A végkielégítés célja, hogy anyagi biztonságot nyújtson és kompenzálja a munkavállalót a rendszeres jövedelem elvesztéséből eredő egzisztenciális hátrányokért a munkaviszony megszűnésekor. (Feltéve, hogy nem a munkavállaló kezdeményezte a megszüntetést.) A mértékét a munka törvénykönyve szabályozza, a havi bér és a munkaviszonyban töltött idő függvényeként határozza meg. Némelyik cég megteszi, hogy a munkaszerződésben a törvény által előírtnál nagyobb mértékű végkielégítést is megad (kisebbet nem adhat), amivel nincs is semmi probléma, hiszen a munkaadó a vállalkozás jövedelme fölött szabadon rendelkezik. Állami intézmények esetében viszont a törvény által biztosítottnál nagyobb összeg már problémás, hiszen nem a saját, hanem az adófizetők pénzét osztogatja.

Létezik ráadásul még egy szempont: A cégek gyakran kötnek munkaszerződést határozott időtartamra, ilyenkor természetesen nem jár végkielégítés, hiszen a dolgozó előre tudja, hogy meddig tart majd a munkaviszonya (ami esetleg hosszabbítható). A minisztériumok politikai kinevezettjei természetesen ugyanígy tisztában vannak azzal, hogy kormányváltás esetén a pozíciójuk meg fog szűnni. Ebből kifolyólag a nem szakmai pozíciókat betöltőkkel valójában csak határozott idejű munkaszerzéseket szabadna kötni. Ráadásul ezen emberek általában igen jó kapcsolatokkal is rendelkeznek a szakterületükön, emiatt komoly egzisztenciális veszteségtől sem kell félniük. Tehát még ha elvileg törvényileg jogosultak is lennének végkielégítésre (az állam által hibásan megkötött munkaszerződések miatt), az etikailag védhető lépés mégis az, ha lemondanak róla vagy jótékony célokra ajánlják fel. (Az etikai érvelés azért is jó lehet, mert az emberek nagy része igenis kényes a szakterületén a jó hírére, nem akar olyan színben feltűnni, hogy „csak az volt a célja, hogy jól megszedje magát”.)

Az állam által különféle alapítványoknak, szervezeteknek, magánszemélyeknek osztogatott pénzek nagysága esetében szintén felmerülnek az etikai mellett törvényességi aggályok is. Emlékszünk még Tocsik Márta 800 milliós sikerdíjára a ’90-es évekből, ami akkoriban rendkívül nagy összegnek számított. Kiderült persze, még ha nem is volt teljes mértékben bizonyítható, hogy az összeg egy részét nem tartotta meg magának, hanem afféle strómanként párttisztviselőknek utalta, ahol már nem lehetett követni a valós felhasználást. (Sok évnyi jogi huzavona után végül egy csökkentett összeget ítéletek meg neki. Az is tanulságos persze, hogy nem egy embert kellett volna meghurcolni, hanem felelősségre vonni azokat is, akik a sikerdíjat tartalmazó szerződést megkötötték.)

Ez az eset persze csak a jéghegy csúcsa, arra mutat példát, amikor az arányosság, észszerűség, méltányosság elvei sérülnek,- mélyebb jogi ismeretek nélkül is ki merem jelenteni, hogy ez bármelyik állami pénzjuttatás esetében vizsgálható, sőt vizsgálandó, ha az adott juttatás feltűnően magas szintű. (Ilyenkor valószínűsíthető a pénzek egy részének továbbosztása, a korrupció is.) Itt válik el az önkényuralom és a jogállam, hiszen egy önkényuralomban, ahol az utóbbi években éltünk bárkinek bármennyi pénzt ki lehetett utalni, ha előtte hoztak erről egy törvényt, bár ennél ennél gyakrabban csupán egy rendelet is elég volt ehhez. A legtöbben nem értik a különbséget a törvényesség és a jogszerűség között, hiszen ami törvényes, az nem feltétlenül jogszerű, például egy olyan összeg kiutalása bárkinek, ahol ezt a felhasználási cél nem indokolja (pl. NKA pénzek), ez méltánytalan az összes többi adófizetővel szemben. Valódi nemzeti egység nem is jöhet létre addig, amíg ezt nem értjük és amíg bárki dicsekedik azzal, hogy ő mennyi pénzt kapott az államtól, „te viszont kimaradtál.” Nem egy jótékony bácsi osztja igazságosan a pénzeket, (vagy esetleg kevésbé igazságosan), ezt mindenkorra felejtsük el.

Igenis felülvizsgálható magasabb jogi szempontok alapján az állami kiutalások nagy része, főként ott, ahol semmiféle elszámolási kötelezettség nincs (MCC, KEKVA pénzek, stb.), az állam által fizetett pénzek mögé minden esetben szabatos, pontos szakmai indokolásokat kell tenni, ez az elv megkerülhetetlen.

A közepestől a fejlett gazdaság felé való átmenet nem valamilyen varázslat, hanem két egyszerű elv alapján történhet meg: 1.Az erősségeinkre építeni és azokat a területeket fejleszteni, amikben jók vagyunk. 2.Átvenni másoktól a legjobb gyakorlatokat és felhasználni.

A magyar gazdaság erőssége a sokoldalúsága, emellett pedig nagyon sok nálunk a képzett, szorgalmas, jó szakember. Hogyha a béreink kezdik egy kicsit is közelíteni a németekét, és az emberek perspektívát és stabilitást látnak maguk előtt, akkor sokan vissza is fognak jönni külföldről, pluszt tudást és tapasztalatot hozva magukkal.

Néhány terület, ahol erősek vagyunk jelenleg is, ezek még további lehetőségeket tartogatnak, de biztosan vannak még továbbiak is, egészen újak is kiemelkedhetnek a következő években. Nem arról van szó, hogy az előző kormány ne törekedett volna ezek fejlesztésére, a beruházások viszont nagyrészt észszerűtlenül, verseny és teljesítménykövetelmények nélkül történtek, a politikai szempontok és összeköttetések egy idő után annyira meghatározóak voltak.

1.Mérnökképzés

A nálunk levő multik már nem is annyira az olcsó munkaerő miatt vannak jelen, sokkal inkább (a jó infrastruktúránk mellett) jól képzett, főként gépész- és villamosmérnököknek, technikusoknak és karbantartóknak köszönhetően, hiszen ők biztosítják a termelés folyamatosságát és magas minőségét. Ők nincsenek is feltétlenül az összeszerelőnek nevezett (valójában bérmunkát végző) cégekhez kötve, lehetnek európai szintű kutatás-fejlesztési csapat részei is (erre is vannak már példák) vagy például karbantartásban önálló vállalkozók, ilyen esetekben több hozzáadott értéket termelnek meg. Mindennek alapja a matematika oktatás magas szintje, aminek vannak hagyományai, de most ezen a téren is mintha visszaesés látszana. A mesterséges intelligencia alkalmazása akkor jó, ha nem helyettesíti, hanem rávezető logikával segíti a feladatok önálló megoldását. A szakértelem egy része a felfutó védelmi iparban is használható, itt megint kis apró piaci réseket kell kiszemelni, ahol a legjobbak lehetünk.

2.Szoftver

Szintén jó matematikai alapok és logikus gondolkodás szükséges a szoftverfejlesztéshez, amiben megint jók vagyunk, kis piaci réseket tudtunk eddig is találni, van elég sok magyar sikertörténet. Az AI részben helyettesítheti a szoftverfejlesztést, de nem tud dönteni alkalmazási területekről, a programok összeillesztéséről, ezek annyira sokrétűek és specializáltak.

3.Gyógyszergyártás és orvosi eszközök gyártása

Ebben megint nagy hagyományaink vannak. Az előző kormány gyanakodva figyelt minden céget, amelyik ezeken a területeken dolgozik, a „big pharma” miatt a kisebb cégek is gyanúsak voltak, lényegében nem is támogatta őket. Akármennyire nehéz kimondani, az egészségügy mégiscsak egy üzlet és a társadalom öregedésével egyre többen fognak rászorulni nálunk is és máshol is különféle gyógyszerekre és segédeszközökre. A kis cégeket integrálni kell és egy nagy brand név alatt megjeleníteni, akkor nagyobb piaci szeletet érhetnek el.

4.Természettudományos képzés

Egyre több környezetvédelmi szakemberre, vízügyesre, biológusra, mérnökre lesz szükség a fokozódó környezeti problémák miatt, a helyi társadalmakban is sokat érhet az ilyen szakértelem. Biogáz előállítás, fermentálás, hulladékfeldolgozás, talajregeneráló és talajkímélő mezőgazdaságot segítő termékek,- ilyesmire is egyre nagyobb lesz a kereslet.

