Egy ilyen című könyv bestseller is lehetne, hiszen a magányosság már az egyik leggyakoribb és leggyorsabban terjedő civilizációs népbetegségünké vált.

1.A régebbi korokban nem volt annyi magányos ember mint manapság, sőt akár 10-20 évvel ezelőtt sem. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az lehet, hogy az emberek nincsenek annyira egymásra utalva. Például régen létezett a többgenerációs nagycsalád, ami mostanában már igen ritka, mert az együttélés nem anyagi értelemben vett szükségszerűség többé, gondoljunk csak arra, hogy régen nem nagyon volt még nyugdíj sem. A házasságok stabilitását is biztosította az, hogy a férfinak volt inkább munkahelye és magasabb jövedelme, a nők inkább a háztartásban dolgoztak.

2.Egy másik oka a magányosság terjedésének egy újabb fejlemény, a kultúránk atomizáló természete. Rengetegféle információforrásból válogathatunk, de ez az információ zuhatag úgy tűnik, hogy rontja azt a készségünket, hogy építsük a kapcsolatainkat egymással. Ennek a problémának a működésmódját szerintem még nem is ismerjük elég alaposan.

3.Az is egyértelmű, hogy az egyéni szociális igényeink eltérhetnek, az extrovertált típusú jobban társaságba vágyik, az introvertált pedig jobban igényli az elvonulást. Ebből viszont nem következik, hogy az extrovertált ember hamarabb fogja magányosnak érezni magát, sőt inkább az, hogy az introvertált stratégia fog egy idő után inkább visszaütni. Nem is biztos, hogy annyira nagy jelentősége van annak, hogy ki mennyire tart a magánytól vagy igényli az egyedüllétet.

4.Nyilvánvalóan – állandóan ezt a szót használom, hiszen azt próbálom összefoglalni, amit már többé-kevésbé tudunk,- létezik az ellenkező előjelű probléma is. Ennek a problémának még nincs frappáns neve, valószínűleg mert régen nem is létezett az a fajta helyzet, amikor az emberek úgy érezték, hogy túl kevés az „énidő”. (Hiszen a túlélésről szóltak a mindennapjaik.) A kisgyerekesek gyakran járnak ebben a cipőben, nagycsaládosoknál is gyakori helyzet, ezen kívül még az ún. nagyon elfoglalt emberekre jellemző, akik ezerrel pörögnek akár mert munkamániásak, akár inkább amiatt, mert nagyon népszerűek és a közösség folyton igényli az aktivitásukat. Ez a fajta probléma egyre ritkább, mert kevesebb a gyerek, csökken a ledolgozott munkaórák száma és a társadalmak öregednek.

5.A magányosság érzete rendszerint szorongást vált ki belőlünk, ami egy teljesen természetes fiziológiai reakció, hiszen sok ezer éven keresztül, aki magára maradt és a közösségből valamilyen módon kikerült, a túlélési esélyei a nullára csökkentek. Ez is nyilvan ott van még a tudatunk mélyén. Ezen kívül az ilyen helyzet azt is sugallja, hogy valamiért nem vagyunk elég jók, nem kellünk és az unalom is fenyeget minket. Mindezt nem árt tudatosítani, hogy a magányos éleszakaszokkal, amik a legtöbbünk életében bekövetkeznek meg tudjunk küzdeni, ne uraljon le minket teljesen az élethelyzetünk.

6.Azt is fontos észben tartani, hogy a magányos élethelyzetnél létezik rosszabb is, mindenekellőtt ilyen az elnyomó kapcsolat. Például gyakori volt az, hogy a kapcsolatban a férfi, aki eleve idősebb volt, gyorsabban öregedett meg, és a felesége visszaélve az egyre kiszolgáltatott helyzetével, gyakorlatilag terrorizálta őt, szerintem mindenki hallott ilyenről vagy látott is ilyen eseteket. Általában is igaz az, hogy aki magányos, tudnia kell, hogy kerülhet rosszabb helyzetekbe, de a saját aktivitása ereményeként képes pozitív iránnyú változásokat is elérni, akár a belső érzéseit, akár a külső körülményeit tekintve.

7.A magányosság kicsit önmagát erősítő helyzet, hiszen az ember képes egyre inkább befelé fordulóvá válni és romlanak a szociális készségei egy idő után, rögeszméssé válik attól, hogy nem cseréli ki időnként másokkal a gondolatait.

8.A magányosság legtöbb esetben egyéni döntés is, mert Woody Allan mondása, hogy „Nem lépek be olyan klubba, ami hajlandó lenne engem felvenni” - valójában nem vicc, hanem sokan amiatt kerülünk el bizonyos embereket, mert nem szeretjük a társaságukat, nem azért, mert az illető ne lenne képes minket elfogadni. Lehetnek olyan emberek, akik nagyon sokat panaszkodnak, általában negatív felfogásúak, vagy nehezen találjuk meg velük a közös témát. Ezen a ponton kellene valami invenció, hogy mondjuk két szomszéd hogyan lehet jó társasága egymásnak.Nyilván akkor vannak spontán közös témák, ha mindketten javítgatnak, kertészkednek vagy horgásznak stb. Ez azonban manapság már kertes házban sem természetes.

9.Cirókaigény. Ez is egy létező igény, amit a gyerekkorunkból hozunk, de azért nem létfontosságú szükséglet. Az érzelmi szükségleteink ennél sokkal tágabb körűek és fontosabbak.

10. Nincs magány, ha nincs egó. A buddhizmus tanítja azt, hogy ha sok a problémád, legjobban úgy tudod ezeket megoldani, ha eltünteted az egót, aki mindenhol csak a problémákat látja azáltal, kiüríted a tudatod. Az egoizmus annyira jellemző a korunk emberére, hogy nem is lehet csodálkozni rajta, ha folyton szorongunk, hogy valami nem lesz rendben. Tehát minden olyan tevékenység, ami képes megszabadítani minket legalább időlegesen az egó börtönéből, a magányosság érzetét is megszünteti egy időre. Néhány közismert példa:

a, Mindenféle játék, ha nem okoz feszültséget,

b, Kreatív tevékenységek, amikben elmerülünk,

c, Művészet pl. könyvek, filmek, de csak abban az esetben, ha nem a kommerszet választjuk, hanem olyat, amiben van valódi személyes mondanivaló. A szereplők lehetnek hozzánk hasonló helyzetben, vagy pedig érezhetjük úgy, hogy mi is lehetnénk hasonló helyzetben, emiatt mindenképp elgondolkodtató alkotásokról van szó,

d, Önképzés, tanulás (ezek egyben kommunikatív tevékenységek is),

e, Harmonizáló gyakorlatok

f,Kimozdulás a természetbe. A mozgás általánosságban is jó, de a környezetváltozás, az új ingetek is sokat segítenek,

g,Pakolás, rendrakás

h,Edzés, például a súlyzós gyakorlatok

i,Vallás gyakorlása

11.A politikusok is törekednek az egyének magányosságának a kihasználására. Bevonzza az embereket, amikor azt sugallják nekik, hogy ők fogják irányítani a történelem menetét. Azt viszont egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi mintegy kétszáz évben a felbuzdulások hatására mennyi pozitív fordulat történt, és ennél mennyivel több negatív. A harmadik kategória az volt, mint például a rendszerváltás, amikor gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt annak, hogy az egyének mennyire aktivizálták magukat a politikusok hatására. A fanatikus politizálás egyértelműen pótcselekvés, a magány egyik indikátora lehet.

12.A netezés is lehet a pótcselekvés egyik formája, az FB is sok esetben ilyen. Az viszont érdekes, hogy még a vicces videókból is lehet olykor valamit tanulni.

13.A felsorolt dolgok egytől egyig arra valók, hogy a magányosság problémáját valahogy kezelhessük, de a problémát magát nem szüntetik meg. A mélyebb megértéshez szerintem a HASZNOSSÁG kérdését érdemes fókuszba állítani. Ugyanis minden emberi kapcsolat voltaképp cserebere, arról szól, hogy mit tudunk kínálni egymásnak. Konkrét példa erre, amikor egy osztálytalálkozón a méhész a herékről beszélt, a méhek ősszel kiteszik őket a kaptárból. Akkor még nevettünk ezen, de később többek párkapcsolata alakult úgy, hogy a gyerekek felnevelése után nem volt közös cél és nem sikerült a házasságot igazán megújítani, emiatt gyakoriak ötven éves kor felett is a válások. A hasznosság kérdése tehát úgy is felmerül, hogy mik azok a tulajdonságaim, amik egy párkapcsolatban vagy egy közösség számára egyértelműen hasznosak, de ezt mégsem tudtam megfelelően bizonyítani, kommunikálni? (A társadalmunk egyértelműen pazarlóan bánik az emberek tehetségével és erőforrásaival.)

14.A munkanélküliség is nyilván erősítheti a magányérzést. Egy munkahelyen mindig vannak közös témák egymással (pl. időjárás, a cég helyzete, közérdekű események, stb). Emiatt sem jó a home office, mert a munkahely szociális jellege elvész. Mivel tudjuk azt, hogy manapság nem nagyon hal senki éhen Magyarországon akkor sem, ha nincs állása (legfeljebb a minőségi táplálkozása és a megfelelő egészségügyi ellátása kerülhet veszélybe), emiatt még az ingyenes szociális tevékenység is jobb mint az elszigetelődés, és megelőzheti a depressziót.

15.Aktívan kell keresni a különféle közösségeket (a virtuális nem pótolja az élő kommunikációt), ami nem mindig könnyű és érdemes ezt is átgondolni, hogy hol találunk hasonló érdeklődésű embereket.

16.A barátokat inkább elsodorhatja az idő, a körülmények és a felfogásunk változása, bár ennek is megvan a saját művészete, hogyan kell a kapcsolatokat ápolni. A családi szálak általában erősebbek, de ez sem törvényszerű, például a gyereknevelés során elkövetett hibák is gyakran úgy ütnek vissza, hogy a szülőt a gyereke nem keresi. A magányosság legjobb gyógymódja a megelőzés: felvenni a telefont és aktívan keresni ismerősöket, barátokat mindenféle együttérzés és segítség elvárása nélkül (ez manapság igen ritka, mindenkinek megvannak a saját problémái).

17.A magányosságnak több szintje van, lehetünk kicsit vagy nagyon magányosak, létezik szellemi magány (amikor nem értik meg a gondolatainkat) és lelki magány is (érzelmi sivatag). Érdemes az időt felhasználni, hogy az okokat jobban tudatosítsuk. Kommunikáljunk felkészültebben, hogy érdekes embernek tartsanak minket. Emellett céltudatos cselekvéssel is megszüntethetjük a probléma forrását.

