A külföldi multi gyártócégeket gyakran szokás ekézni manapság, mert viszonylag kevéssel járulnak hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, és amit egyik kezükkel adnak működő tőke formájában, annak nagy részét a másik kezükkel profitként visszaveszik. Mivel a fő tevékenységük lényegében bérmunkáztatás jellegű, ezért az általuk termelt hozzáadott érték (GDP) nemzetközi szinten alacsonynak mondható, bár a magyarországi átlagot általában így is többnyire meghaladja (különben nem tudnának átlag fölötti béreket fizetni).

Hogyan lehetséges ennek ellenére, hogy még a konzervatív Orbán-kormányzat is folyamatosan támogatja egyes, főleg termelést végző külföldi multik működését?

Amellett, hogy munkahelyeket teremtenek és emelik a befizetett adókat (pl. SZJA-t), létezik egy olyan hatás, amely számszakilag nehezen kimutatható, de mégis jelentős: a cégeknek a gazdasági kultúrára gyakorolt hatása. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy behozzák a 2-3.vonalbeli technológiát, amely nálunk még többnyire modernnek számít (csúcstechnológia nagyon ritkán kerül ide), sokkal inkább abban, hogy különféle eljárásokat és vállalatirányítási szemléletet képviselnek. A multik arányának nagy mértékű csökkentése ennek fényében csak akkor mondható reális célnak, ha a magyar vállalatok olyan szinten megerősödtek, hogy képesek alkalmazni és folyamatosan fejleszteni egy olyan vállalati kultúrát, amely magas szintű hatékonyságot és termelékenységet biztosít.

A történelmi előzményeket hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szovjet-orosz rendszerben a vállalatok között sosem létezett valódi verseny a hatékonyságban, eredményességben és minőségben, sokkal inkább abban voltak érdekeltek, hogy mennyiségi mutatószámokat produkáljanak, mennél több embert alkalmazzanak és támogatásokat talpaljanak a pártkapcsolataik révén állam bácsitól. Ezzel szemben a nyugati piacgazdaságokban a cégek minden olyan eljárást felhasználtak, ami a versenyben a továbbélésüket biztosította. Teljesen mindegy, hogy ki találta ki és hol ha működőképesnek bizonyult és segít abban, hogy egységnyi munkaidő alatt több értéket termeljünk (vagy olcsóbban), akkor átvételre érdemes. A rendszerváltáskor a nagyobb külföldi és a magyar cégek már többnyire nem is egy ligában fociztak.

Nagyon sok olyan példát lehetne hozni, amely a modern cégek hatékonyság orientációját mutatja, néhány ezek közül:

-Végtelen hosszú és személyeskedő értekezletek helyett a megbeszéléseken konkrét pontok vannak, amelyek később is visszakövethetőek "probléma-felelős-határidő" rendszerben.

-Napi rendszerességű megbeszéléseket érdemes állva tartani az üzem egy adott pontján, ez mindenkit arra ösztönöz, hogy lényegre törő legyen.

-Rend és tisztaság sokféleképpen biztosítható, de a japánok tették ezt redszerszerűvé (5S), az ő módszerük vált a legelterjedtebbé. Szintén léteznek különféle eljárások a folyamatos fejlesztésre, az anyagáramlás optimalizására, senkinek sem kell feltalálni a spanyolviaszt.

-A gyökér-ok elemzés nem arra megy ki, hogy Jóska vagy Pista b.ta-e el a rajzot, hanem hogyan előzhetőek meg a jövőben hasonló problémák.

-Iparágakon is túlmutat a prezentációk rendszere: az előadó nem a levegőbe beszél, hanem konkrét pontok vannak, amelyeket kivetít és a gondolatmenetét követhetővé teszik. Adatok és számok kellenek az általánosságok helyett.

-A vállalati adminisztráció egyre automatizáltabb és a fizikai dolgozó is gyakrabban már csak felügyeli a gépeket a modern cégeknél, mint inkább maga végezné az adott tevékenységet.

Lehet, hogy sokak számára mindez nem újdonság, de kisebb magyar tulajdonú cégeknél olykor még számítógépes rendszert sem használnak csak papírt és ceruzát, amely nem alkalmas ma már a folyamatok nyomon követésére. Még az ergonómia is ismeretlen sok helyen, holott a cégek is elemi érdeke, hogy a dolgozó mennél kevésbé fáradjon el és jobb teljesítményt nyújtson.

Mindez ma már sokkal kevésbé pénzkérdés mint évekkel ezelőtt, mivel igényelhetőek EU pályázatok, állami támogatások vagy olcsó hitelek különféle célokra. Ennek ellenére a kisebb magyar cégek többségénél gyakran csak manufakturális munka folyik, a hosszú távú tervezés és erőforrás gazdálkodás sem jellemző.

Ellenpéldaként érdemes megnézni olyan gazdasági ágakat, ahol jellemzően nincsenek nálunk multi cégek, például a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart: egyik sem igazán versenyképes nemzetközi téren, az élelmiszerimport messze felülmúlja az exportunkat, egy mezőgazdaságilag jó adottsággal rendelkező országban.

Az állami tulajdonú bankok, távközlési és energiacégek csak ott hasítanak, ahol kvázi monopolhelyzetbe tudnak kerülni, sem a Rába sem a Dunaferr nem egy sikertörténet, a MÁV-ról és BKV-ről nem is beszélve. (Talán a MOL és az OTP a legsikeresebb magyar tulajdonúnak mondható cégek, de ők is csak régiós szinten jelentősek.)

Ezzel szemben a multicégek kitapossák a magyar beszállítókból a minőségbiztosítási rendszer bevezetését és alkalmazását és több más, általuk használt sztenderd bevezetését, hogy egy nyelven tudjanak beszélni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a multi cégek mindenben annyira jók volnának, csupán azt (főleg az autóiparban), hogy van egy szint, ami alá nem mehetnek és amit meg kell ugorni annak, aki velük akar dolgozni.

Habár Orbán azt mondta, hogy nem kell, hogy a Nyugat tanítson meg minket, hogyan kell késsel-villával enni, az üzleti élet esetében azt mondanám, hogy: ez sajnos jó hasonlat, ahol a késsel-villával való evést a bonyolult és kifinomult együttműködési kultúra elsajátítása jelenti. És nem azért, mert ők annyira okosak és kulturáltak lennének, hanem mert már évtizedekkel ezelőtt rákényszerültek, hogy (bizonyos területeken) átvegyék a hatékony rendszerszerű működéshez (!) szükséges eljárásokat azoktól, akik kitalálták.

A különbség a multi és a magyar cégek között valamennyire csökkent ugyan, de jelenleg is jelentős mértékű, mert az előbbieket a folyamatos verseny mindig újdonságok bevezetésére ösztönzi: ilyen például, hogy egyes nagy szupermarketekben a dolgozók "fülest" hordanak, így tudnak beszélni egymással akkor is, ha az egyik árufeltöltést végez, a másik pedig pénztárban dolgozik. A CBA vagy a COOP láthatóan jelentős elmaradásban van a technika és munkaszervezés terén a külföldiektől, ami leginkább az egy dolgozó által megtermelt értékben jelenik meg, ezért hosszabb távon továbbra is szükségük lesz némi rejtett állami támogatásra.

A magyar vállalkozók nagy része valamilyen téren jó szakember, azonban a többségükről ma sem mondható el, hogy érti mi az a hatékonyság, a folyamatszervezés és a hosszú távú üzleti tervezés. A legtöbben ugyanis abban szocializálódtak, hogyan lehet megfelelő kapcsolatokkal forrásokhoz jutni, az adót csökkenteni, a bürokráciát kikerülni vagy a büntetéseket elkerülni. Sőt, a feudális dzsentri reflexek távolról sem az emberséges, demokratikus szellemiségű munkahelyi légkörnek kedveztek.

Az utóbbi időben a változás irányába hat, hogy főleg fizikai területeken jelentős a munkaerőhiány, ezért az "átlagos" vállalkozó kénytelen finomítani a stílusán.

Nálunk is lassan közelednek az osztrák és finn jóléti államokra jellemző bérarányokhoz az "átlagosnak mondható" szellemi és a fizikai munkakörök fizetései (pl. 2:1-nél alá is csökkenhet sőt egyes területeken az arány meg is fordulhat), ma már egyre kevésbé működik a fizikai dolgozók bérén való spórolás.

Az állam közvetlen beavatkozása e téren nem nagyon ajánlatos, mert visszafelé és elsülhet, ilyen például a férfi és női fizetések közötti különbség kérdése. Ugyanazon munkakörben sem ugyanazt takarja a fizetés adott esetben (például mert a férfi mobilabb vagy mert több órát hajlandó dolgozni elszámolás nélkül is a fizetéséért). Viszont a kiegyenlítésre törekedni demográfiai öngól, hiszen a hölgyek többsége anyagi biztonságot keres, lehetőleg olyan férfit, akinek a fizetése jóval meghaladja az övét. Itt megint a piaci kényszer lesz az, amely elterjedtebbé teheti a rugalmas vagy részmunkaidős foglalkoztatást a hölgyek számára és csökkenti azt a nagy mértékű előítéletességet, amely például az idősebbekkel vagy az ismeretlenekkel szemben magyar munkahelyeken jellemző (Európa legtöbb országához képest jóval nagyobb mértékben).

A dolgozók oktatása, képzése, a modern vezetői szemlélet és a csapatmunka fejlesztése mind olyasmi, amit a multi cégek jól-rosszul, valamennyire alkalmaznak, általágos magyar cégek viszont sokkal kevésbé.

Egyébként pedig lehet olyan területeket találni, ahol a nagy multik simán felülmúlhatóak, egy dolog van csupán, ami ez ellen hat: nálunk azok a cégek futnak leginkább, amelyek valamilyen EU támogatást kapnak vagy TAO kedvezményeket, a legtöbb "menő" magyar vállalkozó szimpla járadékvadász. Igaz ez többek között a mezőgazdaságra, építőiparra, a kultúra nagy részére és a sportra, amelyeket különféle pénzekkel mesterségesen felpumpáltunk. Megint az történhet mint a rendszerváltás után, amikor a kiprivatizált cégek vezetői leginkább a személyes kapcsolataikra építettek, de egy évtized alatt a cégeik kifulladtak és sokan feladták. Ezen az úton aligha fognak tudni létrejönni erős magyar vállalatok.

A magyar gazdaság alapjai ma sem erősek, az utóbbi időben nőttek a bérek a termelékenység viszont csökkent, ami aligha folytatható tovább. A szélsőségesen konzervatív kormányzatunk ért a stabilitáshoz, ért az elosztási viszonyok szabályozásához és valamennyire az adórendszerhez, a valódi fejlesztésekről, modernizációról viszont láthatóan gőze sincs. Emiatt a jelenlegi trendeket elnézve úgy tűnik, hogy egy jó darabig még szükségünk lesz arra, hogy multi cégek bedolgozói legyünk, ami nem lesz elég az életszínvonalunk jelentősebb növelésére, legfeljebb azt érhetjük el, hogy ne csökkenjen a jelenlegi alá.

Józan ésszel alig hihető, de igaz: az oroszoknál Sztálin a legnépszerűbb, a kínaiaknál pedig Mao vezeti a történelem legnagyobb alakjainak listáját. Az átlagos műveltségű európai emberek számára közismerten a 20.század véres kezű diktátorairól van szó, akik a különféle listákon (pl. itt) mindig a legborzasztóbb zsarnokok között szerepelnek.

A nagy zsarnokok kultusza úgy másfél évtizede virágzik ismét, (és vált mérhetővé például a Facebook-on is), amely nyilvánvalóan csak a csúcsa egy nagyobb, globális tendencia "jéghegyének", és mindenképp aggodalomra akad okot.

Sztálin kultuszát az oroszok a 2.világháború megnyeréséhez kötik és az orosz világbirodalom kiépüléséhez, holott igencsak tévednek a szerepét illetően: nem ismerte fel Hitler szándékait, ezért védelem nélkül hagyta az országot (egy politikai tisztogatásokkal meggyengített tábornoki karral), megalapozatlan támadásokat rendelt el és Sztálingrád is a régi nevén Caricin volt, csak a stratégiai jelentősége valamint a különleges fekvése miatt válhatott a háború fordulópontjává. A győzelmek (éppúgy mint Hitler esetében), nem neki, hanem néhány tehetséges tábornokának köszönhetőek - és persze a rengeteg véráldozatnak.

A tettei alapján számomra maga volt a megtestesült gonosz, a hatalom megszállítja, aki mintegy 23 millió ember haláláért felelős valamilyen módon.

Az orosz átlagpolgár persze meglehetősen tájékozatlan, a nagyorosz nacionalizmus feléledésével jött el ismét Sztálin kultusza, amelyet Putyin is erősít a nyilatkozatai révén, mivel nem ítéli el egyértelműen Sztálint (a hozzá hasonlóan "erős embert"), jó populistához méltóan vadászva a népszerűséget. Másrészt a Krím annektálása is erősítette a nacionalizmust és el is érte vele Putyin a népszerűségi lista 2.helyét, Sztálin és Lenin között... amely eléggé kétes dicsőségnek mondható.

