Megint divatba jött a különféle „szakértők” részéről is civilizációs összeomlással való riogatás, és egy ilyen állítás nem valami nagy kunszt, hiszen minden civilizáció előbb vagy utóbb összeomlik. A jelenség kicsiben egyáltalán nem szokatlan, bármelyik jól működő rendszer hirtelen fejre állhat, így például a tőzsde, a gazdaság, személyes hitrendszerünk, sőt egész életünk is szinte bármikor összeomolhat. (Folyamatosan látunk is sajnos olyanokat, akiknek az élete összeomlott és a kukában guberálnak.)

Viszont a társadalmi rendszer amiben élünk, hogy ez mikor omlik össze, azt nem tudjuk megmondani, de hogy ez a jóslatokkal szemben nem egy csapásra történne meg, hanem fokozatosan, az szinte biztos. Sőt, a globalizált társadalmi rendszer annyira ellenálló, hogy a 21.században eddig bekövetkezett válságok sem rengették meg túlságosan. A 2001-es terrortámadás, 2008-as pénzügyi válság, 2015-ös migrációs válság (ami együtt járt a terrortámadásokkal), 2020-as Covid járvány és 2022-es orosz-ukrán háború miatti energiaválság egyike sem volt képes komolyan megrendíteni a társadalom alapjait, mindegyikhez tudtunk alkalmazkodni. Társadalmi rendszerünk tehát aránylag robusztus, annak ellenére, hogy ha egyszerre több válság is beüt, vagy ezek valamelyike súlyosabb formában jelenne meg, az már erősebben próbára tenne minket, és lényeges változásokat is okozhatna.

A klímaváltozás, amit főként globális felmelegedésként és szárazságként élünk meg, valóban nagyobb próbatétel az eddigiekhez képest, mert nem tudjuk, hogy hol fog megállni, milyen szintű alkalmazkodásra lesz szükség. Extrém esetben a bolygónk nagy része nem lenne alkalmas többé az emberi élet számára, az állat-, és a növényfajok közül is kevés élné túl. Még ilyen esetben is azonban maradnának egyrészt olyan területek, ahol a klíma elfogadható maradna (például Új-Zéland vagy a sarkkörökhöz közeli területek), ezen kívül maradnának embercsoportok „üvegbúra alatt” high-tech környezetekben, és lennének rajtuk kívül olyanok is sokan, akiknek az alkalmazkodóképessége kiemelkedő mértékű, ezért a mainál jóval alacsonyabb technikai szinten ugyan, de kisebb csoportokban továbbra is fenn tudnák tartani magukat. Ez azonban egy extrém forgatókönyv arra az esetre, hogyha a klímaváltozás ördögi körei teljesen elszabadulnának, a változások egyelőre még nem ilyen szintűek.

A klímaváltozás mellett fenyegető még az erőforrások kimerülése, például egyes nyersanyagok elfogyhatnak, azonban a gazdasági rendszer elég jól kezeli az ilyen problémákat, mert a hiányzó erőforrás mindig felértékelődik és az ilyen helyzet mindig alternatív lehetőségek (például másfajta alapanyagok) keresésére is motivál minket.

Összeomlott országokra azonban rengeteg példát lehet találni, szinte nincs is olyan, hogy ne lenne valahol teljes gazdasági összeomlás. A leggyakoribb példákat erre Latin-Amerikában lehet találni, például Venezuela, Bolívia, kisebb mértékben Kuba is sajnálatosan jó példái ennek, viszont a polgárháború miatt afrikai országokban, vagy például közismertben Szíriában is ezt láthattuk. A mi szüleink vagy nagyszüleink is szerezhettek hasonló tapasztalatokat a II. világháború után, számunkra sem ismeretlen ez, de említhetném Szovjetunió összeomlását, ami nálunk egy erős gazdasági visszaesés volt, de mégis minden működött, viszont a szovjet köztársaságok némelyikében teljes áruhiány alakult ki, és élelmiszert se nagyon lehetett kapni.

Tehát vannak bőven tapasztalataink, nemcsak a régi korok társadalmaikból hanem napjainkból is, hogy milyen az, amikor a gazdaság teljesen összeomlik. Az alábbiak fognak bekövetkezni ilyen esetben: áramszünetek (az elektromos hálózat alig működik), a tömegkommunikáció akadozik, vízhiány, üres polcok, hosszú sorban állások, üzemanyaghiány, élelmiszerhiány, hiperinfláció, pénzhasználat helyett árucsere, nagy arányú munkanélküliség, a közbiztonság jelentős romlása, a guberálók megszaporodása, külső és belső migráció, az egészségügyi rendszer nem működik rendesen, higiéniai problémák, járványok, fűtési gondok,- az emberek nagy része leginkább éppen csak valahogy elvegetál a nehéz körülmények között. Mindez azonban amiatt sem új, mert a középkori járványok, háborúk és éhínségek is okoztak valaha ilyen helyzeteket.

Vannak azonban olyan tényezők, amik segítik a túlélést és alkalmazkodást, megvannak tehát a civilizációnknak jelenleg az erős védelmi vonalai. Az egyik az, hogy Európában már a középkor óta létezik erős államszervezet, ami képes reagálni, és ilyenkor a hadsereg szerepe lesz a döntő. (Közbiztonság fenntartása, zavartalan ételosztások.)

A másik európai vívmány, ami nálunk is jellemző az erős önkormányzatiság hagyománya, például önszerveződő polgárőrségek is vannak majdnem minden településen.

A harmadik a globalizáció, ami nem csak problémák okozója, hanem egy erős védelmi háló is: például idén nálunk kevés kukorica termett, de tudunk importálni eleget az ukránoktól és az oroszoktól. (A búza termés sem volt jó, de az nem a belföldi ellátást, hanem az exportot érinti.) Részben a globalizációval függ össze, hogy mindig vannak tartalékmegoldások: például áramszünet esetén a kritikus létesítményeken aggregátorok szoktak működni. Ahol nincs ivóvíz a hálózatban, oda is eljut más módon, vagy léteznek különféle alternatív fűtési lehetőségek is.

A negyedik védővonal, ami önmagában megint kevés, de lehet, hogy szükség lesz rá a különféle műszaki lehetőségek felhasználása, például hálózati áram tárolása, hőszigetelés további javítása stb.

Az ötödik védővonal az, hogy az állampolgár hajlandó lemondani a jelenlegi luxusigényeiről, például a mindennapos gépkocsihasználatról, tárgyak felhalmozásáról, élelmiszerrel való pazarlásról, stb., emellett felkészül a nehéz helyzetekre, például dinamós rádióval, konzervekkel, zseblámpával és hasonlókkal. Azért lehet látni, hogy vannak még itt tartalékok bőven és bármilyen komoly és végleges összeomlás leginkább egy hosszabb folyamat eredménye lehet.

Létezik emellett még egy olyan védővonal, amit manapság nem nagyon veszünk igénybe: az egymással való jobb együttműködés, kooperáció. Az például, hogy mindenki külön lakik és elszigetelten él másoktól, az nehéz helyzetekben nem tudna működni.

A kistermelés, a helyi önellátás csak nagyon keveset segítene, hiszen gabonát nem nagyon lehet házilag termelni, leginkább csak krumplit, és mindenhez kellenek jó minőségű vetőmagok, tápanyagok, növényvédőszerek. Ráadásul romló közbiztonság helyett meg is kellene tudni védeni a kisgazdaságot.

A gazdasági és társadalmi összeomlásnak mindig vannak jelei, így például az élelmiszerhiány is előre látható, de az idei gabonatermés az aszályos helyzetek ellenére is csak 2%-kal maradt el a tavalyitól (ami viszont rekord év volt). Ennek oka az, hogy a világon sokfelé, teljesen különböző éghajlati viszonyok között termesztenek nagyon sokféle gabonát, és ezek elég jól szállíthatóak is, és eddig még mindig voltak a bolygónak olyan területei, ahol az átlagnál magasabb volt a termés. A megdrágult műtrágya és gázolaj miatt viszont a termények világpiaci ára nőhet, ami főként a szegényebb országok lakosságát sújthatja, ezen kívül a szállítás is nehézkesebb az orosz-ukrán háború miatt, ami problémákat okozhat például Egyiptom számára (amely valaha a Római Birodalom legnagyobb gabonatermelője volt).

Összességében tehát az látszik, hogy mivel hozzászoktunk egy nagyon kiegyenlített és kellemes klímához, hogy nálunk ez nincs már így, azt nehezen tudjuk elfogadni és a szakértők között is megjelennek a vészmadarak, akik ebbe már azt is belelátják, hogy egyik napról a másikra az egész civilizációnk összeomolhat. A másik, ami emögött állhat, hogy sokan ahhoz szoktak hozzá, hogy egy gombnyomással ma már minden megoldható, ezért szerintük a modern technika lehet mindenért a felelős (l. chemtrail és jéger összeesküvés elméletek). Közéletünket tehát e tekintetben is teljes átgondolatlanság, zsigeri ösztönök megjelenése jellemzi. Vannak persze teljes mozgalmak, főleg a radikális jobboldalon amelyek ha nem is teljesen tudatosan, de összeomlást szeretnének, mert számukra előnyt jelentene, szinte hazai pálya a nyers erő által dominált társadalom.

Bulgakov egyik novellájában volt szó róla, hogy az összeomlás nem a társadalomban jön létre, hanem mindig az állampolgárok fejében. Most is erre látunk apró példákat, az egoista ösztönösség megnyilvánulásait egy olyan társadalomban, ahol nem nagyon van empátia, a szociális háló gyenge, az emberek nem bíznak egymásban és együttműködési készségeik sem túl jók. Eddig csak egyetlen előadást láttam környezetvédelmi témában, ami üdítő kivételként ezeknek a hiányos készségeinknek nem a további gyengítését hanem az erősítését célozta, pedig arra lenne leginkább szükségünk.

