Nem nagyon vitatja senki, hogy olimpiai érmeseink és helyezetteink megérdemelten kapnak pénzjutalmat a teljesítményükért. (Ráadásul a pénzjutalom reálértékben még csökkent is, hiszen csak 10%-kal emelkedtek a helyezésekért járó díjak a 2021-es olimpiához képest.) Sok olyan dolog van viszont, ami ezen messze túlmegy, és józan ésszel nézve legalábbis problematikus.

A fényoldala az olimpiai versenyeknek a küzdelmek drámája, sok egyéni siker és sok kudarc, és ahogyan mindezt a versenyzőink megélik, amit nyilatkozatukban is mondanak. Aki követte az velük együtt élte át a drámákat, akár kötetbe lehetne gyűjteni a sok sztorit, éppúgy mint az olimpia vicces történéseit is.

Nagyon nagy árnyékot vet azonban mindez.

Az eleve teljesen fals, hogy a nemzetek valamiféle versenyéről van szó. Olyan sportágak is bekerültek különféle szövetségek nyomására, amiknek nem nagyon van itt keresnivalójuk: bréktánc, sportmászás, trambulin, de kérdéses számomra még golf is és egyre inkább a lovaglás is az lesz, hiszen ez utóbbi nem csak az emberi teljesítményt méri.

Ezek mellett a rosszul felfogott „női egyenjogúság” nevében kerültek be tipikus férfi sportok mint az ökölvívás, súlyemelés vagy birkózás. (Ilyen erővel lehetne férfi szinkronúszás vagy ritmikus sportgimnasztika is, de valamiért nincsen.) Az olimpiával kapcsolatos átpolitizált dolgokról pedig jobb, ha nem is beszélünk.

Az egész torz, helyenként komikusan ható struktúrát a különféle nemzeti olimpiai bizottságok közötti kis piszkos alkuk hozták létre.

Az éremtáblázat amiatt is értelmetlen, mert egy aranyérmet számít egy csapatsportért és egyéni sportért egyaránt. Egy kosárlabdázó például csak egy érmet képes szerezni az olimpián, egy pingpongozó viszont akár négyet is.

Az USA nem a szerzett érmek számával előzi meg Kínát, hanem inkább azért, mert több olyan sportágban teljesít jól, aminek nagyobb a nézettsége, és mert a kínaiak a csapatsportokban egyáltalán nem jeleskednek. Ez a nemzetközi „sportipar” miatt alakult így nyilvánvalóan, a torz motivációs rendszernek köszönhető.

Végső soron a teljesítmények arányosak a sportba fektetett pénzekkel egy-egy ország esetében. Magyarország az érmek számát tekintve kiugróan jól teljesít, viszont ha az egyes sportágakban az olimpiai felkészülésre elköltött pénzeket nézzük, akkor ez a siker már nem minden esetben annyira kiemelkedő. Különösen igaz ez az ún. kiemeltnek minősített sportágakban mint a kézilabda és a vízilabda, ahol végül is nagyjából a papírformát hoztuk, de az eredmény összességében mégis kudarcos, mert egyik csapatunknak sem sikerült érmet szerezni. (Vízilabdában ráadásul a mezőny is szűk, kevés országban művelik ezt a sportágat.)

A következő feltűnő jelenség, hogy a párizsi olimpia számos esetben a magyar edzők és szakvezetők kudarca volt, blamák sorozata a labdajátékokon túl is. A vívókat és a kajak-kenu szakágat semmilyen kritika nem illetheti ebből a szempontból, hiszen láthatóan jól felkészítették az edzők a versenyzőiket és az eredmények sem maradtak el.

Nagy blama viszont az úszóké, ahol a szuper tehetség Milák edzéséről senki nem tudott semmit mondani év közben, sőt az úszó maga sem nyilatkozott egy kummát sem, ami felettébb furcsa. Van tehát egy nagy bajnokunk, létező történet nélkül. (Ezért nem is lehet valódi hős, inkább papírmasé figura.) Másik úszó aranyérmesünk Kós Hubert sem nálunk készült fel, - tőle legalább azt megtudhattuk, hogy egy úszónadrág vagy bármilyen kabala mennyi lelkierőt adhat egy kiélezett versenyhelyzetben,- ő az USA-ban készült fel, amerikai edzővel. Ily módon kérdéses, hogy a magyar úszócsapat szakedzői milyen szintű díjazásra lennének valóban jogosultak.

Felmerül a kérdés, hogy lehetnek olyan edzők vagy netán sportvezetők egyes olimpiai siker sportágakban, akik mások sikereinek a „farvizén” evickélve jól járnak, de közben nem tesznek hozzá semmi jelentőset a sportoló teljesítményéhez. A fociban ezt már megszokhattuk, hogy kevesek sikeréből mások élnek meg nagyon jól, lényegében zéró teljesítménnyel.

Márton Viviana tekvandó sikere esetében is kérdéses, hogy mennyi köze volt hozzá a sportág magyar szakvezetésének.

Voltak persze olyan esetek is, ahol a befektetett munka mennyisége és minősége is talán megvolt, de vagy a szerencse nem volt mellettünk, vagy a bírók elfogultsága (ún. „sportdiplomáciai” szempontú döntései) miatt nem sikerült érmet szerezni.

Amíg az eredményesen szereplő sportolók díjazásának jogossága sosem volt kérdéses, a 35 éves kor felettieknek járó ún. életjáradék már annál inkább az lehet, nem mellékesen az érmet szerző versenyzők edzői is jogosultak erre. Egy sportolóval ellentétben egy művész például lehet akár Kossuth díjas is, vagy kaphat bármilyen nemzetközi elismerést, életjáradékra nem lesz jogosult, esetleg csak akkor, ha 70 évesen vagy idősebben beválasztják „a nemzet színészei” közé. Ráadásul a sportolói életjáradék halmozható is, és független attól, hogy az adott sportágat hány országban űzik egyáltalán.

A magyar csapattól elvonatkoztatva az örökös kérdés a tiltott teljesítményfokozók, magyarán a dopping használata. Nem véletlen, hogy az a két ország emelkedik ki a mezőnyből, Kína és USA, ahol a tudományos kutatás a legfejlettebb, és messze a doppingellenőrzés előtt járnak. Ily módon az ő esetükben erősen összemosódik azok teljesítménye, akik valóban kiemelkedő tehetségek azokéval, akiknek a szervezetét csupán felpumpálták egy adott világversenyre, - ez persze majdnem minden ország esetében így van, és mi sem vagyunk kivételek.

A modern olimpia is olyanná vált mint bármilyen ipari tömegtermék, amelyek közös jellemzője, hogy jobb, ha nem tudod, hogyan készül. A sportteljesítmények nagyobb része is pont ilyen, mutatós ugyan, de természetes anyagok helyett adalékanyagokkal felturbózott.

Nem is volt helye egészen 2012-ig, akkor került a programba, egy újfajta felfogásnak megfelelően, hogy olyan nőiesnek egyáltalán nem mondható sportágak mint az ökölvívás és a birkózás is bekerülhetnek a nemi egyenlőség jegyében. Én ezt a fajta döntést mindig is kritizáltam, megjegyzem, hogy sem a szinkronúszásban sem a ritmikus sport-gimnasztikában nincsenek férfi versenyszámok és ha ez kevés, akkor további női sportágakat is lehetne még találni némi kreativitással. A női szervezetre az ökölvívás nyilvánvalóan káros hatással van (a férfire is, azonban a fejvédő ezt valamennyire semlegesíteni volt képes, amíg használták). Hölgyeknek való sport az lenne, ha például evező végén két nagy szivaccsal próbálják lelökni egymást egy keskeny pallóról.

A magyar olimpiai bizottság meglovagolta a közhangulatot és elnézést, de némileg hülyét csinált magából, amikor tiltakozott az ellen, hogy Hámori Luca egy férfi kinézetű nő ellen álljon ki. Ha a nők épségét tartják fontosnak, akkor egyáltalán mért indítottak versenyzőt ebben a sportágban? Tisztelet az olyan kivételeknek, akiket nem kapott el a gépszíj mint Erdei Zsolt és Schmidt Pál, akik higgadt nyilatkozatot tudtak tenni, és a NOB döntését szabályszerűnek tartották.

Kétségtelen persze, hogy felül kell vizsgálni a olimpia előtti szexvizsgálatok módszertanát. Volt már számos, a mostanihoz teljesen hasonló eset a múltban, a legismertebb Semenya esete, akik másodperceket vert az egész női mezőnyre 800 méteres síkfutásban, sokakat fosztva meg a világbajnoki vagy olimpiai cím lehetőségétől, vagy esetleg elvette a kedvüket az egész versenyzésről. 

A magyar alaptörvény szellemiségével is ellentétes a Magyar Olimpiai Bizottság nyilatkozata, hiszen abban az szerepel, hogy akit születésekor nőnek nyilvánítottak, az örökre nő is marad. Hámori Luca ellenfele tehát a a magyar jogszabályok szerint jogosan szerepelne a női mezőnyben. Akik az alaptörvényt szövegezték nem tudják többek között azt sem, hogy mennyi biológiailag férfi (xy kromoszómával rendelkező egyén), él nőként, a nemi szervei is a nőnek felelnek meg. A születés előtti rendellenességek között előfordul olyan, hogy az y kromoszóma nem tud aktivizálódni, és ilyenkor kislány fog születni, ami nem is annyira ritka, dán kutatók szerint náluk mintegy 15000-re tehető ezen egyének száma. A kutatók nyilván fognak majd erről még írni és beszélni, mindenesetre a nemi identitás nem mindig olyan fekete-fehér dolog, amilyennek a kormányzat láttatni szeretné.

Ez nem az egyetlen eset, amikor a MOB hülyét csinált magából, bár itt inkább az úszószövetség az, akinek képben kellett volna lennie Milák Kristóf felkészülésével kapcsolatban. Most mindenki néz ki a fejéből mint Paff a bűvös sárkány, hogy milyen edzések lehetnek az arany- és az ezüstérem mögött. A sportoló hallgat, ami szintén érthetetlen, ez az egész úgy ahogy van am blokk nagy blama az egész úszósportnak.

