A korrupció jelenléte elég jól kimutatható, elég a bemenet és a kimenet összehasonlítása, mennyi állami pénzt költöttünk és abból mennyi állami szolgáltatás valósul meg, például autópálya kilométer, útfenntartás, vagy államigazgatásban milyen a költségek szintjéhez képest a kormányzás minősége. Az angol nyelvű gazdasági életben „benchmark”, magyar szóval a mérce az, amit ilyenkor alkalmazni kell: Összehasonlítani más országok hasonló teljesítményeivel és az üzleti szférában jellemző költség/ár arányokkal.

Az átlag választópolgár erre kevésbé képes, de például ott van ami számomra a hét vicce volt, hogy az egészségügyben egy beteg élelmezésére 4000Ft-ot költenek, ami elég jelentős kiadás, sok családban nem jut ennyi egy főre. Ebből elég jó minőségű reggeli, ebéd és vacsora jönne ki, de a legtöbb kórházban sajnos nem ez a helyzet, sem az adagok nagysága sem minősége nem olyan szintű, mint amit elvárnánk. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy sok beteg diétán van az ápolása miatt, (esetleg semmit sem ehet) vagy nem is fogyasztja el a számára nem elfogadható élelmiszert, hanem otthonról pótolja, akkor erős a sejtésünk, hogy az állam által elköltött összeg jelentős része korrupciós csatornákon folyik el a kórházi étkeztetés esetében is.

Ez most egyébként nem a magyar egészségügyről szól, mert vannak olyan területei, amelyek nemzetközi szinten is kiemelkedő hatásfokúak, túlterhelt orvosok és nővérek tesznek olykor csodát, a szűkös anyagi helyzet ellenére, itt most a korrupció jelenségéről van szó, ami már beépült a magyar közpénzek kezelésébe.

Régebben gyakorlat volt a cégeknél 10% „jutalék” annak, aki az üzletet kötötte, közben azonban a cégek rájöttek, hogy akik ilyen pénzeket kapnak, azok nem a cég érdekeit fogják nézni, nem fognak keményen fellépni a beszállítókkal, így ez a fajta korrupció erősen lecsökkent az üzleti életben, hiszen a tulajdonos a körmére nézhet a beosztottjainak. Az állami intézményeknél ez az ellenőrzés többnyire elmarad, sőt mivel többen is részt vesznek a láncolatban, az összes kenőpénz aránya jóval magasabb, mint ami az üzleti életben is előfordulhat, nem beszélve arról, amiatt is, hogy pártfinanszírozásra is kellhet pénz, ami gyakran megtörténik.

Az állami szférában is rájöttek, hogy jogilag erősen körül kell bástyázni, elrejteni a korrupciót, megjegyzem, hogy ezzel mellesleg a Fidesz-éra a egész jogrendszerünk egészét leértékelte, hiszen gyakrabban használtak különféle kiskapukat, mint a főszabályt. Most a legutóbbi önkormányzati korrupciós per (ún. parkfenntartási ügy) amiatt robbanhatott ki, hogy a politikusok nem fordítottak kellő gondot a kenőpénzek elrejtésére, másrészt pedig az a hálózat, aminek részei voltak, valószínűleg nem volt érdekelt abban, hogy „tartsa a száját”, és felmondták velük a szolidaritást.

Most nem kezdem el magyarázni, hogy mért rossz a korrupció, milyen károkat okoz az erkölcsi züllés, mért nem volt elfogadható Lánczi úr híres mondata, hogy „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” Könnyen kialakulhatnak az ördögi körök, egy olyan légkör, amikor Hofit idézve: „Korrupció az, amiből te kimaradsz.” Feudális logika alapján én nem akarom számon kérni az eliteket, amíg a biztonságomat garantálják, amíg az állam megvédi az embereket,- és ezzel élt vissza a Fidesz annyira, hogy felmérések szerint az EU legkorruptabb országává váltunk. Polgári logika szerint viszont ilyen „kiváltságok” nem elfogadhatók, és mindenkire ugyanolyan törvények vonatkoznak.

A magyar politikai életben a korrupció mindig jelentős mértékű volt, amiért az utóbbi években már minden eddigit felülmúlt annak oka az a fajta cinizmus, amivel a stróman rendszert, titkosításokat és zavaros helyzeteket lehetővé tevő és nem is üldöző törvényhozás, aminek következtében multimilliárdosokká lehettek többen is Orbánék rokoni és ismeretségi köréből, vagy például Matolcsy György köre. Mivel a mintákat az elit szabja meg, mindenki hozzá igazodik, ezért normává vált, hogy ha ők sok milliárdot magukhoz irányíthatnak az állami költségvetésből, akkor még az öt szinttel alattuk levők is kaphatnak saját zsebbe jó néhány milliót.

Máshol is vannak természetesen korrupciós botrányok, de ezeknek éppen az a lényege, hogy a legnagyobb vezetőket is számon kérik és amikor kipattannak, akkor nagy vihart kavarnak. Emlékezetes példái ennek, Kohl kancellár 1999-es ügye, vagy Chirac elnök 2011-es pere,- nem teljesen meglepő persze, hogy jó politikai kapcsolataik miatt csak enyhébb ítéleteket kaptak, a börtönt mindketten megúszták. Nálunk még nem volt példa arra a rendszerváltás óta, hogy első számú vezetőt büntető perben vonnának felelősségre, manapság azonban már ez sem tűnik annyira elképzelhetetlennek.

A korrupció elleni fellépés a tapasztalatok szerint mindig a mikroszinteken, az önkormányzatok szintjén kezdődik. A pletykák helyben mindig jobban terjednek, és tudni lehet, hogy kik azok, akik a vezetők közül sok kenőpénzt szoktak kapni. Nálunk a jelenlegi polgármester a régebbivel szemben már nem ilyen, legalábbis a kritikusai sem vádolják ezzel, kirívó példákat tehát biztosan nem lehet találni. Ez jó hír, a társadalom jelentős részében csökkent a tolerancia, ami segíthet a közéletünk tisztulásában, és az állami költségek mérséklésében. (Gyakori hiba azonban az is, hogy nem korrupció, hanem nem hatékony pénzköltések történnek, mint például a MÁV működésének esetében.)

Mivel van társadalmi igény, ezért esély is van rá, hogy a törvények szintjén is lépni fogunk. A stróman rendszert egyértelműen meg kell szüntetni, a pénzmosással egyenértékű, ha olyan magánszemély vásárol jelentős értékű állami tulajdont, akinek nem is lehet rá pénze. (A bankok kötelessége is figyelni a pénzmosást jelző tranzakciókat.) Pénzügyileg átlátható és ellenőrizhető konstrukciókat szabad csak elfogadni, a kamu pályázatok beadását pedig ugyanolyan szigorúan kell büntetni mint a kartellezést. (Például milliárdos bírságok elvehetik mindenki kedvét ettől.) A rokoni érdekeltségekhez kapcsolódó összefonódásokat is fel kell számolni, és ha teljes mértékű igazságszolgáltatás nem is lehetséges, mégis a legtöbb kiskapu becsukható, ha van ilyen irányú politikai akarat.

Bő száz év alatt nálunk legalább kilenc, de ha úgy vesszük, tizenegy politikai rendszer működött.

Ezek között erős határvonalakat jelző formai különbségek is voltak: változhattak az állami jelképek (zászló, címer), az uralkodó párt, a hatalomgyakorlás módja, emellett vagy új alkotmány jött létre, vagy a régit teljesen átírták. A régi párt és állami vezetők a rendszerváltáskor általában elmenekültek az országból (vagy vállalták a vesszőfutást), az új irányvonal mindig teljesen más stílust és ideológiai elveket hozott, főként a felső szinteken történtek nagy vagyonvesztések és átcsoportosulások. Mindenki érzékelte, hogy „új világ” van, újfajta szabályokkal. Az iskolában tanultaktól kicsit elvonatkoztatva, nagyobb történelmi távlatban ezek a rendszerek jelenleg valahogy így néznek ki:

1.Osztrák-Magyar Monarchia

Mostani szemmel számunkra kicsit olyan volt mint most az Európai Unió, bár a közös pénz csak akkor valósul meg, ha netán csatlakozunk az euró övezethez. A közös hadügy a NATO-hoz hasonlít inkább. (Különbség persze, hogy a csehek például nem csatlakoztak a Monarchiához önként és nem voltak olyan szintű jogaik, mint nekünk.) A magyar kormányok fokozatosan erősítették a pozíciónkat, főként Tisza István járt ebben az élen, viszont a külpolitikai döntésekre a gyakorlatban igazán lényeges hatásunk nem volt. Az elit hibás külpolitikája végül teljes csődbe vitte ezt a rendszert.

2.Első Magyar Köztársaság

1918-ban köztudottan a népakarat (forradalom) hozta létre, de nem bizonyult életképesnek az elvesztett háború utáni kaotikus viszonyok között. Emiatt jöhetett létre a kommün is, ami négy hónapig állt fenn, egy rövid intermezzo maradt, több más kísérlethez hasonlóan. Arra volt csak mindez jó, hogy levezesse a Trianon sokkja miatti indulatokat, lehessen Károlyit és Kun Bélát okolni. A legtöbb ember mindig bűnbakokat keres és a faék egyszerűségű magyarázatokat, holott a sokféle okkal, ami Trianonhoz vezetett, az akkori értelmiség teljesen képben volt, például Szekfű Gyula nagy tanulmányából is pontosan megismerhette.