Melyek történelmünknek azok az eseményei, amelyeket más európai ország szemében büszkék lehetünk, vagy amit a világon bárhol elismeréssel említenek rólunk?

Nagy királyaink hódításait most nem sorolnám ide, hiszen olyan gyakorisággal adták-vették egymás között a tartományokat mint ahogy manapság az emberek új házra vagy új kocsira tesznek szert. Ez a furcsa hasonlat helytálló lehet olyan szempontból, hogy az a király, aki több pénzt tudott szerezni hadi kiadásokra, szerencsés házassággal új szövetségeket kötött, vagy esetleg ügyesen politizált, az nagyobb eséllyel tudott elcsatolni újabb területeket. Ami viszont az egyiknek győzelem, az a másik félnek veszteség, ezért nem sorolnám a dicsőséges tettek közé a nagy királyunk hódításait, mert hogy például Nagy Lajos vagy Hunyadi Mátyás királyaink hogyan használták ki a lehetőségeiket, az összefügg azzal a kérdéssel is, hogy vajon megérte-e hosszú távon a terjeszkedési politika, vagy csak olyan átmeneti sikereket hozott, amit később nem tudtunk megtartani. Ezzel szemeben viszont nem nehéz azonban legalább öt (de inkább hét) olyan kiemelkedő sikert találni, amit mindenhol máshol is elismernek.

 1.Nyugati keresztény államalapítás

István királyunk államalapításának zsenialitásáról már elmondtak mindent. A kor szintjén egy erős, radikális (bár nem teljesen előzmények nélküli) döntést kellett hozni, a nyugati kultúrához való csatlakozás a későbbiekben sokat segített a fejlődési trendekre való rácsatlakozásra, de megkönnyítette a hozzánk bevándorlóként érkező németek és egyéb katolikus vallásúak asszimilációját is. Ráadásul a bizáncihoz képest egy nem despotikus jellegű, abszolút hierarchiát jelentett, az állam és egyház egészséges mértékű szétválasztását is lehetővé tette.

 2.Forradalmak és szabadságharcok

Ehhez legalább három esemény kötődik: Rákóczi szabadságharca, az 1848-49-es szabadságharc, valamint 1956. Mindegyik esemény azt tanúsította, hogy nem fogadtuk el a beolvasztásunkat egy nagyobb birodalomba, sőt a véráldozat nem is volt hiábavaló, mert az önrendelkezés, az autonómia bizonyos szintjeit biztosította nekünk hosszabb távon, sőt még bizonyos gazdasági előnyöket is hozott annak ellenére, hogy a teljes siker nem volt kivívható egyik esetben sem.

 3.Az oszmán terjeszkedés megállítása

1456-ban már egyszer megállítottuk a „törököket”, viszont a következő évszázadokban is a végvárrendszerünkre építve lényegesen le tudtuk lassítani a birodalom terjeszkedését. Közép Európa így egy lehetőséget kapott arra, hogy bővülő lakosságszám mellett gazdaságilag egyre jobban megerősödjön és katonailag is egy idő után fölénybe kerüljön az oszmánokkal szemben.

 4.A mongolok legyőzése

1285-ben sikerült visszavágnunk a még akkoriban is nagyon erős és rettegett mongoloknak. Tanulva az 1241-es vereség során elkövetett hibákból, megerősített várakkal vártuk őket és az ország közepén, Pestnél nyílt csatában is győzelmet arattunk a főseregük fölött. Az ellenség a visszavonulás során is jelentős veszteségeket szenvedett, így egy hosszabb időszakra gyakorlatilag megszűnt Közép-Európában a keletről érkező támadások veszélye.

 5.Csonka-Magyarország gyors gazdasági fejlődése

Miután az országunk területének kétharmad részét elveszítette, özönlöttek az országba a menekültek, a gazdaságunk romokban volt, a közlekedés és kereskedelem az elcsatolt országrészek irányába gyakorlatilag megszűnt, sok nyersanyagforrást is elvesztettünk. Mindezek ellenére pár év alatt mégis sikerült talpra állni és Európa egyik leglendületesebb gazdasági fejlődését bemutatni. Technikai fejlődésünk a világ élvonalában volt, oktatási rendszerünk nagyon jól működött, kulturális életünk is sokrétű és magas színvonalú volt. A parasztgazdák és városi polgárok anyagi gyarapodását még a válságok sem tudták megtörni, viszont a Horthy-korszak árnyoldalaként meg kell jegyezni a vagyoni különbségek fennmaradását és a leszakadt, nyomorgó rétegek viszonylagosan nagy arányát a népességen belül.

Ellenérzéseket kiváltó események

Nem kell az ilyen események miatt sem különösebben szégyenkeznünk, mert minden nemzet esetében találunk nagyon hasonlókat. Az viszont tény, hogy az ilyenek egyáltalán nem növelték a népszerűségünket, sőt az is előfordult, hogy mások ezekre való hivatkozással álltak bosszút, illetve ürügyül szolgálhattak még arra is, hogy a hatalmi igényeinket rajtunk elégítsék ki. Mindegyik eset azonban olyan, hogy nem háríthatjuk a felelősséget teljes mértékben másokra, még ha szerepet is játszottak bizonyos kényszerítő erejű tényezők.

 1.A „kalandozásoknak” nevezett rablóháborúk

Igaz, hogy eleinte önvédő háborúként indult a Német-római császárság elődjével szemben, de nem különösebben dicsőséges az a mód, ahogyan évtizedeken át folyamatosan dúltuk a területüket. Az is igaz, hogy nagyobb diplomáciai játszmák részeként vettünk részt egyes hadjáratokban, mások megbízásából is, ami viszont mégsem tudja feledtetni azt a tényt, hogy ezek leginkább mégiscsak rablóháborúk voltak.

 2.Szerepünk az I. világháborúban

Hiba volt megvétózni azt, hogy Bécs és Budapest mellett Prága is megkapja a méltó elismerést és újabb birodalmi központtá váljon, így maradt a dualizmus, viszont később a csehek a békeszerződéskor hivatkozhattak arra, hogy ők bizony el voltak nyomva. Az I. világháborúhoz gyakorlatilag semmilyen érdekünk nem fűződött, Bosznia annektálása után Szerbia megtámadása csak egy újabb birodalmi terjeszkedési kísérlet volt, tehát az agresszor szerepét vettük magunkra, aminek fényében a trianoni szerződéssel ránk szabott büntetés nem is kellett volna, hogy annyira váratlanul érjen minket.

 3.Hadba lépésünk a II. világháborúban

Az első akciónk Kárpátalja megszállása volt 1939-ben, Csehszlovákia megszállását követően. (Az akció jogossága nehezen volt védhető, mivel a magyar lakosság aránya csak 10% volt a területen.) 1941-ben pedig miután a németek megtámadták Jugoszláviát a magyar hadsereg bevonult a Délvidékre, amit Teleki Pál a célként kitűzött semlegességi politikánk teljes csődjeként érzékelt és öngyilkosságot követett el. A Szovjetunió megtámadása is ebbe a sormintába illeszkedett be csupán, és megint nem olyan lépés volt, amit kifejezetten a németek követelésére hajtottunk volna végre. A béketárgyalások során persze megint megkaptuk az agresszor címkét, míg ha tényleg független politikára törekedtünk volna, akkor mondhattuk volna később, hogy a németek megszálltak minket.

 4.Területünkön élő állampolgárok egyes csoportjainak jogfosztottsága

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a liberális nyelvtörvény ellenére is voltak a nemzetiségekkel szembeni határozott asszimilációs törekvések, képviselőiket a hivatali életből és a politikából is igyekeztünk kiszorítani, ellenzéki szerepbe kényszeríteni. A két világháború között a zsidótörvények már túl messzire mentek, jogkiegyenlítés helyett már egyre komolyabb jogfosztottságot hozva létre, sőt a deportálásokat sem kenhetjük rá teljesen a németekre. A deportálások, kitelepítések és büntetőtáborba zárások rendszere sajnos meghonosodott és tovább folytatódott nálunk egészen az ’50-es évek közepéig, az áldozatok lehettek német nemzetiségűek, a régi uralkodó osztály egyes tagjai, jómódú parasztgazdák (kulákok) vagy egyéb politikai elítéltek – sajnos mindig voltak olyanok, akik nem próbálták meg elszabotálni, hanem lelkesen teljesítették a kiadott parancsokat.

 5.Az Orbán-rendszer

Az utóbbi években nem más EU országokban nem nagyon dicsekedhettünk azzal, hogy magyarok vagyunk, mert a legtöbb külföldinek először Orbán jutott az eszébe, és egyből mentegetődznünk kellett, hogy mi azért nem támogatjuk. Orbánról köztudott volt, hogy nyíltan és agresszívan támadta, próbálta szétzilálni az EU-t, emellett annyira támogatta az orosz törekvéseket és egyes sötét diktátorokat, hogy az már vállalhatatlan volt. Lehetett volna a migráció ellenességet kifejezni más stílusban, a magyar érdekeket védni kevésbé arrogáns eszközökkel is, más EU országok hasonló célokra jóval diplomatikusabb és csendesebb eszközöket választottak. Ezek mellett a dél-amerikai diktatúrák korruptságát és demagógiáját idéző belpolitikai hatalomgyakorlásnak még ha nem is ment lett volna megérdemelten rossz híre, akkor is minimum kellemetlen és visszataszító volt mindenki számára, aki nem tudott azonosulni a szavakban „békepárti”, de zsigeri szinten harcias rezsim szellemiségével. Az idő kerekének kétszáz évvel való visszatekerése azonban jelenleg úgy tűnik, hogy egy sikertelen kísérlet volt.

