A hülyeség a demokráciákban állampolgári alapjog: mindenkinek jogában áll olyan döntéseket hozni, amiért mások előtt nevetségessé válik. Hülye öltözködés, kínos mondatok, rossz döntések miatti pofára esések – ezek a videomegosztók legnagyobb sztárjai. Feltéve persze, hogy valaki nem ön- és közveszélyes, a hülyeséghez joga van, sőt hülyeséget csak az követhet el, aki egyáltalán tesz valamit, próbálkozik, kockáztat, aki a szokásostól eltérő döntéseket hoz, sőt néha a hülyeségek egészen jó ötletet is adhatnak és lehet belőlük sokat tanulni.

Manapság viszont a mi „birkaalapú társadalmunkban” a hülyeség egyre inkább kormány monopóliuma, az állampolgár legfeljebb idióta lehet, ami egy fokozattal mélyebben van, az idióta ugyanis képtelen bárminek a felfogására. Alapszabály, hogy az állampolgár nálunk ne gondolkodjon, csak „normálisan”, az előírt normák szerint viselkedjen, a fő kérdés persze, hogy ki állapítja meg ezeket a normákat és milyen alapon. Lehetne megállapítani tapasztalati, gyakorlatias módon és lehet úgyis, ahogy nálunk történik: világnézeti alapon, hatalmi szemlélettel. A középkori boszorkányüldözésekhez hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a boszorkánynak minősített illetőket nem égetik meg, legfeljebb éhen halnak (ha abból akarnak megélni, amiből eddig). A boszorkányok nálunk többek között a kis vallási szekták (a kormányzat egyik első lépése volt a szekták betiltása), egykori kommunisták (ill. a Kádár-rezsim volt tisztségviselői), a saját célokkal fellépő, kritikus szemléletű civil szervezetek, az ún. „liberálisok”, egyes alternatív gyógymódok képviselői (pl. homeopátia), a muzulmánok, legutóbb pedig a TV-jósokra sütötték rá ezt a bélyeget. Ezek közül egyikről sem bizonyított, hogy bármiféle kárt okoz (a homeopátia esetében legalábbis a placebó hatás komoly szerepet játszik), a TV-jósok is leginkább nevetségesek, leginkább olyanok igényeit elégítik ki, akiknek azt mondják, amit hallani akarnak, és a legtöbb „jós” valószínűleg ennek a kitalálásában a legjobb. Ha valaki ezért hajlandó pénzt fizetni az az ő dolga, hiszen valóban kap a pénzéért valamit, a legtöbben viszont úgyis csak nevetnek rajta.

A boszorkányüldözés jellemzővé vált a törvényhozás szintjén, ami viszont elképesztő, az a közmédiából és kormánypárti rádióadókból áradó gügyögés: az állampolgárt nem annyira hülyének nézik, mint inkább komplett idiótának, akivel egy három éves gyerek szintjén kell beszélni. Ha hideg van, akkor öltözzünk fel, - ebben a stílusban, és mindenek előtt legyünk jók: ez a pátyolgató hangnem sokak számára természetessé és feltűnésmentessé vált, mióta visszaszorultak a különféle véleményeket ütköztető, pörgős és színes TV és rádióműsorok. Manapság elhangozhat olyan komplett idióta rádióreklám, hogy egy magyar család egyre jobban érzi magát a kormánynak köszönhetően – ez már az agyhalál szintje.

Az tömegméretű idiotizmus jelensége legalább 2010 óta vált egyre inkább jellemzőbbé: amióta a dinamikus fiatalokat elüldözi a nálunk uralkodó, kétharmados fölénybe került közfelfogás (ami a Fidesz mellett már az MSZP-ben is többségbe került), ezáltal jelentősen megváltoztatva a közszellemet és a társadalmi normákat is eltolva egy bizonyos irányba. Jellemző példája ennek, hogy egy bírónő képes bűnösnek talált valaki azért, mert vissza akarta szerezni a rablóktól a táskáját és eközben balesetet okozott: tehát nem azt mondta, hogy kedves rabló urak, a táskát vissza kellett volna adni vagy pedig el sem rabolni, hanem az áldozatot fedte meg, hogy nem kellett volna a rablókat üldözni. Passzív módon várnia kellett volna, hogy az állam bácsi rendőrsége majd segít rajta.

Sajátos felfogás ez, amiről mondhatnánk, hogy nagyon pozitív, ha az emberélet a legfontosabb, azonban eléggé képmutató, mert nálunk csak az a fontos, ami a nyilvánosság előtt történik. Ha az emberek az utcán fagynak meg az kínos, de ha a saját házukban az már egyáltalán nem.

A kormány kommunikációjában a hülyeség keveredik az idiotizmussal: az olimpiai pályázat például nyilvánvaló hülyeség, az érvek, amelyekkel védik viszont komplett idióták. A hibás kormányzati döntésekről az állampolgár is tehet, aki nem tesz ellene semmit, komplett idiótának mutatva magát, aki mindent elhisz, amit neki felülről mondanak. (Ha O.V. piramist akarna építtetni, azt is ugyanígy támogatnák.) Általában azt hisszük el mi is, amit a kormányunk mond és amit hallani szeretnénk, hogy egyedül mi járunk a jó úton, a németek persze mind hülyék...

A mechanizmus, ahogyan a kormányzat olykor fölösleges módon belenyúlkál a dolgokba olyan területeken is, ahol nincs probléma (és okozva ezzel problémákat más téren), egyáltalán nem új keletű: a magyar vezetési szemlélet sajátossága. A magyar menedzserek nagy többségének jellemzője, hogy szeret mindent átformálni, méghozzá nem gyakorlatias, hanem elvi alapon. Vállalatoknál például ez úgy történik, hogy a gyártóegységek alapból nagyon jól megszervezik spontán módon a saját tevékenységüket, azonban jön egy adott helyzetben egy menedzser, aki az egészet átformálva a saját rendszerét akarja bevezetni – erre össze is omlik az egész pillanatok alatt. A legtöbb menedzser alapvető hibája, hogy – amellett, hogy saját magát nagyon jól képes prezentálni a vállalatvezetőnek,- madártávlatból szemlélve azt eseményeket nem ismeri elég nagy mélységben a folyamatokat, és nem is akarja megismerni, csak leosztani a lapokat a saját elvei szerint. Emiatt minden felmérésben az jön ki, hogy a magyar gazdaság és társadalom nem versenyképes, és nem is akar az lenni. A legnagyobb különbség köztünk és a tőlünk nyugatra levő országokhoz képest a vezetés minőségében van, egyértelműen a vezetés által termelt (vagy nem termelt) hozzáadott érték hozza létre. A magyar közélet mocsarában nincs semmi olyan, ami ezt a helyzetet képes lenne megváltoztatni, egyedül csupán az, ha valaki külföldi példákon keresztül tapasztalatot szerez arról, hogy máshogyan is lehetséges.