Az AI nagyon sok mindenre használható, én most nem az atommodellek értelmezésére vagy fehérjeláncok hajtogatására szolgáló speciális alkalmazásokra gondolok, hanem azokra, amiket elvileg a laikusok átlagos felhasználói igényeire fejlesztettek ki.

Túl sok újdonság ezen a téren nincs is, már eddig is tudtuk, hogy amiket igénylünk azok nagy része silány, nagyon alacsony szintet képviselő tömegigény. Például a popzene esetében, már évtizedek óta a slágergyártás menete ugyanaz: végy egy négy-negyedes ütemet, borzasztó egyszerű dallammal, az a jó ha emlékeztet valami régire, utána adunk neked kétszáz egyszerű szót, amit mindenki megért, ebből lehet szöveget írni. Rá kell fejleszteni valamilyen izgalmas elektronikus alapot, és amit így összegyúrtunk, azt szépen csomagolva adagoljuk, amíg rá nem kapnak. Az így megkonstruált sztár sokak számára egy ideál, jó kis giccses életérzést is kifejez, az ilyen műterméket nagyon jól fogják kajálni. A recept annyira egyszerű, hogy bármelyik AI szépen be tudja kalibrálni ugyanezt a folyamatot, egyszerűen amiatt, mert annyira alacsony a mérce, hogy tényleg a marketingen múlik, hogy ki lesz a befutó. Amire az AI egyelőre nem képes az a koncerteken a személyiségek varázsa, az egyéni előadásmód, ezt még szerencsére nem tudja előállítani. Sőt, a nagy művészek éppen abban jók, hogy nem akarnak feltétlenül valami újat kitalálni, hanem vesznek egy régi (adott esetben komolyzenei vagy esetleg népzenei) művet és azt bátor, saját stílusban, egyéni értelmezésben adják elő. Az AI miatt esetleg az egész globális zeneipar tönkremehet, és rászoknánk a helyi előadókra – ez nem is lenne olyan nagy kár.

A politika világában AI nélkül is működött, hogy bedobtak egy szlogent, olykor próba-szerencse alapon, és ha hatásos volt, akkor tovább lehetett ütni a vasat, ha nem hatásos, akkor újat kellett találni, az egyetlen feltétel, hogy jól kell tudni mérni, szondázni a társadalmat, ennek is megvannak a specialistái. (Ugyanígy működnek egyébként már eléggé régóta a különféle termékek reklámjai is.) Az AI amit ehhez hozzá tud tenni, hogy jobban lehet etetni az ideológiai igényeket, még gyorsabban lehet olyan, nem kicsit demagóg tartalmakat előállítani, amit az illető hallani akar. Nem egy nagy durranás, mert az elvakultaknak teljesen mindegy, hogy mit állítunk elő, aki pedig eleve kételkedő és óvatos, ő nagy eséllyel ki fogja szúrni, ha valamilyen szöveget vagy képet AI állította elő, ezek mesterkéltsége száz méterről is látszik.

Amire az AI nem képes egyelőre, egyéniséget létrehozni. Tömeges, silány és kommersz kultúrát tud csak legyártani.

Kérdés, hogy az középtávon az AI fog vajon megbukni, vagy pedig az igényszintünk fog lassanként átállítódni a kommersz, silány minőség szintjére. Az AI az internetről dolgozik, és ami a neten megtalálható, annak 99%-a gyenge minőségű, és még egyre inkább az lesz. Például a tudomány fejlődése nem csak hozzátesz az ismeretekhez, hanem sok régit érvénytelenít és felülírja azokat. Az egyes specialisták tudni fogják, hogy melyek azok az elméletek, amiket nem használ már senki, mert vannak náluk jobbak, az interneten viszont ez nem lesz nyilvánvaló. Ott van például a neten a rengeteg régi kommunista ideológia is, aminek használhatóságát „csupán” az élet cáfolta meg, de ezt nem feltétlenül tudja az AI is kezelni. A kommunista mellett persze más ideológiákra ez ugyanúgy igaz. De lehet az is, hogy éppen a gravitációról vagy az ősrobbanásról holnap már teljesen újfajta elmélet nyer bizonyítást. Emiatt az AI egyre több téves információt fog adni, egyre kevésbé lesz használható. Én magam is teszteltem például könyvajánlásokkal, és az derült ki, hogy egy sima keresőprogramnál nem volt képes többet felmutatni, borzasztó felületesen működött.

Érdemes megnézni olyan speciális területeket mint a jog vagy orvostudomány, ott is az AI már közelíti, talán el is érte azt a szintet, ami a hanyag, vagy rutinból dolgozó szakemberre jellemző, nem pedig egy magasan képzett és gyakorlott specialistára. Maguk az orvosok vagy jogászok is támaszkodhatnának az AI-ra, kaphatnának egy olyan nyers információt, amivel kiindulásként lehetne dolgozni, ez fel is gyorsítana sok mindent, kérdés persze, hogy az adott területeken dolgozóknak érdeke-e valójában mindez, vagy jobban járnak, ha mindent elmisztifikálnak. Egyébként pedig valószínűnek tartom, hogy a fejlődés ilyen irányú lesz, hogy azokon a területeken, ahol nincs elég szakember és specialista, sokan első megközelítésként AI-t fognak használni.

A minőség viszont azon is múlik, hogy a legtöbb estben a fontos ismereteinket kulturális kontextusba ágyazva használjuk, amiket az AI nem tud kezelni. Ez olyan, mintha valaki bekerülne egy társaságba, és kapna egy házirendet vagy szokásrendet, attól még nem tudná, hogy a szabályokat mely helyzetekben pontosan hogyan kell értelmezni.

Az AI chatprogramjait tehát kommersz tömegigényekre fejlesztették ki, amelyekről köztudott, hogy régóta nagyon alacsony színvonalon vannak. Eddig a marketing ipar és a politikusok hízelegtek nekünk, hogy milyen szépek, okosak, ügyesek és persze fontosak vagyunk, ez a dilivonat most csupán egy új mozdonyt kapott az AI formájában.

Nem amiatt lehetetlen, amiért sokan gondolják, mert az óriásvállalatok a profit érdekében fogyasztó zombivá teszik az embert, és bár van ebben is igazság, a probléma ennél sajnos sokkal mélyebb, mint hogy elég lenne erről a fajta vonatról való leszállás.

A „harmóniában élni a természettel” – ez nem több mint egy hangzatos szólam, aminek a megvalósítása eléggé problematikus.

A természet ugyanis nem egy kellemes hely, kevés táplálékot nyújt az embernek és a hőmérsékleti viszonyai sem ideálisak. Ha szó szerint értelmeznénk a „természettel való harmónia” létrejöttét, az egy nagyon kegyetlen, darwinista jellegű alkalmazkodási folyamat lenne, amire csak kevés ember lenne képes, a ráadásul a „természetesnek” megfelelően szabályozatlan és folyton változó életfeltételek között. Mi egy olyan országban élünk, ahol a természet fogalma viszonylagosan kiegyenlített és kiszámítható viszonyokat képvisel: nincsenek sivatagok, extrém hidegek és forróságok is nagyon ritkák, nem esünk sem hurrikán-, sem tornádóövezetbe. Ugyanez a szó, hogy „természet”, azonban teljesen mást jelent például a trópusokon élők nagy tömegei számára. A mi természetvédelmünk ideája tehát nem terjeszthető ki másokra, ráadásul a körülmények nálunk is megváltozhatnak, akár az elsivatagosodás irányában, akár egy újabb jégkorszak eljövetelekor, a kettő ráadásul egymás után, sőt még egyidejűleg is bekövetkezhet. Finomításra szorul tehát a „természettel való harmóniában élés” gondolata, mert ha komolyan vesszük, ez egy lehetetlen követelmény számunkra.

A természet szeretete mindenképp a jómód egy alapvető szintjét feltételezi, a fázás és éhezés megszűntét, de ez leginkább az urbanizálódás folyománya, hiszen a városokban vagy városias falvakban élő modern kori ember számára a fizikai és idegi megterhelést kiegyensúlyozó hatása miatt vált fontossá. (Nem véletlen tehát, hogy a turizmus, természetjárás és hegymászás csak elvétve fordultak elő régi korokban, több ezer éven át senkinek eszébe sem jutott hegyet mászni vagy túrázni.) Csend, friss levegő, változatos, pihentető formák: a fás-virágos park vagy az erdő nem monoton, de nem is teljesen kaotikus, egy hegyvidék geometriája is teljesen egyedi, a vizek látványa nyugtató hatással van ránk. Temperált hőmérséklet, szabályozható fizikai terhelés, ilyen jellemzők miatt lett számunkra önmagában is fontos értékké a természeti környezetünk, és mindez kapcsolódik a nem tudatos, érzelmi alapú természetvédelemhez.