A Big History tudománya, amelynek tükörfordítása „nagy történelem” a hosszú távú összefüggéseket vizsgálja, nálunk mindezidáig nem nagyon honosodott meg. Nemhogy ez a fajta szemlélet, de még az objektív történelemtudomány megjelenése sem túl gyakori, amely mivel nem elsősorban a mi szemszögünkből vizsgálódik, így szintén háttérbe szorult. A NER emlékezetpolitikája inkább egy magyar szempontú, nekünk tetsző narratívákkal teli, ideológiai töltetű „történettudományt” támogatott szóban, írásban, pénzzel, paripával és fegyverrel.

A Big History szemléletében beazonosítható, hogy a Magyarországot is elért török hódítás nem egy rendkívüli esemény, hanem egy sok évezredes távlatban vizsgálható ismétlődő mintát követ, méghozzá a katonaállamok terjeszkedésének jellegzetességeit.

Lényegében ilyen katonaállam volt régen többek között a hettita vagy az asszír, vagy egy minket jobban érdeklő történet a hun, sőt valamennyire még a magyar és viking is egy időben, a mongol birodalom pedig tökéletesen megfelelt ennek a kategóriának. Az ezt követő legjelentősebb alakulat az oszmán volt, ami most minket a legjobban érdekel. Mivel az ilyen katonai módra megszervezett birodalmak gyakorlatilag minden esetben legyőzték és meghódították az útjukba kerülő királyságokat, ezért ha meg akarjuk érteni, hogy mi történt velünk a 16-17.században, akkor nem a magyar királyságot kell vizsgálni, nem hibákat kell keresnünk saját magunkban, hanem az oszmán birodalom működését kell megértenünk, és ennek érdekében a korszakot jól ismerő történészeket kell meghallgatnunk (például a turkológus Sudár Balázst).

Az ilyen katonaállamok mindig egy olyan magterületen alakultak ki, ami a szokásos útvonalaktól távoli, nehezen megközelíthető volt, az oszmán az anatóliai hegyek között született, ahova mindig vissza tudott vonulni. Ez történt akkor, amikor Timur Lenk mongol hordái legyőzték őket, de az I. világháború után vesztes törökök szintén ide visszavonulva tudták megszervezni az ellentámadást és visszafoglalni a békeszerződés szerint elcsatolt anatóliai területeket is.

A lényeg, hogy az ilyen, erősen központosított birodalmak legfőbb kiemelkedő erénye egy erős hadsereget fenntartani képes államszervezetben és a korabeli harci taktikák tökéletes alkalmazásában rejlett, viszont sem a kultúraképző szerepük, sem a társadalomszervezésük, sem a közigazgatásuk nem hozott semmi újat, inkább csak átvették a helyi módszereket. A hódítások úgy zajlottak, hogy a mongolokhoz hasonlóan ők is létrehoztak egy franchise-t, és maguk a hadjáratok már kevés török származású katonát igényeltek, a katonaság döntő részét a meghódított népekből verbuválták (a mi esetünkben a hódító hadsereg zömét a Balkán adta), csupán a fő döntések meghozatala és az irányítás történt Konstantinápolyból.

Nem volt tehát esélye az európai hadseregeknek az oszmán hadsereggel szemben, nem csak annak katonai szervezettsége miatt, hanem amiatt sem, mert Mohács idejében lényegében már minden jelentős ázsiai és afrikai ellenségüket legyőzték, meghódították, nem volt a hátukban egyetlen jelentős hatalom sem (egy ideig a perzsákkal harcoltak ugyan, amíg ki nem derült, hogy egyik sem fogja tudni megtartani a hódításokat a másik területén), tehát egy hatalmas méretű birodalommal álltunk szemben.

Egyetlen esélyünk az volt, hogy egyre növekedett az oszmán hadsereg távolsága a birodalmi központtól, ami a mozgósítást időben jobban behatárolta, viszont ez több lehetőséget adott az európai keresztény seregek felvonulására. A tendencia viszont a 15.századtól fogva lényegében már az volt, hogy a csaták nagy részét az oszmánok nyerték és egyre több területet foglaltak el tőlünk, Mohács ebben csak egy állomás volt, aminek révén ki tudtak jutni az Alföldre, egy teljesen sík, várakkal nem jól védhető területre, a védekezésre csak a hegyvidékeken volt némi esélyünk. Lényeges az is, hogy nem csak velünk harcoltak, hanem horvátokkal, moldvai, havasalföldi, itáliai királyságokkal és fejedelemségekkel is, sőt később már az oroszok is bejöttek a képbe, bár az igazi nagy ellenfelük a habsburgok vezette Német-római Császárság volt, egy potenciálisan erős, de eléggé megosztott, inkább csak papíron létező alakulat, amelynek hátában ráadásul ott volt a megerősödött Franciaország valamint a feljövő hollandok, svédek is.

Az oszmán hódítás a Magyar Királyság területén majdnem folyamatos volt szinte a 17.század végéig, mindig egyre több területet tudtak lecsípni, bár az előrenyomulás üteme egyre inkább lelassult.

Ebben a mintegy 180 évig tartó háborúban összesen kábé kilenc generáció harcolt a mi oldalunkról is, és próbált meg számunkra kedvező változásokat elérni. Az ebből a szempontból első generáció 1520-ban kezdett el harcolni, 1529-ben a törököknek nevezett oszmánok már Bécsig jutottak, de 1532-ben Kőszegnél megállítottuk őket. A következő harci fejlemények, ahol a magyar királyság uralkodója már végig Habsburg volt, 1540-től 1558-ig tartottak, és ismét török előrenyomulást hoztak, Budát is véglegesen elfoglalták, ebben a folyamatban az egri vár megvédése számunkra egy nagyon fontos részsiker volt. 1560-ban jött egy újabb hullám, Szigetvár ugyan elesett, de a területi veszteségek most már kisebbek voltak és Erdély is önálló állammá vált. 1591-ben egy 15 éves háború tört ki, ahol a döntő csatát Mezőkeresztesnél ismét elvesztettük, Eger is elesett.

Azt látni kell, hogy a habsburgok is a létükért küzdöttek, zsinórban vesztették el a háborúkat a jóval erősebb oszmán birodalommal szemben (adófizetőikké is váltak). Ezért nem véletlen, hogy az erdélyi fejedelemség kénytelen volt a törökök fennhatóságát elfogadni, csak így őrizhették meg az önállóságukat, ezért nem meglepő az sem, hogy a következő háború már Erdély és a császári udvar között zajlott (Bocskai felkelés). Ezután egy nagyobb szünet következett, Erdély területén folytak inkább csak belharcok, majd 1618-tól egy elvben katolikus-protestáns vallási (valóságban talán inkább európai hatalmak közötti) 30 éves háború következett, amiben erdélyi fejedelemként Bethlen Gábor is részt vett.

1663-64-ben jött a következő nagy oszmán-Habsburg háború, amit a közhiedelemmel ellentétben a törökök nyertek meg és Zrínyi Miklós küzdelme is teljesen eredménytelen volt, a békekötés feltételei csupán a realitásokat tükrözték. Szó nem volt arról tehát, hogy a habsburgok cserben hagytak volna minket, egyszerűen katonailag még nem voltak elég ütőképesek. Nem, az oszmán birodalom nem hanyatlott még ekkor sem, Bécs ostroma 1683-ban sem a véletlen műve, ott a lengyel lovasság vezetésével valamilyen csoda folytán sikerült csak a vár felmentése. Ezt követően viszont már összeállt egy olyan Habsburg vezetésű, erős és már fejlettebb haditechnikával rendelkező hadsereg, ami képes volt kiverni a törököknek nevezett oszmánokat az ország területéről 1699-re. Habár kitörtek időnként további háborúk, a Balkánon az oszmán birodalom már erős helyzeti előnyben volt és meg tudta is tartani még több száz éven keresztül.

A csatákat a törökök a 17. század végéig azért nyerték meg, mert a hadseregük a keresztényekénél mindig jóval szervezettebb volt, hiszen nagyobb seregeket tudtak fenntartani és a hadviseléshez értettek a legjobban. Hiába voltak olykor ütőképesebbek a keresztény seregek velük szemben, hiába rendelkeztek jobb minőségű fegyverekkel, és annak ellenére, hogy például Várnánál (1444) vagy Mezőkeresztesnél (1596) egy csatán belül többször is legyőztük őket, mindkét esetben gyorsan újraszervezték magukat és a végső győzelem már az övék volt.

Emiatt is nagy jelentősége van annak a ténynek, hogy a magyar királyság függetlensége mindig létezett ebben az időszakban is, annak ellenére is, hogy közel 180 éven keresztül a területén folytonosan harci cselekmények zajlottak, és a "három nemzet", magyarok, szászok és székelyek alkotta Erdély is még ha a törökök vazallus államaként is, de szintén fenn tudta tartani az önállóságát. Mai szóval azt lehet mondani, hogy kulturális értelemben a török hódítás Magyarországot mai szóval mondva szinte meg sem karcolta.

Ha későbbi történelmi analógiát keresünk egy erős katonaállamra, az Orosz Birodalomban fogjuk megtalálni, amely meghódított minket Szovjetunió néven 1945-ben, bár ott is sikerült kiharcolni 1956 után némi önálló mozgásteret. A szovjet katonaság éppúgy mint a muzulmán vallású oszmánok annak idején, idegen test maradt a laktanyákba visszahúzódva, és 1991-es kivonulásukat követően nem is hagytak maguk után lényegében semmit, az oszmánok legalább néhány mecsetet, fürdőt és fűszernövényt.

