Az orbáni rendszer intézkedései egyértelműen a feudalizmus irányába mutatnak, már pedig a feudális társadalmakban nemzet nem létezett, az csupán a polgári korszak „találmánya”, legalábbis az alattvalóknak (állampolgárokról nem lehetett még beszélni a régi időkben) semmiféle nemzettudata nem volt, a földesúr személyét és a király nevét ismerték csupán. A nemzettudat egy modern fejlemény, a polgári világban született fogalom. A kormány jelenlegi politikája viszont azzal, hogy az állam egyre kevesebbet költ jóléti kiadásokra, egyre csökkenti a szolgáltatások színvonalát gyengíti, kiüresíti azt a fogalmat, amit nemzetnek nevezünk, összehasonlítva mondjuk egy holland vagy svájci identitással, a magyar ezekhez képest legfeljebb komoly tartalom nélkül, felfújt buborékként, leginkább ünnepi események alkalmával kerül elő.

Érdemes megnézni a kormány legutóbbi és a legújabb intézkedéseinek tervezetét is. Például van az élelmiszereknek egy meglehetősen igénytelen listája, trappista sajttal, tejföllel és hasonlókkal az élen, amelyeket „fogyasztásra ajánl” az államunk az árréstop bevezetésével. Azonban nem csak azt mondják meg központilag, hogy mit együnk, hanem indirekt módon is ezt váltja ki ez a rendszer, hiszen az egészséges zöldségek és gyümölcsök árai elszálltak.

A röghöz kötés részeként azt is elő fogják írni, hogy hol lakjunk, mert régebben ingyen telkekkel csalogatták a betelepedni vágyókat az önkormányzatok, most itt van viszont a „helyi önazonosság védelméről” szóló törvény, ami lehetőséget teremt a helyi potentátoknak, hogy negatív diszkriminációt érvényesítsenek, ez az intézkedés is a hűbéri viszonyokat segíti elő hosszabb távon. A migrációt mindenféle értelemben üldözi a kormány, a belső migrációt is beleértve.

A nemzet fogalmának kiüresítése irányába hat az olyan nemzeti intézmények jelenleg zajló beszántása mint a tudományos akadémiáé, ami több más intézményünkkel már régebben megtörtént, például a nemzeti színházat (vagy az operaházat) is kisajátította egy adott politikai irányvonal, minőségi produkciókat szinte csak kis színházakban láthatunk.

Kérdéses, hogy a folyton a nemzetre hivatkozó propaganda mennyiben képviseli a nemzet valódi érdekeit vagy inkább az arisztokrácia szekerét tolja. Akiket most oligarcháknak nevezünk, az a csoport pontosan megfeleltethető a régi főnemességnek, hatalmuk és befolyása is hasonló mértéket ér el mint a feudális állam idején. Ez nem csak amiatt káros hosszabb távon, mert vagyoni és jogi értelemben egyenlőtlen helyzeteket hoz létre, hanem mert le is csökkenti az eleve alacsony mobilitást, tehát esélye sem lesz senkinek, hogy bekerüljön ebbe a körbe, sokkal rosszabb a helyzet nálunk már most is mint például az USA-ban vagy Kelet-Ázsiában, ahol garázsokból jönnek létre milliárdokat érő cégek, nálunk ezt már jelenleg is megnehezíti az uralkodó elit.

Van egy harmadik ok is, ami miatt a jelenlegi vezetés gyengíti a nemzetet hosszabb távon: egy személyre épülő rendszerről van szó, ahol az első ember kiesése vagy akár meggyengyülése, mindegy hogy ez egy év múlva vagy tizenöt év múlva fog bekövetkezni, de mindenképpen anarchikus viszonyokat hoz létre, amint az történt Kádár és Horthy leváltását követően is, és ahogy az rendre megtörténik különféle harmadik világbeli országokban egy karizmatikus vezető kiesése után. Az erőskezű egyszemélyi vezető hibája, hogy eltávolít minden tehetséges embert a környezetéből, aki a hatalmára veszélyt jelenthet, aminek később jelentkeznek a hátrányai. A jelenleg is érzékelhető hátrányok viszont már olyanok, amiket a kormányfő valamilyen személyes okból nem kedvel, például a szélerőművek nagyon hiányoznak az energiamixből, vagy amit egyszerűen nem tart fontosnak, amilyen területekhez nincs érzéke, mint a vízgazdálkodás fejlesztése. A szakértelem helyett a lobbisták akarata érvényesül.

Léteznek persze a jelenlegi rendszernek is olyan vívmányai, amik hosszabb távon fennmaradhatnak, ilyen lehet a családtámogatások jelenlegi rendszere, ami borzasztó költséges, sőt még inkább az lesz a jövőben, pénzt vonva el más területektől (oktatás, egészségügy, infrastruktúra és környezetvédelem fejlesztése), viszont annyi eredménye mégis lehet, hogy nálunk egy kicsit kevésbé esik vissza a termelékenységi ráta mint más országokban, hiszen Európában mindenfelé csökkenő trendeket látunk. A kis családokba való behúzódás, miközben a nyilvánosság terei szűkülnek és a városok szerepe csökken,- mi más lehetne ez, mint feudalizmus?

A „brüsszelezés”, a nyugati veszélyekre való hivatkozás csak jó ürügyül szolgál arra, hogy a kormány szabad kezet kapjon, a mostani „véleménynyilvánító szavazás” is csak arról szól, hogy a kormány külpolitikai irányvonalába ne szólhasson bele a nyilvános fórumokon senki. A „külföld” a feudális társadalmakban nem létezett, az alattvalók mind tudták, hol a helyük, pontosan ezt a vonalat erősíti a kormány összes mostanában elfogadott vagy folyamatban lévő tervezete, a szabad vélemény hangoztatása lassanként megint csak azon a szinten lesz megengedett mint régen, artikulálatlan morgássá silányítva.

Egyre jobban erőlködik a kormánypropaganda, hogy az országban katonás felépítésű, erősen hierarchizált feudális viszonyokat hozzon létre, (ebbe a katonás rendszerbe nem férnek bele az eltérő nemi identitásúak sem) és sokak rezonálnak is erre, akik önerejükből nem számítanak már semmi jóra és az államban bíznak leginkább annak ellenére, hogy az életszínvonalukat az állam nem fogja tudni emelni (lásd nyugdíjemelések szintje, zsákfalvakban élők helyzete), de mégis valami kis stabilitást biztosít egy olyan világban, amit ők már nem értenek. (Máshol is vannak pontosan ugyanilyen társadalmi csoportok mint nálunk, zajlanak a világban sokfelé hasonló folyamatok, a kérdés úgy merül fel, hogy mért akarunk egy olyan tendencia élére állni, amit az utódaink inkább károsnak fognak tartani mint hasznosnak?)

A régi társadalmakhoz hasonlóan átjárhatatlan kis kasztokra hasad szét a társadalom, a természetes mobilitás és a piacgazdaság ennek az ellenében hatna ugyan, a kormányunk tevékenysége az, ami ezt a folyamatot erősíti.

A nemzet építése a gyakorlatban egy folytonos kreatív folyamat, az állam feladata a kreativitás feltételeinek megteremtése, viszont folytonos agyonszabályzásokkal és korlátozásokkal nem valósítható meg, így hát azt lehet mondani, hogy a jelenlegi kormánypropaganda inkább csak üres szólamnak és hivatkozási alapnak hat, inkább gyengíti a nemzetet mint erősíti.

A támadás, a harc a radikális mozgalmakra jellemző, a támadás alanyait úgy választják ki, hogy az őket nem kedvelő, véleményüket számukra nem tetsző módon kinyilvánító, kiemelkedő egyéneket célozza. Ha valakit támadnak az számára megtisztelő, mert ez egyfajta elismerés, hiszen rendszerint azokat támadják, akiknél van felmutatható teljesítmény, méghozzá azok, akiknek nincs.

A szélsőjobbos mozgalmak természete nem változott, csupán agresszívabbak lettek, mert a társadalmi körülmények számukra kedvezőbbek. (A fontolva haladók is konzervatívok, azonban természetüknél fogva nem jellemző rájuk az agresszivitás.) Az emberek nagy része hajlamos egymástól nagyobb távolságot tartani, mint régebben, bizalmatlanabbak lettünk egymással szemben. (Emiatt is van kevesebb tartás társkapcsolat, kevesebb házasság, kevesebb gyerek.) Az, hogy valakinek régen „nem volt gyerekszobája” gúnyos, negatív értelmű mondás volt, azonban ha nem verték és nem alázták meg rendszeresen a szülei, hanem szerető közegben nevelkedett, akkor teljesen függetlenül attól, hogy volt-e neki ilyen vagy sem, nagy eséllyel egészséges lelkivilágú és szellemiségű felnőtt vált belőle. Sőt, ha nem volt alkalmazkodásbeli kényszer, kevesebbet volt közösségben, feltevésem szerint ettől még túlságosan visszahúzódóvá és kockázatkerülővé is válhatott később.

A kis törzsi világokba visszahúzódó ösztönösséget mutatja az is, amikor holland polgárok nem engedik be a a határon a számukra bevándorlónak tűnő egyéneket, hiszen elvileg nem az illegális bevándorlás fölött szemet hunyó kormányuk van, illetve nem az volt éveken keresztül. Bár mindig vannak és lesznek is potyautasok minden rendszerben, mégis vannak a szabályzásnak megfelelő lehetőségei, még ha ezt nálunk valamiféle ösztönös biztonságigény vagy rossz tapasztalatok birtokában sokan kétségbe is vonják. (Az, hogy Trump adott esetben helyesen intézkedett-e a kaliforniai bevándorlók visszatoloncolására, én magam innen nem tudom megítélni.)