Mao esetében az áldozatok száma még nagyobb: a polgárháborúban a Nagy Meneteléssel vált híressé, annak ellenére, hogy nagyon tehetségtelen hadvezérnek bizonyult, a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom pedig olyan kampányok voltak, amelyek során milliók haltak éhen vagy végezték a börtönökben, miközben a gazdaságot is teljesen gallyra vágta.

Mindezek ellenére mauzóleuma van Peking főterén és a kínai kommunista párt is ápolja a Mao kultuszt, miközben a történelemkönyveket gondosan cenzúrázza, vélhetően mert "igény van rá", egyszerű és kevésbé művelt emberek tömegei szeretnének egy apafigurát látni, aki egy személyben Kína nagyságát testesíti meg a számukra.

Holott egyáltalán nem bizonyított, hogy szükség volt Mao rémtetteire Kína fejlődéséhez, sőt Tajvan példája egészen más utat képvisel. Valójában Teng Hsziao Ping volt az, akinek leginkább köszönhetik a kínaiak, hogy a fejlődés útjára léptek és a nemzetközi elszigeteltségből is ki tudtak törni. (Őt nagyon jelentős és pozitív hatású személyiségnek tartom, még a Tiananmen téri vérengzés ellenére is.)

Közben pedig feltűnt a Putyin kínai megfelelője Hszi Csin Ping, aki a hatalmat koncentrálva a nacionalista vonalat fogja tolni, és ehhez Mao kultuszát is bizonyára felhasználja.

Mindebből azt a nem túl elhamarkodott következtetést is le lehet vonni, hogy mind az orosz mind a kínai társadalom ÁTLAGÁT TENKINTE eléggé primitívnek mondható, egyes nagyvárosok és régiók kiugró teljesítményei ellenére is. (Ebből persze nem következik az, hogy a nyugati kultúra am-blokk akkora nagy fölényben lenne, vagy hogy épp az amerikai társadalomban ne lennének jelen a hanyatlás és szétesés felé mutató tendenciák.)

Lényeges pont azonban, hogy Mao és Sztálin más diktátorokhoz hasonlóan legnagyobb ellenségének a gondolkodó, értelmiségi embereket tekintette, legfőbb tömegbázisukat tudatlan parasztok tömegei jelentették.

Habár az akkori emberek leszármazottai manapság már leginkább a gyáriparban szalagok mellett dolgoznak és a megélhetésük valamivel könnyebb mint régen a földeken, olykor mégis eléggé monotonnak érezhetik, inkább taposómalomnak mint a mai mércékkel mérve sikeresnek. Nem lenne csoda, ha nagy nemzeti hősöket szeretnének látni és hogy létezik egy olyan (hamis) nosztalgia, hogy milyen jó volt, amikor ezek a nagy emberek kemény kézzel jól odab*tak, és elérték hogy mindenki egyenlő legyen, nem úgy mint most. Igaz, hogy ez az egyenlőség azt jelentette, hogy senkinek nem volt semmije.. de a történelem tényei csak zavarják az embert, amikor mítoszokat épít.

Itt szokás persze mondani, hogy "Jó, de az éremnek mindig két oldala van." Ez csupán egy lapos közhely, hiszen létezik egy minimum szint, egy közös értékrendszer amit többé-kevésbé mindenki elfogad, - vagy el kellene fogadnia az egészséges társadalmakban.

Az a helyzet, hogy a gondolkodás elég fárasztó, az erőkultusz ezzel szemben sokkal vonzóbb, sokkal egyszerűbb a militarizmus világa: a Vezetőség majd megmondja nekünk, hogy ki a barát és ki az ellenség. (Ahogyan az orbanistáknak is megmondják a pártközpontból, hogy ki a legfőbb puszipajtásunk: Putyin, hát ki lenne más?)

Viszonylag új és kevésbé tanulmányozott még pszichológiailag az a jelenség, hogy a 21.századi ember tudata túlságosan sok információt kap, amit már nem tud feldolgozni, amitől sokan besokallnak és rövidre zárnak, ezáltal előjönnek az ősi, paleolit vagy paraszti kultúrából származó reflexek, hogy "tegyünk végre rendet". Elkezdenek mítoszokat építeni azon diktátorok köré, akik jöttek és "jól rendet tettek", - igaz, hogy a lakosság nagyobbik fele ennek következtében vagy meghalt vagy a fizikai létminimum határán tengette az életét.

Ez a rendpárti eszme azért ismerősnek hangzik nálunk is, nem? Azzal az egy a különbséggel, hogy kis országban a léptékek kisebbek szoktak lenni és ez általában a diktátorok gaztetteire is igaz.

A mi történelmünkben elég messzire kell visszamenni a rendpártiság mítoszának ápolásáig, a 20.század ilyen szempontból kudarcosnak mondható.

Horthy Miklós mindenképp a múlt század egyik kiemelkedő alakja számunkra, megítélése még nem jutott nyugvópontra. Számomra az akkori körülményeknek megfelelő vezető volt: a területei nagy részét elvesztett országban egy határozott katonaember lehetett csak a "kormányzó", az állam feje. Nem csak alkatilag, szimbolikus értelemben, hanem felfogását tekintve is el tudom fogadni a politikáját, egyértelműen konszolidációra törekvő pozitív személyiség, bár az "esze" leginkább Bethlen István volt, a kor igazi nagy politikusa (nem csoda, hogy a megszálló oroszok első dolga volt, hogy elfogják). Horthy balszerencsés módon akkor gyengült ki a szerepéből, amikor a leginkább szükség lett volna rá, és adta át teljesen a németek kezébe a gyeplőt.

Ha erős uralkodót keresünk, aki hódításokkal dicsekedhet, akkor legalább Mátyás királyig kell visszamennünk, aki viszont nem követte a hagyományainkat (emellett a Hunyadi család Havasalföldről származott).

Marad tehát a régmúlt történelme, és a militaristák meg is találták a mongolokat és a hunokat mint az "igazi rokonainkat". Holott józan ésszel az ilyen rokonokat az ember szégyellné és letagadná, - némileg kisarkítottan fogalmazva: egyedül az erőszakkultusz az, amelynek fényében Attila vagy Dzsingisz nagy hősöknek mondhatóak.

A matematikáról azt mondják, hogy "nincs királyi útja", a gondolkodás általában fárasztó és jó oktatási rendszer segítheti csak az elsajátítását. Sokak számára vonzóbb, ha levágják le az utat és a "katonalét" egyszerű fekete-fehér világát választják, ahol majd a vezetők gondolkodnak helyettük, meghozzák a fő döntéseket és megmondják, hogy ki a barát és ki az ellenség.

A nagy populista népvezetők (azaz dema-gogoszok) "rendet vágnak" ebben a zűrzavaros világban - egyszerűbb mint olyan oktatási rendszert létrehozni, amely segítené az állampolgárt tájékozódásban és hogy megtalálja az igazi helyét. Ez már igazán komoly feladat lenne, ennél egyszerűbb a dolgokat jól összezavarni és utána fellépni úgy, mint akire feltétlen szükség volt a rend megteremtése érdekében.

A globalizációról szóló viták értelmezési kerete túl szűk, a szakemberek (éppúgy mint a sarlatánok) nem képesek elszakadni napjaink divatos fogalmaitól és a folyamatokat tágabb összefüggésekben szemlélni. Ilyenkor kerül képbe a társadalomfilozófia, hogy legalább pár pillanatra kiszakítson minket a rögzült, terméketlen gondolati sémákból.

Még ma is "kőkorszaki szakik" vagyunk

Az alapgondolatom, hogy amit mi "globalizációnak" nevezünk az nem más mint olyan, országok közötti globális munkamegosztás, ahol a szereplők nagy része paleolit aggyal gondolkodik.

Az köztudomású és nem nagyon vitatja senki, hogy a homo sapiens történelmének több mint 95%- a paleolitikumnak nevezett, vadászó-gyűjtögető életmódban telt. Habár a tudomány és a technika rengeteget fejlődött az utóbbi röpke tíz ezer év alatt, az emberi tudat sokkal kisebb mértékben tudta követni ezt a változást, a reakcióink nagy része a paleolit kori embernek felel meg. Kezdve azzal, hogyan szeretünk egy irodában a bejárattal szemben ülni (mint egy barlangban) vagy mértéktelenül szórjuk a pénzt, mert nem tudjuk tervezni hogy mit hoz a holnap, lesz-e még elejteni való vad.

Nagy vadászok és kibicelők

A paleolit vadászat analógiája a legtöbb mai társadalomra is érvényes: a mai társadalomban éppúgy megvannak a "nagyvadak", amelyek a "törzsnek" extra jólétet képesek biztosítani, csak a fogalom tartalma változott meg az utóbbi évszázadokban: már nem a mamutot vagy a bölényt jelenti, hanem kétszáz éve a szénnel hajtott gőzgépeket ma pedig a műholdakat és számítógépes szerverek tömegeit. Manapság a csúcstechnológiát alkalmazó országok képesek csupán a elejteni "a nagyvadat", a többieknek apróvadak jutnak, vagy pedig a feldolgozás folyamatában töltenek be egy valamilyen szerepet - az utóbbiak a kevéssé fejlett országok.

Akik teljesen kiesnek ebből a láncból azok járnak a legrosszabbul, nekik tényleg csak a "gyűjtögetés" marad: Kuba, Észak-Korea, Haiti és egyes afrikai országok tartoznak ebbe a kategóriába.

Akik "közelebb vannak a tűzhöz" és részt vesznek a nagyvadak feldolgozásában, ők a közepesen fejlett országok, ahol általában bérfeldolgozást folytató iparágak adják a gazdaságok húzóerejét.

Mindamellett a csúcstechnológiás iparra épül ma az egész gazdaság, a szolgáltatások is. A turizmus például jó kiegészítő ágazat, amely megfelelő pihenést és kikapcsolódást biztosít a "vadászoknak" (de semmiképp nem a "gyűjtögetőknek").

Veszekedés a javak elosztása fölött

Azokban az országokban, ahol a csúcstechnológia (és ezzel kapcsolatos kutatás-fejlesztés) a jellemző, ott az emberek megszokták, hogy "mindenkinek van elég". A team-munka teljes mértékű a "nagyvadak" feldolgozásában (például egy technikai fejlesztés bevezetésében) és a javak elosztásából sem zárnak ki senkit, a nem túl nagy vagyoni különbségek igazságos elosztást jeleznek. Ezt azért is megtehetik, mert náluk alakultak ki azok a központok, ahol gyakorlatilag minden újdonság megszületik, és a technikai haladás az, amely leginkább növeli a GDP-t.

Az e szempontból másodhegedűsnek mondható országok azonban hátrányba kerülnek a munkamegosztás jellegéből adódóan. (A hálózatok sajátossága egyébként a centrumokban történő koncentráció, amint kutató már lemodellezték, nincs szükség semmiféle "globális összeesküvésre", hogy ez a fajta fejlődési különbség tartósan fennálljon. Amellett természetesen, hogy a nagytőke általában nemzeti és mindig a központot részesíti előnyben a javak elosztásánál.) Ezek a "feldolgozó országok" alapvetően abban lesznek érdekeltek, hogy mennél többet kapjanak a "koncból", amelynek összmennyiségére kevés befolyásuk van. Ezek alapján érthetővé válik, hogy Kelet-Európában "harcos" kormányok kerültek hatalomra az utóbbi időben, azért küzdenek, hogy mennél többet kapjanak vissza a Nyugattól - és a harciasság növekedése hatalomkoncentrációt kíván, amely sajnálatosan háttérbe szoríthatja a demokráciát.

A veszekedés (nem a vita!) ellentmond a demokratikus kultúrának

Az USA hasonlóan heterogén mint az EU: ott a belső államok vannak lemaradva a tengerparti államokhoz képest - tehát még Kalifornia mondjuk Norvégia szintjén van és New-York állam Angliához hasonló, Tennessee vagy Missouri csak azért érik el Spanyolország szintjét és nincsenek balkáni nívón, mert a már régóta zajló szabad tőke- és munkaerőáramlás kiegyenlítő hatású volt. Azonban a modell szerint, ha vannak leszakadó térségek, amelyek nem az értékteremtésben, hanem az elosztásért zajló veszekedésben járnak élen, az aláássa a demokráciát - ez teljesül is az USA esetében, amely nem tartozik a demokratikus államok élmezőnyébe és a vagyoni különbségek növekedése valóban a demokrácia hanyatlását hozta magával.

Japán és Dél-Korea mint high-tech "vadászó országok" demokratikusak kell, hogy legyenek: és ez teljesül is (elérték az USA és Olaszország szintjét), hiszen a parlamenti váltógazdaság ugyan kevésbé jellemző náluk, azonban a sajtó kiegyensúlyozottsága és a bíróságok pártatlansága is számít ebben többek között. Kínába azért nem lehet demokráciát bevezetni, mert a vagyoni egyenlőtlenségek meghaladják az USA szintjét, ráadásul úgy, hogy az átlagos életszínvonal jóval alacsonyabb (a gazdag nagyvárosok lakossága még ma is csak kisebbséget képvisel az országon belül).