3.Horthy rendszer (formailag királyság, de a gyakorlatban hasonló az akkori demokratikus rendszerekhez)

Kellett egy szimbolikus vezető, aki az erőt és stabilitást testesítette meg egy kvázi háborús környezetben, amikor minden oldalról ellenséges országok vettek minket körül. Az erőforrások jó összpontosításával, az emberi erőforrásra való támaszkodással, tehetséges politikusokkal (főként Bethlen István személyében) sikerült a gazdaságunkat az olaszok szintje fölé fejleszteni. Az oktatás, tudomány, kultúra egyaránt virágzott, a leggyengébb pont ismét a külpolitika maradt, ahol egyre erősebbé vált a német befolyás és a fasiszta ideológia hatása is mind inkább érvényesült. Egyre inkább megerősödtek az arisztokrácia pozíciói, nőtt a hatalom koncentrációja és még Hitler is kritizálta a nagy vagyoni különbségeinket, a rendszer teljes szociális érzéketlenségét. Volt még itt is egy rövid intermezzo Szálasi vezetésével, ami nem tekinthető igazán új rendszernek, inkább a kudarc teljes beismerésének.

 4.Második Magyar Köztársaság

1945-48 között élt a szabad ország illúziója, ami abból fakadt, hogy nem ismertük a sztálinista rendszer és az orosz nagyhatalmi törekvések logikáját. Ha nincs totális megszállás és a bolsevista ideológia kényszere, akkor nálunk a Független Kisgazdapárt révén jó néhány évig egy mérsékelt konzervatív párt vezette volna az országot, hasonlóan ahhoz, ami a németeknél és az osztrákoknál is történt.

5.Rákosi rendszere (rövid ’50-es évek)

Egy teljes mértékben katonás rendszer, mozgósított társadalom volt, kultúrharccal, a potenciális „belső ellenségek” megtörésével, kényszerítésével. Az aktuális ellenséget szovjet mintára mindig a kommunista bábkormányunk határozta meg. Erőltetett iparosítás, óriási társadalmi áldozatok között az életszínvonal nem nőtt, sőt sokaké erősen visszaesett, a szaktudással nem rendelkező alsó rétegek és politikailag megbízhatónak tartott személyek kerültek csak helyzetbe. Borítékolni lehetett volna, hogy amint a diktatúra szorítása egy kicsit is enyhül, az emberek fellázadnak, ami meg is történt 1956-ban.

6.Kádár-korszak

A háborús pszichózis lassanként megszűnt, ezért a rendszer fokozatosan finomabb eszközökre tért át. Az elvek ugyanazok voltak, „módszerváltás” történt valójában. Az előző korszak hibájából tanulva az életszínvonal növelése volt az egyik fő célkitűzés, és a gazdaság is elég jól meglovagolta az ipari forradalom hullámait, bár főként extenzív módon fejlesztették. Viszont amikor nagyon liberalizáltak volna, akkor Moszkva mindig bekeményített. Kádárt mindez nem nagyon érdekelte, hiszen nem tett mást, mint ügyesen sakkozott a különféle irányzatokkal. 1985 után azonban már ő is egyre inkább elvesztette a fonalat, a rendszer nálunk is a szétesés felé kezdett haladni. Végig jellemző volt a stabilitás, alig volt munkanélküliség, az élelmiszerek árát is alacsonyan tartották, lehetett ügyeskedni, mutyizni, jó kapcsolatokkal sok minden elintézhető volt.

7.Harmadik Magyar Köztársaság

Ez volt „a” rendszerváltásnak nevezett korszak, és a köztársaság megint csak rossz csillagzat alatt jött létre. („Gengszterváltásnak” csúfolták, ami viszont nem volt több mint tartalom nélküli szlogen, hiszen az előző rendszerben gazdaságilag helyzetbe került elit pont, hogy még tovább erősödött.) A meggyengült gazdaságunk teljesen ki volt szolgáltatva Nyugat-Európának, nem merte senki sem meglépni az államcsődöt, de nem voltak teljesen jó megoldások, mert igazából minden volt szocialista országban hasonló visszaesések történtek, és az előző rendszerhez viszonyítva némileg anarchikus viszonyok alakultak ki. Hét év alatt megtörtént az átalakulás, de az életszínvonal fellendülése ellenére sem vált eléggé népszerűvé ez a rendszer, ami az eddigiekkel ellentéten ténylegesen demokrácia volt, parlamenti váltógazdaság. Miután az EU tagjai lettünk, az új kormány túlságosan liberális maradt, pedig fel tudta volna vállalni a magyar érdekek erősebb védelmét, nem kezdte megcélozni az elveszett pozíciók visszaszerzését, a sorsát pedig egy nagy pénzügyi válság pecsételte meg. A rendpártiság és az erős kéz iránti vágy nyomán eljött Orbán Viktor igazi ideje.

8.Orbán-rendszer (Nem feltétlenül köztársaság, hiszen alaptörvényben változott az ország megnevezése)

Mivel nálunk annyifajta rendszer volt és egyik sem vált be teljesen, ezért Orbánék nem használták a „rendszerváltás” szót, viszont a gyakorlatban egy újfajta hibrid, illiberális rendszert hoztak létre, ami több előző rendszerből is kölcsönzött elveket. A politikailag megbízható körökből álló arisztokrácia megerősítése és korlátlan hatalma a Horthy-rendszert idézi, a rasszizmusa szintúgy. A munkanélküliség csökkentése, a biztonság erősítése, a központilag meghatározott élelmiszer árak a (tabusított) Kádár-rendszert, míg főként a legutolsó években a folyamatos agresszív propaganda, ahol a „Nyugat” az ellenség, bűnbakkeresések (Soros, Zelenszkij, Leyen) és a folytonos háborús mentalitás a Rákosi-korszak felfogásának felel meg. (Mivel a gazdaság is stagnálni kezdett, a lázadás itt is már a levegőben volt.) Orbán Viktor a „nyakas kálvinista” teljes függetlenségpárti politikai hagyományunkat követte, ami önmagában nem is lett volna baj, de annyira túltolta, annyira provokatívan lépett fel (nem diplomatikus módon), hogy gyakorlatilag az egész EU-t ránk haragította. Elvesztettük a támogatások nagy részét, a keleti irányú közeledések viszont nem hoztak áttörést.

9.Tisza-kormány

Tudatosan rendszerváltást akar elérni, ami rendben is van, hiszen Orbánéknak a Horthy-rendszert és még régebbi korokat idéző feudális előjogok rendszerével szinte senki sem elégedett, egy hirtelen meggazdagodott, politikai kapcsolatokon épülő járadékvadász, teljesítményt fel nem mutató réteg hatalmát kellene lebontani, egész alrendszereket (oktatás, egészségügy, környezetvédelem stb.) teljesen újjáépíteni. Ez nem lesz könnyű és a sikert nem is borítékolnám, hiszen az előző rendszer legalább tizenhat év alatt építette ki a pozícióit, és nem a teljes körű lebontásához, hanem még a megváltoztatásához is három vagy négy év biztosan kelleni fog, miközben a gazdaságban súlyos problémákat kell menedzselni és az életszínvonal csökkenését a választópolgárok nem is fogadnák el. Természetesen az előző rendszernek is vannak eredményei, hasznos elvei, amiket meg kell tartani, bizonyos pontokon egyfajta kiegyezés is elképzelhető különféle elitek között.

A közfelfogás megváltoztatását nem érzem akkora problémának, az emberek ugyanis hozzászoktak ahhoz, hogy itt nálunk 10-20 évenként mindig más rendszer jön, és új szelek fújnak, amikhez alkalmazkodni kell tudni. Kicsit túl erős nálunk a passzivitás és az államtól várjuk a megoldásokat, normális gazdasági környezetben ez lassan megváltozhat, de ha válságok jönnek, akkor ismét felmerülhet a gondoskodó „erős kéz” iránti vágy.

A vízhiány jelenségének tudatosodása igen lassú, mert más környezetvédelmi problémákhoz hasonlóan csak nagyon lassan jelenik meg, és el kell érnie egy küszöböt ahhoz, hogy sokak számára nyilvánvalóvá váljon. A legtöbb ember számára csak az segít, ha már saját bőrén tapasztalja meg a probléma súlyát.

1.A sok víz mindenkit zavar, ha túl kevés van, az viszont nem feltűnő

Orbán Viktor 2000-ben még nagyon hozzáillő szerepben, dunai árvízi hősként léphetett fel, az ezredfordulón még az árvizek és a belvíz okozta a fő problémát, töltéseket magasítottak meg emiatt. A klímaváltozás magasabb fokozatba kapcsolt azóta, de a szárazság a vízhiánnyal szemben nem feltűnő, hiszen az utakon nem folyik át a víz, kevesebb a szúnyog, és érvényesül az a fajta elv, hogy ahol élet nincs ott probléma sincs. Ez azzal analóg, hogy egyszerűbb mindent lebetonozni, és ha nincs a közelben fa, akkor legalább nem dőlhet rá a kocsira, ezért hát sok ember lelkivilágának nagyon jól megfelel a sivatagos környezet is.

