Mindenki tudna egy öt pontos listát írni azokról a hülyeségekről, amikről az utódaink nem tudják majd eldönteni, hogy sírjanak-e vagy röhögjenek rajtuk. Az én szubjektív listám per pillanat valahogy így néz ki.

1.Hosszú élet vágya

Sokat olvasunk arról, hogy mi a hosszú élet titka, mivel mindenki szeretne nagyon sokáig élni, de arról sokkal kevesebbet, hogyan tartalmasabban és hasznosabban eltölteni ezt az időt. Vannak például egyes szigetek, ahol az emberek a civilizációtól és annak ártalmaitól elzárva, száz évig élnek, de ki az közülünk, aki komolyan válik egy ilyen helyen folytatott életre? A kérdés azonban ennél sokkal keményebb módon is feltehető. Ki szeretne úgy sokáig élni, ha az utolsó egy-két évtizedét demensként éli meg? Ki szeretne úgy élni, ha annyira elszegényedik, hogy már nélkülöznie kell utolsó éveiben? A legfontosabb kérdés azonban szerintem továbbra is az, hogyan tudunk elég sokáig jó egészségben élni, tartalmas kapcsolatokkal, értelmes napi célokkal, másokat segítve? Menne a dolog anélkül, hogy behúzott nyakkal folyton csak panaszkodnánk és sopánkodnánk másoknak, és mindig csak megúszásra játszanánk, hogy „valahogy túléljünk”, állandó defenzívában érezni magunkat,- ami a magyar nyugdíjasok túlnyomó többségére jellemző? „Jaj, bocsánat, hogy élek” – mentalitással.

2.Naivitás a vegyszerekkel szemben

A vegyszereket tanácsos elkerülni, de nem mindig megoldható, sőt néha anyagiakban mérhető kérdés is lehet. Legtöbbször nem az a gond, hogy nincs rá írva a vegyszerre, hogy milyen ártalmat okoz, a gyártók ráírják, és azt is, hogy ne lélegezzük be nagyobb mennyiségben, maszk, gumikesztyű stb. szükséges lehet. A naivitás ott van, hogy sokan nem törődnek vele, mert eleinte az embernek kutya baja, a problémák évekkel később jelentkeznek. Az amerikaiaknál szokás akár millió dolláros kártérítéseket is kérni egészségügyi alapon, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem is tartották be a gyártó által előírtakat.

Minden vegyszernél alapelv, hogy nem a használat ténye, hanem sokkal inkább a dózis számít, az összmennyiség, de vegyszer ilyen szempontból a cukor is, a túl sok só, szénhidrát vagy zsír, ezek is mind vegyszerként működnek, ha többet fogyasztunk belőlük, mint amire a szervezetünknek szüksége van. Nem fogja lebontani, hanem tárolgatja zsír formájában, ez az elhízás folyamata. Gyógyszereket is túlzásba lehet vinni természetesen, vagy éppen az alkoholt is, ami szintén vegyszer, valójában nem több mint egy erős oldószer, amit aromákkal ízesítünk, és akkor még a különféle drogokról nem is volt szó.

3.Az idióta fogyasztó

A jövőben, amikor a környezeti feltételek már annyira leromlanak, hogy alig lesz elengedő élelmiszer, teljesen ki fognak akadni azon, hogy bepanaszolták a fogyasztóvédelemnél azt a csokigyártót, aki 10%-kal csökkentette a termék nagyságát. Pardon, de mégiscsak egy luxuscikkről van szó, nem alapvető élelmiszerről. Ennél is fontosabb, hogy ki lehet írni, nálunk is ott van kiírva a boltokban mindennek az egységsúlyra (általában kg-ra) vetített ára, az idióta fogyasztó arra nem képes, hogy összehasonlítsa ezeket, pedig így lehet leleplezni a termékzsugorítást. (Én egyébként szoktam is nézni a címkén.) A legnagyobb gond azonban, hogy mindent túlzabálunk, inkább az XL-es méretű nagy csomagokat kell betiltani mint a kicsiket, hiszen az emberek többsége olyan, ha valamiből több van otthon, akkor többet is fogyaszt, mert ilyen az ősi, paleolit ösztönünk. (Akkoriban még nem tudtuk, hogy holnap is lesz-e elejtett vad, vagy talán hónapokig nem lesz megint ilyen.) A fogyasztó értelmi színvonala pedig egyre csak csökken olyannyira, hogy egyszerűen felzabálja a saját környezetét, aztán meg majd nem érti, hogy mért omlik össze a civilizáció.

4.Az „amerikai álom” kulturális romboló hatása

Ha mindenki sikeres akar lenni, az egy önsorsrontás, hiszen egy sikeresre jut tíz vagy száz vagy még több sikertelen, attól függ, hol húzzuk meg a határát a sikernek. A világ minden részén terjed ez a minta és óriási egókat hoz létre, a társadalmi elvárás keltette stresszről nem is beszélve, a másik oldalon nagyon meg ott a sok boldogtalan ember, akik csak az anyagiakban mérhető siker fogalmát ismerik. Aki az életének egy szakaszában viszonylag sikeres, többnyire elszórja a pénzét hülyeségekre, ebben élve ki magát, aki meg „senkinek” érzi magát, neki jöhet menekülésként a drog vagy az alkohol, társadalmi közegtől függően. Nem véletlen, hogy a drog elleni küzdelem mennyire sikertelen, ha levágják az egyik fejét, mindig nő egy másik, mert akik nem találják a helyüket az életben, vagy általában nagy nyomás alatt élnek, ők hajlamosabbak rá leginkább, hogy keressenek mindig valamilyen új anyagot vagy gyógyszert.

5.Fanatikus politizálás

A közügyekről való beszélgetés természetes, sőt szükséges része az életünknek, viszont a politika olyan mint egy drog, rá lehet kattanni, ha az ember túl komolyan veszi. Egyrészt senki nem tudja átlátni teljesen azt a rendszert amiben él, a jövőt illetően is mindenki csak találgat,- emiatt egy kis visszafogottság és szerénység nem ártana időnként. Képesek vagyunk lerombolni azt, amiben élünk, viszont ami jön helyette, az nagy valószínűséggel sokkal rosszabb lesz. Másrészt a politika mindig a pénz és az érdekek világa, ha vitatkozunk az olyan, mintha azt mondanánk, hogy „inkább adják nekem a pénzt mint neked”, vagy annak aki nekem szimpatikus. Én nyilván azt fogom megindokolni, hogy mért én kapjam, vagy az a csoport kapja a többet, akivel én azonosulni tudok, de te is meg tudod tenni ugyanezt, és akármilyen bonyolult jogászi logikát vagy ideológiát kerítünk is a véleményünk mögé, a két álláspont kizárt, hogy tudjon találkozni.

Tényleg életszerű lenne, hogy „Jaj, belátom, ti kell, hogy kapjátok a pénzeket, mi majd legfeljebb éhezünk egy kicsit…” Valahogy így nézne ki, ha meg tudnánk győzni egymást. Viszont ahelyett, hogy kicsit beszélgetnénk csupán és megismernénk egymás nézőpontját, teljesen képmutató módon, zsigeri ösztöneinket jól álcázva, elkezdjük győzködni a másikat arról, hogy nekünk van igazunk, a másik meg téved.

Zsigeri ösztönök, elcsúszott értékrendszerek, zéró empátia, képmutatás a köbön, olyasmiről vitatkozni, amihez nem értünk, miközben a józan ész a fasorban sincs,- erre vagyunk képesek jelenleg.

Nem amiatt lehetetlen, amiért sokan gondolják, mert az óriásvállalatok a profit érdekében fogyasztó zombivá teszik az embert, és bár van ebben is igazság, a probléma ennél sajnos sokkal mélyebb, mint hogy elég lenne erről a fajta vonatról való leszállás.

A „harmóniában élni a természettel” – ez nem több mint egy hangzatos szólam, aminek a megvalósítása eléggé problematikus.

A természet ugyanis nem egy kellemes hely, kevés táplálékot nyújt az embernek és a hőmérsékleti viszonyai sem ideálisak. Ha szó szerint értelmeznénk a „természettel való harmónia” létrejöttét, az egy nagyon kegyetlen, darwinista jellegű alkalmazkodási folyamat lenne, amire csak kevés ember lenne képes, ráadásul a „természetesnek” megfelelően szabályozatlan és folyton változó életfeltételek között.

Mi egy olyan országban élünk, ahol a természet fogalma viszonylagosan kiegyenlített és kiszámítható viszonyokat képvisel: nincsenek sivatagok, extrém hidegek és forróságok is nagyon ritkák, nem esünk sem hurrikán-, sem tornádóövezetbe. Ugyanez a szó, hogy „természet”, azonban teljesen mást jelent például a trópusokon élők nagy tömegei számára. A mi természetvédelmünk ideája tehát nem terjeszthető ki másokra, ráadásul a körülmények nálunk is megváltozhatnak, akár az elsivatagosodás irányában, akár egy újabb jégkorszak eljövetelekor, a kettő ráadásul egymás után, sőt még egyidejűleg is bekövetkezhet. Finomításra szorul tehát a „természettel való harmóniában élés” gondolata, mert ha komolyan vesszük, ez egy lehetetlen követelmény számunkra.