A szélsőjobb mozgalmak igazából nem akarnak gazdasági növekedést, de főleg nem akarnak látni semmiféle fejlődést. Tisztában vannak vele, hogy az állami szolgáltatások leépítése mit fog magával hozni, lényegében ugyanazt, ami nálunk is látható volt, azonban őket az oktatás, egészségügy, sőt tömegközlekedés sem igazán érdeklik, a szociális ellátás pedig még kevésbé.

Az üzlet is megszenvedi a korlátozásokat, hiszen a rengeteg adókönnyítést kapó kisebb vállalkozások nagyon ritkán fejlődnek nagyobb cégekké, de ha például ha nincs elég szerelő vagy kőműves, a radikális mozgalmak hívei úgy gondolják, hogy az is mások gondja lesz, mert mégis bíznak abban, hogy ismeretségi körük segítségével meg fogják tudni valahogy oldani a felmerülő problémáikat. A vendéglátás drágulása se érinti őket olyan mértékben, mert az nekik vagy nem pénz kérdése, vagy pedig úgyis alapból megfizethetetlen (nem a középosztályra jellemző tehát ez a felfogás).

A kisüzemi gazdaságok is képesek speciális, helyi termékek előállítására, olcsó élelmiszert nagyobb mennyiségben viszont már nem képesek biztosítani. Ha a magyar élelmiszert drágának tartjuk, abban benne vastagon benne van a politikai felfogás és az ezt támogató közfelfogás is.

A mérsékelt jobboldaliak és baloldaliak is elkövettek számos alapszintű hibát, ami gyengítette a hitelességüket, például nálunk nem ismerték fel idejében, hogy az ötletelés helyett minden területen a legjobb gyakorlatokat kell alkalmazni. A főiskolai rendszerű oktatás, főként az angolszász rendszerben erről szól, de a bolognai is erről szólna, ha lenne támogatása: különféle szakmai sztenderdek elsajátításáról. Tehát amíg vannak a hagyományos szakmáknak, például a vízvezeték szerelésének (vagy mint tudjuk a gázszerelésnek is), vannak közismert és eredményes szakmai sztenderdjei, az üzleti területeken ezek kevésbé elterjedtek. Gyakori eset, hogy nem a legeredetibb és legintelligensebb emberek válnak sikeressé, hanem akik megfigyelik, hogyan csinálják ezt mások, akik eredményesek tudnak lenni az adott területen, és őket követik. Ezzel szemben nálunk minden szinten mindent vitt a nagy duma, ami visszaélésszerű magyarázkodásként vagy hamis narratívák gyártásán keresztül nyilvánult meg. Mindezek következtében az igazi minőség, a valódi teljesítmények elismerése sok esetben elmaradt már akkor is, amikor mérsékeltebb felfogású kormányaink voltak.

Mostanra viszont már a karaktergyilkosság, tehát a lefejezése azoknak, akik egy fejjel kiemelkednek, olyan szintre jutott el, hogy nagyon magas szakmai bástyák mögül lehet csak óvatos nyilatkozatokat tenni, és ezek a szakmai bástyák sem biztosak a különféle trollok áradatával szemben, sőt ez a fajta verbális agresszió már kiemelt kormányzati támogatást is kapott. A véleményvezérek terelik a trollsereget, és mindenkit megtámadnak bármilyen alapon, a „kultúrharc” részeként feldarabolják és elszigetelik azokat, akiket ellenségként azonosítanak be (például az MTA intézményeit). Kádár rendőrei a gumibotjukat lóbálva úgy tették fel a provokatív kérdést, hogy „Mi van elvtárs, nem tetszik a rendszer?” A stílus azóta nem sokat változott.

Nagyon tanulságos nekünk, hogy évszázadokon át az osztrákok a csaták nagyobb részét elvesztették, de végül mindig találtak olyan támogatókat, akik a háborúkat megnyerték nekik, és az előnyös békeszerződések révén gyarapítani tudták a birodalmukat. Az osztrákok operetthadserege, ahogy később nevezték, az évszázadok során rendre alulmaradt a francia, német, török, orosz és a magyar seregekkel folytatott küzdelemben, csupán a kisebb helyi lázadásokat, valamint a semmiféle harci szellemmel nem rendelkező olaszokat és cseheket tudták legyőzni, végig ez a fajta sorminta ismétlődött. (Hasek Svejk című regénye a monarchia hadseregének igazi paródiája, de Hrabal regényeiben is szerepel egy nagyothalló, idióta osztrák hadi veterán.)

Ausztria egy különálló földrajzi egység, a nyelv erős hasonlósága ellenére ugyanúgy nem része a szűkebb értelemben vett német nemzetnek (a stájer dialektus például teljesen más mint a „hoch deutsch”), mint ahogy Svájc sem része, vagy ahogy a szlovákok sem tartoznak a csehekhez, a szlovénok sem a horvátokhoz, és egy egységes Olaszország is inkább csak a térképen létezik mint a valóságban.

A mai Ausztria csupán a nagy Német-Római birodalom egy őrgrófságaként került a térképekre, valamikor a 10.század során, majd két évszázaddal később hercegséggé avanzsálva eleinte csak a keresztesháborús koalíciókban harcolt, majd egyre inkább önállósította magát – nem sok sikerrel. Sokakat bosszanthat, hogy a tatárjárásban legyengült országunkat is megtámadták, azonban a Lajta menti csatát IV. Bélával szemben elvesztették 1246-ban, és azt követően a Lajta folyó lett a határ a két királyság között.

Első nagyobb győzelmük a Morva-mezei csata volt 1278-ban, ahol német seregek mellett mi is segítettünk nekik, sőt a kor egyik legnagyobb csatáját nem is tudták volna megnyerni a magyar íjászok segítsége nélkül. Ennek révén eldőlt, hogy nem lesz többé nagy cseh-morva birodalom, az osztrákok előtt nyíltak meg a lehetőségek, ami számunkra nem biztos, hogy kedvező volt a továbbiakat illetően.

Terjeszkedési próbálkozásaik sorra kudarcot vallottak, amit vesztes csaták sora jelzett nyugati irányban, viszont a zömében cseh husziták elleni nagy vallásháborúból, ahol két nagy koalíció csapott össze, győztesen kerültek ki. A közben (az inkább csak elméleti mint gyakorlati jelentőséggel bíró Német-Római császárság részeként) főhercegséggé fejlődött ország Mátyással szemben többször is alulmaradt olyannyira, végül Bécs is elesett, csak a nagy királyunk halála utáni zavarosabb helyzetben voltak képesek az egyensúlyt helyrebillenteni.

Miután kiesett a nagy rivális Magyar Királyság, az 1520-as években kezdtek el terjeszkedni a Habsburgok főleg Itália irányában, egy birodalom alapjait lerakva. Legnagyobb sikereiket azonban a diplomáciai lépéseiknek köszönhették, köztudott róluk, hogy házasodás révén szereztek meg kisebb tartományokat. (Volt olyan is, hogy egy időben 3, 4, sőt 5 Habsburg uralkodó is ült Európa különféle trónjain. Az elterjedt mondás szerint: „Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!)

1529-ben kiderült Bécs sikertelen török ostrománál kiderült, hogy a védekezés lehet az egyik fő erősségük a jövőben, 1532-ben Kőszeg várának magyar védői sokáig feltartották a szultán seregeinek következő rohamát, miközben egy kisebb török sereget csapdába tudtak csalni, aminek a révén megmenekültek, bár békét olyan áron tudtak csak elérni, hogy a szultán adófizetőivé váltak (ami persze inkább ígéret volt mint gyakorlat). A Török Birodalom sokáig jóval erősebb volt, köztudottan a magyar végvárrendszernek köszönhették (nélkülöző, alultáplált, zsoldot alig kapó védőknek), hogy sokáig elháríthassák a közvetlen veszélyt, koalíciókat alkotva másokkal volt is néhány gyenge próbálkozásuk az ellentámadásra, ezek azonban nem jártak sikerrel.

Az erőviszonyok az 1600-as években billentek a javukra, a harminc éves háború után egy hosszabb európai békeidőszak következett, és erősebb koalíciós támogatáshoz jutottak. Miután Zrínyi Miklós elvágta a törökök utánpótlásvonalait Eszéknél, Szentgotthárdnál sikerült győzelmet aratni, de mivel a támogató országok kihátráltak és már inkább fenyegetést jelentettek, a törökök számára előnyös feltételek mellett kötöttek békét.

Két vesztes nyugati hadjárat után 1683-ban az osztrákok Bécs újabb ostromával kellett, hogy szembesüljenek, és miközben a védelem jól kitartott heteken keresztül, a Szent Liga kicsit összekapta magát és meg is érkezett a felmentősereg, ezúttal a lengyel lovasság volt az, ami áttörte a török ostromzárat, döntő csapást mérve az ellenségre. Két évvel később nagy összefogással megtörténhetett végre Buda várának is visszavétele is, sőt egy második mohácsi csatával felszabadulhatott az ország területe, 1697-ben pedig Zentánál ismét győztek, a csaták hőse mindhárom esetben egy francia tábornok, Savoyai Jenő volt, aki később Temesvárt és Belgrádot is elfoglalta, azonban pár évvel később mindkettő elveszett, igaz, hogy a Temesközt nem sokkal később sikerült visszavenni.

A spanyol örökösödési háborúban, aminek valós oka XIV. Lajos hegemóniára törekvésének meggátlása volt, az osztrákok (a francia származású Savoyai Jenő vezette csapatok kivételével) szokás szerint vesztes csatákat vívtak, de ezúttal az angolok segítették ki őket, akik döntő győzelmeket arattak a franciákkal szemben. Számunkra ez azért jött rosszul, mert az osztrák seregeket vissza lehetett vezényelni Rákóczi ellen, akinek nem voltak megfelelő anyagi lehetőségei erős, jól szervezett hadsereg kiállítására, ezért hát a franciák veresége eldöntötte a felkelésünk sorsát.