Érdekes viszont a korszak utóélete, hiszen a népi hagyomány szerint a habsburgok jelenléte sokkal nagyobb kárt okozott, holott a Magyar Királyságnak a helyzetéből fakadóan akkoriban nem nagyon volt más valós alternatívája, minthogy ellenáll a török terjeszkedésnek egy habsburgok vezette szövetségen belül. (A bolgárok és szerbek is a végsőkig harcoltak az oszmánokkal, nem saját döntésük volt a teljes alárendelődés.) Későbbi korszakokban különféle politikai szempontokból erősödött fel az erősen németellenes, a bátor és harcias erényeket csillogtató törököket viszont rokon és baráti népnek tartó felfogás. Lehet, hogy meglepőnek fog hangozni, de a törökökkel való rokonság csak annyira igaz, amennyire bármely más nép esetében. (Ráadásul a törökök a hódításhoz csak a franchise-t adták, ők maguk nagyon ritkán bukkantak fel nálunk, a nagyvezíreik nagy többsége is inkább balkáni, vagy olykor magyar származású is volt.)

Ugyanaz történt velünk tehát mint az oroszokkal a 13.században vagy később a lengyelekkel: Egy kulturálisan velünk teljesen inkompatibilis, erős katonaállam terjeszkedésének útjába kerültünk, ezért évszázadokon keresztül a teljes győzelemnek nem volt semmi esélye, legfeljebb a kitartó védekezésnek a birodalmi központtól távolabbi területeken, ahol már egy másik nagyhatalom is képes mozgósítani. Országunk középső területein több mint másfél évszázadon keresztül zajlott az oszmán és (osztrák és egyéb európai támogatást kapó) magyar katonák közötti harci cselekmények miatti pusztítás, sokan elmenekültek a kettős adóztatás elől vagy elhurcolták őket a törökök. Ezt dobta a kocka, így váltunk Európa egyik védőpajzsává, hiszen a magyar nemesség nem tudta volna elfogadni a muzulmán oszmán fennhatóságot, a habsburgokat királyként viszont igen.

A NER vezetők és történészek gyakran hangoztatott kommunizmus-ellenessége nem volt több mint egy eszköz az ideológiai fegyvertárban. Teljesen inkonzisztens, logikátlan ugyanis az a fajta történelemszemlélet, amit akár a Terror-háza révén, akár egyes köztévés megnyilvánulásaikban bemutattak, hiszen az alábbi elemek teljes mértékben hiányoztak belőle.

1.Sosem volt róla szó, hogy a magyar kommunista rendszer valójában egy szovjet-orosz bábállam volt, a magyar vezetők Rákosival az élen a sztálinista rezsim akaratát hajtották végre, a magyar vezetés csupán helytartótanács volt, nem több. Ezt nem nagyon szabadott feszegetni, mert akkor előkerül az a tény, hogy Putyin rendszerében Sztálinnak ma is jelentős kultusza van és nem is véletlenül, hiszen a mai orosz állami propaganda tulajdonképpen a Sztálin idejében csúcsra járatott birodalmi szemléletnek felel meg.

2.Sosem volt szó annak a marxizmusnak kritikájáról, ami elválaszthatatlan része a kommunista ideológiának. A marxizmus kritikája ugyanis nehezen lehetett volna összeegyeztethető a „fő ellenség,” a liberális kapitalizmus kritikájával.

3.Sosem kritizálta senki a kommunista Kádár-rendszert, de facto tabusított korszak volt, amit agyon kellett hallgatni, hiszen feltűnőek lettek volna az akkori párhuzamok az Orbán-kormány törekvéseivel, nem beszélve a „kádári nosztalgiákról”, amit ma is oszt rengeteg kormánypárti szavazó.

4.Senki nem beszélt még véletlenül sem Észak-Koreáról, ahol jelenleg is egy pontosan olyan keményen elnyomó rendszer van, mint ami nálunk a sztálinizmus idején volt. Kínos lett volna előhozni ezt a tényt, hiszen az oroszok Ukrajna elleni háborújának legnagyobb támogatójáról van szó. Ezen kívül még a kommunista Kuba bemutatása sem történt meg, de vajon miért.

5.A kommunista vezetésű Kínát sem említette senki, hogy ott vajon milyen szintű szólásszabadság van, hogyan bánnak a kisebbségekkel, mi a központi propaganda szerepe, mennyire tartja tiszteletben az állam a magántulajdont, a dolgozók vajon milyen jogokat élveznek, mennyiben van jogállam stb.

6.A NER elit értelmisége tehát újra akarta definiálni a „kommunista” fogalmát, aminek lényege, hogy az a kommunista, akit ők annak tartanak. Tehát főként a mai baloldali, szélsőbaloldali mozgalmak. Egy orwelli logikát idéző fogalomkezelésről van szó, ahol a vezetés határozza meg, hogy mi a szavak valódi jelentése attól függően, hogy éppen ki az aktuális ellenség.

7.Nem nagyon történt meg általában véve az önkényuralmi rendszerek kritikája, hiszen a NER rejtett célja is az önkényuralom kiépítése volt, ez tehát megint kényes kérdésnek számított. Egy abszolút érzelmi motívumok által vezérelt, zsigeri szemléletről volt tehát szó, ahol senkit sem érdekelt a történelmi tények hiteles bemutatása. A feladat az volt, hogy a feudális restauráció útjában álló nyugati demokráciák ellen hangolják az állampolgárokat, ezért például a fasiszta rendszerekről megint csak nem lehetett szólni egy szót sem.

8.A NER történelemszemléletében gyakorlatilag semmilyen rendszer tárgyilagos bemutatásáról nem lehetett szó, a lényeg az erős érzelmek felkorbácsolása, a veszélyérzet felkeltése volt, ami megágyazott a különféle hajmeresztő összeesküvés elméletek terjedésének. (Egyetlen NER vezető sem emelte fel a szavát semmilyen összeesküvés elmélettel szemben, legalább hallgatólagosan tehát elfogadták azokat.)

9.Egy olyan képet igyekeztek kialakítani, hogy a természetesen jó magyar népet az idegen kultúrák mindig megrontották, és az idegenek nem hagyták, hogy szabadon a saját életünket éljük. Ez egy nagyon vonzó gondolat, de teljességgel értelmezhetetlen. L: „Mit adtak nekünk a rómaiak?” című jelenet. (Mért gondoljuk, hogy amit adnak az nekünk mindig jár, és mindig csak a civilizáció jótéteményei érnek hozzánk, a rosszak pedig elkerülnek minket? Mért gondoljuk azt, hogy az országunk a Holdon van?)

10.Tudatosan kerülték a kérdést, hogy kik voltak az adott korszakokban a kommunista rezsim kollaboránsai, hiszen egyházak, közszereplők, értelmiségi emberek tömegei hódoltak be az önkényuralmi rendszereknek, és nem is annyira félelemből, mint hogy a saját kis karrierjüket egyengessék. Ehelyett azt sugallták, hogy volt egy maroknyi rossz ember, „idegen szellemiségű”, ők voltak minden probléma oka, mi azonban mindig hősiesen ellenálltunk.

11.A NER verbális antikommunizmusa mögött egy zsigeri ösztönökre épülő, machiavellista, cinikus és velejéig korrupt intézményrendszer állt, aminek részeként a kommunista ellenesség nem volt több mint egy mozgósításra alkalmas szólam, amit nagy hangerővel kellett képviselni, egyoldalú kommunikáció (agymosás) keretében.

12.Tudatos törekvés volt a kommunizmus és a liberalizmus összemosása, az átlagpolgárnak nem is volt többre szüksége mint hogy a mindenféle idegen, felforgató eszmék helyett itt van a jó kis magyar középkori társadalmi rend (utóbbit nem mondták ki, inkább csak sugallták). Bűnei természetesen csak a kommunizmusnak voltak (most már nincsenek), és a nyugati baloldalnak vannak (de nálunk nem lesznek, mert fogjuk őket beengedni), az összes többi rendszer legfeljebb kicsit tökéletlen lehet, ami javítható.

A mondanivaló tehát az volt, hogy mivel mi mindig képesek voltunk hősies (azaz giccses) módon ellenállni a kommunizmusnak, ezért képesek leszünk a liberalizmust (és ide bármilyen idegen hangzású szó is beilleszthető,) ugyanígy legyőzni. Egy dolgot azonban nem vettek észre, hogy amíg ideológiák zavaros harcáról folyik a vita, addig a józan ész csupán a szabadságát tölti. Magyarán szólva elmentek nekik otthonról, és ezt csak az nem látta, aki nem akarta.

Az előző kormányunk arról lesz híres, hogy folytonosan harcolt Brüsszellel, harcolt az ukránokkal, a homoszexualitást egyfajta fertőző betegségként kezelte, ha kellett pénz az államkasszába, akkor különadókat vetett ki a multikra (amitől a magyar gazdaság versenyképessége valahogy mégsem javult), küzdött a nem létező bevándorlási probléma ellen (az embereknek a territóriumukat védő ösztöneire építve). Orbánék mindent a harcnak rendeltek alá, és az akkori helyzetet jól jellemzi, hogy az a Nagy Mihály volt a gazdasági főmufti, akit a közgazdász szakma nem fogadott el, és nem is jött be neki semmi, de mindig meg tudta magyarázni, hogy mért stagnál a gazdaságunk.

Az energetika és vízgazdálkodás területén most szakmai hitelességi válság van, mert az ott dolgozó vezetők mintha nem gondolkodtak volna előre és nem vették volna figyelembe az utóbbi évek nyilvánvaló tendenciáit, leginkább a hőhullámokat és aszályhajlamot, amikről a 2022-es év is már erős figyelmeztető jeleket küldött. Lehet, hogy készültek megfelelő tervek és jelentések, azonban mintha nem érték volna el a politikusok ingerküszöbét (illetve Orbánét) és a fiókban maradhattak.

Hogyha Orbánék a folytonos jogászkodás helyett valós üzleti környezetben is dolgoztak volna, ha lett volna ilyen jellegű tapasztalatuk, akkor tudták volna, hogy a nagy üres duma a gazdasági kérdésekben nem elég. Én dolgoztam olyan cégnél is, ahol japán vezetők voltak, ami igen megnehezítette a kommunikációt (nem tudtak jól angolul), de ha valamit állítottál, akkor általában azt mondták, hogy „Prove it!”, „Show me!”, „How to do?” Tehát a számadatokkal alátámasztott tényekre voltak kíváncsiak és a konkrét megoldásokra.