Volt még egy eset az olimpiai megnyitóval kapcsolatban, amire ráugrott a fél média, amikor az egyik élőképet Leonardo az Utolsó vacsora c. képének paródiájaként azonosítottak be, ebből volt a nagy felhördülés. Holott nyilván semmi köze nem volt hozzá, a kereszténységnek annyi köze van az olimpiai mozgalomhoz, mintha felütünk egy szótárt és egy szóra tetszőlegesen rábökünk, ennek is kábé annyi köze lesz az olimpiához mint a kereszténységnek. Itt komoly árnyékra vetődés, vagy lufifújás esete forgott fel, kinek hogy tetszik. A dolog pszichológiája az volt, hogy a kormánysajtó vérebei árgus szemmel nézték, hogy a gyűlölt imperialista franciák mikor követik el az első nagy hibát (szerintük), transznemű egyedek megjelenése és hasonlók révén, mikor lehet egy sok órás műsorfolyamból azt az egy percet kiemelni, ami szerintük világraszóló botrány. A kontextus, meg hogy a megnyitó miről is szólna, milyen értékeket jelenít meg, az árgus szeműeket sosem érdekelte, pedig erről tényleg lehetne eszmét cserélni, vitát folytatni.

Az olimpia a versenyzők számára arról szól, hogy világra szóló kiugró sikert érjenek el, vagy legalább aktív részvevői legyenek egy nagy világrendezvénynek. A nézők számára nem annyira erről szól, sokkal inkább különféle drámákról és vicces esetekről. Flegma török céllövőről, a verseny közben a vécébe beszaladó kerékpárosról, nagymama kort elért kínai származású pingpongozókról különféle nemzeti színekben, a szennyezett Szajnában való úszással való poénkodásról és ehhez hasonlókról. A sport ugyanis alapvetően JÁTÉK. Aki bemerevedik és befeszül valamilyen nagy nacionalista pózba, az pont a lényeget nem fogja érteni.

Középkori őseink beszéltek arról, hogy egy ország életében voltak virágzó időszakok és volt a romlásé, utóbbi legközismertebb példái a tatár- és a törökdúlások voltak. Most is lehet egy olyan érzésünk, hogy kicsiben ilyet láthatunk, hiszen 2020-ig inkább emelkedő, virágzó, azóta egyre inkább hanyatló, romló tendenciákat mutató pályán vagyunk.

Ha a száraz gazdasági adatokat nézzük, a 2024-es gyakorlatilag az egymást követő ötödik éve annak válságos időszaknak, amikor nem nagyon lehet beszélni sem kiszámíthatóságról, sem kiegyensúlyozott gazdasági növekedésről, számos területen inkább a stagnálás vagy a visszaesés a jellemző. Magyarország helyzete nyilván nem rosszabb mint a szerbeké, szlovákoké vagy a görögöké, de messze elmarad a szlovénokhoz, csehekhez vagy akár a lengyelekhez képest is.

A munkanélküliség egyelőre nem magas, mert a legnagyobb foglalkoztató ágazat a feldolgozóipar visszaesése első körben nagyobb mértékben érintette a nálunk dolgozó vendégmunkásokat (még ha a médiahírekből nem is így tűnik), és nem jelenik meg a statisztikákban az sem, hogy mennyi feketén kiadott szálláshely szűnt meg, sem az, hogy az élelmiszer iránti kereslet is egy kicsit csökkent az ő távozásuk révén. Drasztikus leépítések folynak egész évben ipari üzemeknél, nem tartom kizártnak, hogy van itt némi statisztikai manipuláció, mert stagnáló gazdaságnál szinte kizárt, hogy a munkanélküliség ne nőjön, amikor az infláció csökkenő tendenciát mutat. Az is lehetséges, hogy más munkaerő hiányos területek felszívták a munkanélküliek egy részét. Az alacsony szintű fogyasztás mindenesetre jól értelmezhető, hiszen válságos időszakban az emberek visszafogják a fogyasztásukat. Ennek másik oka lehet még az is, hogy a fizetések közötti olló egyre nagyobb és a magas keresetűek nem fognak annyival többet fogyasztani, amennyivel a kerestük magasabb, inkább befektetik a pénzüket, vagy esetleg külföldön költik el. Ezek mind lehetséges, sőt valószínűsíthető magyarázatok arra, hogy mért olyan az életszínvonalunk amilyen.

Az is biztos, hogy a feldolgozóipar gyakorlatilag egész Európában válságos helyzetbe került az autóiparral az élen, viszont az "újraiparosítás" politikája, amit a kormány hirdet, mondjuk ki, hogy a jelenlegi formájában megbukott. Versenyképes vállalatokat az iparpolitikánk nem nagyon tudott létrehozni, a lakosság viszonylag elfogadható életszínvonalát a különféle transzferek teszik lehetővé. Jelentős EU források még mindig érkeznek hozzánk, többek között a mezőgazdaságba is, ezen kívül jelentős nyereségek képződnek az energiaszektor számos területén, és a nagy, nemzetközi cégek árbevételére mindig tud kivetni különadót az állam. Ezek a cégek azért nem érzik ezt meg különösebben, mert számukra a magyar piac nem az elsődleges bevételi forrás, és más országok alacsonyabb adóterhei képesek kompenzálni az itt képződött esetleges veszteségeket is. Ez még valamennyire az olyan magyar óriásvállalatokra is igaz, mint a MOL és OTP, mert ezek más országokban igen jól tudtak terjeszkedni, aminek ilyen esetekben nyilvánvaló előnyei vannak, másrészt az állam tudja őket más módon kompenzálni, például a MOL-t oly módon, hogy megkapta a hulladék-koncessziót. (A nagy cégvezetőkkel készült interjúkból jól látható, hogy legtöbbször csak hazudoznak és ködösítenek, tisztelet a kivételnek.) Magyarország tehát kezd hasonlítani azokra az emírségekre, amik a jólétüket a kőolaj termelésnek köszönhetik, mert ott is képződik olyan extra jövedelem, ami alapból megdobja az állam bevételeit és közvetve a a lakosság életszínvonalát is. Az viszont egyértelmű, hogy kormányközeli cégeknél még sosem képződött olyan extraprofit, amit meg kellett volna adóztatni és a versenyhivatal sem szabott ki rájuk még egyetlen jelentős büntetést sem.

Háromosztatú gazdaság alakul ki, vannak meghatározó multi cégek, amelyek nagy része külföldi, vannak pár száz vagy pár fős vergődő kisvállalatok, és végül vannak a törvény felett állók, a több mint hátszelesek, akik vagy a kormánytól kapnak megbízásokat beruházásokra, vagy pedig nem az adófizetők pénzéből, hanem direkt a lakossággal fizettetik meg azt, (többnyire a szolgáltató szektorban működve), hogy nincsenek versenyhelyzetben, és nem is ösztönzi őket semmi az árcsökkentésekre. Ily módon létrejött ismét a kiváltságosok kasztja, egy feudális jellegű rendszer. A kormányzat persze megtesz mindent azért, hogy ezt a helyzetet legitimálja azzal, hogy szerinte folyamatosan harcolni kell a „nyugat”, a nyugati értékek és befolyások ellen, mert ha „nem mi győzünk”, akkor a helyzetünk még a mostaninál is rosszabb lesz. Itt nálunk legalább létezik valamiféle biztonság, amit az állam biztosít. (Ez pontosan az a fajta legitimáció, hogy a középkorban a  nemesi réteg amiatt létezett, hogy megvédje a jobbágyait.) 

Mivel az állami narratíva is azt erősíti, hogy „nekünk mindez jár”, ezért a járadékvadászat nálunk továbbra is a legnépszerűbb tömegsport. Akár a nők 40 korkedvezményes nyugdíj (nem mindig indokolt igénybevétele) is ilyen lehet, akár az, hogy sokan próbálnak rokkantsági ellátáshoz jutni (akár még mondvacsinált indokokkal is). Mivel nálunk az etikai szint olyan, amilyen, ezért az ilyen embert általában „ügyesnek” tartjuk, és nem mondjuk rá, hogy egy nyerészkedő, mert az ellátását az adófizetők termelik meg.

A járadékvadászat inkább etikai jellegű probléma, a nagy lyuk az állami költségvetésben inkább az állam ambiciózus céljai miatt keletkezett, az állam ún. „gazdasági aktivitása” (köznyelvileg "pénzszórása") miatt, ami sokkal nagyobb tétel mint bármely környező országban. Így például a kormány a légi közlekedést nagyon fontosnak tartja, a tömegközlekedést viszont láthatóan hagyja lepusztulni, most már az eddig elfogadható szintű buszos közlekedésre is keresztet vethetünk. Kormányzatunk valóban az ígéretéhez híven illiberális politikát folytat, mert korlátozza a szabad versenyt a számára megfelelő érdekek mentén, viszont sok esetben neoliberális, mert a közszolgáltatások (oktatás, tömegközlekedés, egészségügy, városfejlesztések, bérlakások stb.) szintje különösebben nem érdekli, mindenki boldoguljon, ahogy tud.

A legtöbb mai fejlett országban volt egy időszak, egy hosszabb ideig tartó, egyenletes fejlődési pálya, amit konzervatív, jobbközép politikát folytató kormányok alapoztak meg. Nálunk ez úgy 2020-ig valamennyire működött a gazdaságpolitikában, azóta viszont a kormánypárt túlhatalmának egyre inkább csak a hátrányait érezzük. Nem kis mértékben a teljesen centralizált, ideológiai szempontokon alapuló döntések hatásait láthatjuk. 

Egy erősen szétszakadó, amerikanizált társadalom van kialakulóban, bár nálunk inkább a feudalizmusra emlékeztet a létrejövő osztályszerkezet: a felsőbb rétegek élvezik leginkább a kedvezményeket, ezáltal létrejön egy új nemesi osztály, a régi értelemben vett „nemzetet” ők testesítik meg, az alsóbb rétegek viszont inkább csak nagy szavakat kapnak, semmi mást.

A morális hanyatlás a gazdaságinál sokkal nagyobb mértékű, de ez egy külön téma, ami messzire vezet.

Roppant egyszerű dologról van szó: a nyár során melegebbé váló városokból hűvösebb helyekre vágyunk, és hogy mennyire tudjuk ezt megtenni az leginkább az anyagi lehetőségeink függvénye.