2.Igazán kontinentális éghajlatunk lehet

Az általános iskolákban sok helyen túlságos leegyszerűsítés volt azt tanítani, hogy az országunk éghajlata kontinentális, valójában egy óceáni, részben mediterrán beütésű átmeneti forma, ez a kiegyenlítettség viszont egyre inkább a múlté. A 19.században még az volt a fő gond, hogy a mezőgazdasági területek nagy része mocsaras volt és az utak nehezen járhatók, és bár nagy vitákat folytattak a folyószabályozásokról, végül a drasztikusabb megoldásokat választották, az olaszokhoz vagy németekhez hasonlóan. (Több termőföldet nyertek vele, ami akkoriban fontos szempont volt.) Az utóbbi évtizedekben viszont már a kiszáradás útjára léptünk, nem csak a csapadék kevesebb és az eloszlása lett rosszabb, hanem a nyári nagy melegek szárító hatása is ront a helyzeten. Meg kell tanulnunk ehhez alkalmazkodni, például a csatornahálózatot nem vízelvezetésre, hanem vízmegtartásra felhasználni.

3.A tavaszi könnyű záporok teljesen elmaradhatnak

A nagy nedves tömegek óceáni eredetűek, a könnyű záporokhoz elég a mediterrán térségből érkező nedves levegő is, az esőhajlamot a tavaszi növényzet párologtató hatása is segíti. Tehát ha több az erdős rész egy adott területen, akkor beindul ez a körfolyamat, ami segíti a friss vetésű növények fejlődését. Ha viszont ilyenkor hideg északi szelek vannak, ami az utóbbi években a leggyakoribb, akkor a csapadékhajlam nagyon lecsökken. Hiába erdősítenénk, ha a hozzánk érkező levegő túl száraz, sőt még kétséges az is, hogy a mostani erdőkből mi marad meg és mi az, ami a fafajok közül nem lesz képes alkalmazkodni.

4.A mezőgazdasági technológiák teljesen át fognak alakulni

A jelenlegi nagyüzemi mezőgazdasági technológiák az 1960-as években már kialakultak, azóta nagy vonalakban nem sokat változtak. Pannónia éghajlata teljesen más lesz mint Hunniáé, az előbbi a Dunához csatlakozó országrészünk, lényegében a Dunántúl, az utóbbi viszont a Tisza vízgyűjtő területe, ahol évek óta jelentős a szárazság. Igazán jó helyzetben csak a nyugati és délnyugati részek lesznek, az ország nagyobbik részén viszont változtatni kell a termesztett növényeken, a talajművelésen, a műtrágyák adagolásán, a növényvédelmen és az öntözési technológiákon is. Ha az új technológiákkal a talaj szerkezete javul és jobb lesz a szerves anyag tartalma, annak még csak a környezetvédők fognak örülni. A gazdák meggyőzéséhez az is kell, hogy mindez a termésbiztonságban is meg kell, hogy jelenjen, és a sikerek nyomán gyorsan terjedhetnek az új eljárások. (Vagy pedig szántóföldek egy része parlagon marad, esetleg legeltetés folyhat még rajta.)

5.Generációs különbségek

Az idősebb, konzervatívabb generáció nehezen emészti meg, hogy jól láthatóan zajlik az ember okozta klímaváltozás, és a régi megoldások már nem működnek. A környezetvédelmet mindig a fiatalabb generációk kezébe kell adni, mert sokkal jobban érdekeltek a hosszú távú folyamatokban. Egy idősebb azt gondolhatja, hogy nem érdekli, mi lesz 2050 után, mert jó esetben már egy nyugdíjas otthonban fogja tölteni azt az időt, a fiatalok számára viszont még a 2100 sem tűnik annyira távolinak. Amit meg tudunk tenni most vagy akár húsz év múlva, az már nem lesz elég az évszázad végére, mert semmi jele annak, hogy a kedvezőtlen folyamatok akár csak le is lassulnának. (Annyi változás még várható, hogy a telek hidegebbek lesznek és az időjárásunk szélsőségesebb, de az aszályok gyakorisága valószínűleg nem csökken.)

6.Lakossági vízkorlátozások lehetnek akár már néhány éven belül

Számos kisebb patak és folyó szinte már csak tisztított szennyvizet vezet le. A víz felelős, fenntartható felhasználása nagyon sok településen nem valósul meg jelenleg, mert ha nincsenek olyan helyzetben, hogy egy magasabban fekvő nagyobb tározóból kapjanak vizet, akkor mély rétegvizeket használnak fel, amelyek megújulása igen hosszú idő. Tehát egyre mélyebbre kell fúrni ivóvízért, de erről a lakosság nem tud semmit, mert a vízszámlák alacsonyak, sőt mi ivóvízzel leginkább csak fürdünk vagy mosunk. A legtöbben nem is isszák meg a csapvizet, hanem bolti ásványvizet fogyasztanak. Az esővíz gyűjtése a háztetők közelében, tisztított felhasználással szintén egy jó kiegészítő megoldás lenne, de mivel a probléma nem tudatosult, kevesen éreznek erre késztetést.

7.Kap-e az ország elég vizet vagy lassan kiszáradunk?

Nem tudjuk még a választ, de például a nagy ipari létesítmények többségünkben sok vizet igényelnek, a nagy nyári melegben elpárologtatott víz teljesen el is veszhet, emellett a hőerőművek vagy Paks hűtése is gondot okozhat, ha a hűtővíz már 30 fokos. (Megújuló energiák esetében a hűtési probléma nem jelentkezik.) A legnagyobb gond a szárazsággal a Kárpát-Medence közepére eső tájainkon lesz, régebben is oda jutott a legkevesebb eső, de most már a talajvíz szintjének csökkenése folyamatos jelenség.

Semmi látványos nincs benne, sem nagy üzlet, hogyha apró, helyi szintű változtatásokkal igyekszünk a lehulló csapadékokat valahogy megtartani és a talajokba vezetni, de valamit javíthat az élővilág állapotán és a mezőgazdaság helyzetén egyaránt. A városokban is ha nem betonsivatagban élünk, hanem fás-parkos területen, akkor kevesebben fognak nyáron hőgutát kapni és a légkondik áramfogyasztása is csökkenhet.

Sokan nem értik, hogy mit jelent az erős forintárfolyam, a legtöbben egyáltalán nem szeretnek számolgatni, ami egy nagy hibánk egyébként, pedig érdemes legalább közelítő számításokat végezni. Most tételezzük fel, hogy a jegybank megpróbálja ezt mostani 360Ft körüli árfolyamot tartani.

2022-ben volt legutóbbi az euró 360Ft körül, azóta 400Ft körül ingadozott, csak idén van ez a 10% esés, ami az importáló cégeknek jó hír. Akik euróban vesznek külföldről és forintban adnak el nálunk (szerintem van sok ilyen kereskedelmi cég), ők 10%-ot nyernek az üzleten. Mivel a kiskerláncok az erős forinttal jobban járnak, az árstoppok egy részét most fel is lehetne oldani, erős feltételekkel, például önkorlátozásokat vállalva az áremeléseknél, és alapvető élelmiszerekre én meg is hagynám.

Az exportőrök viszont gondban lehetnek, legrosszabbul azok járnak, akiknek a költsége nagyrészt forintban jelentkezik és euróban adnak el külföldön. Szerintem lehet például sok ilyen élelmiszeripari cég is, az ő export árbevételük most 10%-kal kevesebb euróban, egy olyan piacon, ahol az árverseny egyébként is nagyon erős. (Igaz, hogy az ő alapanyagaikban is lehet jelentős importhányad, a beszállítóktól kérhetnek majd esetleg árcsökkentést.)

A legtöbb feldolgozóipari cég euróban veszi az alapanyagot és lényegében bérfeldolgozást végezve euróban számláz is a partnereknek. Itt a legnagyobb forint tételt a bérköltség jelenti, ami 15-30% között alakul, vegyünk mondjuk 20%-ot. Ez idén csak 2% költségnövekedést vagy ennyi veszteséget jelent euróban, azonban vegyük azt is hozzá, hogy 2022-ben volt legutóbb ilyen erős az árfolyam. 2022-2026 között kb. 73% bruttó bérnövekedés is történt (legalábbis az átlagfizetések szintjén), és ha levesszük az eurózóna inflációját ami 23%, amit talán el lehet fogadtatni vevőkkel költségnövekedésként, még mindig 41%-kal többet kapunk, ami négy év alatt (20% bérhányadról indulva) mintegy 8%-kal növelte meg az ilyen cégek összköltségét (feltételezve, hogy az alapanyagok költsége nem változott és az egyéb nagy költségek mint az energia szintén eurós szerződéseken alapulnak).

Mivel nagyon ritka a két számjegyű profit a feldolgozóiparban, ezért a 8% körüli költségnövekedés már sok lehet, nehéz a cégeknek kigazdálkodni. Habár időközben energiahatékonysági projektek is voltak, például napelemek telepítése EU támogatással, amik segítettek ebben, de leginkább a termelékenység növelését kellene ösztönözni, ami egy gyenge pontunk. Sokan elvérezhetnek ezen főleg a kisebb beszállító cégek, amik nem elég erősek, hogy az áremelést elfogadtassák a nagyobb vevőknél, és nem tudnak eléggé versenyképes árajánlatokat adni.