Néhány ország kedvező helyzetben van, - de én nem irigyelném őket

Vannak ebben a "vadászatban" speciális szerepet betöltő országok, amelyek valamely kulcsfontosságú alapanyag birtokosai: ami régen a kovakő vagy a só volt az manapság az olaj, földgáz és bizonyos fémek. Az ezek lelőhelyeivel rendelkező országok mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Irán megint speciális helyzetben vannak, egyetlen fő feladat náluk a katonás rend fenntartása, a demokrácia nem sok előnyt jelentene számukra (legalábbis amíg a nyersanyagforrásaik annyira sokat érnek a világpiacon).

Dél-Amerika ilyen szempontból átmeneti helyzetben van, mert vannak ugyan jelentős nyersanyagforrásaik, azonban nem olyan jelentősek és néha leértékelődnek, emiatt habár időnként erősen protekcionista, populista mozgalmak veszik át a terepet, de rendre meg is buknak. (Az egyetlen latin-amerikai ország, amely "tűz közelben van" Mexikó, az USA szomszédja.)

A nemzetközi politika manapság tehát annak függvénye, hogy egyes országok milyen szerepet tudnak betölteni a globális gazdaságban, ez a szerep mennyire speciális vagy mennyire "tűz közeli", a különféle politikai rendszerek pedig ennek a szerepnek rendelődnek alá. A demokráciánál nincs jobb rendszer, ha folyamatos fejlesztésekről van szó, mert biztosítja az információk gyors és hatékony áramlását. Ahol azonban már erőforrás-monopóliumot kell felügyelni, vagy pedig veszekedni a konc fölött (amelynek nagyságára az adott ország kevés hatással van), akkor már a demokrácia zavaró tényező lehet, bizonyos esetekben "erős kéz" politikája fog érvényesülni.

A "vadászatot" meg lehet tanulni

Sokaknak sikerült ez, Kelet-Ázsia a legjobb példa, de vehetjük Észak-Olaszországot vagy Dél-Németországot is, ahol kis- és közepes vállalatok képviselik a világszínvonalat számos termék esetében (nem csak autóipar vagy vegyipar létezik, amely az óriás konszernek vadászterülete). Kelet-Európában talán a pozsonyi, prágai vagy közép-magyarországi régiók tendálnak ebbe az irányba. régiónk nagy része (éppúgy mint Dél-Amerika) ezzel szemben jelenleg semmiféle komoly tanulási hajlandóságot nem mutat, inkább a marxistákat megszégyenítő harcot folytat a javak elosztása érdekében. Ez a fajta etika (vastag bőrre megfelelő gyomorra van hozzá szükség) teljesen eltér a polgári társadalmak normarendszerétől, azonban egyelőre legalábbis, működőképes.

Meddig képes az Orbán-rendszer a határokat kitolni?

A gazdaság fejlesztéséhez az Orbán-rendszer keveset tett hozzá, sokkal inkább az elosztási viszonyokba nyúlt bele. Az egyik első lépése egyes multicégek megadóztatása volt, az állam részére hasított le egy szeletet a koncból. Másik, hogy a munkabérek arányát növelni volt képes a tőkejövedelmekkel szemben: amiről mindenki tudta, hogy egy bizonyos szintig reális lépés, hiszen a nálunk levő külföldi cégek (az itteni bérviszonyokhoz alkalmazkodva, az itteni bérekre is ráígérve!) többlet profithoz jutottak más országokban levő leányvállalataikkal szemben. A minimálbérek mostani szintje (és a többi bér ezzel arányos növekedése) azonban a gyenge hatékonyságú magyar cégeket meggyengítheti vagy tönkre is teheti. Ezzel szemben jelenleg még két lépés segít: az adók csökkentése és az EU támogatások igénybe vétele.

Mivel a magyar vállalatok termelékenysége (egyelőre legalábbis) nem javult, ezért a rendszer korlátokba ütközik a továbbiakban: csak az EU támogatásokat lefölöző "haveri" cégek fognak tudni növekedni, állami vállalataink már kevésbé (máshol sem viszik a prímet a gyengébb hatékonyságuk miatt), a bérfeldolgozást végző nemzetközi (és magyar) cégek pozíciója viszont meggyengült, éppúgy mit a kisvállalatoké. Igen komoly technikai fejlesztések pedig nem nagyon látszanak. (Építőiparra, turizmusra, belső fogyasztás növekedésére pedig nem lehet építeni hosszabb távon.)

A sikerek átmenetiek lehetnek: a Kádár-rendszer is jól működött egészen a '70-es évek elejéig, azonban később már nem volt képes többé az alkalmazkodásra. Számos egyéb, egy ember nevéhez kötődő rendszerről lehetne még példákat felhozni: Peron, Castro vagy Chavez az osztozkodással foglalkozott leginkább, nem voltak képesek erős gazdasági alapokat megteremteni. Jelenleg nem látom ennek a jeleit az Orbán-rendszer esetében sem.

Végső soron igazuk van abban Orbánéknak abban, hogy a paleolit-globalizáció nem működőképes

A paleolit-logika, amely a Föld kizsákmányolásához vezet, hosszabb távon nem fenntartható. A humanizmus vagy a kereszténység értékrendszere elvben igazságosabb elosztást tehet lehetővé, azonban a közéletben sajnos a "keleti-vonal" éppúgy mint a nyugati populisták, őskőkori szintet képviselnek, és nem szolgálnak jó mintával arról, hogyan lehet ezekből az ördögi körökből kilépve, a bizalom és együttműködés kultúráját (amely nem azonos a konfliktusokat elmismásoló polkorrektséggel!) globális szinten általánossá tenni. Ez nem az a fajta konzervativizmus, amely segíthet rajtunk hosszabb távon.

Pszichológiai kutatások szerint a legtöbb döntésünk sokkal inkább érzelmi alapon születik mint racionális megfontolásból, és ez a parlamenti választások esetére is elmondható volt. Kultúránk sajátossága, hogy racionális lényeknek kell mutatnunk magunkat, ezért egyszerűen csak utólagos indokokat keresünk a döntéseinkre, ez esetben hogy hogy mért erre vagy arra a pártra szavaztunk, magyarán a tetteinket utólagosan racionalizáljuk vagy ideologizáljuk.

Engem kétszer találtak meg közvéleménykutatók, az első alkalommal egy hosszú kérdőívet kellett kitölteni és már kábé a tizedik kérdéssor után elfáradtam, mert olyasmikre kellett kapásból válaszolni, amin még igazából nem gondolkoztam. A másik eset idén március elején lehetett, amikor telefonon hívott fel egy számomra ismeretlen szervezet és a helyi politikusokról kérdezték a véleményemet, végső soron az érdekelte őket, hogy kire fogok szavazni. Utólag elgondolkodtam, hogy vajon jól tettem-e, hogy a valódi véleményemet mondtam. Úgy tűnik számomra, hogy a közvéleménykutatók pár tendenciát képesek legfeljebb feltárni, de olyan közegben, amelyre a gyanakvás légköre jellemző, gyakran mellélőhetnek lényeges dolgokban - igaz viszont, hogy a tapasztalatok birtokában valamennyire képesek is a felmérések ilyen jellegű torzításait kezelni.

Ha valamit nagyon nem értünk, akkor az alapvető motívumokig leginkább (ismerősökkel folytatott) hosszú beszélgetésekig jutunk el. A tipikus érzelmi reakciók ezzel együtt közismertek, - ezeket a húrokat pengette folyamatosan az egyébként is szimbolikus politizálásra hajlamos radikális jobboldali kormányzat.

Ha a polgárok racionálisan döntenének, akkor elég lenne visszaemlékezniük arra, hogy a "hét szűk esztendő" közel fele már a mostani Fidesz érában telt, sokak fizetése esett vissza vagy nem növekedett sok éven keresztül. (Egy alacsony bázishoz képest pedig mindig könnyű a látványos növekedés.) Racionális szavazás esetén (nem csak nálunk, hanem máshol is), nem a vidékiek fognak félni a migránsoktól, hanem a nagyvárosiak, ahol nagyobb számban jelennek meg és a londoni magyarok is leginkább Orbánra szavaznának olyan alapon, hogy a konkurenciájukat csökkenteni akarja.

Alapvető érzelmi szimpátiák, érzelmi beállítódások vezérelnek minket, és döntik el, hogy bizonyos pártra biztosan nem fogunk szavazni, de még a számunkra szimpatikusra sem fogunk akkor, ha nem tartjuk per pillanat lényegesen jobbnak a vele szemben álló pártnál vagy pártoknál. Alapvető értékrendszerek, ízlések ütközéséről van szó, emiatt van az, hogy a brexitet azok is támogatták, akik számára az EU tagság előnyösnek mondható - inkább hagyták magukat meggyőzni az ellenkezőjéről, hiszen a kilépéspártiak álmokat adtak el nekik. Akiknek különösebben nem érdekük a tagság (mint például a volt gyarmatokról érkező bevándorlók) ők nem ritkán a kilépés ellen szavaztak, mert nem voltak vevők ezekre a "brit birodalmi" álmokra.

A Fidesz kétfajta érzelemre épített, amely sokaknál afféle Maslow-piramis elv alapján elsöpörte a gazdasági racionalitást (ami persze nem zárja ki, hogy sokan nagyon is racionális érdekek mentén is szavaztak a kormánypártra):

Az egyik negatív, hogy zárjunk ki mindenkit, harcoljunk mindenki ellen, aki gazdasági vagy kulturális érdekeinket akár csak elméletileg, akár csak a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetheti.

A másik egy pozitív érzelem, a nemzet mint politikai közösség és kisebb közösségek rendszere, támpont ebben a zavaros világban, ahol megvalósulhat valamilyen mértékű összetartás, egységes kulturális közösségi élet.

Arról van szó, hogy a tudattalan folyamatokban nagyon jelentős szerepet játszanak az érzelmek és különféle sztereotípiák másokkal szemben. Mennél racionálisabb valaki és mennél szélesebb a látóköre, annál kevésbé fogják befolyásolni az egyszerű, primitív késztetések. Emiatt van az, hogy a kormánypropaganda kevésbé volt hatással a fiatalokra (akik az oktatás során a racionalitásukat fejlesztik jobban) és a magasabb végzettségűekre. A differenciáltabban gondolkodók többféle alternatíva mentén tudnak döntéseket hozni, számukra nem elfogadható kisebbik rosszként az, ha ellopják alóluk a fél országot.

Az idősebb generációk racionalitása viszont sok esetben kevésbé éles, nem annyira törekednek a pontosságra és érzelmesebbé is válnak, mivel az előmenetelüket a fiatalokkal ellentétben már nem annyira a kognitív készségeik mint a társadalmi kapcsolatrendszerük határozza meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ellenzéki szavazók döntésében nem játszottak volna szerepet érzelmek, csak azt, hogy ezek alapvetően mások voltak mint amit a kormánymédia sugallt, tehát ők eltérő értékrendszer mentén szavaztak.

A jelenség konkrét példákon keresztül érthető meg jobban. Én a biciklimet a nyergen a lehető legmagasabbra állítottam a nyújtott lábbal történő optimális erőkifejtés érdekében, ugyanezért járok váltós biciklivel. Mások számára viszont fontosabb, hogy ha megállnak, gyorsabban letegyék a lábukat, és a biciklizést tőlem eltérően nem tekintik tréningnek, leginkább csak kényelmi és biztonsági kérdésnek. Vannak akik alkatilag olyanok, hogy csak az alacsonyra állított nyereg a számukra megnyugtató és a gondolkodásuk hozzám képest nem annyira hatékonyságközpontú.

Másik példa. Az egyik ismerősöm Ica fiatal korában a férjével együtt a bankszektorban dolgozott, és nagyon jól ment nekik a szekér, sokat utaztak, szórták a pénzt. Alapvetően liberális értékeket vallottak. Amikor a válság beütött mindkettőjüket elküldték és nehezen találtak megfelelő állást, az életszínvonaluk is visszaesett. Közben a gyermekük nevelése lett a legfontosabb számukra. Életük második felében fokozatosan a fideszes értékrendszer híveivé váltak és rendszeresen járnak egy vallási közösségbe is... Számomra eléggé természetes, hogy a korral az ember beállítódása megváltozik, és teljesen érthető módon juthat el az egyik véglettől, a feltétlen liberalizmustól a másikig, a kissé túlságosan is paternalista és paranoiás beállítódáshoz.

Ennél is nyilvánvalóbb példa Gábor barátomé, aki (a Bödöcs-féle karikaturisztikus szavazópolgárhoz hasonlóan) valóban szenved a magánytól és a politika jó pótszert kínál a számára, az agresszív paranoid késztetéseinek a kiélésére. Mivel haragszik a világra legbelül, legalább igazolva láthatja ezt, hiszen a nemzeti média nap mint nap mutatja, hogy az egész világ gonosz (rajtunk kívül persze)... És lehetne folytatni a sort Jutka nénivel, az átlagszavazóval: a legmeggyőzőbb (legviktorabb?) jelöltre adja a voksát. Azért átlagos, mert akire ő szavaz, valszeg az fog nyerni...