5.Biogazdálkodás, ökologikus tájgazdaság

Nő az igény a bioélelmiszerek iránt valamint a különféle speciális minőségű termékekre, és az adottságaink nagyon jók ehhez. Itt megint kis piaci rések lehetnek, például a legelőkön kecsketartás, juhtartás, ami kisgazdaságok szövetkezésével vagy integrációjával olyan volument is képes lenne produkálni, ami akár exportképességet is jelenthet, vagy legalább regionális boltok hálózatában tudna termékeket eladni. Sok olyan gyümölcsöt és zöldséget tudunk termeszteni, amik erre az északi és mediterrán közti átmenetre valók, mert ízben, megjelenésben kiemelkedők (kajszibarack, meggy, de akár még a sárgaborsó is lehet ilyen). Korszerűsíteni kell a technológiát, az üzemeket, hogy a kistermelésnél többre legyenek képesek.

6.Vendéglátás

Első lépésben a magyar vendégek érdekében kellene javítani a szintjét, megfelelő szabályozással, hogy ne a NER cégek kapjanak minden támogatást, talán elérhető lenne, hogy többen járnának étterembe, mert egyre több helyen jó és megbízható minőséget kapnának. A magyar ember nyilván akkor fog többet költeni, fogyasztani, ha nem azt érzi, hogy már megint lehúzásról van szó. A vendéglátási mentalitás is akkor javulhat, ha az idegengyűlöletet felváltja a valódi vendégszeretet. Alacsonyabb szinten pedig van sok javítani való a közétkeztetésen is, az állam ezt a területet is megtámogathatná az irányban, hogy egészségesebb ételeket szolgáltassanak, elfogadható áron.

7.Magyar ételek franchise hálózata

Ne az üres kalóriákat tartalmazó lángost és palacsintát népszerűsítsük, lehet készíteni egészséges, hagyományos magyar ételeket, kevesebb zsírral és olajjal, sok zöldséggel. Az élelmiszeriparban is ott vagyunk versenyképesek, ahol speciális magyar ételeket kínálunk.

8.Gyógyfürdők és falusi turizmus

A külföldieknek nem a már így is túlterhelt Balaton az érdekes, szerintem nem ott kell fejleszteni, hanem a sokfelé igen csak pangó falusi turizmus lehet inkább egy speciális minőség, például lovastanyákkal, helyi ételekkel, látnivalókkal, programokkal. Volt sok ilyen törekvés már régen, ebben van még mindig potenciál. Az úthálózat többé-kevésbé elfogadható, kerékpárútjaink is vannak és a vasút is fejleszthető olyan céllal, hogy ezt segítsük. A ligetes, erdő, parkos területeink sokak számára nagyon vonzóak, nyugalmat kínálnak, a klímaváltozás miatt már kevesebben szeretnének nyáron üdülni, a szezon széttolódott és az igények is változtak.

9.Fesztiválok, kulturális rendezvények

Több és jobb szálláshely kell, elfogadható árakon, erre a területre is vissza lehetne vezetni a versenyt, nem politikai alapon, hanem a valós potenciálok és létező koncepciók által megadott állami támogatásokkal. Kultúrában nagyon erősek vagyunk és nagyon sokféle programot tudunk kínálni már most is, sok szép régi műemlékünk is van, a turisztikai központokat lehetne még tovább is fejleszteni, nem Tokajra kellene költeni az összes pénzt, vagy helyi kiskirályok haiendáinak építésére. A kulturális szolgáltatások fejlesztésében, szervezésében egyébként a felsőfokú humán oktatásunknak is jelentős szerepe van.

10.Automatizálás, számítógépesítés, energiahatékonyság

Számos területen, például építőiparban, kis gyártócégeknél javulna a termelékenység és hatékonyság a korszerűbb technológia és a számítógépesítés fejlesztésével, energiahatékonysági lépésekkel. Ezáltal nem csak a cégek profitja nőhetne, hanem az áraik is csökkennének, ami növelné a termékeik iránti keresletet. Az egész gazdaságban pozitív spirált indíthatna be a nagyobb bizalom légkörében megélénkülő belső fogyasztás. Némi szemléletváltozás kell hozzá, én most látok erre egy jó esélyt.

A sort lehetne tovább folytatni más példákkal, a fentiek közös jellemzője, hogy egyik sem különösebben anyag,- és energiaigényes, és a helyi adottságokra, erősségekre építenek. Például Ausztria vagy Csehország általában erős ezeken a területeken, de nálunk is van hasonló szintű potenciál. Mindegyik területen profizmusra, jó minőségre és szisztematikus munkára van szükség, mivel ezek nem tömegtermékek, hanem életminőség javítását és speciális igényeket célzó termékek vagy szolgáltatások (vagy ezek együttese). Mindenhol kellenek magas végzettségű szakemberek, de mellettük munkát adnánk a kevésbé képzetteknek is, akik hajlandóak jó szintű fizetésekért keményen dolgozni. Némelyik miniszterünknek valószínűleg majd lobbiznia és házalnia is kell más országokban, vagy esetleg az EU-nál, hogy nagyobb legyen a magyar cégek piaci elérése. Egy igazán jó, igazságos és hatékony, nem a járadékvadászatot segítő támogatási rendszerre is szükség van, EU források is általában közvetett módon, de valamilyen módon felhasználóak lesznek ezek megerősítésére.

Érdemes összerakni közösen egy olyan narratívát, ami nagy vonalakban, mondjuk 80%-ban jól tükrözi a magyar állami tulajdon elmúlt évtizedekben történt változásait, valamint a folyamatok mögöttes mozgatórugóit.

2010-ben a Fidesz azzal az elhatározással vette át a kormányrudat, hogy a kiprivatizált állami tulajdonok nagy részét visszaszerzi az állam számára. Főként a Horn kormány alatt történt jelentős, valószínűleg túlzott mértékű privatizálás, például a stratégiai jelentőségű energiavállalatok nagy része is külföldi tulajdonba került. Az elmélet szerint, ahol nem lehet nagy verseny a piacon mint a vasúti szállítás és energetika, ott sok esetben az állami tulajdonú működtetés is lehet jó megoldás. Mintegy tíz év kellett hozzá, hogy a földgáz, villamos energia és közművek esetében az MVM teljes, a folyékony üzemanyagok esetében a MOL részleges állami tulajdonba kerüljön. (A ’90-es évek elején meggyengült, de azóta visszaerősödött magyar gazdaság mintegy visszaszerezte a „családi ezüstöt”.)

2020-tól kezdve újfajta folyamatok indultak be, az egyik az állam további terjeszkedése a stratégiainak nevezett üzletágakban, például a távközlésben részben állami, részben megbízható NER cégek kezébe került a tulajdon nagy része. Itt már létezik a verseny, az állam szerepe kérdéses, de egyrészt a „haveri kapitalizmus” kialakulásához is szükség van rá, másrészt a jobboldalon mindig volt egy bizalmatlanság, hogy lehallgatják őket, a kommunikációs csatornák csak akkor vannak biztonságban, ha ellenőrzésük alatt tarthatják. Hasonló logikával egy kalap alá vonható a repülőtér megvásárlása és a Budapest-Belgrád vasútvonal létrehozása, sőt részben a kínai akkugyárak és autógyárak elindítása a keleti és déli országrészben, ami a kínai selyemút programba való nyilvánvaló becsatlakozás is. A kínai jelenlét erősítése céljából stratégiai jelentőségű gazdasági támaszpontok kiépítését könnyítettük meg, illetve gyakorlatilag ingyenesen biztosítottuk. Jelentős gazdasági előnye ugyanis egyik beruházásnak sem volt, viszont egy olyan logikába volt illeszthető, hogy szorítsuk ki az amerikai tőkét és jöjjenek a kínai befektetők, így erősítve a szövetséget az új nagyhatalommal. (Akkoriban az USA még a liberalizmus fellegváraként volt elkönyvelve.) Lényeges pontja ennek a rendszernek a titkolódzás és teljes átláthatatlanság, ami a szintén a katonás szempontrendszert valószínűsíti.

Az állami óriásberuházások további előnye volt még a „politikailag megbízható” NER nagyvállalkozói réteg gyarapodásának biztosítása, túlárazott állami megrendelésekkel. A magyar nagyvállalkozók megerősítése egy ideig még vállalható cél volt, hiszen még az EU-n belül is mindenki törekszik különféle trükkökkel a saját piacának védelmére, sőt egy gazdasági fellendülés idején az állampolgárok jobban tolerálták még a közpénz szórását is ilyen célokra. Később viszont az egész olyan irányba fordult, hogy csak a rokoni-haveri kapcsolatokkal rendelkező NER cégek kaptak támogatásokat, a többi magyar nagyvállalkozót (mint például Bige Lászlót) próbálták kiszorítani és ellehetetleníteni. Nagyon sok magyar középvállalkozást is kiszorított a NER, miközben az önkormányzatok tulajdonát (például közműveket) is igyekezett átvenni, gazdasági szempontokkal már nem magyarázható, észszerűtlen mértékű centralizálás ment tehát végbe.