A törökök ellen volt még pár háború a 18.században, de ezek már nem voltak olyan kiélezettek, sőt az is előfordult a világtörténelemben egyedülálló módon, hogy 1788-ban Karánsebesnél két osztrák sereg támadta meg egymást, mert mindkettő a másikat töröknek hitte.

Ebben a században zajlott az osztrák örökösödési háború, mivel számos nagyhatalom nem akarta elfogadni a leányági öröklést, Mária Teréziát a magyar nemesség támogatása segítette hatalmának megtartásában. Számos nagyhatalom beavatkozott, ismét összeurópai konfliktus tört ki, majd egy rövid békeidőszak után jött egy még nagyobb kalamajka, az úgynevezett hétéves háború. Az osztrákok megint rendre elvesztették a legfontosabb csatáikat, ezúttal zseniális hadvezér, II. Frigyes, porosz császár ellenében, aki sorban aratta a győzelmeit a túlerőben levő különféle hadseregekkel szemben. Területe ennek ellenére mégis csökkent és haderő is folyamatosan fogyott, főként az oroszok előrenyomulása miatt, amit szerencséjükre megállított az orosz cárnő hirtelen halála. A poroszok a háborúban megerősödtek, de az osztrákok is megúszták kisebb területi veszteségekkel.

Ezután jött Napóleon, akivel szemben nem sok esélyük volt az osztrákoknak, sorban szenvedték el a vereségeket. A legnagyobb mindegyik közül Austerlitznél történt, ahol egy hadicsellel nem csak az osztrák, hanem az orosz sereg jelentős részét is bekerítették a franciák, sőt az osztrák lovasság nagy része el is menekült Oroszországba. Diplomáciai erőfeszítéseiknek hála, az osztrákok mégiscsak megőrizték az önállóságukat, 1809-re új sereget toboroztak és a németekkel egyesülve ismét megpróbálták, de egy újabb hatalmas csatában Wagramnál megint veszítettek, amikor egy egész napnyi jó védekezés után a második napon a lovasságuk könnyelműen támadásba indult az egyik szárnyon, igaz, hogy ezúttal már szervezetten vissza tudtak vonulni. A napóleoni háborúkban az osztrákok nem sok vizet zavartak, Waterloonál a keményen kitartó angoloknak, majd a csatatérre megérkező poroszoknak volt köszönhető a győzelem. A békeszerződés viszont a Habsburgok számára nagyon kedvező feltételekkel zárult, a Szent Szövetség rendszerének égisze alatt.

Az 1848-49-ben kitört forradalmakat ugyan leverték, de igen nagy blamázs volt a számukra, hogy ellenünk csak orosz segítséggel tudtak győzni, sőt az azt követő megtorlásokkal évtizedekre el is szigetelték magukat a diplomácia terén. Itáliát nem tudták megtartani, hiszen ki más, mint a franciák érkeztek az olaszok segítségére 1859-ben, később pedig a poroszok előretörése segítette ki az olaszokat. Königratznél kiderült, hogy mennyire gyenge az osztrák sereg a porosszal szemben, könnyelmű módon a támadást választották a védekezés helyett, és amikor még túlerőben voltak a csatatéren, akkor sem sikerült az előrenyomulás, ezt követően pedig a poroszok újabb hadserege is megérkezett.

Az első világháború előtt a Balkánon a törökök visszaszorulásával egy hatalmi űr támadt, ezért a Monarchia benyomult Boszniába, sőt annektálták is a tartományt, ami később végzetes döntésnek bizonyult. Egy szinte kiprovokált merényletet követően, mai ésszel felfoghatatlan indokokkal üzentek hadat Szerbiának, ezúttal közvetve Oroszországnak is, ami beindított egy háborús spirált. A szerbiai előrenyomulás nem haladt, mert a szerbek jól védekeztek, viszont közben Galíciába megérkeztek az orosz főerők, és hamarosan kiderült, hogy a monarchia csapatai jóval gyengébbek. El is veszítették az egész tartományt, a legnagyobb erőd Przemysl is orosz kézre került, több alkalommal is csak a Kárpátok hegyvonulata állította meg az ellenség előrenyomulását. A németek segítették ki őket, miután több orosz hadsereget is tönkrevertek, mialatt a szerbek ellenállását is megtörték, és később az Erdélybe betörő románokat is ők szorították vissza, Bukarestet is elfoglalva. A védekezés viszont ezúttal is jó működött az olasz fronton és 1917-ben, amikor Oroszország kiszállt a háborúból, Caporettonál áttörték az olasz védelmet– ki más, mint gyors és mozgékony kis német egységek vezetésével. A következő évi offenzíva viszont már teljes kudarc volt, a megérkező franciák nem csak megállították, hanem teljesen fel is őrölték a monarchia hadseregét. A háború végére a tartományaitól megfosztott Ausztria katasztrofális gazdasági helyzetbe került ugyan, de legalább megszabadult a teljes egyenjogúságra, sőt vezető szerepre törekvő magyaroktól, valamint számos kisebb, de egyre több gondot okozó országrésztől.

A II. világháborút is úgy vesztették el, hogy közben megnyerték, egyrészt mert harcok alig dúltak a területükön, másrészt mert megszabadultak a németek uralma alól. Ezután semleges kis országként az osztrákok már csak azzal foglalkoztak, amihez legjobban értettek: háttér diplomáciai kapcsolatépítéssel, a kelet-európai kereskedelmi kapcsolatokkal, amiből sok hasznuk származott, de a turizmus fejlesztéséből nem különben.

Úgy tűnik, hogy a főleg hegyvidéki területekről verbuvált, szedett-vedett, különféle nemzetiségekből toborzott osztrák csapatok a védekezéstől eltekintve a jelentősebb nyílt csatákban, egész történelmüket tekintve sosem voltak egyenrangú ellenfelei a motiváltabb, céltudatosabb, egységesebb, jobban irányítható és jobb felszereltségű nagy európai hadseregeknek.

A papírforma sosem változik, mindenki azzal foglalkozzon amihez ért, amiben igazán jó, ne törjön másfajta babérokra.

Lenti kép forrása:

https://dailycannon.com/2019/10/arsenal-31st-best-team-in-europe-at-present/

Felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_wars_involving_Austria

https://www.youtube.com/watch?v=AA-ebvRSMe4

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Leitha_River

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_on_the_Marchfeld

https://military-history.fandom.com/wiki/Ottoman%E2%80%93Habsburg_wars

https://24.hu/tudomany/2023/10/18/o-uzte-ki-a-torokot-magyarorszagrol-savoyai-jeno-tortenelem/

https://24.hu/tudomany/2021/08/04/torok-osztrak-haboru-csaszar/

https://www.youtube.com/watch?v=ukyquQkQAYo

https://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyol_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9t%C3%A9ves_h%C3%A1bor%C3%BA

https://en.wikipedia.org/wiki/Military_career_of_Napoleon

https://www.youtube.com/watch?v=gi1Mfii7v2c

https://www.youtube.com/watch?v=sm9CJCcJrEc

https://hu.wikipedia.org/wiki/It%C3%A1lia_egyes%C3%ADt%C3%A9se

https://www.youtube.com/watch?v=zES-lu42U_8

https://telex.hu/komplex/2025/03/22/przemysl-ostrom-evfordulo-tortenelem-elso-vilaghaboru-osztrak-magyar-monarchia

Kis falvakból vándoroltak be a szüleim a városba, miközben a migránsok jellemző sorsát követve teljesen új nyelvet, kulturális szokásokat kellett megtanulniuk, más életmódot kezdtek élni. Más rokonaim Budapest közelébe költöztek, mert a fővárosban voltak munkalehetőségek, ezek teljesen hétköznapi történetek a múlt századból.

Az iparban és a szolgáltatásokban volt nagy szükség munkaerőre, a mezőgazdaságban kevésbé, épp amiatt, mert a mezőgazdaság is iparszerűvé vált, egyre kevesebb emberre volt szükség az élelmiszer termelésben. Az emberek mindig oda mennek, ahol a munkájukra a legnagyobb szükség van, sőt az anyagi előrelépés érdekében nagyon is motiváltan, rengeteget dolgoznak. A helyben maradt, tehetséges mezőgazdasági vállalkozók viszont szenvedtek, egyszerűen azért, mert az évtizedek tendenciájában egyre olcsóbbá vált az élelmiszer a fizetésünkhöz képest. Lakóhelytől függetlenül sem gazdagodott meg senki a rokonságból, az ismerőseim közül is leginkább csak azok, ahol volt a pénz kezelésének valamilyen kultúrája, amit ma pénzügyi tudatosságnak is neveznek.

A szüleim és a rokonságom őrizte a gyökereit, sőt nem ritka jelenség, aki idős korára kettős identitással rendelkezik, nagyvárosban él, és élvezi a kulturális előnyeit, miközben néha falusiként gondol magára. Nekünk kevesebbet jelent, a utódainknak pedig semmit sem fog már az a falusi vagy tanyasi közeg, ahol őseink laktak.

Szerencsére az alföldi falu mind bevándorlókból állt, modern településszerkezettel, nem volt jellemző az olyan „gyüttmentezés”,mint ami egyes dunántúli községekben még manapság is előfordul. (Bár volt olyan eset is a faluban, hogy a fővárosból faluba települőt a helyiek megverték a kocsmában.) Édesanyám kiderítette, hogy a betelepülők évszázadokkal ezelőtt Erdélyből érkezett Dósák voltak. A párom egyik ági szülei nagyszülei szintén Erdélyből jöttek, bár ők már Trianon után, és szerb nevük volt. A másik ág teljesen homályos nála és nálam is, manapság inkább az a jellemző, hogy az emberek nem ismerik a származásukat. Néhány sokgenerációs értelmiségi családot kivéve, akik még ezt számon tartják, a legtöbb ember származása ismeretlen, elvileg ugyan visszakövethető, de ez nyilvánvalóan személyiségi jogokat sért. Másrészt értelmetlen, hiszen teljesen asszimilálódtak már az új közeghez és annak a normáihoz, a származás pár generáción belül elvesztette a jelentőségét éppúgy mint az, hogy a kis alföldi faluba valaha erdélyi betelepülők érkeztek.