A szavazópolgárok nagy része nem komplikálja túl nálunk sem és máshol sem: nem olvasnak pártprogramokat, hanem arra szavaznak, aki nekik tetszik, aki "a mi kutyánk kölke". Szimbolikus tettekkel megvehetőek: elég ha Trump beígéri nekik, hogy falat húz a határra vagy feltámasztja a hagyományos amerikai iparágakat. Ha ezek közül egyikre sem képes az sem is számít, mert a lényeg a szándék. Az elitellenesség dettó ugyanez a kategória: a politikus milyen bátor, megrángatja az oroszlán bajszát (de a tökére már nem merne lépni...) Manapság a politikában léteznek az őrült tábornokok, akik kiadják a lehetetlen feladatot a beosztottaknak és léteznek zseniális "köztisztek", akik képesek kihozni valami használhatót a nagy általános lózungokból (vagy azok ellenére).

Volt aki leírta már, hogy a mai politika mennyire felületes marketingtermék: igen, a szappanoperákat is sokan nézik, az is pótcselekvés... Az, hogy van bennük egy alapvető előítéletesség és rasszizmus az lehetne számunkra sajnálatos is, de van akit ez kimondottan jó érzéssel tölt el. Aki szeretné a világot fekete-fehérben látni, számára a demokrácia csak zavaró tényező... Nem tudom persze, mennyire jelentős az ilyen szavazópolgárok száma, mindenesetre képes lehet választásokat is eldönteni.

Másrészről viszont a baloldalnak alapvetően nincsen koherens világképe manapság: az információs társadalom, amiben sokan otthonosan mozognak egyáltalán nem koherens, hanem nagyon is fragmentált. Igazi lelkesítő baloldali célok nem is nagyon vannak. Vagy ha léteznek ilyen eredeti eszmék, azokat a dörzsölt politikusok partvonalra szorítják, nem engedik érvényesülni, látunk erre is példákat. Marad a mérsékelt, óvatoskodó baloldal, amely sok esetben csak statisztálni képes...

Léteznek persze baloldali paradicsomok északi országokban, ilyen például Vancouver, amely szinte tökéletes életfeltételeket nyújtó, liberális szellemiségű északi város, egyetlen hibája a "határátkelők" szerint, hogy érzelmileg nagyon is hideg. A legtöbb országban viszont ez a fajta hideg racionalitás egyáltalán nem természetes - és részben emiatt van sokfelé "jenki-ellenesség", emiatt van elitellenesség és meglepően hangozhat, de még antiszemitizmus is. A legtöbben igénylik a valódi közösség szellemiséget és a közösségi célokat, - ennek hiányában a baloldali pártok nem képesek tömegeket megmozgatni.

A fanatikusan radikális jobboldali pedig annyira érzelmi beállítódású, hogy racionális érvekkel nem meggyőzhető: át kell menjenek egy folyamaton, számukra az óhatatlanul bekövetkező csalódás lesz az egyetlen gyógyír. A primitívség, akár milyen ideológiai köntösben is jön, eleinte mindig teljesen okénak tűnhet. Aztán persze mindig kiderül, hogy mégsem oké.

A jelenségek dramatizálása leginkább egy politikai píár-fogás, amivel az állami vezetők saját fontosságukat növelik az állampolgárok szemében. Ekkora felhajtásra pedig semmi szükség nincs, és ez számos példával alátámasztható.

1.A józan paraszti ész egy jó közös nevező lehet

Akik nagyon más családi körülményekből és szociális háttérből indulnak, velük a normál munkakapcsolat ad egy fajta lehetőséget a normális kommunikációra. Én is dolgozom például olyan raktárossal, aki sok mindenről másként gondolkodik mint én, és a meglehetősen brutális véleményét nyíltan is hangoztatja. Mindenekelőtt: aki alapvetően fizikai munkát végez, általában nem optimális körülmények között és jóval alacsonyabb fizetésért, ő mindig máshogy fog látni sok mindent mint aki irodában dolgozik. (Annak ellenére is, hogy a szellemi munka jóval stresszesebb tud lenni, de ez kívülről nem látszik.) Egy korrekt, jó munkakapcsolat során - nem kell gyakran beszélni egymással, viszont a pontosság és őszinteség alapfeltétel,- ez a távolság jelentősen csökkenthető. Ebbe belefér egymás nyílt kritikája is (négyszemközt, nem pedig a háta mögött), és mindig jó közös témát jelentenek a vezetőség ésszerűtlen, a dolgozókra fölösleges terheket rakó, ezáltal extra költségeket okozó döntései. Ez csak egy példa, amely a jó munkakapcsolatok jelentőségéről szól, említhetnék számos olyan esetet, amikor szélsőjobbos felfogású kollégákkal dolgoztam, teljesen jól megértettük egymást, az együttműködésünkre a politikai véleménykülönbségek semmiféle hatást nem gyakoroltak.

2.A "nemzeti radikalizmus" mögött gyakran komoly egzisztenciális okok is vannak

Számos okból lehet valaki a szélsőjobb híve. A fenti példában említett raktáros paraszti családi hagyománnyal a háta mögött eleve társadalmilag kevéssé toleráns felfogást "örökölt", a náci szintű szövegei egy kisgazdaságon belül talán még helyénvalóak is lehetnek. Emellett legalább ennyire lényeges, hogy (a viszonylag jelentős béremelés ellenére is) csak két állással tud megteremteni a családjának egy elfogadható középosztálybeli nívót, a nyolc órás munkahely mellett gazdálkodik is. Ez egy eléggé gyakori eset manapság. Lehet vele ugyan vitatkozni, de nem szabad (és nem is lenne jogos) kioktatni, legfeljebb annyit lehet elérni, hogy kicsit vegyen vissza, finomítson a látásmódján, - ötletesség és humor azok a fűszerek, amelyek leginkább használnak. A nemzeti radikalizmusba sodródás esetén szerintem a kulcsszó az egyedüllét érzése, mert aki nem érzi annyira egyedül magát, az sokkal kevésbé lesz fogékony a szélsőséges, destruktívan mozgósító törekvésekre.

3.A cigányság integrációja is halad előre

Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, hogy nincs remény a cigányság integrációjára és asszimilációjára: naponta tapasztalom, hogy cigány származású emberek dolgoznak számos különféle munkakörben (például sori dolgozóként, postán, bolti eladóként stb.), ami arra mutat, hogy az integrációjuk folyamatos. Ennek ellenére nyilvánvalóan vannak sokan, akiknek a beilleszkedése nem ilyen zökkenőmentes, főleg elszigetelt aprófalvakban élnek olyanok tömegei, akik jó esetben is csak közmunkán tengődnek - a pontos arányokat sajnos nem ismerem. Nem szabad csodákat várni pár generáción belül, nyilván egy lassú, hosszadalmas folyamatról van szó, ahol a származásnál a kiinduló családi körülmények valószínűleg nagyobb súllyal esnek latba (tehát nem csak cigány származású emberekről van szó, mások integrációját is megnehezítik a családi körülmények).

3.Az EU erőfölény helyett az együttműködésről szól

Az EU elismeri a hagyományt és éppúgy támogatja mint a kisvállalkozások működését. Nyilván nem lenne életszerű, ha nem érvényesülne a nagyvállalatok lobbiereje, viszont komoly támogatásban részesül mindaz, ami a történelemről, hagyományápolásról szól - amivel Orbánék vissza is élnek, oda is tolnak fölöslegesen sok pénzt, ahol ez nem indokolt. Turizmusból sokan meg tudnak élni, jól kiegészíti az ipari társadalom technológiai vívmányait, nincs itt olyan szintű ideológiai harc, inkább együttműködés. Orbánék politikája a kisebb feszültségeket nem megoldani akarja hanem felnagyítani és kiélezni, az EU elveivel nem összeegyeztethető módon folyamatos zsarolásra épül (bár nem mi vagyunk az egyetlenek, például a lengyelek görögök is ezt csinálják, csak más-más motivációkkal).

4.A hölgyek jogegyenlősége is egyre nagyobb mértékű

A magyar kormánynak ehhez se nagyon van köze, tőlünk lényegében független folyamat, hogy a hölgyek (a mi kultúrkörünkben legalábbis) egyre kevésbé érezhetnek hátrányos megkülönböztetést. Fókuszba került a családon belüli erőszak, a szexuális zaklatások és a munkahelyen a nemek szerinti megkülönböztetés (pl. fizetésekben). Ma már inkább a férfiak azok, akik "veszélyeztetett állatfajnak" fognak számítani a jövőben, mert a törvények a nőket sok esetben már jobban védik mint minket. (Az elvált férfi a nőhöz képest szinte mindig rosszabb helyzetbe kerül, emellett vissza is lehet élni a nőket védő törvényekkel, nem beszélve arról, hogy a nyugdíjrendszer nálunk és néhány más országban szintén a nőknek kedvező). A munkavállalók alacsonyabb száma miatt a cégek egyre kevésbé engedhetik meg a hátrányos megkülönböztetést, ami voltaképpen egy ördögi kör, hiszen a jó munkalehetőségek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a hölgyek később menjenek szülni.

5.A trianoni sebek is jelentősen behegedtek

Románia EU-tagsága sokat lendített azon, hogy Erdély ma már sokkal "közelebb került" hozzánk mint régebben, sőt a román és szlovák gazdaság fejlődése is csökkentette az ott élő magyarokkal szembeni nacionalizmust. Nincs lényeges gond Kárpátalján sem, mert Ukrajnának is érdeke az EU-val való jó viszony. A magyar kormány az utóbbi nyolc évben sokat tett ugyan a kisebbségben élő magyar közösségekért, azonban sokat segített ebben az EU szövetségi rendszere is (amely ma sokkal inkább gazdasági és politikai szövetségi rendszer mint föderális állam). Az egyes népek és kultúrák mindig jól tudtak együtt élni a Kárpát-medencében, amikor a különféle politikai erők nem szítottak fel közöttük ellentéteket.

6.Az "átlagos" magyar polgár csak Észak-Európához tekinthető képest elmaradottnak

Európának az a része, ahol élünk mindig fél évszázados vagy annál nagyobb elmaradásban volt e legfejlettebb régiókhoz képest. Ma már ez a különbség kisebb, főleg a déli részekhez képest (vagy éppen az amcsikhoz, britekhez viszonyítva), ha a társadalom értékfelfogását, gazdasági és politikai kultúráját nézzük. Skandinávia, Hollandia és Németország azonban ismerjük el, e tekintetben jóval előttünk járnak (a szélsőségekre kevésbé fogékonyak, a pénzügyi kultúrájuk is fejlettebb). Más térségek ezzel szemben, pl. Oroszország, az Arab-világ, Dél-Amerika legalább annyira mögöttünk vannak, amilyen távol mi vagyunk a centrum országokhoz képest. Az történt csupán nálunk, hogy egy machiavellista bolsevik társulat tökéletesen ki tudta használni nálunk a politikai rendszer gyenge pontjait, a jogállamiság hiányosságait, egész pályás letámadással elfoglalt minden kulcspozíciót, meggyengítve az ellenzéki pártokat is.

7.Következtetés: a háborús retorika nem indokolt

Az Orbán-kormányzat jelentős eredménye a pénzügyi stabilitás - a gazdaság működésében szerintem annyit rontott is amennyit javított. A hosszú távú célokat már veszélyezteti az a kimondatlan "szelekciós mechanizmus" (a társadalom számára a központi ideológia által kevésbé hasznosaknak tartott csoportokat hátrányos helyzetbe hozó folyamatok), amelyek mentén a mai oktatás és egészségügy szerveződik, de ugyanez az államigazgatásra, a gazdaságfejlesztésre is érvényes bizonyos mértékben. Erősen központosító, harciasan mozgósító hatalomgyakorlásra semmilyen szükség nincs a jelenlegi helyzetben. Az egész macsó felfogás meglehetősen anakronisztikusnak hat.

Mivel azonban létezik egy olyan politikai elit (az ellenzéken belül egyébként szintúgy, nem csak a kormányzatban), amely sajátos belterjes világot hozott létre, és ezt a mintát sugározza a társadalom egésze felé, csak a saját kis törékeny világának a törvényei szerint tud élni és ezt szeretné mindenhol látni. A különféle ideológiai dogmatikák nagyon jó kis zárt rendszert alkotnak és minden kérdésre tudják a választ, - azonban köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, amely túl bonyolult nekik. A mai kormányra is az mondható, amely állítólag a nagy filozófus Hegellel kapcsolatban merült fel (akinek a rendszere ugyan nem volt időtálló, hatása a filozófiában azonban kiemelkedő). Amikor Hegel mestert kifogásolták, hogy a tények sok esetben nem felelnek meg annak, amit ő a rendszerében felvázol, akkor azt mondta: "Annál rosszabb a tényeknek." Orbán kormánya számára is a tények sok esetben csak zavaró tényezőnek számítanak.

Nem tudom a választ korunk egyik fontos kérdésére, ami viszont feltűnik nekem az a sokféle "perverz módon" kiélt agresszív késztetés, és hogy a primitív agresszió is mennyire jól eladható.