30 fokos hőmérséklet felett már egyre nehezebbé válik szervezetünk hőleadása, ami nem csak az általános közérzetünkön érződik, hanem a munkánk hatékonyságában is. Emiatt az egyes cégek, vállalkozások általában beiktatnak egy-két hetes szüneteket a nyár második felében, ami több szempontból is előnyös lehet a számukra. Az egyik, hogy az egyre melegebb épületekben lakó és dolgozó ember számára motivációt jelent, hogy várja a szabadságot, másrészt kipihenten visszatérve a munkájának a teljesítménye még heteken át magasabb lehet mint egyébként. A nyári szünetek a cégek esetében nyilván csak akkor lehetségesek, ha szezonalitás megengedi, illetve nincsenek olyan váratlan események, amik a cég pénzügyi tervét felborítanák. (Ha a felső- és középvezetők, egyéb kulcsemberek nem egy időben veszik ki a szabadságukat, akkor visszaeshet a kontroll szintje heteken keresztül, ami kihatással lesz a cég eredményességére, ez is lehet a leállás egyik indoka.)

A termelékenységcsökkenés a közszférában is érvényes lehet, de úgy is nézhetjük a dolgot, hogy energiamegtakarítást érhetünk el akkor, ha egy-két hétre kikapcsoljuk a légkondicionálást. Egyébként nem véletlen az sem, hogy az iskolákban a nyári szünet eléggé hosszú, és Európa déli országaiban még jóval hosszabb is mint az északiakban, hiszen a gyerekek és a fiatal felnőttek eleve nehezebben tudják fenntartani a koncentrációjuk szintjét, idegrendszeri sajátosságaik miatt.

Régen nyilván csak az arisztokrácia engedhette meg magának, hogy ott töltse az idejét, ahol az adott évszakban az a legkellemesebb. A városi ember azonban mindig mobilisabb volt a falun élőnél, aki számára nyári szabadságról szó sem lehetett, hiszen akkor van a földeken a munka dandárja. A hőség ellen viszont úgy védekeztek, hogy hajnalban kezdték a munkát és délben tartottak egy pihenőt. (Alföldi falvakban nemrég még szokásos volt a déli szieszta, ilyenkor még a kisbolt is zárva tartott egy órán keresztül.) Ezenkívül mindig tudtak találni hűvösebb fekvésű szobát is az általában vastag falú házakban, a főzést pedig a nyári konyhában oldották meg. A hagyományos paraszti életformában viszont a közeli városnál tovább nem nagyon jutottak el, és nem is nagyon kívánkoztak, világot is legfeljebb az láthatott, akit elvittek katonának.

A városokban az épületek fala a nyár második felére többnyire átmelegedik (légkondicionálók terjedése még újabb fejleménynek mondható Európa számos országában), és hagyományosan augusztus eleje-közepe az, amikor a legtöbben egy-két hét, vagy esetleg ennél is több szabadságot vesznek ki azért, hogy elutazzanak, ahogyan ez már egy jó ideje nyugati középosztály életmódjának részévé vált. (A felsőbb osztályok ennél gyakrabban utaznak, viszont az alsóbbak meg semennyire, mert nem engedhetik meg maguknak.) Az utóbbi időben ez a szezon egyre jobban széttolódott, mert augusztusban olyan rengeteg turista árasztja el a szálláshelyeket, hogy ilyenkor minden sokkal többe kerül, ezért a cégeknél is van ahol pár héttel előrehozták a nyári leállásokat, nem beszélve arról, hogy a nyarak is egyre forróbbak lettek. (Déli országokban hagyományosan hosszabbak is a nyári leállások, ha a gazdasági helyzet ezt lehetővé teszi. Japánban viszont részben az ottani klímának is köszönhetően sosem volt annyira nagy divat a hosszú nyári szabadság.)

Kérdés, hogy mennyire a nyájösztön vagy a társadalmi elvárások miatt utaznak az emberek. Nálunk szerintem ez előfordul ugyan, de nem annyira gyakori, mondjuk a turisták 10-20%-ára igaz lehet, de az USA-ban például sokkal jellemzőbb, hogy azért utazik valaki egy felkapott turistahelyre, mert a társadalmi státuszát ezzel jelzi, egyébként könnyen lehet, hogy valahol máshol töltené a szabadságát.

Én a turizmust annyira nem kárhoztatnám, a mindennapi taposómalom sokunk számára eléggé megterhelő egy idő után és teljesen természetes vágyunk, hogy kikapcsolódjunk, amihez az kell, hogy elutazzunk egy helyre, ahol nem zargatnak, a főnökünk se tud hirtelen behívni dolgozni, és legalább pár napra teljesen elfeledkezhetünk a munkánkról és a napi gondjainkról. Aki külföldön tartózkodik, egy kicsit még jobban el is engedheti magát, mert nem is nagyon értik a helyiek. (Bármiféle nyaralás előfeltétele persze, hogy az anyagi helyzetünk ezt lehetővé teszi.) Ezen kívül a legtöbben sűrűn lakott övezetekben élünk, ahol rengeteg az aszfalt és a beton, a régi várostervezési felfogások csak egészen minimális zöld területnek és fasornak hagytak helyet, ezért a városi ember ösztönösen is a hűsítő vizeket vagy esetleg a hegyvidéket keresi ilyenkor.

Nyilván a kereslet-kínálat törvénye fog érvényesülni és nem véletlen, hogy a Balaton partján ár-érték arányban mérve szinte minden drága lesz, szállás és étkezés egyaránt, még azt is jobban elfogadjuk, hogy tömeg van, és esetleg a víz minősége sem kifogástalan.

Nagyon sok olyan hely is van, ahol inkább a kínálat lenne meg és keresik hozzá a turistákat, hiszen egyes országrészekben, régiókban nem nagyon van más lehetőség a helyiek számára, ha nem is a jómód elérésére, de legalább a szűkölködés meghaladására. Nagyon sokféle trükköt alkalmaznak a helyiek egymással összefogva, például lecsökkentik a szállás árát, miközben rengeteg turistacsalogató standdal és különféle vonzó, de kevéssé színvonalas programmal, más egyebekkel veszik rá a turistákat a pénzköltésre. A végeredmény persze a legtöbb estben az lesz, hogy a turizmus, ami eredetileg természetes emberi igényekből, kíváncsiságból, a világra való nyitottságból indul ki, legvégül egy silány minőségű tömegtermékké válik, a turisták környezeti hatása pedig a vándorsáskákéval lesz egyenértékű.

Létezik még az ún. felkapott turistalátványosságok kategóriája is, olyan városok centrumaiban mint például Párizs, Velence vagy Barcelona (talán egy kicsit Budapest is ilyen), amik valamiféle szimbolikus jelentéstöbbletük miatt modernkori zarándokhelyekké váltak, és az évi sok millió turista rohama jelentős mértékben rontja a helyiek életminőségét.

Egyébként a kormányzat is próbál hatni abban az irányban, hogy a nyári hónapokban a turizmusnak jobban kedvezzen: ilyenkor általában egy kicsit olcsóbb a benzin és erősebb a forint árfolyama is mint egyébként. Az infláció is kedvezően alakul, hiszen a legtöbb pénzt turisztikai központokban költjük el, ezért a szupermarketekben az élelmiszer kereslet jelentősen visszaesik. Egyébként az is jellemző, hogy mivel a politikai elit a felsőbb osztályokat reprezentálja, őket a tömegközlekedés színvonala különösebben nem érdekli, viszont a légi járatok pontossága már sokkal inkább, bár ha majd tulajdonrészt szereznek ezekben a cégekben, akkor akár még ez a fajta hozzáállásuk is változhat.

Egy ilyen című könyv bestseller is lehetne, hiszen a magányosság már az egyik leggyakoribb és leggyorsabban terjedő civilizációs népbetegségünké vált.

1.A régebbi korokban nem volt annyi magányos ember mint manapság, sőt akár 10-20 évvel ezelőtt sem. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az lehet, hogy az emberek nincsenek annyira egymásra utalva. Például régen létezett a többgenerációs nagycsalád, ami mostanában már igen ritka, mert az együttélés nem anyagi értelemben vett szükségszerűség többé, gondoljunk csak arra, hogy régen nem nagyon volt még nyugdíj sem. A házasságok stabilitását is biztosította az, hogy a férfinak volt inkább munkahelye és magasabb jövedelme, a nők inkább a háztartásban dolgoztak.

2.Egy másik oka a magányosság terjedésének egy újabb fejlemény, a kultúránk atomizáló természete. Rengetegféle információforrásból válogathatunk, de ez az információ zuhatag úgy tűnik, hogy rontja azt a készségünket, hogy építsük a kapcsolatainkat egymással. Ennek a problémának a működésmódját szerintem még nem is ismerjük elég alaposan.

3.Az is egyértelmű, hogy az egyéni szociális igényeink eltérhetnek, az extrovertált típusú jobban társaságba vágyik, az introvertált pedig jobban igényli az elvonulást. Ebből viszont nem következik, hogy az extrovertált ember hamarabb fogja magányosnak érezni magát, sőt inkább az, hogy az introvertált stratégia fog egy idő után inkább visszaütni. Nem is biztos, hogy annyira nagy jelentősége van annak, hogy ki mennyire tart a magánytól vagy igényli az egyedüllétet.

4.Nyilvánvalóan – állandóan ezt a szót használom, hiszen azt próbálom összefoglalni, amit már többé-kevésbé tudunk,- létezik az ellenkező előjelű probléma is. Ennek a problémának még nincs frappáns neve, valószínűleg mert régen nem is létezett az a fajta helyzet, amikor az emberek úgy érezték, hogy túl kevés az „énidő”. (Hiszen a túlélésről szóltak a mindennapjaik.) A kisgyerekesek gyakran járnak ebben a cipőben, nagycsaládosoknál is gyakori helyzet, ezen kívül még az ún. nagyon elfoglalt emberekre jellemző, akik ezerrel pörögnek akár mert munkamániásak, akár inkább amiatt, mert nagyon népszerűek és a közösség folyton igényli az aktivitásukat. Ez a fajta probléma egyre ritkább, mert kevesebb a gyerek, csökken a ledolgozott munkaórák száma és a társadalmak öregednek.

5.A magányosság érzete rendszerint szorongást vált ki belőlünk, ami egy teljesen természetes fiziológiai reakció, hiszen sok ezer éven keresztül, aki magára maradt és a közösségből valamilyen módon kikerült, a túlélési esélyei a nullára csökkentek. Ez is nyilvan ott van még a tudatunk mélyén. Ezen kívül az ilyen helyzet azt is sugallja, hogy valamiért nem vagyunk elég jók, nem kellünk és az unalom is fenyeget minket. Mindezt nem árt tudatosítani, hogy a magányos éleszakaszokkal, amik a legtöbbünk életében bekövetkeznek meg tudjunk küzdeni, ne uraljon le minket teljesen az élethelyzetünk.