A természet szeretete mindenképp a jómód egy alapvető szintjét feltételezi, a fázás és éhezés megszűntét, de ez leginkább az urbanizálódás folyománya, hiszen a városokban vagy városias falvakban élő modern kori ember számára a fizikai és idegi megterhelést kiegyensúlyozó hatása miatt vált fontossá. (Nem véletlen tehát, hogy a turizmus, természetjárás és hegymászás csak elvétve fordultak elő régi korokban, több ezer éven át senkinek eszébe sem jutott hegyet mászni vagy túrázni.) Csend, friss levegő, változatos, pihentető formák: a fás-virágos park vagy az erdő nem monoton, de nem is teljesen kaotikus, egy hegyvidék geometriája is teljesen egyedi, a vizek látványa nyugtató hatással van ránk. Temperált hőmérséklet, szabályozható fizikai terhelés, ilyen jellemzők miatt lett számunkra önmagában is fontos értékké a természeti környezetünk, és mindez kapcsolódik a nem tudatos, érzelmi alapú természetvédelemhez.

Lehet ugyan példát hozni arra, hogy például a régebbi korok pásztorai vagy földművesei ezt az együttélést szintén megvalósították, azonban egy fontos észrevétel velük kapcsolatban, hogy ennek ára a fizikai létminimumon való élés volt. Kevesebbet dolgoztak korunk emberénél és nem halmoztak fel vagyont, tartalékot sem, aminek az volt a fő oka, hogy a magántulajdon akkoriban számukra vagy nem létezett, vagy nagyon bizonytalan volt. Mivel bármilyen tulajdonuktól megfoszthatták őket szinte bármikor különféle fegyveresek, vagy el is vehették tőlük a feljebbvalóik, emiatt nem is törekedtek rá, hogy a természetből a maximumot hozzák ki. Az eszközeik is egyszerűek, könnyen előállíthatók voltak, a tartalékot ínséges időkben mindig a föld és a természeti környezet jelentette. Akikről családilag emlékeket őrzünk, ők már mind felszabadított jobbágyok voltak, akik az ipari forradalom idején már árutermelést folytattak.

A természettel való harmónia megőrzése ugyanabból a perspektívából születik, mint a gazdasági fejlődés leállításának elve, tehát azok hangoztatják, akiknek sokkal több a vesztenivalójuk, mint az a nyereség, amit még remélhetnek, nem pedig az emberiségnek az a túlnyomó részének a szempontjából, amelyik a fizikai létminimum szintjén él.

A harmóniában élés ellentéte, a természet leigázása az összes 19.századi és 20.század eleji ideológia sajátossága volt, a kommunizmusban, fasizmusban és liberalizmusban is megjelent, ez viszont egy hasonlóan szélsőséges téveszme. Érthető módon abból fakad, hogy az emberiség szeretett volna véget vetni a kiszolgáltatottságának a természet erőivel szemben, és mivel az embernek a környezetére gyakorolt hatásait nem ismerték elég alaposan, ezért jött létre ez a mai szemmel nézve „elvetemült” újkori gondolat. A természettel való harc mai szintjén az ember a saját életkörülményeit teszi lehetetlenné, ráadásul megszámolhatatlanul sok formában, a járványoktól kezdve a felmelegedésen és vízhiányon át az élelmiszer termelés ellehetetlenítéséig.

A természettel való foglalkozásunk érzelmekkel telített, és érdemes néha ezektől az érzelmeket zárójelbe tenni, mert félreviszik a gondolkodásunkat. Sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban élt csupán az ember vadászó-gyűjtögető módon harmóniában a természettel, azóta viszont folyton pusztítja azt. (Évezredek óta csupán elvétve találunk már a Földön vadászó-gyűjtögető közösségeket.) Erdőket taroltunk le, nagy ragadozókat és nagy növényevőket irtottunk ki, a mezőgazdaság sok esetben tönkretette a talajokat, mivel azok kimerültek vagy az öntözés miatt elszikesedtek. Mindennek az ember végtelen hedonizmusa és biztonságra törekvése volt az oka, olykor kultúrák összeomlásához vezetett mindez, a fő különbség ezekhez képest a mai korban, hogy jelenleg a globális szintű összeomlás veszélye áll fenn.

Jelen tudásunk alapján viszont alapvetően téves és olykor demagóg eljárás a természetesség követelményét példaként állítani a mai mezőgazdasági gyakorlat vagy akár lakóhelyi környezetünk számára. A „természettel való harmóniában való élés” nem több egy szép, giccses szólamnál, hiszen akik ezt látszólag megtehetik, az ő társadalmi hátterükben mind luxus szintű életkörülmények rejlenek, habár ez kimondatlan marad, de a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akik ki is mennek a természetbe és hetekre ott élnek, a modern technológiával a hátuk mögött teszik ezt. Nem mondanak le a komfortot és jólétet biztosító eszközökről, a természetben való élés helyett sokkal inkább „turistáskodásról” van szó. (Parasztosan szólva, nem csinálnak bele a kútba, csak a szélére és belelökik.)

Ha az érzelmes és korlátolt beállítódásainktól el szeretnénk mozdulni a racionalitás irányába, akkor a természettel való békés együttélés tűzhető ki észszerű célként. Ennek alapfeltétele, hogy a természetnek a lehetőségek szerinti minél nagyobb része maradjon meg védett, az emberi tevékenység által nem háborított állapotban,- ami viszont csak olyan, többnyire intenzív és hatékony eljárások révén lehetséges, amik lehetővé teszik például a termőföldek egy részének a művelésből való kivonását, és helyettük erdők, gyepek létesítését. A mezőgazdaság célja mindig is az árutermelés volt, és a szerves anyagok és a víz megtartásának fő célja sem valamiféle természetvédelmi ideál, hanem a nagyobb termésbiztonság érdekében tesszük ezt.

A természet tehát egyáltalán nem valami „szent dolog”, akik annak tartják ők meglehetősen képmutatók, mert agresszívek vele szemben, nem direkt módon csak úgy, hogy a luxusfogyasztásuk révén folyamatosan élik fel az erőforrásait. (Az átlagos magyar polgár is a természetet kizsákmányoló luxusfogyasztónak tekinthető még akkor is, ha fele annyi kárt sem okoz mint egy átlagos amerikai.) A természettel való békés együttélés egyszerűen elemi érdekünk, mert olyan nagyokat üt vissza, ami az emberi civilizációt megsemmisítheti, és jelenleg pontosan e felé haladunk. Azonban az egoizmus és képmutatás felszámolása nélkül nem lehetséges a természettel való békés együttélés: energia,- és anyagtakarékosság, visszafogott táplálkozás, biodiverzitás támogatása, körforgásos gazdaság, stb.- a természetet nem csak szeretnünk kell, hanem tisztelni is, ha a civilizációnk túl akarja élni a következő évszázadokat.

A magyar fociválogatott legutóbbi meccsén már x-edik alkalommal mutatta meg, hogy a küzdés önmagában nem elég, hiszen az akaratnak mindig vannak szükségszerű hullámvölgyei, és mindig jön a bukta, ha nincs meg az erős mesterségbeli tudás, tisztelet a 2-3 kivételnek. A fociválogatott a gazdaságunk egészét mutatta meg kicsiben: Nem lehet mindent küzdéssel és magas motivációval (azaz pénzzel) megoldani, ha a rendszer alapjai hibásak. Hiába dob rajta egy egész szintet az, ha a főnök nem a magyar korrupt középszerből jött, hanem jelen esetben olasz szakember, vagy ha nagy cégek felső vezetése mondjuk németekből áll, mindez csak gyenge-közepes színvonalhoz lesz elég nálunk.

Az USA-val való kapcsolatok erősödését elősegítő Trump látogatást is lehet már kicsit objektívabban értékelni. Először is, az EU-val ellentétben az USA-t valamiért nem kritizálja a kormánymédia az Oroszországgal szembeni „elhibázott szankciókért”, csak arról szól a dolog, hogy ránk ne vonatkozzon, a többi minket nem érdekel. (Sőt így még jobban is járunk.) Hasonló a logika, hogy a vámok kivetéséért sem az USA a hibás, bár igaz hogy minden ország kapott a nyakába legalább 15%-ot, a bűnös mégis Leyen, aki kénytelen volt ezt elfogadni.

Másodszor, az átállás határideje az EU és USA esetében megegyezik, hiszen van a politikának egy örök indoklása, hogy egy megbeszélésen az „igen” értéke csak „talán”, a valóságban mindig kevesebbet fog érni az adott szó, és itt is ez történt: a mentességünk egy évre szól csupán.

Harmadszor, a benzin ára lehetne most alacsonyabb is, mivel az olaj világpiaci ára lent van és erős a forint, de a MOL extraprofitja valamiért szent és sérthetetlen, valakiknek az érdekében áll ha magas, bár az állam is több adót tud így szedni.

A benzin jövedéki adójának emelése viszont elhalasztódik a választások utánra, az év közepére jó sok „fekete leves” fog majd felgyűlni, megszorításokkal kell majd rendbe tenni a költségvetést.

Negyedszer, a dollár mint „tartalékvaluta” bevonása arról szól, hogy egy esetleges pénzügyi válság esetén az EU kezében ne legyen zsarolási potenciál, mert a segítségnek mindig feltételei is vannak.

