A folyamatos kontroll természete

 A tragikus kimenetelű 2018-as országgyűlési választások óta a radikális jobboldal láthatóan szeretné megtisztítani a magyar kultúrát mindattól, ami nem illeszkedik a világképébe és leginkább azoktól a személyektől, akiknek más elképzeléseik vannak mint az övék. A hatalom jellemzője, hogy ha nincs külső (vagy esetleg belülről fakadó) korlátozása, akkor sosem érzi magát eléggé bebiztosítva, a kis egó mindig félelemben fogja érezni magát, ezért sosem elégszik meg, mindig többet és többet akar.

Valójában tudja, hogy amit szeretne, az teljesen elrugaszkodott a realitásoktól és nincs esélye a megvalósulásra ezért nagyon jó, ha találunk egy személyt, aki megfelelő bűnbak lehet. Akire rá lehet vetíteni az ellenségképet, ugyanis a legtöbb ember számára az elvont eszmék és törvények nem eléggé megfoghatóak, kell nekik egy vagy néhány gonosz ember, akire rá lehet fogni a bajok okát: a középkorban az eretnekek, boszorkányok voltak ők, a törököknél a güllenisták, nálunk a nehezen meghatározható "sorosisták" töltik be ezt a szerepet. (Én úgy határoznám meg, hogy "sorosista" mindaz, aki a társadalmat nyitottabbá akarja tenni (l. "open society mozgalom") a kormánypárt törekvéseivel szemben, amely minden területen a zártságot erősíti. Egyébként mért ne férne el a két törekvés egymás mellett egy ésszerűen működő társadalomban? - nem tudom.")

A "sorosistákkal fertőzött" akadémia

A magyar kormány nem mondja ki, hogy mért akarja az akadémiai hálózatok pénzügyi függetlenségét megszüntetni, tehát szokásához híven kerüli az egyenes beszédet, "úgyis tudja mindenki", hogy a "sorosbérencek" miatt teszi ezt. (Erre abból lehet következtetni, hogy semmiféle más komoly kritika vagy koncepció nem merült fel az akadémiával kapcsolatban.) Ha egy kutató nem cenzúrázza magát, akkor könnyen olyan megállapításokra juthat, amelyek révén kritizálja a kormány munkáját, ami manapság már az állami szférában főbenjáró bűnnek számít.

Egy olyan stádiumig jutott el mára a magyar szélsőjobb (és a magyar közélet jelentős részének) paranoid háborús logikája, ahol az ellenségkeresés mindent überel, lehetőleg minden kormánykritikát meg kell szüntetni, hiszen teljes és totális összefogásra van szükség. Ebbe hergelte magát bele magát a jobboldali véleményformálók nagy része, egykori értelmiségi elit, amely mára már elveszítette a józan eszének a maradékát is. (Vagy csak jól felfogott érdekből cinikus módon úsznak az árral, nem tudom.) A parancsuralmi rendszerben gondolkodásra nincs szükség, Ady szavaival élve "Tökmag Jankók dáridója" folyik, az "átkos" rendszerbeli párttitkárok közismert bunkósága köszön vissza többek között az utasításokat szolgaian végrehajtó Palkovics személyében is.

A szélsőjobbnak a tudomány mindig egy gyanús szektás molyolás volt

Érzelmi és közösségi beállítottságú személyek általában nem értik a tudomány működését és mindig egy kicsit idegenkednek a művelőitől (még ha fiatalabb korukban meg is ismerték, ezek az ismereteik később valahogy törlődnek, hogy a kognitív disszonanciát fel tudják oldani). A tudomány művelése nagyon egyszerű pedig, szükség van rá alapvetően kíváncsiságra, objektivitásra törekvő megfigyelőkészségre és rendszerben való gondolkodásra, szisztematikus munkára - lényegében ennyi. A tudomány és technika legújabb vívmányait általában gyakran használják a szélsőjobboldaliak is, de csak azt tisztelik, ami számukra kézzelfogható. Ráadásul a tudomány túl bonyolult és kifinomult, megállapításai nem mindig eléggé egyértelműek a harcias mentalitásúak számára. (Arkhimédész köreit összetaposták, Gordiusz csomóját karddal kettévágták, az alexandriai könyvtárat felgyújtották stb.) A zsinóron kézi vezérelt mamelukok a tudományról is azt hiszik, hogy szervezetileg az is úgy működik, amihez ők hozzászoktak, tehát a tudósokat "valakik" a háttérből irányítják.

