Ahogyan a régi vágású kommunisták finoman, de teljesen egyértelmű módon támogatják a kormánypárt mostani rendszerét, abból is már lehet sejteni, hogy a kádári nosztalgiák mennyire erősen megjelennek benne. Nem állítok mindezzel semmi újdonságot, viszont érdemes összefoglalni a hasonlóságokat, mert többről van itt szó, mint felületes analógiákról.
Nyílt titok, hogy a magyar konzervativizmusnak erős gyökerei vannak a Kádár-rendszerben is, és habár a mostani rendszer gyakorlatilag tabusította az erről való diskurzust, mégis az lett a kollektív jólét egyfajta viszonyítási rendszere, egy puha diktatúra volt, ami tiltások, tűrések és támogatások alapján működött, ugyanezt éljük ma is a mindennapokban.
A külpolitikai irányvonal a közéletben például tabu volt, a kormány mondta meg, hogy éppen Izrael vagy bármelyik politikai rendszer aktuálisan a barátunk-e vagy az ellenségünk, kit illik utálni és kit szeretünk. Most ugyanez van, az egész kormánymédia most is szolgai módon követi a kormány irányvonalát (amit akkor Moszkvában határoztak meg, most annyiban más, hogy csak rendszeres egyeztetések zajlanak erről Putyinnal). Mindenkinek egyéni joga lenne, hogy ha neki éppen Bulgária vagy Szváziföld a szimpatikus, és ha ezt a szólásszabadság keretében kulturált módon kifejezi, azért nem kéne még „hazaárulózni”.
Kulturális téren is ugyanígy megvoltak a tiltott szerveződések (akkor a hippik, most az eltérő nem identitásúak), a megtűrt, vegetáló létre kényszerített értelmiségi csoportok szintúgy, vagy akkor is megvolt a kormányzati ízlésnek megfelelő könnyűzene és egyéb kulturális produkciók, amik maximális támogatást kaptak.
Akkoriban a pártkongresszuson határozták meg az ideológiai irányvonalat, manapság Tusványoson teszi ezt meg „a párt első titkára”.
A rendszerváltáskor jó hangzó szlogen volt az, hogy „gengszterváltás” vagy „módszerváltás”, de senki nem dolgozta ki, hogy pontosan mi is volt e mögött, bár annyiból helytálló volt a megnevezés, hogy ne legyünk naivak, minden rendszerváltás elitváltással is jár. A „vörös bárók” helyett a szintén rendszerkonform és kormányközeli NER lovagok vették át a terepet, ami önmagában nem lenne baj, ha velük együtt a magyar közép-, és kisvállalkozások is hasonló módon fejlődtek volna, de szó sincs erről, ez utóbbiak leginkább csak stagnálnak, viszont nálunk is amerikai sebességbe kapcsolt a vagyonkoncentráció.
A gulyáskommunizmust is igyekszünk megvalósítani, hogy mindenki számára legyen ha nem is annyira jó minőségű, de legalább az igénytelen táplálkozásnak megfelelő, olcsó élelmiszer. Ez a cél önmagában teljesen rendben is van és más régiós kormányok is törekszenek rá különféle eszközökkel, nálunk annyiban más a helyzet, hogy az állam nem száll be, hanem a multicégeket igyekszik sarcolni minden eszközzel (és olykor a magyar középvállalatokat is), ami nyilvánvalóan addig fog tartani, amíg az egész kiskereskedelmet át nem veszi a NER komplexuma.
Az olcsó lakhatás szintén egy cél, a rezsiszámlák alacsonyan tartásával, amivel szerintem egy kicsit túllőttek a célon, mert a magyar vállalkozásokra többlet terhet raktak és az energetikai korszerűsítés megtérülését is csökkenti.
Az olcsó, kamattámogatott lakáshitel megint régi téma, a Kádár-rendszertől kezdve sok kormány megpróbálkozott vele, és a lakásárakat éppúgy mint az államadósságot is mindig növelték az ilyen lépések, tehát aki nem tud hozzájutni az duplán rosszul jár. A magyar államadósság ugyanúgy mint Kádár idején, megint messze a legmagasabb a régióban, és habár pár évvel ezelőtt egy csökkenő, fenntartható pályán volt, ma már vége, semmi esély, hogy elfogadható szintre kerüljön. A megoldás nálunk is a török módszer lesz, az infláció pörgetése, a hiányt a lakosság pénzügyileg kevésbé tudatos rétegei fogják indirekt megfizetni a megtakarításaik leértékelődésén keresztül, mint az pár évvel ezelőtt is történt.
