Mostanra már gyakorlatilag mindenki számára jól láthatóvá vált, ahogyan az emberi tevékenység hatására a klímánk teljesen felborult. Még tavaly nyáron a pártállástól függött leginkább az, hogy ki gondolja valós veszélynek és ki csupán „balos” hisztériának a globális felmelegedést, ma már a helyzet megítélése szerencsére sokkal egységesebb, a miniszterelnök nyilatkozatai – hangsúlyozottan szükség van klímavédelmi akciótervre,- sokakat helyre tett. Ezzel elértük vagy legalábbis megközelítettük Európa nagy részének felfogását, hiszen kontinensünkön sokan, a fiatalok közül pedig a legtöbben a környezeti problémákat tartják a legsúlyosabbnak. (Igen, ezzel azt állítom, hogy az európai polgár viszonylag művelt és tájékozott, az amerikaiak és ázsiaiak többségéhez képest.)

Az irányok körül is körvonalazódik egy konszenzus

Ma már nincsenek olyan nagy viták a fő kérdésekben, például hogy lényegesen csökkenteni kell a benzin- és gázolaj üzemű autók számát, vagy hogy a szénerőműveket be kell zárni és jöjjenek a megújulók, de abban sem, hogy az atomenergia nem tűnik túl jó alternatívának. Ma már inkább az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a káros folyamatokat megfordítani vagy legalább lassítani, hogy az emberek (és a bolygó több élőlénye) időt nyerjen az alkalmazkodáshoz.

Ördögi körök

Azzal sem mondok sok újat, hogy a globális felmelegedés önerősítő folyamat: a permafroszt kiolvadása a légkör metántartalmának növelésével, a sarki jég olvadása a Föld albedójának változásán keresztül erősíti fel. A tartós meleg miatt kiszáradó erdők vagy a nyári hőségben fellobbanó erőtüzek is rengeteg szén-dioxidot juttatnak a légkörbe. Kérdéses csak az lehet, hogy valódi klímavészhelyzetről beszélhetünk vagy csupán a helyzet eldramatizálásáról van szó. Sajnos az újabb és újabb klímamodellek a helyzetet egyre rosszabbnak mutatják.

A fél intézkedések semmit sem érnek

Az irány jó, azonban ennél sokkal több kell. Például hiába telepítünk erdőket, ha a meg nem erősödött növények nem bírnak ki hosszan tartó száraz meleget. Az elsivatagosodás pár évtizeden belül már nálunk is megjelenhet. A műanyag zacskókat hiába vonjuk ki, ha marad rengeteg műanyag csomagolás, például flakonok és szemetes zsákok, valamint a részben műszálas ruhák. Én beépíteném a termékek árába a vizek műanyag mentesítésének költségét (a mikro műanyagok szűrését beleértve), egyfajta adóként. Kivételt képezne ez alól a könnyen komposztálható és természetes anyagokból álló zacskó vagy flakon (még ha a tárolhatóságot valamennyire csökkentené is).

Ezzel megszűnne a szintetikus anyagok árelőnye és a valódi környezeti költségek is megjelennének a termékek árában (és ez az elv lehetne alkalmazható az olyan szolgáltatások árában is mint például a légi közlekedés). Egyébként szerintem a természetbarát fóliákra és flakonokra valószínűleg hosszabb távon is szükség lesz főként a higiéniai követelmények miatt, mert nem nagyon vannak helyettesítő anyagok. Ez persze érzékeny politikai kérdés is, mert ha más nagy szennyezők mint az USA és Kína nem vesznek ebben részt, akkor az európai cégek versenyhátrányba kerülhetnek a környezetvédelmi adók miatt.

Új problémákkal kell szembenézni már rövidtávon is

A problémák általában csőstül jönnek, egyik vonzza a másikat, a nagy melegtől nem csak az emberek szenvednek, hanem számos állat és növényfaj kipusztul, csökken a biodiverzitás, elszaporodhatnak egyes kártevők, az élelmiszer megdrágul, emellett a mi klímánkon ismeretlen kórokozók jelenhetnek meg. Nem az lesz a fő problémánk, hogy GMO mentes és vegyszermentes vagy sem, hanem hogy egyáltalán termelhető legyen valami és ne legyen élelmiszerhiány. Nem az, hogy öntözzük (mert nem lesz annyi víz, még ha a nagy árvizekből valamennyit el is tudunk tárolni), hanem hogy legyen tiszta ivóvíz és a növények átvészeljék ezeket a szárazságokat (leginkább csepegtető öntözés jöhet szóba). Az atomerőmű azért sem jó, vagy a hőerőmű, mert nem biztos, hogy lesz hozzá nyáron elég hűtővíz. Az alkalmazkodás a változásokhoz nem lesz egyszerű senki számára.

