Az idézőjeles szó nem azt jelenti, hogy valaki „kattant”, abnormális viselkedést mutatna, egyszerűen fiziológiai tény, hogy agyunk többféle rendszerben kezeli az információt, ezek közül van egy olyan, ami az egyéni céljainkra orientált racionális, de van egy egészen más rendszer, ami a közösségi prioritások mentén működik. (Agyszkennerek bizonyítják ezt az elméletet.) A politikai nézetekben is megjelenik ez a kétfajta felfogás, nekem pedig vannak is olyan ismerőseim, akik hirtelen átkattantak, az individualista rendszerről az ősibb típusú, közösségcentrikusra.

Úgy tűnik, hogy ezek az eltérő gondolkodásmódok mindig is léteztek, csak a demokratikus rendszerekben valóban meg is jelennek, mert ezekben létezik egy elég tágan értelmezett véleményszabadság. Elvileg a kétféle felfogás elmegy egymás mellett, az egyik fajta szemlélet nem fogja tudni megváltoztatni a másikat. Mivel számomra a szigorúbban racionális, célorientált kézenfekvőbb és megszokott, ezért a másik fajtáról tudok most többet mondani. Elvileg lehetnek olyanok, akik többféle közegben is megfordulnak, sokféle emberrel beszélnek és tudják ezeket váltogatni, bár az nehezen elképzelhető, hogy teljesen egyensúlyban lenne a két szemlélet az ő esetükben is. Attól, hogy valaki azt mondja magáról, hogy teljesen elfogulatlan és pártsemleges, még nem lesz az.

Az én szempontomból „átkattant”, feltételek nélkül közösségcentrikus felfogás egyik sajátossága, hogy nagy valószínűséggel kevésbé sikeres a karrier területén, akár kisebbrendűségi érzései is lehetnek, másik motiváció lehet számára, ha fél a magányosságtól, sőt retteg attól, hogy egyedül marad. A magányosság egy szokatlan állapot az emberiség történetében, régen a magány (aminek egyik oka a kiközösítés volt) szinte halálos ítélettel ért fel, emiatt az egyedül élő emberek szorongást érezhetnek, és talán az életük is unalmasabb, sokan tehát mindenáron el szeretnék kerülni az ilyen helyzeteket.

A másik tényező, hogy az illető kevésbé bízik abban, hogy a maga erejéből eléggé sikeres tud lenni,- kérdés, hogy mit nevezünk sikernek, a társadalmunk rendszerint túl magasra teszi a mércét, amivel öngólt lő. Ráadásul a „Máté-elv” szerint akinek van, annak még több adatik, akinek nincs, attól még az a kevés is elvetetik, tehát a gazdasági rendszer felüldíjazza a sikerességet (nem számtani, hanem mértani haladvány szerint), és kell, hogy legyenek olyanok, akik tompítják ezt a különbséget. Ha valaki egyáltalán nem bízik magában, vagy megszokta, hogy mindig a családi tekintély mentén hoz döntéseket, az szeretne látni a politikában is egy apafigurát.

Általában idősebb korban az emberek nagyobb biztonságra vágynak, ezért elöregedő társadalmakban egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a populista mozgalmak, amelyek a biztonságérzet erősítésére játszanak.

Lényeges, hogy ezek a felfogások messze túlnyúlnak a politikai preferenciákon, itt egymást kizáró társadalomképekről van szó, amelyek között nem látom az átjárást. A nagyon konzervatív, feltétel nélkül közösségcentrikus felfogás a feudalizmus irányába halad, ami már annyira régen volt, hogy a hátrányai történelmi homályba vesznek (sőt a feudális jellegű kommunista diktatúra nálunk jólétet hozott, és ez maradt meg a fejekben).

Mivel tudom ezt az állítást bizonyítani? Az ilyen felfogású emberek tudományellenesek, (például orvosellenesek), és mindenhol hatalmi összeesküvéseket látnak, emellett minden hibát kívül keresnek, nem önmagukban. Itt van például a „tervezett elavulás” esetenként valódi jelensége, ami általánosítva egy teljes nonszensz, éppúgy mint bármely összeesküvés elmélet. Tény, hogy a szakóca nem nagyon tudott elromlani, és az is tény, hogy akik ilyesmiről beszélnek, nem ismerik a valós műszaki tartalmakat és lehetőségeket, és nem néznek utána annak sem, vagy hogy közgazdasági szemmel hogyan néznek ki a piaci igények.

A perspektíva amúgy mindig csalóka, hiszen régen fiatalabbak voltunk, reziliensebbek és rugalmasabbak, tehát számunkra régen valóban minden jobb volt, az új generációk viszont csak mítoszokat hallanak. A különféle városi mítoszok és pletyka szintű információk terjesztése a közösségcentrikus „átkattantak” sajátossága.

Nem is mindig anyagi értelemben érzi magát hátrányban, inkább a feldolgozandó információ az, ami számára túl sok, a világ sokfélesége számára már zavaró, a bevándorlás vagy homoszexualitás is valamiféle kiszűrendő „zaj”, vagy olykor a technikai fejlődés egésze az lehet, ezért inkább visszahúzódna valamilyen kisközösségi csigaházba és mindig vannak jó ideológiák erre a célra.

A vallásról is beszélnünk kell, még ha érzékeny témáról is van szó, a közösségcentrikus ember jellemzően vallásos, ami teljesen érthető olyan szempontból, hogy a hitélet egy közös nevezőt képez sokak számára, közösségi élet színteréül szolgál. Az „átkattantság” sok esetben megtéréssel is együtt jár, és a hit lényegében egy mágikus aktus képét ölti, a cél a legtöbb esetben természetfeletti erő segítségül hívása, hogy a kis céljaim megvalósulhassanak. A modern vallásosságtól mindez messze áll, de teljesen megfelel a feudális istenképnek.

Amikor az ember egyre konzervatívabbá válik, akkor a radikalizálódással a fasizmus is megjelenhet, ami egyébként nem állt messze sosem a mindennapi kemény megélhetésért küzdő feudális (paraszti) szemlélettől. A társadalmi közfelfogásunk is sajnos támogatja ezt, amit szociál darwinizmusnak is nevezhetnénk, ide tartozik például az egészségügyi ellátás gyenge színvonalának tudomásul vétele (főleg az idős betegek tekintetében), vagy az oktatásban a kritikus gondolkodás helyett az ismeretek visszabiflázása, ami egy parancsuralmi rendszerben teljesen elegendő. Sőt, amikor arról beszélnek egyesek, hogy húzódjunk vissza a városokból vidéki, önellátó (!) kisközösségekbe, ezzel nem csupán a kapitalizmust kritizálják, hanem konkrétan feudális viszonyokat állítanának vissza. (Helyenként léteznek ma is ilyenek, kis falvakban, helyi hűbérurakkal. Ezt nevezem én harmadik jobbágyságnak, tehát a harmadik röghöz kötési hullámnak az ország történetében.)

Egy nagy tanulmányt lehetne írni erről a témáról, és való igaz, hogy a feltétel nélkül közösségcentrikus, feudális felfogás megoldást hoz korunk számos problémájára. Lehet az is, hogy pár éven belül ez a felfogás kerül majd abszolút többségbe. Arról viszont kevés szó esik, hogy az ilyen megoldásért milyen árat kell fizetnünk, történelmi ismereteink alapján nem kell hozzá komoly jóstehetség: Visszatér a kontraszelektivitás, az önkényuralom, a személyes kapcsolatok érvényesülése a tehetséggel szemben, kulturális és gazdasági téren komoly szintű hanyatlás, és elveszítjük azt a szabadságunkat, amelynek mibenlétét nem is értettük.

Amivel csökkenthető a bemutatott helyzet feszült volta az, hogy a kétféle (vagy még több) felfogás egy társadalmon belül elfér egymás mellett, és mindig maradnak olyan együttműködési területek az emberek között, amiket a különféle, mindkét oldalon előforduló beszűkült, dogmatikus, szektás nézetek egyáltalán nem érintenek.

Felhasznált tudományos forrás: Vivek Murthy: A közösség hatalma

A magyar sportra is igaz az, ami a gazdaság egészére, hogy a beruházott pénzekhez képest nagyon gyengén teljesít.

