A talajélet lehet ugyan gazdagabb a kíméletesebb művelési módnak köszönhetően, de az a fajta felfogás, hogy ne bolygassuk a „szent anyaföldet”, erős érzelmi töltésű giccses túlzásokba esik.

Egy híres kisfilm ugyan bemutatja, hogy az erdő talaja milyen nagyon gazdag a szántóföldekhez képest, az erdőben azonban gyakorlatilag semmi ehető nem terem a számunkra, kivéve az esős időszakban megjelenő gombákat. Az erdőben nagy valószínűséggel éhen halnánk.

A kiskertek példáját véve én magam is kíváncsi vagyok, hogyha a talajt szentnek tartjuk és egyáltalán nem bolygatjuk, se nem ássuk fel, se nem rotáljuk, akkor hogyan fognak jó termést adni a laza talajt igénylő gyökérzöldségek és a burgonya? Már pedig ezek a kiskertek talán legfontosabb növényei azzal együtt is, hogy a kiskert sem képes biztosítani senkinek a szükséges tápanyagmennyiséget, csak kiegészítő szerepe van a szántóföldek mellett. (Nem beszélve arról, hogy a saját kiskert legtöbbször csak akkor nyereséges, ha zéró bérköltséggel számolunk, a nagyüzemi technológiákkal szemben. A legtöbb zöldségnövényt már üvegházakban termelik, olykor nem is talajon, de ezek tápanyagtartalma is megfelelőnek mondható.)

Az ember nem természetes jelenség, sem a fejlődésünk, sem a házaink formája nem az, én legalábbis nem szeretnék barlangba visszaköltözni, tudomásul kell venni, hogy az ember mindenhol megváltoztatja a környezetét, ahol él, és ez már az ős idők óta így van.

A talajok kimerülése jelen formájában egy mítosz, a talajlakó organizmusok életét és a növények fejlődését korlátozó fő tényező manapság nem a tápanyag, hanem a víz, megfelelő nedvesség hiányában minden leáll. Az viszont igaz, hogy kíméletes talajműveléssel több víz fog a talajban maradni, tehát az a fajta gyakorlat, hogy folyton forgatjuk a talajt és fedetlenül hagyjuk lehetőség szerint, ez igencsak kerülendő, mert a mai klímánk mellett valóban kevesebb csapadékot tart vissza.

Ezzel szemben olyasmi nem létezik, hogy „a talaj”, nagyon sokféle talaj van az országban és nagyon sokféle klíma, teljesen mások a csapadék viszonyok az Alföldön és a Dunántúl dél-nyugati részén, ezek eltérő megközelítést igényelnek. Nem beszélve arról, hogy vannak homoktalajok és vannak jóval kötöttebbek is, amelyek vízgazdálkodása teljesen más. (Én magam is foglalkoztam egy időben talajkutatással.)

A szántóföld valóban sok esetben „ökológiai sivatag”, a talajélete nagyon szegényes, aminek egyik fő oka a lecsökkent szerves anyag tartalma. Ez már több mint ötven éve így van, a modern mezőgazdasági technológiák megjelenése óta, de továbbra sem ez határozza meg a termőképességet. A régi szocialista mezőgazdaság, amire annyira büszkék voltunk, a talajainkat agyonművelte és észszerűtlenül sok műtrágyát használt, vegyszerezés akkoriban is volt már, csak a mainál durvább hatású, jóval mérgezőbb szerekkel. Azóta a terméshozamok a precízebb művelés és a növényfajták nemesítése miatt inkább nőttek mint csökkentek, alacsonyabb műtrágya felhasználás mellett is.

A talajok védelmére egyik környezetbarát megoldás, ha erdős-bokros részeket hagyunk meg a szántók között, a gyengébb minőségű szántókat pedig visszaalakítjuk gyepes területekké. A másik, hogy takarónövényt vetnek, ami később a maradványaival is gazdagítani fogja a talajt, ezen kívül a szántást lehetőleg mellőzzük (a kiszáradásra hajlamos területeken).

Mindez nem fogja megoldani a monokultúra problémáját, sőt a kalászos gabona még inkább monokultúrává válhat, amint a vízigényes kukorica kezd kiszorulni. (Igaz, hogy jöhet helyette hosszabb távon a cirok is.) A tavaszi vetésűek mint például a borsó terméshozama igen bizonytalan, az utóbbi évekre jellemző volt a tavaszi szárazság, nagy szántóföldi területek öntözése pedig még tovább csökkentené a talajvíz szintjét.

A talaj gyakoribb forgatása gyomirtó szerepet is betölt, viszont ha nem forgatjuk olyan gyakran, akkor is kell a gyomokkal kezdenünk valamit, az olyan erős hatású gyomirtó szerek mint például a glifozát felhasználását nem tudjuk csökkenteni ezzel a műveléssel, bárhogy is szeretnénk. (A mechanikus gyomirtás hatásfoka jelenleg jóval gyengébb.)

Ezen kívül a műtrágyaigény se nagyon csökkenthető, mert több tápanyagot veszünk ki a földből (főként nitrogént) mint amit visszajuttatunk vagy amit a talajok természetes módon vissza tudnak kötni. Ha a fosszilis források megdrágulnak, akkor majd másfajta megoldásokat kell keresni, lehet hogy a szennyvízből kell majd visszaforgatni a tápanyagokat. A mérlegnek mindenképp egyensúlyba kell kerülnie, amit kiveszünk a talajból azt valahogy vissza is kell juttatni.

Úgy látom, hogy visszajött a felfogásunkba a rég megcáfolt, misztifikáló flogiszton elmélet, ami arról szólt, hogy az anyagok égésekor valamilyen láthatatlan, titokzatos összetevő távozik, most is hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ami természetes és érintetlen, az tartalmaz valamilyen nem megfogható „isteni” többletet, ha ki akarom sarkítani az a naiv és tudománytalan felfogás jelenik itt meg, hogy „az isten által teremtett világ” eleve magasabb rendű mint amit az ember mesterségesen létrehozhat.

Teljesen felesleges misztifikálni, mindebből annyi igaz, hogy a komplexebb ökoszisztámák a talajban is nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek, jobban tolerálják a szélsőséges körülményeket, így például a vízhiányt, a tápanyagokat is tovább képesek tárolni.

A természetesnek azonban vannak korlátai is a talajművelésben, éppúgy ahogy az erdőségeinkben is folyik fakitermelés, turizmus, vadgazdálkodás, az jó ugyan, ha az erdők egy része teljesen érintetlen marad, de csak egy kisebb része lehet ilyen. Az ember alapvetően önző lény és a természetet akkor óvja meg, ha (ritka esetben) belátja, hogy ez a saját érdeke vagy (gyakoribb esetben) ha rájön, hogy úgysem tud vele mit kezdeni, hiába kínozza a gyenge termőképességű területeket.

Az ember tehát képes rá, hogy természetesebbé alakíthassa a környezetét, de ennek megvannak a korlátai, a jelenlétünk eleve kizárja, hogy teljesen természetes viszonyok jöhessenek létre bármilyen téren.

Nemrég jelent meg egy könyv egy olyan feltevéssel, hogy a Amerikában az ipari ólomszennyezés és a sorozatgyilkosságok között összefüggést lehetne megállapítani. Ez mindenképp egy túl meredek, aligha hihető hipotézis, viszont gondolatébresztésre is jó: mi a helyzet akkor, ha a nálunk is tapasztalható számos viselkedési zavar és különös anomália mögött olykor ólomszennyezés vagy másfajta, erős környezeti ártalmak állnak? A különféle szennyezők, egyéb környezeti hatások a biokémiai folyamatok megváltozása révén sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak az agyi működésekre is, mint a legtöbben gondolnák. (Például egészségtelen élelmiszereknek is lehet ilyen hatása, mindenekelőtt az ultrafeldolgozott termékeknek, de akár még az olajos sülkrumpli túlzott fogyasztása is okozhat enyhébb mentális betegségeket.)

Az ólomnál maradva és a fővárosra koncentrálva kétféle szennyezőforrás is érhette a nagyváros lakóit: a régi építésű házak vízvezetékeiből jelenleg is kioldódhat, valamint az ólommentes benzin kivezetéséig (a múlt század végéig) a forgalmas belváros levegőjéből is belélegezhették ezt a fémet, sőt különféle festékekben, játékokban is előfordult a legutóbbi időkig, mostanában szerencsére már csak elvétve.

Az ólommal egyébként foglalkoztam valamikor és emlékszem arra, hogy egyáltalán nem reaktív fémről van szó, ami csak akkor kerül be az emberi szervezetbe, a vérkeringésünkbe, ha viszonylag nagy mennyiségben, tartósan van jelen a környezetünkben, viszont nehezen is ürül ki és tartósan felhalmozódhat egyes szervekben. Nem véletlen, hogy az ipari technológiákban más nehézfémekhez hasonlóan az ólmot is ahol csak lehetett már lecserélték kevésbé káros anyagokra.

Az ólom káros hatásai sokrétűek, mivel egyes enzimekbe beépülve gátolhatja azok működését, főleg a gyermekek szellemi fejlődésére van kimutatható negatív hatással, de vitaminhiányt, fáradságérzetet is kiválthat felnőttek esetében is.

Én magam nem a fővárosban lakom, ezért csak közvetett tapasztalataim lehetnek a leírtakkal kapcsolatban, de lehetségesnek tartom, hogy létezhet a mai napig terjedő hatása a belvárosi kerületek ólomszennyezettségének, ami akár még az emberek kedélyállapotán is lemérhető. Mindez persze erősen szubjektív benyomásokon alapul, valamint azon a közismert tényen, a kertvárosok jóval egészségesebb környezetet jelentenek, főként az egykori ipari körzetekhez képest.

