Orbán az egyik alapító tagja az "Illiberális Internacionálénak", a vele egy nyelven beszélő kormányfők (Putyin, Erdogan, Netanjahu, Gruevszki, Trump stb.) társaságát keresi. Ennek a szónak, hogy "illiberális" nem nagyon van értelme, mert azon túl, hogy a liberalizmust le akarja rombolni, nem mondja meg, hogy milyen politikát folytat, lehet nagy eséllyel diktatórikus vagy populista (demagóg) is. Radikális jobboldali, magyarán ókonzervatív felfogásról van szó, amely ellenségének tekint szinte mindent, amit a felvilágosodás óta a modernitás magával hozott. Persze nem mindent, mert például a gépkocsiknak létezett elődje régebbi korokban a ló és a hintó  formájában (férfitársaságban régen a ló volt az egyik első számú társasági téma, ma az autó), viszont a lengyel külügyminiszter nem véletlenül mondta azt, hogy számára a biciklisták és a vegetáriánusok nevetségesek, hiszen ezeknek teljesen újszerű dolgok, semmiféle előképük nincsen régi korokban. Kérdéses is, hogy az ókonzervatív magatartás mennyiben környezetvédő - van amiben az, van amiben nem, de ez a gondolat messzire vezet.

Nem feltétlenül gazdasági eredményekben kell mérni egy kormány munkáját, bár e téren a legutóbbi két kormány eredménye összességében közel zéró. Az egész régiónk dinamikusan fejlődik a különféle kormányok alatt, egyes országok mint a csehek és a románok növekedése még gyorsabb is mint a miénk. 2010 és 2014 között a fejlődésünk elmaradt a régiótól, 2014 és 2018 között egy kicsit gyorsabb volt, tehát a kormány hatása nyolc év alatt nagyjából zéró, sőt ha belevesszük azt, hogy az EU források felhasználása mennyire nagy mértékű volt és milyen rossz hatásfokkal, milyen célokra költöttük el, akkor a végeredmény negatív is lehet. Habár a költségvetés stabilitása pozitív fejlemény, a gazdaságunk szerkezete egyértelműen változatlannak mondható és továbbra is kicsi azoknak a vállalkozásoknak az aránya, amelyek magas szintű hozzáadott értéket állítanak elő. Jellemző a gyenge-közepes szintet jelentő bérfeldolgoztató multicégek valamint a kimondottan alacsony termelékenységű, a számítógépet és automatizálást nem ismerő, manufakturális vállalkozások nagy száma.

Az életminőség területén is hozhat elvileg egy kormány munkája változásokat. Az ókonzervatív felfogás sajátossága, hogy elvet mindent, ami elvont és személytelen és csak a személyes kapcsolatokban hisz. Ez kezdődik azzal, hogy semmilyen intézményben nem bízik (ha nincs személyes felügyelete alatt, ha nem kézi vezérelt). Az Európai Unió bürokratikus rendszere egyértelműen zavarja, amint a jogrendszer egésze is (ezért állandóan személyre szabott törvényeket hoz), a bankok és általában a nemzetközi vállalatok szintén alapból az ellenségei. Az ókonzervatívak számára a tudomány is túl elvont, átláthatatlan céges molyolás, de általánosságban elmondható róluk, hogy az elvont gondolkodás minden formája túl gyanús a szemükben és leginkább összeesküvés elméletekben hisznek, ahol egyes személyek irányítanak a világon mindent.

Emiatt van az is, hogy számukra természetes dolog a korrupció, az hogy ismerősök sőt lehetőleg családtagok nyerjék el a megbízásokat, hiszen másban nem tudnak megbízni. A család és a nemzetségfők vezette törzsi szerveződés csupán az értelmezhető kapcsolatrendszer ókonzervatív felfogású ember számára. (A mérsékelt konzervatív szintén preferálja mindezt, azonban nem zár ki semmi olyat, ami modern vívmány, amennyiben az együttélés alapvető etikai normáit képes teljesíteni, mivel számára az etikai értékek a legfontosabbak.)

Modern világunk személytelensége sok előnyt jelent például a jogrendszerben, ahol nem azt vizsgálja a bíró, hogy a szemben álló felek "kicsodák", és segít az állások betöltésekor is abban, hogy elvonatkoztassunk olyan egyéni tulajdonságoktól (pl. nem, életkor, ismeretség), amelyek többnyire nem játszanak alapvető szerepet az egyéni alkalmasság megítélésében. A személytelenség egy fontos eleme annak, hogy a modern állam hatékony tud lenni (bár a hatékonyság az ókonzervatív számára megint csak nem értelmezhető vagy legalábbis egy gyanús fogalom). A személytelenség egy adottsága is mai korunknak, mert például ha az élelmiszereket mindenki ismerőstől szeretné beszerezni helyi piacokon, akkor 20 féle élelmiszer esetében lenne vagy 15 termelő (mivel a legtöbben csak egy adott terméket állítanak elő), ami a városokban lakók közül nem mindenki számára kivitelezhető.

