A folyamatos kontroll természete

 A tragikus kimenetelű 2018-as országgyűlési választások óta a radikális jobboldal láthatóan szeretné megtisztítani a magyar kultúrát mindattól, ami nem illeszkedik a világképébe és leginkább azoktól a személyektől, akiknek más elképzeléseik vannak mint az övék. A hatalom jellemzője, hogy ha nincs külső (vagy esetleg belülről fakadó) korlátozása, akkor sosem érzi magát eléggé bebiztosítva, a kis egó mindig félelemben fogja érezni magát, ezért sosem elégszik meg, mindig többet és többet akar.

Valójában tudja, hogy amit szeretne, az teljesen elrugaszkodott a realitásoktól és nincs esélye a megvalósulásra ezért nagyon jó, ha találunk egy személyt, aki megfelelő bűnbak lehet. Akire rá lehet vetíteni az ellenségképet, ugyanis a legtöbb ember számára az elvont eszmék és törvények nem eléggé megfoghatóak, kell nekik egy vagy néhány gonosz ember, akire rá lehet fogni a bajok okát: a középkorban az eretnekek, boszorkányok voltak ők, a törököknél a güllenisták, nálunk a nehezen meghatározható "sorosisták" töltik be ezt a szerepet. (Én úgy határoznám meg, hogy "sorosista" mindaz, aki a társadalmat nyitottabbá akarja tenni (l. "open society mozgalom") a kormánypárt törekvéseivel szemben, amely minden területen a zártságot erősíti. Egyébként mért ne férne el a két törekvés egymás mellett egy ésszerűen működő társadalomban? - nem tudom.")

A "sorosistákkal fertőzött" akadémia

A magyar kormány nem mondja ki, hogy mért akarja az akadémiai hálózatok pénzügyi függetlenségét megszüntetni, tehát szokásához híven kerüli az egyenes beszédet, "úgyis tudja mindenki", hogy a "sorosbérencek" miatt teszi ezt. (Erre abból lehet következtetni, hogy semmiféle más komoly kritika vagy koncepció nem merült fel az akadémiával kapcsolatban.) Ha egy kutató nem cenzúrázza magát, akkor könnyen olyan megállapításokra juthat, amelyek révén kritizálja a kormány munkáját, ami manapság már az állami szférában főbenjáró bűnnek számít.

Egy olyan stádiumig jutott el mára a magyar szélsőjobb (és a magyar közélet jelentős részének) paranoid háborús logikája, ahol az ellenségkeresés mindent überel, lehetőleg minden kormánykritikát meg kell szüntetni, hiszen teljes és totális összefogásra van szükség. Ebbe hergelte magát bele magát a jobboldali véleményformálók nagy része, egykori értelmiségi elit, amely mára már elveszítette a józan eszének a maradékát is. (Vagy csak jól felfogott érdekből cinikus módon úsznak az árral, nem tudom.) A parancsuralmi rendszerben gondolkodásra nincs szükség, Ady szavaival élve "Tökmag Jankók dáridója" folyik, az "átkos" rendszerbeli párttitkárok közismert bunkósága köszön vissza többek között az utasításokat szolgaian végrehajtó Palkovics személyében is.

A szélsőjobbnak a tudomány mindig egy gyanús szektás molyolás volt

Érzelmi és közösségi beállítottságú személyek általában nem értik a tudomány működését és mindig egy kicsit idegenkednek a művelőitől (még ha fiatalabb korukban meg is ismerték, ezek az ismereteik később valahogy törlődnek, hogy a kognitív disszonanciát fel tudják oldani). A tudomány művelése nagyon egyszerű pedig, szükség van rá alapvetően kíváncsiságra, objektivitásra törekvő megfigyelőkészségre és rendszerben való gondolkodásra, szisztematikus munkára - lényegében ennyi. A tudomány és technika legújabb vívmányait általában gyakran használják a szélsőjobboldaliak is, de csak azt tisztelik, ami számukra kézzelfogható. Ráadásul a tudomány túl bonyolult és kifinomult, megállapításai nem mindig eléggé egyértelműek a harcias mentalitásúak számára. (Arkhimédész köreit összetaposták, Gordiusz csomóját karddal kettévágták, az alexandriai könyvtárat felgyújtották stb.) A zsinóron kézi vezérelt mamelukok a tudományról is azt hiszik, hogy szervezetileg az is úgy működik, amihez ők hozzászoktak, tehát a tudósokat "valakik" a háttérből irányítják.

Miközben a tudomány jelentős része valóban válságba került

Amellett, hogy számos tudományág hihetetlen ütemben fejlődik és naponta jelentős új felfedezésekről és találmányokról számol be (pl. asztronómia, automatizálás, számítástechnika, molekuláris biológia, archeológia stb.), közben számos olyan cikk jelenik meg manapság, amely megkérdőjelezi bizonyos tudományterületek eredményeinek hitelességét. Ezek leginkább az "átkosból" vett kifejezéssel "burzsoá áltudománynak" nevezett tudományágak: pszichológia, közgazdaságtan vagy épp az orvostudomány, ahol a kísérletek ismételhetősége vagy a közölt adatok reprodukálhatósága gyakran problematikus. Számos kutatóról kiderült, hogy kozmetikázta az adatait, emiatt a következtetéseik túlzóak vagy kevésbé általánosíthatóak mint gondoltuk, esetleg finomításra szorulnak. A folytonos publikációs kényszerben ma is gyakran előfordul, hogy elmarad a publikált adatok megfelelő kontrollkísérletekkel való ellenőrzése, a tudomány néhol egyfajta belterjes tömegtermeléssé alakult át, ahol a kutatók "egymásnak írogatnak", és szétaprózottsága is olykor nehezen áttekinthetővé tehet egy adott területet a laikusok számára. Ennek ellenére még az erősen kritizált területeken is születnek nap mint nap új eredmények, még akkor is, ha nem árt ezeket némi fenntartással kezelni.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a tudományos élet működésében a legtöbb modern hálózat sajátságai köszönnek vissza, például abban, hogy a tudósok kevesebb mint 1%-a produkálja az eredmények jelentős részét (a hivatkozásokat figyelembe véve), ami lényegileg ugyanaz a jelenség mint amit a könyvkiadásban, a popzenei letöltésekben vagy akár az üzleti élet számos területén láthatunk. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek munkájára ne lenne szükség, sokkal inkább azt, hogy a tudomány működése emberek közös gondolkodásán alapul, amelyhez különféle valós vagy virtuális MŰHELYEK (!) szükségesek, hiszen manapság a legtöbb eredmény kitartó, több éves csapatmunka révén jön létre, és a tudomány szürke eminenciásainak a munkája többnyire nem látványos.

Mért ne lehetnénk a tudomány potyautasai?

A "harcosok" felfogása alapján a tudományt csak ott kell támogatni, ahol a nemzeti egységet erősíti - mivel azonban a kutatások eredményei nem előrejelezhetőek, ezért ez olyan, hogy nagyjából meg kellene mondani a kutatónak, hogy milyen eredményre jusson. A természettudományok gyakorlatilag érdektelenek ebből a szempontból, a függetlenség ebben az értelmezésben megint csak azt jelenti (éppúgy mint az EU külpolitikájához való viszonyunk esetében), hogy csak az érdekel minket, ami a mi közvetlen és azonnali érdekünket szolgálja. A dolog a liberalizmushoz hasonlít, csak az a különbség, hogy a liberális szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok, a szélsőjobb szerint pedig senkinek semmi köze ahhoz, hogy MI mit csinálunk. (A "mi" ebben az értelemben a relatív többség akaratának lenyomása a többiek torkán.) Kutatgasson inkább más, nekünk nincs sok közünk hozzá.

A tudomány illetve a természettudományos tárgyak oktatása a közoktatásban is egyre jobban háttérbe szorult, ami ugyanígy megtörténhet, ez a marginalizálódási folyamat folytatódhat (a költségvetési hatását tekintve elhanyagolhatónak mondható) akadémiai vagy később esetleg az egyetemi kutatóhálózattal is - jelenleg nem látok olyan erőt, amely megállítaná az ostoba szellemi keresztesháborút.

A pozíciót kapott buzgó janicsárok hálásak, a parancsot még túl is lihegik

A rendszer már a 2010-es "fülkeforradalom" óta azon alapul, hogy a különféle hivatalokba, médiapozíciókba olyan személyek kerüljenek, akik politikailag megbízhatóak, még ha a szakmai alkalmasságuk gyakran meg is kérdőjelezhető. Ez egy ördögi kört hoz létre: a "megbízható" illetők folyamatosan bizonygatják a hűségüket (maguk előtt is, hiszen ezzel takargatják a szakmai gyengeségeiket), amivel gerjesztik a közhangulatot és nyomást az egyre durvább és elvakultabb intézkedések irányába. Tehát nem kell felülről mindent kitalálni, elég a fő irányvonalat megadni, a buzgó végrehajtók serege úgyis túl fogja teljesíteni az elvárásokat, hiszen azért helyezték őket oda, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítsék és a jutalmul kapott pozíciót a legkisebb mértékben sem fogják kockára tenni. (Főleg azért, mert máshol kiderülhetne az alkalmatlanságuk.)

Ez a fajta harc a kultúrában is csak pusztítást hozhat

A médiumokban is hasonló ideológiai háború folyik, a cél alighanem ott is a totális kontroll a "liberális métellyel" szemben. A szélsőjobb hívei nem tudják felfogni, hogy nagyon sokan leginkább új és érdekes információkat igényelnek, nem érdekli őket sem a folyamatos osztályharc a "nyugattal" vagy mittudoménkikkel szemben, sem a semmitmondó üres és őszintétlen frázisok a kormány munkájának dicsőítéséről. Ugyanúgy sokakat nem érdekelnek a bulvársajtó gyermeteg szintre lebutított cikkei vagy a közszolgálati hírműsorok hasonló jellegű futószalagon ontott "termékei" sem.

Az úgynevezett "jobboldali" vagy inkább szélsőjobboldali, ókonzervatív beállítottságúnak mondható íróinknak (mint például Wass Albert) mindig is meglesz a maguk törzsközönsége, ahogyan a ponyvairodalomnak és a krimiknek is, emiatt nem kell aggódni. Tény viszont, hogy műveik csak helyenként érik el azt a színvonalat, amelyet például a múlt századi "nyugatosok" folyamatosan képesek voltak hozni. Semmi bajom a ponyvával és a népszerű irodalommal, viszont egy igazán igényes regény (vagy filmalkotás) leginkább az emberi jellemek különös és izgalmas világát mutatja meg, olyan finomságokat, amelyek nem állíthatóak ideológiai vagy politikai célok szolgálatába és nem hozhatóak összhangba semmiféle nyájszellemmel sem.

Ezekhez a trendeknek a meglátásához nem kell túl pesszimistának lenni: számomra a helyzet eléggé lehangolónak tűnik és egyre félelmetesebb is.

Acemoglu és Robinson Nobel-díjas közgazdászok klasszikus munkája a Mért buknak el nemzetek?  c. könyv megfelelő elméleti keretet biztosít ahhoz, hogy megértsük korunk gazdasági és politikai történéseinek jelentős részét. A kötet elveinek kevéssé dogmatikus, kreatív használata némi háttérismerettel sok mindent megvilágíthat. Mivel az egyes országokban meglevő intézményrendszer erősségeire vagy hiányosságaira fókuszál, ezért a kialakult különbségeket nem tartja "sorszerűnek", a változások lehetősége végső soron a mi kezünkben van.

1.A '30-as évek újrázása: nagy vagyoni különbségek miatt?

 A történelem ugyan nem ismétlődik, viszont nagyon hasonló sémákat találunk különféle korokban. Napjaink politikai közélete a múlt század '30-as éveire emlékeztet: megint a jobb és baloldali szélsőségek erősödnek fel. A fasizmus és kommunizmus kevés pozitív vonása közé tartozott a vagyoni különbségek csökkentése. Piketty felhívta rá a figyelmünket, hogy ma is nagyon szétnyílt a jövedelmi olló, emiatt nincs semmi meglepő abban, hogy ismét elitellenes jobb- és baloldali populista mozgalmak jelentek meg és erősödtek meg a világ számos részén.