Az előző generációval ellentétben, amikor rengeteg gyerek született, a rokonságunk reprodukciós rátája közelebb volt az 1-hez mint a 2-höz, és ennek senki sem tudja megmondani a pontos okait, mindenesetre ezt is az urbanizáció egyik kísérőjelenségének tartják. (Itt semmiféle speciális magyar jelenségről nincs szó, sőt még kommunista rendszerről sem, ugyanígy zajlott és zajlik mindez a világ már részein.)

A kulturális hagyományok éppúgy halványodnak a generációk során mint régen (például húsvét, lakodalom, karácsony szokásai.) Mért lenne rosszabb az élet városban mint faluban? Aki jelenleg falusi közegben lakik, az is inkább kényszerből teszi ezt, mert nem volt elérhető telek a nagyvárosban. Az a tapasztalatom, hogy még az a kisváros is, ahol élek, számos tehetséges ember számára túl szűknek bizonyult, a legjobbak és legdinamikusabbak még fiatalon elköltöztek innen oda, ahol sokkal pezsgőbb élet volt, egy szellemi impulzusokban jóval gazdagabb környezetbe, a koncentráció globális jelenség. Az értékteremtés mindig csapatjáték, nem véletlen, hogy a magasabb minőségi szinteket hozó, jelentős értéktermelő központok a nagyvárosokban koncentrálódnak. A falusi közeg sokak számára kisszerű, unalmas.

Nyilvánvaló, hogy fiatal korban az ember mobilisabb, amit az is mutat, hogy vonzóbbak számára a távolabbi turisztikai célpontok, idősebb korában már beéri a Balatonnal vagy a magyar hegyek apróbb látnivalóival. A társadalom elöregedésével csökken a mobilitás, az emberek begyepesedetté válnak, a kis pozícióikat féltékenyen védik azoktól, akik tehetségesek, szorgalmasak és nagy munkabírásúak.

Vallásilag sosem volt megosztottság a családunkban, bár mostanában a politikai mellett itt-ott már feltűnni látszik némi vallásos fanatizmus is, az általam emlegetett keresztény fundamentalizmusról van itt szó, ami méregként beszivárog az emberek magánéletébe, minden másfajta kultúrát kiirtva maga körül.

A migránsok számára elengedhetetlen a nyitott gondolkodás, mert azzal a céllal érkeznek valahova, hogy beilleszkedjenek. A migráció teljesen természetes folyamat, vannak persze időnként nagyobb hullámai, máskor lelassul. A „tősgyökeres” szónak például lehet időnként nem túl pozitív minősítő jellege is azt sugallva, mintha az illetőnek nem lennének sem ötletei sem elképzelései, csak tespedne a saját, nem túl jelentős kis lakóhelyén. A kisebb falvakban még inkább jellemző, hogy az ott élők nem ismerik Magyarország nagyobb városait sem, ha nem vitték el őket a középiskolai osztálykiránduláson olyan helyekre mint Szeged, Győr, Pécs vagy Debrecen, akkor eszükbe sem fog jutni maguktól, legfeljebb Pestre mennek plázázni vagy persze a Balatonra a családdal. A környező hegyekbe sem ők fognak felmenni, a turisztika nem az ő műfajuk, mert túl erősen hatnak rájuk a helyi közeg szocializációs normái, ahol nincs megfelelő szintű nyitottság, vevőképesség ilyesmire. Kis zsákfalvakban még sokkal rosszabb a helyzet, az ország távoli pontjain, ott sokan vannak olyanok, akik még Budapestet sem látták. (Az is szerepet játszat, persze, hogy sokak számára  idegenül hathat a nagyváros közege, az emberek sokfélék.)

A tendencia afelé mutat, hogy a feudalista rendszernek megfelelően mindenkit próbálnak majd röghöz kötni, akár oda is eljuthatunk mint a régi Szovjetunióban, hogy a települések közötti költözködést a hatóságoknak kell engedélyezni. Nem véletlen most sem, hogy sok fiatal kivándorol, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert annyira nyomasztóak számukra ennek az országnak a belterjes közegei.

Ebbe az országba majdnem minden külföldről érkezik, gyakorlatilag mindent külföldről kapunk, a vizeinket például, hiszen a környező hegyekben sokkal több csapadék hullik mint nálunk. A szaharai vörös por, amit szoktunk szidni, hogy időnként elborítja a kocsik szélvédőjét, az Amazonasz medencéje felé is száll, és ha ott gazdagítja foszforral a talajt, akkor nálunk is, a hegyek felől érkező porral együtt. Érdekes jelenség volt, amikor a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság csődbe ment, és hirtelen lecsökkentek a műtrágyaadagok, a termésátlagok mégsem estek annyira vissza. A nitrogén az egyedüli, ami gyorsan forog és semmiképp nem spórolható meg egyetlen évben sem, az összes többi ásványi anyag nagy része az altalajban, a levegőből lecsapódó porban és vizekben is elég nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és folyamatosan felvehető a növények számára.

A talajpusztulás tehát nem létező veszély olyan értelemben, hogy úgyis a medencében ülepszik le nálunk minden, a talajréteg vastagsága nem csökken, kivéve persze olyankor, ha a nem megfelelő művelés miatt az erózió leviszi a dombról a völgybe, vagy elfújja a szél a mezőgazdaságilag művelés alatt nem álló területre. A talajaink már rég lepusztultak olyan értelemben, hogy a nagyüzemi művelés utáni egy-két évtizedben (tehát vagy negyven éve már) lecsökkent a humusztartalmuk, ha valaki megnéz egy szántóföldet, talajélet alig van benne, a visszakerülő növényi maradványok plusz a műtrágya segít csak abban, hogy mikrobiális szinten mégis legyen valami, és legyenek mégis elég jó szintű termésátlagok. (Amúgy ökológiai sivatagok.) Nyilván ha nem gyötörjük agyon a földeket és van bennük talajélet és több a humusz, a termésbiztonság is nagyobb lesz, viszont a meghatározó tényező jelenleg nem ez, hanem a megfelelő időben a növények számára rendelkezésre álló víz mennyisége.

Visszatérve a bevándorlás kérdésére, én javasolnám, hogy legyen nálunk az év bizonyos napján bevándorlók napja, a szó átfogó értelmében véve, azoknak a dinamikus, nyitott gondolkodású embereknek a tiszteletére, akik munkájukkal gazdagították a helyi közösségeket, és kivételes alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot. A nemzet szintje csupán egy önkényes választás, ennél nagyobb és kisebb közösségekben egyaránt gondolkodunk, politikai demagógia csupán, jól meghatározott, de titkos titkos célokkal a nemzet fogalmának abszolutizálása. Ettől eltekintve főként az erdélyi bevándorlók ellensúlyozták nálunk évtizedeken keresztül azt a népességfogyást, ami már régóta évenként egy kisváros lakosságával ér fel.

Sajnos ez a fajta tartalék elfogyott, nem magyar anyanyelvű bevándorlókra is szükségünk van, ott a fordítógép, ott van az angol nyelv és ott a tolmács a problémák megoldására, jól szabályozott bevándorlás esetében a kulturális közeg asszimilációs képessége működőképes. Nem démonizálni kell tehát a bevándorlókat, hanem köszönetet mondani nekik, hogy munkájukkal és gondolataikkal gazdagították a közösségünket.

A nyugalom lehet sokféle: az apátia, beletörődés nyugalma, a teljes passzivitásé, de lehet a megfigyelőé is, a fölösleges pánikot elkerülőé és a józan gondolkodásé.

Az is fontos viszont, hogy a radikális jobboldal véleményvezéreinek indulatossága csupán színház, belelovalják magukat a szerepükbe, a verbális agresszió császárainak érzik magukat és versenyeznek, hogy ki tud keményebbet mondani, de mindez csak szerepjáték. Sajnos néhány követőjük viszont túlságosan is komolyan veszi ezt és zsigeri dühvel reagál, az indulatok tombolása verbálisan is félelmet kelthet, de mint most láthattuk, teljesen értelmetlen és érthetetlen fizikai támadásként is kitörhet.

A valóságot nem kell túldramatizálni, hiszen elég drámai, de szembe kell nézni azzal, hogy teljesen felborult a pálya, két egyenrangú politikai oldal, hasonló lehetőségekkel, ilyesmi már egyáltalán nem létezik. Akik arról beszélnek, hogy milyen szép lenne két oldal között a párbeszéd, azok vagy naiv emberek vagy pedig manipulatív célzattal teszik ezt, hogy valami mást eladjanak közben, hiszen a párbeszéd akkor lehetséges csupán, ha létezik az egyenrangúság. (Sőt, akik szóban a párbeszéd hívei, láthatóan mellébeszélnek, némi kis reklámot csinálva maguknak, miközben arra spekulálnak, hogy amit egyes történészek már felvetettek, hogy Kelet-Európa országaiba lassanként visszatér a fasizmus, ami megszünteti majd a szólásszabadságból fakadó problémákat.)

Amúgy meg rettentő logikus és előre kiszámítható, ami történik, a hatalom centralizálásának ha nincsenek fékjei vagy csak gyengék, akkor a folyamat megy a maga útján, a negyedik kétharmad, amit ráadásul egyetlen politikus kampánya hozott el, ezt a mindent teljesen központosító végkimenetet hozta. Az egyetlen gyenge fék jelenleg az EU szervezete, nélkülük már Azerbajdzsán lennék és az Eurázsiai Unió része, így a folyamat kicsivel tovább tart majd.