Lehet ugyan példát hozni arra, hogy például a régebbi korok pásztorai vagy földművesei ezt az együttélést szintén megvalósították, azonban egy fontos észrevétel velük kapcsolatban, hogy ennek ára a fizikai létminimumon való élés volt. Kevesebbet dolgoztak korunk emberénél és nem halmoztak fel vagyont, tartalékot sem, aminek az volt a fő oka, hogy a magántulajdon akkoriban számukra vagy nem létezett, vagy nagyon bizonytalan volt. Mivel bármilyen tulajdonuktól megfoszthatták őket szinte bármikor különféle fegyveresek, vagy el is vehették tőlük a feljebbvalóik, emiatt nem is törekedtek rá, hogy a természetből a maximumot hozzák ki. Az eszközeik is egyszerűek, könnyen előállíthatók voltak, a tartalékot ínséges időkben mindig a föld és a természeti környezet jelentette. Akikről családilag emlékeket őrzünk, ők már mind felszabadított jobbágyok voltak, akik az ipari forradalom idején már árutermelést folytattak.

A természettel való harmónia megőrzése ugyanabból a perspektívából születik, mint a gazdasági fejlődés leállításának elve, tehát azok hangoztatják, akiknek sokkal több a vesztenivalójuk, mint az a nyereség, amit még remélhetnek, nem pedig az emberiségnek az a túlnyomó részének a szempontjából, amelyik a fizikai létminimum szintjén él.

A harmóniában élés ellentéte, a természet leigázása az összes 19.századi és 20.század eleji ideológia sajátossága volt, a kommunizmusban, fasizmusban és liberalizmusban is megjelent, ez viszont egy hasonlóan szélsőséges téveszme. Érthető módon abból fakad, hogy az emberiség szeretett volna véget vetni a kiszolgáltatottságának a természet erőivel szemben, és mivel az embernek a környezetére gyakorolt hatásait nem ismerték elég alaposan, ezért jött létre ez a mai szemmel nézve „elvetemült” újkori gondolat. A természettel való harc mai szintjén az ember a saját életkörülményeit teszi lehetetlenné, ráadásul megszámolhatatlanul sok formában, a járványoktól kezdve a felmelegedésen és vízhiányon át az élelmiszer termelés ellehetetlenítéséig.

A természettel való foglalkozásunk érzelmekkel telített, és érdemes néha ezektől az érzelmeket zárójelbe tenni, mert félreviszik a gondolkodásunkat. Sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban élt csupán az ember vadászó-gyűjtögető módon harmóniában a természettel, azóta viszont folyton pusztítja azt. (Évezredek óta csupán elvétve találunk már a Földön vadászó-gyűjtögető közösségeket.) Erdőket taroltunk le, nagy ragadozókat és nagy növényevőket irtottunk ki, a mezőgazdaság sok esetben tönkretette a talajokat, mivel azok kimerültek vagy az öntözés miatt elszikesedtek. Mindennek az ember végtelen hedonizmusa és biztonságra törekvése volt az oka, olykor kultúrák összeomlásához vezetett mindez, a fő különbség ezekhez képest a mai korban, hogy jelenleg a globális szintű összeomlás veszélye áll fenn.

Jelen tudásunk alapján viszont alapvetően téves és olykor demagóg eljárás a természetesség követelményét példaként állítani a mai mezőgazdasági gyakorlat vagy akár lakóhelyi környezetünk számára. A „természettel való harmóniában való élés” nem több egy szép, giccses szólamnál, hiszen akik ezt látszólag megtehetik, az ő társadalmi hátterükben mind luxus szintű életkörülmények rejlenek, habár ez kimondatlan marad, de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akik ki is mennek a természetbe és hetekre ott élnek, a modern technológiával a hátuk mögött teszik ezt. Nem mondanak le a komfortot és jólétet biztosító eszközökről, a természetben való élés helyett sokkal inkább „turistáskodásról” van szó.

Ha az érzelmes és korlátolt beállítódásainktól el szeretnénk mozdulni a racionalitás irányába, akkor a természettel való békés együttélés tűzhető ki észszerű célként. Ennek alapfeltétele, hogy a természetnek a lehetőségek szerinti minél nagyobb része maradjon meg védett, az emberi tevékenység által nem háborított állapotban,- ami viszont csak olyan, többnyire intenzív és hatékony eljárások révén lehetséges, amik lehetővé teszik például a termőföldek egy részének a művelésből való kivonását, és helyettük erdők, gyepek létesítését. A mezőgazdaság célja mindig is az árutermelés volt, és a szerves anyagok és a víz megtartásának fő célja sem valamiféle természetvédelmi ideál, hanem a nagyobb termésbiztonság érdekében tesszük ezt.

A természet tehát egyáltalán nem valami „szent dolog”, akik annak tartják ők meglehetősen képmutatók, mert agresszívek vele szemben, nem direkt módon csak úgy, hogy a luxusfogyasztásuk révén folyamatosan élik fel az erőforrásait. (Az átlagos magyar polgár is a természetet kizsákmányoló luxusfogyasztónak tekinthető még akkor is, ha fele annyi kárt sem okoz mint egy átlagos amerikai.) A természettel való békés együttélés egyszerűen elemi érdekünk, mert olyan nagyokat üt vissza, ami az emberi civilizációt megsemmisítheti, és jelenleg pontosan e felé haladunk. Azonban az egoizmus és képmutatás felszámolása nélkül nem lehetséges a természettel való békés együttélés: energia,- és anyagtakarékosság, visszafogott táplálkozás, biodiverzitás támogatása, körforgásos gazdaság, stb.- a természetet nem csak szeretnünk kell, hanem tisztelni is, ha a civilizációnk túl akarja élni a következő évszázadokat.

Táplálkozásunk nem különbözik életünk más területeitől, ugyanazt a szervezett káoszt mutatja, mint ami egész életünkre általában jellemző. Korunk embere a szupermarketekben éli ki elfajzott (akciós árukra) vadászó és (fölösleges bogyókat) gyűjtögető ösztöneit. Halálra esszük magunkat, miközben az egész bolygót is lassan felzabáljuk. A táplálkozás, hogy mit együnk és mit ne, különös módon hitrendszerbeli, identitási kérdés is lehet sok esetben, és mivel egy jól megfogható témáról van szó, annyit beszélünk róla, hogy teljesen túltoljuk a biciklit. Sokféle okai lehetnek annak, hogy valaki kerüli bizonyos ételek fogyasztását, egy vegetariánus például mondhatja azt is, hogy ő nem kér a fejlett civilizációnk képmutatásából, amikor az ember nem saját kezűleg öli le az állatokat, hanem egy vágóhídon tömegesen dolgoztatjuk fel ipari termékké.

Amikor arról beszélünk, hogy régen mennyivel egészségesebben táplálkoztak, akkor valahogyan misztifikáljuk a valójában nem meghatározható „régi korok” szokásait, minthogy ezek nagy részében a táplálkozásunk közel sem volt optimális, sőt az emberek általában nagyon is alultápláltak voltak, a mezőgazdaság elterjedése óta jórészt gabonákon éltek. Írországban például az 1700-as években meghonosodott az újvilági eredetű burgonya termesztése, és a lakosság pár évtized alatt 2 millióról 8 millióra nőtt, majd 1840-ben, amikor bejött a burgonyavész, az emberek nagy része éhen halt vagy Amerikába emigrált. A népesség pár évtized alatt 4 millióra esett vissza, jelenleg is csak 5,5 milliós. Manapság a burgonya egy lenézett táplálék, amit nem tartunk nagyon sokra, régi korok emberének esetleg egy kincs is lehetett, a Szovjetunió összeomlása után például a belorusz lakosság nagy része évekig főként ezen élt.

A fenti példa arról szól, hogy a filozófiai megközelítés mindig egy tágabb perspektívából vizsgálódik, mint amiről a mai vitáink zajlanak, és mindig valamilyen középutat keres a szélsőségesen elfogult nézetek között, és nem minden magától értetődő, ami annak tűnik.

Így például az sem, hogy az ételeknek ízletesnek kell lenniük, ez évszázadokon vagy inkább évezredeken keresztül nem is volt szempont, ténylegesen a 20.század második felében vált azzá. Az ízletes ételekből egyébként hajlamosak vagyunk többet fogyasztani, mint amennyire szükségünk van. Gyermekkoromban az a mondás járta egyébként, hogy „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért élünk, mert eszünk.” Tehát legyen a táplálékban némi fehérje, kalóriát adó szénhidrát és zsiradék, a bélbacik számára rostok. Az, hogy friss legyen, az sem volt mindig szempont, például sokan az avas szalonnát ugyanúgy szerették, volt füstölés és sózás, mivel a mélyhűtést még nem ismerték, sőt hűtés is alig volt, legfeljebb télen összegyűjtött jégtáblákkal. Régi korokban az idő, energia és a jövedelmek nagy része még élelmiszerekre fordítódott, ma már ez általában 30% alatt marad, sőt jobb helyeken csak a tized részét teszi ki.