 2.A falvak népe visszavág

 A liberalizmus által dominált évtizedekben a politika a modern nagyvárosi életmódot élőknek jobban kedvezett mint a kistelepüléseken élő, közösségcentrikus és hagyományápoló felfogásnak. Nálunk a rendszerváltás után a falvakat a nagypolitika jórészt magukra hagyta és egyértelműen hanyatlásnak indultak. Ahol a magukra hagyott, önállóan kevésbé boldogulni képes állampolgárok száma jelentős (pl. USA belső területei, Oroszország, vidéki Magyarország vagy Kelet-Lengyelország), ott sokan az állami segítségben reménykedtek és a különféle jobboldali (vagy baloldali) populista mozgalmak rájuk találtak.

 Mondjuk ki nyugodtan, hogy az elitek a világ legtöbb részén nagyon magas lovon ültek pontosabban üvegpaloták magasságából nézték le és nézik le a mai napig (mindkét értelemben véve) a mindennapi megélhetésért küzdő, gyakran kemény fizikai munkát végző állampolgárokat - ennek a levét isszuk most.

A falusias és a városias életmód közti erőviszonyok kiegyenlítődésére időnként szükség van - a populista politika inkább a falvak érdekeinek képviseletét vállalta fel. 

 3.Erős centralizált állam nélkül nincs közepes fejlettségi szint sem

 A fent említett klasszikus írás rengeteg olyan példát hoz fel, főleg afrikai országokat, ahol a gyenge államhatalom nem volt képes megfelelő törvényeket hozni és azokat betartatni vagy éppen megfelelő adórendszert kidolgozni és az adókat behajtani, amelyeknek betudhatóan a fejlődés megrekedt egy alacsony szinten. A rendszerváltás után mi is megtanulhattuk, hogy ne várjunk csodát a piac önszabályozó erejétől, az államra fontos szerep hárul: többek között életszerű törvényekre van szükség, amiket az állam keményen betartat és a gazdaságot is tudni kell megfelelően szabályozni.

Itt fogható meg a fokozati különbség Orbán és Gyurcsány vagy Putyin és Jelcin kormányzása között. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a fejlődés alacsonyabb szintjén minden állam piacvédelemre törekedett: Nagy-Britanniától az USA-n át Dél-Koreáig bezárólag.

 4.Viszont kizsákmányoló intézményekkel nem lehetséges magas fejlettségi szint

 Nagyon sok ország elakad egy ponton és megreked egy közepes fejlettségi szinten, ez nem csak Latin-Amerikára jellemző, hanem Európa keleti felén is már jó néhányszor előfordult: a felíveléseket visszaesések követték. A fenti könyv szerzői szerint a fő ok mindig az volt, hogy az elitek bebetonozták magukat, megszerzett kiváltságaik őrzésével voltak elfoglalva, ezért útját állták mindenféle fejlődésnek. Az intézmények az ő kizsákmányoló szerepüket erősítették nem pedig az állampolgárok boldogulását. (Cinikusok úgy gondolják, hogy mindenhol egy szűk csoport tartja markában a politikusokat, amire nincsenek megfelelő bizonyítékaik bár tény, hogy különféle erős ipari és pénzügyi lobbik majdnem mindenhol jelentős szerepet játszanak.) Az uralkodó eliteknek nem érdeke bármiféle változás, hiszen mások megerősödése az ő hatalmukat veszélyeztetné, ezért ellenségei bármilyen innovációnak.

 5. A jog uralma vagy a joggal való uralkodás?

 Egészen más lesz a végeredmény ott, ahol jogállam van (jogkövető hatalomgyakorlás) vagy pedig a jog csak eszköz a kormányzat számára a hatalmának megerősítésére. A kormányzatok a legtöbb országban egy alkalmas pillanatban rendre megpróbálják a jogrendszert a saját képükre formálni (pl. nekik kedvező bírók kinevezésével). Nagyon fontos, hogy ilyenkor mennyire erős a társadalom immunitása és józan értékítélete. Mivel nálunk évszázadokon keresztül idegen hatalmak uralkodtak, ezért most a legtöbben nem érzik súlyosnak a hatalomkoncentráció veszélyét, pedig többek között Venezuela, Peru vagy Mexikó példái is bizonyítják mennyire káros, amikor a jog az elit hatalmának erősítésére szolgál, és ez hogyan vezetett a gazdasági helyzet fokozatos romlásához.

 6. 2018 nálunk a teljes kisiklás éve volt?

 A fentiek fényében egyértelműen úgy tűnik, hogy 2018 tavaszán az újabb kétharmad egyértelmű kisiklást hozott számunkra az egyébként is eléggé rázós pályán. 2014 és 2018 között a kormánynak nem volt kétharmada, emiatt kompromisszumokat kellett időnként bevállalnia. Azonban fokozatosan beérett a jobboldali radikalizmus szisztematikus munkájának gyümölcse és egy megfelelően átszabott választási rendszerben, erős propaganda hátszéllel (átszabott...hm.. állampolgárokkal) megvalósult ismét a gyakorlatilag korlátlan hatalomkoncentráció. Az előző időszak néhány sikeres gazdaságpolitikai döntése, a világgazdasági konjunktúra és az EU támogatások miatt egyelőre még robog a szekér, nem annyira feltűnőek még a kormánypolitika erős hiányosságai (gazdasági fejletlenség továbbélése, kontraszelekció, erős gazdasági alapok hiánya, kiszolgáltatottság.)

 7. Az érdekeinkért való harc és a forradalom közötti különbség

 Rengeteg példát láthatunk arra, hogy mit jelent az, amikor egyes társadalmi csoportok folyamatos harcot folytatnak, akár évtizedeken át érdekeik elismeréseiért és egyenjogúságukért - ez a harc nem úszható meg a világon sehol, nálunk sem. Ennek az eklatáns példája a mostani tüntetéssorozat a nagyobb városainkban a kormány legfelháborítóbbnak tartott intézkedéseivel szemben. (Nyilván aki a közösségközpontú "rendpártiság" híve ő kevésbé támogatja ezeket, legalábbis addig amíg egyszer nem csalódik a kormánypolitikában.) Az éles konfliktusok természetesnek mondhatóak a társadalmak életében, olyannyira így van ez, hogy ahol a társadalmi feszültségek nagyon felgyűlnek ott forradalmak törnek ki, ami általában több kárt szokott okozni mint hasznot azzal, hogy évtizedekre megszűnik a társadalmi stabilitás és sok esetben újabb kizsákmányoló elitet juttatnak hatalomra. (Például a cári Oroszországban is ez történt - megjegyzem, hogy itt most nem a marxi értelemben vett "kizsákmányolásról" van szó.)

 8.Legyen akár 30 éven át jobbos kormányunk, ha...

 A legfejlettebb országokra ugyan többnyire a politikai váltógazdálkodás a jellemző, azonban ugyanezen országokban a fejlődésük korai szakaszában konzervatív nemzeti kormányok voltak egyeduralkodóak (Ausztriában, Dél-Koreában, Olaszországban stb.) A lényeg nem az, hogy ki van kormányon, hanem sokkal inkább a sokat szidott vagy meg nem értett pluralizmus és hatalommegosztás. Változó állam- és kormányfők irányító szerepe (semmiképpen sem egy Lukasenko, Putyin vagy épp Ceausescu szintű kvázi-diktátorok), némileg változó koalíciók kellenek, emellett még független bíróságokra és viszonylagosan független médiumokra is szükség van, hogy megmaradjon a fejlődési lendület és innováció. Ezek hiányában rendre az történik, hogy az országok gazdasága kissé vulgárisan mondva egyszer csak seggre ül... és egy jó ideig úgy marad.

 9.Az innováció látványos területei (lennének)

 A fejlődéshez folyamatos változásokra van szükség. Azon területek, ahol manapság nagyon erős az innováció: többek között a környezetvédelem, egészségügy, oktatás, automatizálás vagy épp a tömegközlekedés, jól mutatják egy adott országban a trendeket és a közeljövőben várható helyzetet. Nem csak műszaki fejlesztésekről van szó, hanem az állampolgárok tudati szintjéről, az új eljárások és módszerek napi gyakorlattá válásáról is. Természetesen a hagyománynak is szerepe van, az is lehet innovációs forrás (például a természetvédelem vagy természetgyógyászat révén), a lényeg abban áll, hogy mennyiben érzékelhetőek pozitív irányú változások. Nálunk az ilyen irányú felmérések kevés változást hoznak ki és egyfajta tespedtséget mutatnak sokak esetében: hiányzó környezettudatosságot, a folyamatos önképzés elmaradását és a lakosság többségének rossz egészségi állapotát.

Ebben persze szerepet játszik az, hogy a lakosság nagy része még mindig túlterhelt, túlhajtott és nem tud az életminőségét érintő tényezőkkel érdemben foglalkozni. A jelenlegi politikai elitünk csak azzal dicsekedhet, hogy egy nagyon alacsony bázishoz képest tud eredményt felmutatni, nemzetközi összehasonlításban egyértelműen rossznak mondható jövedelmi, életszínvonalbeli helyzetből jutott el egy kicsit kevésbé rosszig, ami még távolról sem mondható jónak.

10.A csillagászok sem tudnak előrejelezni minden üstököst

 A természettudósok is csak a folyton ismétlődő jelenségeket tudják kiszámítani az olyanokat viszont, mint például hogy pontosan mikor csapódik be egy nagyobb meteorit már egyáltalán nem, ilyesmiről legfeljebb valószínűségeket tudnak mondani. Az éghajlat változással, a globális felmelegedéssel kapcsolatban szintén bonyolult modellszámítások léteznek csak, - bár tény, hogy ezek eléggé rémisztőek.

A társadalomtudományban hasonló a helyzet a lehetséges gazdasági válságokkal, a gazdasági fejlődés ütemével kapcsolatban vagy például az EU sorsát illetően is. A jövőt senki nem tudja előrejelezni: a demagógia és a megosztottság fokozódhat annyira, ami már a demokrácia halálát jelentheti és a globális szintű együttműködések végét is elhozná, - ez esetben többféle elit is nevethetne a végén, tartós kiváltságokat nyerve az állampolgárok fölött. (Ami persze ha nem is szimpatikus, de nem feltétlenül a lehető legrosszabb szcenárió.) Viszont meg is újulhatnak a demokratikus rendszerek és az EU együttműködési rendszere is újabb szintre juthat. Találgatni azonban nem akarok, ehhez már a fantáziám is túl kevés.

A németeknek ott a Niebelung mondakör, a keltáknak Artúr király története, a finneknek a Kalevela és sorolhatnám - a mi régi eposzunk sajnos feledésbe merült, viszont a kormányunk úgy tűnik, szeretné visszahozni Kásler irányításával. Mért ne írnánk meg a nagy magyar őstörténeti mondát, sokan alighanem igényelnék.

Érdekes módon azonban nem arról van szó, amit gondolnánk, hogy valamilyen zenés színdarabot hoznának létre művészek, hanem egy úgynevezett "magyarságkutató intézetet" alapítanak. Ha a tudomány oldaláról közelítenék meg a kérdést, akkor különféle kutatócsoportok részére pályázatokat lehet kiírni és nagyon sok érdekes új kutatási eredményt publikálni, ismeretterjesztő formában is megjelentetni - ilyenek egyébként rendelkezésre is állnak nagy számban.

Viszont egy intézetet alapítani, amihez épelméjű tudós nem adja a nevét - mert fél, hogy a szakma körberöhögi, na ez puszta mítoszteremtés. A mítosz ugyanis része az adott országok kultúrájának, de a történelmi igazságtartalma nem lényeges kritérium. Indoklásként jöhet persze a mese az elhallgatott, letagadott hősi magyar múltról, amely a "háttérhatalomnak" állt érdekében - jó éjszakát gyerekek. Eddig én is meghallgattam az ilyen érveléseket és megmosolyogtam, most azonban azt javaslom, hogy ne vegyük többé félvállról az ilyesmit. Ki kell mondani azt, amit látunk: például azt, az ember ahogy idősödik, hajlamos egyre gyerekesebbé válni - főként ha az agyát nem tartotta edzésben és elszoktatta a (tudományos igényű) gondolkodástól.

