Középtávon egész biztosan így van, Körösényi András tanár úr figyelemre méltó cikkének címe a lényegre tapint, érvelését én azonban bántóan egyoldalúnak és hiányosnak tartom. (Jó lenne, ha a vitákban nem a tekintély számítana, hanem az érvek minősége.)
Én saját magamat nem sorolom az olyan konzervatív felfogásúak közé, akik a liberális demokráciával szemben alapból ellenszenvet éreznek, mi több, évtizedeken át a rendszer nyertesei közé sorolhattam magam. (Az ilyen jellegű szempontokat érdemes kiindulásnál tisztázni.)
Nem fog visszatérni a liberális demokrácia kora, ez elég nyilvánvaló, bár ennek pontos okait inkább csak találgatjuk, mert nincs elég távlat az értékeléshez. A lényeg, hogy a világban minden folyton változik, a liberális demokráciát támogató, meglehetőségen dogmatikus ideológia valamikor 1990 körül volt csúcson, azóta másfajta rendszerek és ideológiák jöttek fel a világ különböző részein és folyamatosan kiszorítják. Ez van, a változás folyamatos, el kell fogadni.
A cikkből úgy tűnik, mintha a szociáldemokrata baloldalt a világ minden országában egyszerre megvették volna kilóra a nagy multi cégek és emiatt adta fel a munkás osztály képviseletét, ami nagyon valószínűtlen, holott csak annyi történt, hogy a baloldal akármilyen szörnyen is hangzik manapság, soha nem nemzeti keretekben gondolkodott, hanem más szempontrendszerek szerint, miközben a munkásosztály meg meg is szűnt, máshogy kezdett el tagolódni mint régebben. (Lehet a nemzeti keret a adott esetben a legfontosabb szempont is, de attól még létezik sok egyéb más megfontolás. Például milyen cégnél fogok dolgozni holnap, mennyit fogok keresni, ezzel kapcsolatos, gazdasági döntéseim nem nemzeti kerettől fognak függeni, hanem egyéb praktikus szempontoktól.)
A lényegre térek: A cikkből sok hasznos megállapítás ellenére kimaradt a demográfia. A liberális demokráciával az egyik fő probléma, hogy atomizál, gyengíti a közösségi és családi kapcsolatokat, ezért a gyerekvállalási kedvet csökkenti. A demográfiai problémák erősítették fel a bevándorlással kapcsolatos társadalmi problémákat is, ami a szélsőjobb célkeresztjébe került, teljesen jogosan, hiszen nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Azon túlmenően, hogy a közösséghez tartozás hiánya, a magányosság sokakat egyúttal boldogtalanná is tesz, anyagi helyzettől nagyjából függetlenül is.
A másik fő gond, hogy a liberalizmus növeli a társadalmi különbségeket, a pénzügyileg jobban álló és a pénzhez értő emberek vagyona úgy nő, hogy el sem tudják költeni, amijük van, aki nincs szerencsés helyzetben vagy nem annyira tehetséges ilyen téren az leginkább csak vegetál. A „Máté effektus”, tehát akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvetetik, ami van, egyéni szinten megoldhatatlan probléma, ez csak közösségi szinten kezelhető.
Gazdaságilag a cikk érvelése pár ponton hibás, például az nem igaz, hogy Kína+India összes GDP-je nagyobb mint a fejlett Nyugaté, sőt az USA GDP nagyobb mint Kína+India együttvéve (nem a vásárlóerő paritás számít, hanem hogy mit kapnak máshol a pénzükért), de a legfőbb hiba, hogy ezek a törésvonalak változnak, már nem létezik egységes „nyugat”, a éppúgy ahogyan „globális dél”-sem. Hibásan fókuszál a „nyugatra”, a szokásos magyar kisebbrendűségi érzésből táplálkozva, egy már nem is létező ellenséggel hadakozik. Meloni, Fico, Trump – ők vajon a nyugatot képviselik vagy nem? Nem lehet egyszerűen eldönteni.
Azt kellett volna inkább hangsúlyozni, hogy a demokráciák nagyon sokfélék és nem feltétlenül mind annyira liberálisak, az országok kultúrájától, helyi adottságaitól függően, sőt ez a jövőben még inkább így lesz, igazi kihívó csak az óriási, a piacgazdaságot belső piacán leszimuláló Kína ezekkel szemben, az összes többi diktatúra kudarcos.
A cikk közhelyes módon túlértékeli a FB és más közösségi hálózatok szerepét, hiszen ezek nélkül is terjednek pletykák, állami médiumok önmagukban is képesek torz képet kialakítani a valóságról, és mit mondjuk most arról, hogy számos országban, főként Kínában cenzúrázzák is? A cenzúra és tiltás lenne a megoldás? Van, aki szerint már most is túl sok a cenzúra.
Az ultraliberális divatokat is túlértékeli (pl. LMBT), amellett, hogy a liberális felfogás észrevétlenül is sikereket ér el, például a szexizmus visszaszorításával, a munkahelyi és családon belüli erőszak csökkentésével.
A hivatkozott cikk írója nekem csalódást okozott azzal, hogy sajnálatosan „magyaros módon”, erős érzelmi elfogultságok mentén érvelt, és a fentieken kívül még számos megállapításával lehet vitatkozni, remélem mások megteszik ezt a megfelelő formákban anélkül, hogy mélyítenék az ideológiai lövészárkokat.