A gondot az jelenti még, hogy a piac is zsugorodik, az erős kínai verseny miatt (autóiparban és más területeken is) nehéz a gazdaságos szérianagyságokat fenntartani, ezért a gyártás hatékonysága, termelékenysége inkább csökken mint növekszik. Mennek a fokozatos elbocsátások, ami azért nem annyira feltűnő, mert a munkaképes lakosság létszáma csökken és a képzettségi szintje romlik, és sokan dolgoznak külföldön is. A magyar cégek bérköltsége még így is messze alacsonyabb mint a németeké, de az egész régióban versenyzünk, sőt a törökökkel, észak-afrikaiakkal és indiaiakkal is. A másik probléma, hogy amíg a nyereségesség nem megfelelő szintű, addig nem nagyon akar senki beruházni sem.

Az úgynevezett „összeszerelő üzemeket” tehát egyre kevésbé éri meg majd fenntartani erős forint esetén, nagyon hatékony és termelékeny vállalkozások kellenek, amik nem annyira árban versenyeznek mint inkább minőségben.

Viszont az idegenforgalmunknak sem jó, ha a túl erős a forint, sőt inkább arra ösztönözhet, hogy külföldre menjünk üdülni, mert jobb árfolyamon válthatunk eurót mint tavaly ilyenkor.

A mostani erős forint sok import terméket olcsóbbá tehet (feltéve persze, hogy a kereskedők nem nyelik le a hasznot), a benzin és földgáz árának is "jót tesz", viszont a főleg exportra épülő magyar gazdaság szerintem nem elég jó még ehhez a szinthez.

A végkielégítés célja, hogy anyagi biztonságot nyújtson és kompenzálja a munkavállalót a rendszeres jövedelem elvesztéséből eredő egzisztenciális hátrányokért a munkaviszony megszűnésekor. (Feltéve, hogy nem a munkavállaló kezdeményezte a megszüntetést.) A mértékét a munka törvénykönyve szabályozza, a havi bér és a munkaviszonyban töltött idő függvényeként határozza meg. Némelyik cég megteszi, hogy a munkaszerződésben a törvény által előírtnál nagyobb mértékű végkielégítést is megad (kisebbet nem adhat), amivel nincs is semmi probléma, hiszen a munkaadó a vállalkozás jövedelme fölött szabadon rendelkezik. Állami intézmények esetében viszont a törvény által biztosítottnál nagyobb összeg már problémás, hiszen nem a saját, hanem az adófizetők pénzét osztogatja.

Létezik ráadásul még egy szempont: A cégek gyakran kötnek munkaszerződést határozott időtartamra, ilyenkor természetesen nem jár végkielégítés, hiszen a dolgozó előre tudja, hogy meddig tart majd a munkaviszonya (ami esetleg hosszabbítható). A minisztériumok politikai kinevezettjei természetesen ugyanígy tisztában vannak azzal, hogy kormányváltás esetén a pozíciójuk meg fog szűnni. Ebből kifolyólag a nem szakmai pozíciókat betöltőkkel valójában csak határozott idejű munkaszerzéseket szabadna kötni. Ráadásul ezen emberek általában igen jó kapcsolatokkal is rendelkeznek a szakterületükön, emiatt komoly egzisztenciális veszteségtől sem kell félniük. Tehát még ha elvileg törvényileg jogosultak is lennének végkielégítésre (az állam által hibásan megkötött munkaszerződések miatt), az etikailag védhető lépés mégis az, ha lemondanak róla vagy jótékony célokra ajánlják fel. (Az etikai érvelés azért is jó lehet, mert az emberek nagy része igenis kényes a szakterületén a jó hírére, nem akar olyan színben feltűnni, hogy „csak az volt a célja, hogy jól megszedje magát”.)

Az állam által különféle alapítványoknak, szervezeteknek, magánszemélyeknek osztogatott pénzek nagysága esetében szintén felmerülnek az etikai mellett törvényességi aggályok is. Emlékszünk még Tocsik Márta 800 milliós sikerdíjára a ’90-es évekből, ami akkoriban rendkívül nagy összegnek számított. Kiderült persze, még ha nem is volt teljes mértékben bizonyítható, hogy az összeg egy részét nem tartotta meg magának, hanem afféle strómanként párttisztviselőknek utalta, ahol már nem lehetett követni a valós felhasználást. (Sok évnyi jogi huzavona után végül egy csökkentett összeget ítéletek meg neki. Az is tanulságos persze, hogy nem egy embert kellett volna meghurcolni, hanem felelősségre vonni azokat is, akik a sikerdíjat tartalmazó szerződést megkötötték.)

Ez az eset persze csak a jéghegy csúcsa, arra mutat példát, amikor az arányosság, észszerűség, méltányosság elvei sérülnek,- mélyebb jogi ismeretek nélkül is ki merem jelenteni, hogy ez bármelyik állami pénzjuttatás esetében vizsgálható, sőt vizsgálandó, ha az adott juttatás feltűnően magas szintű. (Ilyenkor valószínűsíthető a pénzek egy részének továbbosztása, a korrupció is.) Itt válik el az önkényuralom és a jogállam, hiszen egy önkényuralomban, ahol az utóbbi években éltünk bárkinek bármennyi pénzt ki lehetett utalni, ha előtte hoztak erről egy törvényt, bár ennél ennél gyakrabban csupán egy rendelet is elég volt ehhez. A legtöbben nem értik a különbséget a törvényesség és a jogszerűség között, hiszen ami törvényes, az nem feltétlenül jogszerű, például egy olyan összeg kiutalása bárkinek, ahol ezt a felhasználási cél nem indokolja (pl. NKA pénzek), ez méltánytalan az összes többi adófizetővel szemben. Valódi nemzeti egység nem is jöhet létre addig, amíg ezt nem értjük és amíg bárki dicsekedik azzal, hogy ő mennyi pénzt kapott az államtól, „te viszont kimaradtál.” Nem egy jótékony bácsi osztja igazságosan a pénzeket, (vagy esetleg kevésbé igazságosan), ezt mindenkorra felejtsük el.

Igenis felülvizsgálható magasabb jogi szempontok alapján az állami kiutalások nagy része, főként ott, ahol semmiféle elszámolási kötelezettség nincs (MCC, KEKVA pénzek, stb.), az állam által fizetett pénzek mögé minden esetben szabatos, pontos szakmai indokolásokat kell tenni, ez az elv megkerülhetetlen.

A közepestől a fejlett gazdaság felé való átmenet nem valamilyen varázslat, hanem két egyszerű elv alapján történhet meg: 1.Az erősségeinkre építeni és azokat a területeket fejleszteni, amikben jók vagyunk. 2.Átvenni másoktól a legjobb gyakorlatokat és felhasználni.

A magyar gazdaság erőssége a sokoldalúsága, emellett pedig nagyon sok nálunk a képzett, szorgalmas, jó szakember. Hogyha a béreink kezdik egy kicsit is közelíteni a németekét, és az emberek perspektívát és stabilitást látnak maguk előtt, akkor sokan vissza is fognak jönni külföldről, pluszt tudást és tapasztalatot hozva magukkal.

Néhány terület, ahol erősek vagyunk jelenleg is, ezek még további lehetőségeket tartogatnak, de biztosan vannak még továbbiak is, egészen újak is kiemelkedhetnek a következő években. Nem arról van szó, hogy az előző kormány ne törekedett volna ezek fejlesztésére, a beruházások viszont nagyrészt észszerűtlenül, verseny és teljesítménykövetelmények nélkül történtek, a politikai szempontok és összeköttetések egy idő után annyira meghatározóak voltak.

1.Mérnökképzés

A nálunk levő multik már nem is annyira az olcsó munkaerő miatt vannak jelen, sokkal inkább (a jó infrastruktúránk mellett) jól képzett, főként gépész- és villamosmérnököknek, technikusoknak és karbantartóknak köszönhetően, hiszen ők biztosítják a termelés folyamatosságát és magas minőségét. Ők nincsenek is feltétlenül az összeszerelőnek nevezett (valójában bérmunkát végző) cégekhez kötve, lehetnek európai szintű kutatás-fejlesztési csapat részei is (erre is vannak már példák) vagy például karbantartásban önálló vállalkozók, ilyen esetekben több hozzáadott értéket termelnek meg. Mindennek alapja a matematika oktatás magas szintje, aminek vannak hagyományai, de most ezen a téren is mintha visszaesés látszana. A mesterséges intelligencia alkalmazása akkor jó, ha nem helyettesíti, hanem rávezető logikával segíti a feladatok önálló megoldását. A szakértelem egy része a felfutó védelmi iparban is használható, itt megint kis apró piaci réseket kell kiszemelni, ahol a legjobbak lehetünk.

2.Szoftver

Szintén jó matematikai alapok és logikus gondolkodás szükséges a szoftverfejlesztéshez, amiben megint jók vagyunk, kis piaci réseket tudtunk eddig is találni, van elég sok magyar sikertörténet. Az AI részben helyettesítheti a szoftverfejlesztést, de nem tud dönteni alkalmazási területekről, a programok összeillesztéséről, ezek annyira sokrétűek és specializáltak.

