvényesül az az elv, hogy kevésbé okosak jó csapatmunkával, az ismereteik kölcsönös megosztásával általában többre jutnak mint amikor a csapattagok passzív módon mindent a legokosabbra bíznak.

Az Orbán-kormányok ehhez képest eleinte jobb, kreatívabb döntéseket hoztak, úgy tűnik, mintha a gazdasági vezetésben valóban érvényesülhetett többféle szempont és sokféle meglátás is. Az utóbbi években viszont már a szemlélet beszűkülését tapasztaljuk, a folytonos harc és az elosztási kérdések váltak hangsúlyossá. Nem látom a rendszerben az igazi, értékteremtő kreativitást, az emberi erőforrás jó értelemben vett kihasználását. A családtámogatás rendszerén kívül nincs hosszú távú szemlélet sem az egészségügyben, kultúrában, sem az oktatásban, az utóbbi két területen csupán ideológiai szempontú, katonás nevelés zajlik. Mivel nem nagyon vannak új kormányzati ötletek, a gazdaság stagnálása ilyen helyzetben szinte törvényszerűen bekövetkezik. Társadalmunkban ugyan rengeteg kreativitás van, de ez jelenleg nem nagyon tud érvényesülni, a közepes gazdasági csapdájába eshetünk bele annak ellenére, hogy a csehek és szlovénok már ezt meghaladták ezt és a lengyelek is a legjobb úton vannak egy magasabb fejlettségi szint felé. Bármilyen kormány is kapjon megbízást idén, akkor fog tudni jól működni, hogyha érvényesülhet benne az eltérő felfogású emberek kreativitása, és a döntések szintén segítik a kreativitást a cégek és egyének szintjén.

Az is érdekes, hogy akik használják, azok pontosan melyeket és milyen céllal. Részletes statisztikákat mondjuk foglalkozások szerint nem találtam, bár ilyeneket a médiumok pár gombnyomással előállíthatnának és rendszeresen megküldhetnének mondjuk az Európai Bizottság részére. Így leginkább csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni.

Most tekintsünk el azoktól, akik mélyszegénységben élnek, bár többnyire nekik is van telefonjuk, viszont van egy olyan jól meghatározható elit csoport, akik többnyire nem is regisztrálnak. Mindenkiben van valamilyen kép arról, hogy milyenek a közösségi médium felhasználói, és sokan úgy lehetnek vele, hogy számukra eléggé degradáló és kínos lenne ilyesmiben részt venni. Vannak olyanok is, akik nagyon elfoglaltak, és nem érnek rá „ilyen hülyeségekre”, mások konzervatív felfogásuk miatt idegenkednek tőle, bár ők is többnyire regisztrálnak, hogy esetleg az ismerőseik elérhessék őket, de inaktívak maradnak. Végül pedig vannak magas státuszú emberek, igazgatók, tanárok, köztisztviselők, orvosok és hasonlók, akik egyszerűen nem akarják a tekintélyüket veszélyeztetni, nem éreznék odaillőnek ilyesmibe belefolyni.

Szerintem nem lehet egy időben sokféle céllal használni, például aki üzletfejlesztésben, reklámban és arculatban gondolkodik, az ő esetében visszatetszést keltene a politikában való részvétel. A politikai célú tartalomfogyasztás úgy látom, igen jelentős, és úgy terjednek a pletykák mint régen a piacon vagy a kocsmában. A visszhangkamrák jelentőségét nem szabad túlbecsülni, mert régóta más újságokat olvasnak és más TV csatornákat néznek a különféle politikai nézetűek, a kommentekkel való hergelés is létezik más módokon, azt inkább a tartalomszolgáltatók fórumaihoz kötném, még akkor is, ha közösségi médiumokon keresztül jelenik meg. Ezen kívül, a politikai tájékoztatást illetően igényesebb felhasználók nem azt várják, hogy mit dob fel nekik a közösségi média, hanem aktívan rámennek az általuk kedvelt híroldalakra.

Van egy olyan alapvető probléma, hogy a közösségi médium kutatások nagy részét az USA-ban végzik, és az amerikai értékrendszert extrapolálják több milliárd, más országokban élő felhasználóra. Így például az, hogy valaki most dicsekszik azzal, hogy hol töltötte a szabadságát vagy milyen szép családja van, az amerikai verseny-kultúrában egész más hatást kelt mint más helyeken. Például abban a kisvárosban, ahol lakom, a legtöbben csórók és nincs olyan erős versenyszellem, ami a nagyvárosokban,- szerintem ez a kis települések nagy részére ugyanígy jellemző,- ezért általában örülünk neki, ha valaki egy külföldi üdüléséről tesz fel fotókat, vagy épp egy összetartó család vagy közösség is leginkább követendő például szolgál másoknak.

Az is jól látható, hogy az üzleti célú felhasználás esetében is, mondjuk egy FB elérhetőség eléggé félamatőr megoldás, a komolyabb vállalkozások saját weblapra építenek. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy excelben is lehet vezetni nyilvántartásokat, de ezek nem hasonlíthatók össze a komoly üzleti szoftverekkel. Nyilván a különféle közösségi médiumok a reklámokra és adathalászatra építenek, és ez nyereségessé is teszi őket, de bármelyik igazán komoly és igényes fogyasztói csoport viszont máshol tájékozódik és más módon érhető el.

Azt se felejtsük el, hogy a kapcsolattartásra egy jó lehetőséget biztosít, gyakorlatilag annak ingyenes módja a közösségi médium, lényegében a szegény ember telefonja.

Végül vagy nem végül, ott vannak még a különféle szórakoztató és vicc csoportok, amikről általában kevés szó esik, de én magam ezeken rugózom a legtöbbet, eléggé sajnálatos módon. Ma már nem a TV a szem rágógumija, hanem az ilyen csopik.

Nekem tehát az a konklúzió jött le mindebből, hogy közösségi médiumokat néhány kivételtől eltekintve (mint egyes szakmai csatornák), igazán komoly emberek nem használnak rendszerességgel, mivel ezek lényegében a köztudottan gyerekes átlag amerikai felhasználók szokásai mentén jöttek létre. Egy csomó mindenre szolgálhatnak pótlékul, adhatnak másod-harmadvonalbeli megoldást, esetleg segíthetik a kapcsolatfelvételt, de semmiképp nincs meg bennük az a potenciál, amit komolyabb weboldalak lehetővé tesznek, nem beszélve arról, hogy a személyes találkozók esetében megvalósuló kommunikáció mélységét mennyire nem képesek helyettesíteni.