Tény viszont, hogy modern világunk gyakran túlságosan személytelen és rideg még a legfejlettebb gazdaságú országokban is, amiben a liberalizmus nagy mértékben sáros. Tudományosan is bizonyított, hogy a legtöbben a kisközösségi életet igényeljük, ergó üdvözlendő minden politika amely támogatja a kisközösségeket és elvileg az Obán-rendszer is ilyen. Legalább egy területet tudok mondani személyes tapasztalatból, ahol ez valóban működik: ismerőseim közül többen is dicsértek különféle egyházi iskolákat az élénk, szervezett közösségi élet, változatos programok miatt. Biztos van számos család, akit segítenek az adókedvezmények és a CSOK, bár ezek a kedvezmények bizonyos jövedelmi és életkorbeli feltételekhez kötöttek, emiatt a legtöbbünk számára nem elérhetőek. A falvakban és kisebb városokban tartott hagyományőrző programok és vásárok nagy száma szintén egyértelműen pozitív jelenség - bár a hagyományőrzést a sokat szidott EU is támogatja.

A fő kérdés, hogy az ókonzervatív vonal okozott-e mérhető javulást az életminőségünkben? Amit eddig találtam az alapján nem nagyon beszélhetünk lényeges változásokról.

A családtámogatási rendszert sokan megkérdőjelezik: fiatalok között nagyon sok a szingli és későn kötnek házasságot, a legfrissebb kimutatás szerint a hölgyek 60%-a még 30 éves korában is hajadon. Az egyszemélyes háztartások és a nem lakott lakások száma szintén nőtt az Orbán-kormányok alatt, ami szintén azt mutatja, hogy a családpolitika csak egy szűk rétegnek kedvez és mivel a döntéshozók képtelenek más szemszögből is nézni a dolgokat a felső- és a felsőközép-osztályén kívül, vagy esetleg megfogadni szakértők tanácsait, emiatt az eredmények nagyon gyengék. (Mondjuk megnézhetnénk azt is, hogy működik ez máshol, például a dánoknál.) A fiatalság egyértelmű vesztese a kormánypolitikának, az elmagányosodás körükben eléggé gyakorinak mondható, - ez ugyan nem csak nálunk jellemző, de a kormányunk intézkedéseitől sem lett jobb a helyzet.

Az elmagányosodás az idősebbek körében még nagyobb veszély, 2013-ban a 60 éven felüliek nálunk érezték magukat leginkább magányosnak az oroszokat és ukránokat leszámítva. A 2014-es felmérés szintén nem a legfrissebb ugyan, de a teljes népességet vizsgálva a magyarok 44%-a csupán az, amely nem érzi magát magányosnak, amivel a lista végén vagyunk (a cseheket, görögöket és olaszokat leszámítva), a dánok és a hollandok azok, akikre a legkevésbé jellemző. Vegyük észre, hogy a legfejlettebb szociális rendszerrel rendelkező észak-európai országok vannak minden mutatóban a lista élén és a gyengén működő államok (függetlenül attól, hogy milyen színezetűek) mindenhol magukra hagyják az állampolgárt. (Részben ezzel függ össze, hogy a különféle boldogságfelmérésekben is gyengén teljesítünk, hiszen a magyar állampolgárok nagy része túl sokat vár az állami gondoskodástól.) A magyar államról a felmérések azt mutatják, hogy vezetőink leginkább a szavak szintjén tudnak nagyok lenni, teljesül a népi mondás, hogy "sok beszédnek sok az alja".

A társadalmi bizalom szintje szintén árulkodó, a felmérés ilyenkor arra a kérdésre keres választ, hogy mennyire lehet az emberekben megbízni. A bizalom szintje nálunk közismereten alacsony: jelenleg a kelet-európai átlagot általában meghaladja ugyan, de elmarad a lengyel, cseh és osztrák szinttől, Észak-nyugat Európáról nem is beszélve. Érdekes, hogy nálunk az internetben jobban bíznak az emberek mint a rádióban és a TV-ben, ami tőlünk északra és nyugatra nem jellemző. A már idézett, négy évvel ezelőtti felmérés szerint: "Ha megszorulnál, kitől tudnál kölcsönkérni" - nálunk az európai átlagot jóval meghaladó volt azoknak a száma, akik a családtól (75%), aránylag sokan senkitől (13%) és nagyon kevesen fordulnának barátokhoz vagy szomszédokhoz, még kevesebben különféle szervezetekhez vagy intézményekhez. Azokban az országokban ahol a társadalmi bizalom szintje alacsony, egyrészt az általános közérzet is rosszabb (például mindent folyton zárni és lakatolni kell, hogy el ne lopják), másrészt a munkamegosztás szintje is alacsonyabb marad, emiatt a gazdaság fejlődése is lassabb hosszabb távon.

Meg lehetne még említeni az egészségügy és az oktatás közismerten alacsony szintjét vagy a kiterjedt állami bürokráciát: a magyar állam fenntartása igen jelentős költséget az adófizetőknek, főleg a nyújtott szolgáltatások színvonalát figyelembe véve, az "ár-érték arány" szempontjából Európában az utolsók között vagyunk.

