A magyar sportolóknak nem csak ellenfelei, hanem ellenségei is nyilvánvalóan kell, hogy legyenek, hiszen a kiemelt támogatottságú látványsportágaink (főként labdarúgást és kézilabdát értve ez alatt) feltűnő eredménytelensége másként nem magyarázható. Kik lehetnek ők?

1.A magyar szurkolók???

A saját rendezésű kézilabda Európa-bajnokságon történt blamázst lehetetlen kimagyarázni, az újabb és újabb próbálkozások egyre szánalmasabbak. Itt felmerült magyarázatként az is meglepő módon, hogy a magyar játékosokra plusz terhet rakott a hazai pálya, nem szoktak hozzá a sok ezres közönség előtti tétmérkőzések hangulatához. Az ellenfeleket pedig mintha feldobná, ha őket pfújolná a közönség… Igazából nem tűnik valami hihetőnek, főleg mivel nem gyerekekről van szó elvileg, hanem kőkemény profikról. Vagy legalábbis azok lennének, mert többször előfordult, hogy miközben örült a magyar játékos a góljának, az ellenfél már leindította és ott volt a hálónkban a labda. A tények azok tények: a három csoportbeli ellenfél közül csak az erősen tartalékos portugálokat sikerült legyőzni az utolsó másodpercekben szerzett góllal, a csoportból továbbjutott izlandiakat és a hollandokat pedig kenterbe verik félgőzzel is a világ elithez tartozó dánok és franciák. Ja, így kell emelt fővel búcsúzni, most elmondhatjuk, hogy a szerencse nem állt mellénk, de legalább elkerültük a későbbi kínos zakókat.

A magyar fociválogatott esetében érdekes azt is megnézni, hogy amikor támogatta a közönsége, mennyivel ért el jobb eredményeket, mint idegenben játszott? Elárulom: semennyivel. Az EB-n a portugálok ellen telt ház előtt 0:3 majd a félgőzzel játszó franciák ellen 1:1, viszont idegenben a kicsit széteső németek ellen bravúros 2:2. A selejtezőkön közönség előtt az angolokkal szemben 0:4, ez esetben csak annyi történt, hogy a fiúk elhitték magukról egy pár percig, hogy jobban tudnak focizni mint az angol csapat és feladták a sündisznóállást. Idegenben viszont az angolok ellen 1:1 és a lengyelek legyőzése 2:1 arányban, mindez arra utal, hogy ezt a fajta fegyelmezett védekezésre épülő kontrát, ami a mi fő erősségünk, a közönség szurkolása nem nagyon befolyásolja. (Az albánok persze ellen nyilván nem lett volna értelme egy ilyen harcmodornak, de a B-taktika a közönségtől függetlenül nem működött, két alkalommal 1:0 oda. Zárt kapuk mögött a lengyelek ellen legalább egy harcos 3:3-as döntetlenre futotta.)

2.Sportújságírók?

A sportújságírók dolga, hogy nagy csinnadrattával felfokozzák az elvárásokat, a realitásokat mellőzve. (Nem írhatják le, hogy középszerű csapataink vannak, ne várjunk tőlük semmit.) Ez még idáig rendben van, ami viszont nekem nagyon nem tetszik, amikor fiatal játékosokat sztárolunk. Egy 22 éves játékost mint Schäfer András nem szabad megválasztani az év játékosának, mert a fejébe szállhat a dicsőség. (Egyébként nem is volt reális.) Ott van Zsóri Dániel, akit 19 évesen Puskás díjra jelöltek és meg is kapta (nem reális, mert ugyanazt a gólt mindegy, hogy milyen ligából lövi az ember), azóta sérülések hátráltatják a karrierjét. A jelenlegi legnagyobb tehetségünk Szoboszlai Dominik pályafutását is a túlságosan nagy sztárolás zavarja a legjobban, legalábbis mióta a neve felkapott lett, azóta mintha halványabb teljesítményt nyújtana.

3.A közvélemény?