Így például a kézilabda egy évtized alatt 200 milliárd forint állami támogatásban részesült, és habár a szövetségek mindig megpróbálják kimutatni, hogy igenis van fejlődés, hiszen ebből élnek, de az eredményeket nézve egyértelmű, hogy nem történt semmilyen előrelépés. Férfi válogatottunk általában a 8-10.helyen végez a világversenyeken, a női is hasonlóan teljesít, bár nekik sikerült legalább egy Európa bajnoki bronzérem 2024-ben. Az európai kupákban sikeres magyar klubokat (Győr, Ferencváros, Veszprém) idegenlégiósok alkotják, kevés magyar játékost szerepeltetnek.

A labdarúgás helyzete még inkább közismert: Átmeneti fejlődés után az utóbbi években egyértelmű visszalépés történt és habár van egy európai sztárjátékosunk Szoboszlai Dominik személyében, a fiatalabb generáció nem sokat tud felmutatni, a csapat egyértelműen leszálló ágban van. Csak a labdarúgás TAO támogatására több mint 500 milliárdot költöttünk, de ha a teljes sportra költött támogatásokat nézzük, akkor 2010 óta 4000 milliárd fölötti összegről beszélünk, az éves GDP 2,6%-a megy ilyen célra, ami az EU átlag több mint háromszorosa. A lista végén szerepel Horvátország, amelyik alig ad támogatásokat, ennek ellenére nagyon sikeresen teljesít labdarúgásban és kézilabdában egyaránt.

A legutóbbi VB selejtezős kudarc után már személyesen a miniszterelnök és az MLSZ elnöke Csányi Sándor szólalt fel, utóbbi megígérte, hogy már csak 1500-at kell aludnunk a következő VB szereplésig,- ez legalább megnyugtató.

A járadékvadász sportágazatokat tulajdonképpen megérné teljesen felszámolni, az állami támogatásokat pedig minimum megfelezni, mert ahogyan azt többen is megállapították már, a fix pénzek láthatóan nem ösztönzik eléggé az edzőket és a versenyzőket sem. Sőt, az egyes sportágakban mint a műkorcsolya, ökölvívás, birkózás, olyan trükköket is bevetünk, hogy a versenyekről kizárt orosz, esetleg ukrán sportolókat igazolunk le, ezáltal mesterségesen felpumpáljuk a „magyar” sport eredményességét, miközben ezek a versenyzők sok esetben még edzéseiket sem nálunk végzik, nem is magyar szakemberek irányításával.

Egyes egyéni sportágakban akadnak kivételek, ahol folyamatosan jó eredményeket produkálunk. A vízilabda is kivételt képez, de annak a sportágnak a nézettsége eléggé alacsony szintű, ráadásul a hagyományosan sikeres sportágaink régebben is szállították a jó eredményeket, különösebb támogatások nélkül.

Az export-import kérdésében egyértelműen az utóbbi oldalra billen a mérleg, nagyon kevés klasszist vagyunk képesek kinevelni az elmaradott edzésmódszerekkel, motiválatlan gyerekek tömegével.

A tömegsport az élsporthoz képest sokkal jobban teljesít, hiszen egyre többen sportolnak szabadidejükben, és ez az állami támogatástól független. Megéri létrehozni vagy felújítani több futópályát, parkot, tornatermet, esetleg konditermeket,- bár az állami beruházások nevetséges mértékben túlárazottak, és igen gyakran túlméretezettek is.

A magyar sport a gazdaságot tükrözi kicsiben, hiszen a GDP rendkívül magas arányát költöttük a különféle beruházásokra 2010 óta, aminek eredménye 3 év stagnálás lett, tehát a túlárazott beruházások hasznosulása nagyon gyenge volt. Hogyha EU pénzeket egyáltalán nem tudunk lehívni ilyen célokra, az nem is biztos, hogy gondot jelent, hiszen mindenki tud rá példákat mondani, hogy mennyire pazarlóan, rosszul használtuk fel ezeket. (Bár ez a fajta probléma más országokban is jellemző volt, ilyen szempontból az EU támogatások egész rendszerét felül kellene vizsgálni.)

A versenysport sport tehát egyértelműen a jelenlegi kormányzás kudarc ágazata, akárhogyan is kozmetikázzák a sportvezetők, európai szinten nagyon gyenge teljesítményt mutat fel a ráköltött pénzekhez képest. Nem kellene tovább erőltetni és pumpálni, el kellene végre engedni ezt a témát.

Felhasznált forrás. https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/-/edn-20190923-1

Alapvetően kétféle közéleti felfogás létezik: Az egyik a katonás, amikor egy agytrösztben születik minden döntés, a polgár feladata nem több mint a parancsok végrehajtása. Ez a modell nagyon alkalmas arra, hogy a vezetői döntések végrehajtása fegyelmezetten és gyorsan megtörténjen. Tehát amikor a rendszer keretei mereven adottak, egy meghatározott ideológiai kottából, a rutint követve dolgozik mindenki, a bonyolultabb esetek megoldása a vezérkarra tartozik. Ez a felfogás nálunk igen népszerű, mindenki szeret viszonylagosan homogén csoportban dolgozni, ahol a felelősség sem túl nagy, mert minden fontos döntést vezetők hoznak meg, ezért a csoporton belül sincsenek jelentősebb feszültségek, viták. Sokan hisznek abban, hogy a hatalom központosításának inkább előnyei vannak egy olyan világban, ahol egyre inkább a háborús mentalitás érvényesül.

A kreativitás segítő rendszerek azonban nem így épülnek fel, minden esetben érvényesül bennük a felfogások sokfélesége. Én magam is dolgoztam két olyan cégnél is, ahol a főmérnök ledominált mindenkit, a többiek mindig az ő utasításaira vártak és eléggé gyorsan végre is hajtották. Azonban azt vettük észre, hogy rengeteg probléma megoldatlan maradt, újítások gyakorlatilag nem történtek és fokozatosan mindkét cég hanyatló pályára került. Tipikusan olyan magyar cégek voltak, amikből nálunk sok van, bérmunkát végeznek, szépen végrehajtják a kiadott feladatot, de ennél többre nem képesek, a kutatás-fejlesztési tevékenységük közel zéró. Azok a jól képzett fiatalok, akikben van egy kis ambíció és nem akarnak ebbe a helyzetbe belekényelmesedni, általában hamar ott is hagyják az ilyen cégeket.

Ezt a témát egyébként már elég jól kikutatták, Vivek Murthy: A közösség hatalma című, pár évvel ezelőtt megjelent könyve alapmű ebből a szempontból, nagyon sok csapatmunkával kapcsolatos értékelést mutat be. Például magyar kutatók nyomán közli, hogy kezdő fiatal mérnökök jobban menedzselték az új projektek bevezetését ahhoz képest, mint ahol egy főmérnök kezében volt az összes döntés. Több szem többet lát, ráadásul mindenki tapasztalata eltérő, az igazi csapatmunkában ezek összeadódnak. Arról nem is beszélve, hogy a vezetőbe vetett vak bizalom és teljes ráhagyatkozás olykor tragikus is lehet: emberek haltak meg a hegyen, mert elhitték, hogy a vezető mindent tud ahelyett, hogy egyszerűen hittek volna a szemüknek, más esetekben pedig repülők zuhantak le emiatt, mert a másodpilóta nem mert szólni a kapitánynak. Nem véletlen az sem, hogy a jelentős kutatóintézetekben a csapatok összetétele nagyon vegyes, és az sem, hogy a legtöbb újítás az USA-ban bevándorlókhoz köthető, egyszerűen mert friss látásmóddal rendelkeztek a már régóta ott élőkhöz képest.

Én is régebben elkövettem azt a fajta hibát, hogy nem tartottam annyira fontosnak az emberi gondolkodás sokféleségét, hittem abban, hogy csak jól be kell tudni vezetni máshol működőképes rendszereket,- ami üzleti alapon lényegében a „franchise”-nak felel meg, ami tömegtermékek előállítására ugyan alkalmas lehet, de a jó minőség, speciális igények kiszolgálása nem jellemzi, és ár-érték arányt tekintve sem túl jó. A politika szintjén még ennél is tragikusabb hatásokkal járt, amikor abban gondolkoztunk, hogy egy modellt egyszerűen átveszünk másoktól, és nálunk is jellemző volt az a fajta vakság, ami máshol is előfordult, hogy hiába voltak ott a vezetőségben a legjobban képzett emberek, de mivel mindegyik ugyanabból (az általában dogmatikus felfogású) iskolából jött, teljesen hibás döntéseket hoznak. Nálunk ez például a Medgyessy és Gyurcsány kormányokban is jól megfigyelhető volt, a neoliberális felfogás teljes bukásához vezetett egyrészt a dogmatizmus, másrészt a kormánytagok vakhite abban, hogy két-három csúcsvezetőből álló „csapat” biztosan jó döntéseket fog hozni. Rendszerint érvényesül az az elv, hogy kevésbé okosak jó csapatmunkával, az ismereteik kölcsönös megosztásával általában többre jutnak mint amikor a csapattagok passzív módon mindent a legokosabbra bíznak.