A forint viszont most nagyon megerősödött, ami odavág a gazdaságnak: az infláció ugyan csökken, de az export lehetőségek is szűkülnek, az import jobban megéri. Az erős forint odavág az egyébként is kevéssé versenyképes magyar cégeknek. Dolgoztam olyan cégnél, ami szerződéses árakon euróban értékesít, és tudom a különbséget a között, hogy mennyi volt a cég nyeresége, amikor erős volt a forint és mennyi, amikor gyenge.

A kereskedelemben pedig van egy olyan hatás, hogy (nem árstoppos termékek esetében) az olcsóbb import miatt az árakat lehetne csökkenteni, de az árak lefelé általában rugalmatlanok, a cégek lenyelik a hasznot.

Ezen kívül pedig a nem gyártó multicégek és bankok sok adót bírnak el, mert a nyereség nagy része egyébként sem a mi kis piacainkon képződik, tehát lényegében ez egy csatorna, ahol a nyugati nyereségek finanszírozzák a keleti veszteségeket. (A kép persze bonyolultabb, az OTP esetében a kelet-európai üzletágak nyeresége az, ami magasabb mint a belföldi, nem beszélve arról, hogy a lakosság gyenge pénzügyi tudatosságát kihasználva is számos bank eleve nagyobb nyereségre tesz szert, mint ami máshol jellemző.)

A rendszer gazdaságilag és politikailag kimeríti az önkényuralom definícióját, ami azért nem tűnik fel, mert egyrészt nem alkalmaz fizikai erőszakot. (Nincs is erre szükség, mert vannak más eszközei.) Másrészt a mai viszonylagos jólétben a tét általában már nem a fizikai létminimum,- kivéve persze azokat, akik a társadalom perifériáján eleve „radar alatt” vannak. Az ő lojalitásukat viszont egy 30 ezer forintos utalvánnyal és akár egy zsák krumplival is megveszi a rendszer, mivel annyira kiszolgáltatottak. Egy-két rendszert kritizáló humoristát befenyítenek, a „véleményvezér” művészeket folytonos létbizonytalanságban tartják. „Jobboldali” művészet ezzel szemben gyakorlatilag nem létezik, a hagyományőrzéstől eltekintve csupán giccs, aminek egyszerűen az az oka, hogy nem lehet állami megrendelésre hiteles művészi produkciókat létrehozni.

Sokadik pont: Elnöki rendszer. Már 2010-ben mondtam, hogy talán be kellene vezetni, mivel ilyen szinte sehol sincs, hogy egykamarás országgyűlés és valódi hatalom nélküli elnök, tehát vagy két kamara vagy félelnöki/elnöki rendszer kellene. Érdekes módon viszont SENKI nem beszélt erről egy kummát sem nyilvánosan, Orbán most bedobta valamilyen taktikai célból. Az biztos, hogy választások előtt lenne esélyük bevezetni, amíg van Fidesz 2/3, utána már nagyon bizonytalan lenne a támogatása.

Az új magyar modell ügyeskedésre épül, a nemzetközi kapcsolatok kihasználására, nem a valós teljesítményre. Mi magyarok, a történelem által leginkább sújtott nép megérdemeljük, hogy kivételes elbánásban részesüljünk. Ez persze angolosan mondva egy nagy bullshit, és nem jó másra, minthogy a járadékvadász középszerűséget konzerválja.

Lényegileg: Amit az állam nem támogat, az mind drága, mert magasak az adók, az árak, a hitelkamatok, alacsonyak a fizetések. (Vállalkozás, házépítés, állami foglalkoztatás, stb.) Csak az a tevékenység éri meg nálunk, ahol állami támogatás van, ott minden csak fele annyiba kerül. Megvalósult nálunk is az orwelli vízió, hogy az állam rátelepszik mindenre, mindent tud, mindent ellenőriz, mindent meghatároz.

Itt van egy olyan faktor is, hogy megint beleléptünk ugyanabba a folyóba, mint régen, mert a rendszerváltást okoltuk mindenért, a Kádár-rendszer súlyos hibáit nem értettük (tisztelet a pár kivételnek).

A miniszterelnökünk, aki nem mellesleg 15 év alatt óriási mértékű hatalomkoncentrációt hajtott végre, egy nagyon megosztó személyiség, mivel hasonló mértékű ellenszenv övezi, mint amennyi fanatikus támogatója van. Választások előtt egyébként mindig békülékenyebb hangokat üt meg, a választások után jön mindig a kultúrharc és a megszorítások.

Nagyon sikeresen használja a tömegkommunikáció különféle formáit, korunknak azt a lehetőségét, hogy óriási mennyiségű információt zúdíthat az emberekre, ami egyébként sok részletében ellenőrizhetően igaz is, miközben elsikkadnak olyan apró nüanszok, ami eltakarja a mögöttes demagóg szándékokat. Néhány példa arra, hogyan csaphatja be a választóit,- nyilván én magam elfogult vagyok, mert nem tartozom a rendszer kedvenc célcsoportjai egyikébe sem, és inkább a hátrányait látom, mint az előnyeit.

 Nettó teljesítmény?

Azok számára, akik teljesítmény központú környezetben élnek, például modern vállalatnál dolgoznak, az Orbán-rendszer kultúrája teljesen idegen. Ők nem a szavakat nézik, hanem a nettó eredményt, így például a gazdasági stagnálást, a lehetőségeik beszűkülését, a pénzpazarlást, az új NER arisztokrácia kiemelkedését, a kulturális pusztítást. Ezzel szemben mások, akik atyai gyámkodást várnak szavakban és tettekben is megjeleníthető védelmet, ők teljesen elégedettek a rendszerrel, főként mert a stabilitást testesíti meg számukra.

 Zsonglőrködés ezer milliárdokkal

Úgy tűnik, mintha óriási hazárdjátékot űzne a kormány, a legtöbbünk számára felfoghatatlan összegekkel száz,- és ezer milliárdos tételekkel játszik, nem tudom, hogy bárki képes-e még a bonyolult folyamatok áttekintésére. Nem mindig egyértelmű, hogy a kommunikált pénzügyi folyamatok mennyire valósak: így például léteznek elvben EU támogatások, amik adott esetekben vagy lehívhatók vagy nem, viszont az USA-tól pénzt csak úgy ingyen nem fogunk kapni, teljesen más a kettő. Jöhetnek például amerikai befektetések, az évek alatt csendben kiutált és leépített tőke helyére, a támogatás tartalma és formája azonban teljes homály.

 A technikai fejlődést eladni saját eredményként

A Kádár-rendszer trükkje is ez volt már, részben erre épültek az akkori jólét alapjai. A mostani rendszerben is ez elég jól működött, amíg ki nem futotta magát és el nem érte a határait, ugyanis a csúcstechnológiához már nem vagyunk elég jók. Az EU pénzekből finanszírozott beruházásaink nagyon alacsony hatékonysággal működnek, például fölösleges kapacitásokat, ki nem használt infrastruktúrát építettünk ki. Igaz viszont, hogy például az internetes lefedettségünk és sávszélességünk európai összehasonlításban is jó, a gazdaságunk nagyon sok oldalúan működik,- a kérdés csupán az, hogy a gazdasági fejlődéshez mit tudott hozzátenni a mostani kormány, vagy mit vett el belőle.

 Továbbra is az olcsó orosz energiára építünk

A Kádár-rendszer egyik lábát is ez alkotta, és én magam sem tartom észszerűtlennek, hogy legalább részben orosz energiahordozókat használjunk. Habár az EU és az USA is bármikor bekeményíthet velünk szemben, a kormányunk ezt mindig ki fogja mozogni, újabb haladékot fog kérni az átálláshoz és végül nem sokat fognak csökkenni a mostanihoz képest az orosz gáz, olaj és uránszállítások. A nagyhatalmak közötti ügyeskedés taktikája, amit Orbán képvisel, valószínűleg bejön majd, akár még a választásokon is egy nyerő lap lehet. Kérdéses, hogy milyen etikai példát mutat fel a társadalomnak, szerintem szörnyűt. (Az olcsó energia és nyersanyag olyan mint a könnyen jött pénz, általában korrumpáló hatású.) Hosszú távon nyilván visszaüt és habár a közgazdasági mondás szerint, „hosszú távon úgyis mind halottak leszünk”, az unokáink jobban érezni fogják ennek negatív hatásait, mint mi magunk.

 „Ne mondják meg mások, hogyan éljünk”

Ez egy szlogen, amit az EU-val szemben szoktunk hangoztatni, miközben a kormány ha nem is írja elő, hogyan éljenek az állampolgárai, csupán anyagilag, vagy olykor törvényileg is igen megnehezíti ezt. Az árstoppos termékek például behatárolják, hogy mit érdemes fogyasztani, én például mostanában rengeteg joghurtot szoktam enni, vagy iszom a tejet, miközben más élelmiszerek nagyon megdrágultak. Támogatást bizonyos családmodellt követő, lehetőség szerint faluban vagy kisvárosban élők kapnak leginkább, és lehetne folytatni a sort. Az állam mindenhol ott van, mindenre rátelepedik, lassan olyan lesz a helyzet, mintha vallási előírások kötelező betartásáról lenne szó, az orbanizmus szinte már egy valláshoz lett hasonló, amiben vagy hisz valaki, vagy igen csak zavarja az illetőt.