Némiképp szokatlannak ható feltevésem onnan indul, hogy számomra a budapesti, főként belvárosi értelmiség egy sajátos szubkultúrát képvisel mind a mai napig, ami egy több évtizedre visszatekintő sajátos hagyomány képét ölti, és lényegében keveset változott teljesen függetlenül attól, hogy milyen kormány volt éppen hatalmon. A liberálisnak mondott sajtó alapvetően mindig is nagyon negatív szellemiségű volt, és a liberális irodalmi hagyományról is minden erénye mellett hasonlók mondhatók el: rosszkedvű, depis hangulatot jelenítenek meg, aminek persze számos oka lehet, de a környezeti hatások mint az ólomszennyezés is lehet akár egy mögöttes ok.

Az olvasmányaimban sokszor teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom megmondani, hogy éppen mi bajuk is van ezeknek az embereknek, mért választják a nihilizmust, alkoholizmust és az önpusztítás egyéb közismert módjait, mindenesetre nagyon fájdalmas élmény az egyéb szempontból igényesnek és színvonalasnak mondható írásokat olvasni. Az értelmiségi emberek, főként az írói vénával megáldottak, precíz leírásokat képesek adni a lelkiállapotukról és az adott alkalmi közösségek általános jellemzőiről, „kedélyállapotáról”. Nagyon különös lenne, ha az utódaink kiderítenék, hogy a magyar írói hagyomány egy része bizonyos, jól behatárolható biokémiai okok miatt lett olyan, amilyen, vagy hogy az írott anyagokban is megjelenő depis, pesszimista alapbeállítottság akadályát képezte többek között annak is, hogy a belvárosi értelmiségiek valódi kormányzóképes alternatívát jelenítsenek meg országos szinten. (Az egykori SZDSZ-re gondolok elsősorban.)

Feltűnő lehet Béccsel összehasonlítva, hogy Budapest belvárosában mennyi régi rossz állapotú lakóépületet láthatunk még mindig, vagy hogy a forgalom egy jelentős része még mindig áthalad a városon. A főváros körüli kertvárosi övezetek nálunk is folyamatosan felértékelődnek, bár most már azok is eléggé „megteltek”, de például az USA-ban még ma is jellemző folyamat a kiköltözés a nagyvárosok központi kerületeiből a kertvárosokba.

Mindezek ellenére nem akarom túldramatizálni a belvárosi kerületekben lakók vagy dolgozók helyzetét, a nagyvárosi életmód nem túl természetes környezete egyéb közismert hátrányokkal is jár (zaj, zsúfoltság, betonfelületek), de ezek nagy része kiküszöbölhető vagy megfelelően ellensúlyozható. A régi vezetékekből történő vízfogyasztással kapcsolatban érdemes a szakértői tanácsokat megfontolni, ezen kívül a természetes, fákkal borított erdős vagy parkos környezetben eltöltött szabadidő is ellensúlyozni képes a nagyvárosi életmód különféle negatív hatásait.

Felhasznált források:

https://index.hu/tudomany/2025/07/02/sorozat-gyilkossag-amerika-ted-bundy-olom-mergezes-ipari-szennyezes/

https://www.merkapt.hu/olomszennyezett-csapvizet-iszunk/

https://olommentesviz.hu/miert-veszelyes-az-olommal-szennyezett-viz/?srsltid=AfmBOorw14yXcJsROlDW0vM_MwdgvhPnC3annm7Vshl_CO8T8xwj63Rw

https://qubit.hu/2021/09/08/az-olmozott-benzin-ideje-lejart-ugyan-de-a-nehezfem-generaciokat-mergezhet-tovabb

https://index.hu/tudomany/2023/04/27/elelmiszer-etel-sult-krumpli-betegseg-depresszio-mentalis-problema-kutatas/

Miközben látjuk, hogy a klímaváltozás turbó fokozatba kapcsolt, pár év leforgása alatt is annyira szembetűnővé vált, hogy tagadni többé nem lehet, én magam a háztartások szintjén kétféle reakciót figyeltem meg. Az egyik abban bízik, hogy Magyarországot vagy legalább az ő lakóhelyét ez a folyamat kevésbé fogja érinteni és a fizikális értelemben vett alkalmazkodóképességében is bízik. Itt főleg a hőséggel, a hőhullámokkal szembeni alkalmazkodásról van szó (jelenleg legalábbis), a nem annyira konzervatív felfogású ismerőseim viszont ebben kevésbé hisznek és már évekkel ezelőtt klímát szereltettek be. Szerintem a jövőben is megmarad ez a kétféle megközelítés, és habár anyagi lehetőségek függvénye is, hogy ki fogja tudni megengedni a magának a klímaberendezést, egyre többen mennek majd el ebbe az irányba, ez jól látható ausztrál háztartások példáján is, ahol ma klíma már az alapfelszereltség része.

A környezetvédők azzal érvelnek, némileg jogosan, hogy a klímaberendezések tovább fűtik majd a bolygót, jelenleg is már a globális felmelegedés 3-4%-áért felelősek, és ez az arány tovább növekszik majd, viszont nem nagyon lesz más megoldás, mivel főként az idősebb emberek szervezetét veszélyeztetik a hőhullámok. Ráadásul a gondolkodás és a munkavégzés is lelassul 25 vagy 30 fok felett. A hőhullámok általában szárazsággal is párosulnak, a vízhiány megnehezítheti, sőt lehetetlenné is teheti az erőművek hűtését, igaz viszont, hogy a naperőművek napnyugtáig (ha az optimálisnál kisebb hatásfokkal is), valamint szerencsés esetben a szélerőművek az egész nap során működőképesek lehetnek. Az jól látható, hogy a felmelegedés hatására az energia drágább lesz, gyakoribbak lesznek az áramkimaradások is, és ami régebben az olcsóbb „éjszakai áram” volt, az manapság már a nappali áram, éjszaka inkább lehetnek problémák az áramellátással.

Bízzunk benne (vagy inkább ne?), hogy fejlődhet az áram tárolása, több lesz a kevésbé sérülékeny, decentralizált hálózat és a hűtési technológiák is fejlődnek majd (akár a talajon átáramoltatott levegőt is használhatjuk hűtésre), esetleg a tetőket elkezdjük majd fehérre festeni. Az is érdekes, hogy a hőszigetelés önmagában itt nem elég, hiszen a falak hőmérséklete is fontos, és ha az épület falai vastagok és nagy a hőkapacitásuk, akkor lassabban melegszenek fel (egyébként az emberi test is termel hőt, ily módon belülről is fűtjük a házat), hűvösebb falak esetében a hőérzetünk is kedvezőbb lesz. Most is egy vastag falú és jó szigetelésű ház akár egy hónappal is tovább tarthatja a kellemes belső hőmérsékletet mint egy panelház, mert a fal nem melegedik fel olyan könnyen.

A fásítás is sokat segít abban, hogy a hőség ne legyen annyira elviselhetetlen, azonban a száraz forróságban a süllyedő talajvíz miatt sok fa kipusztulhat, egész erdőségek eshetnek áldozatul, a legyengült fákat a kártevők is jobban pusztítják, a fenyő és bükkerdők nagy része például pár évtized alatt eltűnhet Európából.

A gyakoribb aszályok és a sivatagosodás nálunk is létező veszély, mivel a meleg levegő sokkal több gáz halmazállapotú vízmolekulát képes tárolni mint a hűvösebb, a relatív páratartalom lecsökkenése és a nagy meleg hatására a növények sem képesek sem fejlődni, sem magukat megfelelően hűteni a párologtatással. Nem tartom valószínűnek, hogy továbbra is ivóvízzel tudunk majd zuhanyozni (más kontinenseken ez már manapság sem jellemző), az élelmiszerek közül egyes zöldségek és gyümölcsök, húsok drágulhatnak meg elsősorban, de például halat se nagyon lehet majd kapni elérhető áron, a tengerek felmelegedésének következtében.

Kérdéses, hogy a jövőben hogyan változik meg az emberek nyári életmódja, nem kell-e nagy energiafogyasztású ipari üzemeket olykor hetekre leállítani, és felmerülhet az is, hogy kell-e nagy hűtési igényű plázákat és konferencia központokat nagy hőhullámok idején használni.

Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy mivel a felmelegedési folyamat nem fog egyhamar leállni, pár évtized alatt fokozatosan sok minden megváltozik majd az életmódunkban, esetleg az épületeink is máshogy fognak majd kinézni, a kevésbé szerencsések viszont csak abban fognak bízni, hogy valahogyan átvészelik a forróságokat.

Szélsőségesebb klíma mellett áramkimaradásokra, vízkorlátozásokra, erdőtüzekre, özönvízszerű esőkre, szélviharokra is jobban fel kell készülnünk, bizonyos fajta élelmiszerekből hiány is lesz. Mivel egyre kisebb az esély a globális felmelegedés és éghajlatváltozás folyamatának megállítására, egyre több kérdés fog felmerülni az alkalmazkodás legpraktikusabb és legjobban kivitelezhető módjaival kapcsolatban a következő évtizedekben, de még a jövő évszázadban is, amíg az emberiség létszáma fokozatosan le nem csökken a jelenlegi töredékére.