Természetesen nem csak konkrét fizikai támadásokról szól a fáma, mások valamire kényszerítésének illetve az ilyen jellegű szándékoknak bármilyen formája ide tartozik.

Nem nagyon tudok példákat mondani a nemzetközi politikában olyan vezetőkre, akiknél megvan a célok eléréséhez feltétlenül szükséges határozott, kemény fellépés de ez nem éri el a puszta egoizmus szintjét. Lehet, hogy vannak ilyen egyéniségek, de nincsenek reflektorfényben manapság, amikor a bulvármédia szinte mindig a szenzációt keresi. Az agresszív, provokatív kommunikációt folytató politikusok viszik a prímet sok országban, ez a fajta stratégia a legtöbb helyen jól eladható. (Miközben persze rossz példát mutat a társadalom egésze számára, emellett olykor fölöslegesen élez ki államok közötti konfliktusokat is.)

Az is egy formája az erőszaknak, amikor másokat, mások igényeit levegőnek nézve, az ő számukra fontos problémákat nem tartjuk lényegesnek. Amikor Fukuyama megírta a '90-es évek elején, hogy a történelem lényegében véget ért mert a liberalizmus győzött mindenhol, akkor egy ilyen jellegű alapvető hibát követett el: mintha bárki is képes lenne megmondani, hogyan néz ki egy ideális társadalom. Ez a fajta felfogás nem csak a kommunistákra volt jellemző, hanem ma is tapasztaljuk éppen itt a Balkán nyugati fertályára csúszott Magyarországon is. (Ami bár provokatív mondatnak hat, de többek között értékrend vizsgálatok is visszaigazolják.)

Pár évtizeddel ezelőtt sokan a nacionalista, patrióta felfogást és a hagyományápolást akarták a partvonalra szorítani, most viszont fordult a kocka és a másik végletbe estünk, amit most nem szeretnék felcímkézni, mert ez túlságosan elvinné a hangsúlyokat egy nem kívánatos irányba. (Mások teljes semmibevétele ugyanakkor az emberi gonoszság megfelelő definíciója is lehet.)

A létező problémákat szőnyeg alá söprő "polkorrektségnél" tehát valószínűleg jobb választás a konfrontáció felvállalása. Erre példa az amerikai külügy kemény fellépése Észak-Koreával szemben, amely alighanem jobb döntés mint az elszigetelés és karanténban tartás, és (habár nem értek hozzá, de úgy tűnik) a kemény tárgyalások elősegítették a két Korea közeledését. Ugyanígy, az egyes társadalmi feszültségek kibeszélése szintén hasznos (legyen szó bevándorlásról, nemzetközi cégek által teremtett vagy megszüntetett munkalehetőségekről, stb.) mert mindig jó, ha létezik sokakat foglakoztató kérdések politikai képviselete a legfelsőbb, kormányzati szinteken. A demokrácia lényegében erről szólna. Ha az égető kérdések nagy része nem jelenik meg a nyilvánosságban jól látható módon, az legalábbis felerősítheti azoknak a törekevéseit, akik az erőszak durvább formáiban keresnek megoldást.

Egész nagy csoportok leradírozási törekvései a politika térképéről általában növelik az instabilitást és a passzív vagy aktív ellenállás különféle formáit válthatják ki. Ezek a formák tőlünk nyugatra (szerencsére vagy sem) általában durvábbak és erőszakosabbak mint nálunk, amely analógiába hozható azzal, hogy felénk sokkal ritkábban fordulnak elő természeti katasztrófák (ezért az ingerküszöbünk jóval alacsonyabb a "langyos vizű" Kárpát-medencében mint Európa legtöbb országában).

A legújabb Orbán kormány most mintha mérsékeltebb, konszolidáltabb hangokat ütne meg belföldön, az egyik csahos ebét Németh Szilárdot például teljesen visszaparancsolta. Mindebben alighanem nagy szerepe van a budapesti választási eredményeknek és az ellenzékiek tüntetéshullámának is, hiszen Budapest többször is bizonyította már a "veszélyes" mivoltát.

A másik csahos ebként viselkedő Szijjártó azonban továbbra is aktív, ahol csak tudja rombolja az EU egységét. Nyilvánvaló, hogy ha most akarnánk csatlakozni, akkor ehhez hasonló politikával szó nem lehetne róla, hogy felvegyenek minket az EU-ba, akármilyen gazdasági érdekek is támasztják ezt alá. Úgy gondolom, hogy részünkről a jelenlegi gyakorlat nem tisztességes (sőt inkább alattomosnak nevezném, amit persze az EU-ellenesek valószínűleg erősen kritizálni fognak, ők nyilván az EU-t fogják alattomosabbnak látni). Számomra egyértelmű visszaélés az EU konszenzusra törekvő politikai gyakorlatával, az a 21.századi "Ugocsa non coronat", amikor egy kis állam a vétójogát mindig előveszi az utolsó pillanatban, amikor csak tudja.

Igaz persze, hogy a lengyelek és csehek hozzánk hasonlóan keresik a saját nemzeti identitásukat, és kemény határokat szeretnének húzni, - érdekes módon a szlovákok, románok vagy az írek nem, ők nyilván már megtalálták, akármennyire is "gyarmatosították" őket a centrum országok. A véleményem persze az, hogy a háttérben Orbánék piszkos kis politikai játszmái vannak, folyamatosan zsarolják a németeket és az EU jobbközép párti koalícióját különféle engedmények érdekében. Ez a fajta machiavellista stílusú agresszív érdekérvényesítés nálam már túl megy azon a bizonyos határon, túl destruktív, megakadályozva azt, hogy az EU valaha is világpolitikai tényező lehessen.

A magyar lakosság jó része egyébként köztudott, hogy túlságosan is félénk és nem képes az érdekei határozott képviseletére. Ami persze nem nemzeti sajátosság, számos már országban is így van, igaz, hogy sok országban viszont kevéssé jellemző. Ez a fajta lefojtott agresszió többféle módon is megnyilvánulhat, az egyik a kulturált vita helyett mások durva támadása (környezetszennyező verbális agresszió, amiben Bayer Zsolt és hozzá hasonló megmondó emberek járnak elő "jó" példákkal).

Van olyan is, hogy valaki sehogy sem képes az agresszióját kifejezni magánéletben sem csak tűr, ami könnyen különféle betegségek forrása lehet. Ez semmiképpen sem jó megoldás tehát.

Létezik még a politika világába csatornázott agresszió is, amely részben pótcselekvésként is működhet, részben pedig csak odaállok a másik háta mögé, hogy apuka majd jól leveri azokat, aki ellenünkre tör. Így hát behúzom az ikszet a legkorruptabb és legcinikusabb képviselőjelöltek mellé is. Tulajdonképpen egy régi, patriarchális mintáról van szó, ahol a feudális hűbérúr feladata volt a katonáskodás, neki kellett megvédenie a jobbágyait. Cserébe persze másfajta jogszabályok vonatkoztak őrá mint a pórnépre... Akikben van egészséges szintű érdekérvényesítési törekvés, őket aligha elégíti ki egy ilyen megoldás - ami persze eléggé költséges is össztársadalmi szinten.

Az egésznek van egy kelet-európai jellegű macsós felhangja is persze, aki radikális konzervatív (ami egy ellentmondásos szókapcsolat) leginkább az erőszak nyelvén ért és az erőszak hiányát gyengeségnek vélheti. A macsós társadalmak figyelmen kívül hagyják azt a tendenciát is, hogy a régi erős és asszonyverő férfiakra (ez utóbbi "hagyományról" nem nagyon szoktunk beszélni) kisebb arányban van szükség, és hogy a nemi szerepek egy jó ideje bizonyos mértékű közeledést mutatnak. (Nem Iránban persze hanem mondjuk Svédországban.)

Az erőszak fő alternatívája (ill. annak szelídebb formája) lehet a közéleti vita vagy a veszekedés, - bármilyen hiteles kommunikáció, amikor a felek felvállalják magukat és nem akarnak valami mögé elbújni. Ilyenkor van élő kapcsolat anélkül, hogy a másikat bárki is kizárni vagy (politikailag) megsemmisíteni szeretné. A legutóbbi választás eredménye igencsak betett ennek, erősen két táborra osztva az országot az egyik tábor teljhatalma mellett. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan egyéniség a kormányban, aki mindkét oldal számára elfogadható és képes ennek az ároknak a betemetésére.

Európai vagy globális léptékben azonban létezik az agressziónak egy másik szintje is (amely olyan mértékű, hogy a menekülthullám és a bevándorlók is csak részproblémáját alkotják). Az utóbbi évszázadokban a legtöbb országban az addig folyamatosan magas szintű nyilvános agresszió lényeges mértékben csökkent, a fejlettebb országok egyre kevésbé háborúznak és a bűnözés is csökkenő tendenciát mutat (épp emiatt lehet "nagy hír" már egy viszonylag kis rendbontás is a világsajtóban). Ennek az ára (ami miatt szerintem ez a folyamat egyáltalán végbemehetett), az emberi agressziónknak a természet ellen való fordítása.

Az egész nagypolitika jórészt arról szól, hogyan veszekedünk a Földanyától elvett javak fölött, kicsinyes torzsalkodásaink közben felforrósítjuk a légkört és műanyag szeméthegyekkel árasztjuk el a bolygót. Ez persze úgy hat, mintha a modern "fogyasztói társadalom" lenne a felelős, holott a régi paleolit ember éppígy nem volt tekintettel a természetre, csak nem voltak még eszközei az éghajlat megváltoztatására. A paleolit agyunk az, amely pazarlásra sarkall és a régi arisztokrácia életmódja adja azt a több évszázados mintát, amelyet követve a luxusfogyasztásunk által tönkretesszük az egész bolygót. Mivel az alapvető okok (az emberi mohóság és irigység) nem kapnak elég figyelmet, ezért a káros folyamatokat a gyökereinél sem kezeljük megfelelően.

Az utánunk jövő generációk csodálkozni fognak rajtunk, hogy milyen hülyeségeken veszekedtünk ahelyett, hogy összefogva élhető és fenntartható életmódot, életmódokat tudtunk volna létrehozni sokak számára a hagyomány és a modern tudomány eszközeit egyaránt felhasználva.

Három választás kimenetele alapján úgy látom, hogy a magyar választók nem butábbak mint a britek vagy az amerikaiak. Ha pedig ez így van, akkor nagyon hasonló általánosabb okokat lehet felfedezni az eredmények alakulása mögött, de nem csak lehet, mi több kell is.

A három szavazás:

Amerikai elnökválasztás 2016:

Trump-Clinton 46%- 48%, elektorok száma 334-227

Brexit szavazás 2016

Kilépés-bennmaradás: 51,9 - 48,1%

(Sőt ide tartozik a brit parlementi választás is 2017-ban: tory-labour 42,3 - 40)

Magyar parlamenti választás 2018:

Kormány-ellenzék (amely 7 különböző párt) 49,3% - 48,4, mandátumok Fidesz KNDP 67% - ellenzék 33%

Két opcióra kalibrált rendszerek

A fenti választási rendszerek jellemzője, hogy alapvetően két nagy pártra kalibráltak (ill. két opcióból lehet választani) és a szoros eredmények ellenére is a győztes mindent visz elve alapján működnek. Habár mindegyik esetben léteznek kis pártok, amelyek beleszólnak az eredmény alakulásába (az USA elnökválasztást is nem egy esetben egy harmadik jelölt döntötte el, mivel szavazatokat vett el a demokrata vagy republikánus elnöktől), lényeges esélye a kormányzásra csak a nagy pártoknak van.

Az európai kontinentális gyakorlat ezzel szemben teljesen más, mert a különféle pártokat koalíciós kényszerre ösztönzi. Ez azért is előnyös, mert a pártokon belül nem mosódnak össze a különféle csoportérdekek, azok jobban elkülönülve tudnak megjelenni. Ergó a választók a hozzájuk legközelebb állóra fognak szavazni, nem pedig kettő közül a "kisebb rosszra".

(A magyar rendszerben az egyéni mandátumok nagyobb száma mellett a "győzteskompenzáció" és az 5%-os küszöböt el nem ért pártokra leadott töredékszavazatok elosztása az, ami kétpárti rendszer felé mutat. Ha nincs két erős párt, az esetben egy párt fog dominálni.)

Habár Európa és a világ más országaiban a társadalom hasonlóan megosztott lehet, a választási rendszer mégsem hozza ki ezt annyira, mint a fenti esetekben. Vannak természetesen olyan országok többek között a skandinávok, ahol a különbségek eleve kisebb mértékűek az egyes társadalmi csoportok között, ezért a választási rendszertől eltekintve sem valószínű középtávon, hogy szélsőségesen két párti struktúra jöjjön létre.

A szélsőséges felfogás volt a nyerő

A fenti esetek további jellemzője még, hogy a győztes nem mérsékelt, hanem szélsőséges retorikával, gyűlöletkampánnyal tudott hatalomra jutni. Ez az, ami leginkább feltűnő, és amit sokan leírtak már, hogy mennyire "két világban él" a két szavazótábor. Létrejött az "alternatív igazságok" rendszere, amely valójában egy nonszensz.