Bár nem összehasonlítható az akkori életmód a maival, sőt a kalóriaigény inkább több volt mint manapság, ahol többségünk ülő életmódot él, az összkalóriafogyasztás jóval alacsonyabb volt. Számomra az ajánlott napi 2200 kalória, de még a fogyókúra esetében is alig tudtam megállni 2300-2400 kalóriánál. Úgy látom, hogy mindenféle diétára alapozott fogyókúra humbug, vagy legfeljebb időlegesen ad eredményt, utána visszaszedjük. Az egyetlen járható út, ha mérleggel mérjük az ételek mennyiségét és számoljuk a kalóriákat.

Az is egy érdekes kérdés, hogy minőségi táplálékot kell-e fogyasztanunk, a filozófiai megközelítés szerintem itt is a középút: Ami másnak elég jó, az nekem is jó kell, hogy legyen. Ha mindenki a legjobb minőséget fogyasztaná, akkor több lenne a hulladék, már így is túl sok élelmiszer megy a kukába. Az is tény, hogy ahol tömegtermelés van, mennyiségre optimalizálunk, ott a minőség valamivel gyengébb lesz, a két tényező fordítottan arányos, és ki vagyok én, hogy nekem különleges minőség jár, amit több mint 7 milliárd ember sosem engedhetne meg magának?

Az is fontos persze, hogy nézzük meg, minden ott van a címkén: sok só, cukor, tartósítószer, adalék anyag (többnyire az ultrafeldolgozott ételekben, de nem csak ezekben) viszont már ártalmas, ilyen élelmiszert tanácsos csak ritkán fogyasztani, mondjuk hetente 1-2 alkalommal. A főzés a legolcsóbb és legegészségesebb, de most tegyünk a szívünkre a kezünket, a többség vagy nem tud főzni vagy nem szánja rá az időt és energiát. A két szélsőség, ami jellemző az extrém igényes vagy a teljesen igénytelen táplálkozás.

Mindenből a túl sok okozhat gondot, túl sok húst se nagyon ettek az emberek régen, főleg nem a pórnép, nem véletlen, hogy a köszvény a gazdagoknál jelentkezett csak, éppúgy ahogy mostanában a túl sok szénhidrát miatt a a cukorbetegek és elhízottak száma hirtelen megnőtt a kevésbé fejlett országokban.

Egyébként elég egyszerű megnézni, hogy különféle táplálkozási divatoktól függetlenül mi az egészséges, az is fontos infó, hogy a családban mik voltak a jellemző betegségek, vagy ott vannak még a saját vizsgálati eredményeink is. Egyébként ez a „testszégyenítés” téma sem egyértelmű, mert a súlyfelesleg lehet még alkati kérdés, de a kóros elhízás ma már orvosilag és diétásan is kezelhető. Az elhízás egyébként amiatt járványszerű, mert mindenki lehet mások számára egy hibás követendő példa, a súlyfelesleg lehet egyes helyeken újfajta normalitás, ahogyan ezt én is megfigyeltem.

Ettől függetlenül érdemes megfigyelni, hogy a szervezetünk is jó jelzéseket tud adni, például ha valamilyen erjesztett élelmiszerben van valami olyan összetevő, ami számára nagyon hasznos, a lényeg ilyen esetekben is a mértéktartás.

Az is egy jó megközelítés, hogy amit régen ettek az elődeink, abból is kiindulhatunk, kicsit megvariálva, például kevesebb legyen a telített zsír, fehér kenyér, tészta és több legyen benne a zöldség, cukorforrásként pedig leginkább gyümölcs.

Abba is érdemes belegondolni, hogy mennyi fölösleges idő és energia megy el az élelmiszerüzletekben való variálással, az egészet le lehetne egyszerűsíteni: Megadni egy vásárló kosarat, amiben mindig lennének különféle helyben termesztett szezonális zöldségek is, és automatikusan ezt megrendelni, kis variálásokkal, majd egy adott helyen átvenni. Szerintem ez lehet a jövő zenéje, nem kellene az egész témát annyira túlvariálni, hét napból hat lehetne aránylag igénytelen táplálkozás, egy nap viszont nagyobb családi vagy baráti körben, gazdagabb és minőségi.

Mindenki tudna egy öt pontos listát írni azokról a hülyeségekről, amikről az utódaink nem tudják majd eldönteni, hogy sírjanak-e vagy röhögjenek rajtuk. Az én szubjektív listám per pillanat valahogy így néz ki.

1.Hosszú élet vágya

Sokat olvasunk arról, hogy mi a hosszú élet titka, mivel mindenki szeretne nagyon sokáig élni, de arról sokkal kevesebbet, hogyan tartalmasabban és hasznosabban eltölteni ezt az időt. Vannak például egyes szigetek, ahol az emberek a civilizációtól és annak ártalmaitól elzárva, száz évig élnek, de ki az közülünk, aki komolyan válik egy ilyen helyen folytatott életre? A kérdés azonban ennél sokkal keményebb módon is feltehető. Ki szeretne úgy sokáig élni, ha az utolsó egy-két évtizedét demensként éli meg? Ki szeretne úgy élni, ha annyira elszegényedik, hogy már nélkülöznie kell utolsó éveiben? A legfontosabb kérdés azonban szerintem továbbra is az, hogyan tudunk elég sokáig jó egészségben élni, tartalmas kapcsolatokkal, értelmes napi célokkal, másokat segítve? Menne a dolog anélkül, hogy behúzott nyakkal folyton csak panaszkodnánk és sopánkodnánk másoknak, és mindig csak megúszásra játszanánk, hogy „valahogy túléljünk”, állandó defenzívában érezni magunkat,- ami a magyar nyugdíjasok túlnyomó többségére jellemző? „Jaj, bocsánat, hogy élek” – mentalitással.

2.Naivitás a vegyszerekkel szemben

A vegyszereket tanácsos elkerülni, de nem mindig megoldható, sőt néha anyagiakban mérhető kérdés is lehet. Legtöbbször nem az a gond, hogy nincs rá írva a vegyszerre, hogy milyen ártalmat okoz, a gyártók ráírják, és azt is, hogy ne lélegezzük be nagyobb mennyiségben, maszk, gumikesztyű stb. szükséges lehet. A naivitás ott van, hogy sokan nem törődnek vele, mert eleinte az embernek kutya baja, a problémák évekkel később jelentkeznek. Az amerikaiaknál szokás akár millió dolláros kártérítéseket is kérni egészségügyi alapon, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem is tartották be a gyártó által előírtakat.

Minden vegyszernél alapelv, hogy nem a használat ténye, hanem sokkal inkább a dózis számít, az összmennyiség, de vegyszer ilyen szempontból a cukor is, a túl sok só, szénhidrát vagy zsír, ezek is mind vegyszerként működnek, ha többet fogyasztunk belőlük, mint amire a szervezetünknek szüksége van. Nem fogja lebontani, hanem tárolgatja zsír formájában, ez az elhízás folyamata. Gyógyszereket is túlzásba lehet vinni természetesen, vagy éppen az alkoholt is, ami szintén vegyszer, valójában nem több mint egy erős oldószer, amit aromákkal ízesítünk, és akkor még a különféle drogokról nem is volt szó.

3.Az idióta fogyasztó

A jövőben, amikor a környezeti feltételek már annyira leromlanak, hogy alig lesz elengedő élelmiszer, teljesen ki fognak akadni azon, hogy bepanaszolták a fogyasztóvédelemnél azt a csokigyártót, aki 10%-kal csökkentette a termék nagyságát. Pardon, de mégiscsak egy luxuscikkről van szó, nem alapvető élelmiszerről. Ennél is fontosabb, hogy ki lehet írni, nálunk is ott van kiírva a boltokban mindennek az egységsúlyra (általában kg-ra) vetített ára, az idióta fogyasztó arra nem képes, hogy összehasonlítsa ezeket, pedig így lehet leleplezni a termékzsugorítást. (Én egyébként szoktam is nézni a címkén.) A legnagyobb gond azonban, hogy mindent túlzabálunk, inkább az XL-es méretű nagy csomagokat kell betiltani mint a kicsiket, hiszen az emberek többsége olyan, ha valamiből több van otthon, akkor többet is fogyaszt, mert ilyen az ősi, paleolit ösztönünk. (Akkoriban még nem tudtuk, hogy holnap is lesz-e elejtett vad, vagy talán hónapokig nem lesz megint ilyen.) A fogyasztó értelmi színvonala pedig egyre csak csökken olyannyira, hogy egyszerűen felzabálja a saját környezetét, aztán meg majd nem érti, hogy mért omlik össze a civilizáció.