Az orbáni rendszer intézkedései egyértelműen a feudalizmus irányába mutatnak, már pedig a feudális társadalmakban nemzet nem létezett, az csupán a polgári korszak „találmánya”, legalábbis az alattvalóknak (állampolgárokról nem lehetett még beszélni a régi időkben) semmiféle nemzettudata nem volt, a földesúr személyét és a király nevét ismerték csupán. A nemzettudat egy modern fejlemény, a polgári világban született fogalom. A kormány jelenlegi politikája viszont azzal, hogy az állam egyre kevesebbet költ jóléti kiadásokra, egyre csökkenti a szolgáltatások színvonalát gyengíti, kiüresíti azt a fogalmat, amit nemzetnek nevezünk, összehasonlítva mondjuk egy holland vagy svájci identitással, a magyar ezekhez képest legfeljebb komoly tartalom nélkül, felfújt buborékként, leginkább ünnepi események alkalmával kerül elő.

Érdemes megnézni a kormány legutóbbi és a legújabb intézkedéseinek tervezetét is. Például van az élelmiszereknek egy meglehetősen igénytelen listája, trappista sajttal, tejföllel és hasonlókkal az élen, amelyeket „fogyasztásra ajánl” az államunk az árréstop bevezetésével. Azonban nem csak azt mondják meg központilag, hogy mit együnk, hanem indirekt módon is ezt váltja ki ez a rendszer, hiszen az egészséges zöldségek és gyümölcsök árai elszálltak.

A röghöz kötés részeként azt is elő fogják írni, hogy hol lakjunk, mert régebben ingyen telkekkel csalogatták a betelepedni vágyókat az önkormányzatok, most itt van viszont a „helyi önazonosság védelméről” szóló törvény, ami lehetőséget teremt a helyi potentátoknak, hogy negatív diszkriminációt érvényesítsenek, ez az intézkedés is a hűbéri viszonyokat segíti elő hosszabb távon. A migrációt mindenféle értelemben üldözi a kormány, a belső migrációt is beleértve.

A nemzet fogalmának kiüresítése irányába hat az olyan nemzeti intézmények jelenleg zajló beszántása mint a tudományos akadémiáé, ami több más intézményünkkel már régebben megtörtént, például a nemzeti színházat (vagy az operaházat) is kisajátította egy adott politikai irányvonal, minőségi produkciókat szinte csak kis színházakban láthatunk.

Kérdéses, hogy a folyton a nemzetre hivatkozó propaganda mennyiben képviseli a nemzet valódi érdekeit vagy inkább az arisztokrácia szekerét tolja. Akiket most oligarcháknak nevezünk, az a csoport pontosan megfeleltethető a régi főnemességnek, hatalmuk és befolyása is hasonló mértéket ér el mint a feudális állam idején. Ez nem csak amiatt káros hosszabb távon, mert vagyoni és jogi értelemben egyenlőtlen helyzeteket hoz létre, hanem mert le is csökkenti az eleve alacsony mobilitást, tehát esélye sem lesz senkinek, hogy bekerüljön ebbe a körbe, sokkal rosszabb a helyzet nálunk már most is mint például az USA-ban vagy Kelet-Ázsiában, ahol garázsokból jönnek létre milliárdokat érő cégek, nálunk ezt már jelenleg is megnehezíti az uralkodó elit.

Van egy harmadik ok is, ami miatt a jelenlegi vezetés gyengíti a nemzetet hosszabb távon: egy személyre épülő rendszerről van szó, ahol az első ember kiesése vagy akár meggyengyülése, mindegy hogy ez egy év múlva vagy tizenöt év múlva fog bekövetkezni, de mindenképpen anarchikus viszonyokat hoz létre, amint az történt Kádár és Horthy leváltását követően is, és ahogy az rendre megtörténik különféle harmadik világbeli országokban egy karizmatikus vezető kiesése után. Az erőskezű egyszemélyi vezető hibája, hogy eltávolít minden tehetséges embert a környezetéből, aki a hatalmára veszélyt jelenthet, aminek később jelentkeznek a hátrányai. A jelenleg is érzékelhető hátrányok viszont már olyanok, amiket a kormányfő valamilyen személyes okból nem kedvel, például a szélerőművek nagyon hiányoznak az energiamixből, vagy amit egyszerűen nem tart fontosnak, amilyen területekhez nincs érzéke, mint a vízgazdálkodás fejlesztése. A szakértelem helyett a lobbisták akarata érvényesül.

Léteznek persze a jelenlegi rendszernek is olyan vívmányai, amik hosszabb távon fennmaradhatnak, ilyen lehet a családtámogatások jelenlegi rendszere, ami borzasztó költséges, sőt még inkább az lesz a jövőben, pénzt vonva el más területektől (oktatás, egészségügy, infrastruktúra és környezetvédelem fejlesztése), viszont annyi eredménye mégis lehet, hogy nálunk egy kicsit kevésbé esik vissza a termelékenységi ráta mint más országokban, hiszen Európában mindenfelé csökkenő trendeket látunk. A kis családokba való behúzódás, miközben a nyilvánosság terei szűkülnek és a városok szerepe csökken,- mi más lehetne ez, mint feudalizmus?

A „brüsszelezés”, a nyugati veszélyekre való hivatkozás csak jó ürügyül szolgál arra, hogy a kormány szabad kezet kapjon, a mostani „véleménynyilvánító szavazás” is csak arról szól, hogy a kormány külpolitikai irányvonalába ne szólhasson bele a nyilvános fórumokon senki. A „külföld” a feudális társadalmakban nem létezett, az alattvalók mind tudták, hol a helyük, pontosan ezt a vonalat erősíti a kormány összes mostanában elfogadott vagy folyamatban lévő tervezete, a szabad vélemény hangoztatása lassanként megint csak azon a szinten lesz megengedett mint régen, artikulálatlan morgássá silányítva.

Egyre jobban erőlködik a kormánypropaganda, hogy az országban katonás felépítésű, erősen hierarchizált feudális viszonyokat hozzon létre, (ebbe a katonás rendszerbe nem férnek bele az eltérő nemi identitásúak sem) és sokak rezonálnak is erre, akik önerejükből nem számítanak már semmi jóra és az államban bíznak leginkább annak ellenére, hogy az életszínvonalukat az állam nem fogja tudni emelni (lásd nyugdíjemelések szintje, zsákfalvakban élők helyzete), de mégis valami kis stabilitást biztosít egy olyan világban, amit ők már nem értenek. (Máshol is vannak pontosan ugyanilyen társadalmi csoportok mint nálunk, zajlanak a világban sokfelé hasonló folyamatok, a kérdés úgy merül fel, hogy mért akarunk egy olyan tendencia élére állni, amit az utódaink inkább károsnak fognak tartani mint hasznosnak?)

A régi társadalmakhoz hasonlóan átjárhatatlan kis kasztokra hasad szét a társadalom, a természetes mobilitás és a piacgazdaság ennek az ellenében hatna ugyan, a kormányunk tevékenysége az, ami ezt a folyamatot erősíti.

A nemzet építése a gyakorlatban egy folytonos kreatív folyamat, az állam feladata a kreativitás feltételeinek megteremtése, viszont folytonos agyonszabályzásokkal és korlátozásokkal nem valósítható meg, így hát azt lehet mondani, hogy a jelenlegi kormánypropaganda inkább csak üres szólamnak és hivatkozási alapnak hat, inkább gyengíti a nemzetet mint erősíti.

A támadás, a harc a radikális mozgalmakra jellemző, a támadás alanyait úgy választják ki, hogy az őket nem kedvelő, véleményüket számukra nem tetsző módon kinyilvánító, kiemelkedő egyéneket célozza. Ha valakit támadnak az számára megtisztelő, mert ez egyfajta elismerés, hiszen rendszerint azokat támadják, akiknél van felmutatható teljesítmény, méghozzá azok, akiknek nincs.

A szélsőjobbos mozgalmak természete nem változott, csupán agresszívabbak lettek, mert a társadalmi körülmények számukra kedvezőbbek. (A fontolva haladók is konzervatívok, azonban természetüknél fogva nem jellemző rájuk az agresszivitás.) Az emberek nagy része hajlamos egymástól nagyobb távolságot tartani, mint régebben, bizalmatlanabbak lettünk egymással szemben. (Emiatt is van kevesebb tartás társkapcsolat, kevesebb házasság, kevesebb gyerek.) Az, hogy valakinek régen „nem volt gyerekszobája” gúnyos, negatív értelmű mondás volt, azonban ha nem verték és nem alázták meg rendszeresen a szülei, hanem szerető közegben nevelkedett, akkor teljesen függetlenül attól, hogy volt-e neki ilyen vagy sem, nagy eséllyel egészséges lelkivilágú és szellemiségű felnőtt vált belőle. Sőt, ha nem volt alkalmazkodásbeli kényszer, kevesebbet volt közösségben, feltevésem szerint ettől még túlságosan visszahúzódóvá és kockázatkerülővé is válhatott később.

A kis törzsi világokba visszahúzódó ösztönösséget mutatja az is, amikor holland polgárok nem engedik be a a határon a számukra bevándorlónak tűnő egyéneket, hiszen elvileg nem az illegális bevándorlás fölött szemet hunyó kormányuk van, illetve nem az volt éveken keresztül. Bár mindig vannak és lesznek is potyautasok minden rendszerben, mégis vannak a szabályzásnak megfelelő lehetőségei, még ha ezt nálunk valamiféle ösztönös biztonságigény vagy rossz tapasztalatok birtokában sokan kétségbe is vonják. (Az, hogy Trump adott esetben helyesen intézkedett-e a kaliforniai bevándorlók visszatoloncolására, én magam innen nem tudom megítélni.)