Nyilván a leírtak nagy része közismert, akár közhelyesnek is tűnhet, mindenesetre a magányosság egy sokakat érintő probléma, aminek többféle irányú kezelés és megoldása is lehetséges az egyén szintjén. Az igazi kérdés számomra az, hogy mi az egyes tényezők súlya, és ezek hogyan gondolhatók tovább, hogy a „magányosság járványt” visszaszoríthassuk?

A tudományt néha korunk vallásának is szokták nevezni, ez az analógia abból a szempontból is megállja a helyét, hogy többé-kevésbé el is kell hinnünk azt, hogy a legközismertebb tudományos elméleteink valóban helytállóak.

Egy keresztény vallású ember sem hisz el mindent teljes mértékben, bár valószínűleg mélyen hisz abban, hogy létezik egy mindenható Isten és van túlvilág, ahol Krisztus követői valamiféle boldog, üdvözült állapotba juthatnak. Ezzel szemben nem biztos, hogy teljes mértékben el tud fogadni mindent az egyház tanításaiból, ilyen lehet például Isten egyszülött fia vagy a feltámadás és az örök élet, nem hinném, hogy ezekkel kapcsolatban ne fordulna elő némi kételkedés a legtöbb hívő részéről. (Nem beszélve most arról, hogy számos tanítást nem is szó szerint kell értelmezni, inkább csak szimbolikusan, és ez is növelheti az értelmezés körüli homályt.)

Érdemes megnézni ugyanígy a mai tudomány közismert elméleteit, mindenki találni fog olyat, amit meglehetős kétkedéssel fogad, és ez nyilván személyfüggő, hogy ki mit fogad el teljes mértékben vagy pedig kevésbé. Itt most a saját példámat tudom felhozni, az egyéni vélemények sokfélék lehetnek.

Vannak olyanok mint a gravitáció vagy a newtoni mechanika, amiben nem nagyon van helye kételynek, aki ezeket egy pillanatra is figyelmen kívül próbálja hagyni például „módosult tudatállapotban”, az vagy nagyot puffan vagy esetleg balesetet okoz.

Vannak olyan összefüggések is, amiket a legtöbben nem nagyon értünk vagy csak nagy vonalakban, de a mindennapi tapasztalataink nagyon meggyőzőek, ide tartoznak a modern világunkban különösen nagy jelentőséget nyert elektromossággal kapcsolatos törvények. Tipikusan ilyen még a kvantummechanika, amelynek egyenletei abszolút helytállóak és teljesen pontos leírást adnak bizonyos kölcsönhatásokról, annyira hogy számos modern technikai eszköz megalkotása ezek nélkül elképzelhetetlen lenne, ilyen például a számítógép és az atomreaktor is többek között. A kísérleti eredmények magyarázatával és az egyenletek értelmezésével viszont már könyvespolcokat lehetne megtölteni, annyit írtak róluk, és minél többet olvasunk vagy hallgatunk ezzel kapcsolatos előadásokat, annál rejtélyesebbnek tűnnek. Ez a különös helyzet, amikor elfogadjuk a működést magát, de a dolog mögöttes háttere az éppúgy misztikus marad mint mondjuk a keresztény ember számára a víz borrá változtatása.

Az evolúció egy teljesen más kategória, minthogy az elmélet eléggé szemléletes, magyarázó ereje eléggé meggyőző, amellett, hogy a kutatók is gyakran használják. Itt azért már vannak eltérések a kutatók közötti felfogásban, mert van aki az egyéni szintű szelekcióban míg mások a csoportszelekcióban hisznek jobban (nyilván mindkettőre van sok példa). Az viszont szerintem egy lényeges pont, hogy az evolúció a törzsfejlődés valószínűleg legfontosabb, de nem feltétlenül az egyetlen mechnanizmusa lehet. Ugyanis ha minden változást, ami több nemzedéken keresztül következik be az evolúcióval próbálnánk megmagyarázni, akkor nem elméletről, hanem dogmáról lenne szó, amellett, hogy olykor a biolológusok is szoktak egyéb tényezőket említeni, például az élőlények együttműködését is a versengés mellett. Viszont mért ne zárnánk ki például azt a jelenséget, hogy magas intelligenciójú lények időként cinkelték a lapokat és olyan körülményeket termetettek, amik felgyorsították egyes életformák fejlődését? Erre persze nem utal jelenleg semmi, bár néha felbukkanak teóriák Földön kívüliek megjelenséről és beavatkozásáról az események menetébe. Ez már hitbeli kérdés nálam, hogy hajlamos vagyok elfogadni, hogy szuperintelligenciák is próbálták időként mederbe terelni a földi folyamatokat.

A következő logikusan felmerülő kérdés, hogy mennyire fogadjuk el a tudomány világképét és annak magyarázó erejét. Ilyen szempontból is van jelentősége annak, hogy az egyes kozmológiai elméleteket mint például a relativitáselméletet mennyire tudjuk elfogadni, bár ez is olyan, hogy az kozmológia használja, tehát nyilvánvalóan működőképes. Kicsit zavaró lehet, hogy a gravitációt nem erőként fogja fel mint Newton, és hogy a nagyon kis jelenségek világában használt kvantummechanikával sem tudjuk összeegyeztetni. Ebből következően elképzelhetőnek tartom, hogy a relativitás egy mélyebb összefüggés speciális esetét jeleníti inkább csak meg.

Amiben viszont már kevésbé tudok hinni az a sötét anyag elmélete, itt az elnevezés valószínűleg inkább a tudásunk hiányosságait takarja, mert nem nagyon találtak még gravitációval rendelkező, de egyéb kölcsönhatást nem mutató (sötét) anyagot. Éppígy gondban vagyunk a világegyetem (látszólagos) gyorsuló tágulását okozó „sötét energiával”. Igaz viszont, hogy konkurens elméletek eddig nem jól vizsgáztak, mert nem adtak igazán jó és használható magyarázatokat. A részecskefizika átfogó elméletét az ún. standard modelljét is időként támadások érik, de nincs olyan koherens elmélet, ami képes volna igazi kihívást támasztani, emiatt feltételezhető, hogy valamikor a jövőben jönnek még olyan elméletek, amik még jobb leírást adnak, módosítják az összefüggéseket vagy még átfogóbb tudást nyújtanak majd számunkra. Az is elképzelhető persze, hogy a felfogásunk változik és kicsit mélyebben megértjük az anyag szerkezetét és a világegyetem szerkezetét leíró elméleteket.

Van egy olyan típusú összefüggés is, amit a tudomány egységesen elfogad, de én erősen kételkedem benne, és szerintem mindenkinél vannak ilyenek. Én az anyag és energiamegmaradás elvét nem kérdőjelezném meg, viszont az információmegmaradással kapcsolatban már kételyeim vannak annak ellenére is, hogy ez is elvileg egy alapvető megmaradási törvény. Itt azért akadnak problémák a tudomány berkeiben, például hogy milyen mechanizmus biztosítja, hogy a fekete lyukba hulló tárgy információtartalma megmaradjon, bár állítólag ilyenkor is teljesül. Számomra már az is gondot jelent, ha egy könyvet elégetünk, akkor annak hogyan marad meg az információ tartalma. A tudománynak valahogy ez mintha a gyenge pontja lenne (az entrópiát és a valószínűségeket se nagyon értjük már egyébként). Az információmegmaradás törvénye alapján egyes tudósok azt vallják, hogy a túlvilág is kell, hogy létezzen, hiszen az ember birtokába került információk nem tűnhetnek el hirtelen a halál után.

Végül vannak olyan jelenségek, amikben a lelkem mélyén egy kicsit kételkedem, bár valószínűleg itt a műszaki beállítódás hiánya, speciális szakismeretek hiánya játszik fő szerepet. Ilyen például az, amikor milliárd tonna szén-dioxidról beszélünk. 1 köbméter levegő tömege például 1,2kg (már ez is gondot okoz, hogy nem érezzük a súlyát, a nyomáskiegyenlítődés miatt nyilván), de ennek jóval kevesebb mint 1%-a a szén-dioxid. Itt nyilván fontos az, hogy általában távolságban gondolkodunk, és a térben minden a harmadik hatványra emelkedik, ezért nem annyira sok a légkör egészében több milliárd tonna szén-dioxid sem, legalábbis annyiban nem sok, hogy az oxigén nem tud elfogyni, hiszen nagyságrendekkel több van belőle. Ehhez hasonló módon felfoghatatlan számomra, hogy egy gázvezetéken keresztül hogyan lehetséges annyi háztartás és ipari üzem téli szükségletét ellátni.

Ezek a példák végül is arról szólnak, hogy a tudomány és hit nem válik el élesen, a tudományban is nyilvánvalóan szerepet játszik a hit számos ponton, és az ember hitét is nyilvánvalóan befolyásolja sok minden, például a mindennapi tapasztalatai is. Teljesen egyéni, hogy ki mit fogad el teljesen, vagy csak fenntartásokkal, kételyekkel, mert józan ésszel belegondolva nem biztos, hogy annyira érthetőek.

Végül is minden tudományos elméletnek kivétel nélkül van egy érvényességi köre, alkalmazhatósági területe, még ha nem is tudtuk még mindegyik esetében pontosan behatárolni. (Hiszen minden elmélet csak modellez bizonyos jelenségeket, összefüggéseket ragad meg és emel ki a rengetegféle kölcsönhatásból.) Bármelyik elmélettel kapcsolatban létezhetnek olyan esetek, ahol az felfeldezett összefüggés nem értelmezhető, vagy csak megkötésekkel érvényes.

Amikor hőségrekordok vannak a legtöbbünk számára megint érdekes lehet, hogyan is állunk a globális felmelegedéssel és a klímaváltozással általában. A legtöbb problémával úgy vagyunk, hogy még ha csak szomszédos országokat sújt is, addig nem annyira érdekes, csak mikor már a rokonságunkat, ismerőseinket is érinti, akkor fogjuk egy kicsit komolyabban venni. Aztán jön majd egy olyan időszak, amikor nem szenvedünk az adott problémától, adott esetben pár kicsit hűvösebb esztendő, és megint elfeledkezünk róla a megszokott napi rutinjaink közepette.

Az teljesen egyértelmű, hogy környezet-tudatosság helyett inkább tudatlanságról lehet beszélni, ezért előre jelzem, hogy sokakat ez a cikk nyilván idegesíteni fog, hiszen megkérdőjelezi néhány bevett szokásunk létjogosultságát, és ilyenkor általában az a reakció, hogy elkezdjük a problémát hárítani mások felé. Van azért néhány olyan apróság, amit nem nagyon fogunk tudni majd kimagyarázni az utánunk jövő generációknak, és annyira jellemzőek korunk emberére.