 A közvélemény is kicsit ludas ebben, például amikor tavaly Dárdai Palkót választották az év játékosának a Herthánál, viszont mindenki tudta, hogy csak édesapjának köszönhetően került klubhoz (ami egyébként etikai összeférhetőségi kérdést is felvet). A  szurkolók a „magyar csapattól” mindig sokat várnak ugyan, de nem lehet jó a csapat, ha nincsenek mögötte MEGBÍZHATÓAN jó egyéni teljesítmények.

4.Edzők?

Felmerül, hogy az edzők hátráltatják a legjobban az eredményességet. Köztudott, hogy a futballakadémiákból kikerülők a magyar NB II-ben válnak csak be, az élvonalunkat szerb, ukrán és egyéb légiósokkal töltik fel, az utánpótlás nevelésünk teljesen rossz. Az úszók körében a lelki terror és a testi fenyítés bevett praktikának számított, bár azt nem gondolom, világszínvonalú teljesítményekhez ilyen módszerekre lett volna szükség. Az edzőink nem mindig a legkorszerűbb módszerekkel dolgoznak, viszont a motivációik már a következő ponthoz tartoznak.

5.Korrupt finanszírozás?

Ez a pont nem kérdőjeles, hanem teljesen egyértelmű: a sport terén jártas újságírók is leírják, hogyan lehet demotiváló az egyre több sportba betolt állami pénz. Valami olyasmi kép rajzolódik ki, hogy „nem kell törtünk magunkat, a jó pénzünk meglesz”, ami lehet akár egy olimpiai életjáradék vagy többmilliós havi fizetés. Mindenesetre a magyar sportba betolt sokmilliárdos összegeknek nem hogy zéró lenne a hozama, hanem nettó veszteséget okoznak az adófizetőknek. Ez már régebben is így volt, hiszen szakállas viccnek számít, hogy amikor az újságíró megkérdezi az edzőt, hogy „Mondja, mért beteg a magyar futball (vagy a magyar kézilabda és egyéb látványsportok)?” „-Uram, elmondom szívesen, ha fizet nekem félmilliót.” „-Köszönöm, de nem szükséges, most már én is tudom.” A korrupciós helyzet a sportban a jelenlegi kormány alatt nem javult ugyan, viszont tovább romlott.

6.A bírók?

Bírózás akkor megy, ha éppen velünk szemben részrehajlóak vagy a mi kárunkra tévednek. Még sosem volt olyan, hogy nyertünk ugyan, de elismerjük, hogy a bírói tévedések döntöttek a mi javunkra (vagy esetleg az ellenfél gyenge formájának köszönhettük). Győztes csapatról nem szoktuk leszedni a keresztvizet, tehát ha az utolsó percben gólt kapunk, akkor a bírók meg a pálya meg a gyenge forma és hasonlók, de ha nekünk sikerül betalálni, akkor a srácok hősök és mindent megérdemelnek. (Ez már megint a sportújságírás gyenge színvonala.)

7.Saját mentalitásuk?

A fentiekben leírtak alapján afelé tendálok, hogy a magyar játékos legnagyobb ellensége önmaga, a saját elbizakodottsága, kényelmessége, a középszerrel való megelégedettsége. Itt meg kell azt is említeni, hogy más országokban sokak számára egy kitörési pont, felemelkedési lehetőség a sportkarrier egy alsó középosztálybeli életszínvonalról (emiatt is jöhet annyi sok jó játékos például a Balkánról vagy Európán kívüli bevándorlóktól). Nálunk a tehetséggondozásnál az eleve helyzeti előnyben levő családok gyerekeit karolják fel, és elkallódnak a hátrányos helyzetből vagy periférián élő srácok. Így a verseny a sportban (is!) beszűkültté válik nálunk , jól láthatóan belterjes világról van szó, ami nem hozza ki annyira a teljesítményeket.

Ezeket a dolgokat persze a sport berkein belül mindenki tudja, csak senki nem meri nyíltan leírni, mert nem érdeke, sőt a megélhetésébe kerülhet az igazság kimondása.