A nagy csatákról is mint oly mindenről, leginkább csak felületes ismeretekkel rendelkezünk, a valóságban nem is úgy zajlottak, ahogyan a legtöbben elképzeljük. A mélyebb ismeretekhez a csatákat szinte atomjaira kell tudni bontanunk, ezt pedig szívós és alapos munkával olyan történészek képesek elvégezni, mint John Keegan: A csata arca című hadtörténeti alapmű szerzője. Az atomokra bontás nem mást jelent mint rekonstruálni az eseményeket a közkatonák szemszögéből, hiszen végső soron a két fél katonái közötti összecsapások döntik el a csaták végkimenetelét. (Ehhez persze alaposan ismerni kell többek között a két fél által használt fegyvereket illetve ezek hatását egymással szemben, a katonák felkészültségét és morálját, amelyek semmivel sem kevésbé fontosak a hadvezetés döntéseinél és az egyes hadmozdulatoknál.)

A szerző három csatát elemez alaposabban, amelyben angolok küzdöttek: Agincourt (1415), Waterloo (1815) és az I. világháborús Somme-i csata (1916).

Agincourt: egy példa, amikor a hadsereg ledarálja saját magát

Az Agincourt-i csata során az angolok nagy vereséget mértek a nagy túlerőben levő franciákra, amely megszilárdította uralmukat francia földön.

Kevéssé ismert azonban, hogy az éhezéstől és hidegtől holtfáradt angol sereg mindenképpen el akarta kerülni a csatát és csak kényszerből harcolt.

Az sem köztudott, hogy a francia vereség fő oka a katasztrofális hadvezetés: egy viszonylag szűk területen oszlopban támadott az angolokra a gyalogság, és saját seregüket lényegében ledarálták. A helyzet ahhoz volt hasonló, mint amikor az előrenyomuló tömeg az elől levőket falhoz nyomja, csak ebben az esetben a falat az angol íjászok és gyalogság jelentették.

A franciák egységei közötti együttműködés annyira rossz volt, hogy a lovasságot szinte be sem vetették. (A páncélos lovagok is lóról leszállva mozogtak lassan előre.)

Foglyokat persze nem amiatt ejtettek az angolok, mert humánusak voltak, hanem mert a lovagokért váltságdíjat reméltek.

Nagyon sok esetet lehet mondani, amikor a hadvezetés azt sem tudja, hogy mi történik elől a küzdő felek között, és csak azt észleli, amikor az ellenség már a hadseregének nagy részét ledarálta. (Kapásból a II. magyar hadsereg doni katasztrófája juthat az eszünkbe.)

Waterloo: A brit katonák nem hősies küzdelemnek érezték

A mai Belgium területen levő Waterloo-i csatát azért nem valamelyik más belga faluról nevezték el, mert ez volt az egyetlen, amelynek a britek könnyen ki tudták mondani a nevét. Valójában nem nevezhető döntő csatának, hiszen ha Napóleon le is győzi Wellington seregét, akkor később a megtizedelt seregének még a poroszokkal vagy esetleg az oroszok és osztrákok frissebb seregeivel kellett volna szembenéznie, a szövetségesek túlereje több mint háromszoros volt.

Habár utólag sokan igyekeztek az eseményeket hősiesnek beállítani, maga Wellington, amikor kérdezték róla, annyit mondott csak, hogy "hagyja békén a waterlooi csatát". Egy hosszú menetelés végén, élelmük utolsó morzsáit fogyasztó, előző éjjel az esőben a földön alvó holtfáradt katonái egy egész nap során tartó vérfürdőben vettek részt, amelynek végén még a sebesültek nagy részére is a biztos halál várt (nem volt senki, aki ellássa őket napokon keresztül, ezért egyszerűen a kiszáradásba haltak bele). A katonák szemszögéből az események teljesen kaotikusak voltak: a lőporfüsttől nem láttak szinte semmit, utólag lehetett csak a tisztek kikérdezésével a mozaikokat összerakva sikerült rekonstruálni a csata pontos menetét. (Valószínűleg francia szemszögből is hasonló kép rajzolódott volna ki.)

A csata tipikus epizódja volt, amikor több alkalommal is a híres francia lovasság rájuk támadt, az angolok kifelé fordított szuronyos négyszög alakzatot vettek fel. A francia lovasok nem tudtak mit kezdeni velük csak rájuk vicsorogtak és elvágtattak közöttük, majd visszavonultak. (Ez arra példa, hogy minden bevált taktikai húzásnak kifejleszthető az ellenszere, ami időben rendre meg is történik.)