1.Az egyik ilyen a műanyag palackos italok esete. Kitaláltunk egy igen okos visszaváltó rendszert, hogy ne dobálják el az emberek, holott a műanyag palackok 90%-ára valójában semmi szükség. (Kivéve persze az ilyen kánikulás időszakokat.) Rengeteg szénsavas üdítőt fogyasztunk, ami a legegészségtelenebb táplálkozási szokásainkhoz tartozik. A másik az ásványvizes palack, holott olyan víz folyik nálunk a csapból szinte mindenhol, olyan mennyiségben van ivóvíz, amiről a Föld lakóinak nagy része csak álmodik. Mi ivóvizet használunk még zuhanyzásra és a WC öblítésére is. Aki nem bízik a csapvíz minőségében, nyugodtan használhatna vízszűrőket, vagy fel is forralhatja. Egyébként az ásványvizekben is lehetnek, és kimutathatóan elő is fordulnak különféle szennyező anyagok.

2.Az autózási szokások nem változnak. Az elektromos autó inkább csak státusz szimbólumként jelenik meg, hogy „nekünk még erre is telik”. A nyugati ember nem hajlandó a legkisebb kompromisszumot sem kötni a kényelmével kapcsolatban, alapvetően mindenki vagy majdnem mindenki liberális felfogású: „Azt teszem, ami nekem jól esik, senkinek semmi köze hozzá.” Ezt a liberalizmust testesíti meg a városi terepjárók és a SUV-ok elterjedtsége is, amikor jóval nagyobb kocsikban ülünk mint amire szükségünk lenne. Arra nem gondol senki, hogy a személyközlekedés az, aminek a karbonlábnyomát a legkönnyebben lehetne csökkenteni. A teherszállítás már akkora mennyiségű koncentrált energiát igényel, hogy egy jóval nehezebb eset. A mai mezőgazdaságunk is abszolút fosszilis alapú, fosszilis használat nélkül jelen állás szerint a mostani emberi népesség kevesebb mint felét tudnánk eltartani még úgy is, hogy nem az emberek pár százaléka végezne kemény mezőgazdasági munkát, hanem a nagyobb része. (Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének hasznosak a műtrágyaigényt csökkentő vagy a talajban a szenet visszakötő és a vizet jobban megtartó eljárások.)

3.Fordítva ülünk a lovon. Szidjuk a dugókat a közutakon és ugyanígy a repülőtereken a folyton késő járatokat, illetve ezek üzemeltetőit, de arra nem gondol senki, hogy túl sok az autó és a repülőgép? A kocsihasználat nagyobb része másként is megoldható vagy teljesen felesleges, leginkább csak kényelmi kérdés. Az sem normális, hogy repülővel szállítunk többek között virágokat, primőr zöldségeket, TEMU kacatokat és sok minden mást, de a nyilvánvalóan a turisták hada jelenti a legnagyobb nyomást, ma már a buszos utak megritkultak, repülővel utazni annyival olcsóbb és kényelmesebb. Valójában azonban egyáltalán nem olcsó, mert a légi közlekedés súlyosan környezetszennyező. Én csak akkor engedélyezném a légi közlekedést alapesetben, ha a légitársaság az elfogyasztott kerozinnal egyenértékű szenet vissza megköti akár természetes úton, akár mesterséges eljárással. (Nyilván ez jól megdrágítaná a légi közlekedést.)

4.A legtöbb országban túlnyomják a gazdaságot, főként az iparosítást, hogy az államnak minél több bevétele legyen, amit többek között hadi kiadásokra is költhet. A fegyverkezés és a háborúk tovább erősítik a klímaváltozást. Mondjuk ki nyíltan, hogy meglehetősen primitív szemléletet tükröz az olcsó benzin és az olcsó élelmiszer kívánalma, hiszen ez nagyobb mértékű pazarláshoz vezet. Alapvető élelmiszerek persze legyenek olcsók (a húsok nem annyira tartoznak ide), vagy azok, amik az egészségünket szolgálják, de ha a benzin literje netán 1000 Ft lenne nálunk és a környező országokban, akkor jobban átgondolnánk a napi autóhasználatot, esetleg többen váltanának elektromos autóra. (Ráadásul ez csökkentené a kiszolgáltatottságunkat a nagy olajtermelő országokkal szemben.) Magas benzinárak esetében jogos követelmény lehet, hogy a magas adókat a kormányzatok valóban környezetvédelmi célokra használják fel, és tételesen számoljanak is el róla.

5.Rengeteg a fölösleges beruházás és építkezés, az acél- és a cementgyártás a hatalmas energiaigénye miatt is óriási környezetkárosodást okoz, és megint csak nehezen tudja nélkülözni azokat a fosszilis energiahordozókat, amelyek évmilliók alatt halmozódtak fel a földkéregben, és amiket az emberiség néhány évszázad során eléget. A Föld nagy részén a növényzet pusztulóban van, zajlik az elsivatagosodás. Nálunk sem biztos, hogy a lombhullatóink erdők nagy része fenn tud maradni a mostani formájában, és vajon milyen lelki hatással lesz vajon az emberekre, ha kopár vidéken fognak élni?

6.Szokás arról beszélni, hogy mi lesz 2030-ban vagy 2050-ben, de arról sosincs szó, hogy mi lesz a századunk vége felé vagy a következő évszázadban. A legtöbb emberi generációnak voltak elképzelései arról, hogyan fognak élni nem csak a gyermekeik, hanem az unokáik is, és általában úgy tervezték, hogy legalább olyan jól mint ők, vagy egy kicsit jobban. (Más kérdés, hogy az elképzeléseket sokféle változás keresztülhúzhatta.) A mostani generációk viszont sosem beszélnek arról, hogy mit hagyunk az unokáinknak, mit teszünk azért, hogy legalább ne legyen rosszabb nekik mint most nekünk. Mivel a lakosság átlagéletkora a legtöbb országban növekszik és a döntéshozók általában az idősebb generációhoz tartoznak, emiatt is elsikkad a jövő generációk érdekeinek képviselete. (Ezt meg lehetne fogalmazni nagyobb nyíltsággal is, de így is érti az, akinek érteni kell.)

7.Megint csak visszajutunk az egoizmus témaköréhez, ami a mai embert annyira jellemzi, korunk embere csak kifogásokat keres, másokra mutogat és másokat hibáztat. Holott a természet pusztítása nem rendszerfüggő jelenség, nem függ a kormányzatoktól. Sokan szeretnék a mostani eliteket lecserélni, de még véletlenül sem jelenik meg az a szempont ilyenkor, hogy a környezetet tisztelő elitek kerüljenek hatalomra.

8.Sokan vannak úgy, hogy a családunk valahogy majd megoldja, vagy a kormányzat, és máshol az emberek a kis kunyhóikban hadd szenvedjenek a klímaváltozás miatt, ez őt nem érdekli, mert mindig találni fog a családja számára hűvösebb fekvésű vagy légkondicionált lakhelyet. Ezt a felfogást nevezhetjük szociáldarwinistának is, valószínűleg nem tudatosan, de arra a felfogásra épül, hogy az erősebb majd úgyis túlél.

9.Érdemes időnként elővenni, hogy mennyire jól jelezte előre a tudomány akár már a múlt század utolsó évtizedeiben a globális felmelegedést illetve klímaváltozást? Azt lehet mondani, hogy az előrejelzéseik elég jók voltak, más kérdés, hogy lehurrogták őket különféle szélhámosok és bizonyos érdekcsoportok lobbistái. Amit nem tudtak még akkor, hogy mennyit fog számítani az óceánok hűtő hatása és mennyi CO2-t tudnak megkötni (eddig sokat temperált az óceán, de egyre kevesebbet tud már). Előrejelezték, hogy a gazdasági növekedés több üvegházhatású gázt szabadít fel, mondjuk Kína brutális növekedését még nem látták előre, viszont a megújulók terjedését sem lehetett belőni és az energiatakarékosabbá vált ipart sem. Viszont még arra is csak utólag, ebben az évszázadban jöttünk rá, hogy mivel a gyárkémények már nem füstölnek, a tisztább levegőben kevesebb apró szemcse árnyékol vagy veri vissza a napfényt, ami növeli a besugárzás mértékét, és talán ez a fő oka annak, hogy nagyobb a felmelegedés sebessége a vártnál. (Sok bonyolult kölcsönhatás van, amit még nem értünk, például a sarki jégsapkák olvadásának sebességét vagy a tengeráramlatok változásának hatásait.)

10.Egyértelműnek látszik, hogy a nagy szólamok, hogy 2030-ra lecsökken a globális kibocsátás és 2050-re zéró közelébe kerülhet, a sok fogadkozás mind csak egy hatalmas kamu. A klímacsúcsok látványos expók voltak, amik után nem nagyon történt semmi, az ember okozta klímaváltozás nem hogy lassulna, de még egyre gyorsítjuk is. Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy az ember természet feletti diktatúrája a végéhez közeledik, néhány évtized múlva a dolog megfordul és már a természet fog diktálni az emberiségnek, mivel a békés egymás mellett élés valahogy nem működik.

Mindenki a hozzá hasonló felfogásúakkal szeret kommunikálni, tárgyalni, egyezkedni, ami a politika világában sincs másként, ez magyarázza többek között a mai magyar kormány külpolitikájának leglátványosabb vonásait. Az ázsiai országokkal fenntartott élénk kapcsolatok mögött nem mindig vannak erős gazdasági érdekek, viszont majdnem mindig megfigyelhetők ideológiai rokon szálak. (A türk tanács például egy teljesen elvetélt ötletnek tűnik.) Irigykedve nézi a magyar kormány, hogy a keleti kultúrák egy jó részében a közösség mennyire képes az egyént teljesen a céljainak alárendelni, és a legkisebb kihágásokat is keményen megtorolni. Az ellenzéki gondolkodók egzisztenciális megsemmisítése is mennyivel könnyebb keleten, ahol a törvényhozás jóval inkább szabad kezet kap (emberi jogok kevéssé fontosak, az EU pedig nem is játszik), ezen kívül a megfélemlítésnek is nagyobb lehetőségei vannak. Kevesebb talpnyalót kell megfizetni a piszkos munkák elvégzéséért mint nálunk, ahol a költségvetésben az ideológiai harcosok fizetése több száz milliárdos tételt tesz ki. Egész médiacsoportok működnek ily módon, és közösségi hálókon is zajlik az intenzív pénzszórás az adóforintjainkból.