A rendszerváltáskor becsalogatott külföldi tőke erős gazdasági kapcsolatokat hozott létre, ez pedig egy erős ütőkártya a kormányunk kezében. (Igaz, hogy a nyugatiak ténylegesen többet nyernek mint a keleti országok a munkamegosztás jellegéből fakadóan, és az adózás rendszere miatt is, részben ennek az asszimmetriának a kiegyenlítése miatt is létezik az EU támogatási rendszere, sőt még a különadók sem feltétlenül ördögtől valók, egy észszerű határig.)

Turizmusra hosszabb távon nem lehet gazdaságot építeni, csak kiegészítő szerepet tölt be, viszont a gazdasági növekedés mégiscsak beindul, a hét szűk esztendő már a végéhez közeledik. (Jó és rossz évek ciklusai, pártoktól függetlenül: 2006-2012, 2013-2019, 2020-2026.)

A szélsőjobb irányába sodródott közfelfogás a hagyományos gazdasági ágakat pártolja (például gépgyártás, energetika, közlekedés, hadiipar), de nem kedvez a modern ágazatok fejlődésének (gyógyszeripar, kereskedelem, modern mezőgazdaság, élelmiszeripar, pénzügyek, egészségügy, oktatás, kutatás-fejlesztés). Viszont a gazdaság ciklusai a legtöbb országban olyanok, hogy egy idő után beindulnak és önerősítő körök jönnek létre, lesznek mindig újabb húzóágazatok, amik pörgetik a többit is.

Az állami kiadások problémáját valószínűleg újfent a felpörgő infláció oldhatja majd meg, az adósságot is elinflálja. Ez a török módszer, a török gazdasági fejlődés, ahol az árat azok fizetik meg, akik pénzügyileg kevésbé tudatosak és készpénzben vagy bankszámlán tartják a megtakarításaikat,- a lakosság többségéről van szó. (Ezért is nagyon jó az állam szempontjából, ha a készpénztartást preferálja.)

Amit a középosztálynak tud ajánlani ez a rendszer a szinten maradás, az igazi nagy harcokban ők nem is vesznek részt, hanem mint a történelemben oly sokszor, a főnemesség bizonyos csoportjai küzdenek a színfalak mögött és időnként a köznemesség (a NER hálózat részeként működő tulajdonosok) szintén hallatja a hangját és többet követel. Egyébként pedig nyugalommal konstatálhatjuk, hogy valóban egy látszatdemokráciában élünk, ahol a folytonos propaganda, más néven agymosás biztosítja az elit hatalmát.

Gyakori eset, hogy amiért vádolnak másokat egyes csoportok, azt ők szeretnék megvalósítani, az összeesküvés elméletek is ilyenek. Világméretekben ezek kevéssé valószínűek, viszont egy csoport egy kisebb országon belül könnyebben képes egy összeesküvést megvalósítani, hogy milyen az igazi „mély állam”, ami mindenhová elér, azt ők mutatják most meg.

A harcias retorika háborús mentalitást erősít, és mindig lehet arra hivatkozni, hogy a haza veszélyben van, holott józan ésszel nézve senki nem akar minket megtámadni, nagyon sok erőlködés szükséges a NER propaganda gépezetétől, hogy ezt legyen képes sugallni. A katonás viszonylatok között azonban a parancsuralom lép érvénybe, ezért rezervátum, karantén és gettó, ezek az alternatívák vannak arra hosszabb távra nézve, ami a keményen katonáshoz képest liberálisabb személetű (gyakorlatilag összes politikai felfogás) helyét kijelöli ebben a rendszerben.

A rendszer logikájából fakadóan, ha így mennek tovább a dolgok akkor a nagyvárosok egyre inkább lepusztulnak, épületeik egyre régebbiek és romosabbak, a közlekedés és egyéb szolgáltatások színvonala visszaesik, miközben egyes kis vidéki településeken luxus körülmények alakultak ki, látványos szimbolikájú, de kihasználatlan épületekkel és jó minőségű utakkal, ahol alig jár valaki.

Nem látható a vége, hogy mikor fog kipukkadni, Kárpátalja emlegetése például kimondottan erősíti az irracionális szemléletet, még egy esetleges Tisza győzelem sem biztos, hogy elengedő lenne az irányváltáshoz. Dermesztő rendszer, én is már emlegettem többször a vallási fundamentalizmust, amihez lassan közeledik.

Viszont ne felejtsük el, hogy a nyugodt ember jobban meglátja az összefüggéseket és jobban megragadja a kisebb lehetőségeket is, az indulatos viszont folyton öngólt lő.

A különféle rendszerek mostanában divergálnak, az őket támogatók felfogása is teljesen más, ezért nem látni jelenleg semmiféle középutat. Ha egyforma rossznak tüntetünk fel két rendszert, azzal azt sugalljuk, hogy van valamiféle harmadik lehetőség. Mindenki úgy szeretné magát beállítani, hogy azt sugallja, ő van középen, ő képes igazságot szolgáltatni, holott messziről látszik, hogy aki ilyennel próbálkozik, mennyire fals, amit leír. (Vagy egy naiv hit abban, hogy egyáltalán számít még mit mond, vagy csupán számításból teszi, hogy ki tudja valahogy magyarázni a radikalizmus otrombaságait.)

Alapvetően a teljesen különféle felfogások és életmódok is nagyon jól tudnak egymás mellett élni, a társadalom mindenhol sokszínű, a bajok csak akkor kezdődnek, amikor hatalmi szempontok jönnek a képbe.

Egy újfajta elit jelentkezett, ami egy új társadalmi szerződést ajánlott fel azoknak, akik nagyon nem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, akik a folyamatok perifériáján érzik magukat (elsősorban jövedelmi, de nem csak jövedelmi értelemben, inkább lehetőségeiket tekintve). Az alkuban olyasmit ígér, hogy megvédi ezeket a rétegeket az abszolút és relatív lecsúszástól, juttatásokat, olcsó élelmiszert, munkát is biztosít számukra, ha cserébe ők gyakorlatilag mindenben szabad kezet kapnak. Klasszikus feudális viszonyokról van szó tehát, ahol létezik a törvények felett álló arisztokrácia, és létezik az alattvaló, aki az elit gyámkodásában és igazságosságában bízhat.

A középkori társadalmakhoz hasonló módon szigorú hierarchiákra épülő katonás rendszerről van szó, ami nem ismeri az autonómiát: lépésről lépésre megszünteti az oktatás, a tudomány, a települési önkormányzatok, a művészet, a médiumok és a civil szervezetek autonómiáját. Ahogy a kapitalista rendszereknek is van egyféle logikája, éppúgy ezek a rendszerek is egy kaptafára épülnek, és minél harciasabb pozíciót foglal el az új elit, annál nagyobb szükségét érzi arra, hogy mások autonómiaigényét minél gyorsabban leépítse. Az összes többi hivatkozás az „önvédelemre”, „szuverenitásra”, „hagyományaink védelmére” csupán porhintés, mert egyetlen egy konkrét esetet sem tudnak ezek a rendszerek felsorolni, amikor ezek az értékek veszélybe kerültek volna. Ami veszélybe került, az nem az ország szuverenitása, hanem az elité, nem az ország önállósága, hanem az elit mozgástere. (Azért nem nevezem nemzeti elitnek, mert egy szűk csoport alkotja, rokoni és haveri kapcsolatokra épül, másrészt internacionalista módon összefonódik más, hasonló logikával működő rendszerek vezetőivel.)

Királyok számára ilyen mozgástér sosem volt adott, bár ott is a vérségi kapcsolatok jelentettek előnyt és ott is csak a szűk elit magántulajdona volt biztosított, az alattvalóké már nem. Diktatúrákra jellemző az a fajta korlátlan mozgástér, amit egy emblematikus vezető és az őket támogató csoport együttesen alakít ki, amire jellemző, hogy olyan adókat vet ki, amilyet akar és olyan intézkedéseket hoz, amilyet akar – mindezt a demokratikus látszatok megőrzése mellett, hiszen ha nekünk kedvező módon lejt a pálya és az ellenfeleket megfélemlítik, akkor nem lesz kérdéses a mérkőzés eredménye.

Nálunk már emiatt sincs értelme középutat keresni, vagy egyáltalán beszélni is ilyesmiről, hiszen nem egyenlőek az erőviszonyok, a rendszer nálunk egyre inkább totalitárius színezetet ölt (az élet minden területét szabályozni akarja egy ideológia mentén,) de máshol sem tudnak koalíciót kötni a rendszertagadók és a rendszert támogatók.

Az egyetlen ellensúlyt a rendszerekben a bíróságok jelentik, mert a bírók egy része még megőrizte a függetlenségét.
Nagyon sok állampolgár van azonban nálunk is, a törököknél vagy az oroszoknál szintúgy, aki nem igényli ezt a fajta állami gyámkodást, sőt zavarja a rendszer kontraproduktivitása, ha nem a teljesítmény, hanem az összeköttetések számítanak, és hogy mennyi pénzt költ el az állam az új elit és hűbéreseinek támogatására, amit valakitől be kell szedni és kitől mástól mint azoktól, akinél több jövedelem képződik. A másik, hogy az állam keveset költ, ami a szolgáltatások színvonalán fog megérződni.

Az állampolgárok jó része konzervatív felfogású, emiatt jobban tart a baloldali, progresszív felfogás térhódításától és nem tartja gondnak egy bizonyos szintig, a feudális uralmi formák restaurációját, mert még mindig abban az illúziókban élnek, hogy létezik számukra mérsékelt, kicsit diktatórikus rezsim, ami nem tesz mást mint levágja a kapitalista rendszerek túlzásait. (Bankadót szed, jobban fellép a kábítószerezés ellen, védi a hazai tulajdonú cégek érdekeit,- ami valóban pozitívum.) Sajnos ezek a rendszerek nem állnak meg itt, mert a logika már nem ez, hanem a teljes kontroll, a hatalom mindenek előtt, és minél korruptabbak, annál jobban félnek a számonkéréstől, annál jobban akarni fogják a hatalmat. A konzervatív középosztálybeli nehezen jut el arra a pontra, amikor meglátja, hogy a kormányzat túl magas ára szab azért, ami egyáltalán a saját munkaköri leírásában is benne van.

