Az előző kormányunk arról lesz híres, hogy folytonosan harcolt Brüsszellel, harcolt az ukránokkal, a homoszexualitást egyfajta fertőző betegségként kezelte, ha kellett pénz az államkasszába, akkor különadókat vetett ki a multikra (amitől a magyar gazdaság versenyképessége valahogy mégsem javult), küzdött a nem létező bevándorlási probléma ellen (az embereknek a territóriumukat védő ösztöneire építve). Orbánék mindent a harcnak rendeltek alá, és az akkori helyzetet jól jellemzi, hogy az a Nagy Mihály volt a gazdasági főmufti, akit a közgazdász szakma nem fogadott el, és nem is jött be neki semmi, de mindig meg tudta magyarázni, hogy mért stagnál a gazdaságunk.

Az energetika és vízgazdálkodás területén most szakmai hitelességi válság van, mert az ott dolgozó vezetők mintha nem gondolkodtak volna előre és nem vették volna figyelembe az utóbbi évek nyilvánvaló tendenciáit, leginkább a hőhullámokat és aszályhajlamot, amikről a 2022-es év is már erős figyelmeztető jeleket küldött. Lehet, hogy készültek megfelelő tervek és jelentések, azonban mintha nem érték volna el a politikusok ingerküszöbét (illetve Orbánét) és a fiókban maradhattak.

Hogyha Orbánék a folytonos jogászkodás helyett valós üzleti környezetben is dolgoztak volna, ha lett volna ilyen jellegű tapasztalatuk, akkor tudták volna, hogy a nagy üres duma a gazdasági kérdésekben nem elég. Én dolgoztam olyan cégnél is, ahol japán vezetők voltak, ami igen megnehezítette a kommunikációt (nem tudtak jól angolul), de ha valamit állítottál, akkor általában azt mondták, hogy „Prove it!”, „Show me!”, „How to do?” Tehát a számadatokkal alátámasztott tényekre voltak kíváncsiak és a konkrét megoldásokra.

Orbánék könnyen bedőltek az ilyen általános szövegeknek, ráadásul a tisztviselők azt mondták, amit hallani akartak: „Egy vízben gazdag ország vagyunk.”, „Klímaváltozás valójában nincs is, ez egy liberális duma.” „Az energiabiztonságunk abszolút megoldott, van mindig bőven elég energiánk.” „Jobb, ha mindent a természetre bízunk, majd megoldódik.” (Holott ez nonszensz, ugyanis már erősen beavatkoztunk.) Ahelyett, hogy a létező problémákat a szőnyeg alá söpörték volna, kicsit megkaparhatták volna a dolgokat. Egy átlagos cégnél sem elég már az ilyen duma, pontos jelentések is kellenek, részletekbe menően.

Többek között ilyen kérdéseket lehetett volna feltenni:

-Mivel az utóbbi években a Duna nyári vízszintje többször lecsökkent és kilátszott a mederben az Ínség-szikla is, ha az ilyen tendenciák folytatónak, akkor mikor kerülhet veszélybe Paks energiatermelése? Milyen megoldások vannak az erőmű működésének biztosítására? (Idő, költség, felelős.)

-A beszedett rengeteg rendszerhasználati díjból az elektromos hálózaton milyen fejlesztések történtek vagy vannak folyamatban? Hogyan javítjuk az energiabiztonságot ezekkel a megoldásokkal és hogyan tudjuk a valós energiaköltségeket folyamatosan alacsonyan tartani? (Lehet, hogy a kérdéseim naivak, mert ezek a pénzek már eltűntek az államkassza süllyesztőiben és magán zsebekben.)

-Egyre többen vetették fel mederküszöbök vagy vízlépcsők használatának lehetőségét. Nemzetközi példák alapján, ahol ezeket alkalmazták mik voltak a valós (nem képzeletbeli, lehetséges) hátrányok? Pontosan mennyi hordalékot szállít évente a Duna, ami nálunk lerakódhat a műtárgyak előtt? (Szinte semennyit, mert az osztrák és szlovák vízlépcsők már megfogták.) Azokon a dunai és tiszai szakaszokon, ahol nálunk ilyenek építhetők, pontosan mik a várható hátrányok és előnyök? Mennyire vágódott e nálunk a Duna és Tisza medre (jó pár métert) és hogyan kezeljük ennek a talajvíz elszívó hatását?

-Hogyha a holtágakba és csatornákba vezetést választjuk, az mire ad megoldást és milyen akciótervet jelent? Konkrétan milyen hatásokkal járt, ahol ez már megvalósult? Mennyi vizet tudunk tárolni és milyen módon az árhullámokból?

-Hogy áll jelenleg folyóink ipari eredetű szennyeződése (illetve ennek megakadályozása)?

-Milyen energiatakarékossági lépéseket tehetünk az állami szférában (például közlekedésben) és hogyan ösztönözhetjük erre még jobban a lakosságot?

-A vízhálózat felújítására mi az akciótervünk, hogyan javíthatjuk a racionális vízhasználatot?

-A mezőgazdaságban pontosan milyen erdősítési és gyepesítési (legelővé történő visszaalakítási) programjaink vannak és hogyan haladnak?

-Nem azt, hogy mit lehetne tenni, hanem pontosan milyen tervek vannak az Alföld kiszáradásának megállítására? Mit teszünk, milyen ütemezéssel, mi ennek a költségvonzata és kik lesznek a végrehajtásért felelősek, akik negyedévente jelentenek? Például mellékágakba tereléssel éves átlagban mennyi vízhozamot tudunk a talajokba juttatni és mennyivel javítja ez az aszálytűrést?

-Mivel az ország nagy részén a kukorica nem termeszthető biztonsággal, mely megyékben jelenthetnek be a a termelők aszálykárt kukoricára és hol lesz az, ahol meg kell húzni egy vonalat és ezt a növényt már csak saját kockázatukra termeszthetik? (Ja lehet, hogy az ukrán kukoricaimport ellenességből sem kellene lufit fújni, ha nálunk nem terem elég.)

-Hogyan ösztönözzük a víz- és energiatakarékos öntözési formákat? (Nem magától értetődő, hogy a gazdálkodóknak az öntözővíz ingyen van, és főként nagy melegben nem gazdaságos az esőztető öntözés.)

-Mely településekben lehet kritikus az ivóvíz ellátottság és szükséges-e állami segítség a javítására?

Ha hozunk egy döntést valamiről, akkor mindig van egy konkrét akció, van végrehajtási határidő és vannak felelősök is,- sőt a lényegi adatok publikusak, a nyilvánosság (az adófizetők) számára megismerhetők.

Orbán nem szélmalomharcot vívott, hanem a szélerőművek ellen küzdött (hasonlóan értelmes módon), ami egy példa arra, hogy nem kellett volna mindenből ideológiai síkon dogmatikus vitákat folytatni, hanem teret adni a szakmai kezdeményezéseknek és a tényleges munkának. Így most nagyon bosszantó, hogy a nagy ideológiai harc közepette sok éven át nem történt szinte semmi és hagytak mindent lepusztulni.

Egy Csurka darab címéből kölcsönzött kártyás szlengben ez azt jelenti, hogy a nap végén ki fogja állni végül a cehhet. Olyan ugyanis nincs, hogy mindenki mindig jól jár és folyamatosan nyerésben van, a történet úgy életszerű, hogy valaki végül fizetni fog egy csomó pénzt. Ez a nagypolitikában valahogy úgy néz ki, hogy kell jönni egy kormánynak, amelyik elvégzi a piszkos munkát és rendbe teszi a gazdaságot, és nyilván lesznek olyan csoportok, akik ilyenkor igencsak rosszul járnak.

A rendszerváltás után a szocialisták gyorsan átpasszolták a forró krumplit a következő kormánynak, örültek, hogy megszabadultak a felelősségtől. Az MDF vezette kormány majd később az SZDSZ által megtámogatott, pragmatikusabbá vált MSZP volt az, ami a piszkos munka jelentős részét elvégezte, még ha korántsem hibátlan teljesítményt is nyújtva. A 2008-as gazdasági válság után a Bajnai kormány megint csak vállalta a kemény megszorításokat és tűrhető szinten konszolidálta a pénzügyeket, a gazdasági helyzetet szintén.