Kásler esetében más ultrajobberekhez hasonlóan erről lehet szó: nagy szíve van, de kevés esze. Különben nem szólna bele egy olyan tevékenységbe, amelyben nem rendelkezik megfelelő kompetenciákkal. A szélsőjobbnak egyébként van egy olyan része, amelynek a gyerekessége nagyon szemet szúr - a kedvenc játékuk az "enyém a vár, tied a szaros kanál". Ez nem is lenne baj, ha nem akarnák az egész országot a saját játszóterükké tenni.

 Na most nézzük meg a várható eredményt, amelyet az intézet valszeg. ki fog hozni: lehet benne Szíriusz, lehetnek sumérok, de mindenekelőtt vad és vérszomjas török eredetű népek. Na ez az ideológia fő célja, a harci szellem erősítése, ezért kell az intézet. Ez pedig ma már az egész Orbán rendszer lényegét alkotja, hogy mindig harcolni valaki ellen, a harci szellem fenntartása elengedhetetlen, a kormány pedig "megvédi" a magyar családokat a sok gonosz és cúna ellenséggel szemben.

 Hogy mitől lenne egy ilyen múlt dicsőséges? Meg nem tudnám mondani. A hunokat éppúgy mint az avarokat, elfújta a szél, anélkül hogy bármit hagytak volna maguk után. (Nyugodtan javítsanak ki, ha tévednék ebben.) A mongol birodalom az egész világ pestise volt, pusztításban jeleskedtek, de az oszmán törökökről, egykori ősi ellenségünkről (!) sem tudnék sok jót mondani. Lefojtották a fejlődést az arab világban, évszázadokkal maradtak el Európától - részben ennek isszuk a levét most. A finnek, akik csupán nyelvrokonaink, egyébként sokkal dicsőségesebbek bármelyiknél, hiszen jelentős kultúrát hoztak létre. A dicsőség sosem a rombolásban van (az mindig sokkal könnyebb dolog), hanem az építésben. Vannak tehát olyan rokonságok, amelyeket jobb letagadni, például a japánok sem hirdetjük büszkén, hogy őseik Kínából érkezett bevándorlók.

 Tegyük fel, hogy az intézet kihozza a magyarság rokonságát nagy ősi kultúrákkal. Mi következhet ebből? Ha a mai görögök az ókori athéni kultúrára hivatkoznak, azt kiröhögjük. A római birodalomra hivatkozó olaszokat szintén körberöhögnénk. Ég és föld különbségek vannak, nem hasonlít egyik sem a régi "nagy" elődökhöz. Az évezredek jelentős genetikai és kulturális keveredést hoztak, nincs értelme a régmúlt dicsőségével példálózni. Mi több azok az országok fejlődtek nagyot, amelyeknek a semmiből kellett magukat megteremteniük, ilyenek például Szlovákia, Észtország, Szlovénia.

 Talán azt is kutatni fogják, hogy mi mennyire magyar, visszajuthatunk oda, hogy (Németh László kifejezésével élve) vannak "mély magyarok" és "híg magyarok". Valójában ez egy hülyeség és provinciális gondolkodást tükröz, hiszen a világon mindenhol vannak hagyományőrző közösség centrikusak és modernista felfogásúak. Egyébként pedig ebben az egész származási kérdésben az általam becsült Németh Lászlót idézve azt vallom, hogy "Nem az a fontos fiam, hogy honnan jössz, hanem hogy hová mész."

 Habár a legtöbb ország elfogadja, hogy vannak hozzá hasonlók (pl. az USA-hoz Kanada vagy Ausztrália, a skandinávok egymáshoz, a mediterrán országok nagy része szintúgy, stb.), ki lehet hozni némi erőlködéssel, hogy mi teljesen egyedülállóak vagyunk a világon, nagyon különlegesek. Ha nagyon kitartunk emellett és a foggal-körömmel védjük a saját kultúránkat, akkor a végén éppoly egyedülállóak és különlegesek lehetünk mint Belorusszia, Kuba, Haiti vagy Észak-Korea... Hát köszönöm, de én ebből inkább nem kérnék.

Arra jutottam, hogy Orbán Viktort nem érdemes minősítgetni: ő egy igen határozott karakterrel rendelkező, összetett jellem - akármilyen furcsán is hangzik, de mindenképpen annak mondható, ha összehasonítjuk azzal a sok arctalan senkivel, akik a háttérben megbújva a rendszerét alkotják. Nézzük csak meg a kormányának egyes tagjait mint például Szijjártót, Gulyást, Kósát és még sorolhatnám tovább, nem is beszélve arról a sok ezernyi apparátcsikról, a buzgó janicsárokról, akik valamilyen "felelős" pozícióban (a felelőst idézőjelbe téve), igazgatóként, hivatalvezetőként, médiaszerkesztőként, sajtómunkásként stb. mindig hűen követik, sőt még rendre túl is licitálják a központi irányvonalat.

Orbán éppannyira egyszemélyi felelőse a jelenlegi rendszer visszásságainak mint amennyire Soros "a" felelős a tőzsdespekulációk összességért vagy az ész nélküli bevándorlás támogatásáért. Az egyszemélyi felelősség keresése Soros esetében nyilvánvaló tévút (és egyben kamu is), Orbán esetében viszont bár nem annyira nyilvánvaló, de mégiscsak tévút.

Orbán csupán azt követi, amit a saját pártja és választóinak egy igen aktív (!) és jól mobilizálható csoportja elvár tőle. Merem állítani, hogy a kultúrharc ötlete sem tőle származik, bár számára is tetszetősnek tűnő eszme lehet, amivel egy jó politikus "kezdhet valamit". A politikusok legprofibbjai egy szörfdeszkáshoz hasonlóan meglovagolják csupán a kedvező hullámokat. (Megjegyzem, hogy Orbánt azért tekintem összetett jellemnek, mert sokféle húrt tud pengetni. A jó politikusok mindig összetett, bonyolult személyiségek voltak: Széchenyitől Kossuthon és Tisza Istvánon át Horthy-ig, vagy akár Kádárig bezárólag, velük ellentétben Károlyi vagy Szálasi, Rákosi vagy épp Gyurcsány csak egy-egy hangnemben tudtak játszani - legtöbbször azt is hamisan, nem hiteles módon.)

A közéletünk lesüllyedése odáig jutott (nem két oldalról beszélve, hanem három vagy akár négy oldalt is említhetnénk), hogy az egyébként humanista konzervatív jobboldal is megelégszik azzal, hogy Nagy Imre komcsi volt, slussz passz. Ez számomra elképesztő.

Ugyanis senki nem kíváncsi arra, hogy mit is tett Nagy Imre pályája során, (azonkívül, hogy a beszolgáltatásokért felelős miniszter volt?) Vagy éppen Nyers Rezső (aki megszavazta Nagy Imre kivégzését)? Mi a helyzet akkor a törökökkel korraboláló Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel? Vagy a vérengzésekben is jeleskedő Bocskaival, netán István királlyal? Vagy Széchenyivel, aki a szabadságharc alatt kiszállt a Kossuth kormányból, mert nem értett vele egyet? Akkor netán ő is hazaáruló volt?

Valójában nem az AI teszi a társadalmunkat arctalanná, hanem mi tesszük azzá, amikor címkézünk, de nem nézzük az embert. A rossz tettek pedig mindig százszorosan számítanak a jókhoz képest. Akkor Gyurcsány elk...ta, oké, na de mit csinált a másik száz sumák eközben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Gyurcsány lenne az egyszemélyi felelős a magyar gazdaság mélyrepüléséért? Komolyan lehet azt gondolni, hogy ha valaki fiatalkorában "pufajkás" volt (Horn Gyula) az egész életében gazember maradt?

Nagyon ki vagyok akadva azon ahogy címkézünk, minősítünk és ítélkezünk - miféle erkölcsi felsőbbrendűség talapzatáról tesszük ezt? Egy úszóedzőt levadászunk évtizedekkel régebbi, bőven elévült bűneiért (amiért egyébként le is csukták), vagy bárki ellen karaktergyilkosságot követünk el, aki a másik oldalon van - nő esetében még könnyebb is a helyzet, mert egyszerűen rámondjuk hogy k.va és ezzel el van intézve a dolog. (Férfiakkal egy fokkal elnézőbbek vagyunk.)

A "progresszívak" vagy "baloldaliak" - bár nem könnyű már eldönteni, hogy kire mondhatjuk ezt,- ugyanúgy címkéznek és minősítenek mint nacionalisták, színvak módra csak fekete vagy fehér létezik az ő számukra is.

Mi van velünk, netán túl sok holliwoodi szemetet néztünk, ez ártott meg, annak a hatását érezzük?

Ha az illető (nem lehet ennél találóbban mondani) "nem kóser" csoportba tartozik, akkor bármit tehet biztos, hogy nem lehet rendes ember. Ebből a logikából az jön, hogy mivel tapasztalatunk szerint létezik sok rendes ember is, ezért aki a "helyes" csoportba tartozik, az nem lehet más csak rendes. Ha szétitta az agyát, ha alávaló mocskos dolgokat művel, akkor is a "mi kutyánk kölke", csak rendes lehet.

Hogy egy fokkal explicitebb legyek, miről is van szó: létezik a "migráns", a "cigány", mindenféle sötét bőrű és sötét lelkületű egyedek, meg vannak még báránybőrbe bújt farkasok (hazaárulók, az "agyrém" háttérhatalmat szolgálók stb.). Lehet a dolgot tovább finomítani, sok más esetre, amikor valaki - akármilyen nagy tehetség is, - valamiért nem felel meg a szigorú társadalmi normának.

Azt hiszem, hogy a radikális jobboldal a katalizátora ennek a gondolkodásmódnak, a harcias logikából jön mindez (hiszen a háborúban van csak rögtönítélő bíróság, ott nincs idő olyasmivel foglalkozni, hogy az ártatlanság vélelme vagy személyiségi jogok, ott nem lehet kecmec). Viszont a mérsékelt jobboldalnak ez nagyon is megfelel, mivel ők is "normalitást" emelték piedesztálra, és kényelmes dolog közben elfelejtkezni az emberről magáról. (A gondolkodás és egyéni vélemény alkotása egyébként is fárasztó művelet.) A progresszív baloldal is részt vesz ebben a (nem kicsit gyerekes) játékban, tökéletesen játssza a kísérő szólamot Orbánék alá.

Nem, az orbánizmust se Habony se nem Orbán találta ki, ők csak a széljárást figyelik és meglovagolják. Mi "állítjuk elő" ezt a rendszert a saját korlátolt, beszűkült felfogásunkkal, a kényelmes hozzáállásunkkal nap mint nap. Ítélkezni nagyon egyszerű és kényelmes. (Apropó: mit is mond a Biblia az ítélkezésről?) Nem kell nekünk, hogy jöjjön bármiféle AI, ez a rendszer már most is embertelen és arctalan.

A legjobb elemzések is általában úgy beszélnek rólunk, mintha országunk a Holdon lenne, ami nálunk történik az mind csakis ránk jellemző és nem lennének más, hasonló problémákkal küzdő országok. A magyarok mentalitásáról gyakran beszélünk jó vagy rossz értelemben egyaránt, tapasztalataink alapján teljesen másnak tűnik mint például a román vagy az orosz, de teljesen más a hollandhoz és osztrákhoz képest is: a különféle értékelemzések általában azt hozzák ki, hogy valamiféle átmentet képezünk Nyugat- és Kelet-Európa vagy éppen észak és dél között. Ezen kívül minthogy alapvetően a katolikus kultúrkörbe tartozunk, valószínűsíthető, hogy leginkább a mediterrán országok vagy a visegrádiak lehetnek hozzánk hasonlóak. (Latin-Amerika azonban a katolikus vallás ellenére is teljesen más világ.)

Létezik egy olyan elemzés az egyes országokra jellemző kultúrával kapcsolatban, amelyet részletesen kidolgoztak és az egyes országokba beruházó cégek, az utazó üzletemberek vagy a marketingesek időnként a gyakorlatban is felhasználnak. A Hofstede-féle kulturális dimenziókról van szó, amelyek annak ellenére, hogy különféle felmérések eredményeinek átlagolásával készülnek, tehát az országokon belül vagy egyes emberek között a különbségek igen jelentősek, mégis sokatmondóak lehetnek többek között az egyes országok gazdasági fejlettségével és fejlődési lehetőségeivel kapcsolatban is. (Azzal a feltételezéssel természetesen, hogy a kulturális sajátosságok változása igen lassú folyamat.)

