Politikailag kényes kérdés, érzékeny téma, amit közéleti személyiségek vagy különféle szakértők nem nagyon mernek feszegetni. Azt fontos megjegyezni viszont, hogy ahol egy adott vallás vagy ideológia az élet minden részére kiterjedhet, ott vagy egy vallási fundamentalista országról van szó (például Afganisztán jelenleg, Irán volt ilyen  a közelmúltig) vagy esetleg kommunista diktatúráról (Észak-Korea). Ennek alapján meg kell tudnunk határozni, hol lehet egy adott vallásnak helye az életünkben, meddig terjed a hatósugara: ahogy a szó jelentésében is benne van, mindenképp egy közösség szintjén értelmezhető, lényegében véve közösségi cselekedetről van szó. Az egyén felől nézve a két szélső véglet a teljesen materialista (azaz pénzhajhászó és hedonista) erkölcsi nihilizmus, a másik véglet pedig a vallási fanatizmus.

A vallási fanatizmus és az erkölcsi vaskalaposság látens formákban is beszűrődhet életünkbe, ilyen lehet például a prüdéria, ott is szexualitást látni, ahol szó nincs erről.

Aminek biztosan nincs köze a kereszténységhez az olimpiai mozgalom, ennek a hellén kultúrához van köze, és érdemes erről is szót ejteni. Ugyanis a görög-római kultúra ismerete a görög és latin nyelveket is beleértve bő egy évszázada még nálunk is az általános műveltség része volt. Mostanában viszont egyre kevésbé tekinthető már annak, az európai identitás visszaszorulásával vagy tudatos visszaszorításával párhuzamosan. Ikarusz, Sziszifusz (a görög szavakat latinosan írva) vagy az odüsszeia mint fogalom, a következő nemzedékeknek már lehet, hogy semmit sem fognak mondani, ezáltal szegényedni fog a szókincsünk és a kultúránk egésze. Az oktatás ideológiai célkitűzéseibe valószínűleg kevésbé illik bele ezeknek a racionális szemléletmódú kultúráknak a mélyebb ismerete, amelyek éppannyira fontos részét képezik az európai kulturális identitásnak mint amennyire kereszténység is az.

Vagy itt van például a budapesti Szabadság-szobor, amit régebben egy géppisztolyos szovjet katona szobra őrzött, ennek sincs nyilvánvalóan semmi köze a kereszténységhez vagy akár a keresztény szabadságeszményhez. (1947-ben amikor elkészült még nem lehetett erős politikai töltete, hiszen a kommunista hatalomátvétel csak a következő években történt meg.)

Az egyházak részvétele az oktatásban megint csak érdekes kérdés, én nem is mennék bele mélyebben. Szerintem nagyon hasznos, hogy a gyerekek a vallással mélyebben is megismerkedjenek az általános iskolákban, többek között amiatt is, mert enélkül később nem értenék például Bach zenéjét vagy Michelangelo alkotásait sem. Nyilván van egy olyan feltételezés is, hogy a keresztény oktatásnak jó hatása lehet a tanulók fegyelmezettségére és etikus viselkedésére is, ebben is lehet igazság. Ezen kívül még a közösségi élet szervezése is úgy tűnik, hogy jobban megoldható a vallásos keretek között, ezen a téren is jeleskednek az anyagi forrásokkal egyébként is sokkal jobban ellátott, egyházi oktatási intézmények.

Ezzel szemben kamaszkorban a vallásos eseményeken levő kötelező részvétel már erősen kontra produktív lehet, már amiatt is, hogy a kamasz lázadozik mindenféle tekintély ellen. Például egy kötelező részvétel a misén a társadalmi képmutatásra nevel, hiszen érdeklődést kell színlelnie cserébe azért, hogy később számára hasznosabbnak tűnő és mindenképpen kellemesebb programokon is részt vehessen. További szempont az is, hogy Magyarországon lelkiismereti és vallásszabadság van, a kereszténység sem hivatalos államvallás.

Ahol még kérdőjelek merülnek fel és a helyzet nagyon ellentmondásos az, ahogyan a magyar politika a különféle keresztény vagy más vallások által dominált országokhoz viszonyul. Érdekes módon mintha egy olyan kép rajzolódna ki, hogy a kormány fő ellensége az „északi” protestáns kultúra, pontosabban azokkal az országokkal vagyunk folytonos összetűzésben, amelyek ehhez a kultúrkörbe tartoznak, egyéb keresztény országokkal (ahol katolikus, görög katolikus vagy ortodox vallás dominál) alapvető ellentétek nem nagyon vannak. Akikkel a kormány a szövetséget keresi általában olyan ázsiai országok, ahol a muzulmán vallás jellemző és a keresztényeket üldözték is, a kommunista Kínáról nem is beszélve.

A kereszténység üldözéséről beszélni Magyarországon belül az egészen ritka kivételektől eltekintve inkább csak retorikai fogásnak tűnik és politikai demagógia forrása is lehet. Fontos még azt is megjegyezni, hogy a vallásos hitünk is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egész életünkben folytonos változásban vannak.