Orbánék könnyen bedőltek az ilyen általános szövegeknek, ráadásul a tisztviselők azt mondták, amit hallani akartak: „Egy vízben gazdag ország vagyunk.”, „Klímaváltozás valójában nincs is, ez egy liberális duma.” „Az energiabiztonságunk abszolút megoldott, van mindig bőven elég energiánk.” „Jobb, ha mindent a természetre bízunk, majd megoldódik.” (Holott ez nonszensz, ugyanis már erősen beavatkoztunk.) Ahelyett, hogy a létező problémákat a szőnyeg alá söpörték volna, kicsit megkaparhatták volna a dolgokat. Egy átlagos cégnél sem elég már az ilyen duma, pontos jelentések is kellenek, részletekbe menően.

Többek között ilyen kérdéseket lehetett volna feltenni:

-Mivel az utóbbi években a Duna nyári vízszintje többször lecsökkent és kilátszott a mederben az Ínség-szikla is, ha az ilyen tendenciák folytatónak, akkor mikor kerülhet veszélybe Paks energiatermelése? Milyen megoldások vannak az erőmű működésének biztosítására? (Idő, költség, felelős.)

-A beszedett rengeteg rendszerhasználati díjból az elektromos hálózaton milyen fejlesztések történtek vagy vannak folyamatban? Hogyan javítjuk az energiabiztonságot ezekkel a megoldásokkal és hogyan tudjuk a valós energiaköltségeket folyamatosan alacsonyan tartani? (Lehet, hogy a kérdéseim naivak, mert ezek a pénzek már eltűntek az államkassza süllyesztőiben és magán zsebekben.)

-Egyre többen vetették fel mederküszöbök vagy vízlépcsők használatának lehetőségét. Nemzetközi példák alapján, ahol ezeket alkalmazták mik voltak a valós (nem képzeletbeli, lehetséges) hátrányok? Pontosan mennyi hordalékot szállít évente a Duna, ami nálunk lerakódhat a műtárgyak előtt? (Szinte semennyit, mert az osztrák és szlovák vízlépcsők már megfogták.) Azokon a dunai és tiszai szakaszokon, ahol nálunk ilyenek építhetők, pontosan mik a várható hátrányok és előnyök? Mennyire vágódott e nálunk a Duna és Tisza medre (jó pár métert) és hogyan kezeljük ennek a talajvíz elszívó hatását?

-Hogyha a holtágakba és csatornákba vezetést választjuk, az mire ad megoldást és milyen akciótervet jelent? Konkrétan milyen hatásokkal járt, ahol ez már megvalósult? Mennyi vizet tudunk tárolni és milyen módon az árhullámokból?

-Hogy áll jelenleg folyóink ipari eredetű szennyeződése (illetve ennek megakadályozása)?

-Milyen energiatakarékossági lépéseket tehetünk az állami szférában (például közlekedésben) és hogyan ösztönözhetjük erre még jobban a lakosságot?

-A vízhálózat felújítására mi az akciótervünk, hogyan javíthatjuk a racionális vízhasználatot?

-A mezőgazdaságban pontosan milyen erdősítési és gyepesítési (legelővé történő visszaalakítási) programjaink vannak és hogyan haladnak?

-Nem azt, hogy mit lehetne tenni, hanem pontosan milyen tervek vannak az Alföld kiszáradásának megállítására? Mit teszünk, milyen ütemezéssel, mi ennek a költségvonzata és kik lesznek a végrehajtásért felelősek, akik negyedévente jelentenek? Például mellékágakba tereléssel éves átlagban mennyi vízhozamot tudunk a talajokba juttatni és mennyivel javítja ez az aszálytűrést?

-Mivel az ország nagy részén a kukorica nem termeszthető biztonsággal, mely megyékben jelenthetnek be a a termelők aszálykárt kukoricára és hol lesz az, ahol meg kell húzni egy vonalat és ezt a növényt már csak saját kockázatukra termeszthetik? (Ja lehet, hogy az ukrán kukoricaimport ellenességből sem kellene lufit fújni, ha nálunk nem terem elég.)

-Hogyan ösztönözzük a víz- és energiatakarékos öntözési formákat? (Nem magától értetődő, hogy a gazdálkodóknak az öntözővíz ingyen van, és főként nagy melegben nem gazdaságos az esőztető öntözés.)

-Mely településekben lehet kritikus az ivóvíz ellátottság és szükséges-e állami segítség a javítására?

Ha hozunk egy döntést valamiről, akkor mindig van egy konkrét akció, van végrehajtási határidő és vannak felelősök is,- sőt a lényegi adatok publikusak, a nyilvánosság (az adófizetők) számára megismerhetők.

Orbán nem szélmalomharcot vívott, hanem a szélerőművek ellen küzdött (hasonlóan értelmes módon), ami egy példa arra, hogy nem kellett volna mindenből ideológiai síkon dogmatikus vitákat folytatni, hanem teret adni a szakmai kezdeményezéseknek és a tényleges munkának. Így most nagyon bosszantó, hogy a nagy ideológiai harc közepette sok éven át nem történt szinte semmi és hagytak mindent lepusztulni.

Egy Csurka darab címéből kölcsönzött kártyás szlengben ez azt jelenti, hogy a nap végén ki fogja állni végül a cehhet. Olyan ugyanis nincs, hogy mindenki mindig jól jár és folyamatosan nyerésben van, a történet úgy életszerű, hogy valaki végül fizetni fog egy csomó pénzt. Ez a nagypolitikában valahogy úgy néz ki, hogy kell jönni egy kormánynak, amelyik elvégzi a piszkos munkát és rendbe teszi a gazdaságot, és nyilván lesznek olyan csoportok, akik ilyenkor igencsak rosszul járnak.

A rendszerváltás után a szocialisták gyorsan átpasszolták a forró krumplit a következő kormánynak, örültek, hogy megszabadultak a felelősségtől. Az MDF vezette kormány majd később az SZDSZ által megtámogatott, pragmatikusabbá vált MSZP volt az, ami a piszkos munka jelentős részét elvégezte, még ha korántsem hibátlan teljesítményt is nyújtva. A 2008-as gazdasági válság után a Bajnai kormány megint csak vállalta a kemény megszorításokat és tűrhető szinten konszolidálta a pénzügyeket, a gazdasági helyzetet szintén.

A 2010 után hatalomra került új, radikalizálódott Orbán-kormány viszont ügyelt rá, hogy ne történhessen meg vele véletlenül sem, hogy más arassa le a munkája gyümölcsét. Taktikájuk része volt, hogy inkább veszítsenek el egy választást (2006-ban is nem véletlenül Deutsch Tamásra bízták a kampányt, nehogy véletlenül is nyerjenek), de a minden szempontnál fontosabb volt a népszerűség („populizmus”). 2022-ben is már kódolt volt egy kudarc, ezért ki is költekeztek rendesen, de a váratlanul kitört orosz-ukrán háború végül is az ő malmukra hajtotta a vizet, és akkor már kellettek burkolt megszorítások is, amit azért a választópolgárok nem is felejtettek el.

2026-ban egy hasonló forgatókönyvet dolgoztak ki, kihasználva azt, hogy semmilyen alkotmányos korlátja nincs a kormányzatok pénzköltésének, ezért lehetett nyugodtan pénzeket szórni. Azt feltételezték, hogy jöhet majd egy technokrata jellegű kormány, de úgyis csak szerény többséggel, így hát azt fogják csak tenni, amit ők ellenzékből megengednek nekik. (Nem véletlen, hogy azt az Orbán Balázst nevezték ki a kampányfőnöknek, akinek a húzásai egytől-egyig balul sültek el). Ez a forgatókönyv azonban a nagy arányú Tisza győzelem miatt nem jött be. Továbbra is reménykedhetnek viszont abban, hogy mivel a választópolgárok többsége erősen érzelem vezérelt és a pénzügyi kultúrája a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fejlettnek, az új kormánnyal szemben olyan elvárásokkal lépnek fel, ami egy kifosztott, lerabolt rendszerekben bővelkedő országban teljesen irreális szintű.

A lakossági pénzosztást részben abból finanszírozták, hogy az energiarendszert, vízgazdálkodást, az infrastruktúrát általában hagyták lerohadni, az egészségügy alig fejlődött, a nemzetközi piacra termelő vállalatok egyre jobban szenvedtek, az EU-ban példa nélküli mértékű különadókat vetettek ki. A gazdaság szempontjából luxusnak mondható, nem termelő pénzköltések mentek folyamatosan, ráadásul célzottan egy bizonyos elit csoport irányába (ideológiai cél volt az új feudális hűbéri rendszer létrehozása), a kultúra területén volt ez talán a leglátványosabb.

Azt sulykolták, hogy nekünk minden „jár”, csak ki kell harcolnunk, nem is kell tenni semmit érte. 2020-ig még volt miből osztogatni, de a legutóbbi kormányzati ciklusban már leállt a gazdasági növekedés, így kérdésessé vált, hogy mik a forrásai a különféle családtámogatásoknak, a 14.havi nyugdíjnak, az állami támogatású kedvezményes hitelkonstrukcióknak, az alacsony rezsiszámláknak (miközben az energiahordozók világpiaci ára folyamatosan emelkedik), a rengetegféle állami támogatásnak, a túlárazott betonmonstrumoknak, az élsportra és a kultúrára értelmetlenül kiszórt pénzeknek. Ezek nagy részét nem lehet eltörölni, vagy ha az elvi lehetőség meg is van, senki nem meri majd meglépni, legfeljebb a kedvezményeket óvatosan szűkíteni. Ráadásul van egy olyan társadalmi igény, hogy az elkényeztetett közép és felső közép után a kevésbé jómódú csoportok is több állami kedvezményt kapjanak, legyen némi nivellálás (adórendszer, nyugdíjrendszer, szociális támogatások terén), ami újabb ezermilliárdokat jelent.