4.Az „amerikai álom” kulturális romboló hatása

Ha mindenki sikeres akar lenni, az egy önsorsrontás, hiszen egy sikeresre jut tíz vagy száz vagy még több sikertelen, attól függ, hol húzzuk meg a határát a sikernek. A világ minden részén terjed ez a minta és óriási egókat hoz létre, a társadalmi elvárás keltette stresszről nem is beszélve, a másik oldalon nagyon meg ott a sok boldogtalan ember, akik csak az anyagiakban mérhető siker fogalmát ismerik. Aki az életének egy szakaszában viszonylag sikeres, többnyire elszórja a pénzét hülyeségekre, ebben élve ki magát, aki meg „senkinek” érzi magát, neki jöhet menekülésként a drog vagy az alkohol, társadalmi közegtől függően. Nem véletlen, hogy a drog elleni küzdelem mennyire sikertelen, ha levágják az egyik fejét, mindig nő egy másik, mert akik nem találják a helyüket az életben, vagy általában nagy nyomás alatt élnek, ők hajlamosabbak rá leginkább, hogy keressenek mindig valamilyen új anyagot vagy gyógyszert.

5.Fanatikus politizálás

A közügyekről való beszélgetés természetes, sőt szükséges része az életünknek, viszont a politika olyan mint egy drog, rá lehet kattanni, ha az ember túl komolyan veszi. Egyrészt senki nem tudja átlátni teljesen azt a rendszert amiben él, a jövőt illetően is mindenki csak találgat,- emiatt egy kis visszafogottság és szerénység nem ártana időnként. Képesek vagyunk lerombolni azt, amiben élünk, viszont ami jön helyette, az nagy valószínűséggel sokkal rosszabb lesz. Másrészt a politika mindig a pénz és az érdekek világa, ha vitatkozunk az olyan, mintha azt mondanánk, hogy „inkább adják nekem a pénzt mint neked”, vagy annak aki nekem szimpatikus. Én nyilván azt fogom megindokolni, hogy mért én kapjam, vagy az a csoport kapja a többet, akivel én azonosulni tudok, de te is meg tudod tenni ugyanezt, és akármilyen bonyolult jogászi logikát vagy ideológiát kerítünk is a véleményünk mögé, a két álláspont kizárt, hogy tudjon találkozni.

Tényleg életszerű lenne, hogy „Jaj, belátom, ti kell, hogy kapjátok a pénzeket, mi majd legfeljebb éhezünk egy kicsit…” Valahogy így nézne ki, ha meg tudnánk győzni egymást. Viszont ahelyett, hogy kicsit beszélgetnénk csupán és megismernénk egymás nézőpontját, teljesen képmutató módon, zsigeri ösztöneinket jól álcázva, elkezdjük győzködni a másikat arról, hogy nekünk van igazunk, a másik meg téved.

Zsigeri ösztönök, elcsúszott értékrendszerek, zéró empátia, képmutatás a köbön, olyasmiről vitatkozni, amihez nem értünk, miközben a józan ész a fasorban sincs,- erre vagyunk képesek jelenleg.

Nem amiatt lehetetlen, amiért sokan gondolják, mert az óriásvállalatok a profit érdekében fogyasztó zombivá teszik az embert, és bár van ebben is igazság, a probléma ennél sajnos sokkal mélyebb, mint hogy elég lenne erről a fajta vonatról való leszállás.

A „harmóniában élni a természettel” – ez nem több mint egy hangzatos szólam, aminek a megvalósítása eléggé problematikus.

A természet ugyanis nem egy kellemes hely, kevés táplálékot nyújt az embernek és a hőmérsékleti viszonyai sem ideálisak. Ha szó szerint értelmeznénk a „természettel való harmónia” létrejöttét, az egy nagyon kegyetlen, darwinista jellegű alkalmazkodási folyamat lenne, amire csak kevés ember lenne képes, ráadásul a „természetesnek” megfelelően szabályozatlan és folyton változó életfeltételek között.

Mi egy olyan országban élünk, ahol a természet fogalma viszonylagosan kiegyenlített és kiszámítható viszonyokat képvisel: nincsenek sivatagok, extrém hidegek és forróságok is nagyon ritkák, nem esünk sem hurrikán-, sem tornádóövezetbe. Ugyanez a szó, hogy „természet”, azonban teljesen mást jelent például a trópusokon élők nagy tömegei számára. A mi természetvédelmünk ideája tehát nem terjeszthető ki másokra, ráadásul a körülmények nálunk is megváltozhatnak, akár az elsivatagosodás irányában, akár egy újabb jégkorszak eljövetelekor, a kettő ráadásul egymás után, sőt még egyidejűleg is bekövetkezhet. Finomításra szorul tehát a „természettel való harmóniában élés” gondolata, mert ha komolyan vesszük, ez egy lehetetlen követelmény számunkra.

A természet szeretete mindenképp a jómód egy alapvető szintjét feltételezi, a fázás és éhezés megszűntét, de ez leginkább az urbanizálódás folyománya, hiszen a városokban vagy városias falvakban élő modern kori ember számára a fizikai és idegi megterhelést kiegyensúlyozó hatása miatt vált fontossá. (Nem véletlen tehát, hogy a turizmus, természetjárás és hegymászás csak elvétve fordultak elő régi korokban, több ezer éven át senkinek eszébe sem jutott hegyet mászni vagy túrázni.) Csend, friss levegő, változatos, pihentető formák: a fás-virágos park vagy az erdő nem monoton, de nem is teljesen kaotikus, egy hegyvidék geometriája is teljesen egyedi, a vizek látványa nyugtató hatással van ránk. Temperált hőmérséklet, szabályozható fizikai terhelés, ilyen jellemzők miatt lett számunkra önmagában is fontos értékké a természeti környezetünk, és mindez kapcsolódik a nem tudatos, érzelmi alapú természetvédelemhez.

Lehet ugyan példát hozni arra, hogy például a régebbi korok pásztorai vagy földművesei ezt az együttélést szintén megvalósították, azonban egy fontos észrevétel velük kapcsolatban, hogy ennek ára a fizikai létminimumon való élés volt. Kevesebbet dolgoztak korunk emberénél és nem halmoztak fel vagyont, tartalékot sem, aminek az volt a fő oka, hogy a magántulajdon akkoriban számukra vagy nem létezett, vagy nagyon bizonytalan volt. Mivel bármilyen tulajdonuktól megfoszthatták őket szinte bármikor különféle fegyveresek, vagy el is vehették tőlük a feljebbvalóik, emiatt nem is törekedtek rá, hogy a természetből a maximumot hozzák ki. Az eszközeik is egyszerűek, könnyen előállíthatók voltak, a tartalékot ínséges időkben mindig a föld és a természeti környezet jelentette. Akikről családilag emlékeket őrzünk, ők már mind felszabadított jobbágyok voltak, akik az ipari forradalom idején már árutermelést folytattak.

A természettel való harmónia megőrzése ugyanabból a perspektívából születik, mint a gazdasági fejlődés leállításának elve, tehát azok hangoztatják, akiknek sokkal több a vesztenivalójuk, mint az a nyereség, amit még remélhetnek, nem pedig az emberiségnek az a túlnyomó részének a szempontjából, amelyik a fizikai létminimum szintjén él.

A harmóniában élés ellentéte, a természet leigázása az összes 19.századi és 20.század eleji ideológia sajátossága volt, a kommunizmusban, fasizmusban és liberalizmusban is megjelent, ez viszont egy hasonlóan szélsőséges téveszme. Érthető módon abból fakad, hogy az emberiség szeretett volna véget vetni a kiszolgáltatottságának a természet erőivel szemben, és mivel az embernek a környezetére gyakorolt hatásait nem ismerték elég alaposan, ezért jött létre ez a mai szemmel nézve „elvetemült” újkori gondolat. A természettel való harc mai szintjén az ember a saját életkörülményeit teszi lehetetlenné, ráadásul megszámolhatatlanul sok formában, a járványoktól kezdve a felmelegedésen és vízhiányon át az élelmiszer termelés ellehetetlenítéséig.

A természettel való foglalkozásunk érzelmekkel telített, és érdemes néha ezektől az érzelmeket zárójelbe tenni, mert félreviszik a gondolkodásunkat. Sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban élt csupán az ember vadászó-gyűjtögető módon harmóniában a természettel, azóta viszont folyton pusztítja azt. (Évezredek óta csupán elvétve találunk már a Földön vadászó-gyűjtögető közösségeket.) Erdőket taroltunk le, nagy ragadozókat és nagy növényevőket irtottunk ki, a mezőgazdaság sok esetben tönkretette a talajokat, mivel azok kimerültek vagy az öntözés miatt elszikesedtek. Mindennek az ember végtelen hedonizmusa és biztonságra törekvése volt az oka, olykor kultúrák összeomlásához vezetett mindez, a fő különbség ezekhez képest a mai korban, hogy jelenleg a globális szintű összeomlás veszélye áll fenn.

Jelen tudásunk alapján viszont alapvetően téves és olykor demagóg eljárás a természetesség követelményét példaként állítani a mai mezőgazdasági gyakorlat vagy akár lakóhelyi környezetünk számára. A „természettel való harmóniában való élés” nem több egy szép, giccses szólamnál, hiszen akik ezt látszólag megtehetik, az ő társadalmi hátterükben mind luxus szintű életkörülmények rejlenek, habár ez kimondatlan marad, de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akik ki is mennek a természetbe és hetekre ott élnek, a modern technológiával a hátuk mögött teszik ezt. Nem mondanak le a komfortot és jólétet biztosító eszközökről, a természetben való élés helyett sokkal inkább „turistáskodásról” van szó. (Parasztosan szólva, nem csinálnak bele a kútba, csak a szélére és belelökik.)