Egy dologban tűnik egyértelműen sikeresnek az orbanista "illiberalizmus", vagyis az a fajta re-akciós, különösebben nem fantáziadús, egyértelműen destruktív jellegű politika: ez nem más mint a külügyek területén az európai együttműködés gyengítése, fontos kérdésekben a közös fellépések megvétózása. Mintha az lenne Orbán számára önmagában a siker fokmérője, hogy ha egy rendszer leváltásában már sikeresen közreműködött, akkor most egy másik, szintén válságjeleket mutató rendszert is majd jól "megdönt", azaz macsó módra hanyatt vágja.

Mennyiben tükröznek gazdasági elveket és mennyiben hatalmi megfontolásokat a kormány legutóbbi döntései?

A fenti kérdés első feléről könnyebben és világosabban lehet beszélgetni, konkrét példákkal, a második fele azonban már nehéz téma, a "hatalom" világa olyannyira sötét, hogy a legtöbben nem is vagyunk tisztában a valódi mibenlétével, végzettségtől és társadalmi státusztól nagyjából függetlenül. Az ideológiák azonban egytől egyig hatalomról szólnak, én magam pedig arra teszek folyton kísérletet, hogy a különféle mögöttes, ösztönös hatalmi logikáikat megmutassam. (Nyilván nekem is megvannak a korlátaim e téren, én is bevettem annak idején bizonyos nagy lózungokat, csak épp liberális oldalról....)

Gazdasági ésszerűség?

A konkrét kérdés úgy hangzik, hogy mennyire értelmesek gazdasági szempontból a kormány fejlesztési törekvései, például azok a támogatások, amelyeket a falvakra költenek? (L. például itt vagy itt.) Az én tudásom nem elegendő ennek eldöntéséhez, a sejtésem azonban, hogy a támogatások jó része puszta pénzkidobás. A gyanúmat az alábbiak támasztják alá:

1.Sok az eszkimó és kevés a fóka. Tokaj körzetében is számos település verseng, de két-három valszeg elég lenne, mert ennyire már nincs megfelelő szintű érdeklődés és fizetőképes kereslet. Nem tartom ésszerű elvárásnak, hogy például egy átlagos alföldi vagy dunántúli faluban hirtelen fellendüljön az idegenforgalom pusztán külső támogatások eredményeként. Ha nincsenek speciális tájelemek (pl. Balaton, Őrség, Mátra stb.) vagy speciális helyi termékek, akkor ez hiú remény marad. Kicsit olyan ez mint a wellness-fürdők "túltermelése" az utóbbi időkben.

2.Az állam nem képes meghatározni felülről, hogy melyek az értelmes programok, csak a helyben lakók. Ha vannak életképes helyi kezdeményezések, azt érdemes támogatni, felülről csak erőlködés lesz a végeredmény és az, hogy az ott élők közül néhányan jól járnak (de a nagy többség nem). Erre egy példa, hogy hiába volt "anno" kormányprogram, hogy legyünk a vas és acél országa, mégsem lettünk azok...

3.Az idegenforgalom sehol sem lendíti fel a gazdaságot: sem Horvátországban, sem Görögországban, sem Olaszországban, sem Egyiptomban nem volt képes erre - bár fontos bevételi forrás, de sehol sem vált igazi húzóágazattá, főként a szezonális jellege miatt.

4.A különféle kormányoknak a leszakadó régiók felzárkóztatására tett kísérletei nagyon nagy többséggel kudarcosak szoktak lenni, nem képesek a fennálló trendekkel szemben működni. Így ha egyes falvak népessége csökken, annak valószínűleg mélyebb okai vannak. Világtendencia egyébként a nagyvárosi agglomerációk növekedése és a falvak többségének sorvadása (bár vannak ellenpéldák is, például Németország és Észak-Európa egy részén.) A falvakban egyszerűen nincs elegendő munkahely, sem elégséges szintű szolgáltatás.

Ezzel együtt helyes törekvésnek tartom a kormány részéről a falvak támogatását és az idegenforgalom fejlesztését. Teljesen jó irány, hogy a hét közben a stresszes városi munkát jól kiegészítheti a falusi pihenés a hét végén. A kérdés inkább, hogy nem arról van-e szó, hogy eszetlen sok pénzt tolunk bizonyos dolgokba, egy szakértőt idézve "dagasztva a semmit".

Úgy gondolom, hogy a városi középosztály inkább aprópénzt költ a falvakban: néha elmegy egy-két étterembe, évente egy-kétszer megszáll és vásárol pár helyi terméket a fesztiválokon... Hiába a SZÉP kártya mint "AZ" egyetlen megmaradó cafeteria, adómentes juttatás, a középosztály a pénze nagy részét inkább a dráguló szolgáltatásokra fogja elkölteni és még a külföldi utak, a nívós üdülőhelyek is többnyire vonzóbbak mint egy átlagos falusi panzió. Ráadásul a középosztály és felső osztályok nem elég nagyok, nem elég szélesek nálunk, az alsó-közép osztálynak viszont nincs elég vásárlóereje, nem fog költeni még benzinre sem, nemhogy panziókra. Kérdéses az is, hogy a külföldi turisták számára elég vonzó-e és elég speciális szolgáltatásokat tud-e nyújtani a magyar falusi turizmus - a kevéssé gondozott, parlagfüves tájaival mondjuk az osztrák hegyi szálláshelyekkel összehasonlítva.