 Nyugdíjtrükkök

Nagyon sok lehetőség van a trükközésre minden olyan rendszerben, ami áttekinthetetlenül bonyolult, és a mostani politikai hatalomnak, mivel kerüli a transzparenciát, érdekében is áll a bonyolult rendszerek fenntartása. Például úgy is be lehet bevezetni a 14. havi nyugdíjat, hogy közben az állam a másik kezével visszaveszi azáltal, hogy az induló nyugdíjak fokozatosan kisebbek lesznek a keresetekhez mérve. A szorzókulcsokat is lehet manipulálni, sőt ha azokat változatlanul is hagyják még az is megfelelő lehet, mivel tartalmaz egy degressziós elemet 374 ezer forintnál meghúzva, ami emelkedő reálkeresetek mellett csökkenti a szorzót. Emellett, a hivatalos infláció lehet kissé manipulált is, és ha ez akár csak pár tizeddel is kisebb a valóságnál, az már csökkenteni fogja a nyugdíjemelés mértékét.

 Oda osztják a pénzeket, ahol nincs rá szükség, vagy nem tud hasznosulni

Kistelepülésekre hiába osztanak több pénzt, ha a szolgáltatásokat kevesebben veszik igénybe, ezzel szemben a legtöbb város megszorításokkal és működtetési problémákkal szembesül. A legfőbb haszonélvezők viszont a NER oligarchák, akik az állami pályázatokat megnyerik, és sokkal nagyobb haszonkulccsal dolgoznak, mint bármely egyéb cég nálunk, kérdés persze, hogy hova forgatják be a verseny kizárásával elnyert extraprofitokat.

 Saját hűbéri birtok

Az Orbán-klán az országot saját hűbéri birtokaként kezeli, lényegében azt teszi vele, amit jónak lát, csak meg kell nyerni hozzá a közvélemény támogatását, ami a mai médiagépezettel és anyagi forrásokkal a háta mögött, nem túl nehéz feladat, a többségét még egy átlagos középiskolás is meg tudja oldani, főként a törzs szavazók nagy részének érzelmi manipulálhatóságára való tekintettel. Rezsimszolgák hadát alkalmazzák, akik nem az állampolgár számára szándékoznak jobb szolgáltatást nyújtani, a közszolgálatiság számukra a hatalom kiszolgálását jelenti. Trollhadsereget képeznek ki, akik a kommunikációs hengert működtető, karaktergyilkosságot végrehajtó kis fogaskerekek.

 Mindezeken felül piszkos trükkök ezreit ismerik és használják, nagyon kreatív módon, csak hát a magyar kreativitást megint mintha nem a legjobb módon hasznosítanánk.

Felfogásom szerint ha valaki „nyugdíjas”, az nem egy társadalmi státuszt jelent, tehát hogy valaki nyugdíjat kap, sokkal inkább egy életformát jelöl. Lehet tehát olyan is a gyakorlatban, hogy valaki negyven évesen visszavonul és a pénzét forgatja, vagy csak valamiért már nem munkaképes, emiatt vonul vissza. A másik véglet, hogy valaki nyugdíj mellett is dolgozik, ő kap járulékot ugyan, de életformája nem változik. A nyugdíjas a szememben egy olyan életmódot jelöl, ami (vagy aki) nem vesz részt a primer gazdasági tevékenységekben, hanem inkább más, ehhez képest háttérbe szoruló területeken tud kibontakozni.

A társadalomban létezik egy olyan előítéletes kép is, nem tudom, hogy mennyire meghatározó, de le kell írni, hogy a gúnynevén „nyugger” legfőbb ismertető jele a passzivitás, tehát egy kicsit kisarkítva úgy határozható meg legjobban, hogy egész nap a tévét nézi. Ha a társadalomban egy ilyen kép alakul ki, az részben a társadalom hibája, amely nem becsüli a csúnya szóval (nem tudom, jobban mondani) az emberi erőforrást. Az érem másik oldala a nyugdíjasok önbizalomhiánya, vagyis az, hogy elfogadnak egy olyan passzív szerepet, amit mintha rájuk akarna testálni a társadalom, holott rengeteg olyan lehetőség van előttük, amivel a társadalom is gazdagodhat. Sokkal többről van szó, mint hogy elüssék az időt valamivel, bár az értelmes hobbi tevékenységek sem lebecsülendők, mert ezek révén is jó példát mutatnak mások felé.

Nézzük azért meg a gazdasági oldalt is röviden, mivel a nyugdíjvita forró pont, nem lehet ezt sem kikerülni, mielőtt rátérnénk a gazdaságilag nem mérhető dolgokra.

Mivel nálunk a megtakarítások alacsony szintűek, ezért nem irreális elvárás, ha az induló nyugdíj az utolsó kereset legalább 70-80%-a körül alakul, most nem találtam erre statisztikát, de úgy tudom, hogy ez általában ennél magasabb szokott lenni, viszont sokak esetében lehet jóval alacsonyabb is, különféle okok miatt. (Én ismerem a nyugdíjszámítás módját, ami nem az utolsó keresetre épül, ez most egy másfajta szempont. A világ egyik legbonyolultabb állami nyugdíjrendszere a miénk, ennélfogva számos ponton manipulálható ráadásul rugalmatlan is, például magas infláció esetén sokan már a startnál is hátrányos helyzetbe kerülhetnek.)

A másik, hogy sokak szerint a nyugdíjakat az inflációnál jobban kell emelni, hogy közelítsenek az átlagfizetéshez – én ezzel alapjában véve nem értek teljesen egyet (amennyiben persze az infláció mérése korrekt). Két ok miatt nem, az egyik az, hogy ahogy az ember idősebb lesz, a fogyasztói igényei is fokozatosan csökkennek, például nem vesz új tárgyakat, ritkábban megy üdülni, kivételt képez persze az egészségügyi ellátás, de az állami alapfeladat lenne. A másik ok az, hogy a nyugdíjak egyre nagyobb terhet jelentenek a költségvetésnek, ami nem csak nálunk jellemző, hanem az EU legtöbb államában, egyszerűen mert egyre tovább élünk. Ily módon, az egykori befizetések semmilyen számítással sem fedezik már a mai nyugdíjakat. A rendszernek valójában egyensúlyban kellene lennie, mivel nálunk az átlagnyugdíj alacsony, ez nálunk majdnem teljesül is. Ami ezt az egyensúlyt mégis kicsit megbillenti (bár egyelőre nem tragikus mértékben) az 13.havi nyugdíj és az ehhez hasonló kiadást jelentő „nők 40”, ami egyébként alkotmányellenes is. (Más EU országokban léteznek magasabb nyugdíjkorhatárok ugyan, de a rendszer sehol sem annyira merev és politikailag részrehajló mint nálunk, a minimum nyugdíjak nálunk balkáni szinten vannak.)

A jövő még rosszabbul néz ki, mivel demokratikus rendszereket nem elöregedő társadalmakra alkották, nem ilyen demográfiai viszonyokra, amivel mi szembesülünk. A nyugdíjasoknak tett ígéretcunamik megboríthatják a demokratikus rendszereket, nálunk is alkotmányba kellene foglalni, hogy az állami költségvetésből mennyi fordítható az idősellátásra, és mennyire lépheti túl a nyugdíjkassza mértékét.

Ez lenne a nyugdíjas életmód anyagi oldala, ami szerintem nem arról szólna, hogy állami forrásokból különféle beruházásokat finanszírozzon, hiszen az emberek jellemzően nem 65 év felett kezdenek vállalkozni, hanem valamennyire jövedelmet pótoljon és elfogadható életszínvonalat tegyen lehetővé.

A nem anyagi oldal szerintem ennél is fontosabb, de erről nem beszél senki. Viszont ne legyünk képmutatók, ki kell mondani, hogy részben a demográfiai viszonyok miatt, részben amiatt, mert folyton újabb ismeretek szorítják ki a régieket, a nyugdíjas korú emberek társadalmi megbecsülése nem túl magas szintű, és akkor még finoman fogalmaztam. (Az egészségügyi ellátásunk jelenlegi színvonala sem pusztán pénzkérdés, helyenként nagyon jól megmutatja a tisztelet hiányát.)

Mindezek ellenére az idős emberek a „háttér gazdaságban” igen fontos szerepet töltenek be, nagyon sok segítséget tudnak nyújtani a családnak, a helyi közösségeknek, egymásnak, régi hagyományokat visznek tovább. A társadalom őket is az atomizálódás felé nyomja: nem csak a különféle TV műsorokra gondolok, hanem a politika demagóg világa is behúzza őket a pótcselekvések szokásrendszerébe, főleg azokat, akik érzelmileg fogékonyak az ilyesmire. Szó szerint csőbe húzzák őket, csőlátást hoznak létre náluk a demagóg politikusok. Nem véletlen az sem, hogy kire szavaznak a választásokon nagy többségben. (Ez egyéni vélemény ugyan, de szerintem az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is mennének el szavazni, hiszen koruknál fogva az igazán fontos, hosszú távú problémákra kevésbé érzékenyek.)

A helyzetüket jól jellemi az, hogy ha két idős ember beszélget az utcán, akkor általában azt mondják, hogy „Köszönöm, megvagyunk”, ami kábé megfelel annak, hogy „Örülök, hogy élek és mit kívánhatnék még többet.” (A magyar pesszimizmusnak ez valahol az alsó szintje.) Ebben már az is benne van, ahogyan a politikusok ijesztgetik őket migránshordákkal és háborúkkal, bűnözőkkel, a média és rátesz erre egy lapáttal, így ők mindig arra gondolnak, hogy lehetne sokkal rosszabb is.