Az Orbán-kormányok ehhez képest eleinte jobb, kreatívabb döntéseket hoztak, úgy tűnik, mintha a gazdasági vezetésben valóban érvényesülhetett többféle szempont és sokféle meglátás is. Az utóbbi években viszont már a szemlélet beszűkülését tapasztaljuk, a folytonos harc és az elosztási kérdések váltak hangsúlyossá. Nem látom a rendszerben az igazi, értékteremtő kreativitást, az emberi erőforrás jó értelemben vett kihasználását. A családtámogatás rendszerén kívül nincs hosszú távú szemlélet sem az egészségügyben, kultúrában, sem az oktatásban, az utóbbi két területen csupán ideológiai szempontú, katonás nevelés zajlik. Mivel nem nagyon vannak új kormányzati ötletek, a gazdaság stagnálása ilyen helyzetben szinte törvényszerűen bekövetkezik. Társadalmunkban ugyan rengeteg kreativitás van, de ez jelenleg nem nagyon tud érvényesülni, a közepes gazdasági csapdájába eshetünk bele annak ellenére, hogy a csehek és szlovénok már ezt meghaladták ezt és a lengyelek is a legjobb úton vannak egy magasabb fejlettségi szint felé. Bármilyen kormány is kapjon megbízást idén, akkor fog tudni jól működni, hogyha érvényesülhet benne az eltérő felfogású emberek kreativitása, és a döntések szintén segítik a kreativitást a cégek és egyének szintjén.

Az is érdekes, hogy akik használják, azok pontosan melyeket és milyen céllal. Részletes statisztikákat mondjuk foglalkozások szerint nem találtam, bár ilyeneket a médiumok pár gombnyomással előállíthatnának és rendszeresen megküldhetnének mondjuk az Európai Bizottság részére. Így leginkább csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni.

Most tekintsünk el azoktól, akik mélyszegénységben élnek, bár többnyire nekik is van telefonjuk, viszont van egy olyan jól meghatározható elit csoport, akik többnyire nem is regisztrálnak. Mindenkiben van valamilyen kép arról, hogy milyenek a közösségi médium felhasználói, és sokan úgy lehetnek vele, hogy számukra eléggé degradáló és kínos lenne ilyesmiben részt venni. Vannak olyanok is, akik nagyon elfoglaltak, és nem érnek rá „ilyen hülyeségekre”, mások konzervatív felfogásuk miatt idegenkednek tőle, bár ők is többnyire regisztrálnak, hogy esetleg az ismerőseik elérhessék őket, de inaktívak maradnak. Végül pedig vannak magas státuszú emberek, igazgatók, tanárok, köztisztviselők, orvosok és hasonlók, akik egyszerűen nem akarják a tekintélyüket veszélyeztetni, nem éreznék odaillőnek ilyesmibe belefolyni.

Szerintem nem lehet egy időben sokféle céllal használni, például aki üzletfejlesztésben, reklámban és arculatban gondolkodik, az ő esetében visszatetszést keltene a politikában való részvétel. A politikai célú tartalomfogyasztás úgy látom, igen jelentős, és úgy terjednek a pletykák mint régen a piacon vagy a kocsmában. A visszhangkamrák jelentőségét nem szabad túlbecsülni, mert régóta más újságokat olvasnak és más TV csatornákat néznek a különféle politikai nézetűek, a kommentekkel való hergelés is létezik más módokon, azt inkább a tartalomszolgáltatók fórumaihoz kötném, még akkor is, ha közösségi médiumokon keresztül jelenik meg. Ezen kívül, a politikai tájékoztatást illetően igényesebb felhasználók nem azt várják, hogy mit dob fel nekik a közösségi média, hanem aktívan rámennek az általuk kedvelt híroldalakra.

Van egy olyan alapvető probléma, hogy a közösségi médium kutatások nagy részét az USA-ban végzik, és az amerikai értékrendszert extrapolálják több milliárd, más országokban élő felhasználóra. Így például az, hogy valaki most dicsekszik azzal, hogy hol töltötte a szabadságát vagy milyen szép családja van, az amerikai verseny-kultúrában egész más hatást kelt mint más helyeken. Például abban a kisvárosban, ahol lakom, a legtöbben csórók és nincs olyan erős versenyszellem, ami a nagyvárosokban,- szerintem ez a kis települések nagy részére ugyanígy jellemző,- ezért általában örülünk neki, ha valaki egy külföldi üdüléséről tesz fel fotókat, vagy épp egy összetartó család vagy közösség is leginkább követendő például szolgál másoknak.

Az is jól látható, hogy az üzleti célú felhasználás esetében is, mondjuk egy FB elérhetőség eléggé félamatőr megoldás, a komolyabb vállalkozások saját weblapra építenek. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy excelben is lehet vezetni nyilvántartásokat, de ezek nem hasonlíthatók össze a komoly üzleti szoftverekkel. Nyilván a különféle közösségi médiumok a reklámokra és adathalászatra építenek, és ez nyereségessé is teszi őket, de bármelyik igazán komoly és igényes fogyasztói csoport viszont máshol tájékozódik és más módon érhető el.

Azt se felejtsük el, hogy a kapcsolattartásra egy jó lehetőséget biztosít, gyakorlatilag annak ingyenes módja a közösségi médium, lényegében a szegény ember telefonja.

Végül vagy nem végül, ott vannak még a különféle szórakoztató és vicc csoportok, amikről általában kevés szó esik, de én magam ezeken rugózom a legtöbbet, eléggé sajnálatos módon. Ma már nem a TV a szem rágógumija, hanem az ilyen csopik.

Nekem tehát az a konklúzió jött le mindebből, hogy közösségi médiumokat néhány kivételtől eltekintve (mint egyes szakmai csatornák), igazán komoly emberek nem használnak rendszerességgel, mivel ezek lényegében a köztudottan gyerekes átlag amerikai felhasználók szokásai mentén jöttek létre. Egy csomó mindenre szolgálhatnak pótlékul, adhatnak másod-harmadvonalbeli megoldást, esetleg segíthetik a kapcsolatfelvételt, de semmiképp nincs meg bennük az a potenciál, amit komolyabb weboldalak lehetővé tesznek, nem beszélve arról, hogy a személyes találkozók esetében megvalósuló kommunikáció mélységét mennyire nem képesek helyettesíteni.

Középtávon egész biztosan így van, Körösényi András tanár úr figyelemre méltó cikkének címe a lényegre tapint, érvelését én azonban bántóan egyoldalúnak és hiányosnak tartom. (Jó lenne, ha a vitákban nem a tekintély számítana, hanem az érvek minősége.)

Én saját magamat nem sorolom az olyan konzervatív felfogásúak közé, akik a liberális demokráciával szemben alapból ellenszenvet éreznek, mi több, évtizedeken át a rendszer nyertesei közé sorolhattam magam. (Az ilyen jellegű szempontokat érdemes kiindulásnál tisztázni.)

Nem fog visszatérni a liberális demokrácia kora, ez elég nyilvánvaló, bár ennek pontos okait inkább csak találgatjuk, mert nincs elég távlat az értékeléshez. A lényeg, hogy a világban minden folyton változik, a liberális demokráciát támogató, meglehetőségen dogmatikus ideológia valamikor 1990 körül volt csúcson, azóta másfajta rendszerek és ideológiák jöttek fel a világ különböző részein és folyamatosan kiszorítják. Ez van, a változás folyamatos, el kell fogadni.

A cikkből úgy tűnik, mintha a szociáldemokrata baloldalt a világ minden országában egyszerre megvették volna kilóra a nagy multi cégek és emiatt adta fel a munkás osztály képviseletét, ami nagyon valószínűtlen, holott csak annyi történt, hogy a baloldal akármilyen szörnyen is hangzik manapság, soha nem nemzeti keretekben gondolkodott, hanem más szempontrendszerek szerint, miközben a munkásosztály meg meg is szűnt, máshogy kezdett el tagolódni mint régebben. (Lehet a nemzeti keret a adott esetben a legfontosabb szempont is, de attól még létezik sok egyéb más megfontolás. Például milyen cégnél fogok dolgozni holnap, mennyit fogok keresni, ezzel kapcsolatos, gazdasági döntéseim nem nemzeti kerettől fognak függeni, hanem egyéb praktikus szempontoktól.)