A mintát ehhez akár tudatosan akár ösztönösen a középkori feudális állam szolgáltatta, ahol az arisztokráciára külön törvények vonatkoznak, a hűbéri viszonyrendszer a jellemző, és katonás szervezetként tud elsősorban hatékonyan működni az állam. (Egészségügy, oktatás, szociális kiadások esetében az állami szerepvállalást a még elfogadható minimumra kell csökkenteni.) A Kádár-kort idéző viszonyok között a tömegkommunikáció, filmgyártás, könyvkiadás, vallás és oktatás ideológiai monopóliumát is maximálisan igyekezett biztosítani a rendszer. Az ideológiát támogatók a teljesítménytől függetlenül minden támogatást megkaptak, az ellenzékiek viszont a „megtűrt” kategóriába kerültek, sőt vegzálásra is számíthattak. (A szervezettség csíráinak felszámolására jött létre a szuverenitásvédelmi hivatal.) Én egyébként már régóta tartottam attól, hogy a folyamatos jobboldali irányú radikalizálódásnak nincs fékje a kormánypártban, a félelmem valóban beigazolódott.

Ez az egész folyamat ráadásul nagyon költséges volt, hatalmas állami apparátust igényelt a működtetése, de még ennél is jelentősebb volt az állam gazdasági szerepvállalása, ami a költségvetésen belül kiugróan nagy kb. 7,5%-os tétel, ami többszörösen meghaladja az EU átlagát. Ezen belül is a legnagyobb tételek: autópálya koncessziók és útfejlesztések (NER zsebekbe jutó pénzek), rezsivédelem (amire valóban szükség van, de a támogatás szintje alighanem túlzott). Ezt követi a főként külföldi cégek említett beruházásösztönzése, és az ehhez kapcsolódó infrastruktúra (túlárazott, NER-nek kedvező) fejlesztései. Csak a negyedik helyen jönnek a családi célú lakhatási programok támogatásai. (És akkor még nem beszéltünk kis kedvencem, a versenysport abnormális mértékű megtolásáról.)

Az utóbbi évek fejleménye tehát az volt, hogy az állami vagyon átpumpálása történt meg egy új nagyvállalkozói réteg felé, más esetekben állami tulajdon fölött korlátlan irányítást gyakorolnak politikai megbízottak (felsőoktatási alapítványok, KEKVA rendszer). Ennek a fajta rendszernek a legnagyobb hátránya nem is az, hogy növekedtek a vagyoni különbségek és egy szerencsés réteg nagyon meggazdagodott, hanem hogy nincs jogbiztonság (a tulajdon biztonsága nem garantált) és nincs teljesítménykényszer csak politikai megbízhatóság, a cégek nem versenyképesek nemzetközi téren.

Ez a lista még nem is teljes, további közismert példákat lehet mondani arra, hogy az utóbbi 5-6 év során hogyan történt meg a magyar állam kifosztása. Míg 2010-ben az eredeti cél helyes módon az állam megerősítése lett volna, a végeredmény mégis ezzel szemben latin-amerikai, balkáni szintű (bár többek között az olaszoknál sem ismeretlen), az állammal mélyen összefonódott óriási magánvállalatok kialakulása lett, adófizetői pénzekből.

Nyilvánvalóan nem lehet semmissé tenni a NER cégeket még egy „petőfis hevülettel” induló kormányzatnak sem, ezért a teljes mértékű igazságszolgáltatás helyett valamilyen megegyezés szükségre lesz majd. Az OTP és a MOL például nemzetközileg is nagy szereplők, ezekben is van NER tulajdon, ők megkerülhetetlenek bármilyen gazdasági program esetében, de rajtuk kívül is szükség lesz a már kialakult gazdasági elittel való bizonyos szintű együttműködésre. Itt persze vannak durvább vagy kevésbé durva forgatókönyvek, az állami pénzcsapok nagy részét valószínűleg el lehet majd zárni, a vagyon egy részét vissza lehet szerezni, viszont alighanem meg kell majd húzni egy vonalat. A politika a gyakorlatban működő megoldásokról szól, ami olykor zsarolások, piszkos kis háttéralkuk során jön létre, hiszen nem lehet túl sok fronton egyszerre harcolni, és a világon szinte mindenhol a vagyonos réteg, a nagyvállalatok lobbiereje az, amire a legtöbb politikus támaszkodhat.

Kíváncsi vagyok persze, hogy mi következik most, nyilván az se lenne egy szerencsés megoldás, ha megint különféle tőkeerős külföldi cégekre támaszkodna az új kormány, a magyar középvállalati réteg ugyanis gyenge és szintén hozzászokott a járadékvadászathoz. Szerintem a legkirívóbb és legdurvább eszközökkel végrehajtott vagyongyarapodásokat egyértelműen meg kell büntetni (elsősorban polgári jogi eszközökkel, nem annyira a Btk-val), a stróman rendszert fel kell számolni, egy bizonyos ponton túl azonban bejönnek a politikai realitások is, többek között a nagy lobbicsoportokkal is együtt kell majd működni. A lényeg az, hogy legyen mozgástér a gazdaságfejlesztésekhez, az új ötletek megvalósításához, és az eddigi zárt kaszttal szemben kapjanak lehetőséget mások is.

Némelyik táplálkozási szakértő lenyűgöző tudással rendelkezik a saját szakterületén, nagyon jól ismeri a különféle ételallergiákat és érzékenységeket, mégis az az érzésem, hogy igazi megoldásokat csak a középosztály és afeletti csoportoknak kínál, mert rögtön a startnál van egy olyan probléma, hogy a kevesebbet keresők nem tudják megfizetni a manapság annyira divatos gluténmentes, laktózmentes, „mindenmentes” táplálkozást. De ha még csak ez lenne a baj, alternatívák hiánya felmerül gyakorlatilag minden szinten, ami az alábbi kérdésekben fogalmazódott meg:

1.Ha a lakosság jelentős része mondjuk gluténérzékeny, akkor mi lesz a sok megtermelt gabonával (búzával és rozzsal), amelyekből kenyeret sütnek ? A gluténallergia az világos, de az érzékenység háttere nekem nem tiszta, és mások is így vannak vele szerintem. Viszont ha az állatokkal etetjük meg, akkor a húsfogyasztás tényleg egészségesebb lesz ennél, gondoljunk csak feldolgozott húskészítményekre, nem is szólva a környezetterhelő hatásról?

2.Komolyan ilyet ki lehet jelenteni nyilvánosan, hogy együnk gluténmentes kenyeret és mandulából készült tejet, ezek vajon természetes tápanyagok számunkra? Erős ellentmondás attól ilyeneket hallani, aki a természetességet hangsúlyozza. Nem lehetett volna egy-két mondatot mondani arról is, hogy az erjesztett joghurtban és kefirben kevesebb a tejcukor mint a nyers tejben, miáltal ez jobban fogyasztható laktóz intolerancia esetében, vagy esetleg, hogy létezik laktózmentes tej is? A gluténérzékenység esetében nem lehetne megfelelő alternatíva mondjuk a főtt krumpli, ami nem tartalmaz ilyen allergént, de a mi éghajlatunkon is megterem? (Valamiért egyik táplálkozási szakértő sem beszél erről.)

3.Gyakorlati szempontból komolyan értékelhető-e egy olyan állítás, hogy mindenki lehetőleg főzzön friss alapanyagokból, miközben sokan laknak egyedül és vagy nem értenek a főzéshez, vagy esetleg túl sok munkájuk van és emiatt nem jut rá idő? Szerintem az főzzön, aki ért is hozzá és úgy gazdaságos, ha sok ember számára készül a meleg étel. A rendelés és napi kiszállítás is lehet egy megoldás, viszont csak az engedheti meg magának, akinek jó fizetése van, hiszen 3000Ft alatt nehéz elfogadható minőséget kapni. A megoldás tehát az lehet, ha mindenki elfogadható szintű fizetést kap, vagy pedig szociális alapon is segítjük a meleg étkezést. (Bár ez utóbbi általában silány minőséget eredményez.)

4.Mért nem beszél senki a kalóriákról? Nem azért van olyan sok elhízott ember, mert gluténérzékenyek, hanem mert túl sok kenyeret, cukrot és egyéb szénhidrátot fogyasztunk, hiszen akárhogy ragozzuk, ha túl sok a bevitt kalória, abból fokozatosan elhízás lesz. (Kevés kalória nem biztos még, hogy jó, mert számít a kiegyensúlyozottság is.) Napi 2000 kalória alatt, közepes fizikai mozgással max. 2400 körül,- szerintem ez egy alapfeltétel lenne, ebből még lehetne egészséges életmód. Szerintem a trükk ott van, hogy a csupán divatból „gluténérzékenyek” kevesebb kenyeret fogyasztanak (mivel nem is tudnák megfizetni a háromszoros árat), így nem lesznek túlsúlyosak, jobb lesz a közérzetük.