Miközben a tudomány jelentős része valóban válságba került

Amellett, hogy számos tudományág hihetetlen ütemben fejlődik és naponta jelentős új felfedezésekről és találmányokról számol be (pl. asztronómia, automatizálás, számítástechnika, molekuláris biológia, archeológia stb.), közben számos olyan cikk jelenik meg manapság, amely megkérdőjelezi bizonyos tudományterületek eredményeinek hitelességét. Ezek leginkább az "átkosból" vett kifejezéssel "burzsoá áltudománynak" nevezett tudományágak: pszichológia, közgazdaságtan vagy épp az orvostudomány, ahol a kísérletek ismételhetősége vagy a közölt adatok reprodukálhatósága gyakran problematikus. Számos kutatóról kiderült, hogy kozmetikázta az adatait, emiatt a következtetéseik túlzóak vagy kevésbé általánosíthatóak mint gondoltuk, esetleg finomításra szorulnak. A folytonos publikációs kényszerben ma is gyakran előfordul, hogy elmarad a publikált adatok megfelelő kontrollkísérletekkel való ellenőrzése, a tudomány néhol egyfajta belterjes tömegtermeléssé alakult át, ahol a kutatók "egymásnak írogatnak", és szétaprózottsága is olykor nehezen áttekinthetővé tehet egy adott területet a laikusok számára. Ennek ellenére még az erősen kritizált területeken is születnek nap mint nap új eredmények, még akkor is, ha nem árt ezeket némi fenntartással kezelni.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a tudományos élet működésében a legtöbb modern hálózat sajátságai köszönnek vissza, például abban, hogy a tudósok kevesebb mint 1%-a produkálja az eredmények jelentős részét (a hivatkozásokat figyelembe véve), ami lényegileg ugyanaz a jelenség mint amit a könyvkiadásban, a popzenei letöltésekben vagy akár az üzleti élet számos területén láthatunk. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek munkájára ne lenne szükség, sokkal inkább azt, hogy a tudomány működése emberek közös gondolkodásán alapul, amelyhez különféle valós vagy virtuális MŰHELYEK (!) szükségesek, hiszen manapság a legtöbb eredmény kitartó, több éves csapatmunka révén jön létre, és a tudomány szürke eminenciásainak a munkája többnyire nem látványos.

Mért ne lehetnénk a tudomány potyautasai?

A "harcosok" felfogása alapján a tudományt csak ott kell támogatni, ahol a nemzeti egységet erősíti - mivel azonban a kutatások eredményei nem előrejelezhetőek, ezért ez olyan, hogy nagyjából meg kellene mondani a kutatónak, hogy milyen eredményre jusson. A természettudományok gyakorlatilag érdektelenek ebből a szempontból, a függetlenség ebben az értelmezésben megint csak azt jelenti (éppúgy mint az EU külpolitikájához való viszonyunk esetében), hogy csak az érdekel minket, ami a mi közvetlen és azonnali érdekünket szolgálja. A dolog a liberalizmushoz hasonlít, csak az a különbség, hogy a liberális szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok, a szélsőjobb szerint pedig senkinek semmi köze ahhoz, hogy MI mit csinálunk. (A "mi" ebben az értelemben a relatív többség akaratának lenyomása a többiek torkán.) Kutatgasson inkább más, nekünk nincs sok közünk hozzá.

A tudomány illetve a természettudományos tárgyak oktatása a közoktatásban is egyre jobban háttérbe szorult, ami ugyanígy megtörténhet, ez a marginalizálódási folyamat folytatódhat (a költségvetési hatását tekintve elhanyagolhatónak mondható) akadémiai vagy később esetleg az egyetemi kutatóhálózattal is - jelenleg nem látok olyan erőt, amely megállítaná az ostoba szellemi keresztesháborút.

A pozíciót kapott buzgó janicsárok hálásak, a parancsot még túl is lihegik

A rendszer már a 2010-es "fülkeforradalom" óta azon alapul, hogy a különféle hivatalokba, médiapozíciókba olyan személyek kerüljenek, akik politikailag megbízhatóak, még ha a szakmai alkalmasságuk gyakran meg is kérdőjelezhető. Ez egy ördögi kört hoz létre: a "megbízható" illetők folyamatosan bizonygatják a hűségüket (maguk előtt is, hiszen ezzel takargatják a szakmai gyengeségeiket), amivel gerjesztik a közhangulatot és nyomást az egyre durvább és elvakultabb intézkedések irányába. Tehát nem kell felülről mindent kitalálni, elég a fő irányvonalat megadni, a buzgó végrehajtók serege úgyis túl fogja teljesíteni az elvárásokat, hiszen azért helyezték őket oda, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítsék és a jutalmul kapott pozíciót a legkisebb mértékben sem fogják kockára tenni. (Főleg azért, mert máshol kiderülhetne az alkalmatlanságuk.)

Ez a fajta harc a kultúrában is csak pusztítást hozhat

A médiumokban is hasonló ideológiai háború folyik, a cél alighanem ott is a totális kontroll a "liberális métellyel" szemben. A szélsőjobb hívei nem tudják felfogni, hogy nagyon sokan leginkább új és érdekes információkat igényelnek, nem érdekli őket sem a folyamatos osztályharc a "nyugattal" vagy mittudoménkikkel szemben, sem a semmitmondó üres és őszintétlen frázisok a kormány munkájának dicsőítéséről. Ugyanúgy sokakat nem érdekelnek a bulvársajtó gyermeteg szintre lebutított cikkei vagy a közszolgálati hírműsorok hasonló jellegű futószalagon ontott "termékei" sem.

Az úgynevezett "jobboldali" vagy inkább szélsőjobboldali, ókonzervatív beállítottságúnak mondható íróinknak (mint például Wass Albert) mindig is meglesz a maguk törzsközönsége, ahogyan a ponyvairodalomnak és a krimiknek is, emiatt nem kell aggódni. Tény viszont, hogy műveik csak helyenként érik el azt a színvonalat, amelyet például a múlt századi "nyugatosok" folyamatosan képesek voltak hozni. Semmi bajom a ponyvával és a népszerű irodalommal, viszont egy igazán igényes regény (vagy filmalkotás) leginkább az emberi jellemek különös és izgalmas világát mutatja meg, olyan finomságokat, amelyek nem állíthatóak ideológiai vagy politikai célok szolgálatába és nem hozhatóak összhangba semmiféle nyájszellemmel sem.

Ezekhez a trendeknek a meglátásához nem kell túl pesszimistának lenni: számomra a helyzet eléggé lehangolónak tűnik és egyre félelmetesebb is.