A lényegre térek: A cikkből sok hasznos megállapítás ellenére kimaradt a demográfia. A liberális demokráciával az egyik fő probléma, hogy atomizál, gyengíti a közösségi és családi kapcsolatokat, ezért a gyerekvállalási kedvet csökkenti. A demográfiai problémák erősítették fel a bevándorlással kapcsolatos társadalmi problémákat is, ami a szélsőjobb célkeresztjébe került, teljesen jogosan, hiszen nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Azon túlmenően, hogy a közösséghez tartozás hiánya, a magányosság sokakat egyúttal boldogtalanná is tesz, anyagi helyzettől nagyjából függetlenül is.

A másik fő gond, hogy a liberalizmus növeli a társadalmi különbségeket, a pénzügyileg jobban álló és a pénzhez értő emberek vagyona úgy nő, hogy el sem tudják költeni, amijük van, aki nincs szerencsés helyzetben vagy nem annyira tehetséges ilyen téren az leginkább csak vegetál. A „Máté effektus”, tehát akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvetetik, ami van, egyéni szinten megoldhatatlan probléma, ez csak közösségi szinten kezelhető.

Gazdaságilag a cikk érvelése pár ponton hibás, például az nem igaz, hogy Kína+India összes GDP-je nagyobb mint a fejlett Nyugaté, sőt az USA GDP nagyobb mint Kína+India együttvéve (nem a vásárlóerő paritás számít, hanem hogy mit kapnak máshol a pénzükért), de a legfőbb hiba, hogy ezek a törésvonalak változnak, már nem létezik egységes „nyugat”, a éppúgy ahogyan „globális dél”-sem. Hibásan fókuszál a „nyugatra”, a szokásos magyar kisebbrendűségi érzésből táplálkozva, egy már nem is létező ellenséggel hadakozik. Meloni, Fico, Trump – ők vajon a nyugatot képviselik vagy nem? Nem lehet egyszerűen eldönteni.

Azt kellett volna inkább hangsúlyozni, hogy a demokráciák nagyon sokfélék és nem feltétlenül mind annyira liberálisak, az országok kultúrájától, helyi adottságaitól függően, sőt ez a jövőben még inkább így lesz, igazi kihívó csak az óriási, a piacgazdaságot belső piacán leszimuláló Kína ezekkel szemben, az összes többi diktatúra kudarcos.

A cikk közhelyes módon túlértékeli a FB és más közösségi hálózatok szerepét, hiszen ezek nélkül is terjednek pletykák, állami médiumok önmagukban is képesek torz képet kialakítani a valóságról, és mit mondjuk most arról, hogy számos országban, főként Kínában cenzúrázzák is? A cenzúra és tiltás lenne a megoldás? Van, aki szerint már most is túl sok a cenzúra.

Az ultraliberális divatokat is túlértékeli (pl. LMBT), amellett, hogy a liberális felfogás észrevétlenül is sikereket ér el, például a szexizmus visszaszorításával, a munkahelyi és családon belüli erőszak csökkentésével.

A hivatkozott cikk írója nekem csalódást okozott azzal, hogy sajnálatosan „magyaros módon”, erős érzelmi elfogultságok mentén érvelt, és a fentieken kívül még számos megállapításával lehet vitatkozni, remélem mások megteszik ezt a megfelelő formákban anélkül, hogy mélyítenék az ideológiai lövészárkokat.

2025 a magyar politikában minden téren előző év folytatása volt: folyamatos volt konfrontáció az EU-val, épült viszont Kínával, Oroszországgal és a NER elit szekere is jól futott. Az egyetlen lényeges újdonságot a Trump kormánnyal való kapcsolatok erősítése jelentette. Igaz, hogy a látogatás a Fehér Házban kézzelfogható eredményeket nem hozott, inkább csak egy szimbolikus üzenetül szolgált a befektetők irányában valamint az EU vezetésének a potencionális amerikai támogatás. Kissé ellentmondásos azonban, hogy az USA-val való kapcsolatok építése mellett mi vagyunk a kínai cégek legfőbb hídfőállása is, kérdéses, hogy lehet-e egy időben mindenkivel jóval lenni.

Még inkább érvényesült az, ami már egy jó ideje jellemző volt, hogy a kormányzás ismét egy „one-man show,”-ként működött, ahol a nem népszerű szerepeket a balekoknak osztják le, egy igen szürke köztársasági elnök asszisztálása mellett. Abban sincs semmi meglepő, hogy a választások előtt a kultúrharcos hangokat mindig csitítják, hogy e miatt ne történjen népszerűség vesztés.

A gazdaság három éve stagnál, aminek a fő oka, hogy túlságosan függ a német autóipari cégektől, a másik fő oka a termelékenység szintjének stagnálása. Érdekes feladat volt a kormány számára, egyben a választások előtt kötelezően megoldandó feladat is, életszínvonal növelését célzó lépések a társadalmi jelentős rétegeinek, egy stagnáló gazdaság mellett. Ennek fő ára persze csak a költségvetés hosszú távú megterhelése lehetett.

Több kreatív lépést is tett a kormány, miközben az ellenzék inkább csak a Fidesz hibáiból él. Az egyik ilyen az árréstop volt, ami jó pár alapvetőnek tekintett élelmiszer árának növekedését visszafogta, most azok a kereskedelmi cégek jártak jól, ahol ezek aránya viszonylag kicsi, és más termékeken be tudták hozni a veszteséget. Hosszabb távon ilyen csak Argentínában működik, mert súlyosan torzítja a piaci viszonyokat és gátolja a cégek fejlesztéseit is.

A másik a 3%-os kedvezményes lakáshitel volt, ami elvileg első lakás vásárlását segítené, de a konstrukció elég nagy mozgásteret ad, kíváncsi leszek, hogy a vásárlók mekkora aránya lesz első lakáshoz jutó és mennyi a második családi lakásba befektető. A konstrukció azért kreatív, hogy csak 1,5 millió Ft/m² egységárig vehető igénybe, ily módon Budapestnek lényegében nem segít, és egy plafon fölött (bár csak a fölött) korlátozza az ár növekedést is, és mivel vidéken az építések nagy része, például a kevésbé jó minőségű tömblakások még simán beleférnek ebbe a kategóriába, az építőipar most megint kap egy lendületet.

A következő érdekesség a települések számára lehetőségként megnyitott ún. „önazonossági törvény”, ami belső „bevándorlás” korlátozására alkalmas. Nyilvánvalóan súlyosan alkotmányellenes, hiszen egy település vezetősége is eldöntheti, hogy szerinte „mi az önazonos”, ami egy nonszensz és visszaélésekre adott alkalmat, mint hogy ad jelenleg is. Lehetnek olyan települések, mint például Tihany, amely esetében az önazonosság, a nemzeti érték valóban meghatározható, valamint lehetnek és vannak például a budapesti agglomerációban olyanok, amelyeknek infrastruktúrája (utak, vízellátás stb.) már mos is súlyosan túlterhelt, ezen kívül még egyéb szempontok, előírások figyelembe vételével is lehetne a betelepüléseket többféle módon korlátozni.

Az „új magyar modell” ha döcögve is, de tovább futott. Ennek a modellnek a lényege, hogy az állam kihasználva azt, hogy a jó infrastruktúra és stratégiai helyzet miatt működik az országban igen sok európai székhelyű multi cég és bank, és mivel országunk gazdasági súlya még az EU-n belül is jelentéktelen, az itt képződő nyereség vagy veszteség a nagy cégeknél olykor csak kerekítési hiba, ezért elviselhető a számukra még az is, hogy a magyar kormány őket folyamatosan sarcolja. (Az OTP is képes a veszteségeit más piacokon kompenzálni.) Ezek a külön adóbevételek, amelyek fogyasztókra való hárítását a kormány kissé még meg is tudja nehezíteni, részben ellensúlyozzák a NER elitnél képződő folyamatos „extraprofitot”, amiket nagyrészt állami pályázatoknak köszönhetnek, tehát ezt az elitet jelentős részben az állam finanszírozza. Ennek a modellnek a hátránya, hogy járadékvadász magatartást erősít, (például a cégek is mindig a kedvezményes hitelre és az állami pályázatokra várnak), és ráadásul ha elterjedne és minden ország hasonlókat lépne, akkor a globalizáció pillanatok alatt összeomlana, hiperinfláció köszöntene be. Emiatt az EU sem fogadja el ezeket a „Robin-hood lépéseket”, tehát akiknél kicsit több nyereség képződik, attól elvesszük, a kormányközeli cégek kivételével persze.