A szélsőjobb mozgalmak igazából nem akarnak gazdasági növekedést, de főleg nem akarnak látni semmiféle fejlődést. Tisztában vannak vele, hogy az állami szolgáltatások leépítése mit fog magával hozni, lényegében ugyanazt, ami nálunk is látható volt, azonban őket az oktatás, egészségügy, sőt tömegközlekedés sem igazán érdeklik, a szociális ellátás pedig még kevésbé.

Az üzlet is megszenvedi a korlátozásokat, hiszen a rengeteg adókönnyítést kapó kisebb vállalkozások nagyon ritkán fejlődnek nagyobb cégekké, de ha például ha nincs elég szerelő vagy kőműves, a radikális mozgalmak hívei úgy gondolják, hogy az is mások gondja lesz, mert mégis bíznak abban, hogy ismeretségi körük segítségével meg fogják tudni valahogy oldani a felmerülő problémáikat. A vendéglátás drágulása se érinti őket olyan mértékben, mert az nekik vagy nem pénz kérdése, vagy pedig úgyis alapból megfizethetetlen (nem a középosztályra jellemző tehát ez a felfogás).

A kisüzemi gazdaságok is képesek speciális, helyi termékek előállítására, olcsó élelmiszert nagyobb mennyiségben viszont már nem képesek biztosítani. Ha a magyar élelmiszert drágának tartjuk, abban benne vastagon benne van a politikai felfogás és az ezt támogató közfelfogás is.

A mérsékelt jobboldaliak és baloldaliak is elkövettek számos alapszintű hibát, ami gyengítette a hitelességüket, például nálunk nem ismerték fel idejében, hogy az ötletelés helyett minden területen a legjobb gyakorlatokat kell alkalmazni. A főiskolai rendszerű oktatás, főként az angolszász rendszerben erről szól, de a bolognai is erről szólna, ha lenne támogatása: különféle szakmai sztenderdek elsajátításáról. Tehát amíg vannak a hagyományos szakmáknak, például a vízvezeték szerelésének (vagy mint tudjuk a gázszerelésnek is), vannak közismert és eredményes szakmai sztenderdjei, az üzleti területeken ezek kevésbé elterjedtek. Gyakori eset, hogy nem a legeredetibb és legintelligensebb emberek válnak sikeressé, hanem akik megfigyelik, hogyan csinálják ezt mások, akik eredményesek tudnak lenni az adott területen, és őket követik. Ezzel szemben nálunk minden szinten mindent vitt a nagy duma, ami visszaélésszerű magyarázkodásként vagy hamis narratívák gyártásán keresztül nyilvánult meg. Mindezek következtében az igazi minőség, a valódi teljesítmények elismerése sok esetben elmaradt már akkor is, amikor mérsékeltebb felfogású kormányaink voltak.

Mostanra viszont már a karaktergyilkosság, tehát a lefejezése azoknak, akik egy fejjel kiemelkednek, olyan szintre jutott el, hogy nagyon magas szakmai bástyák mögül lehet csak óvatos nyilatkozatokat tenni, és ezek a szakmai bástyák sem biztosak a különféle trollok áradatával szemben, sőt ez a fajta verbális agresszió már kiemelt kormányzati támogatást is kapott. A véleményvezérek terelik a trollsereget, és mindenkit megtámadnak bármilyen alapon, a „kultúrharc” részeként feldarabolják és elszigetelik azokat, akiket ellenségként azonosítanak be (például az MTA intézményeit). Kádár rendőrei a gumibotjukat lóbálva úgy tették fel a provokatív kérdést, hogy „Mi van elvtárs, nem tetszik a rendszer?” A stílus azóta nem sokat változott.

Nagyon tanulságos nekünk, hogy évszázadokon át az osztrákok a csaták nagyobb részét elvesztették, de végül mindig találtak olyan támogatókat, akik a háborúkat megnyerték nekik, és az előnyös békeszerződések révén gyarapítani tudták a birodalmukat. Az osztrákok operetthadserege, ahogy később nevezték, az évszázadok során rendre alulmaradt a francia, német, török, orosz és a magyar seregekkel folytatott küzdelemben, csupán a kisebb helyi lázadásokat, valamint a semmiféle harci szellemmel nem rendelkező olaszokat és cseheket tudták legyőzni, végig ez a fajta sorminta ismétlődött. (Hasek Svejk című regénye a monarchia hadseregének igazi paródiája, de Hrabal regényeiben is szerepel egy nagyothalló, idióta osztrák hadi veterán.)

Ausztria egy különálló földrajzi egység, a nyelv erős hasonlósága ellenére ugyanúgy nem része a szűkebb értelemben vett német nemzetnek (a stájer dialektus például teljesen más mint a „hoch deutsch”), mint ahogy Svájc sem része, vagy ahogy a szlovákok sem tartoznak a csehekhez, a szlovénok sem a horvátokhoz, és egy egységes Olaszország is inkább csak a térképen létezik mint a valóságban.

A mai Ausztria csupán a nagy Német-Római birodalom egy őrgrófságaként került a térképekre, valamikor a 10.század során, majd két évszázaddal később hercegséggé avanzsálva eleinte csak a keresztesháborús koalíciókban harcolt, majd egyre inkább önállósította magát – nem sok sikerrel. Sokakat bosszanthat, hogy a tatárjárásban legyengült országunkat is megtámadták, azonban a Lajta menti csatát IV. Bélával szemben elvesztették 1246-ban, és azt követően a Lajta folyó lett a határ a két királyság között.

Első nagyobb győzelmük a Morva-mezei csata volt 1278-ban, ahol német seregek mellett mi is segítettünk nekik, sőt a kor egyik legnagyobb csatáját nem is tudták volna megnyerni a magyar íjászok segítsége nélkül. Ennek révén eldőlt, hogy nem lesz többé nagy cseh-morva birodalom, az osztrákok előtt nyíltak meg a lehetőségek, ami számunkra nem biztos, hogy kedvező volt a továbbiakat illetően.

Terjeszkedési próbálkozásaik sorra kudarcot vallottak, amit vesztes csaták sora jelzett nyugati irányban, viszont a zömében cseh husziták elleni nagy vallásháborúból, ahol két nagy koalíció csapott össze, győztesen kerültek ki. A közben (az inkább csak elméleti mint gyakorlati jelentőséggel bíró Német-Római császárság részeként) főhercegséggé fejlődött ország Mátyással szemben többször is alulmaradt olyannyira, végül Bécs is elesett, csak a nagy királyunk halála utáni zavarosabb helyzetben voltak képesek az egyensúlyt helyrebillenteni.

Miután kiesett a nagy rivális Magyar Királyság, az 1520-as években kezdtek el terjeszkedni a Habsburgok főleg Itália irányában, egy birodalom alapjait lerakva. Legnagyobb sikereiket azonban a diplomáciai lépéseiknek köszönhették, köztudott róluk, hogy házasodás révén szereztek meg kisebb tartományokat. (Volt olyan is, hogy egy időben 3, 4, sőt 5 Habsburg uralkodó is ült Európa különféle trónjain. Az elterjedt mondás szerint: „Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!)

1529-ben kiderült Bécs sikertelen török ostrománál kiderült, hogy a védekezés lehet az egyik fő erősségük a jövőben, 1532-ben Kőszeg várának magyar védői sokáig feltartották a szultán seregeinek következő rohamát, miközben egy kisebb török sereget csapdába tudtak csalni, aminek a révén megmenekültek, bár békét olyan áron tudtak csak elérni, hogy a szultán adófizetőivé váltak (ami persze inkább ígéret volt mint gyakorlat). A Török Birodalom sokáig jóval erősebb volt, köztudottan a magyar végvárrendszernek köszönhették (nélkülöző, alultáplált, zsoldot alig kapó védőknek), hogy sokáig elháríthassák a közvetlen veszélyt, koalíciókat alkotva másokkal volt is néhány gyenge próbálkozásuk az ellentámadásra, ezek azonban nem jártak sikerrel.

Az erőviszonyok az 1600-as években billentek a javukra, a harminc éves háború után egy hosszabb európai békeidőszak következett, és erősebb koalíciós támogatáshoz jutottak. Miután Zrínyi Miklós elvágta a törökök utánpótlásvonalait Eszéknél, Szentgotthárdnál sikerült győzelmet aratni, de mivel a támogató országok kihátráltak és már inkább fenyegetést jelentettek, a törökök számára előnyös feltételek mellett kötöttek békét.

Két vesztes nyugati hadjárat után 1683-ban az osztrákok Bécs újabb ostromával kellett, hogy szembesüljenek, és miközben a védelem jól kitartott heteken keresztül, a Szent Liga kicsit összekapta magát és meg is érkezett a felmentősereg, ezúttal a lengyel lovasság volt az, ami áttörte a török ostromzárat, döntő csapást mérve az ellenségre. Két évvel később nagy összefogással megtörténhetett végre Buda várának is visszavétele is, sőt egy második mohácsi csatával felszabadulhatott az ország területe, 1697-ben pedig Zentánál ismét győztek, a csaták hőse mindhárom esetben egy francia tábornok, Savoyai Jenő volt, aki később Temesvárt és Belgrádot is elfoglalta, azonban pár évvel később mindkettő elveszett, igaz, hogy a Temesközt nem sokkal később sikerült visszavenni.