Érdekes, hogy a lovasok és a velük szemben több vonalban, alakzatban álló gyalogság összecsapásából az jöhetett volna ki, hogy a lovasok többségét a gyalogosok lelövik, azonban ez nem történt meg, amiből arra következtetünk, hogy nagyon sok katona nem is akart pontosan célozni az ellenségre. Egyes történészek szerint a csaták nagy részében a katonák többsége szándékosan nem céloz emberre, sőt nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a lovakat is sokan sajnálták. (Erre utaló példa, hogy amikor az I. világháború kezdetén egy gyanútlan osztrák-magyar huszárezred pontosan az oroszok gyakorló lőterén keresztül támadt és ott legéppuskázták őket, az orosz géppuska kezelők egyike utána elbőgte magát - valószínűleg a lovakat sajnálta jobban, nem az embereket.)

A csata végső, közismert epizódja során a francia gárdisták oszlopban nyomulnak előre, és őket a velük szemben alakzatban álló angolok folyamatosan lövik, majd megfutamodásra kényszerítik. (A dörgő fegyverek és az elesők jajgatása válthatta ki a megfelelő pszichés hatást.) Gyanítható, hogy az oszlop formációban való támadást csupán azért vezették be a franciák, mert ennél bonyolultabbakat a katonák nem nagyon tudták megtanulni, az egyes fegyveres egységek együttműködése pedig még Napóleon irányítása alatt is igen gyatra volt.

A megérkező porosz sereg csak a végső kegyelemdöfést adta meg. Az angolok pedig nem tudták még a csata végén, hogy a francia sereg megsemmisült, újabb csatákra számítottak.

Somme-i csata: kiképzés nélküli újoncok a német géppuskákkal szemben

Az I. világháború kitörésének okait a történészek már régóta elemzik, hiszen egyik országnak sem voltak lényeges területi követelései másokkal szemben, leginkább attól féltek, hogy a másik idővel túlságosan megerősödik.

Nagyon érdekes, hogyan tudtak brit önkénteseket toborozni nagy számban olyan háborúba, amihez olyan sok közük nem volt. Az első hullám nagy részét munkanélküliek alkották, akik anyagi kényszerből vonultak be, de ezt követően jellemzően egész társaságok, cimborák vonultak be együtt, - valószínűleg mert mai szóval mondva jó bulinak tűnhetett a dolog. Ez az őrület annyira divatossá vált, hogy messze többen jelentkeztek, mint amire a hadügy számított. Olyannyira, hogy hónapokon keresztül még puskát sem tudtak nekik adni a kiképzésükhöz, sokan csak a behajózáskor kapták meg a fegyverüket.

A csata úgy kezdődött, hogy brit tüzérség a német állásokat egy héten át lőtte, azonban hiába lőttek ki másfél millió gránátot, ezek a mélyre ásott német állásokban csak kevés kárt tettek és a szögesdrót akadályok megbontására sem voltak alkalmasak.

A támadásnak már az első napján 21 ezer brit katona esett el a németek géppuskatüzétől teljesen értelmetlenül, mert alig történt előrenyomulás. Csak néhányan voltak a tisztek közül akik felismerték, hogy az adott helyzetben nincs értelme a katonáikat kivezényelni. Végül a több hónapnyi harc után a két oldalon elesett vagy megsebesült katonák száma az egymilliót is meghaladta, de ezzel is csupán az egyike az világháború legpusztítóbb ütközeteinek. (A lövészárkokat emiatt sokan az I. világháború Auschwitzénak nevezik.)

Akkoriban a háborús arcvonalak már annyira bonyolultak voltak, hogy néhány tábornok feladta az ütközetek folyamatos követését, sőt volt olyan német főparancsnok is, aki megtervezte a hadmozdulatokat majd a csata napján elment horgászni mert gondolta, hogy aznap már úgyse tehet semmit.

A katonák a borzasztó hangzavarban csak a legegyszerűbb, egy szavas parancsokat képesek megérteni. Fő motivációjuk a csata során a félelem: menekülés közben lemészárolja őket az ellenség, elveszítik a becsületüket vagy hadbíróság elé kerülnek, csupán emiatt nem rohannak el a csatatérről.