A másikfajta probléma ezzel, hogy az osztogatásokból kimaradt rétegek lecsúszása tovább folytatódik, nő az egyenlőtlenség amellett, gyakorlatilag feudális viszonyok felé haladunk, ahol az összes vagyon egy kiváltságos réteg kezében koncentrálódik, ami már nem demokrácia, hanem lényegében egy önkényuralom. A társadalom polgári felfogású része jól látja ezt vagyon- és hatalomkoncentrációs a folyamatot, ami a szemükben alapvetően aláássa a kormányzás hitelességét. A helyi iparűzési adó „einstandja”, ami főként a nem fideszes önkormányzatokra vonatkozik, szintén nehezen indokolható, mert habár „szolidaritási törvénynek” nevezik, de nyilvánvalóan bosszúról és a hatalommal való visszaélésről szól.

Az jól látszik, hogy a Fidesz mindent megtesz, és addig osztogat pénzeket, amíg nem biztosítja győzelmét a következő választásokon. Habár a gyermekvédelem, az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés és több más terület is siralmas képet mutat, az ellenzék egyetlen reménysége a Tisza Párt inkább további pénzosztásokban gondolkodik miközben kérdéses, hogyan tudna hozzá forrásokat beszerezni a gazdagabb rétegektől (a vagyonadó szinte tabu nálunk, a NER elitet szerződések védik, a progresszív jövedelemadó sem népszerű, leginkább az EU források visszaszerzésében lehet reménykedni, és minden lépés csak hosszú távon segítene egy rövid távon is csődközeli államkasszának). Még egy esetleges Tisza győzelem esetében is a mérleg nyelve a Mi Hazánk miatt inkább a Fidesz felé billenne. Az átmeneti hatalomvesztés különben valószínűleg nem járna azzal, hogy a Fidesz és Orbán hosszabb távú népszerűségét annyira megtépázná, sokkal inkább arról lehet szó, hogy sok évre titkosított nemzetközi szerződések kerülnének nyilvánosságra, és ezek tartalma a hazai közvéleményt igencsak felháborítaná, minthogy nem a szuverenitásunk védelmét mutatnák, mint inkább egy EU ellenes szűk elit hatalmának bebetonozását.

Érdekes az is, hogy a választásokig létrejövő esetleges orosz-ukrán békekötés most nem is tenne jót a Fidesz népszerűségének, ami a háborús veszélyeztetettség és a háborús pszichózis folyamatos fenntartására épít.

Végül egy érdekesség, ami az egész ország helyzetét jól mutatja, és akár trendfordító szereppel is bírhat: A magyar fociválogatott újabb kiesése a világbajnoki selejtezőn. Köztudott, hogy akármennyi pénzt is tesznek bele, a fociakadémiák „magyarosan korrupt” rendszere legfeljebb 2-3 európai szintű játékost tud csak folyamatosan kitermelni, a tisztes iparosok (akiknek a küzdőképessége mindenképp elismerést érdemel), mégsem tudják felvenni a versenyt nemzetközi téren. Most egy drámai módon történt kiesés fedi el némileg azt a tényt, hogy az utóbbi években folyamatosan jöttek a méretes zakók az erősebb csapatoktól, és ha a csapat továbbjut, a következő körben úgyse lett volna sok esély a kijutásra. Az egész nem csak amiatt érdekes, mert helyünkre tesz minket, hanem mivel a miniszterelnök által „hypolt” azaz a jelentőségén messze felül túltolt sportról van szó, a csapat veresége kicsiben az ő személyes vereségét is jelentette.

A neten egyre gyakrabban felbukkannak különféle pszichés problémákkal kapcsolatos rövid összefoglalók, reklámok, ami nyilván egy jó üzlet is, hogyha új megnevezéseket találunk ki, hiszen többfajta gyógyszert lehet eladni, és többen fognak pszichoterápiára is menni. Ennél szerintem azért többről van szó, bár nem mindig könnyű meghúzni a határt a problémákat túllihegő és túlbonyolító szélhámosság és a valódi, indokolt terápiás lehetőségek között. A puding próbája az evés.

A múlt század közepén még az volt a felfogás, hogy a nevelés révén az ember jól alakítható, a tudományos felfogás is a megfelelő reflexek, agyi válaszok kialakítása felé tendált. A kommunista országok még egy lépéssel tovább is mentek, amikor átnevelő táborokba küldtek embereket, például kitelepítettek egyeseket (bár lehetséges az is, hogy a fő cél ilyenkor leginkább az „osztály idegenek” vagyonának elkobzása volt). A múlt században pszichoterápiára járni a társadalmak nagy részében alapból kínosnak számított, később viszont egyre inkább a státusz része, a jól keresők luxusa lett („nekünk még erre is telik”), sőt eléggé sajnálatos módon, a pszichológus az elmagányosodott pógárok számára a valódi barát szerepét is betölthette, aki meghallgatta a problémáikat, persze ennek meg is kérte az árát. Ilyen megfontolásból sokáig nem is volt érdeke senkinek, hogy hatékony probléma megoldó szerepe legyen, a kezelések jellemzően évekig elhúzódtak.

Eközben a társadalom nagy részében sokkal egyszerűbb ösztönző és fegyelmező eszközöket használtak „pszichoterápiaként”, a testi fenyítéseket ugyan egyre ritkábban, viszont a verbálisak (például leordítani a gyerek fejét) csak lassabban szorulnak háttérbe. Jelenleg szerintem sokan úgy gondoljuk, hogy akár testi, akár verbális agresszió fenyítő eszközként csak nagyon kivételes esetekben jöhet szóba, de semmiképp nem rendszeres gyakorlatként, legyen szó akár felnőttről vagy gyerekről (még az sem vehető természetesnek, ha a főnök gyakran üvöltözik a beosztottjaival).

Konkrét pszichés problémák egyik közismert példája a lustaság, amire régen azt mondták, hogy csak az a baja, hogy nincs elég akaratereje. Az akaraterő valóban használhat, de néha összeomlik, és már Popper Péter is észrevette, hogy „Ennek a gyereknek vajon elromolhatott az akarókája?” Tehát ezzel itt valami nem stimmel. Később a "motiváció" vált divatszóvá, ha elég motiváltak vagyunk, akkor reggel szinte kipattanunk az ágyból és nagy kedvvel hozzálátunk a teendőinkhez. Amióta azonban az agyi képalkotás révén képesek belelátni a fejünkbe és fel tudtuk térképezni, hogy pontosan mi is történik ilyenkor, kiderült az is, hogy akik folyton halogatják a teendőiket, ennek egy gyakori oka lehet, hogy agyuk „félelemközpontja” az amygdala túlműködik más területek rovására, így fokozottabban kudarckerülők lesznek, olyannyira, hogy sokszor már bele sem kezdenek a feladataikba.

Szerencsére nem kell mindenkit agyilag szkennelni, mert jól tesztelhető viselkedésbeli anomáliák vannak, amikkel elég jól behatárolhatók az ilyen problémák. A legtöbb egyszerűbb pszichés probléma esetében nincs mindig szükség gyógyszeres kezelésre, hiszen agyunkat mi magunk is tudjuk valamennyire "tréningelni" különféle gyakorlatokkal, vagy a megfelelő szituációk megkeresésével.

A depresszió sokkal inkább betegség mint "anomália", viszont ha egy teljesen egészséges illetőt  sok csapás ér, adott esetben az szintén depresszióba lökheti (vagy ahhoz hasonló tüneteket okozhat), a gyógyszeres kezelés pedig ha önmagában nem is megoldás, de leginkább ahhoz hasonlítható, mintha adnánk elég sok muníciót (benzint a tankba), ami jó esetben adhat egy nagy lökést azoknak, akik már kezdenek visszatalálni az értelmes kis napi rutinjaikkal kikövezett saját útjukra.