6.Azt is fontos észben tartani, hogy a magányos élethelyzetnél létezik rosszabb is, mindenekellőtt ilyen az elnyomó kapcsolat. Például gyakori volt az, hogy a kapcsolatban a férfi, aki eleve idősebb volt, gyorsabban öregedett meg, és a felesége visszaélve az egyre kiszolgáltatott helyzetével, gyakorlatilag terrorizálta őt, szerintem mindenki hallott ilyenről vagy látott is ilyen eseteket. Általában is igaz az, hogy aki magányos, tudnia kell, hogy kerülhet rosszabb helyzetekbe, de a saját aktivitása ereményeként képes pozitív iránnyú változásokat is elérni, akár a belső érzéseit, akár a külső körülményeit tekintve.

7.A magányosság kicsit önmagát erősítő helyzet, hiszen az ember képes egyre inkább befelé fordulóvá válni és romlanak a szociális készségei egy idő után, rögeszméssé válik attól, hogy nem cseréli ki időnként másokkal a gondolatait.

8.A magányosság legtöbb esetben egyéni döntés is, mert Woody Allan mondása, hogy „Nem lépek be olyan klubba, ami hajlandó lenne engem felvenni” - valójában nem vicc, hanem sokan amiatt kerülünk el bizonyos embereket, mert nem szeretjük a társaságukat, nem azért, mert az illető ne lenne képes minket elfogadni. Lehetnek olyan emberek, akik nagyon sokat panaszkodnak, általában negatív felfogásúak, vagy nehezen találjuk meg velük a közös témát. Ezen a ponton kellene valami invenció, hogy mondjuk két szomszéd hogyan lehet jó társasága egymásnak.Nyilván akkor vannak spontán közös témák, ha mindketten javítgatnak, kertészkednek vagy horgásznak stb. Ez azonban manapság már kertes házban sem természetes.

9.Cirókaigény. Ez is egy létező igény, amit a gyerekkorunkból hozunk, de azért nem létfontosságú szükséglet. Az érzelmi szükségleteink ennél sokkal tágabb körűek és fontosabbak.

10. Nincs magány, ha nincs egó. A buddhizmus tanítja azt, hogy ha sok a problémád, legjobban úgy tudod ezeket megoldani, ha eltünteted az egót, aki mindenhol csak a problémákat látja azáltal, kiüríted a tudatod. Az egoizmus annyira jellemző a korunk emberére, hogy nem is lehet csodálkozni rajta, ha folyton szorongunk, hogy valami nem lesz rendben. Tehát minden olyan tevékenység, ami képes megszabadítani minket legalább időlegesen az egó börtönéből, a magányosság érzetét is megszünteti egy időre. Néhány közismert példa:

a, Mindenféle játék, ha nem okoz feszültséget,

b, Kreatív tevékenységek, amikben elmerülünk,

c, Művészet pl. könyvek, filmek, de csak abban az esetben, ha nem a kommerszet választjuk, hanem olyat, amiben van valódi személyes mondanivaló. A szereplők lehetnek hozzánk hasonló helyzetben, vagy pedig érezhetjük úgy, hogy mi is lehetnénk hasonló helyzetben, emiatt mindenképp elgondolkodtató alkotásokról van szó,

d, Önképzés, tanulás (ezek egyben kommunikatív tevékenységek is),

e, Harmonizáló gyakorlatok

f,Kimozdulás a természetbe. A mozgás általánosságban is jó, de a környezetváltozás, az új ingetek is sokat segítenek,

g,Pakolás, rendrakás

h,Edzés, például a súlyzós gyakorlatok

i,Vallás gyakorlása

11.A politikusok is törekednek az egyének magányosságának a kihasználására. Bevonzza az embereket, amikor azt sugallják nekik, hogy ők fogják irányítani a történelem menetét. Azt viszont egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi mintegy kétszáz évben a felbuzdulások hatására mennyi pozitív fordulat történt, és ennél mennyivel több negatív. A harmadik kategória az volt, mint például a rendszerváltás, amikor gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt annak, hogy az egyének mennyire aktivizálták magukat a politikusok hatására. A fanatikus politizálás egyértelműen pótcselekvés, a magány egyik indikátora lehet.

12.A netezés is lehet a pótcselekvés egyik formája, az FB is sok esetben ilyen. Az viszont érdekes, hogy még a vicces videókból is lehet olykor valamit tanulni.

13.A felsorolt dolgok egytől egyig arra valók, hogy a magányosság problémáját valahogy kezelhessük, de a problémát magát nem szüntetik meg. A mélyebb megértéshez szerintem a HASZNOSSÁG kérdését érdemes fókuszba állítani. Ugyanis minden emberi kapcsolat voltaképp cserebere, arról szól, hogy mit tudunk kínálni egymásnak. Konkrét példa erre, amikor egy osztálytalálkozón a méhész a herékről beszélt, a méhek ősszel kiteszik őket a kaptárból. Akkor még nevettünk ezen, de később többek párkapcsolata alakult úgy, hogy a gyerekek felnevelése után nem volt közös cél és nem sikerült a házasságot igazán megújítani, emiatt gyakoriak ötven éves kor felett is a válások. A hasznosság kérdése tehát úgy is felmerül, hogy mik azok a tulajdonságaim, amik egy párkapcsolatban vagy egy közösség számára egyértelműen hasznosak, de ezt mégsem tudtam megfelelően bizonyítani, kommunikálni? (A társadalmunk egyértelműen pazarlóan bánik az emberek tehetségével és erőforrásaival.)

14.A munkanélküliség is nyilván erősítheti a magányérzést. Egy munkahelyen mindig vannak közös témák egymással (pl. időjárás, a cég helyzete, közérdekű események, stb). Emiatt sem jó a home office, mert a munkahely szociális jellege elvész. Mivel tudjuk azt, hogy manapság nem nagyon hal senki éhen Magyarországon akkor sem, ha nincs állása (legfeljebb a minőségi táplálkozása és a megfelelő egészségügyi ellátása kerülhet veszélybe), emiatt még az ingyenes szociális tevékenység is jobb mint az elszigetelődés, és megelőzheti a depressziót.

15.Aktívan kell keresni a különféle közösségeket (a virtuális nem pótolja az élő kommunikációt), ami nem mindig könnyű és érdemes ezt is átgondolni, hogy hol találunk hasonló érdeklődésű embereket.

16.A barátokat inkább elsodorhatja az idő, a körülmények és a felfogásunk változása, bár ennek is megvan a saját művészete, hogyan kell a kapcsolatokat ápolni. A családi szálak általában erősebbek, de ez sem törvényszerű, például a gyereknevelés során elkövetett hibák is gyakran úgy ütnek vissza, hogy a szülőt a gyereke nem keresi. A magányosság legjobb gyógymódja a megelőzés: felvenni a telefont és aktívan keresni ismerősöket, barátokat mindenféle együttérzés és segítség elvárása nélkül (ez manapság igen ritka, mindenkinek megvannak a saját problémái).

17.A magányosságnak több szintje van, lehetünk kicsit vagy nagyon magányosak, létezik szellemi magány (amikor nem értik meg a gondolatainkat) és lelki magány is (érzelmi sivatag). Érdemes az időt felhasználni, hogy az okokat jobban tudatosítsuk. Kommunikáljunk felkészültebben, hogy érdekes embernek tartsanak minket. Emellett céltudatos cselekvéssel is megszüntethetjük a probléma forrását.

Nyilván a leírtak nagy része közismert, akár közhelyesnek is tűnhet, mindenesetre a magányosság egy sokakat érintő probléma, aminek többféle irányú kezelés és megoldása is lehetséges az egyén szintjén. Az igazi kérdés számomra az, hogy mi az egyes tényezők súlya, és ezek hogyan gondolhatók tovább, hogy a „magányosság járványt” visszaszoríthassuk?

A tudományt néha korunk vallásának is szokták nevezni, ez az analógia abból a szempontból is megállja a helyét, hogy többé-kevésbé el is kell hinnünk azt, hogy a legközismertebb tudományos elméleteink valóban helytállóak.

Egy keresztény vallású ember sem hisz el mindent teljes mértékben, bár valószínűleg mélyen hisz abban, hogy létezik egy mindenható Isten és van túlvilág, ahol Krisztus követői valamiféle boldog, üdvözült állapotba juthatnak. Ezzel szemben nem biztos, hogy teljes mértékben el tud fogadni mindent az egyház tanításaiból, ilyen lehet például Isten egyszülött fia vagy a feltámadás és az örök élet, nem hinném, hogy ezekkel kapcsolatban ne fordulna elő némi kételkedés a legtöbb hívő részéről. (Nem beszélve most arról, hogy számos tanítást nem is szó szerint kell értelmezni, inkább csak szimbolikusan, és ez is növelheti az értelmezés körüli homályt.)

Érdemes megnézni ugyanígy a mai tudomány közismert elméleteit, mindenki találni fog olyat, amit meglehetős kétkedéssel fogad, és ez nyilván személyfüggő, hogy ki mit fogad el teljes mértékben vagy pedig kevésbé. Itt most a saját példámat tudom felhozni, az egyéni vélemények sokfélék lehetnek.

Vannak olyanok mint a gravitáció vagy a newtoni mechanika, amiben nem nagyon van helye kételynek, aki ezeket egy pillanatra is figyelmen kívül próbálja hagyni például „módosult tudatállapotban”, az vagy nagyot puffan vagy esetleg balesetet okoz.

Vannak olyan összefüggések is, amiket a legtöbben nem nagyon értünk vagy csak nagy vonalakban, de a mindennapi tapasztalataink nagyon meggyőzőek, ide tartoznak a modern világunkban különösen nagy jelentőséget nyert elektromossággal kapcsolatos törvények. Tipikusan ilyen még a kvantummechanika, amelynek egyenletei abszolút helytállóak és teljesen pontos leírást adnak bizonyos kölcsönhatásokról, annyira hogy számos modern technikai eszköz megalkotása ezek nélkül elképzelhetetlen lenne, ilyen például a számítógép és az atomreaktor is többek között. A kísérleti eredmények magyarázatával és az egyenletek értelmezésével viszont már könyvespolcokat lehetne megtölteni, annyit írtak róluk, és minél többet olvasunk vagy hallgatunk ezzel kapcsolatos előadásokat, annál rejtélyesebbnek tűnnek. Ez a különös helyzet, amikor elfogadjuk a működést magát, de a dolog mögöttes háttere az éppúgy misztikus marad mint mondjuk a keresztény ember számára a víz borrá változtatása.