A hatalom logikájával jobban magyarázható

Az erősen jobbra tolódott, szélsőségesen konzervatívnak mondható magyar kormány nyilvánvaló hatalmi okokból is preferálhatja a falvak fejlesztését. A falvak szavazórétege a leginkább kormánypárti, ott van az igazi "csendes többség". A konzervatív életminták propagálása, sőt kimondott erőltetése a kormányideológia alapját képezi. Másrészről ide kívánkozik egy kissé provokatív mondat is, amely leginkább csak közbevetés: bevándorlók és leszármazottaik mint szavazóbázis nagyobb eséllyel kevésbé konzervatív kötődésűek lennének, például a londoni bevándorlók nagy része a brexit ellen szavazott. A bevándorlás viszont egyértelműen a nagyvárosokat célozza, nem a falvakat.

Ösztönös feudális mintáról van szó...

Konzervatív felfogásúnak azt az embert nevezném, aki a legkülönfélébb kulturális hagyományokból merítve értékőrzőnek mondható, ezzel szemben a mai magyar jobboldal aktív és publikus része leginkább egyetlen korszakra fókuszál: a középkori, rendies magyar társadalom az etalon. Ennek egy jól látható jele az új magyar arisztokrácia ("NER lovagok") megjelenése a falvakban, ami önmagában lehet vagy lehetne pozitív jelenség is. Kis kastélyokat, kúriákat építenek állami támogatással (még ha panzióknak is nevezik), ami a szememben inkább státusszimbólumnak tűnik mint fontos és előrevivő fejlesztésnek. Persze lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem (remélhetem, hátha így van...)

...eléggé nyilvánvaló történelmi előzményekkel

Az közhely, hogy Magyarország fejlődése mennyire eltér Nyugat-Európától, nem lévén saját (leginkább csak német és zsidó származású) polgársága, emiatt a polgári értékrendszer terjedése lassabb volt. Az is közismert, hogy országunkat görcsbe rándította Trianon sokkja, egy olyan reakciót okozott, hogy "ha a modernizáció ezt jelenti, akkor köszönjük, de nekünk nem kell..." Az viszont kevéssé köztudott, hogy a környező országokhoz képest is vannak különbségek: sem Csehországban, sem Szlovákiában, sem Románia erdélyi részén nem volt ilyen erős kiváltságos (adót sem fizető!) nemesi réteg mint nálunk, egyedül a lengyeleknek volt hasonlóan jelentős saját nemesi osztályuk... tehát az EU jelenlegi legkonzervatívabb vezetésű országainak. A nemesi vagy a dzsentri (azaz funciótlanná vált nemesi) értékrendszer rejtetten tovább élt nálunk a szoci-komcsi rendszerben, a hatalom előtt a nyakukat behúzó, hajbókoló "parasztok" tömkelegével (nem beszélve arról, hogy egyébként is jelentős paraszti hagyományokkal rendelkezünk). Emiatt van a hatalomnak és a kiváltságok feletti szemhunyásnak annyira erős respektje az ország kevéssé polgárosodott részein, azaz majdnem mindenhol, de különösen a falvakban. És emiatt érezzük az "átkos" rendszer kiskirályait a maiakhoz hasonlónak.

Nincs pozitív kiválasztódás, inkább kasztosodás

Amitől félek és többen félnek nem az, hogy a magyar arisztokrácia nagyon erős lesz (ami voltaképpen egy természetes és üdvözlendő folyamat is lehet), hanem a "humán erőforrásokkal való gazdálkodás" szintjének további romlása, a tehetségek elkallódása a "csókosokkal" szemben. A magyar arisztokrácia és az új nemesi (bennfentes) rétegek ugyanis inkább negatív szelekciót gyakorolnak és különféle kasztokat hoznak létre, amelybe nem tartozhatnak bele a mély szegénységben élők (például a hagyományos cigány életformához hasonlóban élők, a hajléktalanok, a szellemi sérültek vagy maradandó egészségkárosodásal elők), az eltérő szexuális orientációjúak, a más politikai értékrendet vallók (liberálisak vagy szocik), más rasszhoz tartozók, stb. Ha ezt a szelekciót elég sokáig gyakoroljuk és túl szigorúak vagyunk, akkor egy idő után a merítési bázisunk annyira leszűkül, hogy nem marad senki aki igazán tehetséges, mert hiába elfogadható például az alkoholizmus, ha az alkeszek (és más szenvedélybetegek) magukat zárják ki a közösségek fejlesztéséből.