Igaz viszont, hogy van egy olyan oka is, hogy ezek a rendszerek a gazdaság bizonyos szféráit nem bolygatják (például egyes multinacionális cégek kezében levő húzóágazatokat, amiket az oligarchák nem tudnának átvenni), ily módon akik versenyszférában dolgoznak, őket kisebb mértékben érintik a kormány intézkedései, ők nehezebben fognak felébredni, és akkor már nem tudnak majd tenni semmit. Az ember érzelmi alapon ítél meg dolgokat és nem annyira racionálisan, hacsak az immunrendszere nem kapott megfelelő tréninget, hogy riadóztassa a mások számára ismeretlen veszélyre.

A radikalizmus katonás mentalitást eredményez, az összes katonaállam kulturálisan egy primitív szintet képviselt, a kifinomultság a harc közben mindenképpen zavaró tényező. Az se jó, ha értelmiségiek okoskodnak, mert elbizonytalaníthatják a harcra készeket, ezért őket háttérbe kell szorítani és ellehetetleníteni, közben pedig olyan hangzavart művelni a propagandában, hogy más ne hallatszódjon.

A legtöbb európai ország is efelé halad, bár egyes racionálisabb északi kultúrák valószínűleg megmaradnak a jelenlegi úton, a szélsőjobb pár éven belül áttörhet és átveszi a hatalmat. A nemzetközi szervezeteket felszámolják, vallási fundamentalista rendszerek is alakulhatnak, rengeteg korlátozást fognak bevezetni és nem biztos, hogy csak szavakban akarnak majd háborúzni másokkal. Jogállam helyett csak az állam joga marad, és ez az igazi „mély állam”, nem amiről beszélnek, mert ténylegesen az államhatalommal összefonódott oligarchák akaratát érvényesíti.

Egész fantasztikus, ahogyan a kormány védi a fogyasztót, most a drogériák kaptak a nyakukba egy árrésstopot, ami megint egy olyan üzenet, hogy ha nem NER cég vagy, akkor az üzlet teljesen bizonytalan, egy kormányközeli vállalkozás viszont olyan haszonkulccsal dolgozik, amilyennel akar.

Ha kiszámíthatatlan az üzleti környezet, akkor a cégek számára régi török pasák módszere javasolható nálunk: rövid idő alatt kell sok nyereséget beszedni, mert később már bizonytalan lesz a helyzet.

Sok termékcsoport ára átmenetileg most csökken, de nézzünk meg egyet, a táplálékkiegészítőkét, amire én magam messze többet költök a drogériákban mint bármi másra, és ezek ára most magasabb lesz, mert az elmaradt hasznot ezekre fogják a cégek ráterhelni, hurrá, ismét azok közé tartozom már sokadszorra, mint eddig minden esetben, akikre a kormány intézkedéseinek hatása ráterhelődik.

Táplálékkiegészítők szedése 40 éves kor fölött egyre inkább javasolható, nem csak azért, mert az élelmiszereink ásványi anyag tartalma alacsonyabb mint régebben (a nagyobb termésátlagok következményeiként) hanem a modern életmód hatásainak kivédésére is. Ülő életmód, túlsúly, stresszes munkakörnyezet, eleve nagyobb teljesítményeket kívánó cégek, felgyorsult életmód, sőt növekvő egészségtudatosság,- ez mind szerepet játszik abban, hogy sokan táplálékkiegészítőket szedünk. Itt van például a magnézium, ami jó a szív és érrendszerre, csökkenti a stresszt, intenzív testmozgáskor segíti az izmok munkáját, egyértelműen jó hatásai vannak, orvosok is ajánlják a szedését. (Megelőzés céljára is nagyon jók lehetnek egyes táplálékkiegészítők, csökkenthetik a gyógyszerigényt hosszabb távon. Vannak persze teljesen szükségtelenek és károsak is, de ezt legyen képes megítélni a vásárló, hiszen az ő egészségéről van szó.)

Némelyik drogéria évek hosszú során rendkívül jó választékot alakított ki a különféle vitaminokból és táplálék kiegészítőkből, általában lehet találni számunkra megfelelőt. Alternatívaként most feljöhetnek a kisboltok, akik jóval drágábban szerzik be a készítményeket, azért lehetnek versenyképesek, mert nők 40-nel nyugdíjaztatott eladókat alkalmaznak, akik minimálbér alatti szerény díjazásért is hajlandóak dolgozni. Másik lehetőség, hogy amit lehet webshopoktól rendeljünk, de ha elmegyünk ilyen irányokba, akkor az lesz, hogy a drogériák lassan bezárhatnak. Csökkenthetik az alkalmazottaik számát, a fizetésüket, a termékek minőségét, az üzletek számát, majd szép lassan kivonulnak és ezt a területet is átveszi valamelyik kormányközeli család.

Általában véve is, ha egy idő után nem tud teljesülni az elvárás, hogy a multi cégek nyugati vállalatainak nyereségéből finanszírozzák a magyar vállalkozásokat, akkor az ilyen cégek lassanként kivonulnak. Helyükbe majd jönnek gyengébb minőségi színvonalat biztosító, drágább cégek. Van, ahol a különadó teljesen jogos és reális lehet (bankszektor, energetikai cégek), de most már ez a rendszer része, inkább szabály mint kivétel, sosem fogják őket kivezetni. Az ársapka is egyfajta különadóként működik, hiszen ahelyett, hogy a kormány csökkentené a ÁFÁ-t pár százalékkal alapvető fontosságú termékeknél, ezt a terhet a cégekre hárítja. A fogyasztást terhelő adókat az állam kénytelen lesz magasan tartani, mert más jellegű adóbevételei sokkal kisebbek, és az egyéb adókat inkább csökkenti, úgyhogy a különadók mindig megmaradnak.

Az árrés viszont olyan, hogy egy alkalommal nyerünk egyes termékeken pár százalékot, de utána az inflációval együtt tovább fognak drágulni ezek a termékek, sőt magas ÁFA és államadósság esetében a kormánynak még érdeke is, hogy az infláció viszonylag magas legyen.

Felkészül a gyógyszeripar, ahol „mindenki” irigykedik, hogy ők milyen nagy profittal dolgoznak, a közvélemény ezúttal is mint mindig, tévedésben van, illetve leegyszerűsíti a valóságot. (Alapszabály, hogy mit sokan gondolnak, az általában nem igaz vagy csak részben.) Nagyon nagy a K+F fejlesztési költség, amit az új termékek viselnek, a régiek kevésbé, mert ezeknél már lejárhat a szabadalmi védettség. Ott van a precíz gyártási és minőségbiztosítási rendszer (tulajdonképpen egyedi, szigorú technológiákként know-how-k), ezt is meg kell fizetni. A harmadik, hogy sokan Ferrarit akarnak venni egy Opel áráért, holott vannak Opel minőségű gyógyszerek, sőt vannak no-name kínai laborgyógyszerek is. Nagyon bonyolult a helyzet, ott van például az USA, ahol a nem rendeltetésszerű gyógyszerhasználat következményeiért is milliárdos kártérítésre köteleztek cégeket úgy, hogy az orvosok és a páciensek saját felelőssége fel sem merült. Ezeket a milliárdos kiadásokat is ráterhelik más termékekre, ezek is növelik az új gyógyszerek árát, sőt a kártérítési kockázatokat már elve bekalkulálják az értékesítési árba. Lehet persze olyan, hogy senki nem mer majd fejleszteni nyugaton, Kínában viszont igen, mert ott ilyen aggályok nincsenek, a gyógyszergyártás is átkerül majd hozzájuk. (Most is a legtöbb dizájn drog már kis kínai laborokban készül.)

Primitív gazdasági logikával fokozatosan a szocialista rendszert idéző primitív gazdaság jön létre nálunk, ami primitív életformát élő embereknek való.

A történészek és mindenki más is figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy milyen rossz állapotban volt a magyar gazdaság a rendszerváltáskor, sőt ha ez nem következik be, akkor a lengyel vagy román út következhetett volna. Az MI ugyanolyan felületes, közhelyes ismeretekkel rendelkezik erről a korszakról, mint egy iskolás, van még rajta mit tökéletesíteni.

A lengyel gazdaság teljesen összeomlott a ’80-as években, a románoknál az előadósodás helyett brutális megszorító intézkedéseket hozott egy népnyúzó diktátor, az NDK-t az NSZK támogatásai tartották fenn, egyedül Csehszlovákia és Jugoszlávia egy részének életszínvonala volt elfogható. Nálunk a külföldi hitelekkel tudták fenntartani az életszínvonalat, ezen kívül a háztájik, a kalákázás, a GMK-zás, rendszeres lopások a munkahelyről, kalákázás - nagyon sokat dolgoztak másod- és harmadállásokban, amit olykor a munkahelyükön pihentek ki. A gazdaság állami része egyre jobban szétzüllött, mert nem növekedtek az adóbevételek, ezért az infrastruktúra (utak, telefonhálózat) katasztrófális volt, az iparcikkek minősége szintúgy. A hatalmas vegyszerfelhasználással működő TSZ-ek egyre kevésbé voltak gazdaságosak, manufakturális kis üzemek mint TSZ melléküzemágak több jövedelmet biztosítottak. Nyugat-Európa élelmiszertúltermeléssel küzdött, a fakanalakat és seprűket visszont megvették.

Az egész KGST gazdaság az olcsó orosz energiára épült, emiatt lehetett olcsó műtrágya, fémkohászat, vegyipar, ráadásul az orosz nyersanyagokat mi nagyobb feldolgozottsággal exportáltuk nyugatra, ez volt a legjövedelmezőbb.