A 6-féle kulturális dimenzió, amelyet eléggé sok országban felmértek, elég nehezen fordítható le szakszerűen, az első a PDI, amely azzal kapcsolatos, hogy a társadalom mennyire fogadja el az autoritást, a nagy vagyoni különbségeket vagy pedig azt igényli, hogy a politikai és gazdasági hatalom megoszlása széleskörű legyen. Magyarország esetében ez a szám viszonylag alacsony, 100-as skálán 46, amely azt jelzi, hogy nem szeretjük, ha a hatalom bármilyen formában kevesek kezében összpontosul. Európa keleti felében kiemelkedőek vagyunk e téren, viszont nálunk egy szinttel jobbak e téren az osztrákok, angolszász országok és a skandinávok.

A második mérőszám az individualizmus mértéke a kollektivizmussal szemben (IDV): az érték nálunk 80, amely alapján kifejezetten individualista ország vagyunk, azaz leginkább csak a saját és a családunk érdekeit tartjuk szem előtt, más irányú kapcsolataink sokkal lazábbak. (Az előzővel együtt: hiába nem tűrjük az autoritást, ha nem szívesen fogunk össze másokkal, akkor a politikai akciók nem fognak eredményre vezetni.) E téren Nyugat-Európához sokkal jobban hasonlítunk mint a kelethez és alig valamivel vagyunk az USA szintje alatt.

A harmadik mérőszám az UAI, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire fogadja el az új gondolatokat és mennyire nyitott, vagy pedig a szigorú normákat igényli. Ez a szám nálunk magas 82, ergó nem vagyunk túlságosan nyitottak, ami nem túl jó ómen, hiszen a skandinávok, kelet-ázsia, az angolszászok esetében, azaz a fejlett és gyorsan fejlődő országokban mindenhol messze 50% alatti.

A negyedik a MAS, mennyire a maszkulin vagy feminin értékek dominálnak. A férfias értékeket a siker, az anyagiak, hősiesség, a kemény kiállás jelentik, a nőiesek ezzel szemben az együttműködést, szerénységet, a gyengékkel való törődést és az élet minőségét. A közéletünkben naponta tapasztaltak alapján nem nehéz megtippelni, hogy nálunk a maszkulinitás értéke ismét kiugróan magas 88, amely régiós átlagban nem mondható rossznak, azonban a nyugati kultúrkör értékrendje általában sokkal femininebb, Skandináviáról nem is beszélve. Ez megint csak elgondolkoztató hosszú távra nézve.

Az LTO index azt fejezi ki, hogy egy ország inkább a hagyományaiban él vagy gyakorlatiasan igyekszik ötvözni az új eredményeket, e téren az 58%-os érték közepes, tehát a hagyományok tisztelete még nem teszi a társadalmat túl merevvé.

Végül van egy IND nevű mutató, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire engedi meg az élet élvezetét vagy pedig a szigorú társadalmi normákkal igyekszik teljesen leszabályozni az életünket. Inkább az utóbbi felé hajlunk (31-es érték), a boldogságfelmérések is afelé mutatnak, hogy nálunk a korlátozó társadalom a jellemző, az angolszásszal, skandinávval és latin-amerikaival szemben, ahol az életélvezet jobban elfogadott és boldognak lenni nem bűnös kihágás.

Egyetlen országhoz hasonlítunk csak igazán

A Hofstede mutatók alapján minden országtól különbözünk számos tekintetben, csak egyetlen olyan országot találtam, ahol a megegyezés nagy mértékű sőt az értékrendszer gyakorlatilag azonos és ez Olaszország. (Kipróbálható ezen a weboldalon.) Az értékek sorrendben (magyar-olasz) 46-50, 80-76, 88-70, 86-82, 58-61 és 31-30. A kis különbségek valamennyire az olaszok javára billentik a mérleget (ha lehet ilyet mondani persze), azonban itt figyelembe kell venni azt, hogy még őnáluk nem volt kommunizmus és töretlenül tudtak fejlődni, ezért az igen tágra nyílt olló az életszínvonalban csak az utóbbi évtizedekben kezdett zárulni, mivel ők több mint húsz éve gyakorlatilag stagnálnak, nálunk viszont a gazdasági növekedés aránylag jelentős.

Érdekes, hogy a magyar társadalom még maszkulinabb is mint a macsónak mondott olasz, ami nem meglepő a gender szakok betiltásának fényében (igaz, hogy az olaszoknál sincs ilyen) - bár ez a mutató nem pontosan azt fejezi ki, hogy mennyire szeretné a társadalom a nőket a fakanál mellett tudni. Ha megnézzük a két ország vezető politikusait, akkor jelentős hasonlóságokat találunk, mondjuk Berlusconi és a Orbán karaktere között.

Számos más tekintetben szintén párhuzamokat találunk az olaszokkal, ilyen például a bürokrácia mértéke vagy a korrupciós index hasonlósága, de ide tartozhat még akár labdarúgás politikai vonatkozásai és kiemelt támogatása is (vagy a labdarúgók alattomos szabálytalanságai mindkét ligában).

Az összehasonlítást tovább tudjuk finomítani, ha tekintetbe vesszük, hogy egységes Olaszország gyakorlatilag nincs, sokkal inkább egy magasan fejlett észak és az EU átlaga alatt levő déli régió, amelyek között a különbség csak növekedett az utóbbi években. Az olaszoknál a fejlett észak népsűrűsége magas és az ország lakosságának nagyobb részét teszi ki mint nálunk a fejlettnek mondható Észak-Nyugat Dunántúl plusz Budapest. Ezek alapján országunk nagy részének értékrendje valószínűleg Közép-Olaszországéhoz lehet hasonló.

A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy nálunk is egy idő után az olaszokéhoz hasonló hosszabb stagnálás jelezhető előre, tekintetbe véve azt, hogy a FIDESZ politikája egyértelműen rossz irányba mutat: fogadjuk el a hatalom centralizációját, a férfias és kimondottan harcias mentalitás a menő, a társadalom pedig a központi propaganda hatása alatt egyre zártabb és minden újdonságot gyanakodva fogad. Ez viszont semmi hasonlóságot nem mutat a kelet-ázsiai úttal, leginkább Olaszország középső részére emlékeztet.

A minden problémát erőből megoldani kívánó kormányunk mintha nem lenne teljesen ura a helyzetnek, a parlamentben és a pesti utcákon, egyéb városokban történtek azt mutatják, hogy a társadalom meneteltetése mostanában kissé megbicsaklott.

A tüntetések nagyrészt szimbolikus intézkedésekről szólnak

Az 1990-es taxisblokádot nem önmagában a benzin árának emelése, hanem az intézkedés arrogáns stílusa váltotta ki (semmiféle magyarázat nem történt az Antall-kormány részéről). Egyébként kísértetiesen hasonló utolsó szikra vezetett ahhoz a francia "sárga mellényes" tüntetéssorozathoz, amely lényegesen brutálisabb volt a nálunk szokásos megmozdulásoknál.

A vizitdíj elleni tömeges szavazást sem önmagában a 300 forint váltotta ki, hanem a Gyurcsány-kormány reformoknak nevezett megszorításai valamint inkompetens ügyetlenkedése az egészségügy terén és egyéb területeken.

A mostani "rabszolgatörvény" is elképzelhető, hogy bizonyos ágazatokban előnyt jelenthet a dolgozóknak. Sőt ha például a kormány egy kicsit ügyesebb és nem emeli fel egyből drasztikusan az elrendelhető túlórák számát, esetleg engedélyezi a szabadságok mondjuk felének átvitelét a következő évre, akkor körülbelül ugyanazt érthette volna el amit ezzel a törvényjavaslattal.

Így viszont a dolog szimbolikus üzenete olyasmi, hogy "dolgozzatok még többet", érthető felháborodást váltott ki sokakból, afféle utolsó csepp volt abban a pohárban, amely a kormány arroganciája miatt volt már annyira tele.

A hiányzó termelékenység

A magyar termelékenység szintje köztudottan alacsony és az utóbbi időben gyakorlatilag stagnál olyannyira, hogy a régióban mindenki megelőzött már minket. A magyar kormány nem nagyon érti, hogy mitől függ és hogyan javítható a termelékenység: főként automatizálással, gépesítéssel, jobb munkaszervezéssel, a szellemi tőke fejlesztésével stb.

A dolgozók sem értik azt az alap összefüggést, hogy ha a munkájuk hozzáadott értéke alacsony, (illetve a teljes termelési lánc gyengén teljesít összességében), akkor kétszer annyi munkával is csak fele annyit fognak keresni mint egy osztrák vagy egy német. Országok közötti összehasonlításban a ledolgozott munkaórák száma a termelékenységhez képest tendenciaszerűen fordított arányban áll, úgy tűnik sok országban a több munkaórával próbálják pótolni a gyenge termelékenységet. (Európában például a görögök dolgoznak a legtöbbet.)

Az ázsiai országok többségére különösen jellemző ez, többek között Pakisztán, Malajzia, Indonézia, Szingapúr vannak a görbe fölött, nálunk viszont a többség továbbra is Európa közepén szeretne maradni, nem pedig a kormány által hirdetett, eléggé kíméletlen "ázsiai útra" lépni. (Az USA is felfelé lóg ki e tekintetben, ezek szerint nálunk is egyféle amerikanizált társadalom lenne a cél, a bevándorlást leszámítva?)

A magyar vállalkozók nagy része éppúgy képzésekre szorulna, mint ahogy a dolgozók jó része is képességfejlesztő vagy átképző tanfolyamokon vehetne részt. A munkaidő hosszának növelésével a dolgozók teljesítménye egyértelműen csökken, a munkájuk kevésbé hatékony és a fáradság miatt egyre több a hiba, a lehetséges balesetek száma.

Családellenes törvényről van szó

A kormány pontosan meghatározza a társadalom számára, hogy mit tekint helyes vallásnak, mit jelent a hazaszeretet és miben áll a család fogalma. Csak közben elfeledkezik arról, hogy a családok alapítása nem elsősorban anyagi tényezőkön múlik: ha így lenne, akkor nem a legszegényebb családokban születne a legtöbb gyerek. Akármennyi pénzt is pumpál a családtámogatásokba, ha nem veszi észre, hogy a nőknek több segítségre, támogatásra van szükségük. A támogatás jelenthet például több bölcsődei férőhelyet, de mindenekelőtt az apa az, akinek jelenléte és segítsége a legtöbbet számít. Ha az apák túlóráznak és távol vannak a családjuktól, az nem fogja a nőket arra ösztönözni, hogy mennél több gyermeket szüljenek.

Megjegyzem persze, hogy a "rabszolgatörvény" leginkább az alsó-közép osztályt sújtja, - a felsőbb osztályokban a gyerekek száma még növekedhet is, azonban mivel ők a társadalom kisebb részét adják csak, ezért össztársadalmilag a népességet csökkentő intézkedésről van szó. Ezt bizonyítandó, nézzük csak meg a termelékenységi számokat azokban az országokban, ahol a munkaidő hosszú: Szingapúr és Hong-Kong esetében 1,2-es érték, Dél-Koreában ennél is kevesebb és habár Malajziában ugyan 2 körüli, de ott is csökkenő trendet mutat. (Itt persze az urbanizáció mértéke is szerepet játszik.)

Erőből tolt feudális társadalom

A feudális társadalmakhoz nagyon hasonló jellegzetességet találunk: úriszékeket idéző közigazgatási bíróságok jönnek létre, emellett mindenfelé olyan hivatalnokokat, rezsimszolgákat látunk, akik vakon próbálnak hinni az egyetlen helyes irányvonalban. A kormányközeli médiumok manapság háryjánosok gyülekezetéből állnak, ahol azon megy verseny, hogy ki tud nagyobbat lódítani - a tények kevésbé fontosak, fő a rezsimhűség folytonos bizonyítása, hiszen a végső igazság úgyis nálunk van és a balliberális mételyt ütni-vágni kell. (Bayer és a hozzá hasonló eszementek legalábbis nyíltan hirdetik ezt.) Kissé sarkítottan azt is mondhatjuk, hogy egy diktatórikus jellegű keresztény fundamentalizmus kiépülésétől jelenleg csak az EU tagság véd meg minket.