A korrupció pénzcsapjainak egy részét talán sikerül elzárni, és a gazdaság fejlődése is beindulhat, de az ígéretekkel együtt így még mindig legfeljebb csak plusz nullán vagyunk, és habár az EU támogatások felhasználása megsegíthet néhány ágazatot (tömegközlekedés, energetika, egészségügy), de még így is marad rengeteg, sürgős lépéseket igénylő elhanyagolt terület.

Mi lesz a mezőgazdaság sorsa, amit leginkább sújt az éghajlatváltozás, mi lesz a termelőkkel? Az energetikai rendszerünk korszerűsítése is éveket igényel, miközben már itt az energetikai válság a nyakunkon. A vízgazdálkodásban is eddig mindenkinek csak a szája járt, de senki nem tett semmit, miközben az egész a körmünkre égett. Hogyan kaphatnak pénzt az éveken át kivéreztetett önkormányzatok? Milyen hatékony eszközök vannak arra, hogy a kis- és középvállalataink termelékenysége növekedjen? Hogyan lesz kezelhető a munkaerőhiány, valamint azoknak a munkavállalóknak a foglalkoztatása, akik most a rendszerben „rejtve maradnak”? Fel meri-e vállalni a kormány az egészségügy és az oktatás terén a realitásokat tükröző, de kevésbé népszerű intézkedéseket (kisebb kórházak és iskolák bezárása)? Hogyan lehet az EU vezetésének és a lakosságnak is egyaránt jól eladni az intézkedéseket? Hogyan lehet a multicégek különadóit csökkenteni úgy, hogy a magyar cégek piaci részesedése is növekedjen? Milyen tartalékok és lehetőségek vannak az EU-n belüli gazdasági kapcsolatokban? Hogyan kell alakítani a Kínával és Oroszországgal való gazdasági együttműködést?

Ráadásul ezek az elhanyagolt, kényes és sürgős területek mind nagyon sok nem látványos, nagyon melós, politikailag nem jól eladható lépést igényelnek, miközben van sok más reflektorfényben levő ügy, amiket a kormány jelenleg nagyon hajt. Viszont az ősz folyamán már bizonyos tendenciák ki fognak rajzolódni ezekkel a körmünkre égő problémákkal kapcsolatban is.

Legalábbis jó lenne, ha nem abban mérnénk, kedves pénzügyesek, bankárok, bürokraták, politikusok és jogászok (tisztelet a kevés kivételnek). Az emberek tudását és képességeit, igen leírom, még ha egyesek számára furcsán is hangzik hogy humán erőforrás, mert hiszen az, nem lehet egyszerű mennyiségi statisztikai adatként kezelni.

Ezért bukik meg a tapasztalatokon az a matematika is, hogy külföldi munkavállalókat ne engedjünk be, amíg van nálunk elég munkaerő tartalék. (Most nem az olyan mesterségese felpumpált, állami „dopping” árán fenntartott területekre gondolok mint az élsport.) Mivel nem ugyanarról a minőségű (motiváltságú, munkakultúrájú, egészségi állapotú stb.) munkaerőről van szó, ezért a tapasztalatok szerint ez az egyenlet még a viszonylag egyszerű készségeket igénylő idénymunka esetében is megbukik. A zöldség- és gyümölcstermesztési potenciálunkat is korlátozza az, hogy van-e elég idénymunkásunk, mert általában nincsen.

Még a céges mutatószámokról szóló megbeszéléseken is meg szokott jelenni az a fajta feszültség, hogy megvan a tervezett létszám, vagy esetleg még túl sokan is vagyunk, miközben mondjuk pont a gyakorlott gépkezelők, akiknek sokféle termék gyártásában van gyakorlatuk és ha szükséges túlórát is vállalnak, épp belőlük van kevés, helyettük olyanok vannak, akik kevesebbet teljesítenek, esetleg gyakrabban vannak táppénzen is. Itt persze felmerül az a kérdés is, hogy képesek-e a magyar cégek a legjobban teljesítő dolgozóikat elég jól megfizetni ahhoz, hogy meglegyen a kívánt kapacitás és a nyereségesség elvárt szintje, mert ez is probléma lehet.

A megoldást részben abban kell keresni, hogy az egyszerűbb tevékenységeket ma már jobban megéri automatizálni, a termelékenység növekedése hosszabb távon mindenképp gazdaságosabb, ami már a szellemi munkakörökre is érvényes (bár itt az AI sok területen még gyengén teljesít). Az USA-ban például az automatizálás gyakorlata elég jól működött az utóbbi évtizedekben, ami a gazdasági növekedést is segítette, míg nálunk a fejlődés ezen a téren igen csak szerény, nem csoda tehát, hogy le is állt a növekedésünk, miután a belső munkaerő tartalékunk elfogyott.

Kisebb, professzionálisan működő csapat legtöbb esetben jobban teljesít mint az, ahol a munkamorált a visszafogják a gyengén teljesítők, a közgazdaságtan szerint jobban megéri az utóbbiakat segélyen tartani. Itt egy apró kitérő a közmunkaprogram értékelése:  Alapjában véve nem volt rossz ötlet, bár mintha félrecsúszott volna és az önkormányzatok számára egy kiskaput nyitva, hogy jó szaktudású dolgozókat is a minimálbér alatt foglalkoztassanak, én magam is tudok ilyen példát mondani. Habár a vélemények megoszlanak abban, hogy a program mennyire érte el a célját, alighanem a jövőben is szükség lesz a közmunka intézményére, ami nem feltétlenül lekezelő vagy megbélyegző értelmű kellene, hogy legyen.

A lényeg azonban az, hogy a foglalkoztatottak számának alakulása nem több mint egy önmagában sokat nem mondó statisztikai szám, és mint minden statisztikát ezt is lehet eredményként vagy kudarcként is bemutatni.

A két legfontosabb tényező, ami már a nehezebben mérhető minőséget segíti, az oktatás/képzés valamint az egészségügyi helyzet. A képzésben fontos, hogy a funkcionális analfabéták száma csökkenjen, mert az ő lehetőségeik a mai munkaerőpiacon nagyon korlátozottak. A másik a felnőttképzés, ahol szintén nem állunk jól, a piaci követelményeknek megfelelő készségek elsajátítása. Tapasztalatom szerint az emberek egy része hajlamos beleragadni egyfajta céges kultúrába, a szokásos műveleteket elsajátítani, miközben a cég maga ettől nem fog fejlődni, csak a megszokott szintet hozza. (Ez a helytelenül „összeszerelő üzemnek” nevezett, valójában bérmunkás kultúra lényege is, lényegében betanított szintű munkára épül, nem mély és sokoldalú szaktudásra.) Nem tudom, hogy a magyar cégek többsége (illetve a multik leányvállalatai) jellemzően ilyenek-e, de ez a jelenség eléggé általánosnak mondható.

A munkavállaló egészségi állapotának javítása pedig főként amiatt lenne fontos, mert elöregszik a társadalom, és az egyre növekvő számú 50-60 év fölöttiek közül sokak számára problémás az egészségi állapotuk miatt a követelmények teljesítése. Jól láthatóan van különbség mondjuk egy átlagosnak mondható német és egy átlagos magyar munkavállaló egészségügyi állapota körött, ha az idősebb korosztályt nézzük. Ezt a problémát különben a politikusok még nem annyira értik, mert a többségük sosem dolgozott olyan szférában, ahol a teljesítmény elég jól mérhető, és kortól teljesen függetlenül is ugyanolyan elvárások jelentkeznek mindenki esetében, ha ugyanazt a munkakört tölti be. A magyar egészségügy jó része megmaradt azon a szinten, hogy az akut eseteket ellássa, ezen kívül néhány egyszerűbb problémát kezelni tudjon, és az idősek is kapjanak valamilyen ellátást. Azok viszont, akiknek a problémái ezen a körön kívül esnek (akár neurológiai, akár metabolikus, akár érrendszeri, akár kissé nehezebben diagnosztizálható esetek), ők már nem tudják megtalálni a megfelelő betegutakat, hacsak nincsenek jó kapcsolataik az orvosi szférában.

Az jól látszik, hogy mindenki egyre jobb termékeket és szolgáltatásokat szeretne kapni, minimális elvárás, hogy a megszokott szint ne romoljon, például az sem mindegy nekünk, hogy milyen egy call-centeres munkatárs elérhetősége és felkészültsége. Zajlik a cégek közötti verseny is, ami szintén egyre jobb teljesítményeket kíván a munkavállalóktól, tehát nem lesz már elég az, ami 10-20 éve még megfelelő volt, mert annyi minden megváltozott és fejlődött közben. (A mezőgazdaság esetében például teljesen közismert ez a jelenség, de szinte mindenhol ez jellemző, csak más területek nincsenek annyira reflektorfényben.)

Azokon a területeken viszont, ahol a verseny eleve korlátozottabb, kisebb mértékű, ott már most is jól látható a visszaesés, a szolgáltatások a megnövekedett keresletünket és igényeinket egyre kevésbé tudják követni. Ilyen például a vendéglátóipar, ahol tapasztalataim szerint az ár/érték arány egyre romlik, vagy hasonló a helyzet a lakásfelújítás, akár gépkocsi szerviz területén, részben a minőségi munkát végző munkaerő hiánya miatt. (A digitális kultúra előretörése is szerepet játszott abban, hogy a manuális készségeink romlottak.)