Térjünk vissza inkább a konkrét eredmények síkjára. Vannak pozitívak is, így például a gyermekvállalásban nálunk az utóbbi évek 1,5-ös arányszáma nem feltétlenül rossz, hiszen más országoké még ennél is jobban visszaesett, és még jobban csökkenhet a népesség létszáma mint nálunk. Kérdéses az, és nagyon messzire vezető kérdés, hogy a gyerekek főleg olyan családokban születnek-e, ahol megfelelő körülményeket tudnak számukra biztosítani és mennyien maradnak állami gondozásban vagy nélkülöző családoknál.

Azt is érdemes körüljárni, mért praktikus dolog a vezetés leválthatósága, illetve ha létezik egy egészséges rotáció a politikában. Minden kormány más csoportoknak kedvez, itt nálunk is jól látható, hogy mely csoportokat részesít előnyben és melyeket hoz hátrányba. A kedvelt csoportok több forráshoz jutnak 2010 óta és ez egy jó ideig rendben is volt, azonban akik jól jártak ők már egyre kevésbé fogják tudni a pénzeiket megfelelően hasznosítani, telítődnek az adott területen a befektetési lehetőségek. Ezért kell a kormányváltás, hogy jöjjenek új emberek új ötletekkel és ne kasztosodjon be a rendszer, ne legyen egy langyos víz, más csoportok is kapjanak lehetőséget. Mivel ez nálunk nem történt meg, ez lehet az egyik oka annak, hogy 2022 óta gyakorlatilag gazdasági válságban vagyunk. A gazdaság stagnál, az életszínvonalunk pedig csökken, mert a kormány nem fogja vissza a pénzköltéseket. A nem hatékony pénzköltések nagy része pedig egyszerűen korrupció, amikor nem az kap lehetőséget, akinek van szakértelme, hanem aki politikai vonalon a tűhöz közel van, még ha hosszabb távon tönkre is teszi az adott területet.

Más országokban, ahol a gazdaság gyengélkedett, jött egy politikai kurzusváltás, most a briteknél történt ez meg (baloldali kormány), pár éve az olaszoknál (jobbratolódás), és a legtöbb helyen nagyon változatos politikai koalíciók működnek. A változás mindig esélyt ad arra, hogy valami többlet vagy új jöjjön, az energiahordozókban szegény országokban ez biztosítja a kreativitást, a fejlődés hajtóerejét.

Itt van még egy pont, ahol érdemes kitérőt tenni, mert nagyon mindennapos és elgondolkodtató kérdés. Anélkül, hogy értékelném a magyar politikai vezetést valamilyen skálán, mert nincs is jelenleg elég információm ehhez, érdemes egy kicsit beszélni arról beszélni, hogy milyen a jó vezetés, vagy milyen a vezetés igazi létjogosultsága. Több komoly szakember megállapította, hogy a vezető típusú emberek azért olyanok, mert szeretnek másokat manipulálni. Én ezt nem így látom, illetve a jó vezetők esetében nem feltétlenül erről van szó. Inkább azt figyeltem meg személyes példákon, hogy a jónak tartott, határozott, körültekintően eljáró vezetők esetében nem a manipulációs képesség a legfontosabb, hanem gondolkodásmódjuk pozitív értelemben véve is más mint azoké, akiknek nincs ilyen vénájuk. A csapat, a közösség egészét nézik, illetve próbálják egyben látni, a csapat tagjainak a képességeit elég jól ismerik és lehetőséget biztosítanak arra, hogy kibontakoztassák, hogy igazán hasznossá tegyék magukat. Nem folynak bele feltétlenül apró részletekbe, leginkább az érdekli csak őket, hogy az adott feladat megoldódjon. Ez egy nyitottságot feltételez, nem katonás stílust ahol csak parancsok vannak, hanem lehet érvelni és meggyőzni egymást, tehát nem azért fogjuk elvégezni egy adott módon, mert „én vagyok a főnök”, hanem mert ezt a megoldást tartjuk a legésszerűbbnek. Ahol nálunk a csapat nagyban és kicsiben ez valahogy így működik, ott inkább vannak sikerek, mint ahol csak katonás vezetési stílus van és egyirányú kommunikáció. (Akiknek nincsenek megfelelő adottságaik ehhez, ők szeretnének leginkább katonás szervezetben élni, ahol nem kell gondolkodni.)

A nyájszellem is még az egyik vonása a keleti kultúráknak, legalábbis azok egy részének és a legtöbb egyházi szervezet is jól rezonál erre, az egyirányú kommunikáció és a merev hierarchiák miatt legtöbbször rokonszenvesek az egyházak számára az autoriter rendszerek. (Hasonló hasonlót szeret.) Ez megnyilvánul abban is, hogy akkor is támogatják a nagy egyházak gyakorlatilag feltételek nélkül is az autokrata vezetést, még ha például a kereszténység elvének ártanak is, akár alapelveikben, akár amiatt, mert keresztényellenes hatalmakkal kötnek szövetséget. (Azt is hozzá lehet tenni persze, hogy a kormányzatok anyagi ösztönzőkkel is hallgatásra tudják őket bírni.)

A „Magyar Péter jelenség” magyarázatát is szerintem sokan túlbonyolítják. Itt arról az egyszerű elvről van szó, hogy erővel szemben csak hasonló erő vagy erély az, ami szembeállítható, és a választók azt pontozták, hogy jött valaki, aki jóval agresszívabb mint a jelenlegi, részben megélhetési politikusokból álló ellenzék, mert manapság nem mindig a politikai korrektség vezet eredményre.

Most nyilván a kormánypárt támogatói meg vannak győzve arról, hogy itt egy bűnözőről van szó, mert ha nincs a tömegmédia hatalmas nyomása, akkor is igaz az, hogy a más politikai beállítódásúak hibáit, vétkeit és bűneit jobban elítéljük mint azt, aki velünk hasonló nézeteket vall.

Én magam is nyilván elfogult vagyok, de mivel az "asszonyverő" téma nem jött be, most a „mobiltelefonos ügy”  van folyton napirenden. Amennyire én ismerem, mivel mindig a cselekvés szándékát, indítékait kell nézni büntetőügyben, ezért nyilvánvalóan nincs szó lopásról vagy rablásról (hiszen nem akart magának egy újabb telefont), annál inkább lehet szó erős felindulásból elkövetett szándékos rongálásról. A jogászkodás ebben az eseten is tévút, a józan paraszti ész inkább követendő.

A konklúzió tehát az, hogy ne bonyolítsuk túl a politika világát, ne agyaljuk túl, mert így is sokan hajlamosak vagyunk több időt tölteni vele, mint ami egészségesnek számít. A másik véglet pedig amikor egyszerűen kimarad az a gondolkodási folyamat, aminek végén az ember a látszólag bonyolult jelenségekről saját következtetéseket képes levonni. (Nyilván az egyéni vélemények mindig mások lesznek, és ez így rendben van). A kétbites, fekete-fehér magyarázatok elfogadása és igénylése viszont már nyilvánvalóan nem azok hibája, akik a gyenge oktatási rendszer miatt vagy más okokból képtelenek ilyesmire, hanem azoké, akik nagyon jól tudják, hogy lehet az ilyen embereket hatékony módon manipulálni. Na igen, EZ már tényleg a manipulátor, nem pedig a vezető esete.

A saját büdzsém a magyar átlagnak nagyjából megfelel, viszont azt számoltam ki, hogy a fogyasztásomat tekintve 10%-nál is kevesebb lehet a nagy multicégek aránya. Ha valaki szeretné csökkenteni a függőségét a nagy multicégektől, íme néhány egyszerű recept, saját tapasztalataimat is felhasználva.

1.Keveset használjuk a kocsit

A gépkocsigyártás és az üzemanyag forgalmazás egyértelműen a nagy nemzetközi multicégek hatáskörébe tartozik. Gyalogos közlekedés, kerékpár és tömegközlekedés a legtöbbször teljesen megfelelő lehet, kevés olyan nagyon indokolt eset van, ha nem munkáról van szó, amikor a gépkocsi nem nélkülözhető.

2.Ne nézzünk tv-t

Ha a kedvenc műsorainkat, sorozatainkat nézzük napi rendszerességgel, akkor egy idő után a reklámok hatása tudattalanul is bennünk maradhat. (Nyilván a nagy cégek költségvetése a leginkább olyan szintű, hogy belefér nekik a marketingnek ez a formája is.) Emiatt nagyon célirányosan válasszunk ki egy adott filmet vagy műsort, esetleg fizetős streaming szolgáltatót válasszunk. Hasonló a helyzet a videómegosztók esetében.

3.Kevés kütyüt vásároljunk, és nem kell mindig a legjobb minőségű

Itt van például a mobiltelefon, számomra egy átlagos készülék is teljesen rendben van, mert nem olyan közegben élek, ahol ez valamiféle státusz szimbólum lenne. Majdnem ugyanazt tudják a kevésbé felkapott márkák is, és nem az a célom, hogy a telefonon éljem le a fél életemet.

4.Nem szükséges feltétlenül márkás termékeket vásárolni

Ruháktól az élelmiszereken át a különféle táplálék kiegészítőkig, mindig arról van szó, hogy a jól ismert márkák esetében nyilvánvalóan a márkanévért külön fizetni kell. Sok esetben egy kis tapasztalat birtokában már találhatunk olyan termékeket, amik ugyanolyan gyártósorokon készülnek, de mivel nincs rajtuk a márka jelzése, emiatt sokkal olcsóbbak. A felkapott márkák iránti vágy gyökere a társadalmi státusz és az egoizmus, tehát azt mutatom ki, hogy vagyok valaki, aki ezeket megengedheti, ezen kívül még az is benne van, hogy nekem „a legjobb jár”. A társadalmi közeg nagyon meghatározó lehet tehát a fogyasztási szokásainkban.

5.Van, amikor nehezen megkerülhető

Számomra ilyen például a nagy élelmiszerláncoknál történő vásárlás, ami kikerülhető ugyan, de kevésbé gazdaságos, vagy ilyen még a használt számítógépes szoftverek nagy része is. Itt azért vannak állampolgári elvárások, hogy az állami és EU szintű szabályzások kezelni tudják az ilyen oligopol vagy kvázi monopolhelyzeteket. Ennek egyik példája, hogy a nagy láncoknak előírják, hogy mennyi magyar terméket kell a polcon tartaniuk (bár vannak kétségeim, hogy ez mennyire betartható).