A felnövő generációkra nehéz idők várnak

A viharok száma és erőssége már most is jól láthatóan nagyobb mint pár évtizede és ez a tendencia fokozódni fog (mivel a melegebb levegő energiatartalma nagyobb). A tengerparti nagyvárosokat nem csak a viharok, hanem a tengerszint emelkedése is fenyegetni fogja. Nyugat-Európa mindkét szempontból nagyobb veszélyben van mint kontinensünk középső és keleti része, a Kárpát-medencében „csak” az emelkedő átlaghőmérséklet jelentheti a fő problémát.

Le kell írni azt is, hogy az évszázad második felében az emberiség létszáma nem növekedni, hanem előre láthatóan csökkeni fog, ez alighanem elkerülhetetlen. Számos területen, főleg a trópusi részeken az emberek örülni fognak, ha nagy nehezen saját magukat el tudják tartani és nem nagyon mernek majd gyereket vállalni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy néhány nemzedéken belül drasztikusan visszaesik majd az emberiség létszáma (a természet visszakorlátozza fajunkat az eltartó képesség határára, sőt akár az alá is). Sok embert alighanem megfoszt majd a sors a gyerekek felnevelésének örömétől. Így is még örülni fogunk, ha elkerülhetjük azt, hogy a bolygónk nagy része az évszázad végére teljesen lakhatatlanná váljon és tudjunk alkalmazkodni a változásokhoz.

Nagy erőket kell megmozgatni

A fejlett országoknak egy két évtizeden belül már széndioxid-negatívvá kell válniuk, azaz több szenet kell megkötniük a légkörből mint amit termelnek, mert a szegényebb, fejlődő országoktól ez nem várható el. Ebben ma a politikai korlátok nagyobb akadályt jelentenek mint a technikai jellegűek. Lehetőség van a biológia és a kémiai szén-megkötésekre, vagy például a háztetők fehérre festésére, de mindehhez rengeteg pénz kell, ami részben a valós környezetvédelmi költségeknek a termékárakban való érvényesítésén keresztül finanszírozható. (A legrászorultabb rétegek pedig ez esetben kompenzációt kellene, hogy kapjanak.) Mindez a fogyasztói szokások változását és az energiagazdálkodási szokásaink megváltozását is nagyban segítené.

Hogyan lehettünk ilyen buták?

A különféle gazdasági modellekből kimaradtak az externáliák, mivel ezeket többnyire nem ismerték vagy egy-egy folyamatban elhanyagolhatónak tűnt az, ha például a gép „füstöl”. Viszont évszázadokon keresztül a termelés és közlekedés óriásivá növekvő volumenére ugyanezt már nem lehet elmondani. Döbbenetes, hogy már úgy 40-50 éve léteztek a maihoz hasonló klímamodellek, a kép nagyjából ugyanaz volt mint a mai csak pontatlanabb és homályosabb. Ha valamit legalább 90%-os biztonsággal tudni lehet, mért nem tesz senki semmit? Mért nem éri el a társadalom és a politikai döntéshozók ingerküszöbét? Ennek az az egyik oka, hogy az emberek rangsorolnak és nem tudnak túl nagy prioritási listát követni. (Emiatt nem lehet rávenni fiatalokat nyugdíj-előtakarékosságra sem, hiszen vannak sokkal égetőbb feladataik.) Másrészt ez egy újfajta szemléletet és gondolkodásmódot igényel, ami szembemegy számos hagyományos elvvel (pl. a több fogyasztás és nagyobb jólét feltétlenül jobb). Még ma is azt lehet mondani, hogy a döntéshozók szintjén nem nagyon tudja a jobb kéz mit csinál a bal, és a környezetvédelem még mindig csak egy terület a sok közül.

Jó jel, hogy a mentalitásunk sokat javult, ha nem is látványos módon

Ma már a társadalom nem fogadja el, ha valaki szemetet dobál el, telefüstöli a környezetét és az állatok egy részét is védi törvény vagy legalább általános etikai elvek. A társadalmon belül megvan az a fajta alap és konszenzus (Európában legalábbis a lakosság nagy részében), amely elfogadná a szükséges politikai és gazdasági lépéseket. A másik lehetőség, ami felé most haladunk, hogy a kapitalizmus tényleg a saját sírásója lehet, de nem úgy mint ahogy Marx gondolta hanem úgy, hogy az emberi civilizáció teljes hanyatlásához vezet.

Ennek megakadályozására Európa nagy része kezd jó útra térni, de nagyon sok múlik az USA és Kína vezetésén, mindkét politikai és gazdasági szuperhatalom esetében alapvető változásokra van szükség, ha ez megtörténik, az országok többsége követni fogja a példájukat.