Nemzetközi versenykörülmények között pedig még inkább jellemző a munkavállalók túlterhelése, az állam oldaláról viszont részben a körülmények nem ismerete, részben érdektelenség miatt sincs megtámogatva az a fajta segítő háttér (korszerű oktatás, képzés, egészségügy, rugalmas foglalkoztatási lehetőségek stb.), ami elkerülhetővé tenné a dolgozók szakmai kiégését és leértékelődését, munkaképességének romlását. A jelenlegi munkaerőpiaci helyzet tehát egy tipikus loose-loose szituáció.

Nagyon érdekes végigkövetni a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügyének kronológiáját, az ügy egész történetét, és jól látható lesz, hol csúszott „hibás mederbe”, politikai síkra ez a történet. A „Dunaszaurusz” végül egy tipikus politikai kudarctörténetté vált.

Az első érdekes pont, hogy a nyolcvanas évek vége felé az a hír terjedt el, hogy a magyar kormány egy nagyberuházást tervez suttyomban végrehajtani anélkül, hogy szakértők alaposan megvizsgálták volna ennek a szükségszerűségét és gazdaságosságát. 1988-ban már tömegtüntetések zajlottak a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer ellen, amelyek arról szóltak, hogy addig ne folytassák a beruházást, amíg a vitát a szakértők le nem folytatják és nem látunk teljesen tisztán. A tüntetők követelése szó szerint csak ennyi volt, annak ellenére is, hogy később Bős-Nagymaros ügye a rendszerváltás egyik szimbólumává vált.

Néhány alapvető logikai hibát követtek el a környezetvédők és általánosságban a beruházás ellenzői, amelyek közül a legsúlyosabbak:

-A vízlépcsőrendszer a mindent-vagy semmit elv alapján kell kezelni, tehát vagy minden felépül vagy pedig az eredeti állapotot kell visszaállítani. Annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan két duzzasztórendszerről, és két, gyakorlatilag független erőműről van szó, tehát akiket például zavarna a Dunakanyar történelmi, turisztikai jelentőségű tájába épített műtárgy, ők még el tudnák fogadni az ilyen szempontokból kevésbé jelentős Dunakiliti duzzasztóművet, amely a Bősnél (a szlovák területen levő Gabcikovonál) épülő erőművet támogatná.

-A vízlépcsők felépítése nálunk gazdaságtalan, teljesen értelmetlen beruházás, ami csak hátrányokat jelentene, bár ezt pontos számokkal nem tudták alátámasztani.

-A vízlépcsők megépítése jóvátehetetlen környezeti károkat okozna, elsősorban a Szigetközben, ahol az édesvízkészletekre is káros hatással lenne, amit megint csak nem tudtak konkrét példákkal alátámasztani. Később a hágai döntőbíróság is alaptalannak nevezte ezt a fajta érvelést.

-Nem esett szó arról, hogy a dolog nem csak rajtunk, hanem a csehszlovákokon is múlik, így kimaradt a a számításból az is, hogy az államközi szerződést egyoldalúan is érvényesíthetik, és alternatív úton is felduzzaszthatják a Dunát. (Nem is hitték el a környezetvédők, hogy ez is lehetséges.) Eleve szó nem volt arról, hogy a csehszlovákokkal együttműködve keresünk lehetőségeket, akiknek a beruházása már sokkal inkább előrehaladt mint a miénk (mivel a magyar államnak már akkor sem volt erre pénze).

-Kizárták a szakmailag megalapozott vitát azzal, hogy minden támogatót politikailag érdekeltként bélyegeztek meg, ahelyett, hogy törekedtek volna a mindenki által elfogadható fórumokon elhangzó pro- és kontra érvek összegzésére.

Érdekes módon valamilyen vita mégis lezajlott 1988-ban és a parlament akkori tagjai név szerinti szavazással többségileg támogató döntést hoztak a beruházás mellett. 1989-ben Németh Miklós kormánya mégis felfüggeszti a beruházást és az év őszén a parlament amellett dönt, hogy Nagymarosnál nem épül erőmű, Bősnél pedig más megoldásokat fogunk keresni. (Ami önmagában véve még nem is tűnik hibás döntésnek.)

Azonban a másfajta megoldással Csehszlovákia rukkolt elő és 1992-ben elterelték a Dunát, Dunacsúnynál hozva létre a szükséges duzzasztóművet.

A jogutód Szlovákia lesz, velük pereskedünk Hágában, az 1997-es hágai ítélet a legtöbb vitatott pontban Szlovákiának ad igazat, és egyre inkább az derült ki, hogy az általunk választott megoldás politikai és gazdasági öngól, a szlovákokat hozva sokkal jobb helyzetbe. 1998 és 2002 között az Orbán-kormány eredménytelen tárgyalásokat folytat velük, de a szocialista-liberális kormánykoalíció tárgyalásai sem hoztak semmilyen eredményt.

Amit később meg kellett tenni az a Szigetköz vízpótlása volt, amit eleinte teljesen gazdaságtalan módon, szivattyúzással próbáltunk megvalósítani, később a Duna magyar szakaszán a holtágakba való terelések és mederküszöbök épültek meg ezzel a céllal.

A „vízlépcső-ügy” nagyon félrevitte a vízgazdálkodásunkat, így például a Duna hajózhatósága sem vált fontos szemponttá. A Bősnél megépült erőmű kapacitása jelentősnek mondható, mi viszont az ismert fejlemények miatt nem kérhetünk már árammegosztást az eredeti szerződéssel ellentétben, sőt sokmilliárdos pénzügyi veszteséget szenvedtünk el. Másik hátrány, hogy a Duna vízmennyiségének biztosítása a szlovák fél kezébe került, és habár ezt nemzetközi szerződések is szabályozzák, mégsem lehetünk teljesen nyugodtak e téren. További hátrány, hogy a „vízlépcső” szavunk olyannyira káros politikai színezetet kapott, hogy már a szakértők számára is tabuvá vált (az Orbán-kormány ezt gyakorlatilag határozattal is megerősítette 2011-ben) a folyók felduzzasztása nagy méretű műtárgyakkal. A kiskörei víztározót is a sokkal jobban hangzó Tisza-tó névre keresztelték át.

Az éghajlatváltozás is rákényszeríthet minket, hogy ezt a kérdést a Duna és Tisza egyes szakaszai esetében olykor felülvizsgálhassuk, és a szakértők körébe utaljuk annak eldöntését, hogy műszaki, gazdasági és környezetvédelmi megfontolások alapján esetleg hasznosak lehetnek-e nagyobb volumenű vízügyi beruházások.

Felhasznált források:

https://cultura.hu/aktualis/a-bos-nagymarosi-vizlepcso-tortenete/

http://beszelo.c3.hu/keretes/bos%E2%80%93nagymaros-kronologia

http://klimaszkeptikusok.hu/wp-content/uploads/2014/11/B%C5%91s-Nagymaros-t%C3%B6rt%C3%A9nete.pdf

https://mernokvagyok.hu/samsondi-kiss-gyorgy-a-bos-nagymaros-szindromarol/

Nem csak a Rákosi-rendszerben akartunk „a vas és acél országává” válni, hanem az Orbán rendszer is hasonló módon, szintén az energiaigényes iparágakat fejlesztette. Azt már MNB 2021-es jelentése is megállapította, a magyar feldolgozóipar energiaigényessége kiugróan magassá vált, hiszen elsősorban energiaigényes ágazatokat fejlesztettünk (például vegyipar, gépgyártás, élelmiszeripar, stb.), és abban az elemzésben még nem is volt benne az akkumulátorgyárak felfutása. Annak ellenére történt ez, hogy az EU-ban összességében az ipar energiaigényessége folyamatosan csökkent, és hogy az energia terén mindig is importra szorultunk. (Az import 60% körül alakult, a napelemek felfuttatásával ez az arány valamelyest csökkenhetett az utóbbi években.) A régi kommunista rendszer mintájára továbbra is a relatíve olcsó orosz energiában bíztunk, illetve abban, hogy a földgáz és kőolaj világpiaci ára tartósan alacsony marad, ami tudjuk, hogy egy igen jelentős bizonytalansági tényező, hiszen a geopolitika viharai erősen befolyásolják.

Kevésbé fejlődtek azok a gazdasági ágaink, amelyek kis energiafelhasználással is képesek nagy értéket termelni. Ilyen volt a nálunk hagyományosan erős gyógyszeripar, amivel szemben a radikálisan konzervatív kormányunk mély előítéleteket táplált, ezért nem is támogatta, inkább különadókkal sújtotta. A high-tech iparágak sem fejlődtek, sőt inkább visszaestek, de hasonló sorsra jutottak a GDP termelésében potenciálisan erős tudásalapú tevékenységek bázisait szolgáló intézmények (kutatóintézetek, egyetemek), sőt az olyan szolgáltatások is stagnáltak mint az egészségügy vagy a fejlett országok többségében erős pénzügyi szektor.

A mezőgazdaságon belül is a viszonylag energiaigényes (gázolaj, műtrágya, vegyszerigényes) szántóföldi növénytermelés emelkedett ki, viszont az egységnyi energiából több értéket előállító gyümölcstermesztés egyre inkább lemaradt, nem beszélve a kifejezetten alacsony energiaigényű gyepgazdálkodásról, ami meg sem jelent a kormányzati programok szintjén.

Az előző kormány meggyőződése volt, hogy mindig lesz nálunk rengeteg olcsó energia, ezért a „tájidegennek” tekintett szélerőművek építését is ellehetetlenítették. Egyedül a napelemprogram nevezhető kimondottan sikeresnek, bár ott is történt egy hiba: A napelemeket felszerelő háztartásokat behúzták a csőbe, amikor a kormány hirtelen ráébredt, hogy nem fogja tudni kezelni a nyáron a hálózatra ráömlő energiamennyiséget, ezért az átvételi árakat egyik évről a másikra hirtelen lecsökkentette, ami a telepített napelemek megtérülési idejét erősen kitolta.