Mondjuk ki, hogy a normalitás megszállott követése éppúgy mint az emberek virtuális kasztokra osztása voltaképpen náci, fasiszta vonás és a magyar társadalom hétköznapjaiban sajnos nem ritkák a verbális agresszió szintjén a fasisztának nevezhető megnyilvánulások. (A nácik a horogkeresztet nem véletlenül egy kasztos társadalomból, az indiaiból vették át, bár az eredeti jelentéséből kiforgatva.)

Ha nem akarunk ilyen drámain fogalmazni, akkor is azt mondhatjuk, hogy a magyar társadalom Európában az egyik legkevésbé mobilis, ráadásul a mobilitása (az átjárhatóság az egyes rétegek között) csökkenőben van, szó sincs bármiféle esélyegyenlőségről. Egy jellemző közfelfogásról van szó, amelyre a kormány még inkább ráerősít: még a különféle korcsoportokba tartozó emberek is kissé elkülönülnek, kasztokat alkotnak például egy munkahelyen - ami tőlünk nyugatra általában kevéssé jellemző.

A labdarúgás mint az új elit egyik hobbija

Ha az új elit teljesítményét a magyar foci helyzetén mérjük le, a helyzet eléggé siralmas. Még tavaly készítettem egy kimutatást, amely szerint az egyes országokban a foci helyzete hosszú évek átlagát véve nagyjából arányos a rendelkezésre álló összes pénz mennyiségével (nem egy főre eső, hanem összes GDP-ről van szó). Ebből a trendből felfelé lógnak ki a portugálok és a horvátok, lefelé pedig a finnek (akiknél legalább a jégkorong erősnek mondható), az angolok és a magyarok.

A hétköznapi előítéletességgel szemben a teljesítményközpontú szelekciót mutatja számomra az, hogy a legtöbb nyugat-európai ország csapatai (német, belga, holland, francia, portugál, svájci, angol) tele vannak bevándorlókkal - ezek az országok nem mellesleg általában jobb eredményekkel is büszkélkedhetnek. Ezzel szemben a magyar foci köztudottan belterjes, zárt világ, ahol alig vannak például cigány fiatalok. Másrészt azt szokás mondani, hogy mindenki ért nálunk hozzá, ami igaz is - olyan szinten valóban értünk, mint amit a különféle "szakértők", edzők és sportvezetők közhelyes megszólalásai mutatnak.

A magyar bajnokságban pedig a csapatok nagy részénél a délszláv és más kelet-európai vendégmunkások száma  a kulcsjátékosokat tekintve szinte már meghaladta a magyarokét annyira, hogy idén már egy limitet kellett állítani, - a kupacsapataink ennek ellenére sem ellenfelei még az európai középmezőny (szomszédos országokbeli) csapatainak sem. (A nagy nemzeti bajnokságokban viszont elvétve szerepel csak magyar játékos.) Még egy anomália, ami máshol nem jellemző, hogy még számos nagyvárosnak és középvárosnak nincs élvonalbeli csapata, Mezőkövesdnek, Felcsútnak, Kisvárdának viszont van - tulajdonképpen helyi politikusok hobbicsapatairól van szó.

A labdarúgás azonban csak egy példa arra, hogy az állam és az állam kegyeltjei hogyan "fejlesztenek" bizonyos területeket. Hasonló példák lehetnének az állami tömegközlekedés vagy az egészségügy működtetése és mindazon szektorok, ahol az állam a legelemibb piaci törvényeket kontár módon felülírni igyekszik.

Ők valójában nem a hatalmat akarják, csupán kontroll alatt tartani az eseményeket,

amit viszont nem tudnak vagy nem ismernek be, hogy a kettő között nincs különbség: a hatalom a mindenek feletti kontrollról szól, és a kormányunk mostanában újabb és újabb területeket von az ellenőrzése alá. Az állatvilágban is jellemző az egymás fölötti hatalom gyakorlása, mondhatnánk hogy természetes jelenség - azonban az ember esetében csak egy bizonyos határig mondható annak. Az igazi hagyományokban lehet az akár indiai, keresztény, görög vagy római, amelyek az igazi konzervatív életszemlélet forrásai, a hatalom korlátozásáról és megosztásáról legalább annyi szó esik van mint a hatalom gyakorlásáról, amely általában véve sem túl hangsúlyos más erényekkel (mértéktartással, együttműködéssel, szeretettel, megvilágosodással stb.) szemben. A hatalom Jézus és Buddha életében is kísértőként jelenik meg leginkább.

Vannak országok, ahol már megtanulták, hogy a túlságos hatalomkoncentráció nem jó vért szül: spanyolok, németek, portugálok, görögök, japánok vagy még a franciák is képesek voltak levonni a megfelelő történelmi tanulságokat. Azokban az országokban viszont, ahol a történelmi eseményeket nem képesek a helyükön kezelni vagy az ez irányú családi krónikák már a homályba vesztek, ott inkább csak a hatalom áldozatainak tudják magukat elképzelni, nem ismerik még a hatalommegosztás előnyeit, sem a hatalmon levők visszaéléseinek hosszú távú veszélyeit.