6.A kifinomult ízlés

Nyilván a nagy techcégek tömegtermékeket állítanak elő olyat, amik a tömegízlésnek megfelelnek. Sok példát lehet erre hozni, az egyik legközismertebb a sörgyártás, hiszen a kis sörfőzdék jobban képesek a az egyéni ízléseket lekövetni, mint a nagyok. Zenei ízléstől kezdve különféle hobbikig sok minden tartozhat ebbe a körbe.

Ezek a példák mind pofon egyszerűek, de épp azért írtam le, mert az én példám olyannyira nem egyedi, hogy nálunk a lakosság jelentős részére akár többé-kevésbé jellemzőnek is mondható. Valószínűleg amiatt is alacsony nálunk a fogyasztás, mert az emberek nagy része megelégszik a nem márkás termékekkel is, ha nem éppen az akciókat és leárazásokat figyeli. A medián fizetés nálunk eleve nagyon alacsony, a létbizonytalanságérzet miatt is óvatosabban költünk, ezen kívül még az is fontos, hogy a kevésbé jó anyagi helyzetben levő családtagokat is támogathassuk (legtöbb helyen családi kassza a jellemző).

A döntéshozók viszont nem olyan közegben élnek, ahol ez jól látható, ezért esetleg hajlamosak lehetnek elhinni, hogy nálunk is hasonló súlyú probléma a multik, a „big farma” és a „nagy techcégek” hatalma és ízlésformáló szerepe mint az USA-ban, holott a lakosság jövedelmi szintje és fogyasztási szokásai miatt ez biztosan nem így van. A nagy multicégek számára a magyar fogyasztás annyira jelentéktelen, hogy valahol a statisztikai hibahatáruk közelében mozoghat, mivel csak egy viszonylag szűk elit igényli, illetve képes megfizetni a termékeiket és szolgáltatásaikat. A magyar települések nagy részén nem is a státuszfogyasztás a legfontosabb, hanem a napi megélhetés és az anyagi biztonságérzet.

Viszont van ennek a kérdésnek még egy folyománya, méghozzá az, hogy sok problémát, amiket a nagy multicégek hatalmával vagy életünkre gyakorolt befolyásával kapcsolunk össze, teljesen tévesen azonosítunk be, mert nincs valódi ok-okozati kapcsolat, sokkal inkább csak egyidejűségekről beszélhetünk. Így például az egészséges életmód hiánya nem a gyors éttermek következménye, mert ott is sok az elhízott ember, ahol ilyenek nincsenek. A fő különbséget nem is az „ultrafeldolgozott” ételek jelentik, hanem általánosságban a feldolgozott, azaz nem nyersen árult élelmiszerek. Ha nem kimondottan főzésre való friss élelmiszert vásárlunk, akkor hogy hetekig elálljon az üzletek polcain, ahhoz tartósítószerek kellenek (minimálisan sók és cukrok), vagy hogy legalább napokon keresztül tartsa az állagát és gusztusos is legyen, ahhoz is kell állományjavító. Ezen kívül sok más összetevője is lehet az elhízásnak és az egészségügyi állapotunk romlásának.

Van, ahol a multicégek is hozzájárulnak mindehhez, de ahol nincsenek jelen vagy csak kismértékben, a modern életmódot folytató ember problémái gyakorlatilag ugyanúgy jellemzők: mindenekelőtt a súlyos környezetszennyezés, az elmagányosodás és az egészségügyi állapot romlása.

Remélhetőleg ez nem most fog megtörténni ugyan, de általában a különféle radikális mozgalmak magukban hordozzák ezt a fajta veszélyt, szinte elkerülhetetlenül vezettek és vezetnek a jövőben is össztársadalmi szintű széteséshez. (A szélsőjobb a mostani kormányokat vádolja anarchikus társadalmi viszonyok elősegítésével, de ebből nem következik, hogy ők ne idéznék elő a társadalmak szétesettségét, másfajta módon.)

Az is fontos persze, hogy nem az ördög találmánya mindez: Európa keleti felén a szélsőjobb népszerűsége eléggé érthető. Kezdjük azzal, hogy ennek a régiónak az országai nem érzik úgy, hogy ők valaminek a keleti fele, afféle „függeléke”, tehát szegény rokonai lennének, más szóval jogosultak vagyunk mi is az önmeghatározásra, a saját identitás képzésére. Így például Magyarország sem mondjuk Ausztria gyenge másolata, semmilyen értelemben nem az, hanem nagyon is karakteres ország vagyunk, viszont ehhez vissza kell nyúlnunk a régi történelmi hagyományainkhoz, ily módon viszont közel kerülhetünk az ókonzervatívokhoz, a jobboldali radikalizmushoz is. Ehhez hasonlóan a volt NDK területén szintén nem véletlenül a szélsőjobb lett a legnépszerűbb politikai irányzat. Nyugat-európai országokban eléggé nagy tömegek hasonló perspektívából látják a dolgokat, úgy érzik, hogy a rendszer perifériájára kerültek, de senki nem fogadja el alapból a „másodrendű állampolgár” szerepét. Ezért inkább a rendszer alapjait változtatnák meg, de mivel ösztönös törekvésről van szó, nem tudják és nem is tudhatják, hogy mindez mit vonna maga után.

Némi nagyképűség részemről kijelenteni, hogy én nagyjából tudom, vagy legalábbis eléggé jó sejtéseim vannak ez ügyben, de elmondják és leírják ugyanezt sokan mások is, akik professzionális módon is sokat foglalkoztak a modern kori történelmi és politikai mozgásokkal.

Most fel lehet hozni érvként, hogy az elszabadult liberalizmust egyensúlyozná ki a szélsőjobb konzervativizmusa, csak sajnos ez ily módon nem működik. Ez olyan, mintha azon kellene drukkolnunk, hogy a második világháborúban a náci németek vagy a kommunista oroszok győzzenek oly módon, hogy az egész kontinenst is leuralják. Bár ez csak egy szemléletes hasonlat akarna lenni, a helyes válasz ez esetben nyilván az, hogy egyik se legyen domináns, mert mindkettő hibás ideológia. Nem véletlen, hogy a liberálisok mindenhol törpe pártként működtek, éppúgy, ahogyan a fasisztákra emlékeztető szélsőjobbos képződmények sem voltak annyira jelentősek az utóbbi időkig. Abszolút többségük most se nagyon van még sehol, de lehet hogy pár éven belül már ők viszik majd a prímet és elég jól látható, hogy negatív ideológiaként (kreativitást nem mutató, egyszerű protest mozgalmakról van csupán szó), mit fognak eltörölni, megszüntetni. Egyébként nálunk egy szélsőjobbos ideológiát valló mozgalom van hatalmon már egy jó ideje, vagy legalábbis egyre inkább a szélsőjobb felé hajló politikát folytató kormányunk van, és nem is történt semmi „igazán meglepő”, a nálunk egyre inkább megszokottá vált fejlemények azok, amik várhatóak más országokban is.

A helyzet nagyon egyszerű, mert tizenévesen akik erős középfokú oktatáson szocializálódtak, ők megismerték a nagybetűs európai Kultúrát, és később igényük volt arra, hogy művelődjenek, utazzanak, ily módon a megtanultakat elmélyítsék. Felsorolásszerűen az alábbiakról van szó, a listát lehetne még bővíteni: ógörög racionalitás, római jogi elvek, kereszténység értékei, reneszánsz embereszmény, kulturális sokszínűség, felvilágosodás, tudományos szemlélet, amelyek egyébként egytől-egyig európai gyökerű kulturális értékek. Nyilván akik ezt egy jó színvonalú oktatási rendszerben nem kapták meg és egyre többen nem kapják meg, ők nem lesznek soha olyan polgárok, akik számára ezek a sok ezer éves értékek igazán fontosak, interiorizáltak, ergó nem nagyon lehetnek mérsékelt konzervatív felfogású szemléletűek sem. Akiknél ez az alap megvan és ehhez jön még még szociális, környezetvédelmi vagy gazdaság centrikus szemlélet, akkor lehetnek mérsékelt baloldaliak is, de mindenképp ez az alap. Aki nem ismeri fel ezeknek az elveknek az alapvető jelentőségét a közéletünkben, ő viszont lehet alapból akár baloldali szemléletű is, de mégis a szélsőjobboldalt fogja támogatni, ahogyan erre rengeteg példát látunk nap mint nap.

Ebből az is következik, hogy az európai értelemben vett kultúra, iskolázottság és műveltség, mindezt a szélsőjobb ellenségének tartja, amit a gyakorlati tapasztalatok is egyre inkább visszaigazolnak.

Sokan vannak, akik elfogadják a radikalizmus destruktív szemléletét, mert nem tudják, hogy mit veszíthetnek. Ők körülbelül úgy járhatnak, mint azok az a teheráni egyetemisták, akik az 1970-es évek végén az amerikaiak ellen az iszlám fundamentalisták mellett tüntettek, aztán jól megnézhették magukat, hova kerültek, amikor Iránban kemény iszlamista diktatúra jött létre. (Megint csak hasonlat ugyan, de szerintem a lényeget jól tükrözi.)

Tehát aki elutasítja a modernitást az tudattalanul az azt megelőző állapot mellett teszi le a voksát (nem is tehet mást, mivel az egész destruktív jellegű, nem pedig kreatív). Ami előtte volt az nem más mint a hagyomány, afféle középkorias társadalmi állapot: demokráciáról természetesen szó nincs, hűbéri rendszerek jönnek létre, akár még az állam központi szerepe is csökkenhet a helyi kis királyságokkal szemben. A nagyvárosok lassan tönkremennek, ismét faluközösségek fognak dominálni. Az olyan szövetségi rendszerek mint az Európai Unió megszűnnek, és az országok közötti kisebb-nagyobb katonai konfliktusok is fellángolhatnak a kereskedelmi kapcsolatok visszaesésével párhuzamosan.

Egy példa, ami ezek irányába mutat, hogy mivel Budapest sosem volt a magyar hagyomány valódi tartozéka, hanem a nagyváros csak mintegy százötven éves képződmény, ezért nem véletlen, hogy a szélsőjobb mindig ellenségesen állt hozzá és igyekszik tönkretenni. A helyzet olyan szinten irracionális, hogy az energiatakarékos és tömegközlekedéssel is jól kezelhető nagyvárosi lakásállomány egyre inkább lepusztul, építkezni a fővárosban alig lehet, viszont az agglomerációba tartozó települések annyira felduzzadtak, hogy az úthálózat kapacitása már nem képes kiszolgálni a személygépkocsi forgalmat. A konzervatív kormányzat az embereket próbálja rávenni arra, hogy a kistelepüléseken építkezzenek, ami azért is gond lehet hosszabb távon, mert a kistelepüléseken a házak forgalmi értéke jóval kisebb a városokban levőkhöz képest. Lényegében falu-város küzdelmére is lefordítható a paraszti gyökerű hagyomány és a kulturálisan gazdag modernitás közötti konfliktus, és itt nem is kérdéses, hogy a radikalizmus melyik oldalt támogatja.