A 2010 után hatalomra került új, radikalizálódott Orbán-kormány viszont ügyelt rá, hogy ne történhessen meg vele véletlenül sem, hogy más arassa le a munkája gyümölcsét. Taktikájuk része volt, hogy inkább veszítsenek el egy választást (2006-ban is nem véletlenül Deutsch Tamásra bízták a kampányt, nehogy véletlenül is nyerjenek), de a minden szempontnál fontosabb volt a népszerűség („populizmus”). 2022-ben is már kódolt volt egy kudarc, ezért ki is költekeztek rendesen, de a váratlanul kitört orosz-ukrán háború végül is az ő malmukra hajtotta a vizet, és akkor már kellettek burkolt megszorítások is, amit azért a választópolgárok nem is felejtettek el.

2026-ban egy hasonló forgatókönyvet dolgoztak ki, kihasználva azt, hogy semmilyen alkotmányos korlátja nincs a kormányzatok pénzköltésének, ezért lehetett nyugodtan pénzeket szórni. Azt feltételezték, hogy jöhet majd egy technokrata jellegű kormány, de úgyis csak szerény többséggel, így hát azt fogják csak tenni, amit ők ellenzékből megengednek nekik. (Nem véletlen, hogy azt az Orbán Balázst nevezték ki a kampányfőnöknek, akinek a húzásai egytől-egyig balul sültek el). Ez a forgatókönyv azonban a nagy arányú Tisza győzelem miatt nem jött be. Továbbra is reménykedhetnek viszont abban, hogy mivel a választópolgárok többsége erősen érzelem vezérelt és a pénzügyi kultúrája a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fejlettnek, az új kormánnyal szemben olyan elvárásokkal lépnek fel, ami egy kifosztott, lerabolt rendszerekben bővelkedő országban teljesen irreális szintű.

A lakossági pénzosztást részben abból finanszírozták, hogy az energiarendszert, vízgazdálkodást, az infrastruktúrát általában hagyták lerohadni, az egészségügy alig fejlődött, a nemzetközi piacra termelő vállalatok egyre jobban szenvedtek, az EU-ban példa nélküli mértékű különadókat vetettek ki. A gazdaság szempontjából luxusnak mondható, nem termelő pénzköltések mentek folyamatosan, ráadásul célzottan egy bizonyos elit csoport irányába (ideológiai cél volt az új feudális hűbéri rendszer létrehozása), a kultúra területén volt ez talán a leglátványosabb.

Azt sulykolták, hogy nekünk minden „jár”, csak ki kell harcolnunk, nem is kell tenni semmit érte. 2020-ig még volt miből osztogatni, de a legutóbbi kormányzati ciklusban már leállt a gazdasági növekedés, így kérdésessé vált, hogy mik a forrásai a különféle családtámogatásoknak, a 14.havi nyugdíjnak, az állami támogatású kedvezményes hitelkonstrukcióknak, az alacsony rezsiszámláknak (miközben az energiahordozók világpiaci ára folyamatosan emelkedik), a rengetegféle állami támogatásnak, a túlárazott betonmonstrumoknak, az élsportra és a kultúrára értelmetlenül kiszórt pénzeknek. Ezek nagy részét nem lehet eltörölni, vagy ha az elvi lehetőség meg is van, senki nem meri majd meglépni, legfeljebb a kedvezményeket óvatosan szűkíteni. Ráadásul van egy olyan társadalmi igény, hogy az elkényeztetett közép és felső közép után a kevésbé jómódú csoportok is több állami kedvezményt kapjanak, legyen némi nivellálás (adórendszer, nyugdíjrendszer, szociális támogatások terén), ami újabb ezermilliárdokat jelent.

A korrupció pénzcsapjainak egy részét talán sikerül elzárni, és a gazdaság fejlődése is beindulhat, de az ígéretekkel együtt így még mindig legfeljebb csak plusz nullán vagyunk, és habár az EU támogatások felhasználása megsegíthet néhány ágazatot (tömegközlekedés, energetika, egészségügy), de még így is marad rengeteg, sürgős lépéseket igénylő elhanyagolt terület.

Mi lesz a mezőgazdaság sorsa, amit leginkább sújt az éghajlatváltozás, mi lesz a termelőkkel? Az energetikai rendszerünk korszerűsítése is éveket igényel, miközben már itt az energetikai válság a nyakunkon. A vízgazdálkodásban is eddig mindenkinek csak a szája járt, de senki nem tett semmit, miközben az egész a körmünkre égett. Hogyan kaphatnak pénzt az éveken át kivéreztetett önkormányzatok? Milyen hatékony eszközök vannak arra, hogy a kis- és középvállalataink termelékenysége növekedjen? Hogyan lesz kezelhető a munkaerőhiány, valamint azoknak a munkavállalóknak a foglalkoztatása, akik most a rendszerben „rejtve maradnak”? Fel meri-e vállalni a kormány az egészségügy és az oktatás terén a realitásokat tükröző, de kevésbé népszerű intézkedéseket (kisebb kórházak és iskolák bezárása)? Hogyan lehet az EU vezetésének és a lakosságnak is egyaránt jól eladni az intézkedéseket? Hogyan lehet a multicégek különadóit csökkenteni úgy, hogy a magyar cégek piaci részesedése is növekedjen? Milyen tartalékok és lehetőségek vannak az EU-n belüli gazdasági kapcsolatokban? Hogyan kell alakítani a Kínával és Oroszországgal való gazdasági együttműködést?

Ráadásul ezek az elhanyagolt, kényes és sürgős területek mind nagyon sok nem látványos, nagyon melós, politikailag nem jól eladható lépést igényelnek, miközben van sok más reflektorfényben levő ügy, amiket a kormány jelenleg nagyon hajt. Viszont az ősz folyamán már bizonyos tendenciák ki fognak rajzolódni ezekkel a körmünkre égő problémákkal kapcsolatban is.

Legalábbis jó lenne, ha nem abban mérnénk, kedves pénzügyesek, bankárok, bürokraták, politikusok és jogászok (tisztelet a kevés kivételnek). Az emberek tudását és képességeit, igen leírom, még ha egyesek számára furcsán is hangzik hogy humán erőforrás, mert hiszen az, nem lehet egyszerű mennyiségi statisztikai adatként kezelni.

Ezért bukik meg a tapasztalatokon az a matematika is, hogy külföldi munkavállalókat ne engedjünk be, amíg van nálunk elég munkaerő tartalék. (Most nem az olyan mesterségese felpumpált, állami „dopping” árán fenntartott területekre gondolok mint az élsport.) Mivel nem ugyanarról a minőségű (motiváltságú, munkakultúrájú, egészségi állapotú stb.) munkaerőről van szó, ezért a tapasztalatok szerint ez az egyenlet még a viszonylag egyszerű készségeket igénylő idénymunka esetében is megbukik. A zöldség- és gyümölcstermesztési potenciálunkat is korlátozza az, hogy van-e elég idénymunkásunk, mert általában nincsen.

Még a céges mutatószámokról szóló megbeszéléseken is meg szokott jelenni az a fajta feszültség, hogy megvan a tervezett létszám, vagy esetleg még túl sokan is vagyunk, miközben mondjuk pont a gyakorlott gépkezelők, akiknek sokféle termék gyártásában van gyakorlatuk és ha szükséges túlórát is vállalnak, épp belőlük van kevés, helyettük olyanok vannak, akik kevesebbet teljesítenek, esetleg gyakrabban vannak táppénzen is. Itt persze felmerül az a kérdés is, hogy képesek-e a magyar cégek a legjobban teljesítő dolgozóikat elég jól megfizetni ahhoz, hogy meglegyen a kívánt kapacitás és a nyereségesség elvárt szintje, mert ez is probléma lehet.

A megoldást részben abban kell keresni, hogy az egyszerűbb tevékenységeket ma már jobban megéri automatizálni, a termelékenység növekedése hosszabb távon mindenképp gazdaságosabb, ami már a szellemi munkakörökre is érvényes (bár itt az AI sok területen még gyengén teljesít). Az USA-ban például az automatizálás gyakorlata elég jól működött az utóbbi évtizedekben, ami a gazdasági növekedést is segítette, míg nálunk a fejlődés ezen a téren igen csak szerény, nem csoda tehát, hogy le is állt a növekedésünk, miután a belső munkaerő tartalékunk elfogyott.