Cserbenhagyott minket a Kelet

1985 után érezni lehetett, hogy egyre kevésbé számíthatunk a nagy testvérre. (Keletről sosem kaptunk támogatást, hiszen Rákóczi szabadságharcában sem segítettek be a törökök, ott a franciák vereségével ment el a hajó, 1849-ről pedig ne is beszéljünk.) Az 1980-as évek végén a szovjet birodalom gazdasága már erősen hanyatlott, a gazdasági visszaesés 50%-ot is elért már a 90-es évek elején, ami hasonló az 1929-33-as nagy világválság szintjéhez. (Ennek többféle oka lehetett, például az Afganisztáni háború és a fegyverkezés általában vett költségessége, de általában véve az érdekeltségi rendszer nem működött és a nagy állami cégek mind hanyatlottak.) Gondoljunk bele, hogy ha a kis nyitott gazdaságunk megérzi, hogy a német gazdaság stagnál, milyen hatással volt ránk az, hogy a fő nyersanyagellátónk és mezőgazdasági piacunk nagy felvevője gyakorlatilag csődöt jelent, a rendszerváltozáskor már jelentős tartozása is volt felénk a Szovjetuniónak. A bennfentes közgazdászok már mondták a ’80-as évek közepén, hogy gond lesz az adóságok visszafizetésével, brutális megszorítások várhatók. A mezőgazdaságnak nem volt más nagy felvevőpiaca az oroszokon kívül, illetve az ún. 3.világ fizetőképességével szintén gondok voltak akkoriban, nem is volt aki ezt meghitelezte volna, mert mi is úsztunk az adósságban.

A rendszerváltás mentőöv volt

Teljesen téves hiedelmek élnek a rendszerváltásról, mert ma már a legtöbben nincsenek tisztában az akkori helyzettel. A nagy állami vállalataink nem tudtak rendesen modernizálni és fejleszteni, mert elavult stuktúrához vásároltak új gépeket, a minőség megbízhatatlan és gyenge volt, ugyanaz volt a helyzet mint az mezőgazdasági termékeknél, hogy ha nincs orosz piac, akkor vajon ki fogja ezeket megvenni, nem volt erre akkoriban sem agyi kapacitás, sem finanszírozási háttér. Antall József első útja egyből Németországba vezetett, konkrétan segítséget kértünk tőlük. A kapun belüli munkanélküliség hatalmas volt már 1985 után, mindenütt vattaemberek voltak, és a munkamorál esett is rendesen, de a teljes foglalkoztatottság látszatát a Kádár-rendszer végig fenn akarta tartani.Amit lehetett tenni, hogy a rendszerváltás után sokan korkedvezményes nyugdíjba mentek, de nagy költségvetési hiány mellett hogyan lehetet finanszírozni az államot, ha a gazdaság ennyire rosszul működik? Ebben segített persze az állami tartozások egy részének elinfálása is, de leginkább újabb hitelekből, a Nyugat politikai garanciájával, ez is egy ok volt arra, hogy jöjjön a nyugati tőke, ami megnyugtatta a hitelezőket.

Tetszettek volna a lakosságot megfelelően tájékoztatni

Nem lett volna taxisblokád, ha Antallék elmondják a lakosságnak, hogy milyen állapotban vették át az országot. Szerintem ennek legfőbb akadálya volt, hogy ők sem tudták, és késő ébredtek rá erre, csak szóltak nekik, hogy nincs elég állami bevétel, több adót kell kivetni, emelni kell a benzin árát. Nem készültek kormányzásra, emiatt nem volt megfelelő gazdasági szakértelem eleinte, talán egy MDF-SZDSZ nagykoalíció több lehetőséget biztosított volna, mint a kisgazdákkal kötött, még ha nyilván nem is működött volna hosszabb távon.

Kényszerhelyzet volt a privatizáció

Milyen alternatívái lettek volna? Ha félre is tesszük azt a szempontot, hogy éles piaci helyzetben a nagy állami cégek nem elég rugalmasak, a cégek nagy részét már lerabolták és szétlopták minden szinten, kellett a külföldi tőke. Ha nekem nagyon kell a pénz, mint a magyar államnak akkoriban, akkor mindent olcsón kell, hogy eladjak. (Vitatható, hogy Hornék jól tették-e, valószínűleg túlzásba vitték, de mindenesetre a gazdaságot be tudták indítani.) A kisebb gyáregységeket ki más tudta volna megvenni (megbundázott hitelekkel persze) mint a menedzsment, akik átfedést mutattak a pártelittel. Nyilván ahol szétesett egy rendszer és senki nem tudja mi lesz, ott szabad rablás megy, és poton áron lehet mindenhez hozzájutni jól informáltaknak, mindegy milyen kormány is van hatalmon. (Látens forradalom történt valójában.)

A keleti blokk összes országában ugyanez történt mint nálunk, az életszínvonal visszesése is teljesen hasonló volt (20-25%), tőlünk keletre még nagyobb mértékű is, és később is jöttek ki a gödörből. A cseheknek volt némi mozgásterük, jobb helyzetből indultak mint mi, jobb alkupozícióval ugyan, de mégiscsak privatizálták az olyan nagy cégeiket mint a Škoda. A lengyeleknek elengedték az adósság nagy részét, nekünk is adhattak engedményeket, de ezt nem kaptuk meg, ez politikai tabutéma volt, még egy amerikai nagykövet is belebukott ebbe.

Akkor is lekenyerezték a lakosságot 

A rendszerváltás előtt a GMK-zás is ennek egy formája volt (adózatlan jövedelmek keletkezése a cég eszközeivel), a rendszerváltás utáni években a magas infláció ellenére a hitelkamatokat még egy ideig nem növeték meg annyira, tanácsi lakásokat is olcsón kiárusítottak. Az emberek lekenyerezése ’56 után annyira a rendszer lényegévé vált, hogy a korrupció, a járadékvadászat beépült a közgondolkodásba, ezért minden olyan rendszer, ami kevésbé biztosítja, (pl. Bokros-csomag esete) már felháborodást szült. A rendszerváltás előtti gondoskodó állam képe jelenti a szintet ma is sokat számára, gazdasági ismeretek hiányában még történészek körében is teljesen irreális ennek a korszaknak a megítélése. (Én viszont „ott voltam 3000 évvel ezelőtt”, ezért látom másként.)

Ennek politikai/ideológiai okai is vannak, azt a hamis képet erősítik, hogy a régi rendszer egy paradicsom volt, de a gonosz Nyugat a rendszerváltáskor gyarmatosított minket. Ha egyszer van bennem egy előfeltevés, ami számomra szép és kényelmes, akkor ehhez próbálok igazolásokat keresni, és mindig lehet is találni, - teljesen hamis nyomra vezetünk másokat, ha csak a kép egyik felét mutatjuk be.

A kerítések egyelőre nem láthatók, hanem szellemi konstrukcióként működnek, de így is lehetnek nagyon hatékonyak, képesek teljesen elzárni hermetikusan egy országot, mint ez már sokfelé megtörtént, a folyamatok végeredménye Kuba, Belarusz, Oroszország, Észak-Korea, lesajnálkozóan néztük őket eddig, de az irány nálunk is hasonló.

Nincsenek praktikus érvek az új törvényjavaslatokra, nincsenek példák olyan káros gyakorlatokra, amik csak az utóbbi pár évben voltak jellemzők, és amelyek ellenében most alkotmány szintű törvényeket kellene hozni. Nem világos, hogy mért van ezekre szükség, tehát csak ideológiai, azaz hatalmi érvek vannak.

A „diktatúrázók” látták helyesen, hogy mi lesz, nekem is a fő problémám mindig az volt, amit már sokszor leírtam, az nem is a kormánypárt sokszoros egymás utáni választási győzelme, hanem a hatalom egyre növekvő koncentrációja, ezt már nem is részletezem tovább, mert már nekem is unalmas. Teljesen törvényszerű, hogy aki hatalmat kap, sosem tud betelni vele és egyre többet akar, főleg ha nincs korlátja, ami megállíthatja, mindig és mindenhol ez történik. A magyar társadalom annyiban más a vízben megfővő békához képest, hogy a kísérleti hivatkozás hibás, hiszen a béka kiugrik az egyre melegebb vízből, viszont a mai magyar társadalmat simán meg lehetett főzni szépen és lassan, kitartó munkával. Ebben nincs semmi magyar sajátság, ugyanez megtörtént az oroszoknál, törököknél és sokfelé máshol is már.

Sőt, nagyon is volt mire építkezni, a nyugatellenesség egy sajátos kisebbrendűségi érzésből fakadóan folyton gerjeszthető volt, éppúgy mint a „gonosz, kizsákmányoló multi” képe.

Ez utóbbiról lehet még értelmesen beszélni, így például a MOL és OTP, ezek most gonosz multik vagy inkább regionális szinten is jelentős magyar cégek, akikre büszkék vagyunk? Ha vannak olyan cégek, amik nagyon jók a saját területükön, azok mért ne terjeszkedhetnének az országhatáron kívül? Ha a nagy multi kiskereskedőket sikerül kizárni, akkor lesz milliónyi Coop üzlet helyettük, amiket már most is igyekszünk elkerülni, mert nem annyira profik mint mások, viszont a legtöbb élelmiszer náluk többe kerül, miközben minőségben sem jobbak, akkor ezzel mért fogunk jól járni?