A "vallás" szavunk arra utal, hogy az ember megvallja, hogy milyen hitrendszerhez, csoporthoz tartozik, ezzel szemben egyes latin nyelvekben például a "religio" eredetileg az összeköttetés visszaállítását jelenti (a "teremtővel"), amely a szónak egy teljesen más, intimebb aspektusára utal.

Ha megnézzük a különféle vallások világtérképét (itt vagy itt), akkor az egyik szembetűnő dolog számos vallás "nemzeti" jellege, értve ez alatt, hogy a szomszédos országok vallása nagyon eltérő lehet. Például a Fülöp-Szigetek katolikus, Indonézia muzulmán, Kína és Japán viszont (kissé leegyszerűsítve) taoista-buddhista hagyományt követ. A vallásnak egyes kultúrák lehatárolását, védelmét betöltő szerepe nem csak kisebb ázsiai országok esetében létezik, hasonló szerepet tölt be mint a katolikus vallás az írek esetében az angolokkal szemben vagy szintén a katolikus vallás a lengyeleknél a protestáns észak-német és az ortodox orosz kultúrával szemben (akik ugye már többször felosztották egymás között Lengyelországot a történelem során). A csehek esetében viszont sem a katolikus sem a protestáns vallás nem jelentene mentsvárat a dél-német, osztrák és az észak-német kultúrával szemben, ezért a csehek hagyományosan nem vallásosak.

Néhány ország esetében a vallás annyira egyéni, sajátos, hogy más kultúrákból származók számára túlságosan bonyolult és megközelíthetetlen, ilyen például India, Izrael, azonban még Irán esetében is azt mondhatjuk, hogy a mohamedán síita vallás kulturálisan mintegy lehatárolja az ősi kultúrájú országot (Irak, Szíria és Törökország egy részével együtt) a szintén mohamedán szunnitákkal szemben, ami középkori szellemiségű vallásháborúk forrása. Mohamed követőiről is elmondható tehát, hogy különféle vallásokat hoztak létre.

Még inkább igaz ez Jézus követőire, ahol ha megnézzük a katolikusok és protestánsok eloszlását, akkor elég erős éghajlati, földrajzi kontrasztot is látunk: az életélvezőbb katolikus vallás és a puritánabb, takarékosabb protestánsok más-más földrajzi szélességi körökön dominálnak. A muzulmán vallást nem nagyon ismerem, de a térképeket elnézve meg merem kockáztatni, hogy szintén bizonyos fajta természeti körülményekhez (meleg, arid viszonyokhoz) alkalmazkodott életmódnak felel meg.

Magyarország esetében köztudott, hogy a katolikus vallás egyben dél-német és osztrák szövetségi orientációt jelentett, a keleti és déli országokkal, például az ortodox vallású románokkal szemben. (Nem is csoda, hogy a román kultúrát mennyire távolabbinak érezzük a magyartól mint a németekét.) A protestáns vallások közül az evangélikus szintén inkább német orientációjúnak nevezhető, az igazi szabadságharcos, kurucos irányzat akár a mai napi politika szintjén is egyértelműen a református vallás, amely eleinte Kelet-Magyarországon és Erdély egyes részein tudott elterjedni, Bécstől távol eső vidékeken.

Lényeges megjegyezni, hogy a hagyományos társadalmakban az emberek túlnyomó többsége nem választhatta meg sem a vallását, sem a lakhelyét, a táplálékát, de még a foglalkozását vagy a párját sem, ami Föld nagy részén a legtöbb társadalomban még mindig így van. A modern társadalmak tehát feltétlenül és minden tekintetben liberálisaknak mondhatóak a hagyományosakkal szemben.

Ha egy észak ír fiatal protestáns vagy netán buddhista hitre térne át az még ma is a helyiek nagy részének a szemében árulásnak számítana, de még nálunk is elmondható, hogy az ember a vallásgyakorlással leginkább egy adott közösséget választ, egyfajta értékrendszert követőkhöz csatlakozik, az egyébként nehezen meghatározható "egyéni hit" ehhez képest csak másodlagos.

A modern társadalmakban a vallásosság mindenhol csökken, egyes szakértők szerint ez a folyamat visszafordíthatatlan. A legfejlettebb északi országokban ez nagyon szembetűnő, e tekintetben leginkább az USA képez kivételt (bár a tendencia ott is csökkenő), ami arra utalhat több más jellel együtt, hogy az amerikai társadalom viszonylagosan elmaradottnak mondható a gazdasági fejlettségéhez és az átlagos életszínvonalához viszonyítva.

A vallás visszaszorulásának különféle okai lehetnek, mint például az individualizmus felerősödése, de szerintem ilyen ok lehet az is, hogy amíg a tudomány naponta képes újabb eredményeket produkálni, a hagyományos nagy vallások csak elvétve mutatják a megújulás jeleit, dogmatizmusuk leginkább régi pásztor vagy paraszti társadalmaknak felel meg, ami miatt egyes esetekben kevésbé képesek megfelelően kezelni a ma emberének sajátos problémáit.