Kisebb, professzionálisan működő csapat legtöbb esetben jobban teljesít mint az, ahol a munkamorált a visszafogják a gyengén teljesítők, a közgazdaságtan szerint jobban megéri az utóbbiakat segélyen tartani. Itt egy apró kitérő a közmunkaprogram értékelése:  Alapjában véve nem volt rossz ötlet, bár mintha félrecsúszott volna és az önkormányzatok számára egy kiskaput nyitva, hogy jó szaktudású dolgozókat is a minimálbér alatt foglalkoztassanak, én magam is tudok ilyen példát mondani. Habár a vélemények megoszlanak abban, hogy a program mennyire érte el a célját, alighanem a jövőben is szükség lesz a közmunka intézményére, ami nem feltétlenül lekezelő vagy megbélyegző értelmű kellene, hogy legyen.

A lényeg azonban az, hogy a foglalkoztatottak számának alakulása nem több mint egy önmagában sokat nem mondó statisztikai szám, és mint minden statisztikát ezt is lehet eredményként vagy kudarcként is bemutatni.

A két legfontosabb tényező, ami már a nehezebben mérhető minőséget segíti, az oktatás/képzés valamint az egészségügyi helyzet. A képzésben fontos, hogy a funkcionális analfabéták száma csökkenjen, mert az ő lehetőségeik a mai munkaerőpiacon nagyon korlátozottak. A másik a felnőttképzés, ahol szintén nem állunk jól, a piaci követelményeknek megfelelő készségek elsajátítása. Tapasztalatom szerint az emberek egy része hajlamos beleragadni egyfajta céges kultúrába, a szokásos műveleteket elsajátítani, miközben a cég maga ettől nem fog fejlődni, csak a megszokott szintet hozza. (Ez a helytelenül „összeszerelő üzemnek” nevezett, valójában bérmunkás kultúra lényege is, lényegében betanított szintű munkára épül, nem mély és sokoldalú szaktudásra.) Nem tudom, hogy a magyar cégek többsége (illetve a multik leányvállalatai) jellemzően ilyenek-e, de ez a jelenség eléggé általánosnak mondható.

A munkavállaló egészségi állapotának javítása pedig főként amiatt lenne fontos, mert elöregszik a társadalom, és az egyre növekvő számú 50-60 év fölöttiek közül sokak számára problémás az egészségi állapotuk miatt a követelmények teljesítése. Jól láthatóan van különbség mondjuk egy átlagosnak mondható német és egy átlagos magyar munkavállaló egészségügyi állapota körött, ha az idősebb korosztályt nézzük. Ezt a problémát különben a politikusok még nem annyira értik, mert a többségük sosem dolgozott olyan szférában, ahol a teljesítmény elég jól mérhető, és kortól teljesen függetlenül is ugyanolyan elvárások jelentkeznek mindenki esetében, ha ugyanazt a munkakört tölti be. A magyar egészségügy jó része megmaradt azon a szinten, hogy az akut eseteket ellássa, ezen kívül néhány egyszerűbb problémát kezelni tudjon, és az idősek is kapjanak valamilyen ellátást. Azok viszont, akiknek a problémái ezen a körön kívül esnek (akár neurológiai, akár metabolikus, akár érrendszeri, akár kissé nehezebben diagnosztizálható esetek), ők már nem tudják megtalálni a megfelelő betegutakat, hacsak nincsenek jó kapcsolataik az orvosi szférában.

Az jól látszik, hogy mindenki egyre jobb termékeket és szolgáltatásokat szeretne kapni, minimális elvárás, hogy a megszokott szint ne romoljon, például az sem mindegy nekünk, hogy milyen egy call-centeres munkatárs elérhetősége és felkészültsége. Zajlik a cégek közötti verseny is, ami szintén egyre jobb teljesítményeket kíván a munkavállalóktól, tehát nem lesz már elég az, ami 10-20 éve még megfelelő volt, mert annyi minden megváltozott és fejlődött közben. (A mezőgazdaság esetében például teljesen közismert ez a jelenség, de szinte mindenhol ez jellemző, csak más területek nincsenek annyira reflektorfényben.)

Azokon a területeken viszont, ahol a verseny eleve korlátozottabb, kisebb mértékű, ott már most is jól látható a visszaesés, a szolgáltatások a megnövekedett keresletünket és igényeinket egyre kevésbé tudják követni. Ilyen például a vendéglátóipar, ahol tapasztalataim szerint az ár/érték arány egyre romlik, vagy hasonló a helyzet a lakásfelújítás, akár gépkocsi szerviz területén, részben a minőségi munkát végző munkaerő hiánya miatt. (A digitális kultúra előretörése is szerepet játszott abban, hogy a manuális készségeink romlottak.)

Nemzetközi versenykörülmények között pedig még inkább jellemző a munkavállalók túlterhelése, az állam oldaláról viszont részben a körülmények nem ismerete, részben érdektelenség miatt sincs megtámogatva az a fajta segítő háttér (korszerű oktatás, képzés, egészségügy, rugalmas foglalkoztatási lehetőségek stb.), ami elkerülhetővé tenné a dolgozók szakmai kiégését és leértékelődését, munkaképességének romlását. A jelenlegi munkaerőpiaci helyzet tehát egy tipikus loose-loose szituáció.

Nagyon érdekes végigkövetni a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügyének kronológiáját, az ügy egész történetét, és jól látható lesz, hol csúszott „hibás mederbe”, politikai síkra ez a történet. A „Dunaszaurusz” végül egy tipikus politikai kudarctörténetté vált.

Az első érdekes pont, hogy a nyolcvanas évek vége felé az a hír terjedt el, hogy a magyar kormány egy nagyberuházást tervez suttyomban végrehajtani anélkül, hogy szakértők alaposan megvizsgálták volna ennek a szükségszerűségét és gazdaságosságát. 1988-ban már tömegtüntetések zajlottak a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer ellen, amelyek arról szóltak, hogy addig ne folytassák a beruházást, amíg a vitát a szakértők le nem folytatják és nem látunk teljesen tisztán. A tüntetők követelése szó szerint csak ennyi volt, annak ellenére is, hogy később Bős-Nagymaros ügye a rendszerváltás egyik szimbólumává vált.

Néhány alapvető logikai hibát követtek el a környezetvédők és általánosságban a beruházás ellenzői, amelyek közül a legsúlyosabbak:

-A vízlépcsőrendszer a mindent-vagy semmit elv alapján kell kezelni, tehát vagy minden felépül vagy pedig az eredeti állapotot kell visszaállítani. Annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan két duzzasztórendszerről, és két, gyakorlatilag független erőműről van szó, tehát akiket például zavarna a Dunakanyar történelmi, turisztikai jelentőségű tájába épített műtárgy, ők még el tudnák fogadni az ilyen szempontokból kevésbé jelentős Dunakiliti duzzasztóművet, amely a Bősnél (a szlovák területen levő Gabcikovonál) épülő erőművet támogatná.

-A vízlépcsők felépítése nálunk gazdaságtalan, teljesen értelmetlen beruházás, ami csak hátrányokat jelentene, bár ezt pontos számokkal nem tudták alátámasztani.

-A vízlépcsők megépítése jóvátehetetlen környezeti károkat okozna, elsősorban a Szigetközben, ahol az édesvízkészletekre is káros hatással lenne, amit megint csak nem tudtak konkrét példákkal alátámasztani. Később a hágai döntőbíróság is alaptalannak nevezte ezt a fajta érvelést.

-Nem esett szó arról, hogy a dolog nem csak rajtunk, hanem a csehszlovákokon is múlik, így kimaradt a a számításból az is, hogy az államközi szerződést egyoldalúan is érvényesíthetik, és alternatív úton is felduzzaszthatják a Dunát. (Nem is hitték el a környezetvédők, hogy ez is lehetséges.) Eleve szó nem volt arról, hogy a csehszlovákokkal együttműködve keresünk lehetőségeket, akiknek a beruházása már sokkal inkább előrehaladt mint a miénk (mivel a magyar államnak már akkor sem volt erre pénze).

-Kizárták a szakmailag megalapozott vitát azzal, hogy minden támogatót politikailag érdekeltként bélyegeztek meg, ahelyett, hogy törekedtek volna a mindenki által elfogadható fórumokon elhangzó pro- és kontra érvek összegzésére.