Az ADHD is nagyon érdekes, és a növekvő száma felveti azt is, hogy itt nem a modern technológiák, a digitális virtuális világ, vagy akár a nem megfelelő táplálkozás megbetegítő hatásáról van-e szó (vagy akár csak kitaláltunk egy újabb jól hangzó és üzletileg is eladható nevet a „figyelmetlenség” jelenségére). Én nem vagyok az a típus, aki hetente újabb pszichés betegségeket talál ki magának, viszont a felnőttkori ADHD-s tüneteket valóban mutatom. Érdekes, hogy több orvos is azt mondta így ránézésre, hogy szerintük depressziós vagyok, ami szerencsére nem volt igaz, viszont a gyakorlatot tekintve nem álltak messze az igazságtól, mert enyhébb antidepresszánsokat valóban szoktak ADHD kezelésére használni, bár ilyen esetben sem ez a terápia fő iránya (például a természetjárás sokkal többet segít).

Néha csak az a kérdés, hogy milyen terület az (például foglalkozást, munkahelyet tekintve), ahol az adott pszichés „rendellenesség”, ADHD esetében az agy dopamingazdálkodásának a szokásoshoz képest eltérő módja, adott esetekben nem okoz semmilyen problémát. Nagyon sokunknak vannak kisebb pszichés problémái, például ha valaki alkohol- vagy drogelvonás után egy teljesen másfajta, támogatóbb környezetbe kerül a megszokotthoz képest, már az is tartóssá teheti a javulást.

A politizálásunkban szintén érvényesülnek az agyi sajátosságok, így például ha valakinél több oxitocin termelődik, az támogatni fogja a közösségcentrikus törekvéseit, patrióta, nacionalista irányban, viszont ugyanez a hormonális hatás növelheti az idegengyűlöletet is. Azt is mostanában derítették ki, ami számomra egyáltalán nem meglepő, hogy az egyéni problémákra való fókuszálás és ezek megoldása az agyunkban teljesen más „áramkörökből áll”, egy független rendszer attól, amikor egy közösség részének fogjuk fel magunkat és ennek megfelelően cselekszünk. Ez nem zárja ki ugyan, hogy mindenkiben mindkét lehetőség meglegyen, de sajnos arra mutat, hogy amikor két különféle „agyi áramkör” beszél egymással, az körülbelül annyira teszi lehetővé egymás meggyőzését, mintha a kéz és láb beszélne egymással (az egyik lépni akar, a másik fogni dolgokat, és folyton csak ezt hajtogatnák), azaz sehogyan.

Kérdés, hogy mi felé halad a társadalmunk. Ha olyan irányba haladunk, ahol az ember egyre nagyobb érték lesz, a csökkenő születésszám következtében főleg a fiatalok, akiket nem szabad hagyni semmi esetre sem elkallódni. Például segíteni kell majd azoknak, akik annyira gátlásosak, hogy szinte ki sem lépnek az utcára, csúnya szóval az ő erőforrásaik, aktivitásuk is kell, hogy érvényesüljön, ők is megfelelően ki tudjanak bontakozni. (Akit pedig érdekelnek az „újfajta” pszichés problémák, könnyen rákereshet a neten.)

Hollywood nem tett mást mint ugyanazt az üzleti szellemet képviselte, amit a silány minőségű ultra-feldolgozott ételek, kommersz popzenék és számos más, a fogyasztók legprimitívebb igényeire optimalizált, addiktív termékek esetében is tapasztalhattunk. Most jön majd az érzelgős-giccses karácsonyi filmek sora, amit követ majd szokás szerint az akciófilmek özöne. Ebben az időszakban még elvárásaink se nagyon vannak, hogy a puszta szórakozáson kívül mást is kaphassunk, hiszen ezek mind tömegtermékek, a legegyszerűbb „mondanivalóval”, ha ezt annak lehet nevezni. Ezeket tolják a képünkbe a médiumok, bár nem kell mindjárt rá is kattanunk, lehet minőségi filmeket is keresni.

Nem árt azért némi józansággal kezelni azt a fajta képet, amit a népszerű hollywoodi filmek kialakítanak vagy inkább sugallnak: a rettenthetetlen hősökét, akik kezükbe veszik a dolgokat és igazságot szolgáltatnak,- gyerekeknek valóban szükségük lehet ilyen, a biztonságérzetüket növelő mesékre, de hogy felnőtteknek is, arról már kétségeim vannak. Sőt, kifejezetten káros hatásúaknak tartom az akciófilmek nagy részét, mert ugyan a nézők 99,9%-a nyilván nem veszi ezeket komolyan, de mégis ott lehet a tudatuk mélyén, ami kritikus helyzetekben esetleg rossz döntéseket sugallhat.

Konkrétan arra gondolok, hogy még a klasszikus (a valósággal köszönő viszonyban sem levő) western filmek is óhatatlanul a fegyverhasználat és erőszakkultusz propagandistáivá válnak, de amikor bűnügyi filmekben mondjuk Charles Bronson lelő néhány őt megfenyegető fiatal gengsztert,- annak ellenére, hogy nekünk az elégtétel éreztét okozza és valahol hajlamosak lennénk támogatni mindezt, de ez mégis totál tévút, hiszen azt sugallja, hogy az emberi élet nem érték. Pedig egyre nagyobb érték lesz az emberélet ebben az évszázadban, feltéve persze, hogy az életkörülményeink nem romlanak le túlságosan, minthogy a születések száma zuhanórepülésben van, a bevándorlást is egyre inkább korlátozzák mindenhol. Tehát még azokkal is kellene kezdeni valamit, akiket régebben egyszerűen börtönbe zártak, ami nem is mindig lehetetlen, hiszen ma már a pszichológia és az agykutatás kezd eljutni egy olyan szintre, hogy a komoly devianciákat, társadalomra veszélyes vonásokat pszichiátriai kórképként is felfoghatjuk. Mindez azonban csak egy kitérő a gondolatmenetből, ami a hollywoodi „ultrafeldolgozott gyorskaják” káros hatásairól szól.

Az USA-ban az erőszakos bűnözés aránya messze magasabb mint bárhol máshol a gazdaságilag fejlett országok közül. A gyilkosságok ára népességarányosan ötszöröse az európai átlagnak, de az erőszakos bűncselekmények is 1,5-3-szor gyakoribbak, és erre nem ad magyarázatot a fegyvertartás szabadsága sem. Ráadásul ezek nagy részét erős felindulásból követik el, amin szigorú törvények sem segítenek, hiszen a börtönben levők aránya már így is jóval magasabb mint bárhol máshol.

A konfliktusok eszkalálódása rendszerint amiatt következik be, hogy nincs aki a kritikus pillanatokban közbelépjen és közvetítsen a felek között, különösen azokban a lakónegyedekre jellemző ez, ahol az emberek teljesen atomizáltan élnek és nem figyelnek egymásra. A hollywoodi akciófilmek is teljesen hibás módon erősítik a magányos hős mítoszát, egy teljesen irreális minták közvetítenek, ennek a fajta hamis képnek sokan bedőlnek, vagy legalábbis a lelkük mélyén támogatják. Távolinak tűnő példa ugyan, de mégis ide tartozik, amikor internetes csodadoktorok és egyéb megmondó emberek hintik a titkos igazságot, olyankor ők a rendszer áldozatai, el nem ismert magányos hősei. Sokan pedig beveszik mindezt, amit angolul nagyon találó módon úgy szoktak nevezni, hogy „bullshit”, e téren nálunk sem jobb a helyzet.

Primitív gombokat nyomogatnak nálunk ezek a filmek, legtöbbünk esetében igen hatásosan, hiszen ugyanazok a fiziológiás reakciónk működnek nálunk is, mint Pavlov kutyája és a pedálnyomogató kísérleti patkányok esetében. Más üzleti termékek, legyenek akár török szappanoperák vagy más sorozatok, ugyanígy a drogokhoz hasonló függőségeket alakítanak ki bennünk.

Látni azért a változásnak bizonyos jeleit, például a ’90-es évek durva, olykor szadizmusba hajló filmjei mára már gyomorforgatóak, és a szuperhősök csillaga is leáldozóban van. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: Pár év múlva a mai akciós szupermozik és az a fajta stílus mint a Rambó és társai, már ugyanúgy nem lesznek menők mint mondjuk a dohányzás, alkoholizmus vagy a droghasználat. Viszont nem kis számú labilis pszichéjű ember is megnézte vagy megnézi ezeket, akiknek igazából nem kellene.