5.Mért nem beszél senki például a sok zöldség fogyasztásának jó hatásairól és a cukor csökkentésének előnyeiről, hogy talán ezekkel kellene kezdeni? Tényleg nem látjuk a fától az erdőt, ha elveszünk részletekben.

6.Mért nem lehet egy olyan hüvelyk ujj szabályt alkalmazni, hogy saját magunk is ki tudjuk tapasztalni, hogy mi az ami jó nekünk? (Például mennyi tejtermék az, ami még nem puffaszt, vagy milyen formában tudunk megenni ételeket, hogy könnyebben emészthetőek legyenek és ne ülje meg a gyomrunkat.) Rendszeres orvosi szűrővizsgálatok negyven év felett ezzel együtt is szükségesek lesznek, mert kimutatják például a magas vérzsír szintet, kissé emelkedett vércukorszintet, és még sok minden mást, ami alapján változtathatunk a diétán. Mért kell mindent túlbonyolítani és bedőlni az aktuális táplálkozási divatoknak?

Olyan érzésem van, mintha abszolút fordítva ülnénk azon a bizonyos lovon, jó lenne ha pár szakértő azt is megmutatná, hogy merre van az előre.

Erről a témáról majd könyvek fognak szólni, filmsorozatok és színdarabok is születhetnek: Az állam foglyul ejtéséről az önkényes politikai döntések segítségével a jogrendszer felhasználásával. Le kell írni persze, hogy a jogállam nem feltétlenül lehet jól működő államot, viszont a stabil, méltányos elvekre épülő, kiszámíthatóságot biztosító és hasonló jelzőkkel illethető jogrendszer, jogalkalmazás, még ha sehol sem működik tökéletesen, még akkor is hosszabb távon sokkal inkább segíti a gazdaság és a társadalom fejlődését mint a diktatórikus vonásokat mutató politikai rendszerek. Mindez persze borzasztó unalmasan hangzik, az emberek olykor valamilyen show-ra vágynak, és olyan politikusokat is megválasztanak, akik a jogi státusz quo-t nem mindig veszik figyelembe, mindez rövid távon újfajta ötletek bevonásával még frissítheti és élénkítheti is az adott társadalmakat. A gondot csak az okozza, amikor az ilyen rendszerek kezdik bebetonozni magukat, és egyre inkább az önkényes döntések válnak normává, elfogadottá.

A rendszerváltáskor elhangzott egy olyan vélemény, hogy a közgazdászok helyett ideje, hogy átvegyék a terepet jogászok, mert a jog mégiscsak kevéssé ideológiai alapokon álló, egy fokkal egzaktabb tudomány. Ez később nagyon naiv feltételezésnek bizonyult, a társadalom nem volt tudatában annak, hogy a jog mennyiféle visszaélésre ad lehetőséget. Az „ügyvéd-vicceket” akkoriban még nem értettük, csak később kezdtük el kapiskálni, amikor láttuk például azt is, hogy az USA-ban, amely a bizarr jogi ügyek egyfajta paradicsoma, náluk a viccekben az ügyvédeknek külön bejáratú pokol jár.

A jogállam presztízse egyből megrendült olyan esetek nyomán is, amikor nem szankcionálták például a kisebb lopások sorozatát, a gyorshajtást is könnyű volt megúszni, vagy a józan ésszel ellentétes döntések születtek, akár valamiféle tévesen értelmezett társadalmi tolerancia, akár a jogrendszerünk hiányosságai miatt, vagy akár amiatt, mert nálunk a jogszabályokat betű szerint értelmezték és nem volt gyakorlat azok szellemiségének figyelembe vételére.

2010 után egy olyan csapat került hatalomra, amelyik ördögi rafinériával volt képes a jogrendszer használatára saját machiavellista céljai érdekében. Az elv az volt, hogy a hatalom egyben szabad kezet jelent ahhoz, hogy olyan jogszabályokat hozzon, amilyet csak akar, és ezeket szigorúan be is kell tartani (a legtöbb állampolgárt a törvénytisztelet jellemzi). Habár az alaptörvényt egyből átírták a saját szájízük szerint, és számos alkalommal módosítgatták, még így is megmaradt többféle szempont, amik a hatalmi törekvéseket korlátozták: a jogszabályok között kell lenni bizonyos koherenciának, vagy éppen az arányosság, méltányosság vagy a társadalmi normák szem előtt tartása, és az alkotmánybíróság mint a törvényesség legfőbb őre ilyen hivatkozásokkal vissza is dobhatta a törvényjavaslatokat újratárgyalásra. Más kérdés, hogy a politikai nyomás alatt álló, befenyített alkotmánybíráság ezt nagyon ritkán tette ezt meg. A parlamentben való tárgyalás persze egy formalitás volt, a törvények többsége gyakran olyan „egyéni képviselői indítványként” érkezett, amihez az adott képviselőnek semmi köze sem volt. Ez is egy példa arra, hogyan lehet jogász fejjel betartani egy törvényt úgy, hogy a szellemiségét meghekkeljük. A különféle salátatörvényekbe is mindenfélét bele lehetett csomagolni, különösebb indoklások nélkül is.

A jogállamiság lebontásának számos lépcsője között az egyik következő a személyekre szabott törvények voltak, ezek száma több tucatnyi volt. A lényeg mindig ahhoz, hogyha van a hatalmi törekvéseknek valamilyen gátja, a következő tervezett lépés valaki miatt nem megy, akkor gyorsan kell egy törvényt hozni, hogy ez a probléma elháruljon. Ez nyilvánvalóan nem a jogállamisági normáknak megfelelő eljárás.

Azt felsorolni is lehetetlen, hogy mennyire ötletes volt a kormánypárt a felmerülő jogi problémák jogi eszközökkel történő elhárításában: a Legfelsőbb Bíróság átnevezése Kúriává, névleges miniszteri kinevezés konkrét miniszteri hatáskör nélkül (Németh Lászlóné), „alapítványi” irányítású egyetemek, ahol az alapítvány a politikai irányítás eszköze, az eredeti formával éppen ellentétes módon. Mindez a jéghegy csúcsa, az állami vagyon „elprivatizálásának” eljárásai a legérdekesebb esetek, mert mindig különféle strómanokon, többszörös adás-vételeken keresztül került a vagyon ahhoz a gazdájához, akiről sok esetben nem is lehet tudni, hogy ki lehet, a szakmabeliek persze különféle pletykák útján általában tudni vélik, kik az igazi tulajdonosok. Nehéz lesz majd visszakövetni a különféle cégek, vállalkozások útját. Egy NER nevű (nevében a Kádár-rendszer Hazafias Népfrontot idéző), maffiaszerű szervezet szolgálatába került a törvényhozás, vagy éppen az aktuális politikai szándékot képezte le.

Még ezt is lehetett fokozni a rendeleti kormányzás bevezetésével. Az ún. „Veszélyhelyzet” egy jogi torzszülött, mert az életben mindig vannak veszélyek, ha csak kimegyünk az utcára, vagy éppen otthon nem figyelünk eléggé, akkor mindig veszélyek leselkednek ránk. Vészhelyzet valóban létezik járványok, háborúk, természeti csapások esetében, de általában átmeneti, legfeljebb néhány hónapig tarthat. Itt viszont a cél egyértelműen a hatalom központosítása, rendeleti kormányzás bevezetése, tehát amit Orbán aláírt, abból már jogszabály lett, és általában éjfél előtt egy perccel jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy ne is lehessen rá felkészülni.

A politikai manipuláció nyilvánvaló eszközei voltak az olyan jogilag semmire sem kötelező torszülöttek, mint (a Hitler által is kedvelt) Nemzeti Konzultáció, Nemzeti Petíció, sőt Véleménynyilvánító (!) Népszavazás. A Fidesz nyilvánvalóan ügyelt arra, hogy papíron minden jogszerű legyen, miközben a jog folyamatos megcsúfolását, paródiáját folytatta. Ehhez kapcsolódó egyik ötlet volt, hogy az egyes törvényekhez magyarázatot is kell csatolni, egyfajta használati utasítást. Nehogy a politikaitól ellentétes szándékkal lehessen használni. Ez olyan mintha egy focilabdához leírást adnék, hogy csak rúgni szabad, de kézzel dobálni nem, vízbe vinni sem és tilos ráülni,- nyilvánvaló képtelenség, hiszen egy jó törvény sokféle szituációban használható, a bírók megfelelő tudás birtokában képesek felismerni, hogy mi volt adott esetben a törvény szellemisége. (A focilabda esetében például a sporteszköz és játék funkció felel meg ennek.)

A szinte végtelen hosszú lista egyik eleme, hogy a Fidesz először nyugdíjazta a 60 év feletti bírókat, a kormányzása utolsó éveiben viszont már rájött, hogy a bírók nagy része már megkapta a megfelelő politikai iránymutatást az ítélethozatalhoz, ezért minél kevesebb új bíró kell és minél tovább maradjanak, számára már az lesz jó. Teljesen észszerűtlen módon a bírói státuszt 30 éves korhatárhoz kötötte, és 70 évig is betölthetőként hagyta.