Érdekes módon valamilyen vita mégis lezajlott 1988-ban és a parlament akkori tagjai név szerinti szavazással többségileg támogató döntést hoztak a beruházás mellett. 1989-ben Németh Miklós kormánya mégis felfüggeszti a beruházást és az év őszén a parlament amellett dönt, hogy Nagymarosnál nem épül erőmű, Bősnél pedig más megoldásokat fogunk keresni. (Ami önmagában véve még nem is tűnik hibás döntésnek.)

Azonban a másfajta megoldással Csehszlovákia rukkolt elő és 1992-ben elterelték a Dunát, Dunacsúnynál hozva létre a szükséges duzzasztóművet.

A jogutód Szlovákia lesz, velük pereskedünk Hágában, az 1997-es hágai ítélet a legtöbb vitatott pontban Szlovákiának ad igazat, és egyre inkább az derült ki, hogy az általunk választott megoldás politikai és gazdasági öngól, a szlovákokat hozva sokkal jobb helyzetbe. 1998 és 2002 között az Orbán-kormány eredménytelen tárgyalásokat folytat velük, de a szocialista-liberális kormánykoalíció tárgyalásai sem hoztak semmilyen eredményt.

Amit később meg kellett tenni az a Szigetköz vízpótlása volt, amit eleinte teljesen gazdaságtalan módon, szivattyúzással próbáltunk megvalósítani, később a Duna magyar szakaszán a holtágakba való terelések és mederküszöbök épültek meg ezzel a céllal.

A „vízlépcső-ügy” nagyon félrevitte a vízgazdálkodásunkat, így például a Duna hajózhatósága sem vált fontos szemponttá. A Bősnél megépült erőmű kapacitása jelentősnek mondható, mi viszont az ismert fejlemények miatt nem kérhetünk már árammegosztást az eredeti szerződéssel ellentétben, sőt sokmilliárdos pénzügyi veszteséget szenvedtünk el. Másik hátrány, hogy a Duna vízmennyiségének biztosítása a szlovák fél kezébe került, és habár ezt nemzetközi szerződések is szabályozzák, mégsem lehetünk teljesen nyugodtak e téren. További hátrány, hogy a „vízlépcső” szavunk olyannyira káros politikai színezetet kapott, hogy már a szakértők számára is tabuvá vált (az Orbán-kormány ezt gyakorlatilag határozattal is megerősítette 2011-ben) a folyók felduzzasztása nagy méretű műtárgyakkal. A kiskörei víztározót is a sokkal jobban hangzó Tisza-tó névre keresztelték át.

Az éghajlatváltozás is rákényszeríthet minket, hogy ezt a kérdést a Duna és Tisza egyes szakaszai esetében olykor felülvizsgálhassuk, és a szakértők körébe utaljuk annak eldöntését, hogy műszaki, gazdasági és környezetvédelmi megfontolások alapján esetleg hasznosak lehetnek-e nagyobb volumenű vízügyi beruházások.

Felhasznált források:

https://cultura.hu/aktualis/a-bos-nagymarosi-vizlepcso-tortenete/

http://beszelo.c3.hu/keretes/bos%E2%80%93nagymaros-kronologia

http://klimaszkeptikusok.hu/wp-content/uploads/2014/11/B%C5%91s-Nagymaros-t%C3%B6rt%C3%A9nete.pdf

https://mernokvagyok.hu/samsondi-kiss-gyorgy-a-bos-nagymaros-szindromarol/

Nem csak a Rákosi-rendszerben akartunk „a vas és acél országává” válni, hanem az Orbán rendszer is hasonló módon, szintén az energiaigényes iparágakat fejlesztette. Azt már MNB 2021-es jelentése is megállapította, a magyar feldolgozóipar energiaigényessége kiugróan magassá vált, hiszen elsősorban energiaigényes ágazatokat fejlesztettünk (például vegyipar, gépgyártás, élelmiszeripar, stb.), és abban az elemzésben még nem is volt benne az akkumulátorgyárak felfutása. Annak ellenére történt ez, hogy az EU-ban összességében az ipar energiaigényessége folyamatosan csökkent, és hogy az energia terén mindig is importra szorultunk. (Az import 60% körül alakult, a napelemek felfuttatásával ez az arány valamelyest csökkenhetett az utóbbi években.) A régi kommunista rendszer mintájára továbbra is a relatíve olcsó orosz energiában bíztunk, illetve abban, hogy a földgáz és kőolaj világpiaci ára tartósan alacsony marad, ami tudjuk, hogy egy igen jelentős bizonytalansági tényező, hiszen a geopolitika viharai erősen befolyásolják.

Kevésbé fejlődtek azok a gazdasági ágaink, amelyek kis energiafelhasználással is képesek nagy értéket termelni. Ilyen volt a nálunk hagyományosan erős gyógyszeripar, amivel szemben a radikálisan konzervatív kormányunk mély előítéleteket táplált, ezért nem is támogatta, inkább különadókkal sújtotta. A high-tech iparágak sem fejlődtek, sőt inkább visszaestek, de hasonló sorsra jutottak a GDP termelésében potenciálisan erős tudásalapú tevékenységek bázisait szolgáló intézmények (kutatóintézetek, egyetemek), sőt az olyan szolgáltatások is stagnáltak mint az egészségügy vagy a fejlett országok többségében erős pénzügyi szektor.

A mezőgazdaságon belül is a viszonylag energiaigényes (gázolaj, műtrágya, vegyszerigényes) szántóföldi növénytermelés emelkedett ki, viszont az egységnyi energiából több értéket előállító gyümölcstermesztés egyre inkább lemaradt, nem beszélve a kifejezetten alacsony energiaigényű gyepgazdálkodásról, ami meg sem jelent a kormányzati programok szintjén.

Az előző kormány meggyőződése volt, hogy mindig lesz nálunk rengeteg olcsó energia, ezért a „tájidegennek” tekintett szélerőművek építését is ellehetetlenítették. Egyedül a napelemprogram nevezhető kimondottan sikeresnek, bár ott is történt egy hiba: A napelemeket felszerelő háztartásokat behúzták a csőbe, amikor a kormány hirtelen ráébredt, hogy nem fogja tudni kezelni a nyáron a hálózatra ráömlő energiamennyiséget, ezért az átvételi árakat egyik évről a másikra hirtelen lecsökkentette, ami a telepített napelemek megtérülési idejét erősen kitolta.

Az autópálya fejlesztések tovább növelték az országunkon átmenő tranzitforgalmat, különösen a nálunk tankoló kamionok gázolajfogyasztása vált jelentőssé, de a személyautó forgalom is növekedett, miközben a vasúti és vízi szállítás fejlesztését teljesen elhanyagoltuk.

Szólni kell még az országban mindenfelé emelkedő betonmonstrumokról is, és habár az építőipar nem feltétlenül annyira energiaigényes kell, hogy legyen, a nálunk meghonosodott válfajai kifejezetten azok voltak.

A lakossági rezsicsökkentés köztudottan nem ösztönzött senkit az energiatakarékosságra, sem az épületek szigetelésének javítására, ezen a téren is viszonylag lassú volt a fejlődés. A gázfűtés aránya továbbra is kiemelkedően magas, annak ellenére is, hogy már nem tekinthető hatékony és környezetbarát megoldásnak.

Az energiagazdálkodásunk a vízgazdálkodáshoz hasonlóan, szintén egy alapvető szemléleti hibának esett áldozatul: Az előző kormány csak folytatta azt a hagyományt, amely az energiát korlátlanul rendelkezésre álló erőforrásnak tekintette és a nagy, grandiózus projektekben látta a fejlődés útját. Ennek egyik példája, hogy foggal-körömmel igyekezett megtartani a csődbe ment Dunai Vasművet is (Dunaújváros), és most szinte szerencsésnek mondható körülmény, hogy a tavalyi év során a termelés leállt a nagyolvasztóban.

A szélsőjobbos harcias szemlélet legmélyén mindig ott van az is, hogy az ország erejét, a gyakorlatban a hadiipari potenciálját is az mutatja meg legjobban, hogy ha energia intenzív nagy projektekben gondolkodik, mindent lebetonoz és rengeteg utat épít, viszont nem kell foglalkozni a kifinomultabb, tudásintenzív ágazatokkal, az energiatakarékossággal, vagy a hatásfokot javító rendszerek fejlesztésével. (Az energiaügyei fejlesztések kérdése is erősen átpolitizálttá vált.)