A spanyol örökösödési háborúban, aminek valós oka XIV. Lajos hegemóniára törekvésének meggátlása volt, az osztrákok (a francia származású Savoyai Jenő vezette csapatok kivételével) szokás szerint vesztes csatákat vívtak, de ezúttal az angolok segítették ki őket, akik döntő győzelmeket arattak a franciákkal szemben. Számunkra ez azért jött rosszul, mert az osztrák seregeket vissza lehetett vezényelni Rákóczi ellen, akinek nem voltak megfelelő anyagi lehetőségei erős, jól szervezett hadsereg kiállítására, ezért hát a franciák veresége eldöntötte a felkelésünk sorsát.

A törökök ellen volt még pár háború a 18.században, de ezek már nem voltak olyan kiélezettek, sőt az is előfordult a világtörténelemben egyedülálló módon, hogy 1788-ban Karánsebesnél két osztrák sereg támadta meg egymást, mert mindkettő a másikat töröknek hitte.

Ebben a században zajlott az osztrák örökösödési háború, mivel számos nagyhatalom nem akarta elfogadni a leányági öröklést, Mária Teréziát a magyar nemesség támogatása segítette hatalmának megtartásában. Számos nagyhatalom beavatkozott, ismét összeurópai konfliktus tört ki, majd egy rövid békeidőszak után jött egy még nagyobb kalamajka, az úgynevezett hétéves háború. Az osztrákok megint rendre elvesztették a legfontosabb csatáikat, ezúttal zseniális hadvezér, II. Frigyes, porosz császár ellenében, aki sorban aratta a győzelmeit a túlerőben levő különféle hadseregekkel szemben. Területe ennek ellenére mégis csökkent és haderő is folyamatosan fogyott, főként az oroszok előrenyomulása miatt, amit szerencséjükre megállított az orosz cárnő hirtelen halála. A poroszok a háborúban megerősödtek, de az osztrákok is megúszták kisebb területi veszteségekkel.

Ezután jött Napóleon, akivel szemben nem sok esélyük volt az osztrákoknak, sorban szenvedték el a vereségeket. A legnagyobb mindegyik közül Austerlitznél történt, ahol egy hadicsellel nem csak az osztrák, hanem az orosz sereg jelentős részét is bekerítették a franciák, sőt az osztrák lovasság nagy része el is menekült Oroszországba. Diplomáciai erőfeszítéseiknek hála, az osztrákok mégiscsak megőrizték az önállóságukat, 1809-re új sereget toboroztak és a németekkel egyesülve ismét megpróbálták, de egy újabb hatalmas csatában Wagramnál megint veszítettek, amikor egy egész napnyi jó védekezés után a második napon a lovasságuk könnyelműen támadásba indult az egyik szárnyon, igaz, hogy ezúttal már szervezetten vissza tudtak vonulni. A napóleoni háborúkban az osztrákok nem sok vizet zavartak, Waterloonál a keményen kitartó angoloknak, majd a csatatérre megérkező poroszoknak volt köszönhető a győzelem. A békeszerződés viszont a Habsburgok számára nagyon kedvező feltételekkel zárult, a Szent Szövetség rendszerének égisze alatt.

Az 1848-49-ben kitört forradalmakat ugyan leverték, de igen nagy blamázs volt a számukra, hogy ellenünk csak orosz segítséggel tudtak győzni, sőt az azt követő megtorlásokkal évtizedekre el is szigetelték magukat a diplomácia terén. Itáliát nem tudták megtartani, hiszen ki más, mint a franciák érkeztek az olaszok segítségére 1859-ben, később pedig a poroszok előretörése segítette ki az olaszokat. Königratznél kiderült, hogy mennyire gyenge az osztrák sereg a porosszal szemben, könnyelmű módon a támadást választották a védekezés helyett, és amikor még túlerőben voltak a csatatéren, akkor sem sikerült az előrenyomulás, ezt követően pedig a poroszok újabb hadserege is megérkezett.

Az első világháború előtt a Balkánon a törökök visszaszorulásával egy hatalmi űr támadt, ezért a Monarchia benyomult Boszniába, sőt annektálták is a tartományt, ami később végzetes döntésnek bizonyult. Egy szinte kiprovokált merényletet követően, mai ésszel felfoghatatlan indokokkal üzentek hadat Szerbiának, ezúttal közvetve Oroszországnak is, ami beindított egy háborús spirált. A szerbiai előrenyomulás nem haladt, mert a szerbek jól védekeztek, viszont közben Galíciába megérkeztek az orosz főerők, és hamarosan kiderült, hogy a monarchia csapatai jóval gyengébbek. El is veszítették az egész tartományt, a legnagyobb erőd Przemysl is orosz kézre került, több alkalommal is csak a Kárpátok hegyvonulata állította meg az ellenség előrenyomulását. A németek segítették ki őket, miután több orosz hadsereget is tönkrevertek, mialatt a szerbek ellenállását is megtörték, és később az Erdélybe betörő románokat is ők szorították vissza, Bukarestet is elfoglalva. A védekezés viszont ezúttal is jó működött az olasz fronton és 1917-ben, amikor Oroszország kiszállt a háborúból, Caporettonál áttörték az olasz védelmet– ki más, mint gyors és mozgékony kis német egységek vezetésével. A következő évi offenzíva viszont már teljes kudarc volt, a megérkező franciák nem csak megállították, hanem teljesen fel is őrölték a monarchia hadseregét. A háború végére a tartományaitól megfosztott Ausztria katasztrofális gazdasági helyzetbe került ugyan, de legalább megszabadult a teljes egyenjogúságra, sőt vezető szerepre törekvő magyaroktól, valamint számos kisebb, de egyre több gondot okozó országrésztől.

A II. világháborút is úgy vesztették el, hogy közben megnyerték, egyrészt mert harcok alig dúltak a területükön, másrészt mert megszabadultak a németek uralma alól. Ezután semleges kis országként az osztrákok már csak azzal foglalkoztak, amihez legjobban értettek: háttér diplomáciai kapcsolatépítéssel, a kelet-európai kereskedelmi kapcsolatokkal, amiből sok hasznuk származott, de a turizmus fejlesztéséből nem különben.

Úgy tűnik, hogy a főleg hegyvidéki területekről verbuvált, szedett-vedett, különféle nemzetiségekből toborzott osztrák csapatok a védekezéstől eltekintve a jelentősebb nyílt csatákban, egész történelmüket tekintve sosem voltak egyenrangú ellenfelei a motiváltabb, céltudatosabb, egységesebb, jobban irányítható és jobb felszereltségű nagy európai hadseregeknek.

A papírforma sosem változik, mindenki azzal foglalkozzon amihez ért, amiben igazán jó, ne törjön másfajta babérokra.

Lenti kép forrása:

https://dailycannon.com/2019/10/arsenal-31st-best-team-in-europe-at-present/

Felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_wars_involving_Austria

https://www.youtube.com/watch?v=AA-ebvRSMe4

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Leitha_River

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_on_the_Marchfeld

https://military-history.fandom.com/wiki/Ottoman%E2%80%93Habsburg_wars

https://24.hu/tudomany/2023/10/18/o-uzte-ki-a-torokot-magyarorszagrol-savoyai-jeno-tortenelem/

https://24.hu/tudomany/2021/08/04/torok-osztrak-haboru-csaszar/

https://www.youtube.com/watch?v=ukyquQkQAYo

https://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyol_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9t%C3%A9ves_h%C3%A1bor%C3%BA

https://en.wikipedia.org/wiki/Military_career_of_Napoleon

https://www.youtube.com/watch?v=gi1Mfii7v2c

https://www.youtube.com/watch?v=sm9CJCcJrEc

https://hu.wikipedia.org/wiki/It%C3%A1lia_egyes%C3%ADt%C3%A9se

https://www.youtube.com/watch?v=zES-lu42U_8

https://telex.hu/komplex/2025/03/22/przemysl-ostrom-evfordulo-tortenelem-elso-vilaghaboru-osztrak-magyar-monarchia

Kis falvakból vándoroltak be a szüleim a városba, miközben a migránsok jellemző sorsát követve teljesen új nyelvet, kulturális szokásokat kellett megtanulniuk, más életmódot kezdtek élni. Más rokonaim Budapest közelébe költöztek, mert a fővárosban voltak munkalehetőségek, ezek teljesen hétköznapi történetek a múlt századból.

Az iparban és a szolgáltatásokban volt nagy szükség munkaerőre, a mezőgazdaságban kevésbé, épp amiatt, mert a mezőgazdaság is iparszerűvé vált, egyre kevesebb emberre volt szükség az élelmiszer termelésben. Az emberek mindig oda mennek, ahol a munkájukra a legnagyobb szükség van, sőt az anyagi előrelépés érdekében nagyon is motiváltan, rengeteget dolgoznak. A helyben maradt, tehetséges mezőgazdasági vállalkozók viszont szenvedtek, egyszerűen azért, mert az évtizedek tendenciájában egyre olcsóbbá vált az élelmiszer a fizetésünkhöz képest. Lakóhelytől függetlenül sem gazdagodott meg senki a rokonságból, az ismerőseim közül is leginkább csak azok, ahol volt a pénz kezelésének valamilyen kultúrája, amit ma pénzügyi tudatosságnak is neveznek.

A szüleim és a rokonságom őrizte a gyökereit, sőt nem ritka jelenség, aki idős korára kettős identitással rendelkezik, nagyvárosban él, és élvezi a kulturális előnyeit, miközben néha falusiként gondol magára. Nekünk kevesebbet jelent, a utódainknak pedig semmit sem fog már az a falusi vagy tanyasi közeg, ahol őseink laktak.