Most nyilván nagyon sok olyasmi történik a nagypolitikában, ami ebbe a gondolatmenetbe nem illik bele, esetleg ellent is mond ennek. A hosszabb távú tendenciát nézve mégis azt kell mondanunk, hogy sokan úgy akarják megdönteni a kapitalizmust és a nyugati világrendet, hogy cserébe nem kínálnak semmit, ergó egy régebbi, jóval primitívebb állapotot állítanak majd vissza, ha úgy tetszik egy új középkort. A radikális politika jellemzője még az is, hogy teljesen elvtelenül összefog a másik radikálissal, lásd Putyin és Észak-Korea esetét, de lehetne említeni a magyar kormány belorusz kapcsolatait is. Ezen a ponton árulja el az igazi természetét, az ideológiai alapú erőszakosságát, a cél a társadalom átalakítása tűzzel-vassal, vagy inkább egy régi állapot vissza alakítása.

Nincs olyan, hogy „milyen szimpi csávók” ezek a fekete ingesek (vagy egyéb radikálisok), majd jól odacsapnak és féken tartják, kiegyensúlyozzák. Egy csodát, nagyon is ki fogják számlázni, megfizettetik az árát ugyanúgy azokkal is, akik valamiféle szimpátia alapon őket támogatták. Ez nem sportverseny, hogy kinek drukkolunk, itt a tét sokkal komolyabb, mondjuk a civilizációnk léte vagy nem léte. Na persze tudom, hogy minden változik és ez is változik, a civilizációnkra is igaz ez, de a radikalizmus a totális tévút (éppígy az összes forradalom is mind tévút volt), vele szemben mindig a fokozatos változás lehet csak megoldás. Vagy ha mégis radikális, legyen legalább tudatos, és mutassa meg, hogy hova szeretne eljutni, mi az egész igazi hozzáadott értéke.

Még egy filozofikus gondolat, hogy minden agresszív radikális mozgalom arra épít, arra az ősi hagyományra, hogy „Nincs annyi, ami mindenkinek elég.” Ez a gondolat talán ezer évekig igaz volt, viszont az utóbbi évszázadok történelme egyértelműen cáfolja. Ráadásul egy eléggé földhözragadt ideológiáról van itt szó, ami az emberi szükségletek valódi természetével nem foglalkozik. Igazából senki nem érti jól az emberi szükségletek valódi természetét, sem a liberalizmus sem a konzervativizmus, semelyik ideológia.

Sokféle módon szólhatott a szavazás az emberek szabadságvágyának a kifejezéséről. A szabadság negatív megfogalmazása, hogy mindenki azt csinál, amit akar, ami nyilvánvalóan komoly zűrzavart idéz elő, a pozitív értelmezés viszont valami olyasmi, hogy kiállni azért, hogy mások tiszteletben tartsák az autonóm létezésünk kereteit. Csakhogy a szabadságot nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, lehet szó például a „nemzet szabadságáról” is, de különféle konkrét települések, közösségek és egyének mozgásteréről, lehetőségeiről is. (A „szabadság” fogalma nagyon messzire vezet, egy közbevetett megjegyzés, hogy az mindig önkéntes áldozat, amikor valamilyen cél érdekében lemondunk szabadságunk egy jó részéről például a gyermeknevelés, vagy akár házasság esetében.)

Nem volt tisztességes lépés a kormánypárt részéről az önkormányzati választás és az európai parlamenti összevonása, mert az előbbi az utóbbi árnyékába került. Emellett gyakorlatilag mindenkinek gondot jelentett, hogy a sokféle szavazólapról kellett választani pártokat vagy személyeket, nyilvánvalóan lehetetlen volt ennyi szinttel rendesen képbe kerülni.

A szabadság egyik fajta kinyilvánítása volt az önkormányzatiság iránti határozott igény, hiszen voltak bőven olyan települések, ahol annak ellenére leszavazták a fideszes jelölteket, hogy tudták, hogy így a következő öt éves ciklusban jóval kevesebb pályázati pénzt fognak kapni. Eléggé jelentős a nem fideszes vezetésű önkormányzatok száma, általában a nem annyira szegény települések között találhatók ilyenek. A legtöbb esetben ezeket is konzervatív felfogású politikusok vezetik, rendszerint olyanok, akik nem fogadták el azt a fajta kézi vezérlési törekvést, ami a Fidesz magasabb szintjét jellemzi.

Az önkormányzatihoz képest egy másik fajta szabadságvágy kifejezése volt most az állam által tolt oligarchák és pártkatonák elleni protest-szavazatok nagy száma, amit Magyar Péter mozgalma tudott legsikeresebben becsatornázni. A Fidesz eléggé sikeresen leépítette eddig a többi jobboldali pártot, a Mi Hazánk kivételével, ami kicsit szókimondóbb, de politikai irányvonalát tekintve nem nagyon különbözik tőle. A komoly politikai elemzők ezt nyilván alaposan ki fogják tárgyalni, hogy a lengyelekhez hasonlóan nálunk is szükség van egy erős mérsékelt jobboldali pártra, ami valós kormányzati alternatívát kínál a radikálisok korrupt, parancsuralmi rendszerével szemben. Lehetséges, hogy a Tisza Párt képes lesz ezt az alternatívát megteremteni, ez még egyelőre nyitott kérdés. (A szokásos karaktergyilkosság úgy tűnik, kudarcot vallott, ahhoz túl gyorsan jöttek fel.)

A pártok szerinti megoszlás alapján a régiónkban közel 50-50% a radikális jobboldal és a mérsékelt politikát folytató (jobb és baloldali) pártok között a szavazatok megoszlása. Hogy ez nálunk nem úgy van mint a szlovákoknál vagy a lengyeleknél, hanem 12-9-es arány jött ki az EU választásokon, ez jól jelzi az állami propaganda súlyát. Orbán kampányának hatására sokan elmentek szavazni ismét amiatt, mert úgy érezték, hogy „veszélyben a haza”. Úgy tudták, hogy ez a választás is (mint eddig mindegyik) a leginkább sorsdöntő, holott egyáltalán nem volt az, nem volt igazán komoly tétje.

Az világos, hogy a szélsőjobb nálunk is egy feudális világot hozna vissza egyre inkább, ahol egy szűkkörű arisztokrata réteghez kerül a vagyon és a hatalom túlnyomó része, - ez az amit az átlagosnál tájékozottabb és képzettebb állampolgárok már nem hajlandóak elfogadni.

Jelen állás szerint Orbán szénája nem áll jól Európában, bár megszoktuk, hogy az ilyen helyzetekből is valahogy jól tud kijönni. Az a Leyen, akit fő ellenségként kiplakátolt, úgy tűnik, hogy most erős pozícióba kerülhet, mert pártja megnyerte a választást és nem fog feltétlenül rászorulni a 11 fideszes képviselő támogatására. Vajon melyik pártcsaládba fog bekerülni Orbán csapata, miután ismét elmaradt a szélsőjobb nagy áttörése, hol látják majd szívesen?

Az is előfordulhat a közeljövőben, hogy országunk de facto nem lesz a NATO tagja, hiszen az orosz irányban történő elkötelezettségünk a tagságunkat egyre inkább lehetetlenné teszi.

Az sem kizárt, hogy de facto nem leszünk az EU rendes tagja sem, nem kapunk szerepet sem a parlamentben, sem a bizottságokban, a támogatások egy részét visszatartják, esetleg még bizonyos esetekben a szavazati jogunkat is megvonják. Jelenleg az Ázsiai Unió felé közeledünk, volt már egy ehhez hasonló nem túl régen, azt Szovjetuniónak hívták.

Nem tudjuk, hogy meddig tudja még eladni Orbán a „békepártiságát”, amikor például balkáni konfliktusokban egyáltalán nem az, mindenhol élezi a konfliktusokat, nem pedig a kompromisszumok híve. (Az egyértelmű, hogy minden épeszű magyar politikai vezető amellett van, hogy kimaradjunk az oroszokkal szembeni konfliktus kiélezéséből, csupán Orbán hangoztatja ezt messze a legnagyobb elánnal.)

Mindez persze csupán egyfajta értelmezés és mindenki a saját szája íze szerint fogja értelmezni a választási eredményeket, hogy úgy érezze, hogy neki lett igaza.

Viszont ha a következő esedékes választás eredményét kellene megtippelnem, akkor azt mondanám, hogy két év múlva vagy elmarad, vagy pedig minden valamennyire esélyes ellenzéki politikus indulását kizárják, nem akar majd a kormány semmilyen kockázatot vállalni, ennek folytán akár orosz/belorusz típusú kimenet is lehetséges.

2022-ben az orosz-ukrán háború kitörését követő hónapokban Orbán igen meggyőző stílusban lépett fel a béke elkötelezett védelmezőjeként és az akkor egységesnek mondható ellenzék nem értette, honnan jött a derült égből az a nagy vereség. Most pontosan ugyanezt a trükköt próbálja eladni a szavazópolgároknak, az eredményesség egy hét múlva kvantitatív módon lesz mérhető. Mivel a Margitszigeten sok ezer ember előtt elmondott beszéde nem csak arra lehet alkalmas, hogy a híveket mozgósítsa hanem arra is, hogy az ellene szavazókat elbizonytalanítsa, ezért, kizárólag ebből az okból érdemes rávilágítani arra, hogy hol lóg ki az a bizonyos lóláb, azaz a patás a szavak közül. (Minthogy minden indulatokra építő demagógia csakis ördögi lehet.)

Sokaknak kínszenvedés lenne egy ilyen stílusú beszédet hallgatni, de el is olvashatjuk pár perc alatt a miniszterelnöki portálon. Ajánlom, mert tanulságos.

Igen egzaltált stílusú beszéd, szinte az eszelősség határáig elmegy. Fanatizálja a hallgatóságát. Az elmondottaknak úgy a 70-80%-ával együtt is lehet érteni, a profi demagógia mindig úgy működik, hogy frappánsan megfogalmaz olyan gondolatokat, amikkel a legtöbben teljes mértékben egyetértünk, viszont hozzátesz olyan félmondatokat, amik erős csúsztatások, leegyszerűsítések, akár még a rágalmak kategóriájába is eshetnek.