Ennek a szellemében indult meg Paks 2. építése is, amibe már 700 milliárdot beleöltünk, bár még nem látszik, hogy az építkezés mikor fejeződhet be, és talán nem is kellett volna sietni vele, hiszen a működő paksi erőmű is hosszabbítást kapva, 2052-ig üzemelhet.

Két erőmű egymás melletti üzemeltetése további hűtési probémát is jelentene. A tudományos kutatások már régóta figyelmeztettek arra, hogy a klímaváltozás miatt az erőművek hűtésével egyre nagyobb gondok lehetnek, és láttuk nem egy példáját ennek, például az atomenergiára építő franciáknál már 2022-ben és 2023-ban is megtörtént reaktorok leállítása, illetve teljesítményük visszafogása az aszály miatti hűtési problémák miatt, tehát nem új keletű problémáról van szó.

Az energiaellátás Európában ma nem csak az áram, hanem a földgáz és kőolaj esetében sem annyira fizikai probléma (néhány kivételtől eltekintve) mint inkább pénzkérdés. Az már inkább politikai döntés eredménye lehet, hogy a geopolitikai problémák vagy a klímaváltozás miatt hektikussá vált, időnként megnövekedő energiaárakat a lakosság, a vállalatok vagy az állami költségvetés viselje inkább. Az okosabb országok igyekeztek csökkenteni a kiszolgáltatottságukat és sebezhetőségüket, sajnos mi az utóbbi évtizedekben nem ezen az úton jártunk.

Ez a történet nem más, ami sok ezer éve történik meg katonákkal újra és újra, és hogy Nolan ezt rendezte meg, sőt nem is rendezhetett meg mást annak oka az, hogy mára jutottunk el oda, hogy ma már pontosan értjük és látványosan is be tudjuk mutatni a brutális harci eseményekben részt vett katona pszichéjét.

Az előző posztomban olyan esetet mutattam be, amikor a filmet egy kritikus politikai síkon túlértelmezte, de az összes kritikai elemzés azt mutatja, hogy mennyire hajlamosak vagyunk egy-egy történtet túláltalánosítani.

Sok ezer éves történet ez, amit különféle tartományurak elit hadseregeinek, mozgékony és gyorsan bevethető kommandóinak vezetői átéltek, nagyon sokféle fegyveres konfliktusban, nem véletlen tehát, hogy a mitikus történet annyira régi. Ma már pontosan látjuk, hogy mi történik ilyenkor a véres és kegyetlen összecsapásokban részt vett katonák pszichéjében, és milyen rémálmok gyötrik később a poszttraumás stressz szindróma egyik jellemző megnyilvánulásaként. (Az álomban minden megtörténhet, minden felnagyítódik.)

A történet játszódhat régi korokban is, de ha saját korunkra aktualizálva a főhős lehet akár a CIA titkos bevetéseiben részt vett kommandó vezetője éppúgy, mint amerikai tengerészgyalogos elitegység ezredese vagy akár egy mohamedán tartományi hadúr megbízottja is, vagy épp a hadúr maga.

A történet igazság magva megint nagyon egyszerű, az alapja az, hogy ez a jól kiképzett és mozgékony egység egy nagy katonai bravúrt hajt végre: Az ellenség figyelmének elterelésével bejuttatja néhány emberét annak főhadiszállására, akik előkészítik az erőd elfoglalását és megsemmisítését. Egy ilyen bravúr mindig sok ellenséget szerez, rendszerint vérdíjat is kitűznek az akcióban részt vevő katonák fejére, a vezetőre pedig különösen. (Számunkra valószínűleg csak Oszama Bin Laden esete lehet ismerős, viszont a legtöbb katonai akció nem publikus, hanem szigorú titkosítás védi, így nem is válik ismertté.)

Szintén valóságalap a történetben, hogy minden hadsereg legfőbb vezetésében különféle stratégák vannak, és gyakran kerülnek szembe egymással a galambok és héják, ahol a galambok (a történetben Pallasz Athéné) a békekötést szorgalmazzák az elért eredmények megtartásáért, a héják (Poszeidon) viszont további harci akciókat sürgetnek, hogy a megszerzett erőfölényt teljesen ki tudják aknázni. Az istenek valójában tehát tábornokok, akik viszont teljes döntési jogkörrel rendelkeznek a katonák sorsa fölött, akik még köztudottan a nyilvánvalóan észszerűtlen parancsaikat is kötelesek végrehajtani.

Odüsszeusz története ott lép szintet, hogy az eddigi, főként amerikai akciófilmek külső szemszögét a katona belső nézőpontjára cseréli és az ottani történéseket vetíti ki, illetve mutatja be látványos elemekkel. Megint nincs nehéz dolgunk a furcsa, csodás jelenségek valóságmagját megtalálni: Bizony előfordulhat, hogy a kommandót tőrbe csalják sőt még foglyul is ejthetik, amit nem úszhatnak meg súlyos áldozatok nélkül. A vezetőt, Odüsszeusz ezredes urat mindig gyötörni fogja a lelkiismeret-furdalás, hiszen egyrészt ő is hozott a harctéren hibás döntéseket, amik az egységét veszélybe sodorták, máskor pedig nem tudta elkerülni, hogy kegyetlen döntéseket hozva néhány katonáját szó szerint a halálba küldje azért, hogy a többiek megmeneküljenek.

A lótuszevés nyilvánvalóan azt mutatja, amikor a harcosok kábítószer élvezőkké váltak (különféle tudatmódosító szerek évezredek óta léteztek), a kicsapongások során disznókká változott katonák pedig alighanem nemi betegséget kaptak, és kellett egy kis utánajárás, hogyan lehet őket kikezelni. Én nem hiszem, hogy az alakulat teljes megsemmisült volna, ennél valószínűbb, hogy a katonák egyszerűen elpártolnak a kegyetlen vezetőtől, vagy esetleg ő hagyja el az egységét, hogy hazatérhessen, miközben mégis folyamatosan vonzották őt a további kalandok, hiszen ez volt az egész élete, ehhez értett legjobban. A hazavágyás és hazamenni nem tudás tehát egy nagyon hiteles pszichés dilemma. Hősünk legnagyobb lelkiismeret-furdalása mégis Trója elfoglalása marad, ami utólag visszanézve talán nem is volt annyira jó ötlet, hiszen a pusztítás minden korban bosszút vont maga után. (A civilizáció elpusztítása itt csupán belemagyarázás, ami a katona szemszögéből nem értelmezhető.)

Még egy hiteles szála a történetnek, hogy a vezér távollétében is nagyon is zajlanak a különféle politikai machinációk, amik az ő pozícióit és vagyonát is keményen érintik, a felesége önmagában nyilvánvalóan nem elég erős ahhoz, hogy a rokonságot és az egyéb igénybejelentőket távol tudja tartani, a fiának pedig nincs is ilyen vénája, nem örökölte az apja természetét. Hogy amikor Odüsszeusz hazatér, akkor valóban érvényesíteni tudja-e családfői jogait vagy azokat, amik érdemei szerint neki járnának, és ez mi módon történik, ebben nem vagyok már biztos, hogy a valóságban is teljeskörű igazságszolgáltatás történik, vagy pedig a bitorlók kényszerűek felhagyni a további harácsolással és egyszerűen csak szétszélednek.

Ami biztosan hiteles az a kiégett, PTSD szindrómától szenvedő, rémálmoktól gyötört és párkapcsolatra alkalmatlan háborús veterán tipikus esete, hiszen agyát annyira átalakították az átélt brutalitások, hogy nem tud már senki vele együtt élni, legfeljebb a pszichoterápiától várhat némi segítséget.

Na hát ez az, amit az eredeti történet bemutat és amit a mai pszichológiai tudásunkat tükröző filmfeldolgozás is látványos elemekkel kitesz a vászonra, minden ezen túlmenő értelmezés csak belemagyarázás.