Szerencsére az alföldi falu mind bevándorlókból állt, modern településszerkezettel, nem volt jellemző az olyan „gyüttmentezés”,mint ami egyes dunántúli községekben még manapság is előfordul. (Bár volt olyan eset is a faluban, hogy a fővárosból faluba települőt a helyiek megverték a kocsmában.) Édesanyám kiderítette, hogy a betelepülők évszázadokkal ezelőtt Erdélyből érkezett Dósák voltak. A párom egyik ági szülei nagyszülei szintén Erdélyből jöttek, bár ők már Trianon után, és szerb nevük volt. A másik ág teljesen homályos nála és nálam is, manapság inkább az a jellemző, hogy az emberek nem ismerik a származásukat. Néhány sokgenerációs értelmiségi családot kivéve, akik még ezt számon tartják, a legtöbb ember származása ismeretlen, elvileg ugyan visszakövethető, de ez nyilvánvalóan személyiségi jogokat sért. Másrészt értelmetlen, hiszen teljesen asszimilálódtak már az új közeghez és annak a normáihoz, a származás pár generáción belül elvesztette a jelentőségét éppúgy mint az, hogy a kis alföldi faluba valaha erdélyi betelepülők érkeztek.

Az előző generációval ellentétben, amikor rengeteg gyerek született, a rokonságunk reprodukciós rátája közelebb volt az 1-hez mint a 2-höz, és ennek senki sem tudja megmondani a pontos okait, mindenesetre ezt is az urbanizáció egyik kísérőjelenségének tartják. (Itt semmiféle speciális magyar jelenségről nincs szó, sőt még kommunista rendszerről sem, ugyanígy zajlott és zajlik mindez a világ már részein.)

A kulturális hagyományok éppúgy halványodnak a generációk során mint régen (például húsvét, lakodalom, karácsony szokásai.) Mért lenne rosszabb az élet városban mint faluban? Aki jelenleg falusi közegben lakik, az is inkább kényszerből teszi ezt, mert nem volt elérhető telek a nagyvárosban. Az a tapasztalatom, hogy még az a kisváros is, ahol élek, számos tehetséges ember számára túl szűknek bizonyult, a legjobbak és legdinamikusabbak még fiatalon elköltöztek innen oda, ahol sokkal pezsgőbb élet volt, egy szellemi impulzusokban jóval gazdagabb környezetbe, a koncentráció globális jelenség. Az értékteremtés mindig csapatjáték, nem véletlen, hogy a magasabb minőségi szinteket hozó, jelentős értéktermelő központok a nagyvárosokban koncentrálódnak. A falusi közeg sokak számára kisszerű, unalmas.

Nyilvánvaló, hogy fiatal korban az ember mobilisabb, amit az is mutat, hogy vonzóbbak számára a távolabbi turisztikai célpontok, idősebb korában már beéri a Balatonnal vagy a magyar hegyek apróbb látnivalóival. A társadalom elöregedésével csökken a mobilitás, az emberek begyepesedetté válnak, a kis pozícióikat féltékenyen védik azoktól, akik tehetségesek, szorgalmasak és nagy munkabírásúak.

Vallásilag sosem volt megosztottság a családunkban, bár mostanában a politikai mellett itt-ott már feltűnni látszik némi vallásos fanatizmus is, az általam emlegetett keresztény fundamentalizmusról van itt szó, ami méregként beszivárog az emberek magánéletébe, minden másfajta kultúrát kiirtva maga körül.

A migránsok számára elengedhetetlen a nyitott gondolkodás, mert azzal a céllal érkeznek valahova, hogy beilleszkedjenek. A migráció teljesen természetes folyamat, vannak persze időnként nagyobb hullámai, máskor lelassul. A „tősgyökeres” szónak például lehet időnként nem túl pozitív minősítő jellege is azt sugallva, mintha az illetőnek nem lennének sem ötletei sem elképzelései, csak tespedne a saját, nem túl jelentős kis lakóhelyén. A kisebb falvakban még inkább jellemző, hogy az ott élők nem ismerik Magyarország nagyobb városait sem, ha nem vitték el őket a középiskolai osztálykiránduláson olyan helyekre mint Szeged, Győr, Pécs vagy Debrecen, akkor eszükbe sem fog jutni maguktól, legfeljebb Pestre mennek plázázni vagy persze a Balatonra a családdal. A környező hegyekbe sem ők fognak felmenni, a turisztika nem az ő műfajuk, mert túl erősen hatnak rájuk a helyi közeg szocializációs normái, ahol nincs megfelelő szintű nyitottság, vevőképesség ilyesmire. Kis zsákfalvakban még sokkal rosszabb a helyzet, az ország távoli pontjain, ott sokan vannak olyanok, akik még Budapestet sem látták. (Az is szerepet játszat, persze, hogy sokak számára  idegenül hathat a nagyváros közege, az emberek sokfélék.)

A tendencia afelé mutat, hogy a feudalista rendszernek megfelelően mindenkit próbálnak majd röghöz kötni, akár oda is eljuthatunk mint a régi Szovjetunióban, hogy a települések közötti költözködést a hatóságoknak kell engedélyezni. Nem véletlen most sem, hogy sok fiatal kivándorol, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert annyira nyomasztóak számukra ennek az országnak a belterjes közegei.

Ebbe az országba majdnem minden külföldről érkezik, gyakorlatilag mindent külföldről kapunk, a vizeinket például, hiszen a környező hegyekben sokkal több csapadék hullik mint nálunk. A szaharai vörös por, amit szoktunk szidni, hogy időnként elborítja a kocsik szélvédőjét, az Amazonasz medencéje felé is száll, és ha ott gazdagítja foszforral a talajt, akkor nálunk is, a hegyek felől érkező porral együtt. Érdekes jelenség volt, amikor a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság csődbe ment, és hirtelen lecsökkentek a műtrágyaadagok, a termésátlagok mégsem estek annyira vissza. A nitrogén az egyedüli, ami gyorsan forog és semmiképp nem spórolható meg egyetlen évben sem, az összes többi ásványi anyag nagy része az altalajban, a levegőből lecsapódó porban és vizekben is elég nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és folyamatosan felvehető a növények számára.

A talajpusztulás tehát nem létező veszély olyan értelemben, hogy úgyis a medencében ülepszik le nálunk minden, a talajréteg vastagsága nem csökken, kivéve persze olyankor, ha a nem megfelelő művelés miatt az erózió leviszi a dombról a völgybe, vagy elfújja a szél a mezőgazdaságilag művelés alatt nem álló területre. A talajaink már rég lepusztultak olyan értelemben, hogy a nagyüzemi művelés utáni egy-két évtizedben (tehát vagy negyven éve már) lecsökkent a humusztartalmuk, ha valaki megnéz egy szántóföldet, talajélet alig van benne, a visszakerülő növényi maradványok plusz a műtrágya segít csak abban, hogy mikrobiális szinten mégis legyen valami, és legyenek mégis elég jó szintű termésátlagok. (Amúgy ökológiai sivatagok.) Nyilván ha nem gyötörjük agyon a földeket és van bennük talajélet és több a humusz, a termésbiztonság is nagyobb lesz, viszont a meghatározó tényező jelenleg nem ez, hanem a megfelelő időben a növények számára rendelkezésre álló víz mennyisége.

Visszatérve a bevándorlás kérdésére, én javasolnám, hogy legyen nálunk az év bizonyos napján bevándorlók napja, a szó átfogó értelmében véve, azoknak a dinamikus, nyitott gondolkodású embereknek a tiszteletére, akik munkájukkal gazdagították a helyi közösségeket, és kivételes alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot. A nemzet szintje csupán egy önkényes választás, ennél nagyobb és kisebb közösségekben egyaránt gondolkodunk, politikai demagógia csupán, jól meghatározott, de titkos titkos célokkal a nemzet fogalmának abszolutizálása. Ettől eltekintve főként az erdélyi bevándorlók ellensúlyozták nálunk évtizedeken keresztül azt a népességfogyást, ami már régóta évenként egy kisváros lakosságával ér fel.

Sajnos ez a fajta tartalék elfogyott, nem magyar anyanyelvű bevándorlókra is szükségünk van, ott a fordítógép, ott van az angol nyelv és ott a tolmács a problémák megoldására, jól szabályozott bevándorlás esetében a kulturális közeg asszimilációs képessége működőképes. Nem démonizálni kell tehát a bevándorlókat, hanem köszönetet mondani nekik, hogy munkájukkal és gondolataikkal gazdagították a közösségünket.

A nyugalom lehet sokféle: az apátia, beletörődés nyugalma, a teljes passzivitásé, de lehet a megfigyelőé is, a fölösleges pánikot elkerülőé és a józan gondolkodásé.

Az is fontos viszont, hogy a radikális jobboldal véleményvezéreinek indulatossága csupán színház, belelovalják magukat a szerepükbe, a verbális agresszió császárainak érzik magukat és versenyeznek, hogy ki tud keményebbet mondani, de mindez csak szerepjáték. Sajnos néhány követőjük viszont túlságosan is komolyan veszi ezt és zsigeri dühvel reagál, az indulatok tombolása verbálisan is félelmet kelthet, de mint most láthattuk, teljesen értelmetlen és érthetetlen fizikai támadásként is kitörhet.