A nyugdíjasok nagy részének persze vannak egészségügyi gondjai is, viszont a másik oldalról nincs jelen számukra a szorító munkahelyi stressz és a családi problémák okozta stressz nagyobb része sem. A legnagyobb problémájuk, amit nem érzékelnek, az esetek nagyobb részében nem annyira anyagi, sőt nem is egészségügyi mint leginkább szellemi jellegű: önbizalomhiány, elszigetelődés, értékeik lebecsülése és passzivitás. Újra kell definiálnunk a szó jelentését.

Közkeletű tévedés van abban a tekintetben, hogy mikortól lépett fel az USA nagyhatalmi igényekkel: igazából csak 1898 óta folytat birodalmi politikát, amikor már saját területén kívül folytatott háborút a spanyolokkal, és szállta meg Kubát, valamint más spanyol gyarmatokat. Kvázi birodalomként tehát még viszonylag fiatal, 127 év nem mondható soknak, a legtöbb nagy birodalom ennél sokkal tovább létezett.

Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, hogy van egy szakértői konszenzus az USA mai helyzetével kapcsolatban, és amit leírok, az nagyrészt tükrözi is ezt. Az USA területe hatalmas, fekvése is ideális, minthogy a szárazföld felől gyakorlatilag nem is támadható meg. Nagyon sok kikötővel rendelkező, tipikus tengeri hatalom, a régi Angliához hasonlóan, viszont a britek módszereit a terjeszkedést illetően tovább fejlesztette és korszerűsítette. Jellemzően nem gyarmatokat hozott létre, hanem támaszpontokat épített ki a világ sok részén, egy időben a kommunizmus terjedése ellen, más esetekben különféle stratégiai érdekekkel. A vele nem szimpatizáló rendszerek megbuktatására törekedett, nem egyszer a CIA részvételével (pl. Chile esetében), de ez a fajta politika például Kuba és Irán esetében az ellenkező hatást érte el.

Azt mondtuk rá egy időben, hogy a világ csendőre, ami ma már nem hangzik annyira rosszul, a csendőrség megítélése is változott és a világban levő instabilitás miatt már nem is annyira vonzó ez a szerep mint egykor. (Lényeges szempont az is, hogy az elmúlt ’70-év még nem igazi történelem, mert nincs elég időbeli távlat az események objektív értékelésére.)

Az USA hatalma és befolyása a ’90-es években volt a csúcson, ha megnézünk akkor készült amerikai akciós filmeket, a katonák arroganciája sokat mondó és mai szemmel nézve igen bosszantó hatást kelt.

A történelemben visszatérő elem, hogy a domináns hadviselés ellen egy idő után mindig kifejlesztik az ellenszereket, azokat az eszközöket és taktikákat, amikkel sikeresen ellen tudnak állni. Így az USA háborúit is egyre gyakrabban kísérik a balsikerek: Vietnám még csak kisiklásnak tűnhetett, azonban Irak megszállása már nem hozott semmilyen pozitív eredményt (sőt a terrorizmust erősítette), Afganisztánban pedig becsúszott egy újabb vereség, azaz a háború megnyerhetetlenségét beismerő kivonulás.

A katonai monstrum már agyaglábakon áll, technikailag elavult a fegyverzete, hadihajói sebezhetőbbek mint régebben, a katonasága létszámhiányos. Nincs felkészülve drónháborúra, könnyen irányítható támadó és légvédelmi rakétáiból sincs elegendő számú.

Katonai költségvetése magas ugyan, de nem katasztrofális mértékben az (a régi birodalmaké nagyobb volt, a Szovjetuniót is beleértve), nem terheli túl a gazdaságot.

Trump és a republikánus kormányzat sem tudnak ezeken a folyamatokon változtatni, amire képesek lehetnek, az a realitások helyes felismerése. A fokozatos visszavonulás a világ számos térségéből borítékolható már, a harcias nyilatkozatok inkább csak elfedik ennek a szükségességét.

Az USA belső problémái egyre nagyobbak, olyan szintűek már, hogy széteshetnek azok az értékek, amelyek mentén létrehozták, és az egykori Szovjetunió sorsára juthat. Egy újabb észak-dél típusú polgárháború jöhet létre, de a törésvonalak más államok között húzódnak már manapság.

A riválisok közül Oroszország adottságai folytán ma is szinte végtelen katonai potenciált képvisel, de gazdaságilag gyenge, támogatásra szorul, a legújabb technológiát is Kína révén szerezheti csak be. Amellett, hogy Kína ökleként működhet, nagyon komoly regionális hatalom, amit támogató rendszerek vesznek körül, Belorussziától Kazahsztánon át Észak-Koreáig.

Kína a felemelkedő szuperhatalom: az USA-hoz képest több mint négyszer nagyobb lakossággal, hagyományokon alapuló óriási ipari bázissal, és a kulturális hagyományaik alapján az összefogás is jobban működik náluk. Kína sok évszázadon át a világ ipari termelésének vezetője volt, technológiában is messze mások előtt járt. Mégsem számítható az USA fő ellenségének, aminek a fő oka, hogy messze vannak egymástól, ráadásul keleti és déli irányban körbe is kerítik különféle kisebb-nagyobb regionális hatalmak.

Az elnyomó és brutális diktatúrák szövetségeként, a gonosz tengelye manapság: Oroszország, Észak-Korea, Irán, viszont hozzájuk lehet számítani csendestársként a nagyon rafinált és kifinomult diplomáciával rendelkező Kínát is. A legtöbb potenciális nagyhatalom mint India, Brazília vagy Törökország leginkább semlegesnek mondható.

Az USA hanyatló fázisban van tehát, de évtizedek telhetnek el addig, amikor már elveszíti a nagyhatalmi, jelenlegi szuperhatalmi pozícióját, ezzel párhuzamosan fog feljönni majd Kína. Valószínűleg az EU sem fogja túlélni a következő pár évtizedet, és újabb regionális szinteken formálódó, kisebb-nagyobb hatalmi szövetségek fogják felváltani a jelenlegi rendszert. A klímaváltozás is mindebben nagy átrendeződést hozhat már az évszázad közepére, egyes országokat gazdaságilag hanyatló fázisba juttathat és felerősítheti a migrációs folyamatokat is.

1956-ban a kommunista rendszer elleni felkelések színhelyei Budapest és más nagyobb városaink voltak, a falvakban levők nagyobb része passzív maradt, annak ellenére is, hogy ők jóval többet szenvedtek a beszolgáltatás és erőszakos kollektivizálás miatt. A forradalom leverése utáni hónapokban azonban a kommunista hatalom létrehozta a munkásőrséget, ami hamarosan erődemonstrációt is tartott a fővárosban, és a május 1-i felvonulások is innentől kezdődtek, gyakran buszoztatták is a felvonulókat a fővárosba. Nem hiszem, hogy mindannyian a kommunista rendszer által megtévesztett emberek lettek volna, sokan közülük egyszerűen csak féltették a rendet, és az erős kezű központi hatalomban hittek inkább. Éppúgy mint manapság.

A polgárság megjelenése viszonylag új kulturális fejlemény, bár már a görög poliszokban és Római Birodalomban is jelen volt az önálló gondolatokat megfogalmazó, önállóan cselekvő és ezzel összefüggésben jelentős kulturális teljesítményeket létrehozó polgár. Azonban az ókori városok nagy része a korai középkorban az enyészeté lett, sok évszázad kellett az újjáéledésükhöz, miközben a társadalom legnagyobb részét az apró településeken élő földművelők alkották.

Az urbanizáció az ipari forradalommal gyorsult fel, amely során az ipar, a kereskedelem és a kultúra egyre fontosabb szerepet játszott az életünkben, és jellegénél fogva nagyvárosokban összpontosult. Mindez eljutott egy olyan pontra, ahol a kistelepüléseken élők, illetve a kistelepülési értékrendet jobban elfogadók, lényegében feudális mentalitású emberek részéről egyfajta kisebbrendűségi érzés jelent meg, és századunk elején elindult egy olyan ókonzervatív ellenforradalom, ami nem is arra törekszik, hogy a város és falu egészséges aránya jöjjön létre, nem elégszik meg a különféle településeken élők esélyegyenlőségével, hanem nyilvánvaló célja a városi kultúra és az ehhez kötődő polgári mentalitás megsemmisítése, a jövőt globális méretekben is kijelölt hatalmi központokból, várakból és majorságokból irányított falvak tömegeként képzelik el. (Önkormányzatok és helyi autonómiák helyett a feudális, fasiszta és kommunista, egyaránt katonás működésű rendszerekhez hasonló, központi irányításról van szó.) Megindult a hadjárat a városok ellen, mivel az ott élők értékrendje annyira más mint az övék, ennélfogva nem korrumpálhatók anyagilag sem, nem fogják támogatni semmilyen körülmények között a feudális restaurációt.

Ha objektívebbek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség kulturális evolúciója ketté ágazott: vannak olyanok, akik a mindennapokban is a kulturális fejlődést élik meg folyamatosan („globalisták”), mások viszont ezzel szemben szeretnének beleragadni a kisközösségi létezésbe („laposföld hívők”), nem annyira dinamikus, inkább statikus életmóddal. Szebben megfogalmazva: vannak inkább az ész emberei az individualisták, és vannak a szív emberei, az érzelmileg kötődők. (Az „urbánus-vidék” ellentét nem csak a rendszerváltáskor jelent meg nálunk, már hatvan évvel azelőtt is leírta Németh László, hogy nálunk szinte csak „sznobok és parasztok vannak”.) Mindenkiben jelen van persze mindkét értékrendszer, a haladó és konzervatív egyaránt, de az egyik általában ledominálja a másikat, és nem látni most, hogyan fog egymással találkozni ez a két, jelenleg a világ minden részén teljesen széttartó tendencia.