Az evolúció egy teljesen más kategória, minthogy az elmélet eléggé szemléletes, magyarázó ereje eléggé meggyőző, amellett, hogy a kutatók is gyakran használják. Itt azért már vannak eltérések a kutatók közötti felfogásban, mert van aki az egyéni szintű szelekcióban míg mások a csoportszelekcióban hisznek jobban (nyilván mindkettőre van sok példa). Az viszont szerintem egy lényeges pont, hogy az evolúció a törzsfejlődés valószínűleg legfontosabb, de nem feltétlenül az egyetlen mechnanizmusa lehet. Ugyanis ha minden változást, ami több nemzedéken keresztül következik be az evolúcióval próbálnánk megmagyarázni, akkor nem elméletről, hanem dogmáról lenne szó, amellett, hogy olykor a biolológusok is szoktak egyéb tényezőket említeni, például az élőlények együttműködését is a versengés mellett. Viszont mért ne zárnánk ki például azt a jelenséget, hogy magas intelligenciójú lények időként cinkelték a lapokat és olyan körülményeket termetettek, amik felgyorsították egyes életformák fejlődését? Erre persze nem utal jelenleg semmi, bár néha felbukkanak teóriák Földön kívüliek megjelenséről és beavatkozásáról az események menetébe. Ez már hitbeli kérdés nálam, hogy hajlamos vagyok elfogadni, hogy szuperintelligenciák is próbálták időként mederbe terelni a földi folyamatokat.

A következő logikusan felmerülő kérdés, hogy mennyire fogadjuk el a tudomány világképét és annak magyarázó erejét. Ilyen szempontból is van jelentősége annak, hogy az egyes kozmológiai elméleteket mint például a relativitáselméletet mennyire tudjuk elfogadni, bár ez is olyan, hogy az kozmológia használja, tehát nyilvánvalóan működőképes. Kicsit zavaró lehet, hogy a gravitációt nem erőként fogja fel mint Newton, és hogy a nagyon kis jelenségek világában használt kvantummechanikával sem tudjuk összeegyeztetni. Ebből következően elképzelhetőnek tartom, hogy a relativitás egy mélyebb összefüggés speciális esetét jeleníti inkább csak meg.

Amiben viszont már kevésbé tudok hinni az a sötét anyag elmélete, itt az elnevezés valószínűleg inkább a tudásunk hiányosságait takarja, mert nem nagyon találtak még gravitációval rendelkező, de egyéb kölcsönhatást nem mutató (sötét) anyagot. Éppígy gondban vagyunk a világegyetem (látszólagos) gyorsuló tágulását okozó „sötét energiával”. Igaz viszont, hogy konkurens elméletek eddig nem jól vizsgáztak, mert nem adtak igazán jó és használható magyarázatokat. A részecskefizika átfogó elméletét az ún. standard modelljét is időként támadások érik, de nincs olyan koherens elmélet, ami képes volna igazi kihívást támasztani, emiatt feltételezhető, hogy valamikor a jövőben jönnek még olyan elméletek, amik még jobb leírást adnak, módosítják az összefüggéseket vagy még átfogóbb tudást nyújtanak majd számunkra. Az is elképzelhető persze, hogy a felfogásunk változik és kicsit mélyebben megértjük az anyag szerkezetét és a világegyetem szerkezetét leíró elméleteket.

Van egy olyan típusú összefüggés is, amit a tudomány egységesen elfogad, de én erősen kételkedem benne, és szerintem mindenkinél vannak ilyenek. Én az anyag és energiamegmaradás elvét nem kérdőjelezném meg, viszont az információmegmaradással kapcsolatban már kételyeim vannak annak ellenére is, hogy ez is elvileg egy alapvető megmaradási törvény. Itt azért akadnak problémák a tudomány berkeiben, például hogy milyen mechanizmus biztosítja, hogy a fekete lyukba hulló tárgy információtartalma megmaradjon, bár állítólag ilyenkor is teljesül. Számomra már az is gondot jelent, ha egy könyvet elégetünk, akkor annak hogyan marad meg az információ tartalma. A tudománynak valahogy ez mintha a gyenge pontja lenne (az entrópiát és a valószínűségeket se nagyon értjük már egyébként). Az információmegmaradás törvénye alapján egyes tudósok azt vallják, hogy a túlvilág is kell, hogy létezzen, hiszen az ember birtokába került információk nem tűnhetnek el hirtelen a halál után.

Végül vannak olyan jelenségek, amikben a lelkem mélyén egy kicsit kételkedem, bár valószínűleg itt a műszaki beállítódás hiánya, speciális szakismeretek hiánya játszik fő szerepet. Ilyen például az, amikor milliárd tonna szén-dioxidról beszélünk. 1 köbméter levegő tömege például 1,2kg (már ez is gondot okoz, hogy nem érezzük a súlyát, a nyomáskiegyenlítődés miatt nyilván), de ennek jóval kevesebb mint 1%-a a szén-dioxid. Itt nyilván fontos az, hogy általában távolságban gondolkodunk, és a térben minden a harmadik hatványra emelkedik, ezért nem annyira sok a légkör egészében több milliárd tonna szén-dioxid sem, legalábbis annyiban nem sok, hogy az oxigén nem tud elfogyni, hiszen nagyságrendekkel több van belőle. Ehhez hasonló módon felfoghatatlan számomra, hogy egy gázvezetéken keresztül hogyan lehetséges annyi háztartás és ipari üzem téli szükségletét ellátni.

Ezek a példák végül is arról szólnak, hogy a tudomány és hit nem válik el élesen, a tudományban is nyilvánvalóan szerepet játszik a hit számos ponton, és az ember hitét is nyilvánvalóan befolyásolja sok minden, például a mindennapi tapasztalatai is. Teljesen egyéni, hogy ki mit fogad el teljesen, vagy csak fenntartásokkal, kételyekkel, mert józan ésszel belegondolva nem biztos, hogy annyira érthetőek.

Végül is minden tudományos elméletnek kivétel nélkül van egy érvényességi köre, alkalmazhatósági területe, még ha nem is tudtuk még mindegyik esetében pontosan behatárolni. (Hiszen minden elmélet csak modellez bizonyos jelenségeket, összefüggéseket ragad meg és emel ki a rengetegféle kölcsönhatásból.) Bármelyik elmélettel kapcsolatban létezhetnek olyan esetek, ahol az felfeldezett összefüggés nem értelmezhető, vagy csak megkötésekkel érvényes.

Amikor hőségrekordok vannak a legtöbbünk számára megint érdekes lehet, hogyan is állunk a globális felmelegedéssel és a klímaváltozással általában. A legtöbb problémával úgy vagyunk, hogy még ha csak szomszédos országokat sújt is, addig nem annyira érdekes, csak mikor már a rokonságunkat, ismerőseinket is érinti, akkor fogjuk egy kicsit komolyabban venni. Aztán jön majd egy olyan időszak, amikor nem szenvedünk az adott problémától, adott esetben pár kicsit hűvösebb esztendő, és megint elfeledkezünk róla a megszokott napi rutinjaink közepette.

Az teljesen egyértelmű, hogy környezet-tudatosság helyett inkább tudatlanságról lehet beszélni, ezért előre jelzem, hogy sokakat ez a cikk nyilván idegesíteni fog, hiszen megkérdőjelezi néhány bevett szokásunk létjogosultságát, és ilyenkor általában az a reakció, hogy elkezdjük a problémát hárítani mások felé. Van azért néhány olyan apróság, amit nem nagyon fogunk tudni majd kimagyarázni az utánunk jövő generációknak, és annyira jellemzőek korunk emberére.

1.Az egyik ilyen a műanyag palackos italok esete. Kitaláltunk egy igen okos visszaváltó rendszert, hogy ne dobálják el az emberek, holott a műanyag palackok 90%-ára valójában semmi szükség. (Kivéve persze az ilyen kánikulás időszakokat.) Rengeteg szénsavas üdítőt fogyasztunk, ami a legegészségtelenebb táplálkozási szokásainkhoz tartozik. A másik az ásványvizes palack, holott olyan víz folyik nálunk a csapból szinte mindenhol, olyan mennyiségben van ivóvíz, amiről a Föld lakóinak nagy része csak álmodik. Mi ivóvizet használunk még zuhanyzásra és a WC öblítésére is. Aki nem bízik a csapvíz minőségében, nyugodtan használhatna vízszűrőket, vagy fel is forralhatja. Egyébként az ásványvizekben is lehetnek, és kimutathatóan elő is fordulnak különféle szennyező anyagok.

2.Az autózási szokások nem változnak. Az elektromos autó inkább csak státusz szimbólumként jelenik meg, hogy „nekünk még erre is telik”. A nyugati ember nem hajlandó a legkisebb kompromisszumot sem kötni a kényelmével kapcsolatban, alapvetően mindenki vagy majdnem mindenki liberális felfogású: „Azt teszem, ami nekem jól esik, senkinek semmi köze hozzá.” Ezt a liberalizmust testesíti meg a városi terepjárók és a SUV-ok elterjedtsége is, amikor jóval nagyobb kocsikban ülünk mint amire szükségünk lenne. Arra nem gondol senki, hogy a személyközlekedés az, aminek a karbonlábnyomát a legkönnyebben lehetne csökkenteni. A teherszállítás már akkora mennyiségű koncentrált energiát igényel, hogy egy jóval nehezebb eset. A mai mezőgazdaságunk is abszolút fosszilis alapú, fosszilis használat nélkül jelen állás szerint a mostani emberi népesség kevesebb mint felét tudnánk eltartani még úgy is, hogy nem az emberek pár százaléka végezne kemény mezőgazdasági munkát, hanem a nagyobb része. (Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének hasznosak a műtrágyaigényt csökkentő vagy a talajban a szenet visszakötő és a vizet jobban megtartó eljárások.)

3.Fordítva ülünk a lovon. Szidjuk a dugókat a közutakon és ugyanígy a repülőtereken a folyton késő járatokat, illetve ezek üzemeltetőit, de arra nem gondol senki, hogy túl sok az autó és a repülőgép? A kocsihasználat nagyobb része másként is megoldható vagy teljesen felesleges, leginkább csak kényelmi kérdés. Az sem normális, hogy repülővel szállítunk többek között virágokat, primőr zöldségeket, TEMU kacatokat és sok minden mást, de a nyilvánvalóan a turisták hada jelenti a legnagyobb nyomást, ma már a buszos utak megritkultak, repülővel utazni annyival olcsóbb és kényelmesebb. Valójában azonban egyáltalán nem olcsó, mert a légi közlekedés súlyosan környezetszennyező. Én csak akkor engedélyezném a légi közlekedést alapesetben, ha a légitársaság az elfogyasztott kerozinnal egyenértékű szenet vissza megköti akár természetes úton, akár mesterséges eljárással. (Nyilván ez jól megdrágítaná a légi közlekedést.)