3.Gyógyszergyártás és orvosi eszközök gyártása

Ebben megint nagy hagyományaink vannak. Az előző kormány gyanakodva figyelt minden céget, amelyik ezeken a területeken dolgozik, a „big pharma” miatt a kisebb cégek is gyanúsak voltak, lényegében nem is támogatta őket. Akármennyire nehéz kimondani, az egészségügy mégiscsak egy üzlet és a társadalom öregedésével egyre többen fognak rászorulni nálunk is és máshol is különféle gyógyszerekre és segédeszközökre. A kis cégeket integrálni kell és egy nagy brand név alatt megjeleníteni, akkor nagyobb piaci szeletet érhetnek el.

4.Természettudományos képzés

Egyre több környezetvédelmi szakemberre, vízügyesre, biológusra, mérnökre lesz szükség a fokozódó környezeti problémák miatt, a helyi társadalmakban is sokat érhet az ilyen szakértelem. Biogáz előállítás, fermentálás, hulladékfeldolgozás, talajregeneráló és talajkímélő mezőgazdaságot segítő termékek,- ilyesmire is egyre nagyobb lesz a kereslet.

5.Biogazdálkodás, ökologikus tájgazdaság

Nő az igény a bioélelmiszerek iránt valamint a különféle speciális minőségű termékekre, és az adottságaink nagyon jók ehhez. Itt megint kis piaci rések lehetnek, például a legelőkön kecsketartás, juhtartás, ami kisgazdaságok szövetkezésével vagy integrációjával olyan volument is képes lenne produkálni, ami akár exportképességet is jelenthet, vagy legalább regionális boltok hálózatában tudna termékeket eladni. Sok olyan gyümölcsöt és zöldséget tudunk termeszteni, amik erre az északi és mediterrán közti átmenetre valók, mert ízben, megjelenésben kiemelkedők (kajszibarack, meggy, de akár még a sárgaborsó is lehet ilyen). Korszerűsíteni kell a technológiát, az üzemeket, hogy a kistermelésnél többre legyenek képesek.

6.Vendéglátás

Első lépésben a magyar vendégek érdekében kellene javítani a szintjét, megfelelő szabályozással, hogy ne a NER cégek kapjanak minden támogatást, talán elérhető lenne, hogy többen járnának étterembe, mert egyre több helyen jó és megbízható minőséget kapnának. A magyar ember nyilván akkor fog többet költeni, fogyasztani, ha nem azt érzi, hogy már megint lehúzásról van szó. A vendéglátási mentalitás is akkor javulhat, ha az idegengyűlöletet felváltja a valódi vendégszeretet. Alacsonyabb szinten pedig van sok javítani való a közétkeztetésen is, az állam ezt a területet is megtámogathatná az irányban, hogy egészségesebb ételeket szolgáltassanak, elfogadható áron.

7.Magyar ételek franchise hálózata

Ne az üres kalóriákat tartalmazó lángost és palacsintát népszerűsítsük, lehet készíteni egészséges, hagyományos magyar ételeket, kevesebb zsírral és olajjal, sok zöldséggel. Az élelmiszeriparban is ott vagyunk versenyképesek, ahol speciális magyar ételeket kínálunk.

8.Gyógyfürdők és falusi turizmus

A külföldieknek nem a már így is túlterhelt Balaton az érdekes, szerintem nem ott kell fejleszteni, hanem a sokfelé igen csak pangó falusi turizmus lehet inkább egy speciális minőség, például lovastanyákkal, helyi ételekkel, látnivalókkal, programokkal. Volt sok ilyen törekvés már régen, ebben van még mindig potenciál. Az úthálózat többé-kevésbé elfogadható, kerékpárútjaink is vannak és a vasút is fejleszthető olyan céllal, hogy ezt segítsük. A ligetes, erdő, parkos területeink sokak számára nagyon vonzóak, nyugalmat kínálnak, a klímaváltozás miatt már kevesebben szeretnének nyáron üdülni, a szezon széttolódott és az igények is változtak.

9.Fesztiválok, kulturális rendezvények

Több és jobb szálláshely kell, elfogadható árakon, erre a területre is vissza lehetne vezetni a versenyt, nem politikai alapon, hanem a valós potenciálok és létező koncepciók által megadott állami támogatásokkal. Kultúrában nagyon erősek vagyunk és nagyon sokféle programot tudunk kínálni már most is, sok szép régi műemlékünk is van, a turisztikai központokat lehetne még tovább is fejleszteni, nem Tokajra kellene költeni az összes pénzt, vagy helyi kiskirályok haiendáinak építésére. A kulturális szolgáltatások fejlesztésében, szervezésében egyébként a felsőfokú humán oktatásunknak is jelentős szerepe van.

10.Automatizálás, számítógépesítés, energiahatékonyság

Számos területen, például építőiparban, kis gyártócégeknél javulna a termelékenység és hatékonyság a korszerűbb technológia és a számítógépesítés fejlesztésével, energiahatékonysági lépésekkel. Ezáltal nem csak a cégek profitja nőhetne, hanem az áraik is csökkennének, ami növelné a termékeik iránti keresletet. Az egész gazdaságban pozitív spirált indíthatna be a nagyobb bizalom légkörében megélénkülő belső fogyasztás. Némi szemléletváltozás kell hozzá, én most látok erre egy jó esélyt.

A sort lehetne tovább folytatni más példákkal, a fentiek közös jellemzője, hogy egyik sem különösebben anyag,- és energiaigényes, és a helyi adottságokra, erősségekre építenek. Például Ausztria vagy Csehország általában erős ezeken a területeken, de nálunk is van hasonló szintű potenciál. Mindegyik területen profizmusra, jó minőségre és szisztematikus munkára van szükség, mivel ezek nem tömegtermékek, hanem életminőség javítását és speciális igényeket célzó termékek vagy szolgáltatások (vagy ezek együttese). Mindenhol kellenek magas végzettségű szakemberek, de mellettük munkát adnánk a kevésbé képzetteknek is, akik hajlandóak jó szintű fizetésekért keményen dolgozni. Némelyik miniszterünknek valószínűleg majd lobbiznia és házalnia is kell más országokban, vagy esetleg az EU-nál, hogy nagyobb legyen a magyar cégek piaci elérése. Egy igazán jó, igazságos és hatékony, nem a járadékvadászatot segítő támogatási rendszerre is szükség van, EU források is általában közvetett módon, de valamilyen módon felhasználóak lesznek ezek megerősítésére.

Érdemes összerakni közösen egy olyan narratívát, ami nagy vonalakban, mondjuk 80%-ban jól tükrözi a magyar állami tulajdon elmúlt évtizedekben történt változásait, valamint a folyamatok mögöttes mozgatórugóit.

2010-ben a Fidesz azzal az elhatározással vette át a kormányrudat, hogy a kiprivatizált állami tulajdonok nagy részét visszaszerzi az állam számára. Főként a Horn kormány alatt történt jelentős, valószínűleg túlzott mértékű privatizálás, például a stratégiai jelentőségű energiavállalatok nagy része is külföldi tulajdonba került. Az elmélet szerint, ahol nem lehet nagy verseny a piacon mint a vasúti szállítás és energetika, ott sok esetben az állami tulajdonú működtetés is lehet jó megoldás. Mintegy tíz év kellett hozzá, hogy a földgáz, villamos energia és közművek esetében az MVM teljes, a folyékony üzemanyagok esetében a MOL részleges állami tulajdonba kerüljön. (A ’90-es évek elején meggyengült, de azóta visszaerősödött magyar gazdaság mintegy visszaszerezte a „családi ezüstöt”.)

2020-tól kezdve újfajta folyamatok indultak be, az egyik az állam további terjeszkedése a stratégiainak nevezett üzletágakban, például a távközlésben részben állami, részben megbízható NER cégek kezébe került a tulajdon nagy része. Itt már létezik a verseny, az állam szerepe kérdéses, de egyrészt a „haveri kapitalizmus” kialakulásához is szükség van rá, másrészt a jobboldalon mindig volt egy bizalmatlanság, hogy lehallgatják őket, a kommunikációs csatornák csak akkor vannak biztonságban, ha ellenőrzésük alatt tarthatják. Hasonló logikával egy kalap alá vonható a repülőtér megvásárlása és a Budapest-Belgrád vasútvonal létrehozása, sőt részben a kínai akkugyárak és autógyárak elindítása a keleti és déli országrészben, ami a kínai selyemút programba való nyilvánvaló becsatlakozás is. A kínai jelenlét erősítése céljából stratégiai jelentőségű gazdasági támaszpontok kiépítését könnyítettük meg, illetve gyakorlatilag ingyenesen biztosítottuk. Jelentős gazdasági előnye ugyanis egyik beruházásnak sem volt, viszont egy olyan logikába volt illeszthető, hogy szorítsuk ki az amerikai tőkét és jöjjenek a kínai befektetők, így erősítve a szövetséget az új nagyhatalommal. (Akkoriban az USA még a liberalizmus fellegváraként volt elkönyvelve.) Lényeges pontja ennek a rendszernek a titkolódzás és teljes átláthatatlanság, ami a szintén a katonás szempontrendszert valószínűsíti.