Sokakban annyira dolgozik ilyenkor az adrenalin és annyira lecsökken a józan ítélőképesség, hogy gyakran az önmagukat megadó, fegyvertelen ellenséget is lemészárolják. A csatának ezek a jellemzői részleteiben szintén egyes tisztekkel vagy egyszerű közkatonákkal végzett utólagos interjúk során váltak feltárhatóvá.

A csaták gyakran kaotikus események, a nagy részük értelmetlen véráldozat

A legtöbb csata a benne küzdő katonák számára teljesen kaotikus esemény (sőt volt olyan eset is, hogy még a német hadvezetés sem ismerte fel, hogy épp lezajlott egy csata). A hibákat a hadvezetés általában többször is megismétli, például a briteknek a Dardanelláknál (Gallipoli) szintén kivitelezhetetlen, súlyos véráldozatokkal járó támadást vezényeltek.

Néha hajszálon függ, hogy melyik oldal győz a csatában. Szingapúrnál a japán tábornok azt hitte, hogy a brit főparancsnok azért akar vele találkozni, hogy megadásra szólítsa fel a hosszú menetelések és harcok során kimerült hadseregét, holott a britek nagyobb létszámú serege került már ekkora teljesen szétesett állapotba és adta meg magát. A falklandi háborúban a brit katonák is teljesen kimerültek már, amikor az argentin helyőrség megadta magát.

Sztálingrád vagy éppen Kurszk a pokol legmélyebb bugyrait mutatta meg a katonák számára, elsősorban a józan szakmai megfontolásokat felülíró, teljesen inkompetens főparancsnok (Hitler) döntései miatt.

Csak madártávlatból hősies tettek

Távolról ugyan a hősiesség nagyszerű példáinak tűnnek, de manapság már rengeteg film és irodalmi alkotás mutatja be a háborúk és a csataterek különféle borzalmait. Az olyan filmeket mint a 300 és a Trója pedig jobb ha elfelejtjük, mert a hősiesség hazug módon romantikus, giccses ábrázolásán alapulnak. (Amit ábrázolnak és ahogyan teszik az már az ókorban sem volt igaz, nem hogy a gépiesített háborúk idejében.)

Manapság nincsenek országok közötti nyílt háborúk, a helyi konfliktusok és a polgárháborúk ezzel szemben eléggé gyakoriak, amelyekben profi zsoldosok mellett nem ritkán naiv fiatal önkéntesek lövöldöznek egymásra (főként hitbéli indíttatásból), és tapasztalják meg a csatáknak az általuk elképzelthez képest teljesen más, rettenetes arcát. A felelősség leginkább azoké a politikusoké és egyéb demagógoké, akik folyamatosan szítják az indulatokat és egyszer csak egy óvatlanul kiszabadítják a szellemet a palackból, a kisebb helyi konfliktusok olykor elfajulhatnak. Nekik könnyű, nem a saját bőrüket viszik a vásárra és nem is nagyon érdekli őket, hogy mi történik az egyes csatatereken.

A háború egy dologban legalább hasznos: szembesíti a társadalmat önmagával

Az örök klasszikus író Orwell az egyik regényében (Légszomj) bemutatja, hogyan rántotta le a leplet a háború a társadalom képmutatásairól:

"Különös, mit művelt az emberekkel a háború... Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem a szabad akaratából cselekedett, ugyanakkor esze ágában sem volt ebből kitörnie. Ha ez így lett volna, egyetlen háború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és hazamenne. Mért vonultam be? És mért vonult be másik egymillió hülye még a kötelező katonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvéért, részben pedig "Anglia az én Angliám", az "uralkodj Britannia" és a többi maszlag miatt. (...) Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egyszer elkapott a gépezet, azt tett veled, amit akart. (...) Nem voltam egyedül. A háború tele volt elvarratlan szálakkal és befejezetlen történetekkel. Komplett hadseregek rohadtak a frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. (...) A katonák a németeket rendes fickókat tartották, a franciákat meg utálták mint a bűnt. Minden altiszt úgy tekintett a vezérkarra mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hulláma söpört végig Anglián. (....) Mi lennék most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, ami most vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a kimondhatatlan zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társadalomra, mint valami örök, megkérdőjelezhetetlen dologra, mint egy piramisra. Már tudtuk, hogy csak egy kupleráj."