Ha az érzelmes és korlátolt beállítódásainktól el szeretnénk mozdulni a racionalitás irányába, akkor a természettel való békés együttélés tűzhető ki észszerű célként. Ennek alapfeltétele, hogy a természetnek a lehetőségek szerinti minél nagyobb része maradjon meg védett, az emberi tevékenység által nem háborított állapotban,- ami viszont csak olyan, többnyire intenzív és hatékony eljárások révén lehetséges, amik lehetővé teszik például a termőföldek egy részének a művelésből való kivonását, és helyettük erdők, gyepek létesítését. A mezőgazdaság célja mindig is az árutermelés volt, és a szerves anyagok és a víz megtartásának fő célja sem valamiféle természetvédelmi ideál, hanem a nagyobb termésbiztonság érdekében tesszük ezt.

A természet tehát egyáltalán nem valami „szent dolog”, akik annak tartják ők meglehetősen képmutatók, mert agresszívek vele szemben, nem direkt módon csak úgy, hogy a luxusfogyasztásuk révén folyamatosan élik fel az erőforrásait. (Az átlagos magyar polgár is a természetet kizsákmányoló luxusfogyasztónak tekinthető még akkor is, ha fele annyi kárt sem okoz mint egy átlagos amerikai.) A természettel való békés együttélés egyszerűen elemi érdekünk, mert olyan nagyokat üt vissza, ami az emberi civilizációt megsemmisítheti, és jelenleg pontosan e felé haladunk. Azonban az egoizmus és képmutatás felszámolása nélkül nem lehetséges a természettel való békés együttélés: energia,- és anyagtakarékosság, visszafogott táplálkozás, biodiverzitás támogatása, körforgásos gazdaság, stb.- a természetet nem csak szeretnünk kell, hanem tisztelni is, ha a civilizációnk túl akarja élni a következő évszázadokat.

A magyar fociválogatott legutóbbi meccsén már x-edik alkalommal mutatta meg, hogy a küzdés önmagában nem elég, hiszen az akaratnak mindig vannak szükségszerű hullámvölgyei, és mindig jön a bukta, ha nincs meg az erős mesterségbeli tudás, tisztelet a 2-3 kivételnek. A fociválogatott a gazdaságunk egészét mutatta meg kicsiben: Nem lehet mindent küzdéssel és magas motivációval (azaz pénzzel) megoldani, ha a rendszer alapjai hibásak. Hiába dob rajta egy egész szintet az, ha a főnök nem a magyar korrupt középszerből jött, hanem jelen esetben olasz szakember, vagy ha nagy cégek felső vezetése mondjuk németekből áll, mindez csak gyenge-közepes színvonalhoz lesz elég nálunk.

Az USA-val való kapcsolatok erősödését elősegítő Trump látogatást is lehet már kicsit objektívabban értékelni. Először is, az EU-val ellentétben az USA-t valamiért nem kritizálja a kormánymédia az Oroszországgal szembeni „elhibázott szankciókért”, csak arról szól a dolog, hogy ránk ne vonatkozzon, a többi minket nem érdekel. (Sőt így még jobban is járunk.) Hasonló a logika, hogy a vámok kivetéséért sem az USA a hibás, bár igaz hogy minden ország kapott a nyakába legalább 15%-ot, a bűnös mégis Leyen, aki kénytelen volt ezt elfogadni.

Másodszor, az átállás határideje az EU és USA esetében megegyezik, hiszen van a politikának egy örök indoklása, hogy egy megbeszélésen az „igen” értéke csak „talán”, a valóságban mindig kevesebbet fog érni az adott szó, és itt is ez történt: a mentességünk egy évre szól csupán.

Harmadszor, a benzin ára lehetne most alacsonyabb is, mivel az olaj világpiaci ára lent van és erős a forint, de a MOL extraprofitja valamiért szent és sérthetetlen, valakiknek az érdekében áll ha magas, bár az állam is több adót tud így szedni.

A benzin jövedéki adójának emelése viszont elhalasztódik a választások utánra, az év közepére jó sok „fekete leves” fog majd felgyűlni, megszorításokkal kell majd rendbe tenni a költségvetést.

Negyedszer, a dollár mint „tartalékvaluta” bevonása arról szól, hogy egy esetleges pénzügyi válság esetén az EU kezében ne legyen zsarolási potenciál, mert a segítségnek mindig feltételei is vannak.

A forint viszont most nagyon megerősödött, ami odavág a gazdaságnak: az infláció ugyan csökken, de az export lehetőségek is szűkülnek, az import jobban megéri. Az erős forint odavág az egyébként is kevéssé versenyképes magyar cégeknek. Dolgoztam olyan cégnél, ami szerződéses árakon euróban értékesít, és tudom a különbséget a között, hogy mennyi volt a cég nyeresége, amikor erős volt a forint és mennyi, amikor gyenge.

A kereskedelemben pedig van egy olyan hatás, hogy (nem árstoppos termékek esetében) az olcsóbb import miatt az árakat lehetne csökkenteni, de az árak lefelé általában rugalmatlanok, a cégek lenyelik a hasznot.

Ezen kívül pedig a nem gyártó multicégek és bankok sok adót bírnak el, mert a nyereség nagy része egyébként sem a mi kis piacainkon képződik, tehát lényegében ez egy csatorna, ahol a nyugati nyereségek finanszírozzák a keleti veszteségeket. (A kép persze bonyolultabb, az OTP esetében a kelet-európai üzletágak nyeresége az, ami magasabb mint a belföldi, nem beszélve arról, hogy a lakosság gyenge pénzügyi tudatosságát kihasználva is számos bank eleve nagyobb nyereségre tesz szert, mint ami máshol jellemző.)

A rendszer gazdaságilag és politikailag kimeríti az önkényuralom definícióját, ami azért nem tűnik fel, mert egyrészt nem alkalmaz fizikai erőszakot. (Nincs is erre szükség, mert vannak más eszközei.) Másrészt a mai viszonylagos jólétben a tét általában már nem a fizikai létminimum,- kivéve persze azokat, akik a társadalom perifériáján eleve „radar alatt” vannak. Az ő lojalitásukat viszont egy 30 ezer forintos utalvánnyal és akár egy zsák krumplival is megveszi a rendszer, mivel annyira kiszolgáltatottak. Egy-két rendszert kritizáló humoristát befenyítenek, a „véleményvezér” művészeket folytonos létbizonytalanságban tartják. „Jobboldali” művészet ezzel szemben gyakorlatilag nem létezik, a hagyományőrzéstől eltekintve csupán giccs, aminek egyszerűen az az oka, hogy nem lehet állami megrendelésre hiteles művészi produkciókat létrehozni.

Sokadik pont: Elnöki rendszer. Már 2010-ben mondtam, hogy talán be kellene vezetni, mivel ilyen szinte sehol sincs, hogy egykamarás országgyűlés és valódi hatalom nélküli elnök, tehát vagy két kamara vagy félelnöki/elnöki rendszer kellene. Érdekes módon viszont SENKI nem beszélt erről egy kummát sem nyilvánosan, Orbán most bedobta valamilyen taktikai célból. Az biztos, hogy választások előtt lenne esélyük bevezetni, amíg van Fidesz 2/3, utána már nagyon bizonytalan lenne a támogatása.

Az új magyar modell ügyeskedésre épül, a nemzetközi kapcsolatok kihasználására, nem a valós teljesítményre. Mi magyarok, a történelem által leginkább sújtott nép megérdemeljük, hogy kivételes elbánásban részesüljünk. Ez persze angolosan mondva egy nagy bullshit, és nem jó másra, minthogy a járadékvadász középszerűséget konzerválja.

Lényegileg: Amit az állam nem támogat, az mind drága, mert magasak az adók, az árak, a hitelkamatok, alacsonyak a fizetések. (Vállalkozás, házépítés, állami foglalkoztatás, stb.) Csak az a tevékenység éri meg nálunk, ahol állami támogatás van, ott minden csak fele annyiba kerül. Megvalósult nálunk is az orwelli vízió, hogy az állam rátelepszik mindenre, mindent tud, mindent ellenőriz, mindent meghatároz.

Itt van egy olyan faktor is, hogy megint beleléptünk ugyanabba a folyóba, mint régen, mert a rendszerváltást okoltuk mindenért, a Kádár-rendszer súlyos hibáit nem értettük (tisztelet a pár kivételnek).

A miniszterelnökünk, aki nem mellesleg 15 év alatt óriási mértékű hatalomkoncentrációt hajtott végre, egy nagyon megosztó személyiség, mivel hasonló mértékű ellenszenv övezi, mint amennyi fanatikus támogatója van. Választások előtt egyébként mindig békülékenyebb hangokat üt meg, a választások után jön mindig a kultúrharc és a megszorítások.