4.A legtöbb országban túlnyomják a gazdaságot, főként az iparosítást, hogy az államnak minél több bevétele legyen, amit többek között hadi kiadásokra is költhet. A fegyverkezés és a háborúk tovább erősítik a klímaváltozást. Mondjuk ki nyíltan, hogy meglehetősen primitív szemléletet tükröz az olcsó benzin és az olcsó élelmiszer kívánalma, hiszen ez nagyobb mértékű pazarláshoz vezet. Alapvető élelmiszerek persze legyenek olcsók (a húsok nem annyira tartoznak ide), vagy azok, amik az egészségünket szolgálják, de ha a benzin literje netán 1000 Ft lenne nálunk és a környező országokban, akkor jobban átgondolnánk a napi autóhasználatot, esetleg többen váltanának elektromos autóra. (Ráadásul ez csökkentené a kiszolgáltatottságunkat a nagy olajtermelő országokkal szemben.) Magas benzinárak esetében jogos követelmény lehet, hogy a magas adókat a kormányzatok valóban környezetvédelmi célokra használják fel, és tételesen számoljanak is el róla.

5.Rengeteg a fölösleges beruházás és építkezés, az acél- és a cementgyártás a hatalmas energiaigénye miatt is óriási környezetkárosodást okoz, és megint csak nehezen tudja nélkülözni azokat a fosszilis energiahordozókat, amelyek évmilliók alatt halmozódtak fel a földkéregben, és amiket az emberiség néhány évszázad során eléget. A Föld nagy részén a növényzet pusztulóban van, zajlik az elsivatagosodás. Nálunk sem biztos, hogy a lombhullatóink erdők nagy része fenn tud maradni a mostani formájában, és vajon milyen lelki hatással lesz vajon az emberekre, ha kopár vidéken fognak élni?

6.Szokás arról beszélni, hogy mi lesz 2030-ban vagy 2050-ben, de arról sosincs szó, hogy mi lesz a századunk vége felé vagy a következő évszázadban. A legtöbb emberi generációnak voltak elképzelései arról, hogyan fognak élni nem csak a gyermekeik, hanem az unokáik is, és általában úgy tervezték, hogy legalább olyan jól mint ők, vagy egy kicsit jobban. (Más kérdés, hogy az elképzeléseket sokféle változás keresztülhúzhatta.) A mostani generációk viszont sosem beszélnek arról, hogy mit hagyunk az unokáinknak, mit teszünk azért, hogy legalább ne legyen rosszabb nekik mint most nekünk. Mivel a lakosság átlagéletkora a legtöbb országban növekszik és a döntéshozók általában az idősebb generációhoz tartoznak, emiatt is elsikkad a jövő generációk érdekeinek képviselete. (Ezt meg lehetne fogalmazni nagyobb nyíltsággal is, de így is érti az, akinek érteni kell.)

7.Megint csak visszajutunk az egoizmus témaköréhez, ami a mai embert annyira jellemzi, korunk embere csak kifogásokat keres, másokra mutogat és másokat hibáztat. Holott a természet pusztítása nem rendszerfüggő jelenség, nem függ a kormányzatoktól. Sokan szeretnék a mostani eliteket lecserélni, de még véletlenül sem jelenik meg az a szempont ilyenkor, hogy a környezetet tisztelő elitek kerüljenek hatalomra.

8.Sokan vannak úgy, hogy a családunk valahogy majd megoldja, vagy a kormányzat, és máshol az emberek a kis kunyhóikban hadd szenvedjenek a klímaváltozás miatt, ez őt nem érdekli, mert mindig találni fog a családja számára hűvösebb fekvésű vagy légkondicionált lakhelyet. Ezt a felfogást nevezhetjük szociáldarwinistának is, valószínűleg nem tudatosan, de arra a felfogásra épül, hogy az erősebb majd úgyis túlél.

9.Érdemes időnként elővenni, hogy mennyire jól jelezte előre a tudomány akár már a múlt század utolsó évtizedeiben a globális felmelegedést illetve klímaváltozást? Azt lehet mondani, hogy az előrejelzéseik elég jók voltak, más kérdés, hogy lehurrogták őket különféle szélhámosok és bizonyos érdekcsoportok lobbistái. Amit nem tudtak még akkor, hogy mennyit fog számítani az óceánok hűtő hatása és mennyi CO2-t tudnak megkötni (eddig sokat temperált az óceán, de egyre kevesebbet tud már). Előrejelezték, hogy a gazdasági növekedés több üvegházhatású gázt szabadít fel, mondjuk Kína brutális növekedését még nem látták előre, viszont a megújulók terjedését sem lehetett belőni és az energiatakarékosabbá vált ipart sem. Viszont még arra is csak utólag, ebben az évszázadban jöttünk rá, hogy mivel a gyárkémények már nem füstölnek, a tisztább levegőben kevesebb apró szemcse árnyékol vagy veri vissza a napfényt, ami növeli a besugárzás mértékét, és talán ez a fő oka annak, hogy nagyobb a felmelegedés sebessége a vártnál. (Sok bonyolult kölcsönhatás van, amit még nem értünk, például a sarki jégsapkák olvadásának sebességét vagy a tengeráramlatok változásának hatásait.)

10.Egyértelműnek látszik, hogy a nagy szólamok, hogy 2030-ra lecsökken a globális kibocsátás és 2050-re zéró közelébe kerülhet, a sok fogadkozás mind csak egy hatalmas kamu. A klímacsúcsok látványos expók voltak, amik után nem nagyon történt semmi, az ember okozta klímaváltozás nem hogy lassulna, de még egyre gyorsítjuk is. Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy az ember természet feletti diktatúrája a végéhez közeledik, néhány évtized múlva a dolog megfordul és már a természet fog diktálni az emberiségnek, mivel a békés egymás mellett élés valahogy nem működik.

Mindenki a hozzá hasonló felfogásúakkal szeret kommunikálni, tárgyalni, egyezkedni, ami a politika világában sincs másként, ez magyarázza többek között a mai magyar kormány külpolitikájának leglátványosabb vonásait. Az ázsiai országokkal fenntartott élénk kapcsolatok mögött nem mindig vannak erős gazdasági érdekek, viszont majdnem mindig megfigyelhetők ideológiai rokon szálak. (A türk tanács például egy teljesen elvetélt ötletnek tűnik.) Irigykedve nézi a magyar kormány, hogy a keleti kultúrák egy jó részében a közösség mennyire képes az egyént teljesen a céljainak alárendelni, és a legkisebb kihágásokat is keményen megtorolni. Az ellenzéki gondolkodók egzisztenciális megsemmisítése is mennyivel könnyebb keleten, ahol a törvényhozás jóval inkább szabad kezet kap (emberi jogok kevéssé fontosak, az EU pedig nem is játszik), ezen kívül a megfélemlítésnek is nagyobb lehetőségei vannak. Kevesebb talpnyalót kell megfizetni a piszkos munkák elvégzéséért mint nálunk, ahol a költségvetésben az ideológiai harcosok fizetése több száz milliárdos tételt tesz ki. Egész médiacsoportok működnek ily módon, és közösségi hálókon is zajlik az intenzív pénzszórás az adóforintjainkból.

Térjünk vissza inkább a konkrét eredmények síkjára. Vannak pozitívak is, így például a gyermekvállalásban nálunk az utóbbi évek 1,5-ös arányszáma nem feltétlenül rossz, hiszen más országoké még ennél is jobban visszaesett, és még jobban csökkenhet a népesség létszáma mint nálunk. Kérdéses az, és nagyon messzire vezető kérdés, hogy a gyerekek főleg olyan családokban születnek-e, ahol megfelelő körülményeket tudnak számukra biztosítani és mennyien maradnak állami gondozásban vagy nélkülöző családoknál.

Azt is érdemes körüljárni, mért praktikus dolog a vezetés leválthatósága, illetve ha létezik egy egészséges rotáció a politikában. Minden kormány más csoportoknak kedvez, itt nálunk is jól látható, hogy mely csoportokat részesít előnyben és melyeket hoz hátrányba. A kedvelt csoportok több forráshoz jutnak 2010 óta és ez egy jó ideig rendben is volt, azonban akik jól jártak ők már egyre kevésbé fogják tudni a pénzeiket megfelelően hasznosítani, telítődnek az adott területen a befektetési lehetőségek. Ezért kell a kormányváltás, hogy jöjjenek új emberek új ötletekkel és ne kasztosodjon be a rendszer, ne legyen egy langyos víz, más csoportok is kapjanak lehetőséget. Mivel ez nálunk nem történt meg, ez lehet az egyik oka annak, hogy 2022 óta gyakorlatilag gazdasági válságban vagyunk. A gazdaság stagnál, az életszínvonalunk pedig csökken, mert a kormány nem fogja vissza a pénzköltéseket. A nem hatékony pénzköltések nagy része pedig egyszerűen korrupció, amikor nem az kap lehetőséget, akinek van szakértelme, hanem aki politikai vonalon a tűhöz közel van, még ha hosszabb távon tönkre is teszi az adott területet.

Más országokban, ahol a gazdaság gyengélkedett, jött egy politikai kurzusváltás, most a briteknél történt ez meg (baloldali kormány), pár éve az olaszoknál (jobbratolódás), és a legtöbb helyen nagyon változatos politikai koalíciók működnek. A változás mindig esélyt ad arra, hogy valami többlet vagy új jöjjön, az energiahordozókban szegény országokban ez biztosítja a kreativitást, a fejlődés hajtóerejét.