A hollywoodi filmek leginkább az amerikaiaknál okozták a legnagyobb kárt, hiszen ott identitásbeli kérdést is érintenek, kis országok esetében fel sem merül ilyesmi. Az amerikaiak számára egyébként is az USA a világ közepe, az idegen lények is valamiért mindig ott kötnek ki, de komolyra fordítva a szót, a pszichológia is rendszerint amerikai egyetemistákkal végzett kísérletek alapján extrapolált, a társadalomtudományok is amerikai problematikákat tettek slágertémává.

Egy kicsit sarkítottan fogalmazva a nagy országok számára az ember nem annyira fontos, bár ezt titkolják ugyan, de tény, hogy nem a szociális biztonságról híresek. Az USA kirakatban van e téren, de Kína és Oroszország kicsit fekete doboz, mivel a kimenő híreket is erősen cenzúrázzák. Mindezek ráadásul kulturális sajátosságok, nem függenek az aktuális politikai hatalom színétől sem.

Az USA esetében tudjuk, hogy a külföldi turisták száma évről-évre csökken, mivel az ország kissé a szétesettség jeleit mutatja: Egyre nagyobb vagyoni különbségek, egyre több hajléktalan, romló szolgáltatások, a túlórázástól megfeszült és kiégett munkavállalók, magas árak, kevéssé barátságos légkör és fokozódó bizalmatlanság a külföldiekkel szemben.

Visszatérve a felvetett kérdésre a lényeg, hogy ne legyünk igénytelenek, de legalább tudjuk mindig pontosan, hogy mit fogyasztunk, és nézzük meg, mi van a dobozra írva.

Források: 

https://www.youtube.com/watch?v=F-9RCKKvoJw&list=LL&index=24

https://www.statista.com/chart/3848/the-us-murder-rate-compared-to-other-countries/?srsltid=AfmBOoqnC2w_Tfj71Qkqwu1xNZDjmHzteeLvge8oRcarK8WgJuohQdJJ

https://jabberwocking.com/murder-vs-violent-crime-which-is-more-reliable/

https://www.youtube.com/watch?v=9mor1y4o-vc&list=LL&index=2&t=24s

Amit környezetünk védelme, megóvása alatt értünk az folyamatosan változik, mindig más gondolatok kerülnek előtérbe és idén sem volt ez másként. A környezetvédelmünk legnagyobb szakértői szinte kivétel nélkül a szokásos magyar mentalitást tükröző gondterhelt, savanyú, mélyen pesszimista, kétségbeesést sugárzó emberek, akik nem ritkán a világvége próféciák különféle változatait adják elő.

Mindez teljesen érthető annak fényében, hogy a magyar környezetvédelmi szemlélet alapvetően konzervatív típusú és a természetvédelem felől közelít, aminek az oka abból eredeztethető, hogy „Magyarország egy bokréta Isten kalapján”, egy kis földi paradicsom, ahol az időjárási szélsőségek ritkák, és nehéz elfogadni, hogy ettől a képtől egyre inkább el kell köszönnünk. A szakértők körében mára már megszűnt bármilyen kétkedés a főként emberi tevékenység okozta, gyors klímaváltozás valódiságával szemben, a folyamatok jellege, pontos iránya és sebessége az, amire a világon mindenki csak becsléseket tud adni.

Így például a Golf-Áramlat egyre nagyobb figyelmet kap, hiszen fokozatos gyengülésére lehet számítani, de az északi-futóáramlat (a sarkköri légáramlás) mintázata már mostanában is módosulásokat mutat, ami már önmagában is jelentős változásokat hozott az uralkodó széljárásban és csapadékviszonyokban.

Egy kutató, aki számos civilizáció sorsát kutatta az éghajlatváltozások függvényében az találta, hogy a legutóbbi jégkorszak óta a kisebb felmelegedések esetében mindig a szárazság okozta a fő problémát, ami adott esetben civilizációk hanyatlásához vezethetett.

A legnagyobb probléma nálunk sem annyira a felmelegedés ténye, bár ez is okozhatja a jövőben újfajta, számunkra eddig még ismeretlen kórokozók és kártevők megjelenését, sokkal inkább a vízhiány, mindenki a vízről beszél elsősorban.

Az ország közepére érkező csapadék mennyisége idén is nagyon alacsony, a medence szélének a vízellátottsága az, ami még elfogadható. (Nyugati, délnyugati, északi és keleti részek.)

Alapkérdés, hogy mit lehet kezdeni az Alföld és főként a Homokhátság fokozatos kiszáradásával, helyenként félsivatagi körülmények megjelenésével. A kirajzolódó kép egyre egyértelműbb: Teljesen reménytelenek azok a régi vágású szakemberek által szorgalmazott nagyberuházások, például csatornák, vízszivattyúzás, öntözés, amikkel a hiányzó vizet teljesen vissza akarjuk pótolni egész nagy régiókban, ezek nagy költséggel kevés eredményt hoznának, az alkalmazkodás és a helyi vízmegőrzés ami sokkal inkább segíthet. Például a fásítás inkább súlyosbítaná a gondokat a száraz régiókban, egyáltalán a további erdősítés országos szinten is egy zsákutca, inkább arra kell törekedni, hogy megfelelően szárazságtűrő fafajokat telepítsünk. A Homokhátság nagy részén például a füves puszták és legelők természetes vízmegtartó tulajdonságaira lehetne építeni, valamint arra, hogy a megművelt területeken és a települések környékén a csatornák ne levezessék a vizet, hanem segítsék annak megtartását. (Helyi civilek már most sokat tesznek is ennek érdekében, de ez kaphatna állami támogatást.)

Elkezdtük végre számszerűsíteni az ország egyes tájainak vízmérlegét (beérkező vizek+ csapadék, mínusz párolgás és elfolyás), ami szinte mindenhol folyamatosan negatív jelenleg, és jól látható ez a Balaton és Velencei-tó alacsony vízszintjén is. (A jelenség nem teljesen új, ezeknek a tavaknak a vize folyton ingadozott, részleges kiszáradásuk is már előfordult.) Attól viszont nem lehet csodát várni, hogy a beérkező folyók árhullámait szétterítjük a tájakra, főleg a Tisza vízhozama az, ami nagyon lecsökkent, jó ha a folyóparti városaink vízellátását biztosítani tudjuk.

A földek műveléséről is sok szó esik, amit viszont a természetvédők közül a legtöbben nem tudnak, hogy a nagyüzemi szántóföldi növénytermesztésnek nem nagyon van alternatívája, mert eltekintve attól, hogy a legszárazabb területeken inkább a gyepgazdálkodás javasolható, de például már a kertészeti kultúrák túlságosan vízigényesek, élőmunka igényesek, és a mai intenzív technológiák sokkal kisebb területet is igényelnek. (Például paradicsom, paprika és uborka termesztését professzionális szinten csak üvegházakban vagy fólia sátor alatt végzik. A gyümölcstermelésünk viszont már összeomlóban van.) Ami viszont jó hír, hogy a szántóföldi kultúrák termesztésében rengeteg változtatási lehetőség van: A művelési mód változtatásával több vizet tudunk megtartani, másfajta, kevésbé vízigényes kultúrákat vethetünk kukorica helyett, folyamatosan takarhatjuk a földet külön előveteményekkel, ezzel is csökkentve a kiszáradását, ellenállóbb fajtákat választhatunk,léteznek vegyszertakarékos művelési módok is - az ilyen eljárásoknak főként a vízhiányos Alföldön van nagy jelentősége, a Dunántúl nagy részén valamivel kevésbé fontosak. Például az úgynevezett „zöldítési program”, ami uniós támogatást is kap, nem csak a szerves anyag megtartását segíti a talajban, hanem a vízét is. A legfőbb ösztönző az egyébként konzervatív mezőgazdasági technológiák átalakulása irányában azonban a kényszer, amit a jövedelmezőség csökkenése és a termésbiztonság megszűnése mutat.

Ezzel szemben a városokban továbbra is fontos a fásítás és a zöldterületek arányának növelése, hogy a hőhullámok elviselhetővé váljanak.

A magyar környezetvédők többsége nagyon szkeptikus a modern technikai vívmányokkal szemben, így például a légkondicionálás elutasítása nemrég még egyöntetű volt, fokozatosan kezdjük csak elfogadni, hogy számos lakó- és munkakörnyezetben a használatuk mára már mindenképp ajánlatos, mert a nyári nagy hőségben az emberi szervezet nehezen képes a hőleadásra, ami nem csak a munkateljesítményt veti vissza, hanem súlyosbíthat egyes meglévő egészségügyi problémákat is. A légkondi energiafogyasztása (amellett, hogy a készülék télen fűtésre is használható), nem növeli lényegesen a felmelegedést, ennél nagyságrendileg jelentősebb hatással bír a házak hőszigeteltségének mértéke. Itt azonban az is látszik persze, hogy a klímaváltozás a legszegényebb rétegeket sokkal jobban sújtja, kicsit sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy lényében a jómódúak túlfogyasztását és pazarlását a szegények szenvedik meg leginkább.