1.A „békeharc” paradox kategóriája jut az eszünkbe, és itt is a stílus és a tartalom szöges ellentétben áll egymással. Mozgósító célú beszédről van szó mindenképpen, ez a politikai stílus nem elsimítani akarja az ellentéteket, hanem kiélezni, egyébként is jellemző rá, hogy folyamatosan szítja a feszültségeket igen manipulatív módon, erre sok példát lehetne hozni bel- és külpolitikában egyaránt.

2.A legnagyobb csúsztatás, hogy az Európai Uniót olyan szervezetként próbálja beállítani, ami katonákat küldene Ukrajnába. Az EU-nak természetesen ilyen jogosítványai nincsenek és soha nem is voltak, az ilyen jellegű döntések az egyes tagállamok hatáskörébe eshetnek. Láttam olyan politikai hirdetést, hogy „Anglia háborúpárti”, holott egyrészt ilyen ország nincs is, másrészt az Egyesült Királyság már rég nem tagja az EU-nak. Az EU parlamenti választásoknak nincs lényeges hatása az orosz-ukrán háborúra, annál is inkább mert az állam- és kormányfők a javaslatokat bármikor megvétózhatják (ezt is tette a kormányunk bizonyos esetekben).

3.Az ellenfelet a földbe döngölni és megsemmisíteni, ez nem a demokráciák jellemzője, sokkal inkább az autokráciáké. Egy belorusz elnök szokott csak azzal dicsekedni Európában, hogy szinte minden szavazó őt támogatja, a túl nagy siker mindig gyanús. Természetesen nem igaz, hogy a többi párt háborúba akarja vinni az országot, bár ha folyton-folyvást ezt hallja az egyszeri választópolgár, akkor egy idő után hajlamos elhinni. Ez tipikusan a „ki tudja, a mostani rosszat legalább ismerjük” jellegű kishitű magatartás kategóriája.

4.A Nyugat részei vagyunk. A magyar életszínvonal elérte a portugálokét és meghaladja a görögökét, gazdasági és kulturális értelemben is egyértelműen részei vagyunk az általunk annyit kritizált „nyugatnak”. Nem törvényszerű, hogy a németekhez és az osztrákokhoz kell viszonyítanunk magunkat, ott vannak például a csehek vagy a szlovénok, akik semmi különöset nem csináltak, nincs náluk kultúrharc és mégis elérték mára a spanyol életszínvonalat. A „nyugattal” szembeni kritika ergó mindig ránk is vonatkozik.

5.A brüsszeli bürokrácia megszüntetése lényegében az EU szervezetének megszüntetését jelentené. Nem először céloz erre Orbán, sőt a politikájával szisztematikusan törekszik is rá. Nagy szervezetről van szó, ami tényleg bürokratikus működésű és talán unalmas is, de nincs és jelenleg nem is lehet működőképes ésszerű alternatívája.

6.Sorolhatnánk tovább a csúsztatásokat, amik más politikai szereplők lejáratásáról szólnak, de ezek teljesen közismertek. Az önkormányzati választásokról nem esett most szó, de remélem, hogyha az én lakóhelyemen netán a baloldal nyer, akkor nem fogja megtámadni a szomszéd településeket... Ugye milyen bizarr ez az egész?

Gyakorlati kérdésekről nincs szó a magasröptű beszédben. Például arról, hogy mi lesz akkor, ha az ukrán hadsereg netán kapitulál, vajon hagyni fogja a többi európai ország, hogy az orosz hadsereg Ukrajna teljes területét megszállja? Különösen érdekes lesz a lengyelek, románok, baltiak és más, az oroszok szomszédságába kerülő országok reakciója.

Arról sem esik említés, hogy az orosz és belorusz csapatokat kizárták gyakorlatilag az összes jelentős sporteseményről, a foci EB-n sem vehettek részt már a selejtező szakaszban sem. Kétséges az is, hogy lesznek-e egyéni indulóik a párizsi olimpián. Érdekes módon nem nagyon ágált senki ez ellen a döntés ellen, valahol mindenki jogosnak érezte.

Sajnos úgy tűnik, hogy a történelmileg jól bevált orbáni propaganda továbbra is működőképes, nem látni azt a hangulatot, ami aktívan ellene fordulna, felháborodna ettől a hangnemtől, esetleg lehurrogná. Egyre nagyobb felhatalmazást kér és teljesen szabad kezet is a választópolgáraitól, és jelenleg nem látszik semmi jele sem annak, hogy ezt ne kapná meg június 9-én. (Nevezhetném ezt a mentalitást másként is, sokkal durvább szavakkal, de nem vagyok az a harcos típus, amilyen például Magyar Péter.) Ilyenkor a vesztésre álló csapat hívei azt szokták mondani, hogy „Ébresztő!” Csak sajnos ez nem játék, sokkal komolyabb tétek vannak, a választópolgárok pedig nem akarnak felébredni. De hátha vannak, akik mégis.

Szerintem érdemes erre egy kísérletet tenni, mert kampánytémaként feljött a szélsőjobb részéről, hogy például az EB elnökének von der Leyennek a vakcinabeszerzése teljesen szabálytalan volt. Az EU ügyészsége indított is eljárást feljelentés alapján, valószínűleg elmarasztaló ítélet is fog születni, hiszen az eljárás valóban szabálytalan volt, viszont – ahhoz tudnám hasonlítani, hogy adott esetben úgy döntök, hogy átlépem a záróvonalat, de nem okozok balesetveszélyt, sőt akár még lehetséges balesetet is előzök meg ezzel. Ilyen alapon von der Leyent valószínűleg nem fogják teljesen elmeszelni amiatt, mert önkényesen járt el, hiszen a döntése inkább jó volt mint rossz.

Szorítkozzunk a tényekre és hagyjuk a feltételezéseket. A döntéshozók, a politikai vezetők a járványkezelés során azokra az információkra támaszkodtak, amik elérhetők voltak és nem pedig azokra, amik az adott pillanatban nem léteztek, vagy csak különféle homályos feltevések szintjén.

Az is fontos, hogy a döntéshozó inkább pesszimista kell, hogy legyen, például akkor is evakuáltathat egy települést, ha csak van egy kis esélye, hogy súlyos természeti csapás érheti, vagy elrendelheti a biztonsági öv használatát akkor is, ha nagyon ritka esetben kell csak, hogy a funkcióját betöltse.

A „mi lett volna ha” forgatókönyvekkel sem sokra megyünk, bár azt elég pontosan lehet tudni, hogy mit okozott a járvány terjedése azokban a városokban, ahol nem hoztak ellenintézkedéseket. (L. 2020, Milánó.)

2021-ben miközben ment a vita nálunk és sokfelé, hogy kell-e vakcina vagy nem, a világ sok országának legnagyobb gondja épp az volt, hogy nem jutottak hozzá a védőoltásokhoz, mert a gazdag országok felvásárolták előlük.

Kis vakcinatörténet: Ringbe szállt a kínai Sinopharm, az orosz Szputnyik valamint az Astro-Zeneca és mások is, ezek azonban eléggé hamar kiestek a versenyből. Nem voltak elég hatásosak és/vagy több komoly mellékhatásuk volt, de leginkább amiatt, mert emlékeztető oltásra sem voltak alkalmasak, így lényegében két versenyző maradt a porondon. Ezek megint csak tények.

A Pfizer és a Moderna amerikai gyártók termékei ugyanolyan elven működnek és lényegében ugyanolyan mellékhatásokat váltva ki. A Moderna a magasabb hatóanyagtartalma miatt valamivel hatásosabb, azonban a gyártási kapacitása is kisebb mint a Pfizeré volt. Most azt a céget támadják leginkább a szélsőjobberek a Pfizert, amelyik a legnagyobb lehetőséget biztosította az oltásokhoz. Tehát az kapja az ütéseket, amelyik a lehető legtöbbet tette a járvány elleni küzdelemben - nem mellesleg Karikó Katalin jóvoltából, aki nem érdemtelenül kapott Nobel-díjat.

Az is tény, hogy vannak, vagy inkább lehetnek ezeknek az oltásoknak is komoly mellékhatásaik, de ez gyakorlatilag minden gyógyszerre hasonló mértékben igaz, emiatt a gyártók hosszú listát mellékelnek a lehetséges mellékhatásokról, és előfordul olykor az is, hogy az elhanyagolhatónak tűnő mellékhatás valószínűségét a gyártók alábecsülik. A tiszta víznek gyakorlatilag nincs mellékhatása, viszont hatása se nagyon a betegségekre. Emellett még azt is ténynek lehet tekinteni, hogy az összes alternatív szer, ami felmerült a sajtóban mind kamunak bizonyult és teljesen hatástalannak a COVID megelőzésében és kezelésében.

Az is tény, hogy a legjobb oltások is csak pár hónapos, átmeneti védelmet adtak, viszont az időtényező ez esetben sokat számít, és segített abban, hogy az emberi szervezet is lassanként kezdjen hozzászokni a vírushoz, bár ez már egy kicsit spekulatívnak mondható állítás. Mindenesetre jelenleg úgy tűnik, mintha a COVID napjainkra gyakorlatilag ugyanolyan vírus lett mint a többi.

Még egy tényező, ami nem mellékes, hogy az oltás a legtöbb esetben önkéntes alapon történt. Nem is volt szükség arra, hogy mindenkit beoltsanak, és konszenzus van azon a téren is, hogy mindenki el is fogadja mások ezzel kapcsolatos döntését minden gond nélkül. Viszont volt legalább döntési helyzet, és ez nem mellékes tényező. Egyértelmű, hogy kellenek oltatlanok is nagy számban, a különféle hatások is így jobban láthatók.

A szélsőjobberek azonban csak szervezetünk természetes védelemében hisznek, általában a szociál darwinizmus hívei, „az erősebb úgyis túlél” alapon. Van ebben is valamennyi igazság, de ez a járványok esetében egyáltalán nem biztos, hogy így van, sőt nem is bizonyítható (hiszen egy önmagát indokló állításról van szó). Ugyanezt a cirkuszt mindig eljátsszák, amikor oltásról van szó, a H1N1 közismert nevén madárinfluenza esetében is ezt láthattuk. Ezzel együtt a véleményük és álláspontjuk vállalható lehet adott esetekben, hiszen egyéni döntésekről van szó, viszont az is egyértelmű, hogy teljesen inkompetensek a járványok megítélésében. Olyan „szakértőket” hallgatnak, akik ahelyett, hogy a terület valódi szakértőivel vitatkoznának, a laikusokat hülyítik.