Még egy hasonlóság, hogy a jobb-baloldal felosztás nem ugyanaz már mint régen kb. jómódúak és kevésbé jómódúak a középosztálytól lefelé, hanem mindhárom esetben az alsó középosztály jó része is a jobboldalt erősíti, a radikális jobboldalra szavazók összetétele lényegében ugyanaz mindhárom esetben. Nem annyira a vagyoni helyzet mint inkább a falusi/kisvárosi vs. a nagyvárosi életmód különbsége ugrik ki sokkal inkább, a mérsékelt jobboldaliak nem ritkán a baloldaliakkal együtt a vesztes oldalra szavaztak.

A fentiek alapján nem látok semmi olyat, hogy a magyar vidéki szavazó "ázsiai" felfogású lenne, semmivel nem látom ázsiaibbnak mint a britet vagy az amerikait, a felfogásának és tájékozottságának a szintje úgy tűnik, hogy hasonló illetve hasonlóan alacsony szintű. Ezen a ponton viszont távol áll tőlem, hogy egyszerűen csak félrevezetett rétegeknek, a demagógia áldozatainak tartsam őket, bár ez a faktor egyik esetben sem volt elhanyagolható és befolyásolhatta a szavazások végeredményét.

Azzal együtt, hogy úgy vélem, hogy a brexit propagálói, Trump és Orbán sokkal inkább negatív szereplői a politikának mint pozitívak, de tény az is, hogy az alternatívák sem voltak különösen vonzóak pl. a brit "nyűglődés" az EU-ban, Clintonné elnöksége vagy épp nálunk Karácsony kormányalakítása. Alapvető problémám viszont, hogy a populizmus ellentéteket szít és megalapozatlan ígéreteket gerjeszt: szórni a pénzt, munkát a versenyképesség növelése nélkül, leginkább pedig az idő kerekének visszafordítását: az USA olyan szuperhatalom legyen mint 30 éve, a britek olyan nagyhatalom mint 100 éve, mi pedig olyan meghatározó európai hatalom legyünk mint 500 éve. A populisták legalábbis szavakban rendkívül arrogánsak, a tetteik szerencsére lehetnek adott esetben teljesen más jellegűek mint a nagyképű szólamaik.

Van itt egy "sőt" is

Meg kell jegyezni, hogy a baloldal esetében nem ritkán az elvek pontos megfogalmazása mellett alapvető gyakorlati hibákat látunk. Alapvető kérdésekben buknak orra. Obama az egészségbiztosítást felfújta költségszinten, a háborúkból pedig nem találta meg az igazi kiutat. A londoni cityben a "pénzkultúra" egészségtelen mértékűre fújódott fel, a globalizáció haszonélvezőjeként lenézi és lebecsüli a vidéken élőket. A magyar baloldal pedig sosem volt elég karakteres, inkább pipogya szereplőkből állt (pl. a nemzetközi lobbikkal szemben a legkisebb nyomásnak is engedtek). A liberalizmus ha más fajta módon is, de egyértelműen szintúgy a hübrisz, nagyképűség bűnébe esett, nem akarta vagy nem tudta apró pénzre váltani az elveit, holott nagyon sok embernek az alsóbb osztályokból az aprópénz is pénz. Mindkét szélsőséges tábor tehát egyformán hibáztatható.

A két tábor véleményformálói teljesen mások

Az egyik blogger nagyon jól megfogta, hogy teljesen mások a tekintélyek, a véleményformálók a politika által még inkább szétszakított, polarizált társadalmak két oldalán. Ez számomra a legizgalmasabb pont pillanatnyilag, hogy mért van ez így.

A mai baloldal és a mérsékelt jobboldal egy része számára az igazi tekintélyt a tudomány, az adott tudományterületeken jártas személyek képviselik: természettudósok, közgazdászok, egyéb társadalomtudósok. Ide tartoznak még az európai szinten jegyzett művészek, sokak által elismert (nem megosztó) közéleti személyek és a nyitott gondolkodású vallási vezetők.

Mitől van sokakban ez a tudományellenesség?

A jobboldal, elsősorban annak radikális oldala alapvetően tudományellenes, másrészt viszont sokkal közösségközpontúbb. A tudománnyal azonban többféle gondunk is lehet:

1.Az életetünket kényelmesebbé teheti, de nem oldja meg a nagy problémákat.

2.Személytelen: olyan mértékben az, hogy kisebbrendűségi érzést is kelthet, egyfajta lázadást válthat ki (ekletáns példa Szendi Gábor ténykedésének negatív oldala - mert van persze pozitív része is.) Az oltásellenesség is lehet egyfajta lázadás a tudománnyal szemben.

3.Sokak számára egy gyanús szabadkőműves gyakorlat, mert sosem ismerték meg a működését, és távol állnak őle mint Makó Jeruzsálemtől.

4.Az oktatási rendszerek is feltehetően felelősek (ezekben az országokban) a tudományellenességért. Egy koreai vagy finn oktatási rendszer sokkal inkább képes közelebb hozni a gyerekek nagy tömegeihez a tudományos gondolkodást.

5.A tudomány művelői sok esetben távol vannak a gyakorlati problémáktól, vagy éppen csak egymásnak írnak cikkeket.

6.A tudomány időnként komoly szarvashibákat követ el és csak későn korrigálja - ez azonban külön posztot érdemel. A benzin ólomtartalmának káros hatásait sokáig elhallgatták, elkerülhető ipari balesetek következtek be (pl. Fukushima), a zsírt tették meg bűnbakká, holott a cukor általában károsabb. A tudományban is működik dogmatizmus, a változásokkal szembeni ellenállás tehetetlenségi ereje is jelentős és egyes lobbik is hatással vannak rá - mindez tápot ad azoknak, akik a sokakban meglévő ösztönös idegenkedésre építenek.

Kisközösségekben szeretnének élni

Van egy nagyon feltűnő dolog a jobboldali nyilatkozatokban: mennyire pontatlanok, mennyire "nagyjából" és nem pontosan fogalmaznak (legyen szó evolúcióról, nemzeti identitásról, hasonlóan fajsúlyos kérdésekről). Sőt mi több, nincs is igényük a pontos fogalmazásra.

Néha azt lehet gondolni, hogy ezek az emberek, akik nem ritkán komoly tudományos háttérrel indultak (pl. Kásler), pár évtized alatt elhülyültek. Szerintem nem erről van szó (remélhetőleg), hanem megváltozott az a gondolkodásuk fókusza: az analitikusról (inkább bal-agyféltekés) a holisztikusra, közösség központúra váltott (inkább jobb-agyfélteke domináns). A pontosságra törekvést sokszor elhanyagolják, talán mert a célközönségük sem igényli ezt. Vagy pedig azért, mert ők maguk is feladták már rég az (analitikus) értelmi oldaluk fejlesztését az emocionális-közösségi oldaluk mellett.

Gondoljuk meg, hogy a kisközösségi élet mennyivel gazdagabb a kapcsolatokban: két fős családban a kapcsolatok száma 1, 3 fősben 3, 4 fősben már 6, 5 fősben már 10. Egy ötven fős közösségben már nagyon nagy a kapcsolatok száma, sok az emberi interakció, ami jelentős tapasztalatszerzési lehetőségeket biztosít. Az igényeink persze eltérőek lehetnek abban, hogy milyen közösségekben szeretnénk élni, de a valódi interakciókat mindannyian igényeljük (vagy ha kevés van ilyenből, akkor jobb híján a pletyka is megteszi).

A kisközösségek szeretnének autonómok maradni és meghúzni a határaikat: a bevándorlók, más vallásúak, vagy a közösségi alapdogmáknak nem megfelelők a körön kívül rekednek. Így jön létre az "alternatív igazság", amely illúziókon alapuló kollektív önbecsapás sokszor, de nem sokkal nagyobb mértékű, mint amilyenekkel naponta hitegetjük magunkat vagy egymást.

Az áthidalás lehetősége: egy konkrét példa Dél-Nyugat Ausztráliából

Kevés példa van arra, hogyan lehet pl. a nagyvárosi és a kistelepülésen élő emberek közti távolságot áthidalni, azonban léteznek ilyen példák.

Nyugat-Ausztráliában a mezőgazdaságban és a általában a vidéki életmóddal foglalkozó kutatók miközben célokat tűztek ki 2050-re, sajátos szabályokat fogalmaztak meg maguknak:

1.Nem fognak okoskodni és ítélkezni a vidéki emberek gyakorlata fölött.

2.Igyekeznek jobban megismerni a helyi gyakorlatot, csupán lehetőségeket mutatnak be, a választás ezek közül a helyieken múlik.

3.Tanulmányozzák azt, ami helyben bevált. Pl. volt egy ház, amely száz éve áll és többször odébb költöztették, több funkciónak megfelelt, pedig közben számtalanszor fel kellett újítani.

4.A környezetbe legjobban beleillő megoldásokat keresnek (pl. juhok táplálása őshonos növényekkel), esetenként az őslakosok tapasztalatait is átvéve. Egy jóval környezetbarátabb és fenntarthatóbb mezőgazdaság a cél, miközben ők is tanulnak a helyiektől, nem csak osztják az észt.

5.A költségtakarékosság is szempont, pl. a házak építése ne legyen drágább a nagyvárosból 50km-re sem (pl. az adott éghajlati tényezőknek leginkább megfelelő, moduláris elemeket szállítanak le, amit a helyiek össze tudnak szerelni). A fából való építkezés a környezetet is sokkal kevésbé terheli, a fenntarthatóság feltételeinek megfelel.

A törésvonalak áthidalhatók és vannak is példák a szintézisre, azonban ezek még ritkák, szinte láthatatlanok. Az első lépést a másik felé inkább a tájékozottabbaknak kell megtenniük e téren, de valószínűleg csak az igazán súlyos problémák (pl. környezetpusztítás) fogják kikényszeríteni az együttműködést mindkét oldalon.

Kevéssé tanulmányozott terület ma még, hogy a demográfiai milyen hatásokkal volt a történelmünk alakulására.

Nyilvánvaló, hogy a környezeti feltételek jelentősen meghatározták az adott területek népességét: így például jól látható, hogy a Gangesz-mente és Kelet-Kína, ahol a mezőgazdasági termelés számára legkedvezőbb és legkiegyenlítettebb viszonyok jöttek létre, történelmünk során többnyire a Föld legsűrűbben lakott nagy, összefüggő területei voltak. Ugyanígy a Golf-áramlat is hasonló helyzeti előnyt biztosított Európa legnagyobb részének a világ többi területével szemben, ahol az időjárás és az éghajlat szinte kivétel nélkül sokkal változékonyabb volt. Ennél is izgalmasabbak azok az esetek, amikor nem az éghajlati tényezők, hanem az emberi tevékenység változtatta meg egy területen a népesség számát és összetételét.

Az 1666-os londoni nagy tűzvész elpusztította a város nagy részét, az újjáépítéskor azonban törekedtek felszámolni a zsúfolt és szemetes utcákat, amelyek kedveztek a kórokozók terjedésének és a járványoknak, és amely miatt a városi emberek várható átlagéletkora akkoriban még alacsonyabb volt mint a vidéken élőké. Mások a 18.században elterjedt teaivás szokásának is tulajdonítják a jobb higiéniai körülményeket (nem csak a briteknél, hanem a Japánban is), ezért London lakossága más európai városoknál hamarabb tudott folyamatosan növekedni.

A lakosság növekedése egész Nyugat-Európában az ipari forradalom következtében változott hirtelen egyenletesből exponenciális mértékűvé, a fejlett technika mellett nagyszámú népességre is szükség volt többek között a brit birodalom fölényének megalapozásához.

A városok lakosságának felduzzadása nagyon sok olcsó, könnyen kizsákmányolható munkaerőt biztosított az iparosodás számára, főleg a kapitalizmus "hőskorának" kezdetleges viszonyai között, Marx és Engels pedig az aktuális demográfiai viszonyokra alapozva hozott létre egy átfogónak szánt ideológiai rendszert.

Manapság például az akkori helyzet fordítottját látjuk számos országban, nálunk is: a legtöbb munkaerőt alkalmazó területeken az automatizálás nem bővül olyan mértékben, amennyire a rendelkezésre álló munkaerő fogy, emiatt a kereslet-kínálati viszonyok a bérek növelése irányában hatnak.

Nem elemezték még részletesen a demográfia alakulása és a világháborúk kirobbanása közötti összefüggéseket sem: nekem személyes meggyőződésem, hogy a relatív túlnépesedés érzete egyértelműen a növekvő agresszivitás, a fegyveres konfliktusok keresésének irányában hatott. Az I. világháború kitörhetett volna 1914-nél valamivel hamarabb de pár évvel később is, hiszen egyre nőtt a háborúpártiak a legtöbb országban, amelyben nagy szerepet játszott az erőforrások viszonylagos szűkösségének érzete, főként a gyarmatbirodalmakkal nem rendelkező országokban. (Egy ilyen jellegű összefüggés a relatív túlnépesedés érzete és a harciasság növekedése között persze a legtöbb háború kirobbanásában szerepet játszhatott valamilyen mértékben.) A fasiszta ideológiában már egyértelműen megfogalmazásra került ez az elv ("élettér elmélet"), amely szerencsére totális kudarcot vallott, sőt a múlt század második felében bebizonyosodott Európában és a világ sok más részén, hogy lehetséges még nagyobb népsűrűség mellett is az egyes népek, csoportok békés egymás mellett élése.