Egyfajta "harmadik jobbágyság" kialakulása is megfigyelhető: a legalsó rétegek kiszolgáltatottá váltak az államtól (közmunka) valamint a helyi potentátoktól (egyéb munkalehetőségek), nem sok esélyük van megfelelő képzettség megszerzésével kitörni a visszahúzó közegből.

"Romlatlan" falvak és "erkölcstelen" nagyvárosok

Az Orbán-rendszer egyik fő bázisát a falvak jelentik: azok a falvak, amelyeket a rendszerváltás utáni kormányok hagytak teljesen lepusztulni, most azt a régi igazságot erősítik meg, hogy egy rossz főnök is jobb annál mint ha egyáltalán nincs főnök, ha teljesen magukra vannak hagyatva. Emellett a pénzszórás megerősítette a kormány bázisát a falvak mellett számos kisebb és nagyobb városban is, ezért amíg a pénzeső tart és amíg a kormány kilóra megvehet szinte bárkit, addig eléggé nehéz lesz áttörést elérni. Kissé megingott ugyan, de még mindig erős a belterjes, elvakult társaság hatalma, amely mint egyfajta szekta, a legfőbb igazság birtokosaként semmiféle egyezségre nem hajlandó olyanokkal, akiknek értékrendje kicsit is eltér az övétől (legyen szó akár parlamenti képviselőkről is).

A tömegtiltakozás kiszélesedése esetén a velejéig korrupt, idejét múlt rendszernek nem maradna sok ideje. Amíg ez nem történik meg, addig még fennmaradhat a teljesen fantáziátlan, belterjes irányvonal tolása, primitív harcias retorikával - amely a magyar társadalom többségét ugyan hidegen hagyja, de egyelőre még asszisztál hozzá.

A forradalom szavunknak legalább kétféle jelentéstartalma van, az egyik elméleti jellegű: ugrásszerű minőségi változást jelöl. A másik sokkal inkább gyakorlati tapasztalatokon alapul: káosz, anarchia. Az ipari forradalom mint az életünket megkönnyítő találmányok sorozata inkább az előbbinek, a kaotikus társadalmi forradalmak viszont legtöbbször az utóbbi kategóriának felelnek meg.

Kérdés, hogy ha a konzervatív gondolkodás radikális irányzata elítéli a forradalmakat (mint hagyományosan baloldali törekvéseket), akkor mért szeretne forradalmi változásokat látni Európában és szerte a világon? A radikális (kvázi marxista alapokon álló) baloldaliak közös nevezőn vannak velük abban, hogy szintén rendszertagadó mozgalmak hívei.

Szétesési folyamatok a kontinensünkön

Az ezredforduló után folyamatos főként jobbratolódás figyelhető meg: a baloldali pártok támogatottsága egyre gyengül és a szélsőjobb térnyerésével a centrista és mérsékelt konzervatívok egyre inkább a baloldalra szorulnak. Ezzel együtt megerősödtek a szélső balos mozgalmak is Dél-Európában. Már csak a legstabilabb, legfejlettebb polgári demokráciák képesek úgy-ahogy ellenállni ennek a folyamatnak. Kérdés az is, hogy a folyamatok megállnak-e nemzetállami szinten, vagy a szétesés tovább folytatódik a jelenlegi államhatárokon belül: Olaszországban például nem egyes nemzeti kisebbségek hanem régiók követlenek egyre nagyobb önállóságot maguknak. A jelenlegi tendenciákat előre vetítve pár éven belül széteshet, formálissá válhat az Európai Unió. A nemzetállamokká, kisebb régiókra való szétesés után pedig megint visszajön a kis államok marakodása. (A két világháború ma már a történelemkönyvek lapjaira tartozik, írott malaszt maradt, túl régen történt ahhoz, hogy tanulságokkal szolgáljon a mai nemzedékeknek.)

Harari alapvető tévedése

Harari napjaink sztártörténésze és legmenőbb társadalomfilozófusa, akinek könyveit úgy veszik mint a cukrot, mert minden kérdésben megmondja a frankót. Holott közismert, hogy még a legnagyobb koponyák is követnek el tévedéseket lényeges pontokon. Az egyik, nihilista jellegű tétele arról szól, hogy az emberiség nagy vívmányai csupán kollektív mítoszépítésről szólnak. Szerinte ezek a mítoszok egyrészt biztosították a szükséges társadalmi kohéziót, másrészt hatásukra emberek tömegei önként és dalolva vállalták, hogy mások kizsákmányolják őket. Harari itt téved egy ponton: ezek nem arról szóltak valójában, hanem az együttműködés megtanulásáról. Ha képesek piramisokat építeni, akkor képesek együttműködni hatalmas öntözőrendszerek létrehozásakor is. Ha a vezetők képesek megszervezni az építkezést, akkor képesek lesznek a hadseregeket irányítani is és logisztikájukat is biztosítani. Nem a "bikaisten" védte meg a parasztokat, mint ők gondolták, hanem az a rengeteg tudás és tapasztalat, amelyet az istenség "előállítása" és fenntartása közben szereztek. A végeredményt tekintve viszont a dolog lényegében ugyanaz.

Hitek és ideológiák

Harari nem érti, hogy mit is jelent a hit valójában. Az amerikai alapítóatyák valójában nem posztulálták, hogy "minden ember egyenlő", hanem hipotézisként tették fel: Mi lenne, ha kipróbálnánk, hogy minden embert egyenlőnek tekintünk? Tekintetbe véve, hogy minden ember alapvető szükségletei ugyanazok (pl. légzés, táplálkozás, társadalmi kapcsolatok stb.), MI LENNE HA feltennék, hogy ALAPVETŐEN egyenlőek vagyunk? És ez eléggé jól működött is hosszabb távon (olyan eszmékkel kiegészítve mint például a gazdasági verseny). A HIT alapvetően azt jelenti, hogy HITELT ADNI valakinek, valaki szavainak. Ha nem adok hitelt senkinek, ha nem kockáztatok soha semmit, akkor az fog történni, hogy a dolgok mindig változatlanok maradnak. (Ez egyébként pont úgy hangzik, mint egy ultrakonzervatív, abszolút rendpárti eszmerendszer alapgondolata.)

Ideológiává akkor válik valamilyen gondolat- és hitrendszer, amikor minden más eszmét ki akar szorítani. (Minden -izmusra igaz ez, még a humanizmusra is ha mereven, automatikusan alkalmazzák.) Egyeduralomra törve mint a végső igazság letéteményese, a valóságot meg akarja erőszakolni és ennek érdekében militarizálódik. Harari könyveinek egyes gondolatai szerintem a nihilizmusuk miatt alkalmasak lehetnek arra, hogy ideológiai fegyvert kovácsoljanak belőlük. (Emiatt olvasta Orbán és nem másért.)

Klasszikus történetek: Alapítvány trilógia, Csillagok háborúja és Gyűrűk Ura

Én magam legalább három olyan közismert nagy eposzról tudok, amikor a globális szövetségi rendszerek szétesve és kaotikussá válva egy nagy birodalomnak (ill. voltaképpen a gonoszság terjedésének) készítik elő a talajt. Az egyik ilyen Asimov Alapítvány trilógiája, a másik pedig a még ennél is közismertebb film eposz, a Csillagok háborúja. Hasonló sémára épül Gyűrűk Ura filmtrilógia (ill. az alapjául szolgáló regényfolyam) is, a kiindulópont ugyanaz mint most az Európai Unió esetében: egy gyenge, egyre döntésképtelenebb szövetségi rendszer, amely kisebb konfliktusokat sem tud kezelni, mert a vezetők között nincs egyetértés az alapvető kérdésekben és nincs is olyan algoritmus, amely mentén egyezségre tudnának jutni. Az eredmény káosz, amelybe betör a gonosz Birodalom, amiről persze tudható, hogy minden esetben visszavág. Ilyen birodalmat megtestesítő gátlástalan, nihilista, machiavellista és militarizált vezetésű nagy méretű állam egyébként a közelünkben is létezik, Oroszországnak hívják. Kisebb államok populistái pedig buzgón igyekeznek a putyinizmus sikeres (vagy annak tűnő) receptjeit lemásolni és a saját országukra adaptálni.

Így harcolj a multik ellen

A gonosz multik ellen nem szavakban kell harcolni, hanem tettekkel: ha tényleg komolyan gondoljuk a dolgot, akkor egyszerűen ne vásároljunk semmit, amit multinacionális cégek állítanak elő. Autókkal például már gondban lehetünk: a választék ezáltal nagyon le fog csökkenni, egyszerűbb ha nem veszünk semmilyen autót. Vegyünk mindenből no-name márkákat (kínai koppintásokat, ezek ugyanis még nem multik). Szigorúan véve semmilyen cikket nem vehetünk aminek neve van, csupán olyat, amelyet kisipari módszerekkel helyben termeltek. Vagy vehetjük állami vállalatok termékeit - bár elég nehéz dolgunk lesz, mert ilyenek az iparban nem nagyon működnek.

Banktól se kérj sose kölcsön, inkább csak rokonoktól vagy ismerősöktől - ha tudsz persze. Ily módon az összes "multi" kiéheztethető és rövid távon tönkremegy.

A globalizmus elleni küzdelem előbb-utóbb elvezet a kvázi-önellátó faluközösségekhez, amely a jelenlegi civilizációnk végét jelentené, és valami új kezdetét. (A legnagyobb problémát a változás gyorsasága jelentené: egy meglehetősen zűrzavaros és fájdalmas átmeneti korszakot hozna el.)

A nagy harc közepette a környezetünk tönkremegy

A populista, szélsőjobbos beütésű rezsimek a legkevésbé hajlamosak a környezetvédelmi együttműködésre, például az USA, Oroszország, Lengyelország a szenet vagy a kőolajat nyomják és gátat szabnak a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének. A szélsőjobb nem híve az alternatív energiáknak és nem mondanak le az óriási autókról sem - harcias egójuk nem engedi, hogy biciklire pattanjanak vagy a tömegközlekedést vegyék igénybe a munkába járáshoz. A nacionalizmus pedig annyira védi a saját (vagy annak gondolt) érdekeket, hogy borít mindenféle nemzetközi megegyezést, emiatt nem fognak csökkenni a szén-dioxid kvóták, a globális felmelegedés pedig pár évtizeden belül katasztrófához vezet.

Egyetlen reményünk az marad a szélsőjobb totális hatalomátvétele eseten: ha az egész globális civilizáció borul egy-két évtizeden belül. Igaz, hogy sokakat fenyegetne éhhalállal vagy a puszta vegetálás szintjével, és visszaesnénk pár évezredet a kis falvak szintjére, viszont mivel gyakorlatilag senkinek nem lenne semmije (néhány kiválasztotton kívül persze), a környezetünk talán túlélné.

Mégis zajlanak csendes forradalmak

A legtöbb forradalom éppen hogy nem látványos módon zajlik, hanem kisebb lépésekben. Kevesen tudják például azt, hogy a brit alkotmányossági forradalom, amelyből a modern parlamentáris rendszerek megszülettek 1689-ben következett be. Okos emberek összeülve levonták a megfelelő tanulságokat és a világ legjobban működő rendszerét hozták létre. (Annyira így van ez, hogy az egykori angol gyarmatok mindegyike jobb helyzetben van mint a nem angolok által gyarmatosított szomszédjaik. Ennyit jelentett a brit parlamentáris és jogrendszer átvétele.)

Ma is számos forradalom zajlik, nem látványos módon - bár egyikben sem vagyunk élenjárók. Ilyen például az oktatás forradalma, ahol a lexikális tudás sulykolását felváltja a gondolkodás és a tudás megszerzésének képessége. A pszichológia forradalma: a mai pszichológia annyiban hasonlít például Freud tudományához mint egy mai autó a Ford T-modelljéhez, az önismeret új távlatait nyitja meg. Az egészségügy forradalma: egyre kifinomultabb és személyre szabott módszerek, amelyek nem ritkán a beteg aktív részvételét is igénylik.