Nagyon sikeresen használja a tömegkommunikáció különféle formáit, korunknak azt a lehetőségét, hogy óriási mennyiségű információt zúdíthat az emberekre, ami egyébként sok részletében ellenőrizhetően igaz is, miközben elsikkadnak olyan apró nüanszok, ami eltakarja a mögöttes demagóg szándékokat. Néhány példa arra, hogyan csaphatja be a választóit,- nyilván én magam elfogult vagyok, mert nem tartozom a rendszer kedvenc célcsoportjai egyikébe sem, és inkább a hátrányait látom, mint az előnyeit.

 Nettó teljesítmény?

Azok számára, akik teljesítmény központú környezetben élnek, például modern vállalatnál dolgoznak, az Orbán-rendszer kultúrája teljesen idegen. Ők nem a szavakat nézik, hanem a nettó eredményt, így például a gazdasági stagnálást, a lehetőségeik beszűkülését, a pénzpazarlást, az új NER arisztokrácia kiemelkedését, a kulturális pusztítást. Ezzel szemben mások, akik atyai gyámkodást várnak szavakban és tettekben is megjeleníthető védelmet, ők teljesen elégedettek a rendszerrel, főként mert a stabilitást testesíti meg számukra.

 Zsonglőrködés ezer milliárdokkal

Úgy tűnik, mintha óriási hazárdjátékot űzne a kormány, a legtöbbünk számára felfoghatatlan összegekkel száz,- és ezer milliárdos tételekkel játszik, nem tudom, hogy bárki képes-e még a bonyolult folyamatok áttekintésére. Nem mindig egyértelmű, hogy a kommunikált pénzügyi folyamatok mennyire valósak: így például léteznek elvben EU támogatások, amik adott esetekben vagy lehívhatók vagy nem, viszont az USA-tól pénzt csak úgy ingyen nem fogunk kapni, teljesen más a kettő. Jöhetnek például amerikai befektetések, az évek alatt csendben kiutált és leépített tőke helyére, a támogatás tartalma és formája azonban teljes homály.

 A technikai fejlődést eladni saját eredményként

A Kádár-rendszer trükkje is ez volt már, részben erre épültek az akkori jólét alapjai. A mostani rendszerben is ez elég jól működött, amíg ki nem futotta magát és el nem érte a határait, ugyanis a csúcstechnológiához már nem vagyunk elég jók. Az EU pénzekből finanszírozott beruházásaink nagyon alacsony hatékonysággal működnek, például fölösleges kapacitásokat, ki nem használt infrastruktúrát építettünk ki. Igaz viszont, hogy például az internetes lefedettségünk és sávszélességünk európai összehasonlításban is jó, a gazdaságunk nagyon sok oldalúan működik,- a kérdés csupán az, hogy a gazdasági fejlődéshez mit tudott hozzátenni a mostani kormány, vagy mit vett el belőle.

 Továbbra is az olcsó orosz energiára építünk

A Kádár-rendszer egyik lábát is ez alkotta, és én magam sem tartom észszerűtlennek, hogy legalább részben orosz energiahordozókat használjunk. Habár az EU és az USA is bármikor bekeményíthet velünk szemben, a kormányunk ezt mindig ki fogja mozogni, újabb haladékot fog kérni az átálláshoz és végül nem sokat fognak csökkenni a mostanihoz képest az orosz gáz, olaj és uránszállítások. A nagyhatalmak közötti ügyeskedés taktikája, amit Orbán képvisel, valószínűleg bejön majd, akár még a választásokon is egy nyerő lap lehet. Kérdéses, hogy milyen etikai példát mutat fel a társadalomnak, szerintem szörnyűt. (Az olcsó energia és nyersanyag olyan mint a könnyen jött pénz, általában korrumpáló hatású.) Hosszú távon nyilván visszaüt és habár a közgazdasági mondás szerint, „hosszú távon úgyis mind halottak leszünk”, az unokáink jobban érezni fogják ennek negatív hatásait, mint mi magunk.

 „Ne mondják meg mások, hogyan éljünk”

Ez egy szlogen, amit az EU-val szemben szoktunk hangoztatni, miközben a kormány ha nem is írja elő, hogyan éljenek az állampolgárai, csupán anyagilag, vagy olykor törvényileg is igen megnehezíti ezt. Az árstoppos termékek például behatárolják, hogy mit érdemes fogyasztani, én például mostanában rengeteg joghurtot szoktam enni, vagy iszom a tejet, miközben más élelmiszerek nagyon megdrágultak. Támogatást bizonyos családmodellt követő, lehetőség szerint faluban vagy kisvárosban élők kapnak leginkább, és lehetne folytatni a sort. Az állam mindenhol ott van, mindenre rátelepedik, lassan olyan lesz a helyzet, mintha vallási előírások kötelező betartásáról lenne szó, az orbanizmus szinte már egy valláshoz lett hasonló, amiben vagy hisz valaki, vagy igen csak zavarja az illetőt.

 Nyugdíjtrükkök

Nagyon sok lehetőség van a trükközésre minden olyan rendszerben, ami áttekinthetetlenül bonyolult, és a mostani politikai hatalomnak, mivel kerüli a transzparenciát, érdekében is áll a bonyolult rendszerek fenntartása. Például úgy is be lehet bevezetni a 14. havi nyugdíjat, hogy közben az állam a másik kezével visszaveszi azáltal, hogy az induló nyugdíjak fokozatosan kisebbek lesznek a keresetekhez mérve. A szorzókulcsokat is lehet manipulálni, sőt ha azokat változatlanul is hagyják még az is megfelelő lehet, mivel tartalmaz egy degressziós elemet 374 ezer forintnál meghúzva, ami emelkedő reálkeresetek mellett csökkenti a szorzót. Emellett, a hivatalos infláció lehet kissé manipulált is, és ha ez akár csak pár tizeddel is kisebb a valóságnál, az már csökkenteni fogja a nyugdíjemelés mértékét.

 Oda osztják a pénzeket, ahol nincs rá szükség, vagy nem tud hasznosulni

Kistelepülésekre hiába osztanak több pénzt, ha a szolgáltatásokat kevesebben veszik igénybe, ezzel szemben a legtöbb város megszorításokkal és működtetési problémákkal szembesül. A legfőbb haszonélvezők viszont a NER oligarchák, akik az állami pályázatokat megnyerik, és sokkal nagyobb haszonkulccsal dolgoznak, mint bármely egyéb cég nálunk, kérdés persze, hogy hova forgatják be a verseny kizárásával elnyert extraprofitokat.

 Saját hűbéri birtok

Az Orbán-klán az országot saját hűbéri birtokaként kezeli, lényegében azt teszi vele, amit jónak lát, csak meg kell nyerni hozzá a közvélemény támogatását, ami a mai médiagépezettel és anyagi forrásokkal a háta mögött, nem túl nehéz feladat, a többségét még egy átlagos középiskolás is meg tudja oldani, főként a törzs szavazók nagy részének érzelmi manipulálhatóságára való tekintettel. Rezsimszolgák hadát alkalmazzák, akik nem az állampolgár számára szándékoznak jobb szolgáltatást nyújtani, a közszolgálatiság számukra a hatalom kiszolgálását jelenti. Trollhadsereget képeznek ki, akik a kommunikációs hengert működtető, karaktergyilkosságot végrehajtó kis fogaskerekek.

 Mindezeken felül piszkos trükkök ezreit ismerik és használják, nagyon kreatív módon, csak hát a magyar kreativitást megint mintha nem a legjobb módon hasznosítanánk.

Felfogásom szerint ha valaki „nyugdíjas”, az nem egy társadalmi státuszt jelent, tehát hogy valaki nyugdíjat kap, sokkal inkább egy életformát jelöl. Lehet tehát olyan is a gyakorlatban, hogy valaki negyven évesen visszavonul és a pénzét forgatja, vagy csak valamiért már nem munkaképes, emiatt vonul vissza. A másik véglet, hogy valaki nyugdíj mellett is dolgozik, ő kap járulékot ugyan, de életformája nem változik. A nyugdíjas a szememben egy olyan életmódot jelöl, ami (vagy aki) nem vesz részt a primer gazdasági tevékenységekben, hanem inkább más, ehhez képest háttérbe szoruló területeken tud kibontakozni.

A társadalomban létezik egy olyan előítéletes kép is, nem tudom, hogy mennyire meghatározó, de le kell írni, hogy a gúnynevén „nyugger” legfőbb ismertető jele a passzivitás, tehát egy kicsit kisarkítva úgy határozható meg legjobban, hogy egész nap a tévét nézi. Ha a társadalomban egy ilyen kép alakul ki, az részben a társadalom hibája, amely nem becsüli a csúnya szóval (nem tudom, jobban mondani) az emberi erőforrást. Az érem másik oldala a nyugdíjasok önbizalomhiánya, vagyis az, hogy elfogadnak egy olyan passzív szerepet, amit mintha rájuk akarna testálni a társadalom, holott rengeteg olyan lehetőség van előttük, amivel a társadalom is gazdagodhat. Sokkal többről van szó, mint hogy elüssék az időt valamivel, bár az értelmes hobbi tevékenységek sem lebecsülendők, mert ezek révén is jó példát mutatnak mások felé.