Leleplezte magát egy (önjelölt) kritikus a minap, aki a legutóbbi filmes szuperprodukcióról, az Odüsszeiáról írta le a véleményét. Több mint érdekes, leginkább elszomorítónak mondható, amikor valakinek egy több ezer éves klasszikus nézése közben is korunk elcsépelt politikai jelenségei jutnak az eszébe. Az illető neve nem fontos, hiszen csupán tipikus eset, bármelyikünkkel előfordulhatott volna ez, ha beleragadunk az aktuálpolitika mocsaras lövészárkaiba.

Feltűnően nagy baklövés, hogy a nyugati keresztény civilizációt emlegetett egy olyan alkotással kapcsolatban, ahol ilyenről szó sem lehet, ergó vagy az alkotó, Nolan oldalán, vagy pedig a befogadó személy készülékében lehetett a hiba, és minden valószínűséggel az utóbbiról van szó. Eszünkbe juthat persze a viccbeli Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, de említhetnék az olyan vallási fanatikusokat is, akik szerint bármi történik is az csak az isten vagy az ördög műve lehet.

Mivel a film úgy tűnik, igen népszerűvé vált és erőteljes hatást gyakorol sokakra,- legtöbb jelentős alkotás esetében ez a hatás nem is a tudatos, hanem mélyebb rétegekben jelentkezik,- egész biztos, hogy valami lényegeset sikerült a rendezőnek megragadnia.

Odüsszeusz történetének hatása gyakorlatilag kultúrafüggetlen, nem valláshoz köthető, tehát alighanem valami nagyon általános emberit mozgat meg bennünk,- és mozgatott meg már legalább 2700 évvel ezelőtt is, különben nem maradhatott volna fenn. Már akkor is léteztek azok a tulajdonságaink, sorszerű gyengeségeink, reménytelen hibáink, kiszolgáltatottságunk „magasabb” erőknek és bennünk lévő ösztöneinknek, a Szkülla és Kharübdisz két rossz alternatívája közti döntésnek, amelyek korunk emberét éppúgy jellemzik mint régen.

Írjuk le azért, amit az iskolában helyesen megtanultunk, de utána valamilyen amnézia folytán a legtöbben elfelejtettünk, hogy kultúránk több rétegre épül: görög racionalizmusra, zsidó hitre, kereszténységre, felvilágosodásra, és még folytathatnám, mennyi mindent asszimiláltunk (a hellén kultúrában is megjelentek például indiai és perzsa hatások). Aki mindenből aktuálpolitikát csinál, ő egy szegénységi bizonyítványt állít ki a gondolatvilágáról, és miközben a szokásos kis köreit futja, elszalasztja azt a direkt és erőteljes átélést, ami a görögök katharszisz-nak, megtisztulásnak neveztek. Az a fajta szokásos reflex is feljön a cikkben, hogy a hiba nem bennünk van, hanem mindig másokban, ami körülbelül annyira hihető, mintha a részeges ember arra hivatkozna, hogy nem tehet mást, mert hát ott van a kocsma a sarkon. A cikk konklúziója is ennek meglehetősen közhelyesre sikerül.

Jobb megközelítésnek tartottam volna, ha a görög észkultúráról, racionalizmusról, a közösség védettségéből kimerészkedő ember individualizmusából indult volna ki, és teljesen tudta volna mellőzni azokat a divatos hívószavakat, amik a mai liberális-konzervatív vitában felmerülnek.

Abban biztos vagyok, hogy ez a fajta cicaharc amit manapság vívunk, homokozó szintű játszmáink a következő generációkat teljesen hidegen fogják hagyni, annyira más problémák fognak előtérbe kerülni. Ez egyébként eddig még minden egyes generáció esetében így volt, és most sem lesz másként, a dolog súlyát azonban az adja, hogy nem érzékeljük, mennyire megmérgezte a gondolkodásunkat az, ahogyan az origót számunkra mindig különféle politikai táborok szólamai, jelszavai határozzák meg, csak azokból tudunk kiindulni. Legtöbbünk a nyájösztön folytán csupán saját kis buborékjából néz mindent, a többsíkú komplex látásmód sajnos eléggé ritka (bár szerencsére vannak erre kivételek ez alól is).

Na de itt van például rajtunk a hőkupola, amit cseppet sem érdekel, hogy ki milyen politikai nézeteket vall, és kit fog hibáztatni a szárazságért és energiakrízisért. (Ad absurdum vannak, akik még ebbe is belekeverik az aktuálpolitikát.) Ha a környezetvédelem szóba kerül, akkor saját tapasztalatom szerint még komoly guruk is elsőként azt szögezik le, hogy nekik semmi közül azokhoz a zöldekhez, aki mondjuk tíz esetből hétszer valóban árnyékra vetődtek, de illene azt is megjegyezni, hogy az irány kiforratlan ugyan, de a törekvéseik nem annyira rosszak.

Nincs tehát egyetlen mozgalom vagy eszmeiség, a kereszténységet is beleértve, ami hiteles iránymutatást tudna adni napjaink problémáira, vagy ha tehetett volna is ilyet, akkor az adott időben aktuálpolitikai érdekek miatt elmulasztotta megtenni. Viszont jöhet az újratervezés, meríthetünk ebből is és abból is, és jöjjenek új emberek, új gondolatokkal, akik már immunisak a politikai táborok mételyeivel szemben.

Ellenpéldát is tudok mondani szerencsére a fentiekre: Ugyanabban a „vélemény” rovatban, amely nem ritkán csupán tét nélküli kibicelést és észosztást takar, jelent meg Anikay Antal úr elképesztő cikke a pénzügyeinkről. Kőkemény számokkal, a valós helyzetet teljes mélyéségen, szemléletesen körüljárva, fogalmi és ideológiai háború helyett a kemény tényeket közérthetően bemutatva, konkrét javaslatokat sem mellőzve olyan mélységben, hogy szakértői vitát is lehessen folytatni róla. Jó példa arra, amikor valaki ködösítés helyett az aktuálpolitika szirénhangjait nagy ívben elkerülve, professzionális és felelősségteljes módon ír valamiről.

Egy ilyen jellegű program leginkább az egészségügyi minisztérium támogatásával lehetne megvalósítható, minimálisan államtitkári szintű felügyelettel.

A probléma úgy is megközelíthető, hogy ha járunk külföldön, például Ausztriában, akkor szemmel is látható a különbség, és habár ez szubjektív benyomásokon alapul, ránézésre 5kg „hátrányunk” lehet velük szemben súlyfelesleg területén. Ez statisztikailag abban nyilvánul meg, hogy nálunk sokkal több az elhízott, míg náluk inkább a túlsúlyosnak mondható kategória a jellemző. (E téren a csehek, szlovákok vagy britek szintjén vagyunk, sajnálatos módon.) Én magam is megfigyeltem az utóbbi években az elhízottság szinte járványszerű terjedését a fiatalok körében, alföldi mezővárosokban.

A cél akár úgy is meghatározható, hogy átlag 7-8kg leadása a túlsúlyosak és elhízottak körében. Mindez egy komplex, sok pontból álló kormányzati program lehetne, aminek a hatása pár éven belül eléggé egyszerűen mérhető is lenne. (Jelenleg is vannak ilyen irányú felmérések.)

Fontos, hogy a programnak legyenek arcai, olyan közismert személyiségek, akik szintén súlyproblémákkal küszködtek, de tartós sikert értek el, és legalább egy éven keresztül tartották az alacsonyabb súlyt (illetve annak megfelelő alacsonyabb testzsír százalékot, amennyiben izomtömeget fejlesztettek). Az elhízottság nem teljesen magánügy, mert minden tettünk egyfajta láthatatlan társadalmi norma részeként hatást gyakorol másokra, főleg a környezetünkben élőkre.

A rengeteg áltudományos okosodás és táplálkozási divat nyűgétől megszabadulva lehetne legalább 5-10 -féle ajánlott diéta, ami személyre szabható, anyagi lehetőségektől, egyéni ízlésektől és érzékenységektől függően, és nem feltétlenül célozná a szokások gyökeres átalakítását. (A táplálkozás szinte „zsigeri” kérdés, a legtöbben ragaszkodunk a megszokotthoz, ezért adott esetben az arányok egyszerű változtatása, például a kenyérfogyasztás lecsökkentése is eredményre vezethet.) Szükséges legalább az áttéréskor egyfajta kalória kontroll is, hiszen nagyon sok kalória bevitele a legtöbb esetben elhízáshoz vezet, bár fordítva nem igaz, kevesebb kalória bevitele ha az összetétele nem megfelelő, szintén nem fog hosszabb távon megfelelő eredménnyel járni. (Sőt, jojó effektushoz is vezethetnek egyes drasztikus fogyókúrák.)