A szélsőjobb nem vesz részt ezekben

A szélsőjobb hívei általában nem hisznek az új felfogások hatásosságában és gyanakodva fogadják a legújabb tudományos megközelítéseket. Ez még önmagában jelenthet nagyon is gerinces magatartást is: számomra teljesen hitelesek azok, akik valódi hagyományos értékeket ápolnak és azok letisztult változataihoz szeretnének visszatérni. Ezzel szemben nagyon sokan vannak köztük militarista hőzöngők, akiket semmilyen belső fejlődési törekvés és közösségépítési vágy nem motivál, csupán valamiféle "könnyű zsákmány" reménye. A militarizmus fő ismertetőjele, hogy folyamatosan másokat okolunk és hibáztatunk a problémáért - a hiba sosem bennünk van.

Magyarországon időnként felcsillan annak az esélye, hogy egy kielégítően működő hibrid-rendszer (kvázi puha diktatúra) irányába menjünk el, de rendre visszatér a kemény vonal és sajnos egyre hangosabb a háborús logika egyirányú utcájába belefutott szerencsétlenek nagy tömege.

Tudta Ön, hogy a fogmosás utáni bizsergető érzés növeli az elégedettségérzetet, de nem függ össze a fogkrém tisztító hatásával? Agyunk éppúgy a tisztasághoz kapcsolja mint azt, hogy a sampon erősen habzik, habár ez utóbbi sem elengedhetetlen feltétele a tisztító hatásnak.

Charles Duhigg: A szokás hatalma című könyvében az életünkben jelenlévő rengeteg szokáshurokra mutat példákat, pozitív és negatív értelműekre egyaránt.

Agyunk úgy fejlődött, hogy takarékos üzemmódban végzi tevékenysége nagy részét: a szokások olyan tevékenységek, amelyek során nem kell gondolkodnunk, a tevékenységet az agy ősibb, primitívebb részei automata módon végzik. (Ezt mutatja az is, hogy állatkísérletekben könnyedén lehetett szokásokat kialakítani és a kísérletek jól reprodukálhatóak is voltak.) A kialakult és rögzült szokásokat általában nem tudjuk elfelejteni, közismert példái ennek a biciklizés vagy az a kitolatás a garázsból. A szokáshurok három részből áll: kell egy kiváltó jel, amelyet egy beidegződött rutin követ és végül egy azonnali, jól érzékelhető jutalom.

A nassolás, a dohányzás vagy a játékszenvedély negatív szokások, az étteremben a vendég kiszolgálása vagy a munkahelyen egy mindennapos feladat elvégzése viszont pozitív példák, - azonban mindegyikre jellemző, hogy általában egyszerű rutinokra épülnek.

A marketingesek rájöttek, hogy bármilyen jó terméket akarnak is eladni, nem fog sikerülni, ha nem kapcsolódik egy meglévő szokáshoz és nem kínálja az azonnali megelégedettség érzését. Emiatt még egy nagyon hatásos szagtalanító spray-t sem tudtak eladni, amíg rá nem jöttek, hogy pozitív megerősítést, például jó illatot kell hozzá kapcsolni.

Én magam a reklámok többségét nem tartom különösen manipulatívnak, hiszen ha valaki alapvetően rossz termékeket ad el, az a legtöbb esetben kiderül. Az értékesítőknek egyszerűen tekintettel kell lenniük arra, hogy agyunk hogyan dolgozza fel az információkat. Igaz viszont az is, hogy például egyes gyors éttermek könnyen alakítanak ki olyan szokáshurkokat (logo+illatok -> rendelés -> azonnali megelégedettség a kalóriabombáktól), amelyek révén egészségtelen ételek rendszeres fogyasztására szoktathatnak rá minket. Emiatt szükséges időnként tudatosítanunk a szokásainkat és felülvizsgálnunk azokat.

Lényeges pont az is, hogy sokkal egyszerűbb már meglévő szokásokra építeni mint teljesen újakat kialakítani. (Pl. nassolás esetére zöldségeket és gyümölcsöket elöl hagyni édességek és chipsek helyett.)

Csupán az akaraterőnkre támaszkodni általában hiú reménynek bizonyul: amint nehézségeink támadnak és nyomás alatt érezzük magunkat az akaraterőnk összeomolhat és visszatérhetünk a régi káros szokásokhoz, szenvedélyekhez. A legtöbb rossz szokás azonban átalakítható egy jobbá - a névtelen alkoholisták klubjába járók tudnak arról tanúskodni, ahogyan a pohárhoz nyúlás rutinját átalakítva a csoport támogató hatása és az őszinte eszmecsere hozza meg számukra a feszültség feloldását.

Ha pedig új szokást szeretnénk kialakítani, például rendszeresen futni, akkor ajánlatos egy bizonyos jelhez kötni (például időponthoz), a rutint megtervezni és egy elérhető célt kitűzni, amelynek teljesítésekor elégedettek vagyunk.

Munkahelyi kultúra is megváltoztatható a szokásokon keresztül, például a bürokrácia és a fásultság megszüntethető azáltal, ha apró dolgokban önállóságot biztosítunk a dolgozóknak.

Az egyes közösségek szokásai is jellemzőek és a közösségi nyomás, amelynek hatására a tagok megtesznek különféle dolgokat, szintén részletesen tanulmányozott terület.

Mindezek mellett azonban adja magát a dolog, hogy Duhigg könyvének tételeit megpróbáljuk alkalmazni a mai magyar politika világára is. Világosan látszik, hogy azok a pártok voltak sikeresek, amelyek a nálunk jellemző szokásokat kisebb változtatásokkal felhasználták a saját céljaikra. Ezek a szokások országonként eltérőek, például nálunk nem jellemző az mint ami a franciáknál rendszeresnek mondható, hogy megszorítások esetén tömegek vonulnak az utcára a randalírozástól sem riadva vissza, mialatt a társadalom nagy része még szolidáris is velük szemben.

A rendszerváltás utáni pártok általában nem törekedtek a már kialakult szokásokra építeni, hanem naivan azt gondolták, hogy teljesen újakat lehet kialakítani. Emiatt a társadalom jelentős része teljesen passzív maradt és nem vett részt a politika formálásában, hanem azt az elvont, megfoghatatlan elveket hirdető (naiv vagy képmutató) politikusokra bízta.

A politikai marketing eszközeit először a Gyurcsány kormány próbálta felhasználni oly módon, hogy az intézkedések hangzatos bejelentését követően nem sokkal valamilyen nagyberuházás (például autópálya) került átadásra vagy az életszínvonalunk érezhetően emelkedett. (Közalkalmazotti béremelés, áfacsökkentés, 13.havi nyugdíj, szocpol támogatások stb.) Mindez azonban gazdaságilag megalapozatlan és kaotikusnak mondható kormányzáson alapult, emiatt pár év múlva az államcsőd elkerülése érdekében a juttatások fedezetét valamilyen más úton be kellett hajtani az állampolgárokon.

A 2010 utáni Orbán kormány elkerülte ezt a fajta csapdát és egészen más szokásainkra épített: a rendszeres panaszkodásainkra és elégedetlenség érzésére a nálunk szerencsésebb vagy kedvezőbb helyzetben levőkkel szemben. Nyugat-ellenességre, multi-ellenességre (magyarán olyan gazdagokra, akik nem közülünk valók, de belőlünk húznak hasznot), valamint a történelem igazságtalanságainak hangoztatására.

Mindezt nyilvános közéleti szokásokká alakította: a kiváltó jel mindig valamilyen igazságtalannak tartott dolog volt (például az EU nem tiszteli a szuverenitásunkat vagy a multik "extraprofitot" realizálnak), a rutin egyrészt szájkarate kormányzati részről másrészt állampolgári akciók (békemenetek, konzultációk stb.), a jutalom pedig a megkönnyebbülés, hogy már megint sikerült megvédeni az emberek érdekeit és a családokat.

Ezeket a szokásokat a kormánynak egyre inkább, egyre jobb eredményekkel sikerült bejáratnia, a kiváltó célpont mindig más: az EU, liberálisok, zsidó pénzemberek (Soros), menekültek stb., és ez a jövőben is változhat. A rutin azonban lényegileg ugyanaz: az állampolgár hallgassa meg a kormány kirohanásait vagy nézze meg a a közmédiumokban, óriásplakáton, végül vegyen benne aktívan részt (töltse ki a konzultációs kérdőívet és szavazzon a kormánypártra), amely a látszólagos (valójában erősen manipulált) aktív részvétel révén növeli az elégedettség érzését. Ez a fajta szokás egy másfajta szokáshurok kialakulását gátolja meg: az állampolgárok önálló szerveződéséét és a tiltakozását, amely más országokban már a korrupció lényegesen alacsonyabb szintjénél is létrejön.

Mivel a szokás automatizált folyamat lévén nem igényel semmilyen gondolkodást, emiatt az értelmiségi magatartás egyértelműen zavaró tényezővé vált a kormányzat számára. Számos közismert véleményvezér (pl. Bayer, Schmidt, Lánczi) olyan példával járnak elöl, amelynek lényege az értelmiségi szerep teljes feladása a hatalom mennél tökéletesebb kiszolgálása érdekében. Az ilyen jellegű politikai és közéleti szokások gyakorlásakor a gondolkodás helyét átveszi a hit: kritikátlanul és vakon hinni abban, hogy amit a kormány tesz az úgy helyes, ahogy van, és elfogadni például a konzultációs kérdőív teljesen zagyva és értelmetlen kérdéseit éppúgy mint az EU megbontására irányuló törekvéseket vagy "keleti szövetségeseink" érdekében menedékjogot adni köztörvényes bűnözőknek.

A kormány biztosította "védelem" árát az állampolgárok megfizetik, ezt azonban elfedi a jelenlegi pénzbőség és a kedvező gazdasági körülmények (amiben szerepet játszik az is, hogy a kormány gazdaságpolitikája sikeresebb az elődeinél).

Az agresszív politikai közegben az ellenzéki pártok az utóbbi időben képtelenek voltak hatékony és átütő erejű alternatív közéleti szokásokat meghonosítani, ezért a rendszer átalakulását leginkább csak a benne csalódott tömegek hozhatják el.

A kiábrándultság bekövetkezése azonban borítékolható egy a realitásoktól távol, üvegbúra alatt élő társadalomban, amely leszakadó alsó rétegekre valamint agyonpátyolgatott, nagyrészt versenyképtelen, önálló és összehangolt cselekvésekre képtelen közép- és felsőbb osztályokra tagozódik.

Szerencsésnek tartom, ha a női hatalom mellett szóló érveket nem csak feministák hangoztatják, hanem esetenként a férfi nem egy képviselője, aki alapvetően tiszteli és szereti is a hölgyeket. Számos jel mutat a nők folyamatos felértékelődésére: gondoljunk csak arra, hogy száz éve még demokráciákban sem kaptak mindenütt választójogot, manapság viszont az emancipáció a legtöbb országban teljesnek mondható, sőt születések számának visszaesése miatt nem ritkán pozitív diszkriminációt is élveznek a férfiakkal szemben. Kapásból hét olyan tényezőt találtam, ami afféle mutat, hogy a hölgyek egyre inkább irányító szerepbe kerülhetnek a fejlett országokban, persze ezek a tényezők némileg szubjektívek, vitathatók és érdemes is rajtuk vitatkozni.

1.A munkaerő piacnak jobban megfelelő készségekkel rendelkeznek

A férfi és nő intelligencia szintje átlagban hasonlónak mondható, amit a gyakorlati tapasztalatok is igazolnak, inkább a két nem erősségei között tudunk eltéréseket találni (habár az általánosításokkal óvatosan kell bánni, mert mindez nagyon személyfüggő). Az egyes nemekre jellemző társalgási témák is megmutatják, hogy a férfi a fizikai világból származó foglalkozik leginkább, a nő pedig emberekkel, azaz sokkal inkább kapcsolatorientált. Az utóbbi típusú szakmák a kevésbé gépesíthetőek: így például az orvosi diagnosztika jól automatizálható, azonban az ápolónő gondoskodó figyelmét mindig igényelni fogják a betegek. A tanár személyiségének hatása szintén nem pótolható az órákon - nem véletlenül ez is egy nők átal dominált pálya.