A forradalmak kirobbantásához minden esetben nagy létszámú fiatal generációkra van szükség, így például a '68-as diáklázadások, a társadalmakat felforgatni kívánó kulturális mozgalmak a II. világháború utáni nagy létszámú "baby-boom" nemzetékhez kötődtek, amely fellázadt a számukra kevés lehetőséget nyújtó, szigorúan hierarchikus társadalom ellen. Általában véve kétséges, hogy ahol nincsenek nagy létszámban fiatalok, ott kialakulhatnak-e nagy létszámú spontán, radikális mozgalmak.

Az észak-afrikai államok rendszereit 1-2 év alatt váratlanul romba döntő "arab tavasz"-nak nevezett mozgalmi hullám mind olyan országokra volt jellemző, ahol a népesség szaporodása igen gyors. A hirtelen megemelkedő élelmiszerárak valószínűleg az utolsó lökést adták a fiatalok nagy tömegeinek, akik nem láttak perspektívát maguk előtt, viszont a nagyvárosok lakóiként már maguk mögött hagyták a falusi életmód beszűkültebb világát. A nyugat-európai iszlám terrorizmus is összefügg a fiatal, egy tömbben lakó munkanélküli bevándorlók nagy számával. Ha pedig megnézzük, hogy a népességgyarapodás mennyire gyors napjainkban Nigériában, Ruandában, Szíriában, Irakban, Afganisztánban változatlan vagy éppen gyorsan romló életkörülmények mellett, akkor kevésbé meglepő, hogy mennyire nehéz véget vetni a polgárháborúnak és a terrorizmusnak ezekben az országokban.

A közeljövő történelmét két-három lényeges demográfiai tendencia határozhatja meg. Az egyik az idősebb generációk túlsúlyba kerülése a fiatalokkal szemben: mivel az állampolgárok még a demokráciákban is csak "papíron" egyformán értékesek és hasznosak a társadalom számára, gazdasági értelemben viszont ez már nem mondható el, ezért bármilyen, nyugdíjasokat előnyben részesítő "szavazatmaximáló "politikai demagógia középtávon kudarchoz kell, hogy vezessen. A fiatalokra nem rakhatunk aránytalanul nagy terhet az idősek rovására, és ha ezt a problémát a demokráciák nem fogják tudni kezelni, akkor szükségszerű a diktatúrákhoz való visszatérés.

Másik ilyen tendencia a nyugati-világban, hogy jellemzően a vidéki lakosságon belül a vallásukat rendszeresen gyakorlók (általában keresztényekről van szó) jobban törekednek a több gyermekes családokra mint a vallást nem gyakorlók. Ezzel szemben a nagyvárosokban leginkább a bevándorlás az, ami megnöveli a lakosság számát. Ez a két tendencia ellentétes hatású, az USA-ban például erősen különbözik egymástól az evangéliumi keresztények és a tengerparti metropoliszokban élők értékrendje, a politikai szélsőjobb- és szélsőbaloldal erősen polarizált. Kérdéses, hogyan kezelhető politikailag ez a fajta megosztottság és hogyan jöhetnek létre szerte a világban olyan új egyensúlyok és kompromisszumok, amelyek gyakorlatilag mindenki számára elfogadhatóak.

Az is kérdéses, hogy csökkenő népességszám mennyiben jelent problémát egy adott társadalomban - vagy pedig csak 1-2 generáció számára jelent gondot, ahol az idősek száma a fiatalokhoz képest nagyon megnő és emiatt a nyugdíjaskorú generációk életszínvonalának jelentős visszaesése nem kerülhető el. A japánok például azt mondják, hogy számukra nem okoz gondot, hogy az ország egykor közel 120 milliós népessége mélyen 100 millió alá fog csökkenni - sőt annyiban biztosan igazuk is van, hogy kevesebb ember kisebb mértékű környezetterhelést jelent. Már Kína is eljutott abba a fázisba, ahol a lakosság szaporodása fokozatosan csökkenésbe csap át, ami a fejlettebb ipari országokban már gyakorlatilag mindenhol végbe ment. (Úgy tűnik, mintha létezne egyfajta visszacsatolás a túlnépesedés megállítására, - ez a folyamat persze nem elég gyors és távolról sem elég hatásos a környezet pusztulásának megakadályozására.)

Magyarország esetében a csökkenés mértéke középtávon elég jól látható, ami valószínűleg azért nem fog jelentős problémát okozni, mert a szomszédaink többségére hozzánk hasonló mértékben jellemző.

Nem valószínű az a helyzet mint a török hódoltság után, amikor a magyar népesség relatíve lecsökkent a szomszédos országokhoz képest, ezért igen sokan betelepültek a harcok által nem érintett vidékekről, eltolva ezzel a történelmi Magyarország nemzetiségi viszonyait.

Arra azonban nincs lényeges hatásunk, hogy a régiónknál eleve jóval sűrűbben lakott Nyugat-Európa népesedési viszonyai hogyan fognak alakulni hosszabb távon, a bevándorlás nyilvánvalóan feszültségekhez vezet, azonban lényeges különbségek vannak az egyes országok között ennek kezelésében. (Svájc vagy Ausztrália jó példaként, a franciák és belgák kevésbé jó példaként említhetőek.)

Nyilvánvaló, hogy a demográfia igen meghatározó tényezője lehet a 21.század világtörténelmének. Alapvető pszichológiai tény, hogy egy adott területen nem annyira a népesség száma mint a relatív túlnépesedettség érzete a fontos (különösen beszűkült lehetőségek és romló életfeltételek esetén), amely az emberi közösségek együttélésre legnagyobb hatással van.

Be kellene látnunk, hogy az a "liberalizmus", amellyel a radikális jobb oldal harcol valójában nem létezik. A "liberális" szitokszóvá vált, afféle vörös posztóvá nem csak a szélsőjobb számára, hanem még olyan, számomra is mértékadó véleményvezérek részéről is mint Puzsér Róbert. Már a szónak az említése is elég, hogy bevigyen minket az ideológiai bozótharcok sötét erdejébe, mozgósítson jobb és bal oldalon egyaránt. Az értelmes kommunikáció azonnal megszűnik, pavlovi reflexek lépnek működésbe és egyesek a "NER-bibliát" kezdik el fújni, éppúgy mint a múlt század közepén "elvtársaik" a kommunista kiskátét. (Az is tele volt előre gyártott panelekkel arról, mi a helyes tett az osztályellenséggel szemben, a gonosszal, amely a társadalmi béke és jólét akadálya.)

Beszéljünk magyarul!

Az első lépés ennek a terméketlen párbeszédnek a befejezésére, hogy ne másokat akarjunk megbélyegezni, hanem próbáljunk meg magyarul beszélni: a "liberális" megengedő felfogást jelent, a szabályozások könnyítésére törekvőt, azt feltételezve, hogy ezekre nincs már olyan mértékben szükségünk mint amennyire régebben gondoltuk. Ennek ellentéte a szigorító, mindent leszabályozni igyekvő törekvés, amely lehet egy olyan kívánalom, hogy inkább térjünk vissza a hagyomány szigorúbb társadalmi rendjéhez, de lehet szélsőséges esetben mindent ellenőrizni kívánó, azaz diktatórikus is.

A társadalmi haladás elve a politikai baloldalhoz, a rendpártiság pedig a jobboldalhoz kötődik, ezek a kategóriák már sok évezrede léteznek, mindig voltak olyanok egy adott társadalmi csoportban, akik másokhoz képest (!) megengedőBB vagy pedig szigorúBB felfogásúak voltak. Nagyon viszonylagos, hogy kinek mi számít túlságosan liberálisnak manapság, éppolyan szubjektív mint az is, hogy ki érzi a mai Orbán rendszert az alapvető személyiségjogait korlátozónak, azaz diktatórikusnak. (Érzékeny művészemberek már évekkel ezelőtt diktatúrát kiáltottak, van akik most érzik magukat úgy, de vannak olyanok is sokan, akik számára az önkényuralom teljes mértékben elfogadható állapot.)

A lényeg, hogy ne merev kategóriákat használjunk, hanem rokon értelmű szavakkal próbáljuk körülírni, hogy mire gondolunk - az egyetlen kivételt ez alól azok képezik, akik tudományos munkán dolgoznak. Feltéve persze, hogy valódi eszmecserét akarunk folytatni másokkal, nem pedig meggyőzni olyasmiről, amiről nekünk is csak felületes ismereteink és homályos elképzeléseink vannak (hogy szalonképesen fejezzem ki magam).

A kis különbségeket a politika erősíti fel

Bár az agykutatás már igazolta, hogy vannak köztünk konzervatívabb és modernebb beállítódásúak, ezek a különbségek mégsem annyira tragikusak, mert a két szélsőség a teljesen földhözragadt és a végletekig virtualitásban élő, meglehetősen ritkák. Legtöbben igényeljük a hagyományokat éppúgy mint az újdonságokat és az életünk különféle területein vagy egyes szakaszaiban sem ugyanúgy fogjuk fel. A hagyománykövetők is használják a technika egyes áldásait és a modernisták nagy része számára is fontosak a természeti és a történelmi értékek.

A politikusoknak viszont jó megélhetést biztosít, hogy kitűznek egy zászlót, nagy jelszavakkal toboroznak és igyekeznek meghatározni egy ellenséget, akikkel harcolni kell, ezáltal teremtenek egy problémát, amelyek kezelésével a saját fontosságukat igazolják. Nyilvánvalóan gyerekes magatartásról van szó, amely a mai magyar politikai elit nagy részére jellemző. Ennek belátásához néha sajnos társadalmi katasztrófára van szükség: a brit polgárháború például az 1640-től évtizedeken át zajlott és csak később látták be a felek, hogy a köztük levő különbség nem volt olyan nagy, amilyennek gondolták. Ugyanez mondható el a spanyol Franco rendszerről vagy a legtöbb forradalmi mozgalomról is: a létező társadalmi törésvonalakból a politikusok által előidézett földrengések később már nehezen áthidalható szakadékokat hoztak létre.

A 20.század végi liberalizmus értékelése

A második lépés a "liberalizmus"-tól való megszabadulásra annak a korszaknak az értékelése, amely a liberalizmus ideológiájának egyeduralmával írható le, a '80-as évek angolszász politikai-gazdasági felfogásából kiindulva. A spanyolok és portugálok hozzánk képest egy kedvezőbb történelmi időpontban csatlakoztak az EU-hoz, nálunk viszont ez olyan időszakban történt, amikor a gazdaság terén a liberalizmus abszolút domináns volt. Mivel a Kádár-rendszerben szocializálódott magyar elit nagy része képtelen volt megszabadulni az ideológiai panelektől, úgy vélte, hogy csak az történik, hogy egy kevésbé sikeres ideológiát felvált egy nála jobb.

A liberalizmus dogmaszerű alkalmazása azonban felerősítette a társadalomban a szocialista tábor szétesése nyomán fellépő anarchikus tendenciákat, így sokak számára a demokrácia és az anarchia jelentése között nincs lényegi különbség. A liberalizmus eszmerendszerének mechanikus alkalmazása részben felelős azért, hogy felerősödött nálunk a nihilizmus, alkoholizmus, depresszió, a kisközösségek és családok szétesése, a gazdasági kiszolgáltatottság.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a korszak teljesen az ördögtől való volt pozitív eredmények nélkül, de azt sem, hogy ez ellen másfajta szélsőségek (fasizmus, nacionalizmus) jelentenek megoldást. A fasiszta társadalmakban ugyan a legtöbben közülünk még nem éltek, de attól még eléggé jól tudhatjuk, hogy milyen volt élni azokban és mennyire nagy társadalmi kárt okoztak.

Ha túlzottan behúzzuk a féket és mindent szabályozni akarunk, akkor megöljük az egyéni kezdeményezéseket és a társadalom kasztosodni fog, ha pedig nagyon megengedőek vagyunk, az a társadalmi normákat megszegő bűnelkövetők számára lesz kedvező.

Hogy hol vannak az ésszerűség határai, arra érdemes két konkrét példát is megnézni.

Az élelmiszeripar példája

Napjaink élelmiszeripari termékeinek fogyasztása igen sok esetben egyértelműen nem egészséges. Én sem vagyok amellett, hogy sok chipset, műzlit, gyorséttermi kaját és hasonló agyonfeldolgozott élelmiszereket fogyasszunk, viszont létezik egy olyan "illiberálisnak mondható" tendencia, hogy minden élelmiszeripari termék gyanús, tehát az egész iparág mondjuk 90%-ban fölösleges. Nézzük hova vezethet mindez:

-Ha mindig csak alapanyagot használok, akkor mindent főzhetek saját magam. VALÓBAN nagyon egészséges, ha főzünk amikor lehet, de időigényes is, ha még egy babkonzervben sem bízom és egy óráig főzöm a babot is. Általában kerülni kell a feldolgozott élelmiszereket, de az is hiba, ha ez kizárólagos dogmává válik.