Nyugat-Európában megszűntek a vallási alapon (is) szemben álló ellentétek, a katolikus franciák a múlt század közepe óta már nem ősi ellenségei sem a lutheránus észak-németeknek sem az anglikán briteknek. Ezzel szemben Európa keleti felén még sokan vannak, akik a franciákhoz vagy a németekhez képest bizonytalanabbak a nemzeti identitásukban és a vallásban keresnek menedéket. A kommunista rendszer ráadásul elnyomta a vallási hagyományt, emiatt is vált a templomba járás ismét népszerűvé sok helyen nálunk vagy például a románoknál. Egyébként a kommunizmus a vallás tipikus jegyeit mutatja (nem véletlen, hogy egyes japán kutatók a kereszténység egyik ágának tekintik), vallásalapítóval, szentekkel, felkent papsággal, fanatikus hívőkkel és szektás irányzatokkal - azzal a különbséggel, hogy nem örök életet ígér, hanem csupán azt, hogy az ember megmarad halála után a közösség emlékezetében. (Ha magunkba tekintünk, akkor a legtöbb katolikus is leginkább ebben tud hinni mint a nehezen elképzelhető örök, túlvilági életben.)

Az egyéni hit egyébként teljesen változékony az élet folyamán, például egyes sorscsapások megrendíthetik, a legtöbben úgy vannak vele még a rendszeresen templomba járók közül is, hogy valami biztos van abban, amiről a pap beszél, bár sok minden tutira máshogyan van, mert amit előad az nem túl hihető vagy egyáltalán nem hiteles. Sőt, ki kell mondani, hogy a papok között is hasonló arányban vannak szakmájukat mesterei szinten művelők és kontárok, éppúgy mint orvosok, tanárok vagy kőművesek között - kontárokon nem annyira a szakmai tudás hiányát mint egyfajta lélektelen, bürokratikus és igénytelen munkavégzést értve, amely nem igényli az interakciót másokkal és nem törődik a saját szakmai fejlődésével. Az ateizmus például egyfajta válaszreakció is lehet a vallás hiteltelen és dogmatikus képviseletére (amikor szó szerint kell érteni olyasmit, hogy Isten a világot hét nap alatt teremtette, nem pedig a tanításokat szimbolikusan értelmezni).

A templomba járás mindenképpen közösségi esemény, amellett, hogy van egy olyan vezető, tapasztaltabb személy, akihez bátran fordulhatok a különféle lelki problémáimmal.

Egyéni hit közösség nélkül azért nem nagyon van, mert annyiféle inger ér minket, hogy még a legnagyobb jó szándék ellenére is lassan elhagyjuk azokat a rendszeresen végzett gyakorlatokat, amelyek egyfajta lelki vagy pszichikai megtisztulást hozhatnak. Emiatt mondhatjuk azt, hogy a rendszeresen gyülekezetbe járók azok, akik valóban vallásosnak mondhatóak, nem pedig azok, akik magukat "maguk módján vallásosnak" nevezik. (Gyülekezet lehet tágabb értelemben véve például egy rendszeresen meditáló vagy jógázó csoport is, ahol a vezető kompetenciája megfelelő szintű.) A csoport megtartó erejére az élet mindennapi kísértéseivel szemben a névtelen alkoholisták klubjai mutatják a legszemléletesebb példát.

A templomba vagy gyülekezetekbe járás azonban képmutatásra is ad lehetőséget: a gyakorlat azt mutatja, hogy a hívők között ugyanúgy vannak az erkölcsi érzék terén alapvető hiányoktól szenvedő egyének mint a magukat ateistának mondók között is rendes, tisztességes emberek, az erkölcsi magatartás és a vallásosság között aligha lehet kapcsolatot találni.

Sőt, a valódi vallásosság semmiképpen nem valamilyen "jó befektetés", amely a túlvilágon kamatozik. Pascalnak az a gondolata, hogy a vallásossággal az ember csak nyerhet, hiszen ha nincs túlvilág akkor nincs veszteni valónk, ha van akkor biztos nyereség - a vallásosság szellemiségével éppen hogy szöges ellentétben áll, egyfajta spekulatív kalmárszellemiséget tükröz. A vallásosság lényege ennél sokkal finomabb, egyszerű dogmákkal nem leképezhető, csak a mindennapi gyakorlatban, bizonyos éles szituációkban van mód az átélésére.

Azt, hogy miben hiszünk valójában nem is tudjuk megmondani, ez számunkra eléggé tudattalan. Azért állítható hogy agyunk tudattalan részeiből hívható csak elő, mert a hitrendszerünk alapjai a kora gyermekkorban alakulnak ki, amikor az ember még nem tudatos, inkább csak benyomásokat rögzít. A kisgyerek ha Istenről beszélnek neki, leginkább a szülei mintájára fogja elképzelni, elsősorban az apa az, aki rejtélyes, aki távol van - a mennyekben levő kiszámíthatatlan, büntető Isten képe, akitől félni kell, leginkább innen eredetezhető. Ez a fajta istenfélelem azonban megint távol áll mindattól, ami komoly, elmélyült vallásosságnak mondható. Aki ateista az sem tud mást tenni, mint az általa megismert istenképet tagadja, tehát csak azt állítja, hogy "olyan biztosan nem" - ami viszont valóban a vallásosság szellemiségével ellentétben áll, az sosem szavak, hanem sokkal inkább tettek szintjén nyilvánul meg: gonoszság, az élvezetek korlátlan hajszolása, törtető anyagiasság.

