A boldogságfelmérések alapján országunk igencsak rosszul teljesít, a régióhoz szoktunk ugye viszonytani legtöbbször, ez alapján jelentős az elmaradásunk, de világviszonylatban sem állunk jól még a gazdasági fejlettségünkhöz képest sem. Nem nehéz megválaszolni, hogy a magyar emberek jelentős része mért érzi magát boldogtalannak, és ennek okát nem csak az inflációban és az életszínvonal visszaesésében lehet keresni, hiszen a gazdasági helyzet nem annyira rossz. Sokkal inkább a biztonságérzetünk és az általános közérzetünk lehet az, ami kevésbé jónak mondható, és bár még felmérés nem készült erről a tényezőről, én magam biztos vagyok benne, hogy a közéleti híreink jelentős mértékben depresszív hatásúak, függetlenül attól, hogy kormányoldali vagy ellenzéki hírcsatornákból származnak.

A kormányt támogató szavazók folyton azt hallják, hogy „háborús helyzetben vagyunk” (egyébként egyfajta „rendkívüli állapotot” is tart fenn a kormány, mindegy hogy ezt hogy nevezzük). A kvázi háborús állapotok nem csak az orosz-ukrán háború miatt állnak fenn, hanem mert folyton támad minket „Brüsszel”, a migránsok vagy a „gender-ideológia” (szörnyszülött, hiszen ilyen szó nem létezik a magyar nyelvben). A kormányunk ezzel egyrészt azt sugallja, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ha mások lennének hatalmon. A másik fő szempont, hogy sokan annyira nagyon szeretnének egy nagy nemzeti egységet, ami per pillanat azt jelenti, hogy szépek és okosak is vagyunk, csak mások nem hagynak élni minket (ezt az alapkérdést mindig meg is konzultálják velünk, eltérő megfogalmazásokba csomagolva). Sokan ezt akarják hallani, és meg is kapják.

Ezzel a fajta kommunikációval van egy olyanfajta gond, hogy az emberek csak egy kis része élvezi, hogy folyton harcolhat, a többség „békepárti”, vagyis azt szeretné, ha végre békén hagynák. (Sokan persze egy elképzelt ideális világban szeretnének élni, ahol nincs se migráció, se háború, sem változások, és az emberek mind szeretik egymást.)

Az ellenzékkel szimpatizálók, akik nem a kormánypárti médiumokból tájékozódnak ők sincsenek jobb helyzetben. Aggaszthatják őket a diktatórikus törekvések, a feudális hűbéri viszonyok, a kultúra leépítése és a környezeti problémák is (szerintük a tudomány képes hitelesen tájékoztatni az éghajlatváltozásról, a szélsőjobb híveinek a helyzete viszont könnyebb, mivel szerintük ez pusztán politikai kérdés.)

A tendenciák már megvoltak régebben, viszont csak a 2022-es választások után váltak ennyire jelentőssé, amikor az ellenzéki politikusok csak néztek ki a fejükből és nem értették, hogy mi történt. Nem tudták, hogy egy háború és az arra való reakciók képesek átrajzolni hirtelen egy ország politikai térképét, az erős jobbratolódás végül is nem volt meglepő, amit a Mi Hazánk parlamentbe jutása is bizonyít. Nem valódi ellenzéki pártról van szó ugyanis, mert jól láthatóan kívülről támogatja a kormányt. Sok magyar ember nem értette meg és még mindig nem is kapiskálja (például a lengyelekkel szemben), hogy a legfontosabb nem is az, hogy ki nyeri a választásokat, hanem hogy mekkora hatalmat képes összpontosítani. Nem kell ehhez jóstehetség, hogy csak a saját kárunkon fogjuk ezt megtanulni.

Nagyon lényeges pont, hogy a két „tábor” teljesen széttartó pályán mozog, egyre jobban fel vannak háborodva az emberek, hogy az ő igazságuk nem érvényesülhet, és a helyzet nem hogy javulna, hanem romlik, politikai oldaltól teljesen függetlenül.

Ha ez még nem lenne elég, jönnek még a bulvárhírek is, amik nagyobb mértékben szólnak az emocionálisabb megközelítéseket jobban szerető, kormányt támogatókhoz. A leszúrta-felnégyelte-megette típusú hírekre gondolok, a nézhetetlen, hallgathatatlan és emészthetetlen kategória, én csak külön bűnügyi rovatba tenném (kvázi „lefóliázva”), nem keverném a többi hírhez, hogy csak az nézze meg, akit érdekel.