-Azért is hiba, mert ezáltal egy csomó élelmiszert ki fogok zárni az étrendből, amelyek egészségesek, de nem érhetőek el kistermelőktől, például a halat vagy a szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. Csak nagyon sok utánjárással kerülhető el, hogy egyáltalán ne fogyasszunk iparilag feldolgozott élelmiszert, de például a felvágott helyettesítése kistermelői füstölt áruval sem egészségesebb.

-Úgy gondolhatom, hogy a minőségi élelmiszerekkel mintegy "kipipáltam" a táplálkozást, holott egyáltalán nem biztos, hogy egészséges, de az sem hogy nem fogok tőle elhízni. Az sem mondható el, hogy mindenki számára adott a lehetőség, hogy helyi kistermelőktől vásároljon, mert nem mindenki engedheti meg magának különféle okokból.

-Ha nem bízom senkiben, mert úgyis átvernek, akkor mindent magamnak kell megtermelnem. Volt olyan ismerősöm, aki a zöldségeket és húst is maga termelte, gyakorlatilag mindent, más tekintetben viszont nagyon nyitott gondolkodású volt. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk beskatulyázhatóak egyik irányban sem: egy adott területen lehetünk szigorúbbak, más területen pedig megengedőbbek.

A demográfia példája

Nem csak a liberalizmus eszméje az, amely miatt a születésszám a fejlett társadalmakban lecsökkent. A születésszám csak azokban a hagyományos társadalmakban magas, ahol a gyerekneveléssel a szülők egyáltalán nem vagy csak alig foglalkoznak, és a gyereket pár éves korára már munkaerőnek tekintik. A demográfiában pedig egyfajta visszacsatolás látható: Nyugat-Európában a népesség csökkenése már kisebb mértékű mint nálunk és még inkább mint tőlünk keletre vagy a Balkánon.

Egy nagy demográfiai ciklus létezik, ahol a népesség (a gyermekhalálozás csökkenése miatt) eleinte megugrik (1.szakasz), később pedig visszaesik (2.szakasz) és egyensúlyi helyzethez fog közelíteni (3.szakasz). A fejletlenebb országok az első szakaszban vannak, Kelet-Európa és a Balkán a 2.szakasz közepén, mi a végén, Nyugat-Európából a skandinávok és a franciák a 3.szakasz közepén. Ezek persze csak általános tendenciák és a valós helyzet ennél sokkal bonyolultabb, de tény hogy Skandináviában nem csak a bevándorlók növelik a népességet, hanem a svédek (vagy épp a franciák) gyermekvállalási kedve is nagyobb, mert a létbiztonság és az életszínvonal jóval magasabb szintű mint nálunk.

A magyar kormány valóban jó irányú lépéseket tett abba az irányba, hogy több gyerek szülessen (ráadásul ott, ahol megfelelően fel is tudják nevelni), de a folyamat tompítására lehet csak képes. Egy generáció már felnőtt egy adott létszámban, és Orbánék sem képesek olyan biológiai csodára, hogy a nők húsz éves gyerekeket szüljenek.

A demográfiai visszaesés, a lakosság csökkenése nem feltétlenül baj, sőt biztosan nem tragédia. A nyugdíjasok húsz év múlva sem fognak éhenhalni, legfeljebb szerényebben fognak élni a maiaknál: tovább dolgoznak, nem fognak annyit utazni, kevesebbet költhetnek szórakozásra, esetleg egészségügyi kiadásokra kénytelenek lesznek beáldozni a vagyonuk egy részét stb.

A demográfiai visszaesés emellett egy kimondottan kedvező folyamat globális méretekben a környezet védelme érdekében. Sőt, azokban az afrikai és ázsiai országokban ahol a népesség nagyon gyorsan nő ma is, ökológiai katasztrófákra kell számítani. (Amely nem feltétlenül kell, hogy tömeges éhhalálhoz vezessen, de a szaporodást lefékezheti.)

Nyílt társadalom vs. zárt társadalom

A fentiek konklúziója, hogy a megengedőbb felfogásúak ("liberálisak") egy nyitottabb társadalmat tételeznek fel, és nincs szükség semmilyen összeesküvésre vagy "Soros-ügynökökre", elég a közös értékrend, amely a politikusok nagy részét arra ösztönzi, hogy hasonló módon foglaljon állást, ugyanúgy szavazzon adott kérdésekben. (Azt nem feltétlenül látom problémának, ha Soros György vagy a adott esetben a norvég állam a hatalmas jövedelmeinek egy részét általa társadalmilag hasznosnak tartott mozgalmakra költi. A dogmatizmus és az empátia hiánya miatt viszont ne csodálkozzanak, ha ezeket sokan nem fogadják örömmel.)

Az is teljesen érthető válasz a globalizáció visszásságaira, ha sokan zártabb társadalomban szeretnének élni, amely a valódi közösségi életet teszi lehetővé. Az utóbbi időkben azonban az ő válaszuk sok esetben egy ösztönös, destruktív reakcióként jelentik meg, amely valaminek a tagadása kreatív elemek nélkül.

A kérdés mindkettő esetében a mérték, hogy fanatikusan és katonásan hiszünk-e mindezekben vagy pedig a józan ész határáig csupán, legyen szó akár "melegjogokról", "nemi egyenlőségről", bármiről. Mindkét felfogásnak megvan a maga helye és létjogosultsága, egyik sem szoríthatja ki a másikat teljesen, egy egészséges társadalomban.

Az emberek nagy részének alapértékei évezredek óta ugyanazok, a Biblia vagy az ókor nagyjai is megfogalmazták már mindezeket, ha ezen a nyelven beszélünk, akkor érteni fogjuk egymást. A félelmeink azok, amelyek eltérnek, és ha mindenki a saját félelmeit hajtogatja, akkor elbeszélünk egymás mellett.

Hogyha a Fidesz csak simán, abszolút többséggel győzött volna a választáson, akkor is majdnem ugyanannyian keseregnének a választás eredményén mint a mostani kétharmad esetében.

Az ellenzéknek valós esélye volt ugyan a kétharmad megakadályozásra, ennél többre azonban nem.

1.Nincs olyan ellenzéki összefogás, amelybe a Jobbik és a DK-MSZP egyaránt belefér, ez nonszensz. Hét párt megegyezése képtelenség, teljes ellenzéki összefogásnak nem lett volna semmi esélye. Az LMP volt leginkább, amely a politikai közepet jelenítette meg, ezért jobb taktikával több mandátumhoz segíthette volna az ellenzéket. Így viszont a Fidesz megismételte a négy évvel ezelőtti eredményét, emellett még egy trükkel (a német nemzetiségi listával) plusz egy képviselői helyet tudott szerezni.

2.Még ha van ilyen összefogás, az "elméleti matematika" akkor sem jött volna össze: mindig vannak olyan szavazók, akik nem hajlandóak arra szavazni, aki miatt a kedvenc pártjuk jelöltje visszalép, egyszerűen mert nem szimpatikus neki. Egy kétfordulós rendszerben talán lehetett volna esély, több oldalú tárgyalásokkal az ellenzék győzelmére. Nem véletlen, hogy a Fidesz egyfordulós rendszert hozott létre. Ez egy olyan idétlen rendszer, mintha az olimpián úgy kellene a sportolónak bizonyítani négy évenként, hogy aki kvalifikálja magát, azok között egyből a döntőben, egyetlen futam alapján hirdetnek eredményt.

3.Ennyi ellenzéki jelölt esetében mindig vannak "dezertőrök", részben mert nem hisznek abban, hogy a Fidesz legyőzhető vagy pedig szívesebben lépnének koalícióra a Fidesszel mint egyes ellenzékiekkel (LMP, Jobbik esetében vetődhet fel ez a probléma). Akár még a "megélhetési politikusi" pálya is vonzó lehet egyesek számára: nem kell különösebben semmit csinálni a parlamentben csak statisztálni a döntéseknél és felvenni a havi gázsit.

4.Ha a Fidesz és a hét komoly ellenzéki párt szavazatait összevetjük a körülbelüli eredmény döntetlen pár tizedszázalékkal a Fidesz javára, viszont az 5% alatt maradt pártok (Momentum, Kétfarkú, Együtt) voksai nagyobb mértékben erősítették a Fideszt mint az ellenzéket. Ennyire aránytalan rendszer csak két egyenlően erős párt esetében működik, több száz éves demokráciákban (brit és amerikai rendszer még ennél is aránytalanabb), viszont az egy nagy pártnak mindig kedvez a sok kicsivel szemben.

5.A gazdasági helyzet mindig nagyon sokat nyom a latban: a kedvező széljárás is a Fideszt erősítette, rengeteg pénzt tudtak belenyomni a gazdaság élénkítésébe és elkölteni is például közalkalmazotti béremelésekre vagy különféle támogatásokra az utóbbi bő egy évben. Az EU támogatások is nagyban segítettek a Fidesz győzelmében.

6.A kormánypárti médiafölényről egyesek majd valószínűleg doktori értekezéseket fognak írni, a közmédiumokban és a köztereken is alighanem nagyon erős volt a NER túlsúlya. Évek óta ment a szisztematikus agymosás, a közfelfogás megfelelő átformálása, a Fidesz üzenetek sokkal primitívebbek és erősebbek voltak. Például sokan, főként a falun élők a rádiót hallgatják napközben, amelynek országos frekvenciái már mind kormánypártiak, és az öt perces hírekkel is szabályosan bombázták a közvéleményt - migrációs vészhelyzet vs. gazdasági sikerek (az előbbi persze az utóbbit veszélyezteti). A modern médiumokban gyakran annak van "igaza", aki a leghangosabb, mert a legerősebb ingereket jelenti, ösztönös késztetéseinkre van hatással.

7.Természetesen vannak akiket felháborít a rendszerszerűvé vált korrupció. Akik viszont nem polgári normák alapján szocializálódtak, hanem a régi paraszti hagyományt talaján állva, számukra a legfontosabb az erős vezető, aki többször is bizonyította, hogy képes kiállni értük (legalábbis szavakban). Nagyon sokaknak az információs társadalom csak zavart jelent, teljesen érthető módon: távol áll tőlük a számítógép használata, nyelvek, önképzés stb. Kisközösségben szeretnének élni, és igénylik az állam gyámkodását. A Fidesz persze ügyelt arra is, hogy tehetősebb és önállóbb rétegeket is lekenyerezzen és világos perspektívát nyújtson a számukra.

8.A Soros-féle szervezetekkel nem az a Fidesz fő baja, hogy a bevándorlást erősíti, ennél nagyobb problémát jelent, hogy nyílt társadalomért dolgoznak (újfajta oktatási módszerek propagálásával, kisebbségek támogatásával, meleg-mozgalmak jogaiért kampányolnak stb.). Sokan vannak viszont, akik a Fidesz vízióját osztva egy kis zárt társadalomban szeretnének élni és a világot nem színesnek hanem feketén-fehéren látják. Soros démonizálása nekik kedvez és jó érv a hatalom koncentrálására is.

9.Európában és nálunk is a lakosság öregszik, ami a konzervatív felfogást erősíti, az idősebb generációkból a baloldali alternatívákat jóval kevesebben találják vonzónak. (Emellett persze más okai is vannak még a baloldal térvesztésének.) Ez a tendencia jelentős helyzeti előnyhöz juttatta a Fideszt, amelynek a Jobbik elől kellett főként elvennie a levegőt a győzelemhez. Gyanítom, hogy a fiatalok nagy része számára ez az eredmény sokkal kevésbé elfogadható volt. Főként, mert ők kevésbé opportunisták az erkölcs terén, még ha anyagilag több szempontból kedvező is lehet nekik ez a rendszer, szeretnének tisztább játékszabályokkal játszani mint amit a jelenlegi kormány biztosít.

10.Summa summárum: a Fideszt csak önmaga képes legyőzni a jelenlegi rendszerben, amíg fut a szekér, addig más súlycsoportba tartozik mint a többi párt. Egyik sem akarta annyira a hatalmat és nem dolgozott annyira célorientáltan mint ők. Az erő sokak számára imponáló lehet, sok támogatót vonzhat a kemény fellépés: a világ egyszerű és nincs szükség kompromisszumokra.

A Fidesz szerintem túlgyőzte magát, arra számítottak, hogy nem lesz kétharmad és talán még az LMP-t is megpróbálták volna bevonni a kormányzásba. Nemzetközileg most igen ciki számukra ez a helyzet, hiszen közismert, hogy nem épp európai stílusú kampányt folytattak.

Itt most lehet azon spekulálni, hogy ez milyen irányba viszi el a Fidesz politikáját: még inkább radikalizálni fogja vagy esetleg az önmérséklet irányába löki és konszolidálja, abban viszont biztos vagyok, hogy nem mutat a társadalom számára erkölcsileg jó példákat. A Kádár-rendszer is a versenyképtelenség és a kontraszelekció miatt indult hanyatlásnak annak idején.