Az autópálya fejlesztések tovább növelték az országunkon átmenő tranzitforgalmat, különösen a nálunk tankoló kamionok gázolajfogyasztása vált jelentőssé, de a személyautó forgalom is növekedett, miközben a vasúti és vízi szállítás fejlesztését teljesen elhanyagoltuk.

Szólni kell még az országban mindenfelé emelkedő betonmonstrumokról is, és habár az építőipar nem feltétlenül annyira energiaigényes kell, hogy legyen, a nálunk meghonosodott válfajai kifejezetten azok voltak.

A lakossági rezsicsökkentés köztudottan nem ösztönzött senkit az energiatakarékosságra, sem az épületek szigetelésének javítására, ezen a téren is viszonylag lassú volt a fejlődés. A gázfűtés aránya továbbra is kiemelkedően magas, annak ellenére is, hogy már nem tekinthető hatékony és környezetbarát megoldásnak.

Az energiagazdálkodásunk a vízgazdálkodáshoz hasonlóan, szintén egy alapvető szemléleti hibának esett áldozatul: Az előző kormány csak folytatta azt a hagyományt, amely az energiát korlátlanul rendelkezésre álló erőforrásnak tekintette és a nagy, grandiózus projektekben látta a fejlődés útját. Ennek egyik példája, hogy foggal-körömmel igyekezett megtartani a csődbe ment Dunai Vasművet is (Dunaújváros), és most szinte szerencsésnek mondható körülmény, hogy a tavalyi év során a termelés leállt a nagyolvasztóban.

A szélsőjobbos harcias szemlélet legmélyén mindig ott van az is, hogy az ország erejét, a gyakorlatban a hadiipari potenciálját is az mutatja meg legjobban, hogy ha energia intenzív nagy projektekben gondolkodik, mindent lebetonoz és rengeteg utat épít, viszont nem kell foglalkozni a kifinomultabb, tudásintenzív ágazatokkal, az energiatakarékossággal, vagy a hatásfokot javító rendszerek fejlesztésével. (Az energiaügyei fejlesztések kérdése is erősen átpolitizálttá vált.)

Ennek a szellemében indult meg Paks 2. építése is, amibe már 700 milliárdot beleöltünk, bár még nem látszik, hogy az építkezés mikor fejeződhet be, és talán nem is kellett volna sietni vele, hiszen a működő paksi erőmű is hosszabbítást kapva, 2052-ig üzemelhet.

Két erőmű egymás melletti üzemeltetése további hűtési probémát is jelentene. A tudományos kutatások már régóta figyelmeztettek arra, hogy a klímaváltozás miatt az erőművek hűtésével egyre nagyobb gondok lehetnek, és láttuk nem egy példáját ennek, például az atomenergiára építő franciáknál már 2022-ben és 2023-ban is megtörtént reaktorok leállítása, illetve teljesítményük visszafogása az aszály miatti hűtési problémák miatt, tehát nem új keletű problémáról van szó.

Az energiaellátás Európában ma nem csak az áram, hanem a földgáz és kőolaj esetében sem annyira fizikai probléma (néhány kivételtől eltekintve) mint inkább pénzkérdés. Az már inkább politikai döntés eredménye lehet, hogy a geopolitikai problémák vagy a klímaváltozás miatt hektikussá vált, időnként megnövekedő energiaárakat a lakosság, a vállalatok vagy az állami költségvetés viselje inkább. Az okosabb országok igyekeztek csökkenteni a kiszolgáltatottságukat és sebezhetőségüket, sajnos mi az utóbbi évtizedekben nem ezen az úton jártunk.

Ez a történet nem más, ami sok ezer éve történik meg katonákkal újra és újra, és hogy Nolan ezt rendezte meg, sőt nem is rendezhetett meg mást annak oka az, hogy mára jutottunk el oda, hogy ma már pontosan értjük és látványosan is be tudjuk mutatni a brutális harci eseményekben részt vett katona pszichéjét.

Az előző posztomban olyan esetet mutattam be, amikor a filmet egy kritikus politikai síkon túlértelmezte, de az összes kritikai elemzés azt mutatja, hogy mennyire hajlamosak vagyunk egy-egy történtet túláltalánosítani.

Sok ezer éves történet ez, amit különféle tartományurak elit hadseregeinek, mozgékony és gyorsan bevethető kommandóinak vezetői átéltek, nagyon sokféle fegyveres konfliktusban, nem véletlen tehát, hogy a mitikus történet annyira régi. Ma már pontosan látjuk, hogy mi történik ilyenkor a véres és kegyetlen összecsapásokban részt vett katonák pszichéjében, és milyen rémálmok gyötrik később a poszttraumás stressz szindróma egyik jellemző megnyilvánulásaként. (Az álomban minden megtörténhet, minden felnagyítódik.)

A történet játszódhat régi korokban is, de ha saját korunkra aktualizálva a főhős lehet akár a CIA titkos bevetéseiben részt vett kommandó vezetője éppúgy, mint amerikai tengerészgyalogos elitegység ezredese vagy akár egy mohamedán tartományi hadúr megbízottja is, vagy épp a hadúr maga.

A történet igazság magva megint nagyon egyszerű, az alapja az, hogy ez a jól kiképzett és mozgékony egység egy nagy katonai bravúrt hajt végre: Az ellenség figyelmének elterelésével bejuttatja néhány emberét annak főhadiszállására, akik előkészítik az erőd elfoglalását és megsemmisítését. Egy ilyen bravúr mindig sok ellenséget szerez, rendszerint vérdíjat is kitűznek az akcióban részt vevő katonák fejére, a vezetőre pedig különösen. (Számunkra valószínűleg csak Oszama Bin Laden esete lehet ismerős, viszont a legtöbb katonai akció nem publikus, hanem szigorú titkosítás védi, így nem is válik ismertté.)

Szintén valóságalap a történetben, hogy minden hadsereg legfőbb vezetésében különféle stratégák vannak, és gyakran kerülnek szembe egymással a galambok és héják, ahol a galambok (a történetben Pallasz Athéné) a békekötést szorgalmazzák az elért eredmények megtartásáért, a héják (Poszeidon) viszont további harci akciókat sürgetnek, hogy a megszerzett erőfölényt teljesen ki tudják aknázni. Az istenek valójában tehát tábornokok, akik viszont teljes döntési jogkörrel rendelkeznek a katonák sorsa fölött, akik még köztudottan a nyilvánvalóan észszerűtlen parancsaikat is kötelesek végrehajtani.

Odüsszeusz története ott lép szintet, hogy az eddigi, főként amerikai akciófilmek külső szemszögét a katona belső nézőpontjára cseréli és az ottani történéseket vetíti ki, illetve mutatja be látványos elemekkel. Megint nincs nehéz dolgunk a furcsa, csodás jelenségek valóságmagját megtalálni: Bizony előfordulhat, hogy a kommandót tőrbe csalják sőt még foglyul is ejthetik, amit nem úszhatnak meg súlyos áldozatok nélkül. A vezetőt, Odüsszeusz ezredes urat mindig gyötörni fogja a lelkiismeret-furdalás, hiszen egyrészt ő is hozott a harctéren hibás döntéseket, amik az egységét veszélybe sodorták, máskor pedig nem tudta elkerülni, hogy kegyetlen döntéseket hozva néhány katonáját szó szerint a halálba küldje azért, hogy a többiek megmeneküljenek.

A lótuszevés nyilvánvalóan azt mutatja, amikor a harcosok kábítószer élvezőkké váltak (különféle tudatmódosító szerek évezredek óta léteztek), a kicsapongások során disznókká változott katonák pedig alighanem nemi betegséget kaptak, és kellett egy kis utánajárás, hogyan lehet őket kikezelni. Én nem hiszem, hogy az alakulat teljes megsemmisült volna, ennél valószínűbb, hogy a katonák egyszerűen elpártolnak a kegyetlen vezetőtől, vagy esetleg ő hagyja el az egységét, hogy hazatérhessen, miközben mégis folyamatosan vonzották őt a további kalandok, hiszen ez volt az egész élete, ehhez értett legjobban. A hazavágyás és hazamenni nem tudás tehát egy nagyon hiteles pszichés dilemma. Hősünk legnagyobb lelkiismeret-furdalása mégis Trója elfoglalása marad, ami utólag visszanézve talán nem is volt annyira jó ötlet, hiszen a pusztítás minden korban bosszút vont maga után. (A civilizáció elpusztítása itt csupán belemagyarázás, ami a katona szemszögéből nem értelmezhető.)

Még egy hiteles szála a történetnek, hogy a vezér távollétében is nagyon is zajlanak a különféle politikai machinációk, amik az ő pozícióit és vagyonát is keményen érintik, a felesége önmagában nyilvánvalóan nem elég erős ahhoz, hogy a rokonságot és az egyéb igénybejelentőket távol tudja tartani, a fiának pedig nincs is ilyen vénája, nem örökölte az apja természetét. Hogy amikor Odüsszeusz hazatér, akkor valóban érvényesíteni tudja-e családfői jogait vagy azokat, amik érdemei szerint neki járnának, és ez mi módon történik, ebben nem vagyok már biztos, hogy a valóságban is teljeskörű igazságszolgáltatás történik, vagy pedig a bitorlók kényszerűek felhagyni a további harácsolással és egyszerűen csak szétszélednek.

Ami biztosan hiteles az a kiégett, PTSD szindrómától szenvedő, rémálmoktól gyötört és párkapcsolatra alkalmatlan háborús veterán tipikus esete, hiszen agyát annyira átalakították az átélt brutalitások, hogy nem tud már senki vele együtt élni, legfeljebb a pszichoterápiától várhat némi segítséget.

Na hát ez az, amit az eredeti történet bemutat és amit a mai pszichológiai tudásunkat tükröző filmfeldolgozás is látványos elemekkel kitesz a vászonra, minden ezen túlmenő értelmezés csak belemagyarázás.