A városellenesség a mostani kormányzat politikájában is jól látható: a kedvezmények túlnyomó részét a kistelepüléseken élők kapják, (ami szerintem nem ad számukra kitörési lehetőséget, csak konzerválja a jelenlegi helyzetüket,) ezzel szemben az ellenzéki városok, különösen Budapest, szinte ellehetetlenülnek, és nem a fejlődési lehetőség, hanem a mindennapi túlélés számukra a tét.

A világ más részein is mindez megfigyelhető, Erdogan is küzd Isztambullal, illetve annak ellenzéki polgármesterével, Trump pedig Chicago-ban és más nagyvárosokban nem rendet akar teremteni, (hiszen nehezen értelmezhető, hogy kinek a rend mit jelent), a nyilvánvaló cél ezen városok befenyítése, és teljes mértékű központi irányítás alá vonása.

Amikor sokáig egyetlen politikai irányvonal határozza meg az ország vezetését, akkor folyton nő a feszültség, mert elmaradnak azok a lépések, amiket a másik oldal szokott megtenni. A hosszan tartó egyeduralom, a hatalomkoncentráció más országokban is olyan következményekkel járt, mint egyes elitcsoportok túlhatalma, megnövekedett korrupció, nagy területek stagnálása és visszafejlesztése, különféle társadalmi csoportok teljes leszakadása, versenyképességi problémák és modernizáció deficitek – a világ egyszerűen elmegy mellettünk oktatásban, környezetvédelemben, technikai fejlesztésben, tudományban, egészségügyben, tehát szinte mindenben.

Akár jövőre, akár csak öt év múlva jön el az a pillanat, amikor kevésbé konzervatív erők veszik a kezükbe a gyeplőt, nagy lesz az ideológiai síkon folytatott kultúrharcnak és az egyoldalú szemléletnek tulajdonítható lemaradás (évtizedes távlatban változatlan összetételű kormányunk, új ötletek nélkül), ezért sok intézkedést kell majd akkor bepótolni, hogy megmozduljon az állóvíz, ami nem is lesz egy könnyű helyzet. Egy másfajta kormány remélhetőleg nagyobb mértékben fog támaszkodni arra a zömében nagyobb településen élő, polgári felfogású egyénre, aki nem az államtól vár el mindent, és nem a járadékvadászat a fő célja, hanem nagyobb önbizalommal és aktivitással alakítja az életét.

A békecsúcson lehet, hogy egy olyan megállapodást köt egymással az orosz és amerikai elnök, ami egy hosszabb távú béke lehetőségét teremti meg Ukrajnában, Trump akár Nobel-díjat is kaphat érte. Bevallom, a diplomáciához nem értek, nem tudom megítélni, hogy ez a találkozó valóban jogszerű-e, javítja-e az együttműködést Európában, jobb lesz-e tőle országunk megítélése és mennyiben lesz jó, hasznos a magyar állampolgárok számára,- majd a szakértők hosszan fogják taglalni ezeket a kérdéseket.

Az biztos viszont, hogy ezerszer elítélték már nálunk, hogy a különféle mohó nagyhatalmak az erőfölényükkel visszaérve a kis országok feje fölött hoznak döntéseket, a vezetőiket teljesen kihagyva a folyamatból,- lehetséges, hogy most is ilyesmi fog történni.

Barbárság

A barbárság egy viszonylagos fogalom, az ókorból származik, akkoriban a civilizált görög majd római polgárok ezzel a jelzővel illették a más kultúrájú népeket. A kulturális kifinomultság hiánya, műveletlenség, durvaság, primitívség társul ehhez a jelzőhöz, és való igaz, hogy akár a frankok és a germánok esetében, a történelmük hajnalán nem a magas kultúrájukról váltak híressé, a kulturális építkezés sok évszázados folyamat volt az ő esetükben is, miként bármilyen más népnél. Az orosz kultúra mindig több évszázados elmaradásban volt az európaihoz képest, egy-két világvárosuk kivételével, és diktatórikus társadalmi berendezkedésük sem segítette a közeledést. Az amerikai monstrumról sem sok jót szokás mondani: szakbarbárok, az átlag amerikai nagyon műveletlen, nem tud késsel-villával enni, beképzelt, nem érdekli a világ többi része, ugyanolyan energiapazarló szokásai vannak, és ugyanúgy nem számít nekik az egyes ember, mint ami az oroszokról is elmondható. Az is lényeges, hogy itt a tárgyaláson nem nemzetek, népek, még csak nem is államok (úgy értve, hogy nem államszervezet), hanem országokat képviselő legfőbb vezetők fognak találkozni, és hogy ők nálunk tárgyalnak az egyben az általuk képviselt életmód mintákkal való egyetértést is jelent, emellett pedig az erő pozíciójából való tárgyalás („imperializmus”) támogatását.

Trianon és párizsi békeszerződések

Mindkét nagyhatalom erősen sáros volt a múlt században a magyarságot keményen büntető trianoni békekötésben, valamint az ennek érvényességét lényegében meghosszabbító párizsi békeszerződésekben. A nemzeti sorstragédia szimbólumává vált Trianon nagyon félrevezető, mivel mert Franciaországban írták alá, emiatt tévesen csak a franciákat szoktuk hibáztatni érte, holott kellett hozzá az amerikaiak és angolok jóváhagyása is. Ráadásul a bécsi döntések elfogadásához, amikor területeket kaptunk vissza a németek és olaszok nyomására, szintén kellett a franciák és angolok jóváhagyása, és meg is adták, az amerikaiak ebből viszont kimaradtak. A párizsi békeszerződés formalitás volt, mert Sztálin hadserege megszállta egész országunkat, viszont az amerikaiak és az angolok egyáltalán nem tiltakoztak, Trieszt volt csupán fontos nekik a mi régiónkból. Azt is mondtuk régebben, hogy minket egyszerűen eladtak az oroszoknak, más stratégiai érdekeltségeik fejében. (A szovjet himnusz szövege alapján a Szovjetunió a nagy Oroszország vezette szövetség volt, ami a de facto helyzetet is jelzi, hiszen a kommunista rendszer megszűnése után a tagköztársaságok mind önállósodtak, Oroszország pedig a nagy Szovjetunió jogi örököse.) Oroszország a 19-20. században végig ellenségünk volt, „Amerika” pedig szintén nagyon keveset tett értünk, ha egyáltalán bármit is.

Mikor lett megint a barátunk „Amerika”?

Sokszor elátkoztuk az USA-t mint a láthatatlan pénzügyi rendszerek mozgatóját, a fogyasztói mentalitás terjesztőjét, a valóságtól elszállt akciófilmek és hollywoodi giccsek dominálta tömegkultúra hazáját. A világ csendőrének tartottuk, ami mindenbe beleavatkozik, és mindenhol csak a saját, olajra épülő gazdaságának érdekeit nézi. Az amerikai tőkét az Orbán-kormányzat módszeresen elüldözte, viszont mióta Trump van hatalmon, hirtelen a barátunk lettek, és az összes kritika egy csapásra megszűnt. Holott semmit sem változott az amerikai politikában, csupán két dolog, az egyik, hogy a védővámokkal bekeményítettek (demagóg érveléssel a kormánypropaganda az EU-t hibáztatja, hogy elfogadta az USA által kirótt vámokat, nem pedig az USA kormányát, ami ránk kényszerítette). A másik változás, hogy Trump révén az autokrata internacionálé tagjai lettek (török, kínai, egyéb ázsiai vezetőkkel együtt), elvtársak fognak tehát találkozni, akik bármeddig képesek elmenni a feudális restauráció érdekében, a korrupció és demagógia teljesen új dimenzióit valósítva meg.

A keleti veszedelem

Az oroszok mögött igazából a kínaiak állnak, sokszorta erősebbek és eltökéltebbek náluk, és hogy Oroszország képes volt talpon maradni ebben a háborúban, nem gyengült meg annyira nagyon, az főleg a kínaiaknak köszönhető. Az amerikaiak a kirakatban vannak, nem tudnak eltitkolni semmit, az oroszok már nagyobb titokban tudnak tevékenykedni, de hogy a kínaiaknál mi történik, arról csak találgatások folynak. Számunkra teljesen ismeretlen és idegen mentalitást testesítenek meg, annyi biztos, hogy szuperhatalomként csak a világuralom lehet a céljuk. Hogy mennyiben jó nekünk a kínaiak nyomulása az amerikaival szemben vagy mellett, ebben erős kételyeim vannak.

Nem dicsőséges, etikailag kérdéses

A találkozó lehet hasznos, de hogy ez nálunk jön létre, az a fentiek fényében nem mondható dicsőségesnek, akkor lenne az, ha nagy kerekasztal formáját öltené, ahol Ukrajna és az EU is képviseltetné magát, azonban az EU-t politikai szervezetként a mi kormányunk eleve nem tartja legitimnek (nemzetállamok Európájáról beszélnek, ami súlytalanná tenné a központi szervezetet). A mi taktikánk, hogy nagy országokból próbálunk előnyöket kicsikarni, gazdasági hídfőállásokért cserébe, vagy akár mert a kémhálózatukat hagyjuk működni, ez a fajta politika most nálunk kimondatlanul nagy támogatást kapott. Mindennek gazdaságilag lehetnek előnyei, és egy szűk elit hatalmát is segítheti, de minden egyéb szempontból káros.