Az ideológiai harc egyik eleme az volt, hogy másokat ideológiával vádolt, főként a „liberális” címkét szabva rájuk, miközben magát ideológiamentesként tüntette fel, homályban hagyva a rendszer igazi természetét. (Feudális, önkényuralmi irányultságát.)

Az önkényuralom fontos része, hogy a törvényhez nem kell indoklás, tehát ha nekem eszembe jut, hogy mondjuk szeretem a Túró Rudit, ezért legyen olcsóbb, akkor hirtelen lecsökkentem az áfáját. (Az adott esetben az lett volna egy elfogadható megoldás, például ha a hungarikumokra szabok egy áfát és a Túró Rudit ebbe a kategóriába sorolom be.)

A látszólagosan legnagyobb korlátja az önkényes jogrendszernek az EU szervezete volt, hiszen a hozott törvényeknek meg kellett felelniük annak a szervezetnek az előírásainak, illetve általános elveinek, amelyhez önként csatlakoztunk. (A csatlakozás során végbement egyfajta jogharmonizáció.) Más kérdés, hogy minden országban keresnek különféle kiskapukat, hogyan lehet néhány számukra kedvezőtlen uniós jogelvet szabotálni, azonban sehol sincs illiberális rendszer, ami szándékosan szembemegy az EU törekvésekkel, tehát csak azt akarja belőlük megtartani, ami számára előnyös. Az EU számos helyen felül is bírálta Orbánék törvényeit, a folyamat azonban általában éveken át tartott, a kormány pedig kimozogta, olykor elszabotálta ezek végrehajtását. Büszke volt rá, hogy nehezen tudták „megfogni” az EU bürokratái. Az ellentét viszont már annyira kiéleződött az EU központi szervezeteivel, hogy direkt utaztak rá és igyekeztek bosszút állni Orbán húzásain, részben emiatt is állítottak le számos pénzügyi támogatást.

Úgy tűnik, hogy az orbáni önkényuralom gátja, a diktatúra teljes kiépülésének megfékezése mégis leginkább az EU tagságunk következménye volt. Annyira erősen betagozódtunk már gazdaságilag, hogy a kormány nem merte még megkockáztatni, bizonytalan mértékű keleti támogatásokkal a háta mögött, a teljes szakítást az EU szövetségével és normáival. Nem érzékelte azt sem, hogy mennyire kirívóvá vált a társadalom szemében az, hogy léteznek teljesen törvények feletti egyének, a pénzt a közjó hangoztatásával, látszólag törvényesen a saját zsebükbe lapátoló csoportosulások, ezért futhatott bele egy jelenleg sorsdöntőnek tűnő, súlyos választási vereségbe.

Sokan azon a véleménnyel vannak, hogy a szélsőséges politikai mozgalmak terjedésére részben a közösségi hálók (social networks) adnak lehetőséget, mert nem állják útját a radikalizálódásnak, azaz a különféle visszhangkamrákban, buborékokban népszerűséget hajhászó, erőszakos megnyilvánulások terjedésének. (Én nemrég vitatkozom ezzel a véleménnyel egy videómegosztó csatornán, mert nem látom általánosíthatónak.) A szalonképtelen, erőszakos megnyilvánulások az FB-n egy időben olyan mértékűvé váltak, hogy a moderátorok nem győzték már, szinte depressziósak lettek, most már csak algoritmusok tudják úgy-ahogy kordában tartani ezt a jelenséget, ami a gyakorlatban úgy egyszerűsödött le, hogy minden erőszakra felhívó, azt megjelenítő vagy szexualitást nyíltan propagáló tartalmat törölnek, illetve a közzé tevőt figyelmeztetik, időlegesen vagy véglegesen letilthatják. Természetesen a hibalehetőség jelentős, mert a gép nem ismeri fel mindig a kontextust és sok határeset is létezik.

Anikay Antal úr írt egy cikket ebben a témában, ahol szerintem nem teljesen elfogulatlan módon, egy tipikusan merev jogász szemlélettel a túlságos cenzúráért támadja az EU szabályzást és FB-t (mialatt mások ugyanilyen hévvel a túlságos radikalizmus ellen tiltakoznak), amit szerintem nem is a megfelelő helyen tett meg. Nem lehet teljes igazságot tenni, de javaslom átgondolásra az alábbiakat:

 Értelmezzük az öncenzúra fogalmát

Az öncenzúra borzasztóan hangzik, de néha hasznos is, mindannyian folyamatosan öncenzúrát gyakorlunk, hogy lehetőség szerint ne mondjunk félreérthető, zavaró, másokat sértő dolgokat. Az öncenzúra bizonyos esetben hasznos, az óvatosság elvét jelenti, tehát inkább nagyobb ívben vegyük be a kanyart, mintsem a záróvonalat átlépve balesetet okozzunk, vagyis eredeti szándékunkkal teljesen ellentétes hatást váltsunk ki. Meg kell érteni végre, hogy a szólásszabadság nem olyan mint az ultiban az aduász, annak is vannak észszerű korlátai. Gondoljunk csak a kisközösségi életre, ott is moderáljuk saját magunkat, igyekszünk tapintatosak lenni.

 A jog valóban olykor a politikai harc eszköze, de ez mindkét irányban működik

Ezt éppen nálunk lehetett legjobban megtapasztalni, a legsúlyosabb formájában, de gyakran előkerülhet akár az Európai Bizottság esetében is. Azonban az író a levelet nem a megfelelő helyre címezte, mert az átlag olvasónak nincs elég információja ebben az ügyben, viszont van magyar tagja ennek a bizottságnak, aki talán tudna válaszokat adni és tiltakozhat is adott esetekben a bizottság határozatai ellen. Félrevezető az EU-t úgy beállítani, mint egy „fölöttünk álló” szervezet, amihez nekünk semmi közünk és semmi ráhatásunk, egy kormány a minap éppen ebbe bukott bele.

Egyszer amiatt bíráljuk az EU-t, hogy túlbürokratizált és mindent túlszabályoz, máskor pedig azért, mert nincs meg a fékek és ellensúlyok rendszere, a két elv ellentétben van egymással, hiszen minden ellenőrzési lépcső egy újabb bürokratikus kört jelent.

 Finn és román példa mint tipikus csúsztatások

A csúsztatás egy finom formája, jogászok valószínűleg gyakran alkalmazzák, amikor egy bekezdésben beszélünk valamiről és észrevétlenül átvisszük ugyanezt a logikát azoktól teljesen más esetekre. A finn parlament például egy teljesen más „rezsim” mint az EU szervezete, ezzel együtt a homofób képviselő kizárása lehetett akár teljesen jogszerű, mi több, észszerű lépés is. A Bibliára való hivatkozás politikai síkon lehet akár nagyon felelőtlen döntés is, ami rossz precedenseket okozhat, mert köztudomású, hogy egy szöveg kiragadva az eredeti kontextusából mindig egészen más értelmet kaphat. Igazából azonban nem szeretnék jogász fejjel gondolkodni, a rafinált csűrés-csavarás helyett engem jobban érdekel a nagy kép. Azt is tudjuk, hogy mindenre lehet példát találni és annak az ellenkezőjére, a szólásszabadság megsértését is lehet tágabban és szűkebben értelmezni, a cikkben megjelölt szervezet is valószínűleg elfogult az egyik irányban, éppúgy mint az NGO-k többsége, csak azok éppen a másik irányban.

  Nem kötelező politizálni az FB-n vagy X-en, mindig a házigazda szabja meg ennek szabályait

Szabad választás van abban, hogy egyáltalán használok-e közösségi médiumot és ezek közül melyiket választom, én például nem írok megjegyzéseket az FB-n, nem politizálok aktív módon. Van olyan közösségi médium, ahol annyira durva álhírek, teóriák, fake-videók jelennek meg, hogy el is riaszt nagyon sok embert. Egyszerű „üzleti szempont” annak tudomásul vétele, hogy az emberek többsége nem akarja mindenképpen világgá kürtölni a véleményét, sőt nagyon zavarja is a sok önjelölt politikai „szakértő” tevékenysége, a gyűlölködés népszerűsítése pedig éppen most bizonyult rossz választásnak az egyik választási propagandában.

 Én nem abban látom a fő problémát, hogy a „fogyasztók”, „felhasználók” jogait korlátoznák és a nagyvállalatok átvernék őket, ami olykor szintén megtörténik eléggé sajnálatos módon, de ennél mégnagyobb súlyúnak érzem azt, hogy ezekkel a jogokkal sokan visszaélnek, a jogi szabályozás pontatlanságait és kiskapuit használva ki szinte mindent megtesznek azért, hogy kapjanak néhány lájkot, egy kis rivaldafényt, mert ilyenek vagyunk sajnos, pótcselekvésekben élünk. A jogi szabályozás további erőltetése helyett inkább a felelős közösségi médium használatot és a kulturált véleménykifejtést kellene népszerűsíteni.

