Amikor megöregszünk, miről fogunk mesélni majd?

Nézzük, miről mesélnek a mai öregek.

Alig élnek azok közül, akik felnőtt fejjel élték át a 2.világháborút és közöttük is kevesen voltak, akik büszkék voltak az akkori tetteikre. Mint egy német veterán megfogalmazta: „Nehéz idők voltak azok...Azt mondták nekünk, hogy Németországot meg kell védeni.” Őszinte annyiban, hogy nem szépíti a helyzetét, bevallja, hogy ő is zavarodott volt, mint sokan mások. Különféle zavaros helyzetek káros hatása alól ma sem tudjuk kivonni magunkat.

Ismertem ellenpéldákat azért: nagymamám kitartott a faluban, amikor jöttek az orosz katonák és sikeresen álcázta, bujtatta a lányokat is. Anyósom édesapja a német katonáknak készített főtt krumplit lopta el, élete kockáztatásával enyhítette a századának éhségét.

Az '50-es évek terror-időszakában is volt bőven szégyellnivaló, azonban ott volt '56, amikor sokan megmutathatták, hogy mire képesek – csak hát meghurcolták őket és megtiltották nekik, hogy akár egy szót is szóljanak az akkori időkről, még a családtagok előtt sem lehetett ilyesmiről beszélni. Édesapám is sajnos így járt és már nem érte meg a rendszerváltást, amikor végre szabadon beszélhetett volna az egykori pártállam tabutémájáról.

Későbbi generációk számára nagy élmény lehetett a '60-as évek popkultúrája és szabadabb légköre, esetleg a vállalkozásuk megszervezése és a rengeteg ügyeskedés, ahogyan kalákában építkeztek vagy másoknál sokkal hamarabb hozzájutottak egy Zsigulihoz a Merkúrtól. Vagy éppen annak a bomba üzletnek a kitalálása és bejáratása, hogy Romániába kávét kell vinni és onnan Škoda hengerfejtömítést behozni.

A manapság idősebb korba lépő generációk a rendszerváltás során játszhattak aktív szerepet, azonban megfigyelhetjük azt a jelenséget, hogy a fiúk és lányok mindig nagyon kritikusak a szüleik iránt. 2010 körül jelent meg egy cikk az egyik internetes újságban egy fiatal újságírótól: „Rendszerváltás: ennyi!” címmel, ami megmutatta, hogy milyen zavaros a korszak elhelyezése (Politikailag 1990-re tehető, gazdasági értelemben 2000 körülre már lezajlott) és milyen extrém, idealista várakozások és homályos képzetek éltek sokakban. (Nem kell tenni semmit, a nyugat-európai szisztémák bevezetése megold majd mindent.) A fiúk generációja azonban érthető okokból mindig keményen ítélkező, mindig teljesen más utakat keres mint a szülei.

Milyen pozitív, maradandó hatású tettekről mesélhetünk majd később a fiataloknak?

Ha valaki mondjuk hónapokig szolgál egy hajón vagy keményen gürcöl egy finn farmon (mint én tettem) az lehet elismerésre méltó, de társadalmi, közösségi értéke zéró.

Ha valaki követi a hivatalos állami vonalat az jóval kevesebb tiszteletet fog kiváltani, mint ha mer gerinces módon kockázatot vállalni és az aktuális széljárás ellenében is cselekedni.

Ha valakik megszervezik ugyan magukat, de az ellenfelük nem szervezett, sőt fegyvertelen, az adott esetben lehet egy szükséges lépés, de semmi esetre sem szépnek nem nevezhető cselekedet.

Manapság a menekültválság keltette feszültségek kellős közepén is felmerül mindez, lehet sok mindenre mondani később, hogy elkerülhetetlen volt mint szükséges rossz, azonban ilyen kérdésekre számíthatunk:

-Odamentél, megkérdezted mit akarnak és mért tettek meg több ezer kilométert étlen-szomjan? Próbáltál beszélni velük? Nekik is egy orruk van és tíz ujjuk van, nem? Honnan tudtad, hogy egytől-egyig mind rossz ember?

Lehet az is persze, és nagyon bízom benne, hogy csupa ilyesmit mesélhetünk majd, ha megöregszünk: Kitartottunk és végül kiharcoltuk. Megoldottuk a válsághelyzetet. Összefogtunk és felépítettük. Újjáélesztettük (a közösségi életet). Hazatértünk, megreformáltuk és fellendítettük.

A Rettenthetetlen c. film skót felkelővezérének a mondatain érdemes elgondolkodni „Lesznek közületek, akik erről csatatérről nem fognak többé hazatérni. De akik hazatérnek, ők elmondhatják majd, hogy ott voltunk azon a napon, abban a csatában...”