A gyermekek kötelező védőoltásainak esetében valóban felmerülhet sok kérdés, a szakértők esetleg felülvizsgálhatják a jelenlegi gyakorlatokat és változtatásokat javasolhatnak, de ez még önmagában nem elégséges alap arra, hogy megtagadják a gyermekek oltását (jogos alap lehet mondjuk az egyéni érzékenység.) Ismerik-e ők például a TBC történetét és a járványos gyermekbénulásét?

Az is egy szempont, hogy lehet ugyan beperelni a különféle gyártókat, kártérítést is lehet kapni, de ennek csak az lesz az eredménye, hogy a gyógyszerek árai emelkedni fognak, és másokkal fogják kifizettetni. (Esetleg az új gyógyszerek fejlesztése is leállhat a nagy kockázatok miatt.) Éppúgy terítik el a gyártók is a költségeiket, ahogyan a gyógyszerészek is a vényköteles termékek alacsony haszonkulcsát azzal kompenzálják, hogy a nem vénykötesekre magasabb árrést tesznek.

Rengeteg etikai kérdés, életmódbeli és filozofikus kérdés merülhet fel a gyógyszerekkel, vakcinákkal kapcsolatban, azonban ezeknek a megfogalmazására az indulatos és harcias szélsőjobb alkatilag képtelen. A COVID vakcina és a a járványkezelés például formailag hasonló a „váltóállító dilemmához”. Az is jól látható például, hogy a fiatalok hoztak áldozatokat az idősebb generációk érdekében, ami megint nem magától értetődő, a gyerekek szociális kapcsolatai és oktatásuk színvonala volt az egyik ára annak a járványkezelésnek, amire – és ez sem véletlen,- gyakorlatilag minden európai ország nagyon hasonló eszközöket használt.

Lehetne beszélni többek között még a kínai járványkezelés módjáról, ami sokkal szigorúbb mint az európai és arról is, hogy a vírus nagy valószínűséggel kínai laborból szabadult ki. Kína azonban most politikai okokból egy kicsit tabutéma, nem fér bele semmiképpen a szélsőjobb nyugatellenességébe.

Amiről még beszélni kellene az a magyar kormány lélegeztetőkép beszerzése volt, ami nem csak szabálytalan, hanem egyértelműen hibás döntés is volt. Adófizető milliárdokat költöttünk el drága és gagyi berendezésekre amiatt, mert aki beszerezte őket, nem volt tisztában a lélegeztetőgép pontos fogalmával. A különbség itt abban van, hogy Brüsszelben megtörtént a feljelentés, még nálunk elmarad a felelősségre vonás – ami nagyon tipikus eset és a hazai etikai normák alacsony szintjét mutatja.

Elvileg nincs nagy tétje számunkra az EU választásnak, hiszen a súlyunk lakosságarányos, ennél fogva eléggé kicsi a szervezetben. Ennél is fontosabb, hogy most az Európai Parlamentet választjuk meg, viszont az Európa Tanács nélkül, ami az egyes államok miniszteri szintű képviselőit jelenti, a Parlament nem nagyon képes lényeges döntéseket hozni. Ennélfogva nálunk leginkább a választások szimbolikus jelentősége a fontosabb, a szavazatok megoszlása talán leginkább egy visszajelzés lehet a kormányunk politikájának a támogatásával kapcsolatban.

 Nemzetállamok Európája

 Mivel a végső döntéshozó az Európa Tanács, ez is bizonyítja, hogy a jelenlegi rendszer lényegében nemzetállamok Európája, például a közös határozatokat csak egyhangúlag hozhatják meg a tagállamok illetve a minősített többség elve is gyakran érvényesül. Nagyon kicsi az esély arra, hogy a rengetegféle nemzetállami érdeket felvállalni próbáló Unió elmozduljon a jelenleginél nagyobb politikai egység felé, gyakorlatilag semmi nem mutat ebbe az irányba.

 EU szkeptikusok nem csinálnak semmit az EP-ben?

 Én legalábbis nem tudok róla, hogy tevékenyen hozzájárultak volna az EU működéséhez. (A Fidesz lehetséges, hogy nem is annyira EU szkeptikus a színfalak mögött, mint amennyire a kormányzati propaganda mutatja, ez egyfajta kettős beszéd is lehet.) Nagyon konzervatív párt eleve nem is támogathatja az EU szervezetét, mert a hagyományban nem létező fogalomról van szó és számukra csak az valódi, ami valamilyen módon a hagyományban gyökerezik. (Ha pedig EU nem létezhet, akkor csak valamilyen háttérhatalom hozhatta létre.) Mivel a nacionalizmusnak ez a fajta államszövetség mindenképp határt szab, emiatt sem lehet más céljuk, mint az EU politikai szervezeteinek megszüntetése, és pénzosztogató, adminisztratív szereppé degradálása.

Mit vár a Fidesz a törzsszavazóitól?

Nagyon fontos, hogy a fő szavazóbázisát érzelmileg azonosuló szavazók jelentik, a propaganda érzelmi alapú mozgósításra épít. A hatás az érzelmekre mindig fontos tényező, és azt lehet mondani, hogy az ellenzék eddig nem nagyon volt erre képes, és talán Magyar Péter az első, aki képes érzelmi töltetet is adni a mondanivalójának.

A Fidesz törzsszavazóiról ennek ellenére nem lehetne azt mondani, hogy a magatartásuk ne lenne racionális. A „mozgósítás” valódi jelentése, hogy most a vezér azt kéri tőlük, hogy fejezzék ki a hálájukat azáltal, hogy leadják rá a szavazatukat. A hála kifejezése egyébként lehet egy teljesen rendben levő kérés is, de emellett még félelemkeltés is legalább annyira hangsúlyos a kampány során. Egy vezérelvű rendszerben mindkét fajta ösztönző jól is működik, feltéve persze, hogy a morál is megfelelő. A béke és háború kérdésére nem is érdemes külön kitérni, mert itt is az a helyzet, hogy logika helyett az érzelmi befolyásolás a meghatározó, holott nem kérdéses, hogy esetleges katonai konfliktusban országunk semlegessége abszolút kívánatos, és egyben kivitelezhető lépés is lenne, nem is mi lennénk az egyetlen ebben a sorban.

Új szövetségi rendszerbe kerültünk

De Jure ugyan nem, de facto azonban el lehet mondani, hogy csatlakoztunk Szerbiához az orosz-kínai tengely támogatásában. Gazdasági téren, politikailag és az információk megosztása terén megerősödött ez az irány, a keleti orientáció ma már meghatározóbb számunkra mint az európai politikai szövetség, ami egyre inkább már csak a papírokon létezik. Az Orbán-rendszer jellege, felépítése alapján mindig jobban megtalálta a közös hangot a kelet-európai diktátorokkal mint az európai demokráciákkal.

Európa: kulturális kérdés is

Nagyon kevesen tudjuk, hogy mit jelent az európai kultúra, egyszerűen mert hozzászoktunk. Egyébként címszavakban elég jól összefoglalható. Görög racionalitás, római jog, keresztény valláson alapuló etika, humanizmus, felvilágosodás, romantika, kifinomult ízlés, versengő nemzetek, versengő eszmék, demokrácia, szociális érzékenység, szólásszabadság, a magánélet védelme stb., ezek más földrészeken általában nem ennyire jellemző értékek. Nagyjából az iskolázottság függvénye, hogy kinek mit mondanak ezek a fogalmak és mennyire fontosak a számára.

Nyilván én magam elfogult vagyok, hiszen sokan jól elvannak a hagyomány világában és az ennek megfelelő életmódban is. Amellett persze, hogy az egyik lábbal Európában, másik lábbal keleti szövetségekben lenni, ez országunk számára kézzelfogható gazdasági előnyökkel is járhat.

A kontrollálatlan magyar állam sokat költ

Hatalmas összegeket költ az állam stratégiai célokkal, presztízsberuházásokra és a kedvenc vállalkozói körének megerősítésére is, és mivel ezen a téren az EU némi kontrollt jelent (pénzek elszámolása, versenyfelügyelet, jogállamiság számonkérése stb.), ez a kormányunkat nyilván mindig zavarni fogja. Belső kontrollja azonban nem nagyon van a pénzek elköltésének. Az is érdekes kérdés, hogy habár a tanárok fizetésemelését az EU megtámogatja, ez viszont pénzügyi értelemben egyáltalán nincs rendben. Mi történne akkor, ha a következő évben az EU nem adná meg a támogatást, akkor a tanárok fizetését lecsökkentenék? Nyilvánvaló, hogy az EU pénzekkel nem béreket, sokkal inkább projekteket kell finanszírozni meghatározott célokkal.

Tét nélküli önkormányzati választások?

Az önkormányzati választások egy kicsit háttérbe szorultak, igazából nem volt tisztességes lépés a kétféle, teljesen eltérő célú és logikájú választást összevonni (nincs is erre ésszerű indok). A települési önkormányzatok esetében a vezetőség személyi összetétele, illetve hogy a munkájukkal a lakosság mennyire elégedett, az elvben fontosabb lehet mint a pártszimpátiák. Valójában viszont a Fidesz számára nem létezik ilyen, hogy „önkormányzatiság”, mert egy hierarchikus, katonás módon szervezett döntési rendszerben gondolkodnak. Ebben a logikai rendszerben a legfontosabb a párthűség, mivel fent dől el az leginkább, hogy ki kaphat pénzt és mire költheti. (Szerencsére nem mindig ez a logika érvényesül, különféle okokból kifolyólag.)

Megszorítások a választások után

Az is nyilvánvaló, hogy a költségvetés bevételeit növelni kell és a választások után a lakosság sem maradhat ki a sorból. Energiaárak emelése, adóemelések, támogatások megvonása és sok minden terítékre kerülhet, főként olyasmi, amit eddig a választásokra való tekintettel halasztott el a kormány. Ez nálunk minden választás után rendre megtörténik.

A sorkatonaság kérdése

Mivel az egyes államok növekvő fenyegetettséget érzékelnek, ezért a fegyverkezés Európában is egyre nagyobb mértékű lesz, ami sajnos egy öngerjesztő folyamat, hiszen mások ezt fenyegetésként érzékelhetik. A hadiipar felpörgetése mellett az egyes államok valószínűleg növelni akarják majd a katonai szolgálatot teljesítők számát, ami nálunk is várható lesz, ha nem sorkatonasággal, akkor majd különféle kedvezményeket biztosítva. Egy teljesen rossz példa erre, ha a katonai szolgálat plusz pontokat jelent az egyetemi felvételin, hiszen a ponthatár éppen arra való lenne, hogy kiszűrje azokat, akik számára az adott egyetemen a nappali tagozatos oktatás nem testhezálló és nincs meg a megfelelő affinitásuk hozzá.