Van egy ilyen hiedelem, hogy a házi és a háztáji a jó, de senki nem gondol bele, hogy ha nincs élelmiszeripar és kereskedelem, és neki kell a tyúkot feldolgozni, és ha ezer-kétezer forint is a minimális órabér, akkor csak a feldolgozás költsége is lehet annyi, amennyiért most megveheti a feldogozott terméket? A kistermelés és kisipar csak speciális termékek esetében gazdaságos, ha arra akarnánk építeni az alaptermelést is, akkor vagy kétszer ennyien kellenének a mezőgazdaságba mint most, és így is minden legalább kétszer ennyibe kerülne. Az élelmiszer a közhiedelemmel ellentétben nagyon is olcsó, még ársapka nélkül is mint olcsóbb mint régebbi korokban, a kisnyugdíjasok érdekében kell valamilyen módon nagyon olcsó élelmiszereket biztosítani, igazából nekik lenne erre a legnagyobb szükségük, az átlagfizetésben élőknek kevésbé, hiszen sokan most is pazarolnak.

A röghöz kötés következő lépése lesz a költözködési jog korlátozása. Szeretnék látni releváns európai példákat (hiszen EU tagok vagyunk, legalábbis egyelőre), és e téren nem Velence szintű műemlékvédelemre gondolok, ahol a kormány hűbéreseiként dolgozó helyi kiskirályok korlátozhatják az ingatlanok adásvételét. Ez ugyan még nem olyan helyzet, de megtörténhet, hogy erre fogják használni a törvényt.

A kerítés legfontosabb eleme a külföldi befolyás kizárása, ez a másik oldalról azt jelenti, hogy a helyi NER elit kénye-kedve szerint fog alakulni minden és senkinek semmi köze nem lehet ahhoz, ami itt történik.

Pedig az a jó és egészséges helyzet, ha mindenki befolyásolhat másokat, nem pedig az a magatartás, hogy „nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak”. A befolyásolás se nem törvénysértő, se nem káros jelenség.

Ráadásul a logika ott is megbicsaklik, hogy lesz egy kormánynak alárendelt hivatal, ami eldöntheti, hogy melyik külföldi befolyás hasznos (az orosz például rendben van, vagy az ideológiai vonalba illők), és melyik nem az. (Eddig egyetlen no-name orosz befolyású hírcsatornát büntetett csak meg a Szuverenitásvédelem, csak azért, hogy az elfogulatlanságát bizonyítsa.)

Keresztény önazonosság: ma még le lehet írni, hogy ez más néven keresztény fundamentalizmus (ennek iszlám formája már ismert Iránból), tudatos megsértése a vallásszabadságnak és a lelkiismereti szabadságnak.

A magyar társadalom teljesen közönyös, mert le van ragadva a kenyér áránál és nem érti a jelentőségét annak, ami történik, de már most egyébként is késő lenne felébredni, hiszen a jog nálunk se nem igazságtétel, se nem szolgáltatás, hanem az utóbbi időben hatalomtechnikai eszközzé vált, a hatalomnak alárendelődött.

A középkori társadalom merev társadalmi hierarchiáiban állítólagosan létezett az udvari bolond szerepe, amire azért volt szükség, mert a despotikus viszonyok között senki nem merte nyíltan megfogalmazni a véleményét, vagy kimondani akár teljesen nyilvánvaló dolgokat. Hasonló a helyzet most is Magyarországon, amikor a szakértelem helyét átvették a politikai szempontú döntések, ezért a szakértők csak óvatosan fogalmaznak. Mindenki lavíroz, igyekszik okosan pozicionálni magát, mert nem akar sem a mostani sem egy esetleges következő rendszerben megbélyegezetté válni.

A magyar közélet annyira toxikus, hogy aki folyamatosan ott tartózkodik, nem ússza meg a károsodást, kivéve ha van egy mentális tréner, pszichológus esetleg lelkész, aki segít ezt lekezelni. Verbális agresszió, önkény, konformitás elvárása, szervilitás, belterjesség, egoizmus, a saját vélt igazunk mindenáron való védelme – ez mind jellemző nálunk, persze máshol is, de valószínűleg nem ennyire súlyos formában.

A távolságtartás egy racionális magatartás manapság, és jó ha az emberen nincs ott a nyomás, hogy mindenre azonnal reagáljon, mert a „gyors gondolkodás” mint tudjuk, tele van hibával, az ún. lassú gondolkodás az, ami minőségileg más szint. Emiatt sem tartom jónak a szájkarate műfaját, az tényleg a különféle trollok, vagy troll szintű emberek etetésére való.

A troll a gonosz kis törpének felel meg, aki azt élvezi, hogy bajt kever, ott éli ki magát, ahol tudja, ő a kommenthuszár. A blogger is többnyire névtelen, mert aki nincs jelen a médiában és aki nem médiaszemélyiség, annak a neve nem számít, de egy jóval más szint mint a primitív kis troll, hiszen már van valamilyen világképe, komplexebb látásmódja, perspektivikus szemlélete. Motivációja is egészen más. (A blogbejegyzések között is akad persze trollkodás, de a kommentek közül is vannak olyanok, amelyek önálló cikként is megállnák a helyüket.)

Amely pontokon a profik csődöt mondanak, akár óvatosságból, félelemből, akár szűklátúkörűségből eredően, ott szükség van amatőrökre, méghozzá olyanokra, akik hobbiként fogják fel, amit csinálnak, náluk megélhetés, brand, egó nem játszik, viszont ha az információforrásaik elég jók és megfelelően képzik is magukat különféle irányokban, akkor az ő hozzáadott értékük az egyéni látásmód, az újszerűség és a szintézis lehet. Főként ha már sokszor bevitték őket az erdőbe, akkor nehezebben fog velük előfordulni, hogy nem látják a fától az erdőt, ami nagyon specializált szakemberekkel gyakran megesik, vagy azokkal is, akik benne vannak a mindennapi élet sűrűjében.

A kívülállótól kapott kritikát (azt kell nézni mit mond, nem hogy ki mondja) mindig nehéz megemészteni, de aki erre egyáltalán nem képes, az nagyon el van szállva magától.

Az egyébként egy hibás logika, hogy „mert a régi rendszerben is” – mi alapján választjuk azt mércének? Ha tudok egy velejéig korrupt gazemberről, az megfelelő hivatkozás nekem arra, hogy én is az legyek? Az első látásra jogosnak tűnő viszonyítási pont mégsem jogos, ami a egyébként demagógia egyik fontos ismérve is. (Magunkat is becsapjuk ezzel, nem csak másokat.)

Azt is vegyük figyelembe, hogy teljes pártatlanság nem létezik, annyira másfajta értékrendszerek, látásmódok, életmódok, ösztönök és félelmek vannak, hogy szerintem nincs olyan ma, aki mondjuk a Magyar Nemzet és az Index cikkeit is egyformán tudná kezelni. Mostanában mondtam egy ismerősömnek, hogy ismerjük el, hogy van köztünk egy törésvonal, ne próbáljuk elhazudni, így legalább lesz mód áthidalni. (Van olyan sík, ahol könnyebb kapcsolódásokat találni, a politika tipikusan nem ilyen, mert akárhogy szépítjük is, mégis alapvetően a hatalomról szól.)

A destruktív kritikához képest a különbség ott rejlik, hogy a másfajta értékrendszer eredményeit el kell tudni ismerni. Ami számomra ideális az a közös gondolkodás és műhelymunka, látni ennek olykor a nyomait, például ha különféle kiindulópontok hasonló eredménye vezetnek. A hangsúlyok persze eltérőek, de a helyzet ahhoz hasonló, amikor az étel beltartalma azonos, csak a fűszerezettsége más.

Az a fajta nyomás, hogy ne menjük el a dolgok mellett csak úgy, a szólás felelőssége rajtam is megvan, főleg ha mások ezt nem teszik meg.

Itt van például az, hogy az akadémia most már a Fidesz hivatalos véleménye szerint is gyakorlatilag „sztálinista intézmény” (!). (Többen kimondták már, cáfolat pedig nem érkezett.) Azért az, mert simán kommunista már nem lehet, az a szó már foglalt a mérsékelt kozverzatívtól a szocdemig terjedő irányzatokra a Fidesz szótárában. Most hirtelen szegény akadémia „sztálinistává” vált, ami ugyanaz mint régen a pápai átok, törvényen kívülivé vált, bárki kirabolhatja.

Én mindig azt ugattam, ami szerintem egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a putyinizmus, trumpizmus, orbanizmus mind egy tőről fakadnak, az ideológiai céljaik teljesen hasonlóak, feudális önkényuralmak felé mutatnak. Ezzel a látásmóddal nem lehet pártatlannak lenni, mert vagy úgy döntök, hogy jó nekem a feudalizmus vagy pedig azt, hogy nem elfogadható rendszer.

Van azért pozitívabb fejlemény is a közéletünkben, amit lehet értékelni, például a középszintű magyar érettséginek is szükségszerűen vannak politikai vonásai, de ezek most nem annyira tragikusak.

Igaz, hogy konzervatív szellemiségű lévén az indokoltnál nagyobb hangsúlyt fektet a lexikális tudásra és a magyar klasszikusokra. Viszont volt két olyan feladata, ami nálam pozitív érték, mert a családcentrikusság felé orientál, még ha rejtett módon teszi is ezt. Az első feladat a névadásról ráadásul praktikus ismereteket is ad (például, hogy kerüljük el a hülyén hangzó neveket, amit a gyerek egész életében utálni fog). A másik az Örkény novella, aminek a legfőbb tanulsága, hogy csak az utódaink által tudjuk biztosítani életünk maradandóságát.

Szóval a „bolond” a no-name az, aki társadalmi kötöttségek nélkül beszélhet, nem futva meg a tiszteletköröket, viszont cserébe nem két forintos, hanem ingyenes ötleteket is ad, miközben megpróbálja megőrizni a józan eszét egy olyan társadalomban, ahol az emberek között egyre több a nyájszellemet követő idióta, a megszállott fanatikus, és annak is utána kellene nézni, hogy a mai társadalom hogyan terheli meg az emberek pszichéjét, aminek hatására egyre őrültebb, irracionálisabb dolgokat mondanak.