Maradiság

A konzervativizmusnak nálunk a begyöpösödött, rögeszmés és szemellenzős változata dívik manapság. A kormányoldalon ügyelnek arra, hogy a konzervatív oldalnak mindig csak a pozitív oldalait hangoztassák, mint például hagyományápolás és önazonosság, sőt még hallgatólagosan a kádári nosztalgiákat is felhasználják, mivel ezek is részét képezik a konzervatív hagyománynak.

A „maradi” szavunkat nem nagyon használjuk, ez régebben egyértelműen a fejlődésképtelenséget jelentette, és szerintem most is ezt jelenti egyébként, de nem véletlen az sem, hogy az idősek szemében ez a probléma nem létezik, a fiatalokat viszont annál inkább irritálja. Nyugdíjasok tömegeit lehet megnyerni az ideológia szép szavaival, miközben a fiatalok, akiket a kormány sokkal jobban támogat anyagilag, nem nagyon képesek azonosulni azzal a jövőképpel, amit a hatalom számukra bemutat.

 Nem lehet csak úgy „középre állni”

Nem csupán egy döntés kérdése, hogy én most két politikai oldal közé fogok állni, ez nem megy ilyen egyszerűen, ugyanis létezik egy belső értékrend, ami sokkal inkább támogatni fogja az egyik oldalt a másikhoz képest, és habár az illető tesz gesztusokat a másik irányba is, mégis jól láthatóan kiütközik, hogy ki mellett áll valójában, kit tart „kisebb rossznak”. Teljesen álságos és képmutató dolog az, hogy „én vagyok a közép”. Nagyon speciális helyzetben van az, nagyon ritka állapotot jelent, ha valaki a konzervatív és újító oldalt egyformán képes képviselni, én magam sem vagyok ilyen, az újítók irányában vagyok elfogult és a konzervatívakkal szemben kritikusabb. A pragmatizmus az egyetlen szemlélet, aminek talaján ettől a fajta elfogultságtól képes vagyok egy időre megszabadulni.

 Pragmatikus kormányzás

A kormányunk egyik fő erőssége, hogy a legtöbb problémát valamennyire képes kezelni, még olyan áron is, ha mindez feszültségeket is hoz, és nem jelent teljes megoldásokat. Pragmatikus megoldásai vannak olyan problémákra, hogy piacvédelmet kell folytatni egy nyitott gazdaságban, némi anyagi támogatást kapjanak a legszegényebbek, a nyugati cégek és bankok profitjának egy része visszacsorogjon, ösztönözze a családalapítást. (A hagyományőrzés az szerintem nem ide tartozik, azt a lokálpatrióták ezt maguktól is végzik, és jelentős EU támogatást is kaptak az ilyen programok.) Bármilyen kormány jön a jövőben, az intézkedések pragmatizmusára ügyelnie kell, tehát konkrét problémákat határozott intézkedésekkel kell tudni kezelni.

 Beszedés és visszaosztás

Speciális sajátság nálunk, hogy az adók és egyéb terhek viszonylag magasak, de a politikailag kedvelt csoportok mentességet kapnak, alig fizetnek adót, támogatásokból élnek meg. Egyik oldalon viszonylag sok adót beszed az állam (magas ÁFA kulcs, különadók, munkát terhelő adók, egyéb vállalati adók), viszont a másik oldalon ezt visszaadja a kedvezményezettjeinek (ha be se szedi az lényegileg ugyanaz, mintha visszaadná). A kedvezményes hitelek és a kamatstop (kamatos kamat részbeni megszüntetése) is ide tartozik, de az elosztás távolról sem egyenletes, inkább piramis szerű, és egyértelműen a járadékvadászatot ösztönzi a teljesítmény rovására. A legnagyobb támogatást a kormányközeli nagytőkés osztály tagjai kapják, akik a közbeszerzési rendszer sajátosságai és rengeteg egyéb trükk révén kvázi monopolhelyzetbe kerülve nagy haszonkulcsokkal dolgoznak, így jött létre és folyton gyarapodik az új magyar főnemesi réteg, arisztokrácia, és körülbelül ugyanolyan tulajdoni arányt szerez mint a régi nagy földbirtokos réteg, nem is látni még, hogy ez a folyamat hol fog megállni.

 Magyarország egy nagy telek, aminek stratégiai jelentősége is van

Vitatható, hogy mennyire pragmatikus, hogy kiadja a kormány az ország egyes részeit külföldi cégeknek (ők hozzák a tőkét, munkaerőt, mindent), afféle közművesített telekként. Ez eddig is így volt, csak nem ennyire durván, mert a nyugati cégek esetében a beszállító lánc egy része és a munkaerő magyar volt, tehát a „bérleti díjon” felül képződött némi nyereség. Mindenesetre a magyar állam arra költ továbbra is, jelentős állami támogatások formájában, hogy stratégiai helyzetünket jobban ki tudjuk használni,- ez nem gazdasági racionalitást jelent, mint inkább politikai logikát igényel, a háttérben nagy tétekben folyó játszmák zajlanak. (A különféle külföldi cégeknek és kormányoknak is érdekük, hogy a régiónkban a jelenlétüket biztosítsák, nem annyira nagy gazdasági lehetőségek miatt, mint inkább egyfajta ugródeszkaként.)

Remélhető némi gazdasági haszon is ebből, például nyerünk az orosz energiahordozókon, az ügyes lavírozás egy bizonyos szintig jó stratégia is lehet.

 Kistermelés = szegénység

Erről nem beszél senki, de valójában így van: a kistermelés nem hatékony sehol sem, speciális minőség előállítására alkalmas leginkább, de nem olyan termékekre, amit sokan meg tudnak fizetni. (Kivéve, ha összefog sok kis termelő és egy láncot alkot, azonban az ilyen szövetkezések nálunk egyáltalán nem jellemzők.) A kistermelés misztifikálása oda vezetett, hogy a hatékonysági szempontok teljes mértékben a háttérbe szorultak, és biztos vagyok benne, hogy az emberek nagy része egyszerűen nem is érti, hogy mit jelent az, hogy nálunk a termelékenység alig növekszik, a versenyképességünk romlik másokhoz képest. Ennek egyik folyományát viszont már érzékelik, hogy a bérek alacsonyabbak mint máshol, nehezebb belőlük megélni. Közepes és nagy vállalatok sem feltétlenül hatékonyak, azonban a gazdaságos üzemméret eleve nagyobb lehetőségeket biztosít. A kistermelők leginkább csak az adómentességnek és az állami támogatásnak köszönhetik, hogy valahogyan képesek boldogulni. (Szociális szempontok alapján mindenhol támogatják őket, de folyamatosan visszaszorulnak.)

 Tudatlanságban tartani az állampolgárt

Hogyha minden centralizált és katonásan megszervezett, akkor akárcsak a kommunizmusban, csak engedelmes, önállótlan bürokratákra van szükség annak végrehajtásához, amit a központban kitaláltak. Tehetség helyett elég a középszer, túl sok felsőfokú végzettségűre sincs szükség. A konzervativizmus nálunk mindig szeretet kasztokban gondolkodni és röghöz kötni az alattvalókat, az abszolút és mozdíthatatlan társadalmi rend csak, ami számít. Kicsiben egyes városok leképezik azt, amit nagyban a kormány folyton sulykolt, hogy a bevándorlókat nagyon meg kell szűrni és magas feltételek teljesítése esetén szabad csak beengedni, ahol a személyes szimpátia is számít. (Az új identitásvédelmi törvény már erre is lehetőséget ad.)

 A gazdasági stagnálás fő oka az a maradiság, amit a kormány folyton támogatott és táplált, az állampolgár is azt szereti hallani, hogy neki nem kell tennie különösebben semmit, jól elvan a langyosban. A világ elrohan mellettünk, hacsak egy újfajta felfogású kormány valamilyen csoda folytán nem tudna nagy energiákat felszabadítva beindítani némi modernizálást.

A jövő generációi röhögve fognak sírni a mi jelenlegi életmódunkon, azon, hogy mi mindent nem voltunk hajlandók megtenni a környezeti katasztrófák és összeomlások elkerülésére.

A felelősség elsősorban azokat fogja terheli, akik pontosan tudatában voltak annak, hogy mi történik, legalábbis tudtak volna tájékozódni, és hozhattak volna intézkedéseket, de személyes jó példákkal is járhattak volna elő, mégsem tettek semmit sem: politikai és gazdasági elitek, lobbisták, értelmiségiek, különféle véleményvezérek, sőt a téma szakértőinek egy része is.

 A bűneink listája már most körvonalazódik, én már most látok legalább 10 olyan pontot, ami valószínűleg rajta lesz ezen.