Létezik még az embereknek egy olyan csoportja is, amelyik függetlenül attól, hogy kikkel szimpatizál, a politika világában elhangzottak között koherens logikai rendszert keres, éppúgy ahogy megtesszük ugyanezt a mindennapi kommunikációs során is. Ők végképp rosszul járnak, mert naponta igen komoly ellentmondásokba botlanak.

Így például az alkotmányunk szinte azt sugallja, hogy Magyarország keresztény ország (kérdéses már az is, hogy mennyire lehet ezt kimondani, én még keresztény voltom ellenére sem támogatnám), miközben a napi politika szintjén a testvéreink az azeriek és a törökök. (Tessék mondani: Az ősmagyar kultúrával mi a helyzet?) Jujjuj! Jobb, ha az állam nem lép át a vallás területére, mert úgy jár mint a művészetek esetében: csak torzszülötteket hozhat létre. A politika egy behemót nagy állat a művészethez vagy a valláshoz képest, segíteni nem képes, csak kárt tud tenni ezekben.

Vagy például mi a helyzet az illegális migrációval? Most nem csak sorosék szervezik ezeket, hanem például a belorusz és orosz kormány is? (A lengyel, illetve a finn határon történtek alapján?)

Vagy például az újabb fejlemény, hogy a nyugati országok vezetői kvázi kommunisták, és nem rendszerváltás vagy -változás volt, hanem változtatás? (Tehát ők változtatták meg, nyilván csak a felszínen, ami szélsőjobbos szlengben „módszerváltás” néven fut.) Folytathatnám további példákkal, a történelem nálunk mint az eseményeket objektív igénnyel vizsgáló tudományterület megszűnőben van, az ideológia fogja megmondani, hogy mi történt.

A belső fogyasztás ismételt felpörgetése gazdasági célként megint csak ellentmondásos, hogyan egyeztethető össze azzal, hogy szidjuk a fogyasztói társadalmat és a környezetkárosítást?

Az is egy lényeges ellentmondás, hogy soha nem volt még képes az egészségügyi rendszerünk ilyen teljesítményre (a technikai fejlődés és a jobb gyógyszerek következtében), soha nem volt még a közbiztonság ennyire jó mint most, vagy az életszínvonal ennyire magas, de hogy lehet, hogy az emberek egyre elégedetlenebbek?

Gyakorlatilag egyszemélyi vezetés van ma Magyarországon. (Matolcsy az egyedüli, aki nem áll be a sorba, de folytonos támadásoknak is van kitéve emiatt.) A hierarchiában dolgozók csak mantrázzák folyamatosan a központi ideológiát, ami lehet akár szánalmas, akár irritáló is, hogy mindenki ugyanazt mondja.

Kétfajta hálózatot lehet elképzelni a politika világában, az egyik a klasszikusan huzalozott, ahol a vezetők a szó szoros értelmében is csupán „vezetők”, mert lényegében csak tovább vezetik a kapott információt a központból az alacsonyabb szintekre és nem csinálnak vele semmit. Egy katonás, diktatórikus rendszer ilyen jellegű hálózatokra törekszik. Ezzel szembeállítható viszont példaként az emberi idegsejtek alkotta hálózat sokrétűsége és összetettsége. Az idegsejteknek szó szerint milliónyi típusa létezik, és ezek nem csereszabatosak, sokféle ingert képesek fogadni, de nem mindegyiket vezetik tovább automatikusan. Hálózatba szervezett idegsejtek autonóm módon együtt tüzelnek, ezáltal rezgésmintázatokat hoznak létre, és ezek a rezgésmintázatok hordozzák az információt. A kétféle rendszer intelligencia szintje jól láthatóan nem összemérhető.

A magyar politikai rendszer egyre inkább a mereven huzalozott primitív rendszerekhez hasonlít, félelem-biztonság bináris jeleket bocsát ki, ami a lakosság kedélyállapotára és intelligencia szintjére egyaránt kedvezőtlen hatással van. Lehetne lényeges gazdasági, társadalmi vagy etikai vonatkozású kérdésekről is beszélni értelmes módon, de ezekről alig esik szó, ebben az országban ahol az élünk, a közéletünkben a nagy duma a nyerő.