Nézzük azért meg a gazdasági oldalt is röviden, mivel a nyugdíjvita forró pont, nem lehet ezt sem kikerülni, mielőtt rátérnénk a gazdaságilag nem mérhető dolgokra.

Mivel nálunk a megtakarítások alacsony szintűek, ezért nem irreális elvárás, ha az induló nyugdíj az utolsó kereset legalább 70-80%-a körül alakul, most nem találtam erre statisztikát, de úgy tudom, hogy ez általában ennél magasabb szokott lenni, viszont sokak esetében lehet jóval alacsonyabb is, különféle okok miatt. (Én ismerem a nyugdíjszámítás módját, ami nem az utolsó keresetre épül, ez most egy másfajta szempont. A világ egyik legbonyolultabb állami nyugdíjrendszere a miénk, ennélfogva számos ponton manipulálható ráadásul rugalmatlan is, például magas infláció esetén sokan már a startnál is hátrányos helyzetbe kerülhetnek.)

A másik, hogy sokak szerint a nyugdíjakat az inflációnál jobban kell emelni, hogy közelítsenek az átlagfizetéshez – én ezzel alapjában véve nem értek teljesen egyet (amennyiben persze az infláció mérése korrekt). Két ok miatt nem, az egyik az, hogy ahogy az ember idősebb lesz, a fogyasztói igényei is fokozatosan csökkennek, például nem vesz új tárgyakat, ritkábban megy üdülni, kivételt képez persze az egészségügyi ellátás, de az állami alapfeladat lenne. A másik ok az, hogy a nyugdíjak egyre nagyobb terhet jelentenek a költségvetésnek, ami nem csak nálunk jellemző, hanem az EU legtöbb államában, egyszerűen mert egyre tovább élünk. Ily módon, az egykori befizetések semmilyen számítással sem fedezik már a mai nyugdíjakat. A rendszernek valójában egyensúlyban kellene lennie, mivel nálunk az átlagnyugdíj alacsony, ez nálunk majdnem teljesül is. Ami ezt az egyensúlyt mégis kicsit megbillenti (bár egyelőre nem tragikus mértékben) az 13.havi nyugdíj és az ehhez hasonló kiadást jelentő „nők 40”, ami egyébként alkotmányellenes is. (Más EU országokban léteznek magasabb nyugdíjkorhatárok ugyan, de a rendszer sehol sem annyira merev és politikailag részrehajló mint nálunk, a minimum nyugdíjak nálunk balkáni szinten vannak.)

A jövő még rosszabbul néz ki, mivel demokratikus rendszereket nem elöregedő társadalmakra alkották, nem ilyen demográfiai viszonyokra, amivel mi szembesülünk. A nyugdíjasoknak tett ígéretcunamik megboríthatják a demokratikus rendszereket, nálunk is alkotmányba kellene foglalni, hogy az állami költségvetésből mennyi fordítható az idősellátásra, és mennyire lépheti túl a nyugdíjkassza mértékét.

Ez lenne a nyugdíjas életmód anyagi oldala, ami szerintem nem arról szólna, hogy állami forrásokból különféle beruházásokat finanszírozzon, hiszen az emberek jellemzően nem 65 év felett kezdenek vállalkozni, hanem valamennyire jövedelmet pótoljon és elfogadható életszínvonalat tegyen lehetővé.

A nem anyagi oldal szerintem ennél is fontosabb, de erről nem beszél senki. Viszont ne legyünk képmutatók, ki kell mondani, hogy részben a demográfiai viszonyok miatt, részben amiatt, mert folyton újabb ismeretek szorítják ki a régieket, a nyugdíjas korú emberek társadalmi megbecsülése nem túl magas szintű, és akkor még finoman fogalmaztam. (Az egészségügyi ellátásunk jelenlegi színvonala sem pusztán pénzkérdés, helyenként nagyon jól megmutatja a tisztelet hiányát.)

Mindezek ellenére az idős emberek a „háttér gazdaságban” igen fontos szerepet töltenek be, nagyon sok segítséget tudnak nyújtani a családnak, a helyi közösségeknek, egymásnak, régi hagyományokat visznek tovább. A társadalom őket is az atomizálódás felé nyomja: nem csak a különféle TV műsorokra gondolok, hanem a politika demagóg világa is behúzza őket a pótcselekvések szokásrendszerébe, főleg azokat, akik érzelmileg fogékonyak az ilyesmire. Szó szerint csőbe húzzák őket, csőlátást hoznak létre náluk a demagóg politikusok. Nem véletlen az sem, hogy kire szavaznak a választásokon nagy többségben. (Ez egyéni vélemény ugyan, de szerintem az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is mennének el szavazni, hiszen koruknál fogva az igazán fontos, hosszú távú problémákra kevésbé érzékenyek.)

A helyzetüket jól jellemi az, hogy ha két idős ember beszélget az utcán, akkor általában azt mondják, hogy „Köszönöm, megvagyunk”, ami kábé megfelel annak, hogy „Örülök, hogy élek és mit kívánhatnék még többet.” (A magyar pesszimizmusnak ez valahol az alsó szintje.) Ebben már az is benne van, ahogyan a politikusok ijesztgetik őket migránshordákkal és háborúkkal, bűnözőkkel, a média és rátesz erre egy lapáttal, így ők mindig arra gondolnak, hogy lehetne sokkal rosszabb is.

A nyugdíjasok nagy részének persze vannak egészségügyi gondjai is, viszont a másik oldalról nincs jelen számukra a szorító munkahelyi stressz és a családi problémák okozta stressz nagyobb része sem. A legnagyobb problémájuk, amit nem érzékelnek, az esetek nagyobb részében nem annyira anyagi, sőt nem is egészségügyi mint leginkább szellemi jellegű: önbizalomhiány, elszigetelődés, értékeik lebecsülése és passzivitás. Újra kell definiálnunk a szó jelentését.

Közkeletű tévedés van abban a tekintetben, hogy mikortól lépett fel az USA nagyhatalmi igényekkel: igazából csak 1898 óta folytat birodalmi politikát, amikor már saját területén kívül folytatott háborút a spanyolokkal, és szállta meg Kubát, valamint más spanyol gyarmatokat. Kvázi birodalomként tehát még viszonylag fiatal, 127 év nem mondható soknak, a legtöbb nagy birodalom ennél sokkal tovább létezett.

Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, hogy van egy szakértői konszenzus az USA mai helyzetével kapcsolatban, és amit leírok, az nagyrészt tükrözi is ezt. Az USA területe hatalmas, fekvése is ideális, minthogy a szárazföld felől gyakorlatilag nem is támadható meg. Nagyon sok kikötővel rendelkező, tipikus tengeri hatalom, a régi Angliához hasonlóan, viszont a britek módszereit a terjeszkedést illetően tovább fejlesztette és korszerűsítette. Jellemzően nem gyarmatokat hozott létre, hanem támaszpontokat épített ki a világ sok részén, egy időben a kommunizmus terjedése ellen, más esetekben különféle stratégiai érdekekkel. A vele nem szimpatizáló rendszerek megbuktatására törekedett, nem egyszer a CIA részvételével (pl. Chile esetében), de ez a fajta politika például Kuba és Irán esetében az ellenkező hatást érte el.

Azt mondtuk rá egy időben, hogy a világ csendőre, ami ma már nem hangzik annyira rosszul, a csendőrség megítélése is változott és a világban levő instabilitás miatt már nem is annyira vonzó ez a szerep mint egykor. (Lényeges szempont az is, hogy az elmúlt ’70-év még nem igazi történelem, mert nincs elég időbeli távlat az események objektív értékelésére.)

Az USA hatalma és befolyása a ’90-es években volt a csúcson, ha megnézünk akkor készült amerikai akciós filmeket, a katonák arroganciája sokat mondó és mai szemmel nézve igen bosszantó hatást kelt.

A történelemben visszatérő elem, hogy a domináns hadviselés ellen egy idő után mindig kifejlesztik az ellenszereket, azokat az eszközöket és taktikákat, amikkel sikeresen ellen tudnak állni. Így az USA háborúit is egyre gyakrabban kísérik a balsikerek: Vietnám még csak kisiklásnak tűnhetett, azonban Irak megszállása már nem hozott semmilyen pozitív eredményt (sőt a terrorizmust erősítette), Afganisztánban pedig becsúszott egy újabb vereség, azaz a háború megnyerhetetlenségét beismerő kivonulás.