Több évtizede figyelem a közéletünk alakulását és a tapasztalataim alapján nagy vonalakban tudom, hogy most mi következhet a következő egy-két évben a Tisza kormányzása alatt. Lesz olyan intézkedésük, amivel egyetértek és sok olyan is, amivel nem, ennek ellenére nem látom semmi értelmét, hogy védjem, kritizáljam, mentsem vagy magyarázzam a kormány tevékenységét. Erősen kormányváltás-párti voltam, és számos cikkben kifejtettem, hogy mért tenne jót az országnak a feudalizmust idéző rendszer leváltása, ezt a fejezetet most lezárom.

A miniszterelnök személyiségében jelentős mértékű idealizmust vélek felfedezni, igen nehéz küzdelmekre számíthat majdnem minden területen, ráadásul a támogatók száma a legtöbb esetben elmaradhat az őt támadóktól, ezért az ígéretek felének teljesítése az én szememben már nagyon jó eredmény lenne.

A Tisza sikerei és kudarcai az alábbi tényezők függvénye lesz. (Egy olyan többismeretlenes egyenlet ez, aminek egyes tényezői elég jól saccolhatók.)

Ami nehéz lesz:

1.A magyar nagyvállalkozói NER elittel való küzdelem

A MOL egyből küldött egy jelzést a kis benzinkutaknak, nem véletlenül a miniszterelnök beiktatásának a napján, hiszen Magyar Péter szeretne utánanézni, hogy a MOL mögött álló NER réteg mennyit kaszált a cég bevételeiből. A NER-lobbi vagy sokak szerint mindent behálózó maffiaszervezet nem lesz könnyű dió, hiszen legalább 16 éve épült ki, nem lehet pár nap alatt lebontani. Ide tartoznak a különféle sportmaffiák is, a futballmaffiával az élen, az MLSZ-t nyilvánvalóan fel kellene oszlatni és újraszervezni, de ehhez a vállalkozók erős emberének, Csányi Sándornak is lesz egy-két szava. Különféle szakmai szervezetek (jogászok, orvosok, mezőgazdászok, vállalkozók stb.) támogatására van szüksége a kormánynak, de még ha ezt meg is szerzi, sok esetben a kompromisszumokra való törekedés lehet inkább a járható út. (Ráadásul arra is ügyelni kell, hogy megmaradjon erő piacvédelemre is, a magyar tulajdonú cégek védelmére a külföldiekkel szemben.)

2.Felelősségre vonás és a NER struktúra lebontása

Ez jogi iszapbirkózásba fordulhat, habár Sulyok Tamás elmozdítása lehetségesnek tűnik, az Alkotmánybíróság viszont már nagyon erős, ők sok mindennek keresztbe tehetnek. Kérdéses, hogy mennyi energiája van a Tiszának és mennyi kapacitásuk van akár nekik, akár a magyar jogrendszer egészének. Még a pénzcsapok elzárása sem biztos, hogy könnyű feladat, hiszen léteznek állami kötelezettségvállalások is. Lendületesen az első hónapokban kell elfoglalniuk (vagy visszafoglalniuk) számos pozíciót (közmédia, egyetemek stb.), akár alkotmánymódosítások árán is. Teljesen egyértelmű, hogy egy új alkotmányra is szükség van, de azt nem lehet pár hónap alatt roham munkával összedobni.

3.Válságkezelés

Az idei év nagyjából erről fog szólni, a Fidesz ezen a téren egyébként ügyes volt, határozott és eléggé kreatív, a Covid, energiaárrobbanás és infláció kezelésében egyaránt. Most pénzügyi és energia válság egyaránt jelen van, sőt a mezőgazdaságot óriási aszály is sújtja, a vízhiány elérheti az ivóvízbázist és az energiatermelést is csökkentheti. Ezeknek kezelése költséges és időigényes is egyaránt.

4.Életszínvonal növelése

Idén és jövőre is erősen kétséges, hogy jobban fogunk-e élni, a nélkülöző rétegek helyzete lehet csak kicsit könnyebb, de felpörög majd az infláció, kormányprogramokat kell megvágni, és ismét egy kicsit a cégek irányába billen a mérleg az állampolgárok felől. (Ez indokolható is, hiszen minden olyan céget a megszűnés határára vitt vagy vegetálásra kárhoztatott az előző kormány, amelyeknek nem voltak jó politikai kapcsolatai.) Kényes az is, hogy az Orbán rendszer bőkezű támogatási rendszerét hogyan lehet megnyirbálni. Orbán Viktor teljes tévedésben van a forrásaival kapcsolatban (Nemzeti Sport és Vadhajtások), hiszen pontosan a rendszerének „vadhajtásait” kell levágni, azt lesz csak nehéz eldönteni, hogy mekkorákat vágjon a kormány.

Ami könnyebbnek látszik:

1.Modernizációs hullám

Ez a tényező pipa, számos víz alá nyomott labda fog most felugrani, kormánytámogatással ismét a modernizáció útjára léphet számos terület (vállalkozások, egészségügy, közszolgáltatások, mezőgazdaság, oktatás, energetika, városok fejlesztése stb.) Mivel pénz kevés lesz hozzá, emiatt lehet egy-két éves késés, de szerintem lesz támogatás a lakosság részéről. Ezek közül az oktatás és egészségügy az, ahol nagyon sok pénzt is el lehet költeni, különösebb eredmények nélkül. Például egy elhízás elleni kampánnyal is sokat lehet tenni, vagy az irodalom és történelem oktatás megreformálása is egyszerűnek tűnik, nem jár nagy költségekkel.

2.Gazdaságfejlesztés

Itt számos magas labda van, amit le lehet csapni, a gazdaságunk egyébként is kezd felszálló ágba kerülni. El kell tudni szakadni az erőltetett, kommunista időkre emlékeztető, nagyüzemcentrikus iparfejlesztéstől, hanem a gazdaságunk sokoldalúságát kell kihasználni, a szolgáltatásokat is fel lehet jobban futtatni. Jönnek jelentős mértékű EU pénzek, ennek a hatási is a jövő évtől már érződik, mindig kérdéses, hogy jól sikerül-e befektetni vagy marad az a szemlélet, hogy van egy kis pénz, gyorsan költsük el, mindenféle koncepció nélkül.

3.Kulturális területek

Itt vége annak a szörnyű rombolásnak, amit az előző rendszer ideológiája okozott, fellélegezhetnek a tehetséges alkotók, művészek, az ínséges éveiket végre lezárhatják és a nagyközönség lesz a változások nyertese, főleg a városi kultúrát fogyasztó része. Az egyházaknak egy kicsit kevesebb pénz juthat majd, de a hagyományápolás a kis településeken továbbra is megmarad.

4.Külpolitika

Nagyobb lehetőség nyílik majd a szomszédos országokkal új együttműködéseket kötni, az erőltetett keleti nyitást, türk tanácsot és hasonlókat pedig jobb elfelejteni. Viszont kellene most is törekedni kis okos manőverezésre, az EU vezetése sem könnyű partner, a diplomácia mindenhol könyörtelen érdekképviselet, ezt is fel kell tudni vállalni.

 A minisztériumokban túlnyomórészt nagyon jó szakemberek vannak, hatalmas tapasztalattal, amiért ez mégsem garantálja a sikert, annak egyik oka, hogy ügyes politikai véna is kell. Másik gyakori hiba, hogy ha dogmatikus módon erőltetjük a saját terveinket és más szemléletű embereket nem vonunk be, ilyenkor nem lesz valódi csapatmunka. Ennek hiányában a legfelkészültebb szakemberek is hibás döntéseket hozhatnak,- reméljük, hogy a dogmatizmus helyett a gyakorlatiasság fog előtérbe kerülni.

Újabb kori történelmünkben mindig egy év nyugodt időszak jutott csak nekünk, és ez alighanem most is így lesz, mert szinte törvényszerűnek tűnik, hogy megint jön majd a kiéleződő szembenállás, politikai polarizáció, sérelmi politizálás, amit sokan akár elnyomásként is élhetnek meg.

1989 tavaszán már látszott, hogy az állampárt megbukik és a rendszerváltozás elkerülhetetlen. Egy nyugodt időszak következett, ahol a fő célokban mindenki egyetértett, bár a parlamenti választásokon már kiéleződött az urbánus és népi mozgalmak közti ellentét. ’89 őszén aztán jött a taxisblokád, ami nagyon megosztotta a társadalmat. Antall József és kormánya nem kommunikálta világosan azt, hogy egy romokban levő gazdaságot vett át, emiatt megszorítások lesznek szükségesek és az életszínvonal elkerülhetetlenül csökkenni fog. A politikai viták elmérgesedtek, a liberális szellemiségű sajtó is túlságosan kritikus volt a kormánnyal szemben, sőt államfőként Göncz Ápri bácsit is túlságosan elfogult volt. Csurka István nevezetes dolgozatát nem kellett volna elhallgatni, hanem vitatkozni kellett volna az állításaival, hogy azok mennyiben részigazságok és mennyiben általánosíthatók. Ráadásul ebben az időszakban kezdődtek el a privatizációs mutyik és történt meg a termelőszövetkezetek (részben szükségszerű) bedőlése.