A valóságot nem kell túldramatizálni, hiszen elég drámai, de szembe kell nézni azzal, hogy teljesen felborult a pálya, két egyenrangú politikai oldal, hasonló lehetőségekkel, ilyesmi már egyáltalán nem létezik. Akik arról beszélnek, hogy milyen szép lenne két oldal között a párbeszéd, azok vagy naiv emberek vagy pedig manipulatív célzattal teszik ezt, hogy valami mást eladjanak közben, hiszen a párbeszéd akkor lehetséges csupán, ha létezik az egyenrangúság. (Sőt, akik szóban a párbeszéd hívei, láthatóan mellébeszélnek, némi kis reklámot csinálva maguknak, miközben arra spekulálnak, hogy amit egyes történészek már felvetettek, hogy Kelet-Európa országaiba lassanként visszatér a fasizmus, ami megszünteti majd a szólásszabadságból fakadó problémákat.)

Amúgy meg rettentő logikus és előre kiszámítható, ami történik, a hatalom centralizálásának ha nincsenek fékjei vagy csak gyengék, akkor a folyamat megy a maga útján, a negyedik kétharmad, amit ráadásul egyetlen politikus kampánya hozott el, ezt a mindent teljesen központosító végkimenetet hozta. Az egyetlen gyenge fék jelenleg az EU szervezete, nélkülük már Azerbajdzsán lennék és az Eurázsiai Unió része, így a folyamat kicsivel tovább tart majd.

A rendszerváltáskor becsalogatott külföldi tőke erős gazdasági kapcsolatokat hozott létre, ez pedig egy erős ütőkártya a kormányunk kezében. (Igaz, hogy a nyugatiak ténylegesen többet nyernek mint a keleti országok a munkamegosztás jellegéből fakadóan, és az adózás rendszere miatt is, részben ennek az asszimmetriának a kiegyenlítése miatt is létezik az EU támogatási rendszere, sőt még a különadók sem feltétlenül ördögtől valók, egy észszerű határig.)

Turizmusra hosszabb távon nem lehet gazdaságot építeni, csak kiegészítő szerepet tölt be, viszont a gazdasági növekedés mégiscsak beindul, a hét szűk esztendő már a végéhez közeledik. (Jó és rossz évek ciklusai, pártoktól függetlenül: 2006-2012, 2013-2019, 2020-2026.)

A szélsőjobb irányába sodródott közfelfogás a hagyományos gazdasági ágakat pártolja (például gépgyártás, energetika, közlekedés, hadiipar), de nem kedvez a modern ágazatok fejlődésének (gyógyszeripar, kereskedelem, modern mezőgazdaság, élelmiszeripar, pénzügyek, egészségügy, oktatás, kutatás-fejlesztés). Viszont a gazdaság ciklusai a legtöbb országban olyanok, hogy egy idő után beindulnak és önerősítő körök jönnek létre, lesznek mindig újabb húzóágazatok, amik pörgetik a többit is.

Az állami kiadások problémáját valószínűleg újfent a felpörgő infláció oldhatja majd meg, az adósságot is elinflálja. Ez a török módszer, a török gazdasági fejlődés, ahol az árat azok fizetik meg, akik pénzügyileg kevésbé tudatosak és készpénzben vagy bankszámlán tartják a megtakarításaikat,- a lakosság többségéről van szó. (Ezért is nagyon jó az állam szempontjából, ha a készpénztartást preferálja.)

Amit a középosztálynak tud ajánlani ez a rendszer a szinten maradás, az igazi nagy harcokban ők nem is vesznek részt, hanem mint a történelemben oly sokszor, a főnemesség bizonyos csoportjai küzdenek a színfalak mögött és időnként a köznemesség (a NER hálózat részeként működő tulajdonosok) szintén hallatja a hangját és többet követel. Egyébként pedig nyugalommal konstatálhatjuk, hogy valóban egy látszatdemokráciában élünk, ahol a folytonos propaganda, más néven agymosás biztosítja az elit hatalmát.

Gyakori eset, hogy amiért vádolnak másokat egyes csoportok, azt ők szeretnék megvalósítani, az összeesküvés elméletek is ilyenek. Világméretekben ezek kevéssé valószínűek, viszont egy csoport egy kisebb országon belül könnyebben képes egy összeesküvést megvalósítani, hogy milyen az igazi „mély állam”, ami mindenhová elér, azt ők mutatják most meg.

A harcias retorika háborús mentalitást erősít, és mindig lehet arra hivatkozni, hogy a haza veszélyben van, holott józan ésszel nézve senki nem akar minket megtámadni, nagyon sok erőlködés szükséges a NER propaganda gépezetétől, hogy ezt legyen képes sugallni. A katonás viszonylatok között azonban a parancsuralom lép érvénybe, ezért rezervátum, karantén és gettó, ezek az alternatívák vannak arra hosszabb távra nézve, ami a keményen katonáshoz képest liberálisabb személetű (gyakorlatilag összes politikai felfogás) helyét kijelöli ebben a rendszerben.

A rendszer logikájából fakadóan, ha így mennek tovább a dolgok akkor a nagyvárosok egyre inkább lepusztulnak, épületeik egyre régebbiek és romosabbak, a közlekedés és egyéb szolgáltatások színvonala visszaesik, miközben egyes kis vidéki településeken luxus körülmények alakultak ki, látványos szimbolikájú, de kihasználatlan épületekkel és jó minőségű utakkal, ahol alig jár valaki.

Nem látható a vége, hogy mikor fog kipukkadni, Kárpátalja emlegetése például kimondottan erősíti az irracionális szemléletet, még egy esetleges Tisza győzelem sem biztos, hogy elengedő lenne az irányváltáshoz. Dermesztő rendszer, én is már emlegettem többször a vallási fundamentalizmust, amihez lassan közeledik.

Viszont ne felejtsük el, hogy a nyugodt ember jobban meglátja az összefüggéseket és jobban megragadja a kisebb lehetőségeket is, az indulatos viszont folyton öngólt lő.

A különféle rendszerek mostanában divergálnak, az őket támogatók felfogása is teljesen más, ezért nem látni jelenleg semmiféle középutat. Ha egyforma rossznak tüntetünk fel két rendszert, azzal azt sugalljuk, hogy van valamiféle harmadik lehetőség. Mindenki úgy szeretné magát beállítani, hogy azt sugallja, ő van középen, ő képes igazságot szolgáltatni, holott messziről látszik, hogy aki ilyennel próbálkozik, mennyire fals, amit leír. (Vagy egy naiv hit abban, hogy egyáltalán számít még mit mond, vagy csupán számításból teszi, hogy ki tudja valahogy magyarázni a radikalizmus otrombaságait.)

Alapvetően a teljesen különféle felfogások és életmódok is nagyon jól tudnak egymás mellett élni, a társadalom mindenhol sokszínű, a bajok csak akkor kezdődnek, amikor hatalmi szempontok jönnek a képbe.

Egy újfajta elit jelentkezett, ami egy új társadalmi szerződést ajánlott fel azoknak, akik nagyon nem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, akik a folyamatok perifériáján érzik magukat (elsősorban jövedelmi, de nem csak jövedelmi értelemben, inkább lehetőségeiket tekintve). Az alkuban olyasmit ígér, hogy megvédi ezeket a rétegeket az abszolút és relatív lecsúszástól, juttatásokat, olcsó élelmiszert, munkát is biztosít számukra, ha cserébe ők gyakorlatilag mindenben szabad kezet kapnak. Klasszikus feudális viszonyokról van szó tehát, ahol létezik a törvények felett álló arisztokrácia, és létezik az alattvaló, aki az elit gyámkodásában és igazságosságában bízhat.

A középkori társadalmakhoz hasonló módon szigorú hierarchiákra épülő katonás rendszerről van szó, ami nem ismeri az autonómiát: lépésről lépésre megszünteti az oktatás, a tudomány, a települési önkormányzatok, a művészet, a médiumok és a civil szervezetek autonómiáját. Ahogy a kapitalista rendszereknek is van egyféle logikája, éppúgy ezek a rendszerek is egy kaptafára épülnek, és minél harciasabb pozíciót foglal el az új elit, annál nagyobb szükségét érzi arra, hogy mások autonómiaigényét minél gyorsabban leépítse. Az összes többi hivatkozás az „önvédelemre”, „szuverenitásra”, „hagyományaink védelmére” csupán porhintés, mert egyetlen egy konkrét esetet sem tudnak ezek a rendszerek felsorolni, amikor ezek az értékek veszélybe kerültek volna. Ami veszélybe került, az nem az ország szuverenitása, hanem az elité, nem az ország önállósága, hanem az elit mozgástere. (Azért nem nevezem nemzeti elitnek, mert egy szűk csoport alkotja, rokoni és haveri kapcsolatokra épül, másrészt internacionalista módon összefonódik más, hasonló logikával működő rendszerek vezetőivel.)

Királyok számára ilyen mozgástér sosem volt adott, bár ott is a vérségi kapcsolatok jelentettek előnyt és ott is csak a szűk elit magántulajdona volt biztosított, az alattvalóké már nem. Diktatúrákra jellemző az a fajta korlátlan mozgástér, amit egy emblematikus vezető és az őket támogató csoport együttesen alakít ki, amire jellemző, hogy olyan adókat vet ki, amilyet akar és olyan intézkedéseket hoz, amilyet akar – mindezt a demokratikus látszatok megőrzése mellett, hiszen ha nekünk kedvező módon lejt a pálya és az ellenfeleket megfélemlítik, akkor nem lesz kérdéses a mérkőzés eredménye.

Nálunk már emiatt sincs értelme középutat keresni, vagy egyáltalán beszélni is ilyesmiről, hiszen nem egyenlőek az erőviszonyok, a rendszer nálunk egyre inkább totalitárius színezetet ölt (az élet minden területét szabályozni akarja egy ideológia mentén,) de máshol sem tudnak koalíciót kötni a rendszertagadók és a rendszert támogatók.