Az állami óriásberuházások további előnye volt még a „politikailag megbízható” NER nagyvállalkozói réteg gyarapodásának biztosítása, túlárazott állami megrendelésekkel. A magyar nagyvállalkozók megerősítése egy ideig még vállalható cél volt, hiszen még az EU-n belül is mindenki törekszik különféle trükkökkel a saját piacának védelmére, sőt egy gazdasági fellendülés idején az állampolgárok jobban tolerálták még a közpénz szórását is ilyen célokra. Később viszont az egész olyan irányba fordult, hogy csak a rokoni-haveri kapcsolatokkal rendelkező NER cégek kaptak támogatásokat, a többi magyar nagyvállalkozót (mint például Bige Lászlót) próbálták kiszorítani és ellehetetleníteni. Nagyon sok magyar középvállalkozást is kiszorított a NER, miközben az önkormányzatok tulajdonát (például közműveket) is igyekezett átvenni, gazdasági szempontokkal már nem magyarázható, észszerűtlen mértékű centralizálás ment tehát végbe.

A mintát ehhez akár tudatosan akár ösztönösen a középkori feudális állam szolgáltatta, ahol az arisztokráciára külön törvények vonatkoznak, a hűbéri viszonyrendszer a jellemző, és katonás szervezetként tud elsősorban hatékonyan működni az állam. (Egészségügy, oktatás, szociális kiadások esetében az állami szerepvállalást a még elfogadható minimumra kell csökkenteni.) A Kádár-kort idéző viszonyok között a tömegkommunikáció, filmgyártás, könyvkiadás, vallás és oktatás ideológiai monopóliumát is maximálisan igyekezett biztosítani a rendszer. Az ideológiát támogatók a teljesítménytől függetlenül minden támogatást megkaptak, az ellenzékiek viszont a „megtűrt” kategóriába kerültek, sőt vegzálásra is számíthattak. (A szervezettség csíráinak felszámolására jött létre a szuverenitásvédelmi hivatal.) Én egyébként már régóta tartottam attól, hogy a folyamatos jobboldali irányú radikalizálódásnak nincs fékje a kormánypártban, a félelmem valóban beigazolódott.

Ez az egész folyamat ráadásul nagyon költséges volt, hatalmas állami apparátust igényelt a működtetése, de még ennél is jelentősebb volt az állam gazdasági szerepvállalása, ami a költségvetésen belül kiugróan nagy kb. 7,5%-os tétel, ami többszörösen meghaladja az EU átlagát. Ezen belül is a legnagyobb tételek: autópálya koncessziók és útfejlesztések (NER zsebekbe jutó pénzek), rezsivédelem (amire valóban szükség van, de a támogatás szintje alighanem túlzott). Ezt követi a főként külföldi cégek említett beruházásösztönzése, és az ehhez kapcsolódó infrastruktúra (túlárazott, NER-nek kedvező) fejlesztései. Csak a negyedik helyen jönnek a családi célú lakhatási programok támogatásai. (És akkor még nem beszéltünk kis kedvencem, a versenysport abnormális mértékű megtolásáról.)

Az utóbbi évek fejleménye tehát az volt, hogy az állami vagyon átpumpálása történt meg egy új nagyvállalkozói réteg felé, más esetekben állami tulajdon fölött korlátlan irányítást gyakorolnak politikai megbízottak (felsőoktatási alapítványok, KEKVA rendszer). Ennek a fajta rendszernek a legnagyobb hátránya nem is az, hogy növekedtek a vagyoni különbségek és egy szerencsés réteg nagyon meggazdagodott, hanem hogy nincs jogbiztonság (a tulajdon biztonsága nem garantált) és nincs teljesítménykényszer csak politikai megbízhatóság, a cégek nem versenyképesek nemzetközi téren.

Ez a lista még nem is teljes, további közismert példákat lehet mondani arra, hogy az utóbbi 5-6 év során hogyan történt meg a magyar állam kifosztása. Míg 2010-ben az eredeti cél helyes módon az állam megerősítése lett volna, a végeredmény mégis ezzel szemben latin-amerikai, balkáni szintű (bár többek között az olaszoknál sem ismeretlen), az állammal mélyen összefonódott óriási magánvállalatok kialakulása lett, adófizetői pénzekből.

Nyilvánvalóan nem lehet semmissé tenni a NER cégeket még egy „petőfis hevülettel” induló kormányzatnak sem, ezért a teljes mértékű igazságszolgáltatás helyett valamilyen megegyezés szükségre lesz majd. Az OTP és a MOL például nemzetközileg is nagy szereplők, ezekben is van NER tulajdon, ők megkerülhetetlenek bármilyen gazdasági program esetében, de rajtuk kívül is szükség lesz a már kialakult gazdasági elittel való bizonyos szintű együttműködésre. Itt persze vannak durvább vagy kevésbé durva forgatókönyvek, az állami pénzcsapok nagy részét valószínűleg el lehet majd zárni, a vagyon egy részét vissza lehet szerezni, viszont alighanem meg kell majd húzni egy vonalat. A politika a gyakorlatban működő megoldásokról szól, ami olykor zsarolások, piszkos kis háttéralkuk során jön létre, hiszen nem lehet túl sok fronton egyszerre harcolni, és a világon szinte mindenhol a vagyonos réteg, a nagyvállalatok lobbiereje az, amire a legtöbb politikus támaszkodhat.

Kíváncsi vagyok persze, hogy mi következik most, nyilván az se lenne egy szerencsés megoldás, ha megint különféle tőkeerős külföldi cégekre támaszkodna az új kormány, a magyar középvállalati réteg ugyanis gyenge és szintén hozzászokott a járadékvadászathoz. Szerintem a legkirívóbb és legdurvább eszközökkel végrehajtott vagyongyarapodásokat egyértelműen meg kell büntetni (elsősorban polgári jogi eszközökkel, nem annyira a Btk-val), a stróman rendszert fel kell számolni, egy bizonyos ponton túl azonban bejönnek a politikai realitások is, többek között a nagy lobbicsoportokkal is együtt kell majd működni. A lényeg az, hogy legyen mozgástér a gazdaságfejlesztésekhez, az új ötletek megvalósításához, és az eddigi zárt kaszttal szemben kapjanak lehetőséget mások is.

Némelyik táplálkozási szakértő lenyűgöző tudással rendelkezik a saját szakterületén, nagyon jól ismeri a különféle ételallergiákat és érzékenységeket, mégis az az érzésem, hogy igazi megoldásokat csak a középosztály és afeletti csoportoknak kínál, mert rögtön a startnál van egy olyan probléma, hogy a kevesebbet keresők nem tudják megfizetni a manapság annyira divatos gluténmentes, laktózmentes, „mindenmentes” táplálkozást. De ha még csak ez lenne a baj, alternatívák hiánya felmerül gyakorlatilag minden szinten, ami az alábbi kérdésekben fogalmazódott meg:

1.Ha a lakosság jelentős része mondjuk gluténérzékeny, akkor mi lesz a sok megtermelt gabonával (búzával és rozzsal), amelyekből kenyeret sütnek ? A gluténallergia az világos, de az érzékenység háttere nekem nem tiszta, és mások is így vannak vele szerintem. Viszont ha az állatokkal etetjük meg, akkor a húsfogyasztás tényleg egészségesebb lesz ennél, gondoljunk csak feldolgozott húskészítményekre, nem is szólva a környezetterhelő hatásról?

2.Komolyan ilyet ki lehet jelenteni nyilvánosan, hogy együnk gluténmentes kenyeret és mandulából készült tejet, ezek vajon természetes tápanyagok számunkra? Erős ellentmondás attól ilyeneket hallani, aki a természetességet hangsúlyozza. Nem lehetett volna egy-két mondatot mondani arról is, hogy az erjesztett joghurtban és kefirben kevesebb a tejcukor mint a nyers tejben, miáltal ez jobban fogyasztható laktóz intolerancia esetében, vagy esetleg, hogy létezik laktózmentes tej is? A gluténérzékenység esetében nem lehetne megfelelő alternatíva mondjuk a főtt krumpli, ami nem tartalmaz ilyen allergént, de a mi éghajlatunkon is megterem? (Valamiért egyik táplálkozási szakértő sem beszél erről.)

3.Gyakorlati szempontból komolyan értékelhető-e egy olyan állítás, hogy mindenki lehetőleg főzzön friss alapanyagokból, miközben sokan laknak egyedül és vagy nem értenek a főzéshez, vagy esetleg túl sok munkájuk van és emiatt nem jut rá idő? Szerintem az főzzön, aki ért is hozzá és úgy gazdaságos, ha sok ember számára készül a meleg étel. A rendelés és napi kiszállítás is lehet egy megoldás, viszont csak az engedheti meg magának, akinek jó fizetése van, hiszen 3000Ft alatt nehéz elfogadható minőséget kapni. A megoldás tehát az lehet, ha mindenki elfogadható szintű fizetést kap, vagy pedig szociális alapon is segítjük a meleg étkezést. (Bár ez utóbbi általában silány minőséget eredményez.)