A következő rendszerváltás előtti nyugalmi időszak onnan datálható, hogy a sikertelen lépéseket halmozó Gyurcsány Ferenc sokak örömére 2009 tavaszán lemondott a miniszterelnökségről, egy pénzügyi válság kellős közepén. A Bajnai kormány következett, az egyértelmű cél csakis a válságkezelés és stabilizáció lehetett, ezért őket az akkor ellenzékben levő Fidesz sem támadta. Vissza kellett vonni a 13.havi nyugdíjat és más megszorító intézkedésekre is szükség volt.

2010-ben a választásokon berobban a Fidesz 2/3-os többsége, és az újabb rendszerváltás sem maradt el. Hogy mire számíthatunk, az hamar megmutatkozott, abban is, ahogyan az alkotmánybíróságot befenyítették. (Sehol Európában nincs olyan szabály, hogy az alkotmánybíróság nem dönthet költségvetést érintő ügyekben. Ráadásul az 50%-is adósságkorlát kijelölése éppen arra ösztönzi a mindenkori kormányt, hogy nehogy ez alá menjen, tehát nagyon nagy butaság került az alaptörvénybe.) Ezt követte a Szájer József laptopján megírt hevenyészett alaptörvény, aminek már a preambuluma is valami ókonzervatív zagyvaság, jogilag értelmezhetetlen szöveg. A nyugdíjpénzek államosítása megmutatta, hogy az állam nem tiszteli a magántulajdont, és az állampolgárok arra számíthatnak, hogy teljesen kiszolgáltatottá válnak neki. (Ez a képlet később új módosult, hogy egy oligarchikus szervezet foglyul ejtette az államot és az új arisztokrácia lett az, ami törvények felett állt.)

Ha régebbre visszanyúlunk, szintén találunk hasonlóan rövid, viszonylagosan nyugodt időszakokat. 1946-ban például az egész ország hitt az újjáépítésben és a demokráciában, azonban 1947-ben már kiderült, hogy a szovjet birodalom csak a kommunisták hatalmát tudja elfogadni, a kisgazdapárti politikusokra emigráció vagy börtön várt, a többiek pedig beolvadtak a Moszkvából kézi vezéreléssel irányított kommunista pártba.

1957 elején is még láttak sokan némi esélyt arra, hogy a levert forradalom után valahogy mégiscsak sikerül kiegyezni Moszkvával, az 1958-ban elrendelt megtorláshullám nyomán látszott csak, hogy ez hiú remény volt. Még az 1960-as évek közepén is megint felcsillant egy kis remény, hogy a kommunizmus nyitni fog és talán lehet nálunk világnézetileg semleges módon, a magántulajdon és a vállalkozás szabadságával élni, de a reformkezdeményeket hamar megtorpedózták és visszaállt a régi, ügyeskedésekre és kiskapukra épülő rendszer.

A választások óta tehát megint a ritka, általában rövid ideig tartó kegyelmi időszakot éljük, amikor még a Fidesz szavazók nagy része is hajlik arra, hogy belássák, hogy Orbánék minden lehetséges határon túlmentek már. Sőt a világpolitikában is valami hasonló látszik, mintha Putyin és Trump mohósága is korlátokba ütközött volna, kénytelenek lesznek visszavenni és kompromisszumokat kötni.

Azonban a gazdaság ismét romokban, a kassza üres, kevesen fizetnek sok adót, sokan pedig szinte semmit, az állami szolgáltatások alacsony szintűek, az állami tulajdonú infrastruktúra (vasút, közművek) leamortizálódtak. A vagyoni különbségek és a politikai polarizáció terén az USA-t közelítjük. Hogy a termelékenység alacsony szintű az főként amiatt van, hogy tökölés van minden szinten, nem törekszünk arra, hogy minden gördülékenyen menjen. A jogot bunkósbotként használta az előző kormány, és még sorolhatnám.

Mindezek ellenére a Tisza-kormány eleinte tehet még olyan népszerű intézkedéseket, amelyek egy viszonylagos társadalmi békét és nyugalmat alapoznak meg, azonban ahogy nálunk lenni szokott, az ilyen időszakok nem sokkal hosszabbak egy évnél, utána mindig felerősödik a szembenállás. Mindenesetre most remény van arra, hogy egy kivételesen nyugodt időszakot éljünk meg, amikor a régi rosszon már túl vagyunk, de az új szörnyűségek nem jelentek még meg.

Nem volt a korlátlan hatalomnak gátja, az eszetlen ideológiai jobbra tolódást sem korlátozta senki, mindez durva visszaélésekre vezetett,- szerintem ma már mindenki érti, hogy mért bukott a Fidesz a választáson. (Pestiesen szólva szétlopták az országot.) Én már 2014 óta hiányolom, hogy a kormánypártnak mért nincs legalább koalíciós kényszere, mert a korlátlan hatalom egy idő elteltével rossz irányba viszi az országot, és valóban ez is történt, leglátványosabban 2022 után.

A Fidesz propaganda önmaga paródiájá vált, mert annyira túlspilázta a helyzetet, mint az a klasszikus történet, hogy ha valaki leesik a tetőről az szomorú, ha másodszor is leesik az balszerencse, de ha harmadszor is felmegy és leesik, akkor már mindenki röhög rajta – kábé ilyen hatást keltett a józan felfogású polgárban a Fidesz kampány: Őrült jelszavak, kultúrgiccsek tömeggyártása, teljesen nívótlan teljesítmények, műcelebekkel az élen. Nagyon fognak majd „hiányozni” a nemzeti kozultációk, idióta óriásplakátok, békemenetek, az uszító közmédia és hasonlók.

 Bréking: Magyarország egy teljesen átlagos európai ország

A jövőre nézve ez nem teljesen megnyugtató ugyan, mert az európai modell jelenleg számos ponton válságban van, de a választáson most mégis azt derült ki, hogy nálunk is hasonlóan gondolkodnak az emberek mint Európa más országaiban, és az ezermilliárdos támogatású, óriási propagandakampány megtartott ugyan több mint két millió szavazót, de nem volt képes megakadályozni, hogy még sokkal több Tisza szavazó jelenjen meg az urnáknál, a rendszerváltás határozott szándékával. Azt is egészséges és pozitív fejleménynek tartom, hogy a gazdaságilag aktívak és a fiatalok döntötték el a választások kimenetelét.

Kábé annyira népszerű a NER most, mint amilyen a munkásőrség volt

A ’89-es rendszerváltáskor egy maréknyi munkásőr csapat maradt csak hű a kommunizmushoz, most az is kiderült, a helyzet most is hasonló, mert jól látszik, hogy még a fideszes politikusok nagy részének sem tetszett, ami ott ment Orbán Viktor teljes jóváhagyásával: Bolsevikokra emlékeztető erőszakos és gátlástalan módszerekkel dolgozó csapat foglalta el az összes meghatározó pozíciót, nem kis mértékű anyagi előnyök érdekében (magyarán gátlástalanul harácsoltak). Az ideológiai szöveg csak ezt elleplező lufi volt, ami most kipukkadt. 

A NER-ből NIR lett, a Nemzeti Idiotizmus Rendszere.

Elválik az ocsú a búzától?

Legalábbis van most esélye egy ilyen tisztulási folyamatnak, még ha ez soha nem is tökéletes. Itt van például az NKA, ami nagyon sok helyes és értékes kulturális projektet is támogatott. Kisebb településeken például templomokat is felújítottak, a hagyomány kis szigetei újultak meg, de nem azt kell odaírni a templomkapura, hogy „Imádkozzunk önazonosságunk védelméért”,- mert ez annyira illik csak a Bibliához, mint Pilátus a krédóba. A politizálásnak nem a templomokban van a helye. Másrészt pedig itt a haveroknak nyújtott támogatásokat kell tudni megtalálni és érvényteleníteni az egész kulturális és tudományos szférában, az olyan esetekre fókuszálva, amikor a fő cél nem is az értékteremtés volt, hanem a rombolás, a másik fél ideológiai célú megsemmisítése.