Felmerülhet az is, hogy esetleg további adókat vessünk ki az egészségtelen ételekre, bár hasonló hatással jár az is, ha az egészségesek adóját csökkentjük le, amire jelenleg is van kormányzati törekvés. Az is felmerülhet, hogy egyes óriás kiszerelésű termékek, például nagy kiszerelésű burgonyacsipszek forgalmazását be lehetne tiltani.

Azt is tudni kell, hogy nem mindig csak az ultrafeldolgozott ételek miatt eszünk túl sokat, hagyományos táplálkozással is vihetünk be túl sok kalóriát. Alultápláltság helyett ma már túltápláltság és minőségi éhezés jellemző, például túl sok szénhidrát fogyasztása miatt. (Ez lehet persze anyagi kérdés is, de csak a legszegényebb csoportokban, a középosztályban már semmiképpen.)

Emellett arra is van manapság lehetőség, hogy az ideális testsúly eléréséhez vagy megközelítéséhez gyógyszeres támogatást is igénybe vehetünk, orvosok körében is jellemző egy ilyen gyakorlat, viszont nem annyira közismert.

Szükség van ezen kívül naponta átlagosan legalább egy óra dinamikus mozgásra (sportra), ami egyéni alkattól, korosztálytól, lehetőségektől függően sokféle módon valósítható meg. Parkok, futópályák, sporttelepek, kerékpárutak, edzőtermek, uszodák, jól karbantartott túraútvonalak és hasonlók általában már rendelkezésre állnak, viszont nem mindenhol elérhetők, nem beszélve a népszerűsítésükről.

Fontos tényező még a munkahelyi stressz csökkentése, ugyanis a stressz során a szervezetünk kortizol hormont termel, ami súlyfelhalmozódáshoz vezethet, a stressz sokaknál evéskényszerként is jelentkezhet. Emiatt fontos a munkahelyi etikai kódex, például a főnök ordítása nem lehet a napi rutin része miként az sem, hogy terrorizálja a beosztottjait. A problémák csak együttműködéssel oldhatóak meg, ez ad a napi munkánk során valódi sikerélményt. Az utóbbi évtizedekben látható is némi haladás ezen a téren, például a munkahelyi szexizmus is csökkent már tapasztalataim szerint, viszont az együttműködés kultúráján nálunk még van mit javítani (munkahelyeken kívül is, például a közlekedésben). Egy munkaerőhiányban szenvedő országban a dolgozók jó közérzete különösen fontos, bár az időszakos túlterheltség szinte mindenhol jellemző. Fontosak a munkahelyek által támogatott szűrőprogramok (talán létezik most is ilyen állami támogatás, hogy az éves szűrés ne menjen a rendes szabadság terhére), az elhízás pedig összefüggésben lehet bizonyos egészségügyi problémákkal, betegségekkel is.

Szintén sokat jelenthet a pszichológiai tanácsadó rendszer fejlesztése, valamint a pszichiátriai ellátás javítása. Ahogyan az alkoholizmus társadalmi elfogadottsága is csökkent, éppígy az evés se legyen egyfajta szenvedélybetegség. (Hét napból hat alkalommal elég valamilyen egyszerű diétát követni, nem is szükséges ezt a témát túlságosan felfújni.)

A valódi „testszégyenítés” is olyan, amit túl szoktunk tolni, valójában nem több mint az egyéni alkati sajátosságok figyelembe nem vétele, de ha valaki jól láthatóan a káros szokásai miatt hízik el, az már nem ide tartozik. (Jogos lehet a kritika tehát akkor, ha nem az embert magát támadja, legfeljebb a szokásait figurázza ki,- feltéve, hogy ez az illetőnél nem vált ki ellentétes hatást, nem akarja a testsúlyát identitásának részévé tenni.)

Az egész alapja és célja a statikushoz képest a dinamikus szemlélet erősítése, az egyéni aktivitás fejlesztése, minden korosztályban más módon, megfelelő formákban. Ne akarjunk mindenáron a komfortzónánkban maradni, néha, akár napi rendszerességgel is tudjunk kilépni ebből.

Ide kívánkozik egy olyan megjegyzés is, hogy a klímaváltozás miatt megdráguló élelmiszer ellátás még praktikussá és költségtakarékossá is teheti a ma jellemzőhöz képest kevésbé pazarló és spártaibb táplálkozási szokásokat.

Állítólag Lenin elvtársnak volt ilyen, a címben jelzett képessége, legalábbis a rengeteg köztéri szobor annak idején mind ilyennek mutatta. Most még mindig vannak olyan, magukat az abszolút közép mércéjéül állító, szavatosságuk lejártát (azaz hitelvesztésüket) fel nem ismerő megmondóemberek, akik ilyen lenini szerepben tetszelegnek maguk előtt.

Másfajta hasonlat, hogy ők egyszerre többfrontos harcot vívnának, de nem látják be az elvi lehetetlenségét annak, hogy egyszerre küzdjenek a globalizáció, a NER önkény szellemisége, az autoriter kormányzás, szúnyogok hada és még sok minden ellen, amint azt Hont András tette legújabb cikkében, vagy ami Schiffer úr szokása is időnként, bár sokan mások is hajlamosak elkövetni ezt a fajta hibát. Két probléma is van ezzel, az egyik az, hogy bármelyik ősünk, aki egyszerre több fronton harcolt az mind megjárta, de szintúgy azok is, akik vehemensen harcoltak mindenféle képzelt (pontosan nem ismert) ellenséggel, ők sem éltek sokáig. A mai digitális terünk teszi csak lehetővé, hogy valamilyen csoda folytán az ilyen, bibói terminológiával szólva "túlfeszült lényeglátók" fennmaradjanak, túléljék önmagukat.

Egy jogásztól azt várná el az ember, hogy főként jogi kérdésekről értekezik, de nem ez a helyzet, Hont András is egyik példája annak, ahogyan egyesek a saját kis véleménybuborékuk határait nem jól felmérve, erősen túltolják a dolgokat. Ez nem meglepő, hiszen rengeteg jogász, jogász végzettségű és szemléletű politikus valamint véleményvezér került helyzetbe az utóbbi időben, de valahogy mégsem lett erősebb ettől a jogállamiság, sőt. Ami erősödött az a jogászi felfogás, hogy az ég adta világon mindennel szemben és mindenről lehet akár vádbeszédet, akár védőbeszédet mondani, lehetőség szerint mennél vehemensebb hangnemben, erős túlzásokkal, ebből a sablonból képtelenek elmozdulni a kedves jogász urak.

Amúgy szerintem is kérdéses, hogy a 12 éves mandátumhatár a parlamenti képviselők esetében valóban indokolt-e, és afelé hajlok, hogy nem az, ez leginkább egy hibás döntés, viszont nem okoz világvégét. Ugyanis a megélhetési politikusok száma nálunk így is túl magas, én inkább venném mintának a sokat szidott nyugati modelleket mint a mostani oroszt vagy kínait, hiszen nyugaton létezik egy egészséges rotáció az üzleti szféra és a politika között. Egyébként a parlamenti képviselők nagy része nem is kellett, hogy professzionális politikus legyen, sokkal inkább a minisztériumi vezetők, kormánytagok voltak azok.

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy az előző kormány a hatalommal való visszaélés sorozatos és minősített eseteit követte el, jelentős anyagi károkat okozva a társadalomnak (jogi nyelven ezt sokkal pontosabban meg lehet fogalmazni, a kedves jogász urak azonban valamiért nem teszik meg), és a mostani kormányzás első lépésben ennek a megszilárdult önkényuralmi rendszernek a felszámolásáról szól. Érdekes módon eddig senkit sem zavart a kedves véleményvezérek közül (tisztelet a kivételeknek), hogy a parlament csak formailag létezett, sőt még professzionális kormányzás sem működött az utóbbi években, annyira egy személy által meghozott, központi döntések születtek. Éppen a professzionalizmus volt az, vagy más néven szakpolitika, ami már csak nyomaiban létezett az utóbbi kormányzati ciklusban, a politikai alapú döntések mindent háttérbe szorítottak.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy valaki a politikában képes lenne tiszta képet látni, hogy jól átlátná a helyzetet. Olyan létezik csak, hogy az aktuális viszonyokra vonatkozóan a megállapításai helyénvalóak, viszont ha a helyzet nagyon megváltozik, akkor meglátásai már semmit sem érnek.