Itt van még egy pont, ahol érdemes kitérőt tenni, mert nagyon mindennapos és elgondolkodtató kérdés. Anélkül, hogy értékelném a magyar politikai vezetést valamilyen skálán, mert nincs is jelenleg elég információm ehhez, érdemes egy kicsit beszélni arról beszélni, hogy milyen a jó vezetés, vagy milyen a vezetés igazi létjogosultsága. Több komoly szakember megállapította, hogy a vezető típusú emberek azért olyanok, mert szeretnek másokat manipulálni. Én ezt nem így látom, illetve a jó vezetők esetében nem feltétlenül erről van szó. Inkább azt figyeltem meg személyes példákon, hogy a jónak tartott, határozott, körültekintően eljáró vezetők esetében nem a manipulációs képesség a legfontosabb, hanem gondolkodásmódjuk pozitív értelemben véve is más mint azoké, akiknek nincs ilyen vénájuk. A csapat, a közösség egészét nézik, illetve próbálják egyben látni, a csapat tagjainak a képességeit elég jól ismerik és lehetőséget biztosítanak arra, hogy kibontakoztassák, hogy igazán hasznossá tegyék magukat. Nem folynak bele feltétlenül apró részletekbe, leginkább az érdekli csak őket, hogy az adott feladat megoldódjon. Ez egy nyitottságot feltételez, nem katonás stílust ahol csak parancsok vannak, hanem lehet érvelni és meggyőzni egymást, tehát nem azért fogjuk elvégezni egy adott módon, mert „én vagyok a főnök”, hanem mert ezt a megoldást tartjuk a legésszerűbbnek. Ahol nálunk a csapat nagyban és kicsiben ez valahogy így működik, ott inkább vannak sikerek, mint ahol csak katonás vezetési stílus van és egyirányú kommunikáció. (Akiknek nincsenek megfelelő adottságaik ehhez, ők szeretnének leginkább katonás szervezetben élni, ahol nem kell gondolkodni.)

A nyájszellem is még az egyik vonása a keleti kultúráknak, legalábbis azok egy részének és a legtöbb egyházi szervezet is jól rezonál erre, az egyirányú kommunikáció és a merev hierarchiák miatt legtöbbször rokonszenvesek az egyházak számára az autoriter rendszerek. (Hasonló hasonlót szeret.) Ez megnyilvánul abban is, hogy akkor is támogatják a nagy egyházak gyakorlatilag feltételek nélkül is az autokrata vezetést, még ha például a kereszténység elvének ártanak is, akár alapelveikben, akár amiatt, mert keresztényellenes hatalmakkal kötnek szövetséget. (Azt is hozzá lehet tenni persze, hogy a kormányzatok anyagi ösztönzőkkel is hallgatásra tudják őket bírni.)

A „Magyar Péter jelenség” magyarázatát is szerintem sokan túlbonyolítják. Itt arról az egyszerű elvről van szó, hogy erővel szemben csak hasonló erő vagy erély az, ami szembeállítható, és a választók azt pontozták, hogy jött valaki, aki jóval agresszívabb mint a jelenlegi, részben megélhetési politikusokból álló ellenzék, mert manapság nem mindig a politikai korrektség vezet eredményre.

Most nyilván a kormánypárt támogatói meg vannak győzve arról, hogy itt egy bűnözőről van szó, mert ha nincs a tömegmédia hatalmas nyomása, akkor is igaz az, hogy a más politikai beállítódásúak hibáit, vétkeit és bűneit jobban elítéljük mint azt, aki velünk hasonló nézeteket vall.

Én magam is nyilván elfogult vagyok, de mivel az "asszonyverő" téma nem jött be, most a „mobiltelefonos ügy”  van folyton napirenden. Amennyire én ismerem, mivel mindig a cselekvés szándékát, indítékait kell nézni büntetőügyben, ezért nyilvánvalóan nincs szó lopásról vagy rablásról (hiszen nem akart magának egy újabb telefont), annál inkább lehet szó erős felindulásból elkövetett szándékos rongálásról. A jogászkodás ebben az eseten is tévút, a józan paraszti ész inkább követendő.

A konklúzió tehát az, hogy ne bonyolítsuk túl a politika világát, ne agyaljuk túl, mert így is sokan hajlamosak vagyunk több időt tölteni vele, mint ami egészségesnek számít. A másik véglet pedig amikor egyszerűen kimarad az a gondolkodási folyamat, aminek végén az ember a látszólag bonyolult jelenségekről saját következtetéseket képes levonni. (Nyilván az egyéni vélemények mindig mások lesznek, és ez így rendben van). A kétbites, fekete-fehér magyarázatok elfogadása és igénylése viszont már nyilvánvalóan nem azok hibája, akik a gyenge oktatási rendszer miatt vagy más okokból képtelenek ilyesmire, hanem azoké, akik nagyon jól tudják, hogy lehet az ilyen embereket hatékony módon manipulálni. Na igen, EZ már tényleg a manipulátor, nem pedig a vezető esete.

A saját büdzsém a magyar átlagnak nagyjából megfelel, viszont azt számoltam ki, hogy a fogyasztásomat tekintve 10%-nál is kevesebb lehet a nagy multicégek aránya. Ha valaki szeretné csökkenteni a függőségét a nagy multicégektől, íme néhány egyszerű recept, saját tapasztalataimat is felhasználva.

1.Keveset használjuk a kocsit

A gépkocsigyártás és az üzemanyag forgalmazás egyértelműen a nagy nemzetközi multicégek hatáskörébe tartozik. Gyalogos közlekedés, kerékpár és tömegközlekedés a legtöbbször teljesen megfelelő lehet, kevés olyan nagyon indokolt eset van, ha nem munkáról van szó, amikor a gépkocsi nem nélkülözhető.

2.Ne nézzünk tv-t

Ha a kedvenc műsorainkat, sorozatainkat nézzük napi rendszerességgel, akkor egy idő után a reklámok hatása tudattalanul is bennünk maradhat. (Nyilván a nagy cégek költségvetése a leginkább olyan szintű, hogy belefér nekik a marketingnek ez a formája is.) Emiatt nagyon célirányosan válasszunk ki egy adott filmet vagy műsort, esetleg fizetős streaming szolgáltatót válasszunk. Hasonló a helyzet a videómegosztók esetében.

3.Kevés kütyüt vásároljunk, és nem kell mindig a legjobb minőségű

Itt van például a mobiltelefon, számomra egy átlagos készülék is teljesen rendben van, mert nem olyan közegben élek, ahol ez valamiféle státusz szimbólum lenne. Majdnem ugyanazt tudják a kevésbé felkapott márkák is, és nem az a célom, hogy a telefonon éljem le a fél életemet.

4.Nem szükséges feltétlenül márkás termékeket vásárolni

Ruháktól az élelmiszereken át a különféle táplálék kiegészítőkig, mindig arról van szó, hogy a jól ismert márkák esetében nyilvánvalóan a márkanévért külön fizetni kell. Sok esetben egy kis tapasztalat birtokában már találhatunk olyan termékeket, amik ugyanolyan gyártósorokon készülnek, de mivel nincs rajtuk a márka jelzése, emiatt sokkal olcsóbbak. A felkapott márkák iránti vágy gyökere a társadalmi státusz és az egoizmus, tehát azt mutatom ki, hogy vagyok valaki, aki ezeket megengedheti, ezen kívül még az is benne van, hogy nekem „a legjobb jár”. A társadalmi közeg nagyon meghatározó lehet tehát a fogyasztási szokásainkban.

5.Van, amikor nehezen megkerülhető

Számomra ilyen például a nagy élelmiszerláncoknál történő vásárlás, ami kikerülhető ugyan, de kevésbé gazdaságos, vagy ilyen még a használt számítógépes szoftverek nagy része is. Itt azért vannak állampolgári elvárások, hogy az állami és EU szintű szabályzások kezelni tudják az ilyen oligopol vagy kvázi monopolhelyzeteket. Ennek egyik példája, hogy a nagy láncoknak előírják, hogy mennyi magyar terméket kell a polcon tartaniuk (bár vannak kétségeim, hogy ez mennyire betartható).

6.A kifinomult ízlés

Nyilván a nagy techcégek tömegtermékeket állítanak elő olyat, amik a tömegízlésnek megfelelnek. Sok példát lehet erre hozni, az egyik legközismertebb a sörgyártás, hiszen a kis sörfőzdék jobban képesek a az egyéni ízléseket lekövetni, mint a nagyok. Zenei ízléstől kezdve különféle hobbikig sok minden tartozhat ebbe a körbe.

Ezek a példák mind pofon egyszerűek, de épp azért írtam le, mert az én példám olyannyira nem egyedi, hogy nálunk a lakosság jelentős részére akár többé-kevésbé jellemzőnek is mondható. Valószínűleg amiatt is alacsony nálunk a fogyasztás, mert az emberek nagy része megelégszik a nem márkás termékekkel is, ha nem éppen az akciókat és leárazásokat figyeli. A medián fizetés nálunk eleve nagyon alacsony, a létbizonytalanságérzet miatt is óvatosabban költünk, ezen kívül még az is fontos, hogy a kevésbé jó anyagi helyzetben levő családtagokat is támogathassuk (legtöbb helyen családi kassza a jellemző).

A döntéshozók viszont nem olyan közegben élnek, ahol ez jól látható, ezért esetleg hajlamosak lehetnek elhinni, hogy nálunk is hasonló súlyú probléma a multik, a „big farma” és a „nagy techcégek” hatalma és ízlésformáló szerepe mint az USA-ban, holott a lakosság jövedelmi szintje és fogyasztási szokásai miatt ez biztosan nem így van. A nagy multicégek számára a magyar fogyasztás annyira jelentéktelen, hogy valahol a statisztikai hibahatáruk közelében mozoghat, mivel csak egy viszonylag szűk elit igényli, illetve képes megfizetni a termékeiket és szolgáltatásaikat. A magyar települések nagy részén nem is a státuszfogyasztás a legfontosabb, hanem a napi megélhetés és az anyagi biztonságérzet.

Viszont van ennek a kérdésnek még egy folyománya, méghozzá az, hogy sok problémát, amiket a nagy multicégek hatalmával vagy életünkre gyakorolt befolyásával kapcsolunk össze, teljesen tévesen azonosítunk be, mert nincs valódi ok-okozati kapcsolat, sokkal inkább csak egyidejűségekről beszélhetünk. Így például az egészséges életmód hiánya nem a gyors éttermek következménye, mert ott is sok az elhízott ember, ahol ilyenek nincsenek. A fő különbséget nem is az „ultrafeldolgozott” ételek jelentik, hanem általánosságban a feldolgozott, azaz nem nyersen árult élelmiszerek. Ha nem kimondottan főzésre való friss élelmiszert vásárlunk, akkor hogy hetekig elálljon az üzletek polcain, ahhoz tartósítószerek kellenek (minimálisan sók és cukrok), vagy hogy legalább napokon keresztül tartsa az állagát és gusztusos is legyen, ahhoz is kell állományjavító. Ezen kívül sok más összetevője is lehet az elhízásnak és az egészségügyi állapotunk romlásának.