Sokan idegenkednek például olyan egyéb technikai vívmányoktól mint a napelemek, (amelyek csupán rövidre zárják azt a kört, hogy a napsugárzást közvetlen elektromossággá alakíthassuk), bár tény, hogy csak más energiaforrásokkal együtt gazdaságos, szélenergiára mindenképp szükség lesz, a biogáz és földhő viszont szerintem inkább csak helyi jelentőséggel bír, viszont az atomenergia sem kerülhető meg, veszélyei ellenére sem. A földgázt is kénytelen vagyunk használni még egy jó darabig, a szén az, ami a legkevésbé gazdaságos és több szennyezést is okoz, nem is nagyon érdemes rá beruházni, Európában legalábbis fokozatosan ki kell vezetni.

Érzelmes és szentimentális környezetvédelem helyett szerintem sokkal inkább adatokban és számokban kell gondolkodni, bár mindkét fajta felfogásnak megvan a helye és létjogosultsága. El kell fogadni a környezetvédelemben a sokoldalú megközelítéseket, a gazdasági szempontúakat is, a technokrata eljárásokat is, még így is eléggé reménytelen a helyzetünk középtávon, sőt moralizálásra, az egyéni felelősség felvetésére is szükség van, hátha a közfelfogás is lassan megváltozik. Például senki nem beszél arról, hogy mekkora plusz energiaigénnyel jár a mesterséges intelligencia alkalmazása, és mennyire növeli a globális felmelegedést. Itt is szükség lenne valamiféle korlátozásra, hogy valóban csak értelmes feladatokra használjuk az MI-t, ne túrassuk szét az internetet néhány hülye kérdés miatt, amire egy egyszerű keresőprogram is választ tud adni.

A kritikusokat nem kritizálja senki? Én majd megteszem. Az ellenőröket is kell ellenőrizni valakinek, igaz?

A kritika a kiindulási szándék szerint lehet konstruktív és destruktív egyaránt, bár olykor az utóbbi is lehet teljesen jogos. Emellett lehet tényszerű és objektív, ami az interneten valószínűleg el fog sikkadni, viszont lehet szenzációhajhász-feltűnősködő stílusú is. Az előbbi a produktív munkavégzést segíti, az utóbbi a tömegek fogyasztási igényét és a nagyobb olvasottságot.

Itt vannak például az olasz politikai elit képviseletében Sensi és Empoli nevű urak, akik megtestesítik azt a paradoxont, hogy a romlott politika világáról írnak, miközben ők is onnan jöttek... Akkor hogy is van ez? (Csupán annyi jóindulatot tanúsítok velük szemben, amennyit ők beletettek a bestsellerré vált könyvükbe.)

Miközben körbe utazták a Földet és interjúkat készítettek politikusokkal, azt találták, hogy amcsi filmek hasonlatai alapján közülük csupán 10% „Az elnök emberei” típusú, akik a politikát hozzáértő és jó szándékú emberek erényes versenyeként látják, 20% „Kártyavár”, aki csak a túlélésre játszik, 70% pedig „Az alelnök”, balfácánok közé sorolható.

Ők nyilván most azt tették, hogy a 10% sikerének okait kezdték el kutatni, bemutatva a számukra példamutató egyéniségekkel kapcsolatos tapasztalatokat. 10% ugyanis nem kevés, a Római Birodalomban nagyon sokáig mélyen ez alatt volt a keresztények száma, aztán hirtelen növekedésnek indult, és tudjuk, mi lett a sztori vége. 10%-nyi ember képes a világot teljesen megváltoztatni, jó lesz tehát megismerni az ő történeteiket. Vagy a „kedves” olasz urak mégsem kezdtek el foglalkozni? Jaj, de kár, a józan ész pedig azt diktálná, hogy azzal foglalkozzunk először, ami jól működik. Egész civilizációnk arra épül, hogy a „jó gyakorlatok” azok, amiket sztenderdizálunk különféle szakterületeken.

A sodródó vagy balfácán politikai vezető sem feltétlenül jelent problémát, ez erősen országfüggő. Vannak olyan szerencsés országok, amik elég jól elvannak, és nem akarnak senkivel sem versenyezni: Svájc, Dánia, Norvégia, talán Finnország, talán Japán is ilyen. Ahol a rendszer jól működik, ott nincs különösebben szükség hiperaktív szupermenekre a politikában. A másik véglet, ahol nem nagyon találják a megoldásokat, a problémák számossága és súlya miatt: ez nagyon szubjektív, de ide sorolható egy csomó afrikai ország mellett talán Mexikó, Venezuela, Haiti, Európában talán Bulgária és Bosznia, Ukrajna, és még biztosan lehetne továbbiakat is mondani.

Nagyon nehéz olyan politikai vezetőket találni, akiknek a kompetenciája és probléma megoldása vitán felül áll, annyira, hogy etalonként állíthatók, akár feltéve egy olyan kérdést is, hogy ők hogyan kezelnék korunk problémáit. Lehet, hogy egy Churchill vagy De Gaulle főként abban lenne jó, hogy meggyőző erővel tudná elfogadtatni az elkerülhetetlen fájdalmas intézkedéseket, legyen szó akár migráció szabályzásáról, akár környezetvédelemről, akár nagyhatalmi egyensúlyokról. Kérdéses, hogy egy Gandhi vagy Mandela felfogása mennyire lehetne ma követhető, és hogyan lehetne használható? Mindig vannak összehasonlítási alapok, akikhez mérhetünk, bár a mérés mindig nagyon szubjektív lesz. Hogyan politizálna a mai Magyarországon például Tisza István vagy Bethlen István? Számomra ezek izgalmas kérdések, ha valaki tud rá válaszokat, kérem tegye közzé.

A fenti olasz úriemberek ennél is tovább menve azt a régi közhelyet is megfogalmazzák, hogy az új világelitet a tech-vezérek fogják majd létrehozni. Ezzel az típusú állítással kapásból három problémám is van: Az egyik, hogy csak azt fogalmazza meg, (mint minden összeesküvés elmélet), hogy ő feltételezhetően mit tenne a tech-vezérek helyében, lényegében a saját hatalomvágyát fejezi ki, feltételezésekkel él ahelyett, hogy annak a kvantitatív mérésére és pontos leírására törekedne, ami valóban történik. Hiányzik tehát az objektivitásra való törekvés. A másik, hogy ezek a cégek egymással is versenyben vannak, és a technológiai elavulás jelensége, sőt a divatok (fogyasztói szokások) változása is az ellen dolgozik, hogy bárki stabil hatalmi bázist építsen ki, a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig jönnek fel új cégek és a régiek kiszorulnak. A harmadik, hogy a nagyhatalmi politikai elitekkel való erős kapcsolatok nélkül ez nem megy. Általánosítások és közhelyek helyett meg kellene nézni, hogy mit csinálnak az egyes nagy cégek, akár jól vagy rosszul, és pontosan mely politikai elitekkel szövetkeznek. Ráadásul az nem nagyon fog menni, hogy az USA, Kína, az oroszok, indiaiak, németek, franciák és angolok stb. elitjével egyaránt jóban lennének ezek a cégek. (Vagy ha mégis, akkor pontosan hogy fog ez kialakulni?)

A sommás vélemény, a lényeg, hogy amit ezek olasz uraságok művelnek az a pletykálkodás szintjén van, ennél nem több. Megtehetik, mert vannak bennfentes kis információmorzsáik, amin jól el lehet csámcsogni. Nem akarnak ők semmiféle pozitív változást, csak egy kis feltűnősködést, mert amit a világról gondolnak az csupán annyi, hogy nekik nem kell több, hogy ha mindig van pár százezer euró az ő kis folyószámláikon, akkor szépen hagyják őket békén, ők ezzel jól elvannak, és mindenki le van sajnálva, hogy szalonképesen fogalmazzunk.

Nagyon unom már korunk lánglelkű prófétáit, akik bestsellereket írnak, miközben tudományos, kulturális, történelmi, vagy akár vallási ismereteik a zérót közelítik.