A munkás osztály ismét a paradicsomba megy, ami aktuálisan azt jelenti, hogy aki hamarabb munkába áll és nem szerez magasabb végzettséget, az jobban fog járni (például az adókedvezmények révén), ami érdekes módon egyedül csak nálunk jellemző, Európa más országaiban mindenütt növekszik és már eleve magasabb is a felsőfokú végzettségűek aránya (kivétel Dél-Olaszország, Románia, Bulgária). Látszólag van benne racionalitás, hiszen a hiányszakmák inkább a fizikai végzettséghez kapcsolódnak, de mégsem működik a dolog, mert a hiányszakmák továbbra is megmaradtak, a kormányzati intézkedések ellenére is.
Még egy feltűnő hasonlóság a régi időkkel, hogy a fő ellenségünk megint az imperialista nyugat, a rohadó kapitalizmus, az összes szenny onnan jön, és persze mi vagyunk a jövő. Az aktuális gonosz most nem Amerika, hanem Brüsszel, ami minden rossz forrása, miattuk nem tudunk rendesen fejlődni. A „keleti blokk” ismét létrejött, Oroszország, Szerbia, Belorusz, Kína alkotja többek között, és mi is a történelmileg hozzánk mindig nagyon kedves ázsiai barátainkkal együtt ennek a klubnak a tagja vagyunk. Az Európai Uniónak viszont csak azért vagyunk tagjai, hogy felbomlaszthassuk végre. (Legalábbis ez jön a kormánymédiából.)
A hatalom szintén centralizált, ergó autonóm, kormányfüggetlen szervezetek sincsenek már, önkormányzatiság csak papíron létezik, inkább a régi, központosított tanácsrendszer köszön vissza, hiszen az összes nyerő lap az állam kezében van. A tudományos és művészeti szervezeteket is már bedarálták, a „civil szervezetek” mind gyanúsak, hogy az államhatalom bomlasztása céljából jöttek létre. (Ez elég paranoidnak hangzik, de a logika lényege a hatalom és a pénzosztás teljes centralizálása, hiszen a hatalomnál csak egy jobb dolog van, a még nagyobb hatalom.)
Ez a mostani rendszer nem a létező világok legrosszabbika, legalább két ennél rosszabb rendszer is létezhet, az egyik a kemény diktatúra, amit a háborús logikák szoktak kitermelni és mi is afelé haladunk, bár reméljük nem lesz. A másik rossz lehetőség a rendszerváltás után is számos téren már megtapasztalt társadalmi anarchia, nálunk is ez még benne van a pakliban, a nagy populista népvezérek kiesése után gyakran beszokott következni.
A rendszer az első tíz év alatt, úgy 2020-ig csak mérsékelten mutatta a fent említett jellemzőket, én is alapvetően hasznosnak tartottam a kormányzat munkáját, a túl nagy hatalomcentralizációtól féltem csak, ami egyre inkább be is következett. Mostanában viszont az orbanizmus gazdasági téren a kifulladás jeleit mutatja, ismét a kádári langyos vízben élünk, ez a posvány a középszernek kedvez leginkább. A rendszer kiagyalói nem tudják, hogy mi az a hatékonyság, az egész rendszer ugyanúgy nem ismeri sem a termelékenységet, sem a valódi minőséget mint Kádár idejében. A piacellenesség keresztbe tett a hatékonyságnak, a korszerű fejlesztéseknek, a fiatalok látják ezt, és ezért nem is azonosulnak a kormánypolitikával.
A nosztalgia mindig arról szól, hogy fiatalok voltunk, az emlékek tehát mindent megszépítenek és most ha nem is tudatosan, de megint van egy olyan figura, aki felidézi számunkra a régi időket, nem véletlen, hogy mennyi nyugdíjas támogatja ezt a mostani rendszert.