Az egyetlen ellensúlyt a rendszerekben a bíróságok jelentik, mert a bírók egy része még megőrizte a függetlenségét.
Nagyon sok állampolgár van azonban nálunk is, a törököknél vagy az oroszoknál szintúgy, aki nem igényli ezt a fajta állami gyámkodást, sőt zavarja a rendszer kontraproduktivitása, ha nem a teljesítmény, hanem az összeköttetések számítanak, és hogy mennyi pénzt költ el az állam az új elit és hűbéreseinek támogatására, amit valakitől be kell szedni és kitől mástól mint azoktól, akinél több jövedelem képződik. A másik, hogy az állam keveset költ, ami a szolgáltatások színvonalán fog megérződni.

Az állampolgárok jó része konzervatív felfogású, emiatt jobban tart a baloldali, progresszív felfogás térhódításától és nem tartja gondnak egy bizonyos szintig, a feudális uralmi formák restaurációját, mert még mindig abban az illúziókban élnek, hogy létezik számukra mérsékelt, kicsit diktatórikus rezsim, ami nem tesz mást mint levágja a kapitalista rendszerek túlzásait. (Bankadót szed, jobban fellép a kábítószerezés ellen, védi a hazai tulajdonú cégek érdekeit,- ami valóban pozitívum.) Sajnos ezek a rendszerek nem állnak meg itt, mert a logika már nem ez, hanem a teljes kontroll, a hatalom mindenek előtt, és minél korruptabbak, annál jobban félnek a számonkéréstől, annál jobban akarni fogják a hatalmat. A konzervatív középosztálybeli nehezen jut el arra a pontra, amikor meglátja, hogy a kormányzat túl magas ára szab azért, ami egyáltalán a saját munkaköri leírásában is benne van.

Igaz viszont, hogy van egy olyan oka is, hogy ezek a rendszerek a gazdaság bizonyos szféráit nem bolygatják (például egyes multinacionális cégek kezében levő húzóágazatokat, amiket az oligarchák nem tudnának átvenni), ily módon akik versenyszférában dolgoznak, őket kisebb mértékben érintik a kormány intézkedései, ők nehezebben fognak felébredni, és akkor már nem tudnak majd tenni semmit. Az ember érzelmi alapon ítél meg dolgokat és nem annyira racionálisan, hacsak az immunrendszere nem kapott megfelelő tréninget, hogy riadóztassa a mások számára ismeretlen veszélyre.

A radikalizmus katonás mentalitást eredményez, az összes katonaállam kulturálisan egy primitív szintet képviselt, a kifinomultság a harc közben mindenképpen zavaró tényező. Az se jó, ha értelmiségiek okoskodnak, mert elbizonytalaníthatják a harcra készeket, ezért őket háttérbe kell szorítani és ellehetetleníteni, közben pedig olyan hangzavart művelni a propagandában, hogy más ne hallatszódjon.

A legtöbb európai ország is efelé halad, bár egyes racionálisabb északi kultúrák valószínűleg megmaradnak a jelenlegi úton, a szélsőjobb pár éven belül áttörhet és átveszi a hatalmat. A nemzetközi szervezeteket felszámolják, vallási fundamentalista rendszerek is alakulhatnak, rengeteg korlátozást fognak bevezetni és nem biztos, hogy csak szavakban akarnak majd háborúzni másokkal. Jogállam helyett csak az állam joga marad, és ez az igazi „mély állam”, nem amiről beszélnek, mert ténylegesen az államhatalommal összefonódott oligarchák akaratát érvényesíti.

Egész fantasztikus, ahogyan a kormány védi a fogyasztót, most a drogériák kaptak a nyakukba egy árrésstopot, ami megint egy olyan üzenet, hogy ha nem NER cég vagy, akkor az üzlet teljesen bizonytalan, egy kormányközeli vállalkozás viszont olyan haszonkulccsal dolgozik, amilyennel akar.

Ha kiszámíthatatlan az üzleti környezet, akkor a cégek számára régi török pasák módszere javasolható nálunk: rövid idő alatt kell sok nyereséget beszedni, mert később már bizonytalan lesz a helyzet.

Sok termékcsoport ára átmenetileg most csökken, de nézzünk meg egyet, a táplálékkiegészítőkét, amire én magam messze többet költök a drogériákban mint bármi másra, és ezek ára most magasabb lesz, mert az elmaradt hasznot ezekre fogják a cégek ráterhelni, hurrá, ismét azok közé tartozom már sokadszorra, mint eddig minden esetben, akikre a kormány intézkedéseinek hatása ráterhelődik.

Táplálékkiegészítők szedése 40 éves kor fölött egyre inkább javasolható, nem csak azért, mert az élelmiszereink ásványi anyag tartalma alacsonyabb mint régebben (a nagyobb termésátlagok következményeiként) hanem a modern életmód hatásainak kivédésére is. Ülő életmód, túlsúly, stresszes munkakörnyezet, eleve nagyobb teljesítményeket kívánó cégek, felgyorsult életmód, sőt növekvő egészségtudatosság,- ez mind szerepet játszik abban, hogy sokan táplálékkiegészítőket szedünk. Itt van például a magnézium, ami jó a szív és érrendszerre, csökkenti a stresszt, intenzív testmozgáskor segíti az izmok munkáját, egyértelműen jó hatásai vannak, orvosok is ajánlják a szedését. (Megelőzés céljára is nagyon jók lehetnek egyes táplálékkiegészítők, csökkenthetik a gyógyszerigényt hosszabb távon. Vannak persze teljesen szükségtelenek és károsak is, de ezt legyen képes megítélni a vásárló, hiszen az ő egészségéről van szó.)

Némelyik drogéria évek hosszú során rendkívül jó választékot alakított ki a különféle vitaminokból és táplálék kiegészítőkből, általában lehet találni számunkra megfelelőt. Alternatívaként most feljöhetnek a kisboltok, akik jóval drágábban szerzik be a készítményeket, azért lehetnek versenyképesek, mert nők 40-nel nyugdíjaztatott eladókat alkalmaznak, akik minimálbér alatti szerény díjazásért is hajlandóak dolgozni. Másik lehetőség, hogy amit lehet webshopoktól rendeljünk, de ha elmegyünk ilyen irányokba, akkor az lesz, hogy a drogériák lassan bezárhatnak. Csökkenthetik az alkalmazottaik számát, a fizetésüket, a termékek minőségét, az üzletek számát, majd szép lassan kivonulnak és ezt a területet is átveszi valamelyik kormányközeli család.

Általában véve is, ha egy idő után nem tud teljesülni az elvárás, hogy a multi cégek nyugati vállalatainak nyereségéből finanszírozzák a magyar vállalkozásokat, akkor az ilyen cégek lassanként kivonulnak. Helyükbe majd jönnek gyengébb minőségi színvonalat biztosító, drágább cégek. Van, ahol a különadó teljesen jogos és reális lehet (bankszektor, energetikai cégek), de most már ez a rendszer része, inkább szabály mint kivétel, sosem fogják őket kivezetni. Az ársapka is egyfajta különadóként működik, hiszen ahelyett, hogy a kormány csökkentené a ÁFÁ-t pár százalékkal alapvető fontosságú termékeknél, ezt a terhet a cégekre hárítja. A fogyasztást terhelő adókat az állam kénytelen lesz magasan tartani, mert más jellegű adóbevételei sokkal kisebbek, és az egyéb adókat inkább csökkenti, úgyhogy a különadók mindig megmaradnak.

Az árrés viszont olyan, hogy egy alkalommal nyerünk egyes termékeken pár százalékot, de utána az inflációval együtt tovább fognak drágulni ezek a termékek, sőt magas ÁFA és államadósság esetében a kormánynak még érdeke is, hogy az infláció viszonylag magas legyen.

Felkészül a gyógyszeripar, ahol „mindenki” irigykedik, hogy ők milyen nagy profittal dolgoznak, a közvélemény ezúttal is mint mindig, tévedésben van, illetve leegyszerűsíti a valóságot. (Alapszabály, hogy mit sokan gondolnak, az általában nem igaz vagy csak részben.) Nagyon nagy a K+F fejlesztési költség, amit az új termékek viselnek, a régiek kevésbé, mert ezeknél már lejárhat a szabadalmi védettség. Ott van a precíz gyártási és minőségbiztosítási rendszer (tulajdonképpen egyedi, szigorú technológiákként know-how-k), ezt is meg kell fizetni. A harmadik, hogy sokan Ferrarit akarnak venni egy Opel áráért, holott vannak Opel minőségű gyógyszerek, sőt vannak no-name kínai laborgyógyszerek is. Nagyon bonyolult a helyzet, ott van például az USA, ahol a nem rendeltetésszerű gyógyszerhasználat következményeiért is milliárdos kártérítésre köteleztek cégeket úgy, hogy az orvosok és a páciensek saját felelőssége fel sem merült. Ezeket a milliárdos kiadásokat is ráterhelik más termékekre, ezek is növelik az új gyógyszerek árát, sőt a kártérítési kockázatokat már elve bekalkulálják az értékesítési árba. Lehet persze olyan, hogy senki nem mer majd fejleszteni nyugaton, Kínában viszont igen, mert ott ilyen aggályok nincsenek, a gyógyszergyártás is átkerül majd hozzájuk. (Most is a legtöbb dizájn drog már kis kínai laborokban készül.)

Primitív gazdasági logikával fokozatosan a szocialista rendszert idéző primitív gazdaság jön létre nálunk, ami primitív életformát élő embereknek való.