A nehéz fizikai munkák egyre inkább visszaszorulnak és a tipikus férfi szakmák hosszabb távon maradnak az elvont gondolkodást igénylők (mint például a számítógépes programozó vagy a kutató) vagy a megfelelő térlátást igénylő mérnöki, karbantartó és szakmunkás foglalkozások (jó térlátáshoz régen a főként a vadászathoz volt szükség, ami ez nem jelenti azt, hogy adott esetben hölgyekből ne lehetnének jó mérnökök).

A férfiak jobb tájékozódó képességét fölöslegessé tette a GPS és pár évtizeden belül sofőrökre se nagyon lesz szükség. A hölgyeknek viszont az alapvetően jobb kommunikációs készségeik miatt a nyelvtanulás is könnyebben megy.

Számos munkahelyen a feladatok sűrűn váltakoznak és a figyelem megosztását igénylik, amiben a hölgyek általában jobbak (hiszen a gyermeknevelés során is egyfajta "multitasking"-ra van szükség - pontosabban a figyelem fókuszának rugalmas változtatására.)

Ezen felül a mai tipikus magyar munkahelyeken a precizitás fontosabb mint a találékonyság és a kreativitás, és erre a képességre is általában a hölgyek szocializálódnak jobban. (Emiatt nagy átlagot tekintve a női munkatársaimmal elégedettebb vagyok mint a srácokkal.)

További tényező a hölgyek javára, hogy számos kézi összeszerelő munkaműveletet ma még nem éri meg automatizálni, de ezek között is egyre gyakoribbak a miniatürizálás miatt a kifejezetten kis kezeket igénylő munkakörök, ráadásul a hölgyek monotóniatűrése is jobbnak mondható.

2.Jobban viselik az öregedést

Nem csak arról van szó, hogy a nők genetikailag előnyben vannak az öregedés terén, orvoshoz is gyakrabban járnak kisebb panaszokkal (elég megnézni, hogy a várótermekben milyen a megoszlás a két nem között).

A "nénisedés" vagy "bácsisodás" a figyelem beszűkülését, lelassulást, a kognitív képességek romlását jelenti, - ami nem feltétlenül életkorhoz kötött, hiszen vannak jó néhányan, akik 80 év felett is megőrzik a szellemi frissességüket és nyitottságukat. Egy "néni" mégis aktívabban részt tud venni a családi munkamegosztásban mint egy "bácsi", mert nagyobb gyakorlata van a főzésben, a takarításban vagy akár az unokák öltöztetésében. A jövő a világon mindenfelé elöregedő társadalmak képét mutatja, amely a nők fokozódó dominanciáját hozza magával.

Emellett már ma is jellemző, hogy a családi kassza sok helyen a nők kezében van (a stabilitást képviselőiként kevésbé kockázatos pénzügyi döntéseket hoznak), és a vásárlások többségét is ők döntik el, nem pedig az általában kevésbé igényes férfiak.

3.A szexizmus visszaszorulása

A szexizmus vagy a szexista megjegyzések ma már kevésbé elfogadottabbak mint régen. Nemrég egy tárgyalás után én is tettem egy helytelenítő megjegyzést arra, hogy az egyik munkatársam a hölgy tárgyalópartnereket ha csak magunk között is, de a megjelenésük alapján értékelte. Nem arról van szó, hogy finom módon ne jelezzük a hölgy munkatársak felé ha a megjelenésük vonzó, sokkal inkább attól, hogy ennek nincs jelentősége a mindennapi együttműködésben, emellett az alkalmi szexuális kapcsolatok is mára szinte teljesen eltűntek a legtöbb munkahelyen.

A szexuális diszkrimináció teljes megszüntetése, az "azonos munkakörben azonos bért" elve sérülhet egyrészt oly módon, hogy sok férfi vezető a hagyományos macsó beidegződéseik, előítéleteik alapján jobban szeret (bizonyos munkakörben) férfiakkal dolgozni és a női munkaerőt kimondatlanul kevésbé értékesnek tartják.

Másrészt viszont a bérkülönbségek valójában nem olyan nagyok, amilyennek látszanak, ugyanis a férfiak mobilisabbak: a nagyobb fizetésért többet utaznak, albérletbe költöznek vagy több túlórát vállalnak mint a nők, akiknek általában a családi szempontok is ugyanilyen fontosak. Fiatal korban kisebb még a különbség a nők és férfiak keresete között (nagyon sok a magasan képzett női dolgozó), a gyerekvállalással a nők szakmailag hátrányba kerülnek, viszont tapasztalatom szerint ahogyan a gyerekek egyre nagyobbak lesznek, negyvenes éveiben már képesek utolérni vagy megközelíteni a férfiakat a keresetek és a pozíció terén.

4.Elnőiesedő társadalmak?

Az agresszió csökkenése nagyjából világméretű tendencia a civilizáltnak mondható országokban, ma is valamivel kevésbé agresszívak vagyunk a munkahelyeken, a közlekedésben vagy épp családon belül mint pár évtizeddel ezelőtt. Az is lehetséges, hogy különféle környezetszennyező hormonhatású anyagok (pl. műanyag flakonokból származók) szintén erősítik ezt a tendenciát, de inkább arról van szó, hogy a férfias versengés helyett az egyre kifinomultabb együttműködés vált fontosabbá az egyes csoportokon belül és a csoportok között.

Ezzel szemben van egy természetesnek mondható visszacsapása is mindennek: a macsó férfiideál újbóli előtérbe került belterjes vagy befelé fordulásra hajlamos közösségekben, főként Európa keleti felén, az USA-nak a tengerpartoktól távolabbi, főként kisvárosi területein vagy egyes muzulmán államokban. Az ókonzervatív macsó felfogás szerint a nők helye otthon van a fakanál mellett és mennél több gyereket kell szülniük. Paradox módon még ez a felfogás is erősítheti a nők szerepét a társadalmon belül, amennyiben a nőknek több támogatást biztosít és leértékeli a macsó ideálnak (pl. kor, szexuális orientáció vagy netán kifinomult gondolkodásuk miatt) nem megfelelő férfiakat.

Az "igazi férfi" ideálját én magam nem sírnám vissza, mert sokan csak úgy tudták ezt teljesíteni (régebben), hogy jól berúgtak és utána elverték az egész családot. A macsó férfiakat visszasíró nők hajlamosak elfeledkezni a családon belüli erőszaknak a mainál magasabb arányáról.

5.Békét hoznak a politika világába

A férfiak kitalálták és jól el tudják adni azt, hogy megvédik a nőket azoktól a veszélyektől, amelyeket valójában ők idéztek elő. Szítják a különféle konfliktusokat országok között vagy egyes rasszok, etnikumok között, néha háborúkat is robbantanak ki, hogy utána a rend megteremtőiként és őrzőiként léphessenek fel. Ez ma még nagyon jól működik Európának azon a részén, ahol mi élünk vagy tőlünk keletre, Ázsia számos országában hasonlóképpen.

Ezzel szemben Latin-Amerikában vagy Afrika egyes részein már lejáratta magát, és ezekben (az alapvetően konzervatívnak mondható) régiókban nem ritkán női miniszterelnökök veszik át a terepet. Nem olyan politikusokról van szó, akik túl akarják licitálni a férfiakat harciasságban, sokkal inkább a társadalmi béke híveiről. A politika, a közélet többé-kevésbé mindig harcokról is fog szólni, emiatt inkább férfi terepnek mondható, de ezzel együtt is a jövőben várhatóan jelentősebb lesz a női politikusok száma a mainál. A skandinávoknál ma is ez jellemző, de például a briteknek is egy Theresa May kellett, aki képes figyelembe venni és összehangolni a Brexit során rendkívül sok különféle, lényegesen eltérő érdeket és szempontot.

6.Környezetvédelem

A férfi társadalom ösztönösen a természet meghódítására, leigázására törekszik, azonban ha agyonbányásszuk a bolygót, kizsákmányoljuk a talajt, mindent feldogozunk és átalakítunk, azzal láthatóan a saját életterünket fogjuk megszüntetni rövid időn belül. Itt az ideje bevallani a kudarcunkat és átadni a terepet a nőknek vagy az erő politikája helyett nőiesebb megközelítéseket választani: harmóniára törekedni nagyban és kicsiben egyaránt. Dübörgő és mindent letaroló ipar helyett tisztelni a környezetünket és visszaállítani a természet egyensúlyát. Bármilyen leleményes mérnöki megoldás is csak csökkentheti az okozott károkat és elodázhatja a katasztrófát, de a felborult egyensúlyi állapotot nem képes visszaállítani és az életünket hosszú távon fenntarthatóvá tenni.

7.Kudarcos férfiak tömkelege

A férfiak két ok miatt is kudarcosabbak, az egyik genetikai jellegű: képességeik eloszlása szélsőségesebb mint a nőké (pl. az IQ normál eloszlás görbe is valamivel laposabb). A férfiak alap-programozottsága is a nagyobb kockázatvállalás irányába hat, emiatt nem csak az elmegyógyintézetek, hanem a börtönök és hajléktalanszállók lakói között is sokkal több a férfi mint a nő.

Másrészt van egy szocializációs oka is: ha a férfi nem érzi sikeresnek magát a munkájában és a pénzkeresés terén, az számára sokkal nagyobb csapás mint egy nőnek, aki visszavonulhat a családon belül a háztartás vagy a gyermeknevelés területére egyaránt. Emiatt számos férfi számára kifejezetten nagy csapás lehet, ha mesterségesen egyenlő bért akarunk a nőknek adni, hiszen nem fogja többé úgy érezni, hogy ő a család anyagi alapjainak fő megteremtője és fenntartója. (Úgy gondolom, hogy el kell fogadnunk némi asszimmetriát a családon belül, ami nem jelenti azt, hogy a férfi ne vegyen részt aktívan a háztartási munkákban.)

Válás esetén a közfelfogás miatt (és a női bírók nagyobb száma miatt is) a vagyonmegosztást tekintve legtöbbször a férfi kerül sokkal hátrányosabb helyzetbe annak ellenére is, hogy a válóperek nagyobb részét a nők kezdeményezik.

A sikeresség hiánya amiatt is van az, hogy a mai társadalmi étosz - amelynek egyik szélsőséges példája az "amerikai álom" modellje,- leginkább a feltűnő, "menő" sikerességet ismeri csak el, ezért egy sikeres esetre könnyen juthat legalább tíz sikertelen (vagy akár több száz is, lásd a tehetségkutató műsorokat). A kudarcos élet pótszere lehet megfelelő lelki támogatás hiányában az alkohol vagy a drog: sokkal több férfi kerül az elvonókra vagy a névtelen alkoholisták közé mint nő. (A problémáikkal is inkább egyedül birkózgatunk és később kérünk segítséget másoktól mint a nők, akik a legjobb barátnőjükkel egyből kibeszélik.)

+1 ok:

Minket férfiakat is anya szült és már életünk első éveiben mind megtapasztaltuk a nő gyengéd hatalmát. A legtöbbünkben ma is ott van legbelül az a kisgyerek, aki az anyukájának szeretne megfelelni. Amikor az "ideálisnak tűnő" hölgyünk lábai elé letesszük életünk egyik fő művét és neki az nem kell vagy nem értékeli, akkor előjön bennünk ez a dacos kisgyerek és borzasztó nagy hisztit csinál. Pedig a hölgynek lehet, hogy épp nem ilyen kacatokra van szüksége, hanem csak némi figyelemre és hogy az életét egy időre egy kis időre könnyebbnek érezze. Hát ez a helyzet: minden értetek van és akkor is van hatalmatok felettünk, amikor látszólag nincsen.

A nagy csatákról is mint oly mindenről, leginkább csak felületes ismeretekkel rendelkezünk, a valóságban nem is úgy zajlottak, ahogyan a legtöbben elképzeljük. A mélyebb ismeretekhez a csatákat szinte atomjaira kell tudni bontanunk, ezt pedig szívós és alapos munkával olyan történészek képesek elvégezni, mint John Keegan: A csata arca című hadtörténeti alapmű szerzője. Az atomokra bontás nem mást jelent mint rekonstruálni az eseményeket a közkatonák szemszögéből, hiszen végső soron a két fél katonái közötti összecsapások döntik el a csaták végkimenetelét. (Ehhez persze alaposan ismerni kell többek között a két fél által használt fegyvereket illetve ezek hatását egymással szemben, a katonák felkészültségét és morálját, amelyek semmivel sem kevésbé fontosak a hadvezetés döntéseinél és az egyes hadmozdulatoknál.)