Narratívák alkotásának, leegyszerűsítő történeteknek mindig van helye, és ezeket mindig közösen kell újrafogalmaznunk, igyekszünk új szempontok szerint pontosítani, az sem baj, ha kicsit eltérő hangsúlyokkal és részletekben eltérő változatokkal. Így például az nem biztos, hogy közismert, hogy a ’90-es években nálunk nem képezte vita tárgyát, hogy az EU tagjává kell válnunk és az sem, hogy kell a külföldi tőke, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez volt az elsődleges prioritás, ennek mindent alárendeltünk, olykor kicsit túlzásba is estünk (ilyen volt például Hornék esetében az energiaszektor eladása). 2004-es csatlakozásunk után kerülhetett csak terítékre az a kérdés, hogy valamiféle piacvédelemre, a hazai cégek védelmére mégiscsak szükség van, még ha ez csak furmányosan, olykor nem csak tiszta eszközökkel valósítható is meg. (Ezen a téren az Orbán kormány tevékenysége hozott is némi eredményt.) Nem meglepő módon a legtöbb velünk egy időben csatlakozott régiós országban jött is egy konzervatív fordulat, ami nálunk csak 2010-ben következett be, viszont annál nagyobbat szólt. A meghirdetett illiberalizmus ellenére ez nem volt mégsem teljes rendszerváltás, eleinte inkább mérsékelt konzervatív tendenciák domináltak, csak jóval később a kultúrharc meghirdetése, úgy 2020 után élesedett be a helyzet, és erősödtek fel az orbánista önkényuralmi tendenciák.

Az elit, véleményvezér értelmiségieknek legalább két dolgot tudomásul kell venniük, az egyik, hogy nem értenek sok mindenhez, ezért nem árt némi visszafogottság. A másik, hogy nálunk (és gyakorlatilag minden hozzánk gazdasági fejlettségben hasonló szinten levő országban) mindig létezett legalább kétféle irányzat, egy nyugati modernista és egy szuverenitás párti, és a kettő nem mindig volt teljesen összeegyeztethető. Ezt még a középkorban, például a török uralom idején is váltogattuk, mindig voltak olyan uralkodóink, akik Habsburg-pártiak voltak, mások pedig a törökök szövetségét keresték. A sikeresség kizárólag abban múlott, hogy a vezetők helyesen ismerték-e fel, hogy mikor melyik a helyes politika. Ez persze csak egy hasonlat, ami nem alkalmazható egy az egyben a mai viszonyainkra, inkább arról van szó, hogy egyetlen politikai irányzatnak sem szabad túlélnie magát, mert ha nem tud többet, akkor adja át a helyét és jöjjenek más felfogásúak.

A kérdés mindig a vélemények, meglátások időszerűsége.

Miután a több millió magyar migráció szakértő és járványszakértő hirtelen átképezte magát környezetvédelmi és vízügyi szakértővé, most rávetették magukat sokan arra a témára, hogyan nem kellett volna a vizet elpazarolni és megy a nagy észosztás, hogy mit kellene másként csinálni. Még a valódi, diplomás szakértő urak között is kevesen vannak, akik a szükséges tízezer órát beletették, de szerencsére mégis vannak páran, akik leírják, hogy mekkora munka, ha mondjuk egy holland szintű csatornarendszert akarunk fenntartani. Dolgozni persze szinte senki nem akar, de legalább vannak már helyi „vízvédő” közösségek, és ha átütő sikert nem is, de kis javulást a helyi viszonyokban az ő munkájuk is eredményezhet.

Itt van például a mezőgazdaság példája (amihez én magam a legjobban értek): a szántás elhagyásához kellenek a talajt sekélyen művelő speciális eszközök, plusz egy teljesen új technológia (szaktudás), mert a tápanyagpótlás és növényvédelem is megváltozhat. Azt is el szokták felejteni, hogy a gazdálkodó mindig a haszont nézi, ami nagyon jó, mert ha látja, hogy másoknál is javult a termésbiztonság és a költségek is alacsonyabbak, akkor változtatni fog, és valóban zajlik is már ennek a folyamata, pár éven belül megtörténhet. Egyébként is az a hosszabb távú érdeke, hogy a talajok szerkezete és vízmegtartása javuljon, mert valószínűleg jövőre is ugyanott fog gazdálkodni meg még sok éven át, viszont csodát azért az új módszerektől se várjunk. A képlet roppant egyszerű: Ha a gazda úgy látja, hogy még így sincs nyereség (az agrártámogatások ellenére sem), akkor nagy eséllyel nem fog vetni semmit, mondjuk csak legeltetni fog.

Egyébként az őszi kalászos és a repce termést a hőhullámok és aszály kevésbé érintette, szerintem a termés az átlagosnak több mint 80%-a meglesz idén is. A napraforgó termése viszont már az Alföldön lefeleződhet, a kukorica pedig csak a viszonylag csapadékosabb területeken fog elfogadható termést hozni, a többi helyen teljesen kiéghet.

Lehet különben, hogy pár hónap múlva majd az özönvízszerű esők okoznak majd gondot, akkor majd arról fogunk sokat beszélni. Jelenleg viszont olyan rémképek merülnek fel, hogy a folyók szintje annyira lecsökkenhet, hogy Európa egyes szomszédos országai diplomáciai „vízháborúkat” folytatnak majd. Ha a forróság és aszály marad a fő tendencia, akkor borítékolható az is, hogy pár éven belül bizonyos termesztett növények esetében gyakorlatilag genetikailag módosított fajtákat lehet csak majd termeszteni.

Az is egy érdekes kérdés, hogy egyes „tájékozottak” szerint az a gond, hogy manipulálják az időjárást, mégis inkább az lehet a valós probléma, hogy jelenleg nem tesszük, mert a úgy állnak a dolgok, hogy egyre inkább rá fogunk kényszerülni, hogy megtegyük (geomérnökség).

Másik hasonlóan forró téma a parlament, és ezen belül is főként az alkotmánymódosítás, ami az előző kormány legfontosabb tisztségviselőinek elmozdítását célozza. Úgy látom, hogy itt az államfő leváltása az, ami nem biztos, hogy törvényes módon történik, hiszen nem lehet beleírni egy alkotmányba bármit, például olyan mondatokat, hogy „Gipsz Jakab hülye”. Az alkotmánynak van egyfajta belső logikája, koherenciája és személyek fölötti jellege. Annak ellenére, hogy 2010-ben a Fidesz nem szembesült ilyen problémával (Sólyom László már az ő emberük volt és a mandátuma épp le is járt), ráadásul ők is alkalmaztak jogállamiságot megcsúfoló törvényeket (pl. Baka András leváltását oly módon, hogy a Legfelsőbb Bíróság nevét Kúriára változtatták), a jogi formák betartásához mégis kínosan ragaszkodtak. Egyetlen kormány számára sem ad felmentést, ha az előző kormány önkényuralmat támogató gyakorlatára hivatkozik. Tisztességes eljárás tehát az lenne, ha másfajta megoldást találnának Sulyok eltávolítására (pl. közvetlen választás).

Az alaptörvényből az emberi méltóságot és esélyegyenlőséget sértő, diszkriminatív mondatokat kellene inkább kivenni, ilyen például a nemek egyenlőségét sértő „a nők védelme” kitétel, ami egy középkori állameszményt idéz. Igaz viszont, hogy ez valószínűleg nem lenne annyira politikailag kifizetődő, hiszen felrémlene, hogy mi lesz például a „Nők 40” konstrukcióval. A Tisza láthatóan nem kockáztat politikailag népszerűtlen döntésekkel, bár ősztől kénytelen lesz ilyeneket is meglépni majd.

Mindenesetre az jól látszik, hogy ha az éghajlatváltozás a jelenlegi ütemben folytatódik, vagyis tovább gyorsul, akkor minden politikai tervet ki lehet kukázni és kezdődhet az újratervezés, sőt az eddigi összes politikai vita mind tárgytalanná válhat.