4.Mért nem beszél senki a kalóriákról? Nem azért van olyan sok elhízott ember, mert gluténérzékenyek, hanem mert túl sok kenyeret, cukrot és egyéb szénhidrátot fogyasztunk, hiszen akárhogy ragozzuk, ha túl sok a bevitt kalória, abból fokozatosan elhízás lesz. (Kevés kalória nem biztos még, hogy jó, mert számít a kiegyensúlyozottság is.) Napi 2000 kalória alatt, közepes fizikai mozgással max. 2400 körül,- szerintem ez egy alapfeltétel lenne, ebből még lehetne egészséges életmód. Szerintem a trükk ott van, hogy a csupán divatból „gluténérzékenyek” kevesebb kenyeret fogyasztanak (mivel nem is tudnák megfizetni a háromszoros árat), így nem lesznek túlsúlyosak, jobb lesz a közérzetük.

5.Mért nem beszél senki például a sok zöldség fogyasztásának jó hatásairól és a cukor csökkentésének előnyeiről, hogy talán ezekkel kellene kezdeni? Tényleg nem látjuk a fától az erdőt, ha elveszünk részletekben.

6.Mért nem lehet egy olyan hüvelyk ujj szabályt alkalmazni, hogy saját magunk is ki tudjuk tapasztalni, hogy mi az ami jó nekünk? (Például mennyi tejtermék az, ami még nem puffaszt, vagy milyen formában tudunk megenni ételeket, hogy könnyebben emészthetőek legyenek és ne ülje meg a gyomrunkat.) Rendszeres orvosi szűrővizsgálatok negyven év felett ezzel együtt is szükségesek lesznek, mert kimutatják például a magas vérzsír szintet, kissé emelkedett vércukorszintet, és még sok minden mást, ami alapján változtathatunk a diétán. Mért kell mindent túlbonyolítani és bedőlni az aktuális táplálkozási divatoknak?

Olyan érzésem van, mintha abszolút fordítva ülnénk azon a bizonyos lovon, jó lenne ha pár szakértő azt is megmutatná, hogy merre van az előre.

Erről a témáról majd könyvek fognak szólni, filmsorozatok és színdarabok is születhetnek: Az állam foglyul ejtéséről az önkényes politikai döntések segítségével a jogrendszer felhasználásával. Le kell írni persze, hogy a jogállam nem feltétlenül lehet jól működő államot, viszont a stabil, méltányos elvekre épülő, kiszámíthatóságot biztosító és hasonló jelzőkkel illethető jogrendszer, jogalkalmazás, még ha sehol sem működik tökéletesen, még akkor is hosszabb távon sokkal inkább segíti a gazdaság és a társadalom fejlődését mint a diktatórikus vonásokat mutató politikai rendszerek. Mindez persze borzasztó unalmasan hangzik, az emberek olykor valamilyen show-ra vágynak, és olyan politikusokat is megválasztanak, akik a jogi státusz quo-t nem mindig veszik figyelembe, mindez rövid távon újfajta ötletek bevonásával még frissítheti és élénkítheti is az adott társadalmakat. A gondot csak az okozza, amikor az ilyen rendszerek kezdik bebetonozni magukat, és egyre inkább az önkényes döntések válnak normává, elfogadottá.

A rendszerváltáskor elhangzott egy olyan vélemény, hogy a közgazdászok helyett ideje, hogy átvegyék a terepet jogászok, mert a jog mégiscsak kevéssé ideológiai alapokon álló, egy fokkal egzaktabb tudomány. Ez később nagyon naiv feltételezésnek bizonyult, a társadalom nem volt tudatában annak, hogy a jog mennyiféle visszaélésre ad lehetőséget. Az „ügyvéd-vicceket” akkoriban még nem értettük, csak később kezdtük el kapiskálni, amikor láttuk például azt is, hogy az USA-ban, amely a bizarr jogi ügyek egyfajta paradicsoma, náluk a viccekben az ügyvédeknek külön bejáratú pokol jár.

A jogállam presztízse egyből megrendült olyan esetek nyomán is, amikor nem szankcionálták például a kisebb lopások sorozatát, a gyorshajtást is könnyű volt megúszni, vagy a józan ésszel ellentétes döntések születtek, akár valamiféle tévesen értelmezett társadalmi tolerancia, akár a jogrendszerünk hiányosságai miatt, vagy akár amiatt, mert nálunk a jogszabályokat betű szerint értelmezték és nem volt gyakorlat azok szellemiségének figyelembe vételére.

2010 után egy olyan csapat került hatalomra, amelyik ördögi rafinériával volt képes a jogrendszer használatára saját machiavellista céljai érdekében. Az elv az volt, hogy a hatalom egyben szabad kezet jelent ahhoz, hogy olyan jogszabályokat hozzon, amilyet csak akar, és ezeket szigorúan be is kell tartani (a legtöbb állampolgárt a törvénytisztelet jellemzi). Habár az alaptörvényt egyből átírták a saját szájízük szerint, és számos alkalommal módosítgatták, még így is megmaradt többféle szempont, amik a hatalmi törekvéseket korlátozták: a jogszabályok között kell lenni bizonyos koherenciának, vagy éppen az arányosság, méltányosság vagy a társadalmi normák szem előtt tartása, és az alkotmánybíróság mint a törvényesség legfőbb őre ilyen hivatkozásokkal vissza is dobhatta a törvényjavaslatokat újratárgyalásra. Más kérdés, hogy a politikai nyomás alatt álló, befenyített alkotmánybíráság ezt nagyon ritkán tette ezt meg. A parlamentben való tárgyalás persze egy formalitás volt, a törvények többsége gyakran olyan „egyéni képviselői indítványként” érkezett, amihez az adott képviselőnek semmi köze sem volt. Ez is egy példa arra, hogyan lehet jogász fejjel betartani egy törvényt úgy, hogy a szellemiségét meghekkeljük. A különféle salátatörvényekbe is mindenfélét bele lehetett csomagolni, különösebb indoklások nélkül is.

A jogállamiság lebontásának számos lépcsője között az egyik következő a személyekre szabott törvények voltak, ezek száma több tucatnyi volt. A lényeg mindig ahhoz, hogyha van a hatalmi törekvéseknek valamilyen gátja, a következő tervezett lépés valaki miatt nem megy, akkor gyorsan kell egy törvényt hozni, hogy ez a probléma elháruljon. Ez nyilvánvalóan nem a jogállamisági normáknak megfelelő eljárás.

Azt felsorolni is lehetetlen, hogy mennyire ötletes volt a kormánypárt a felmerülő jogi problémák jogi eszközökkel történő elhárításában: a Legfelsőbb Bíróság átnevezése Kúriává, névleges miniszteri kinevezés konkrét miniszteri hatáskör nélkül (Németh Lászlóné), „alapítványi” irányítású egyetemek, ahol az alapítvány a politikai irányítás eszköze, az eredeti formával éppen ellentétes módon. Mindez a jéghegy csúcsa, az állami vagyon „elprivatizálásának” eljárásai a legérdekesebb esetek, mert mindig különféle strómanokon, többszörös adás-vételeken keresztül került a vagyon ahhoz a gazdájához, akiről sok esetben nem is lehet tudni, hogy ki lehet, a szakmabeliek persze különféle pletykák útján általában tudni vélik, kik az igazi tulajdonosok. Nehéz lesz majd visszakövetni a különféle cégek, vállalkozások útját. Egy NER nevű (nevében a Kádár-rendszer Hazafias Népfrontot idéző), maffiaszerű szervezet szolgálatába került a törvényhozás, vagy éppen az aktuális politikai szándékot képezte le.

Még ezt is lehetett fokozni a rendeleti kormányzás bevezetésével. Az ún. „Veszélyhelyzet” egy jogi torzszülött, mert az életben mindig vannak veszélyek, ha csak kimegyünk az utcára, vagy éppen otthon nem figyelünk eléggé, akkor mindig veszélyek leselkednek ránk. Vészhelyzet valóban létezik járványok, háborúk, természeti csapások esetében, de általában átmeneti, legfeljebb néhány hónapig tarthat. Itt viszont a cél egyértelműen a hatalom központosítása, rendeleti kormányzás bevezetése, tehát amit Orbán aláírt, abból már jogszabály lett, és általában éjfél előtt egy perccel jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy ne is lehessen rá felkészülni.

A politikai manipuláció nyilvánvaló eszközei voltak az olyan jogilag semmire sem kötelező torszülöttek, mint (a Hitler által is kedvelt) Nemzeti Konzultáció, Nemzeti Petíció, sőt Véleménynyilvánító (!) Népszavazás. A Fidesz nyilvánvalóan ügyelt arra, hogy papíron minden jogszerű legyen, miközben a jog folyamatos megcsúfolását, paródiáját folytatta. Ehhez kapcsolódó egyik ötlet volt, hogy az egyes törvényekhez magyarázatot is kell csatolni, egyfajta használati utasítást. Nehogy a politikaitól ellentétes szándékkal lehessen használni. Ez olyan mintha egy focilabdához leírást adnék, hogy csak rúgni szabad, de kézzel dobálni nem, vízbe vinni sem és tilos ráülni,- nyilvánvaló képtelenség, hiszen egy jó törvény sokféle szituációban használható, a bírók megfelelő tudás birtokában képesek felismerni, hogy mi volt adott esetben a törvény szellemisége. (A focilabda esetében például a sporteszköz és játék funkció felel meg ennek.)