Van, ahol a multicégek is hozzájárulnak mindehhez, de ahol nincsenek jelen vagy csak kismértékben, a modern életmódot folytató ember problémái gyakorlatilag ugyanúgy jellemzők: mindenekelőtt a súlyos környezetszennyezés, az elmagányosodás és az egészségügyi állapot romlása.

Remélhetőleg ez nem most fog megtörténni ugyan, de általában a különféle radikális mozgalmak magukban hordozzák ezt a fajta veszélyt, szinte elkerülhetetlenül vezettek és vezetnek a jövőben is össztársadalmi szintű széteséshez. (A szélsőjobb a mostani kormányokat vádolja anarchikus társadalmi viszonyok elősegítésével, de ebből nem következik, hogy ők ne idéznék elő a társadalmak szétesettségét, másfajta módon.)

Az is fontos persze, hogy nem az ördög találmánya mindez: Európa keleti felén a szélsőjobb népszerűsége eléggé érthető. Kezdjük azzal, hogy ennek a régiónak az országai nem érzik úgy, hogy ők valaminek a keleti fele, afféle „függeléke”, tehát szegény rokonai lennének, más szóval jogosultak vagyunk mi is az önmeghatározásra, a saját identitás képzésére. Így például Magyarország sem mondjuk Ausztria gyenge másolata, semmilyen értelemben nem az, hanem nagyon is karakteres ország vagyunk, viszont ehhez vissza kell nyúlnunk a régi történelmi hagyományainkhoz, ily módon viszont közel kerülhetünk az ókonzervatívokhoz, a jobboldali radikalizmushoz is. Ehhez hasonlóan a volt NDK területén szintén nem véletlenül a szélsőjobb lett a legnépszerűbb politikai irányzat. Nyugat-európai országokban eléggé nagy tömegek hasonló perspektívából látják a dolgokat, úgy érzik, hogy a rendszer perifériájára kerültek, de senki nem fogadja el alapból a „másodrendű állampolgár” szerepét. Ezért inkább a rendszer alapjait változtatnák meg, de mivel ösztönös törekvésről van szó, nem tudják és nem is tudhatják, hogy mindez mit vonna maga után.

Némi nagyképűség részemről kijelenteni, hogy én nagyjából tudom, vagy legalábbis eléggé jó sejtéseim vannak ez ügyben, de elmondják és leírják ugyanezt sokan mások is, akik professzionális módon is sokat foglalkoztak a modern kori történelmi és politikai mozgásokkal.

Most fel lehet hozni érvként, hogy az elszabadult liberalizmust egyensúlyozná ki a szélsőjobb konzervativizmusa, csak sajnos ez ily módon nem működik. Ez olyan, mintha azon kellene drukkolnunk, hogy a második világháborúban a náci németek vagy a kommunista oroszok győzzenek oly módon, hogy az egész kontinenst is leuralják. Bár ez csak egy szemléletes hasonlat akarna lenni, a helyes válasz ez esetben nyilván az, hogy egyik se legyen domináns, mert mindkettő hibás ideológia. Nem véletlen, hogy a liberálisok mindenhol törpe pártként működtek, éppúgy, ahogyan a fasisztákra emlékeztető szélsőjobbos képződmények sem voltak annyira jelentősek az utóbbi időkig. Abszolút többségük most se nagyon van még sehol, de lehet hogy pár éven belül már ők viszik majd a prímet és elég jól látható, hogy negatív ideológiaként (kreativitást nem mutató, egyszerű protest mozgalmakról van csupán szó), mit fognak eltörölni, megszüntetni. Egyébként nálunk egy szélsőjobbos ideológiát valló mozgalom van hatalmon már egy jó ideje, vagy legalábbis egyre inkább a szélsőjobb felé hajló politikát folytató kormányunk van, és nem is történt semmi „igazán meglepő”, a nálunk egyre inkább megszokottá vált fejlemények azok, amik várhatóak más országokban is.

A helyzet nagyon egyszerű, mert tizenévesen akik erős középfokú oktatáson szocializálódtak, ők megismerték a nagybetűs európai Kultúrát, és később igényük volt arra, hogy művelődjenek, utazzanak, ily módon a megtanultakat elmélyítsék. Felsorolásszerűen az alábbiakról van szó, a listát lehetne még bővíteni: ógörög racionalitás, római jogi elvek, kereszténység értékei, reneszánsz embereszmény, kulturális sokszínűség, felvilágosodás, tudományos szemlélet, amelyek egyébként egytől-egyig európai gyökerű kulturális értékek. Nyilván akik ezt egy jó színvonalú oktatási rendszerben nem kapták meg és egyre többen nem kapják meg, ők nem lesznek soha olyan polgárok, akik számára ezek a sok ezer éves értékek igazán fontosak, interiorizáltak, ergó nem nagyon lehetnek mérsékelt konzervatív felfogású szemléletűek sem. Akiknél ez az alap megvan és ehhez jön még még szociális, környezetvédelmi vagy gazdaság centrikus szemlélet, akkor lehetnek mérsékelt baloldaliak is, de mindenképp ez az alap. Aki nem ismeri fel ezeknek az elveknek az alapvető jelentőségét a közéletünkben, ő viszont lehet alapból akár baloldali szemléletű is, de mégis a szélsőjobboldalt fogja támogatni, ahogyan erre rengeteg példát látunk nap mint nap.

Ebből az is következik, hogy az európai értelemben vett kultúra, iskolázottság és műveltség, mindezt a szélsőjobb ellenségének tartja, amit a gyakorlati tapasztalatok is egyre inkább visszaigazolnak.

Sokan vannak, akik elfogadják a radikalizmus destruktív szemléletét, mert nem tudják, hogy mit veszíthetnek. Ők körülbelül úgy járhatnak, mint azok az a teheráni egyetemisták, akik az 1970-es évek végén az amerikaiak ellen az iszlám fundamentalisták mellett tüntettek, aztán jól megnézhették magukat, hova kerültek, amikor Iránban kemény iszlamista diktatúra jött létre. (Megint csak hasonlat ugyan, de szerintem a lényeget jól tükrözi.)

Tehát aki elutasítja a modernitást az tudattalanul az azt megelőző állapot mellett teszi le a voksát (nem is tehet mást, mivel az egész destruktív jellegű, nem pedig kreatív). Ami előtte volt az nem más mint a hagyomány, afféle középkorias társadalmi állapot: demokráciáról természetesen szó nincs, hűbéri rendszerek jönnek létre, akár még az állam központi szerepe is csökkenhet a helyi kis királyságokkal szemben. A nagyvárosok lassan tönkremennek, ismét faluközösségek fognak dominálni. Az olyan szövetségi rendszerek mint az Európai Unió megszűnnek, és az országok közötti kisebb-nagyobb katonai konfliktusok is fellángolhatnak a kereskedelmi kapcsolatok visszaesésével párhuzamosan.

Egy példa, ami ezek irányába mutat, hogy mivel Budapest sosem volt a magyar hagyomány valódi tartozéka, hanem a nagyváros csak mintegy százötven éves képződmény, ezért nem véletlen, hogy a szélsőjobb mindig ellenségesen állt hozzá és igyekszik tönkretenni. A helyzet olyan szinten irracionális, hogy az energiatakarékos és tömegközlekedéssel is jól kezelhető nagyvárosi lakásállomány egyre inkább lepusztul, építkezni a fővárosban alig lehet, viszont az agglomerációba tartozó települések annyira felduzzadtak, hogy az úthálózat kapacitása már nem képes kiszolgálni a személygépkocsi forgalmat. A konzervatív kormányzat az embereket próbálja rávenni arra, hogy a kistelepüléseken építkezzenek, ami azért is gond lehet hosszabb távon, mert a kistelepüléseken a házak forgalmi értéke jóval kisebb a városokban levőkhöz képest. Lényegében falu-város küzdelmére is lefordítható a paraszti gyökerű hagyomány és a kulturálisan gazdag modernitás közötti konfliktus, és itt nem is kérdéses, hogy a radikalizmus melyik oldalt támogatja.

Most nyilván nagyon sok olyasmi történik a nagypolitikában, ami ebbe a gondolatmenetbe nem illik bele, esetleg ellent is mond ennek. A hosszabb távú tendenciát nézve mégis azt kell mondanunk, hogy sokan úgy akarják megdönteni a kapitalizmust és a nyugati világrendet, hogy cserébe nem kínálnak semmit, ergó egy régebbi, jóval primitívebb állapotot állítanak majd vissza, ha úgy tetszik egy új középkort. A radikális politika jellemzője még az is, hogy teljesen elvtelenül összefog a másik radikálissal, lásd Putyin és Észak-Korea esetét, de lehetne említeni a magyar kormány belorusz kapcsolatait is. Ezen a ponton árulja el az igazi természetét, az ideológiai alapú erőszakosságát, a cél a társadalom átalakítása tűzzel-vassal, vagy inkább egy régi állapot vissza alakítása.

Nincs olyan, hogy „milyen szimpi csávók” ezek a fekete ingesek (vagy egyéb radikálisok), majd jól odacsapnak és féken tartják, kiegyensúlyozzák. Egy csodát, nagyon is ki fogják számlázni, megfizettetik az árát ugyanúgy azokkal is, akik valamiféle szimpátia alapon őket támogatták. Ez nem sportverseny, hogy kinek drukkolunk, itt a tét sokkal komolyabb, mondjuk a civilizációnk léte vagy nem léte. Na persze tudom, hogy minden változik és ez is változik, a civilizációnkra is igaz ez, de a radikalizmus a totális tévút (éppígy az összes forradalom is mind tévút volt), vele szemben mindig a fokozatos változás lehet csak megoldás. Vagy ha mégis radikális, legyen legalább tudatos, és mutassa meg, hogy hova szeretne eljutni, mi az egész igazi hozzáadott értéke.

Még egy filozofikus gondolat, hogy minden agresszív radikális mozgalom arra épít, arra az ősi hagyományra, hogy „Nincs annyi, ami mindenkinek elég.” Ez a gondolat talán ezer évekig igaz volt, viszont az utóbbi évszázadok történelme egyértelműen cáfolja. Ráadásul egy eléggé földhözragadt ideológiáról van itt szó, ami az emberi szükségletek valódi természetével nem foglalkozik. Igazából senki nem érti jól az emberi szükségletek valódi természetét, sem a liberalizmus sem a konzervativizmus, semelyik ideológia.