A szerző három csatát elemez alaposabban, amelyben angolok küzdöttek: Agincourt (1415), Waterloo (1815) és az I. világháborús Somme-i csata (1916).

Agincourt: egy példa, amikor a hadsereg ledarálja saját magát

Az Agincourt-i csata során az angolok nagy vereséget mértek a nagy túlerőben levő franciákra, amely megszilárdította uralmukat francia földön.

Kevéssé ismert azonban, hogy az éhezéstől és hidegtől holtfáradt angol sereg mindenképpen el akarta kerülni a csatát és csak kényszerből harcolt.

Az sem köztudott, hogy a francia vereség fő oka a katasztrofális hadvezetés: egy viszonylag szűk területen oszlopban támadott az angolokra a gyalogság, és saját seregüket lényegében ledarálták. A helyzet ahhoz volt hasonló, mint amikor az előrenyomuló tömeg az elől levőket falhoz nyomja, csak ebben az esetben a falat az angol íjászok és gyalogság jelentették.

A franciák egységei közötti együttműködés annyira rossz volt, hogy a lovasságot szinte be sem vetették. (A páncélos lovagok is lóról leszállva mozogtak lassan előre.)

Foglyokat persze nem amiatt ejtettek az angolok, mert humánusak voltak, hanem mert a lovagokért váltságdíjat reméltek.

Nagyon sok esetet lehet mondani, amikor a hadvezetés azt sem tudja, hogy mi történik elől a küzdő felek között, és csak azt észleli, amikor az ellenség már a hadseregének nagy részét ledarálta. (Kapásból a II. magyar hadsereg doni katasztrófája juthat az eszünkbe.)

Waterloo: A brit katonák nem hősies küzdelemnek érezték

A mai Belgium területen levő Waterloo-i csatát azért nem valamelyik más belga faluról nevezték el, mert ez volt az egyetlen, amelynek a britek könnyen ki tudták mondani a nevét. Valójában nem nevezhető döntő csatának, hiszen ha Napóleon le is győzi Wellington seregét, akkor később a megtizedelt seregének még a poroszokkal vagy esetleg az oroszok és osztrákok frissebb seregeivel kellett volna szembenéznie, a szövetségesek túlereje több mint háromszoros volt.

Habár utólag sokan igyekeztek az eseményeket hősiesnek beállítani, maga Wellington, amikor kérdezték róla, annyit mondott csak, hogy "hagyja békén a waterlooi csatát". Egy hosszú menetelés végén, élelmük utolsó morzsáit fogyasztó, előző éjjel az esőben a földön alvó holtfáradt katonái egy egész nap során tartó vérfürdőben vettek részt, amelynek végén még a sebesültek nagy részére is a biztos halál várt (nem volt senki, aki ellássa őket napokon keresztül, ezért egyszerűen a kiszáradásba haltak bele). A katonák szemszögéből az események teljesen kaotikusak voltak: a lőporfüsttől nem láttak szinte semmit, utólag lehetett csak a tisztek kikérdezésével a mozaikokat összerakva sikerült rekonstruálni a csata pontos menetét. (Valószínűleg francia szemszögből is hasonló kép rajzolódott volna ki.)

A csata tipikus epizódja volt, amikor több alkalommal is a híres francia lovasság rájuk támadt, az angolok kifelé fordított szuronyos négyszög alakzatot vettek fel. A francia lovasok nem tudtak mit kezdeni velük csak rájuk vicsorogtak és elvágtattak közöttük, majd visszavonultak. (Ez arra példa, hogy minden bevált taktikai húzásnak kifejleszthető az ellenszere, ami időben rendre meg is történik.)

Érdekes, hogy a lovasok és a velük szemben több vonalban, alakzatban álló gyalogság összecsapásából az jöhetett volna ki, hogy a lovasok többségét a gyalogosok lelövik, azonban ez nem történt meg, amiből arra következtetünk, hogy nagyon sok katona nem is akart pontosan célozni az ellenségre. Egyes történészek szerint a csaták nagy részében a katonák többsége szándékosan nem céloz emberre, sőt nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a lovakat is sokan sajnálták. (Erre utaló példa, hogy amikor az I. világháború kezdetén egy gyanútlan osztrák-magyar huszárezred pontosan az oroszok gyakorló lőterén keresztül támadt és ott legéppuskázták őket, az orosz géppuska kezelők egyike utána elbőgte magát - valószínűleg a lovakat sajnálta jobban, nem az embereket.)

A csata végső, közismert epizódja során a francia gárdisták oszlopban nyomulnak előre, és őket a velük szemben alakzatban álló angolok folyamatosan lövik, majd megfutamodásra kényszerítik. (A dörgő fegyverek és az elesők jajgatása válthatta ki a megfelelő pszichés hatást.) Gyanítható, hogy az oszlop formációban való támadást csupán azért vezették be a franciák, mert ennél bonyolultabbakat a katonák nem nagyon tudták megtanulni, az egyes fegyveres egységek együttműködése pedig még Napóleon irányítása alatt is igen gyatra volt.

A megérkező porosz sereg csak a végső kegyelemdöfést adta meg. Az angolok pedig nem tudták még a csata végén, hogy a francia sereg megsemmisült, újabb csatákra számítottak.

Somme-i csata: kiképzés nélküli újoncok a német géppuskákkal szemben

Az I. világháború kitörésének okait a történészek már régóta elemzik, hiszen egyik országnak sem voltak lényeges területi követelései másokkal szemben, leginkább attól féltek, hogy a másik idővel túlságosan megerősödik.

Nagyon érdekes, hogyan tudtak brit önkénteseket toborozni nagy számban olyan háborúba, amihez olyan sok közük nem volt. Az első hullám nagy részét munkanélküliek alkották, akik anyagi kényszerből vonultak be, de ezt követően jellemzően egész társaságok, cimborák vonultak be együtt, - valószínűleg mert mai szóval mondva jó bulinak tűnhetett a dolog. Ez az őrület annyira divatossá vált, hogy messze többen jelentkeztek, mint amire a hadügy számított. Olyannyira, hogy hónapokon keresztül még puskát sem tudtak nekik adni a kiképzésükhöz, sokan csak a behajózáskor kapták meg a fegyverüket.

A csata úgy kezdődött, hogy brit tüzérség a német állásokat egy héten át lőtte, azonban hiába lőttek ki másfél millió gránátot, ezek a mélyre ásott német állásokban csak kevés kárt tettek és a szögesdrót akadályok megbontására sem voltak alkalmasak.

A támadásnak már az első napján 21 ezer brit katona esett el a németek géppuskatüzétől teljesen értelmetlenül, mert alig történt előrenyomulás. Csak néhányan voltak a tisztek közül akik felismerték, hogy az adott helyzetben nincs értelme a katonáikat kivezényelni. Végül a több hónapnyi harc után a két oldalon elesett vagy megsebesült katonák száma az egymilliót is meghaladta, de ezzel is csupán az egyike az világháború legpusztítóbb ütközeteinek. (A lövészárkokat emiatt sokan az I. világháború Auschwitzénak nevezik.)

Akkoriban a háborús arcvonalak már annyira bonyolultak voltak, hogy néhány tábornok feladta az ütközetek folyamatos követését, sőt volt olyan német főparancsnok is, aki megtervezte a hadmozdulatokat majd a csata napján elment horgászni mert gondolta, hogy aznap már úgyse tehet semmit.

A katonák a borzasztó hangzavarban csak a legegyszerűbb, egy szavas parancsokat képesek megérteni. Fő motivációjuk a csata során a félelem: menekülés közben lemészárolja őket az ellenség, elveszítik a becsületüket vagy hadbíróság elé kerülnek, csupán emiatt nem rohannak el a csatatérről.

Sokakban annyira dolgozik ilyenkor az adrenalin és annyira lecsökken a józan ítélőképesség, hogy gyakran az önmagukat megadó, fegyvertelen ellenséget is lemészárolják. A csatának ezek a jellemzői részleteiben szintén egyes tisztekkel vagy egyszerű közkatonákkal végzett utólagos interjúk során váltak feltárhatóvá.

A csaták gyakran kaotikus események, a nagy részük értelmetlen véráldozat

A legtöbb csata a benne küzdő katonák számára teljesen kaotikus esemény (sőt volt olyan eset is, hogy még a német hadvezetés sem ismerte fel, hogy épp lezajlott egy csata). A hibákat a hadvezetés általában többször is megismétli, például a briteknek a Dardanelláknál (Gallipoli) szintén kivitelezhetetlen, súlyos véráldozatokkal járó támadást vezényeltek.

Néha hajszálon függ, hogy melyik oldal győz a csatában. Szingapúrnál a japán tábornok azt hitte, hogy a brit főparancsnok azért akar vele találkozni, hogy megadásra szólítsa fel a hosszú menetelések és harcok során kimerült hadseregét, holott a britek nagyobb létszámú serege került már ekkora teljesen szétesett állapotba és adta meg magát. A falklandi háborúban a brit katonák is teljesen kimerültek már, amikor az argentin helyőrség megadta magát.

Sztálingrád vagy éppen Kurszk a pokol legmélyebb bugyrait mutatta meg a katonák számára, elsősorban a józan szakmai megfontolásokat felülíró, teljesen inkompetens főparancsnok (Hitler) döntései miatt.

Csak madártávlatból hősies tettek

Távolról ugyan a hősiesség nagyszerű példáinak tűnnek, de manapság már rengeteg film és irodalmi alkotás mutatja be a háborúk és a csataterek különféle borzalmait. Az olyan filmeket mint a 300 és a Trója pedig jobb ha elfelejtjük, mert a hősiesség hazug módon romantikus, giccses ábrázolásán alapulnak. (Amit ábrázolnak és ahogyan teszik az már az ókorban sem volt igaz, nem hogy a gépiesített háborúk idejében.)

Manapság nincsenek országok közötti nyílt háborúk, a helyi konfliktusok és a polgárháborúk ezzel szemben eléggé gyakoriak, amelyekben profi zsoldosok mellett nem ritkán naiv fiatal önkéntesek lövöldöznek egymásra (főként hitbéli indíttatásból), és tapasztalják meg a csatáknak az általuk elképzelthez képest teljesen más, rettenetes arcát. A felelősség leginkább azoké a politikusoké és egyéb demagógoké, akik folyamatosan szítják az indulatokat és egyszer csak egy óvatlanul kiszabadítják a szellemet a palackból, a kisebb helyi konfliktusok olykor elfajulhatnak. Nekik könnyű, nem a saját bőrüket viszik a vásárra és nem is nagyon érdekli őket, hogy mi történik az egyes csatatereken.

A háború egy dologban legalább hasznos: szembesíti a társadalmat önmagával

Az örök klasszikus író Orwell az egyik regényében (Légszomj) bemutatja, hogyan rántotta le a leplet a háború a társadalom képmutatásairól:

"Különös, mit művelt az emberekkel a háború... Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem a szabad akaratából cselekedett, ugyanakkor esze ágában sem volt ebből kitörnie. Ha ez így lett volna, egyetlen háború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és hazamenne. Mért vonultam be? És mért vonult be másik egymillió hülye még a kötelező katonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvéért, részben pedig "Anglia az én Angliám", az "uralkodj Britannia" és a többi maszlag miatt. (...) Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egyszer elkapott a gépezet, azt tett veled, amit akart. (...) Nem voltam egyedül. A háború tele volt elvarratlan szálakkal és befejezetlen történetekkel. Komplett hadseregek rohadtak a frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. (...) A katonák a németeket rendes fickókat tartották, a franciákat meg utálták mint a bűnt. Minden altiszt úgy tekintett a vezérkarra mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hulláma söpört végig Anglián. (....) Mi lennék most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, ami most vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a kimondhatatlan zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társadalomra, mint valami örök, megkérdőjelezhetetlen dologra, mint egy piramisra. Már tudtuk, hogy csak egy kupleráj."