A szinte végtelen hosszú lista egyik eleme, hogy a Fidesz először nyugdíjazta a 60 év feletti bírókat, a kormányzása utolsó éveiben viszont már rájött, hogy a bírók nagy része már megkapta a megfelelő politikai iránymutatást az ítélethozatalhoz, ezért minél kevesebb új bíró kell és minél tovább maradjanak, számára már az lesz jó. Teljesen észszerűtlen módon a bírói státuszt 30 éves korhatárhoz kötötte, és 70 évig is betölthetőként hagyta.

Az ideológiai harc egyik eleme az volt, hogy másokat ideológiával vádolt, főként a „liberális” címkét szabva rájuk, miközben magát ideológiamentesként tüntette fel, homályban hagyva a rendszer igazi természetét. (Feudális, önkényuralmi irányultságát.)

Az önkényuralom fontos része, hogy a törvényhez nem kell indoklás, tehát ha nekem eszembe jut, hogy mondjuk szeretem a Túró Rudit, ezért legyen olcsóbb, akkor hirtelen lecsökkentem az áfáját. (Az adott esetben az lett volna egy elfogadható megoldás, például ha a hungarikumokra szabok egy áfát és a Túró Rudit ebbe a kategóriába sorolom be.)

A látszólagosan legnagyobb korlátja az önkényes jogrendszernek az EU szervezete volt, hiszen a hozott törvényeknek meg kellett felelniük annak a szervezetnek az előírásainak, illetve általános elveinek, amelyhez önként csatlakoztunk. (A csatlakozás során végbement egyfajta jogharmonizáció.) Más kérdés, hogy minden országban keresnek különféle kiskapukat, hogyan lehet néhány számukra kedvezőtlen uniós jogelvet szabotálni, azonban sehol sincs illiberális rendszer, ami szándékosan szembemegy az EU törekvésekkel, tehát csak azt akarja belőlük megtartani, ami számára előnyös. Az EU számos helyen felül is bírálta Orbánék törvényeit, a folyamat azonban általában éveken át tartott, a kormány pedig kimozogta, olykor elszabotálta ezek végrehajtását. Büszke volt rá, hogy nehezen tudták „megfogni” az EU bürokratái. Az ellentét viszont már annyira kiéleződött az EU központi szervezeteivel, hogy direkt utaztak rá és igyekeztek bosszút állni Orbán húzásain, részben emiatt is állítottak le számos pénzügyi támogatást.

Úgy tűnik, hogy az orbáni önkényuralom gátja, a diktatúra teljes kiépülésének megfékezése mégis leginkább az EU tagságunk következménye volt. Annyira erősen betagozódtunk már gazdaságilag, hogy a kormány nem merte még megkockáztatni, bizonytalan mértékű keleti támogatásokkal a háta mögött, a teljes szakítást az EU szövetségével és normáival. Nem érzékelte azt sem, hogy mennyire kirívóvá vált a társadalom szemében az, hogy léteznek teljesen törvények feletti egyének, a pénzt a közjó hangoztatásával, látszólag törvényesen a saját zsebükbe lapátoló csoportosulások, ezért futhatott bele egy jelenleg sorsdöntőnek tűnő, súlyos választási vereségbe.

Sokan azon a véleménnyel vannak, hogy a szélsőséges politikai mozgalmak terjedésére részben a közösségi hálók (social networks) adnak lehetőséget, mert nem állják útját a radikalizálódásnak, azaz a különféle visszhangkamrákban, buborékokban népszerűséget hajhászó, erőszakos megnyilvánulások terjedésének. (Én nemrég vitatkozom ezzel a véleménnyel egy videómegosztó csatornán, mert nem látom általánosíthatónak.) A szalonképtelen, erőszakos megnyilvánulások az FB-n egy időben olyan mértékűvé váltak, hogy a moderátorok nem győzték már, szinte depressziósak lettek, most már csak algoritmusok tudják úgy-ahogy kordában tartani ezt a jelenséget, ami a gyakorlatban úgy egyszerűsödött le, hogy minden erőszakra felhívó, azt megjelenítő vagy szexualitást nyíltan propagáló tartalmat törölnek, illetve a közzé tevőt figyelmeztetik, időlegesen vagy véglegesen letilthatják. Természetesen a hibalehetőség jelentős, mert a gép nem ismeri fel mindig a kontextust és sok határeset is létezik.

Anikay Antal úr írt egy cikket ebben a témában, ahol szerintem nem teljesen elfogulatlan módon, egy tipikusan merev jogász szemlélettel a túlságos cenzúráért támadja az EU szabályzást és FB-t (mialatt mások ugyanilyen hévvel a túlságos radikalizmus ellen tiltakoznak), amit szerintem nem is a megfelelő helyen tett meg. Nem lehet teljes igazságot tenni, de javaslom átgondolásra az alábbiakat:

 Értelmezzük az öncenzúra fogalmát

Az öncenzúra borzasztóan hangzik, de néha hasznos is, mindannyian folyamatosan öncenzúrát gyakorlunk, hogy lehetőség szerint ne mondjunk félreérthető, zavaró, másokat sértő dolgokat. Az öncenzúra bizonyos esetben hasznos, az óvatosság elvét jelenti, tehát inkább nagyobb ívben vegyük be a kanyart, mintsem a záróvonalat átlépve balesetet okozzunk, vagyis eredeti szándékunkkal teljesen ellentétes hatást váltsunk ki. Meg kell érteni végre, hogy a szólásszabadság nem olyan mint az ultiban az aduász, annak is vannak észszerű korlátai. Gondoljunk csak a kisközösségi életre, ott is moderáljuk saját magunkat, igyekszünk tapintatosak lenni.

 A jog valóban olykor a politikai harc eszköze, de ez mindkét irányban működik

Ezt éppen nálunk lehetett legjobban megtapasztalni, a legsúlyosabb formájában, de gyakran előkerülhet akár az Európai Bizottság esetében is. Azonban az író a levelet nem a megfelelő helyre címezte, mert az átlag olvasónak nincs elég információja ebben az ügyben, viszont van magyar tagja ennek a bizottságnak, aki talán tudna válaszokat adni és tiltakozhat is adott esetekben a bizottság határozatai ellen. Félrevezető az EU-t úgy beállítani, mint egy „fölöttünk álló” szervezet, amihez nekünk semmi közünk és semmi ráhatásunk, egy kormány a minap éppen ebbe bukott bele.

Egyszer amiatt bíráljuk az EU-t, hogy túlbürokratizált és mindent túlszabályoz, máskor pedig azért, mert nincs meg a fékek és ellensúlyok rendszere, a két elv ellentétben van egymással, hiszen minden ellenőrzési lépcső egy újabb bürokratikus kört jelent.

 Finn és román példa mint tipikus csúsztatások

A csúsztatás egy finom formája, jogászok valószínűleg gyakran alkalmazzák, amikor egy bekezdésben beszélünk valamiről és észrevétlenül átvisszük ugyanezt a logikát azoktól teljesen más esetekre. A finn parlament például egy teljesen más „rezsim” mint az EU szervezete, ezzel együtt a homofób képviselő kizárása lehetett akár teljesen jogszerű, mi több, észszerű lépés is. A Bibliára való hivatkozás politikai síkon lehet akár nagyon felelőtlen döntés is, ami rossz precedenseket okozhat, mert köztudomású, hogy egy szöveg kiragadva az eredeti kontextusából mindig egészen más értelmet kaphat. Igazából azonban nem szeretnék jogász fejjel gondolkodni, a rafinált csűrés-csavarás helyett engem jobban érdekel a nagy kép. Azt is tudjuk, hogy mindenre lehet példát találni és annak az ellenkezőjére, a szólásszabadság megsértését is lehet tágabban és szűkebben értelmezni, a cikkben megjelölt szervezet is valószínűleg elfogult az egyik irányban, éppúgy mint az NGO-k többsége, csak azok éppen a másik irányban.

  Nem kötelező politizálni az FB-n vagy X-en, mindig a házigazda szabja meg ennek szabályait

Szabad választás van abban, hogy egyáltalán használok-e közösségi médiumot és ezek közül melyiket választom, én például nem írok megjegyzéseket az FB-n, nem politizálok aktív módon. Van olyan közösségi médium, ahol annyira durva álhírek, teóriák, fake-videók jelennek meg, hogy el is riaszt nagyon sok embert. Egyszerű „üzleti szempont” annak tudomásul vétele, hogy az emberek többsége nem akarja mindenképpen világgá kürtölni a véleményét, sőt nagyon zavarja is a sok önjelölt politikai „szakértő” tevékenysége, a gyűlölködés népszerűsítése pedig éppen most bizonyult rossz választásnak az egyik választási propagandában.

 Én nem abban látom a fő problémát, hogy a „fogyasztók”, „felhasználók” jogait korlátoznák és a nagyvállalatok átvernék őket, ami olykor szintén megtörténik eléggé sajnálatos módon, de ennél mégnagyobb súlyúnak érzem azt, hogy ezekkel a jogokkal sokan visszaélnek, a jogi szabályozás pontatlanságait és kiskapuit használva ki szinte mindent megtesznek azért, hogy kapjanak néhány lájkot, egy kis rivaldafényt, mert ilyenek vagyunk sajnos, pótcselekvésekben élünk. A jogi szabályozás további erőltetése helyett inkább a felelős közösségi médium használatot és a kulturált véleménykifejtést kellene népszerűsíteni.