A sportszövetségek örve alatt folyó szélhámoskodásokkal is remélhetőleg leszámolhatunk. Honosított sportolókkal például ne csapjuk be magunkat, aminek semmi értelme: ne javítsuk fel a statisztikát. Fókuszba kerül majd a labdarúgás: Az MLSZ vezetője Csányi Úr aki a legjobban tudja azt, hogy ha valamibe sok pénzt invesztálunk sok éven át, de nem hoz jó eredményeket, azt a befektetést azonnal le kell állítani, ergó a focira fordított közpénzek mennyiségét minimum a tizedére kell csökkenteni. Jöhet a magántőke a klubok finanszírozásába, ami a világ nagy részén dollármilliárdosok hobbija. Ezen kívül pedig olvasni kell a sorok között: Amikor egy sport edző azt mondja, hogy „Jó irányba haladunk, de szemléletváltozásra van szükség” - az köznyelvileg jelenti, hogy küzdünk a sok idiótával, akik teljesen fogalmatlanok.

Meg kell szűnniük az olyan szélhámos szervezeteknek, amelyek léte csak ideológiai alapon indokolható mint például MCC, Szuverenitásvédelmi hivatal, Magyarságkutató intézet, hiszen ezek semmi olyat nem hoztak létre, amit komoly tudományos múlttal rendelkező kutatók révén már ne tudtunk volna.

 A számonkérés lehetséges forgatókönyvei:

Arra számítok, hogy a Tisza lendületből fogja megszüntetni az ideológiai szervezeteknek működő pénzszórásokat és megpróbálja a kiment pénzek egy részét visszaszerezni, sőt valószínűleg büntetőjogi eljárások is következhetnek. Legalább 3-4 forgatókönyvet tudok elképzelni, amelyek nem zárják ki teljesen egymást.

A, Megmarad egy szívós NER végvárrendszer, ami megpróbál pozíciókat megtartani, és a végsőkig küzd majd. Ez szerintem csak kevés területen fog tudni működni, jelenleg a volt kormánypárt teljesen romokban van és idő kell, még összeszedjék magukat és egy belső tisztulási, megújulási folyamatra is szükségük van. Annak ellenére is, hogy a strómanok hálózata most nyilvánosságra kerül, az összeharácsolt vagyonok visszaszerzése már egy nehezebb kérdés lesz.

B, A háttérben politikai alkuk révén egyes NER prominensek, kisebb területek megmenekülhetnek. A Tiszának ez jelenleg nem érdeke, de ha nem jönnek az eredmények és beragadnak perek, akkor talán ezek is gyakoriak lesznek. A jogrendszerünkben egyszerűen nincs elég kapacitás arra, hogy ilyen mértékű korrupciót kezelni tudjon polgári és büntető értelemben.

C, Belátják a fő NER tisztségviselők, hogy teljesen hiteltelenné váltak és lemondanak, a közvélemény várhatóan nagyon ellenük fog fordulni. Kérdés, hogy mennyiben tudják magukat még az alkotmányosság és a jogrendszer őreiként beállítani, szerintem ez egyre kevésbé valószínű.

D, Büntetőjogi irányba is elmehetnek a dolgok, ahol Orbán Viktor személyes felelőssége sem lesz megkerülhető. Biztosan lesznek olyanok, akik korrupció vádjával már most büntetőjogi perre számíthatnak, komoly pénzbírságok jöhetnek és börtön is lehetséges. Kérdés, hogy ez mennyire lesz egy fontos szál, vagy pedig az alapeset az erkölcsi felelősségre vonás marad, amikor is a büntetőjogi felelősség nem annyira egyértelmű.

A Tisza most tiszta lappal indulhat, Orbán rendszerének legnagyobb buborékai szinte maguktól durrannak ki most és elsősorban csak rajtuk múlik, hogy mennyi energiát fordítanak az eltakarításra. A kultúrharc előtti, 2018-as Fidesz szellemisége és annak teljesítményei szerintem még teljesen vállalhatók és jó alapot képezhetnek egy építkezéshez, a modernizáció szellemében.

A politika azaz a közjavak kérdése egyáltalán nem olyan sötét mint amilyennek láttatni akarjuk, sokkal egyszerűbb dologról van itt szó. Az alapmodell az volt, hogy amikor a vadászok hazahozták az elejtett prédát, megvolt a sorrend, hogy ki kaphat belőle és mennyit, és ma sincs másként. Régen előfordult, hogy valakinek már nem jutott a vadból, és kénytelen volt gyökereken és bogyókon tengetni az életét, szűkös időkben akár éhen is halhatott, de ma már nem ennyire kiélezett a helyzet.

Ez a fajta ősi racionalitás megmaradt, és a mai társadalmakban is egy ugyanilyen elosztási folyamat megy végbe: Ez az egyszerű modell, hogy a hátrányban levő csoporttagok egyre erősebben jelzik az igényeiket, egyre erőteljesebben kiállnak azért hogy ők is részesüljenek a közjavakból és ők is helyzetbe kerüljenek, ami sok mindent megmagyaráz a mai politikai folyamatokról is. (Demokratikus országokban mindenképpen, a diktatúrákban csak bizonyos esetekben.) Lényegileg tehát: Eddig ti voltatok, de most mi jövünk. (Mi is jól akarunk lakni, később megint változhatnak a szerepek.)

A küzdelem tehát a javak elosztásáért és a lehetőségekért minden társadalomban meg volt valamilyen formában, Marx volt az, aki ezt az egészet túldramatizálta, az „osztályharcot” hibás módon, kibékíthetetlen ellentétnek tartotta, holott már saját korának tapasztalatai is cáfolták ezt. A munkások eleinte valóban embertelen körülmények között dolgoztak, de később, amikor többet lehetett már elosztani, ők is kaptak a koncból annyira, hogy Marx korában az iparilag fejlett Anglia munkásai jobban éltek mint mondjuk a németek. Az elosztás természete egyszerűen így működik, mindig is így működött. (Persze az alul levőknek mindig követelniük kell, ki kell tudni harcolni.)

Ha ezt a modellt nézzük, akkor fölösleges azon siránkozni, hogy a magyar gazdaság bármikor zsákutcába futott volna, mert egy bizonyos pontig minden rendszer hasznos volt. Pontosabban addig volt hasznos, amíg valós elosztási igényeket képezett le. A Kádár-rendszerrel nem az volt a fő probléma, hogy egyáltalán nem működött volna, hanem hogy legalább öt évvel túlélte magát, mert elhaltak a reformkísérletek és egy gazdasági jólét-buborék jött létre 1985 után. A rendszerváltás után a demokratikus váltógazdaság megint eredményes volt, nagyjából érvényesült a rotációs elosztás elve, 2006-2010 között sérült ez leginkább Gyurcsány idejében, hasonlóan a 2022-2026 között az Orbán-rendszer utolsó ciklusában. (2020-22 között sem a gazdasági teljesítmény, hanem a válságkezelés volt az, ami a rendszert legitimálta.)

Amikor a közjavak elosztása nem közelíti a társadalmi optimumot, akkor a rendszer pazarol, miközben nem fejlődik. Azok kaptak pénzt, akiknek lényegében nem is volt rá szükségük, míg a nélkülözők legfeljebb csak vegetáltak. A rendszer ilyen esetekben már amiatt is pazarló, mert nem tükrözi a valós teljesítményeket, hanem ideológiai szempontok alapján szelektál.

Az utóbbi években az alsóktól a középosztályig terjedő réteg nagy része gazdaságilag inkább hátrányt szenvedett mint előnyt, tényleg csak a „tűzhöz közel ülők” kaptak az elejtett vadból, emiatt történt meg a lázadás a szavazófülkékben. Orbánék kampánya ezt a nyilvánvalóan egyoldalú elosztási rendszert próbálta azzal legitimálni, hogy a választók ne gazdasági, hanem másfajta szempontokat vegyenek figyelembe, a mélyben rejlő biztonsági igényekre építettek. Nagyon sok szavazójukat ezzel a retorikával meg is tudtak tartani. Így fordulhatott elő az is például, hogy a nyugdíjasok, akiket az előző kormány lényegében becsapott a nyugdíjemelésekkel (pontosabban azok mértékével), közülük sokan mégis kormánypártiak maradtak.

A konzervativizmus a legtöbb országban nagyobb szerepet kap a kormányzásban és hosszabb ideig van hatalmon mint a progresszió, azonban az utóbbinak (relatív baloldali törekvéseknek) is mindig helyük van, hiszen olyan csoportok is szeretnének kibontakozni és értéket teremteni, akik eddig nem nagyon kaptak lehetőséget, viszont zéró kalóriával, zéró eszközökkel ezt nem tudják megtenni.

Nagyon jól megalapozott sok mindent Orbán rendszere, szó nincs arról, hogy amiket létrehoztak, azt el kellene törölni, a NER kivételével persze, amire semmi szükség nincs.

Hozzám a progresszió egy fokkal közelebb áll mint a konzervativizmus, de ettől eltekintve is egészségesnek tartom, hogy új emberek, újfajta szemlélettel most lehetőségeket kapnak és adhatnak mások számára is, hogy ne csak elvegetáljanak, hanem képesek legyenek kibontakozni.