 1.Ráfogjuk a cégekre

Mindig a nagy cégeket hibáztatjuk a környezetünk állapotáért (valamiért a közepes és kis cégeket, vagy akár az állami megrendelésekre dolgozó hadiipart nem annyira), holott mindent terméket és szolgáltatást végső soron a fogyasztó használ fel. Nincs mellette töltött fegyverrel senki, amikor például MI-vel végigtúratja az internetet olyan kérdésekért, ami elvileg ötödikes elemista tananyag lenne. A nagy cégek közreműködnek ugyan ebben a globális pusztításban, de mégiscsak a kedves, szép és aranyos, ártatlan bárány Fogyasztó az, aki mindezt végrehajtja, mert ugyan ismeri a marketing trükköket, de mégis hagyja magát folyton becsapni, mint a viccbeli Piroska, aki mindig bemegy az erdőbe, hogy megerőszakolják.

 2.Nincs globális felmelegedés

Ez a kérdés már a múlt század ’80-as éveiben napirenden volt, de akkor az olajipari lobbisták sikeresen összezavarták a közvéleményt azzal az érveléssel, hogy vagy van globális felmelegedés, vagy nincs, tehát 50-50% az esély. Évtizedeken át kevés szó esett róla, akkor kezdjük csak elhinni, amikor a saját bőrünkön tapasztaljuk mi is az enyhe teleket és forró nyarakat. Érdekes módon, de nem meglepő módon még most is sokan vannak, akik mindezek ellenére megátalkodott módon „direkt” tagadják, lényegileg arról van szó, hogy őket nem érdekli, sőt nekik annál jobb lesz, ha hullik majd a férgese.

 3.Greta „hiszti”

Nem értették meg sokan, hogy nem pusztán arról volt itt szó, hogy egy autista kislány hisztizik (a véleménynyilvánításnak sokféle módja lehetséges, ráadásul az őt kritizálók sem mindig kulturált formában fejezték ki magukat). Az ábra úgy néz ki jelenleg, hogy lesznek ugyan drámai változások, de ezek a bekövetkezése 2050-ig nem túl valószínű, ennek megfelelően a viszonylag (vagy abszolút) öregekből álló politikai elit azt sugallja, hogy nyugodtan dőljünk hátra, minket ez már annyira nem fog érdekelni. Hol vannak ilyenkor mondjuk a jövő nemzedékek biztosai, vagy bármilyen képviselői? A mai gyerekek nagy része a következő századfordulót is megéri majd, nekik nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a helyzet pár évtized múlva.

 4.Ragaszkodás a fosszilishez

A fosszilis energiaforrásokról köztudott, de valójában mégsem értjük, ezért szótagolva is le kell írni, hogy egy idő után ki-me-rül-nek. A másik baj velük, hogy az évmilliók során tárolt, most felszabaduló szenet meglehetősen nehézkes és lassú folyamat visszakötni, akár természetes, akár mesterséges módon. Ennek ellenére, amikor arról volt szó, hogy jó lenne, hogy mondjuk ha kezdhetnénk rászokni az elektromos autóra, ami kicsit diverzifikálná is az energiafelhasználást, az mindjárt nagy ellenállásokba ütközött. A hidrogéntermelést nem fejlesztjük, Fukushimától pedig úgy megijedtek a németek, hogy egyből bezárták az összes atomerőművüket. Mindig csak a megszokás és a kényelem, amire jellemző példa, hogy még a kis városi elektromos kocsik sem terjedtek el – Kína kivételével persze. A hibrid kocsik jelenlegi formájukban a „greenwashing” jellegzetes példái, mivel főleg benzint fogyasztanak. (A gyakorlati és elméleti fogyasztási adatok teljesen eltérnek.) A fosszilis energiák állami támogatása jelenleg nagyobb mértékű mint a megújulóké.

 5.”Bio-organikus”

Azt hiszik egyesek, hogy a bio-organikus mezőgazdaság bármire is megoldást jelentene, holott csak több földterületet igényel ugyanannyi termeléshez, ráadásul közel ugyanannyi fosszilis energiát is használ fel, így lehet még környezetszennyezőbb is. Nyilván, ha a szántóföldi vagy legelő gazdálkodás több szenet hagy a talajban szerves anyagok formájában, az a termésbiztonságnak és a környezetnek egyaránt jót tesz, de ezt nem kellene annyira „hype”-olni, minthogy csupán arról van szó, hogy a szárazabbá váló klímánkhoz a mezőgazdász is az elemi érdekeiből adódóan alkalmazkodni próbál. A vízhasználat racionálisabb lehet, viszont a gép-, üzemanyag és vegyszerigény aligha fog lényeges mértékben csökkenni, csodákat tehát ettől ne várjunk.

 6.Érzelgős környezetvédelem

Meg akarjuk menteni a számunkra rokonszenves állatfajokat, például az óriáspandát, egyes őshonos állatokat (medvét, farkast, kígyókat), növényeket (akácot – ja az nem, csak mézet ad). Ez nem lenne annyira nagy baj, de azt hisszük, hogy ezzel kipipáltuk a környezetvédelmet. A lényeg éppen az, hogy bármilyen, környezetileg ellenálló és a biodiverzitást biztosító növénytársulás megfelelő lehet, a személyes szimpátiától függetlenül. A helyi termesztés nem fogja megváltani a világot, de éppígy a légkondik észszerű használata sem fogja tönkre vágni. Reménytelenül érzelmes módon közelítünk mindenhez, kevés racionalitással: a számunkra kedves témáktól várjuk a megváltást, a többivel nem foglalkozunk.

 7.Európa helyzete

Senki nem látta világosan, hogy Európa mennyire kivételes éghajlati adottságokkal rendelkezik, és ezek mennyire törékenyek? Szerintem azt kevesen tudják, hogy Nápoly kicsit északabbra van New Yorkhoz képest, pedig a klímája sokkal kellemesebb, Magyarország pedig az USA-Kanada határra esne szélességi fok alapján. A Golf-áramlat kis mértékű gyengülése vagy ezzel összefüggésben (és ettől függetlenül is) az északi futóáramlat időnkénti délebbre hatolása elég ahhoz, amit most látunk: hidegbetörések, erős északi szelek számottevő csapadék nélkül. Az ország közepére már rendszerint nem jut elég csapadék, ott a klíma már durván kontinentálissá vált. Ha a Golf még inkább legyengül, akkor a hideg telek is előállhatnak, forró nyarak mellett, a gyakori aszályos periódusokat néha szakítanák meg csak özönvízszerű esők.

 8.”Lebomló” műanyagok

Amikor a ’90-es években egy nagy cégnél dolgoztam, ott mindenki megnyugtatott, hogy a cég által használt műanyagok nem szennyezik a környezetet mert „lebomlók”. Azt viszont senki nem nézte meg, hogy mivé bontódnak le, pedig mi is látjuk, ha előveszünk egy régi nejlonszatyort, ami kis darabokra esik szét. Rengeteg mikroműanyag került már a környezetbe, amikor a szakmai és laikus közvéleményben tudatosodni kezdett a probléma súlyossága. Megelőzés, szűrés, a lebontás serkentése, technológiaváltás, stb… Nagyon sokfelől kell támadni a problémát, mert annyira elterjedté váltak már a mindennapjainkban a különféle műanyagok a közlekedéstől kezdve a ruháinkon keresztül az iparcikkekig és a csomagolásig.

 9.Erdőirtások, óceánok pusztulása

A kevésbé fejlett országokban felégetik az erdőket, pedig spontán erdőtüzek is egyre gyakoribbak, a fejlettekben ugyan telepítik, csak nem mindig a megfelelő, odaillő fajtákkal, ezek is garantáltan kiszáradnak vagy erdőtüzek áldozatául esnek. Pusztul és szegényedik a talaj, az élővilág, romlik a levegő minősége, megváltozik az éghajlat és nő az aszályhajlam tíz dollárnyi profitok érdekében. Az éghajlatunkat az erdőknél is jobban stabilizálni képes óceánok helyzete még kétségbeejtőbb: savasodnak, a felmelegedés miatt oxigénhiányosabb válnak, az élővilág nagy része ezekben is hamarosan a pusztulás sorsára jut.

 10.Nagy zabálás

Számomra a legnagyobb paradoxon, hogy az emberek nagyobb része ma már nem alultáplálással, hanem súlyfelesleggel küszködik, miközben a szó szoros értelmében felzabálja az egész bolygót, tehát megint csak az utódjaink lesznek akik hoppon (vagy inkább koppon) maradnak. Megint ráfogjuk az iparra, a cégekre, akik kalóriabombákat gyártanak, de mi magunk sem akarunk változtatni, sokan teljesen természetes, „bio módon” híznak el, vagy pazarolnak az élelmiszerrel. Japánban például régebben nem voltak és most se nagyon vannak elhízottak, nálunk viszont ha valaki kritizál vagy megjegyzést tesz a másikra az mindjárt „testszégyenítést” követ el. Amiért nem működik a legtöbb súlycsökkentő diéta, annak legalább két oka van, az egyik hogy ezeket folyamatosan kellene gyakorolni, nem csak időlegesen. A másik oka, hogy az emberek többsége hazudott a kutatóknak, nemrég kiderült, hogy valójában sokkal több kalóriát fogyasztottak mint amit bevallottak, ezért a kutatási eredmények nagy része hibás feltevéseken alapult.

Ez megy mindig, folyamatosan becsapjuk saját magunkat a környezetvédelmi témákban is. Habár az orvostudomány lassan minden betegséget tud már kezelni, a jövő embere abba fog belehalni, hogy az óriásira nőtt egója pofára esik és összetöri magát.