A katonai monstrum már agyaglábakon áll, technikailag elavult a fegyverzete, hadihajói sebezhetőbbek mint régebben, a katonasága létszámhiányos. Nincs felkészülve drónháborúra, könnyen irányítható támadó és légvédelmi rakétáiból sincs elegendő számú.

Katonai költségvetése magas ugyan, de nem katasztrofális mértékben az (a régi birodalmaké nagyobb volt, a Szovjetuniót is beleértve), nem terheli túl a gazdaságot.

Trump és a republikánus kormányzat sem tudnak ezeken a folyamatokon változtatni, amire képesek lehetnek, az a realitások helyes felismerése. A fokozatos visszavonulás a világ számos térségéből borítékolható már, a harcias nyilatkozatok inkább csak elfedik ennek a szükségességét.

Az USA belső problémái egyre nagyobbak, olyan szintűek már, hogy széteshetnek azok az értékek, amelyek mentén létrehozták, és az egykori Szovjetunió sorsára juthat. Egy újabb észak-dél típusú polgárháború jöhet létre, de a törésvonalak más államok között húzódnak már manapság.

A riválisok közül Oroszország adottságai folytán ma is szinte végtelen katonai potenciált képvisel, de gazdaságilag gyenge, támogatásra szorul, a legújabb technológiát is Kína révén szerezheti csak be. Amellett, hogy Kína ökleként működhet, nagyon komoly regionális hatalom, amit támogató rendszerek vesznek körül, Belorussziától Kazahsztánon át Észak-Koreáig.

Kína a felemelkedő szuperhatalom: az USA-hoz képest több mint négyszer nagyobb lakossággal, hagyományokon alapuló óriási ipari bázissal, és a kulturális hagyományaik alapján az összefogás is jobban működik náluk. Kína sok évszázadon át a világ ipari termelésének vezetője volt, technológiában is messze mások előtt járt. Mégsem számítható az USA fő ellenségének, aminek a fő oka, hogy messze vannak egymástól, ráadásul keleti és déli irányban körbe is kerítik különféle kisebb-nagyobb regionális hatalmak.

Az elnyomó és brutális diktatúrák szövetségeként, a gonosz tengelye manapság: Oroszország, Észak-Korea, Irán, viszont hozzájuk lehet számítani csendestársként a nagyon rafinált és kifinomult diplomáciával rendelkező Kínát is. A legtöbb potenciális nagyhatalom mint India, Brazília vagy Törökország leginkább semlegesnek mondható.

Az USA hanyatló fázisban van tehát, de évtizedek telhetnek el addig, amikor már elveszíti a nagyhatalmi, jelenlegi szuperhatalmi pozícióját, ezzel párhuzamosan fog feljönni majd Kína. Valószínűleg az EU sem fogja túlélni a következő pár évtizedet, és újabb regionális szinteken formálódó, kisebb-nagyobb hatalmi szövetségek fogják felváltani a jelenlegi rendszert. A klímaváltozás is mindebben nagy átrendeződést hozhat már az évszázad közepére, egyes országokat gazdaságilag hanyatló fázisba juttathat és felerősítheti a migrációs folyamatokat is.

1956-ban a kommunista rendszer elleni felkelések színhelyei Budapest és más nagyobb városaink voltak, a falvakban levők nagyobb része passzív maradt, annak ellenére is, hogy ők jóval többet szenvedtek a beszolgáltatás és erőszakos kollektivizálás miatt. A forradalom leverése utáni hónapokban azonban a kommunista hatalom létrehozta a munkásőrséget, ami hamarosan erődemonstrációt is tartott a fővárosban, és a május 1-i felvonulások is innentől kezdődtek, gyakran buszoztatták is a felvonulókat a fővárosba. Nem hiszem, hogy mindannyian a kommunista rendszer által megtévesztett emberek lettek volna, sokan közülük egyszerűen csak féltették a rendet, és az erős kezű központi hatalomban hittek inkább. Éppúgy mint manapság.

A polgárság megjelenése viszonylag új kulturális fejlemény, bár már a görög poliszokban és Római Birodalomban is jelen volt az önálló gondolatokat megfogalmazó, önállóan cselekvő és ezzel összefüggésben jelentős kulturális teljesítményeket létrehozó polgár. Azonban az ókori városok nagy része a korai középkorban az enyészeté lett, sok évszázad kellett az újjáéledésükhöz, miközben a társadalom legnagyobb részét az apró településeken élő földművelők alkották.

Az urbanizáció az ipari forradalommal gyorsult fel, amely során az ipar, a kereskedelem és a kultúra egyre fontosabb szerepet játszott az életünkben, és jellegénél fogva nagyvárosokban összpontosult. Mindez eljutott egy olyan pontra, ahol a kistelepüléseken élők, illetve a kistelepülési értékrendet jobban elfogadók, lényegében feudális mentalitású emberek részéről egyfajta kisebbrendűségi érzés jelent meg, és századunk elején elindult egy olyan ókonzervatív ellenforradalom, ami nem is arra törekszik, hogy a város és falu egészséges aránya jöjjön létre, nem elégszik meg a különféle településeken élők esélyegyenlőségével, hanem nyilvánvaló célja a városi kultúra és az ehhez kötődő polgári mentalitás megsemmisítése, a jövőt globális méretekben is kijelölt hatalmi központokból, várakból és majorságokból irányított falvak tömegeként képzelik el. (Önkormányzatok és helyi autonómiák helyett a feudális, fasiszta és kommunista, egyaránt katonás működésű rendszerekhez hasonló, központi irányításról van szó.) Megindult a hadjárat a városok ellen, mivel az ott élők értékrendje annyira más mint az övék, ennélfogva nem korrumpálhatók anyagilag sem, nem fogják támogatni semmilyen körülmények között a feudális restaurációt.

Ha objektívebbek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség kulturális evolúciója ketté ágazott: vannak olyanok, akik a mindennapokban is a kulturális fejlődést élik meg folyamatosan („globalisták”), mások viszont ezzel szemben szeretnének beleragadni a kisközösségi létezésbe („laposföld hívők”), nem annyira dinamikus, inkább statikus életmóddal. Szebben megfogalmazva: vannak inkább az ész emberei az individualisták, és vannak a szív emberei, az érzelmileg kötődők. (Az „urbánus-vidék” ellentét nem csak a rendszerváltáskor jelent meg nálunk, már hatvan évvel azelőtt is leírta Németh László, hogy nálunk szinte csak „sznobok és parasztok vannak”.) Mindenkiben jelen van persze mindkét értékrendszer, a haladó és konzervatív egyaránt, de az egyik általában ledominálja a másikat, és nem látni most, hogyan fog egymással találkozni ez a két, jelenleg a világ minden részén teljesen széttartó tendencia.

A városellenesség a mostani kormányzat politikájában is jól látható: a kedvezmények túlnyomó részét a kistelepüléseken élők kapják, (ami szerintem nem ad számukra kitörési lehetőséget, csak konzerválja a jelenlegi helyzetüket,) ezzel szemben az ellenzéki városok, különösen Budapest, szinte ellehetetlenülnek, és nem a fejlődési lehetőség, hanem a mindennapi túlélés számukra a tét.

A világ más részein is mindez megfigyelhető, Erdogan is küzd Isztambullal, illetve annak ellenzéki polgármesterével, Trump pedig Chicago-ban és más nagyvárosokban nem rendet akar teremteni, (hiszen nehezen értelmezhető, hogy kinek a rend mit jelent), a nyilvánvaló cél ezen városok befenyítése, és teljes mértékű központi irányítás alá vonása.

Amikor sokáig egyetlen politikai irányvonal határozza meg az ország vezetését, akkor folyton nő a feszültség, mert elmaradnak azok a lépések, amiket a másik oldal szokott megtenni. A hosszan tartó egyeduralom, a hatalomkoncentráció más országokban is olyan következményekkel járt, mint egyes elitcsoportok túlhatalma, megnövekedett korrupció, nagy területek stagnálása és visszafejlesztése, különféle társadalmi csoportok teljes leszakadása, versenyképességi problémák és modernizáció deficitek – a világ egyszerűen elmegy mellettünk oktatásban, környezetvédelemben, technikai fejlesztésben, tudományban, egészségügyben, tehát szinte mindenben.

Akár jövőre, akár csak öt év múlva jön el az a pillanat, amikor kevésbé konzervatív erők veszik a kezükbe a gyeplőt, nagy lesz az ideológiai síkon folytatott kultúrharcnak és az egyoldalú szemléletnek tulajdonítható lemaradás (évtizedes távlatban változatlan összetételű kormányunk, új ötletek nélkül), ezért sok intézkedést kell majd akkor bepótolni, hogy megmozduljon az állóvíz, ami nem is lesz egy könnyű helyzet. Egy másfajta kormány remélhetőleg nagyobb mértékben fog támaszkodni arra a zömében nagyobb településen élő, polgári felfogású egyénre, aki nem az államtól vár el mindent, és nem a járadékvadászat a fő célja, hanem nagyobb önbizalommal és aktivitással alakítja az életét.