Nem hiszek abban, hogy vannak eredendően harcias vallások mint az iszlám, hiszen például az Ótestamentum is tele van háborúkkal, a legtöbb vallást csupán felhasználták és felhasználják ma is harcias uszításra. Az igazán színvonalas vallási szövegek a bölcsesség forrásai és szinte mindig van bennük valami paradox, l. például Jézus hegyi beszédét. A mohamedán vallás egyik bölcse számomra Naszreddin, akiről számos jópofa kis történet maradt fenn, mint például az, amikor a kulcsát keresi este a parkban és amikor már húszan keresik vele együtt, rákérdeznek "Mégis merre felé hagytad el?" "A park túlsó felén, de ott sötét van."... Az ilyen kis történetek mindig mondanak valami lényegeset az emberi természetről.

A nemzeti irodalom természetesen létezik és egy adott közösség minden olyan irodalmi teljesítményét magában foglalja, amely eléggé színvonalas és sokak érdeklődésére számot tartó alkotás. Az irodalommal foglalkozó embereket, közülük is elsősorban az írókat és költőket "szóműveseknek", az írott szó igazi mestereinek tartom. Pontos fogalmazás, választékos és érzékletes szóhasználat, gyakran különféle nyelvi lelemények és újítások valamint egyéni meglátások jellemzik az írás mestereit. A legtöbb szempontból teljesen átlagosnak mondható polgárokról van szó, akik viszont a nyelvi kifejező eszközeiket sokkal erőteljesebben és színesebben használják nálunk, emellett pedig néhányan közülük rendelkeznek olyan képességgel, hogy a felszín mögé lássanak. Ezek a tulajdonságaik pedig nagyon alkalmassá teszik az írókat arra, hogy összeütközzenek a politika világával, az ilyen tulajdonságok a különféle fanatikus radikálisokat és megfelelő ideológiai csőlátással rendelkező janicsárokat mindig zavarni fogják.

Az irodalom "királykategóriája" még ma is alighanem a regényírás, a regény műfajának kialakulása pedig nagyjából magyarázatot ad arra, hogy az írók többsége inkább nevezhető liberálisnak mint konzervatívnak. A regény műfaja nagyjából a polgári társadalom kialakulásával együtt jött létre, és egyéni jellemeket ábrázol, személyes sorsokról szól. A középkorban és annál régebbi korokban ugyanis az egyéni jellemvonások nagyjából senkit sem érdekeltek, hogy ki mit akar, milyen vágyai vannak, esetleg milyen irányban fejlődik az élete, - aki ilyesmivel akart foglalkozni, azt helyből kiröhögték. A változást a kulturális szemléletben a bigott vallásosság és merev rendies szellemiség visszaszorulásával párhuzamosan a polgári értékek felemelkedése hozta el.

Ha pedig a regényírók és novellaírók többsége egyéni sorsokra fókuszál, miközben a személyes szabadság és önmegvalósítás lehetőségeivel foglakozik - ez olyasmi, ami a mai magyar ókonzervatív kultúrpolitika szemében egyértelműen liberális mételynek számít. Akik számára valamiféle középkori csordaszellemiség jelenti az eszményt, ők a jelentősebb magyar regények, novellák és versek nagyobb részét nyilvánvalóan likvidálni szeretnék, így például a "nyugatosok" műveit (akiknek már a nevük is szalonképtelen azoknak, akik szemében afféle "kelet-népe" volnánk) némi túlzással az irodalomtankönyvek lábjegyzeteibe száműznék.

Nem arról van szó, hogy csak a sznobság a nyerő és a regény különféle irányzatainak ne lenne meg a maga létjogosultsága. A ponyvaregény műfaján belül is lehet nagyot alkotni, létezik például a Dan Brown-féle igényes ponyva. Teljesen természetes az, hogy nem mindenki szeret a szabad idejében az emberi lélek fájdalmas apró részleteivel foglalkozni, az extrovertáltabb típusú, tevékenyebb emberek közül nekem úgy tűnik, hogy sokan az akciókban dús könyveket részesítik előnyben. (Vagy épp nyaraláshoz is inkább a könnyebb olvasmányok valók jobban.) Rejtő Jenő könyveit ugyanolyan fontosnak és hasznosnak tartom mint Krúdy Gyuláét, mindkettő a magyar kultúra része, - mellesleg pedig mindketten zsidó származásúak voltak. (Mivel a zsidó családokban az írásnak és olvasásnak régi hagyományai vannak, emiatt közülük sokan írástudást igénylő szakmákat választottak az utóbbi évszázadokban.)

A nagy magyar történelmi regények egyik klasszikusa Gárdonyi Géza, aki egyébként német családból származott és magyarosította a nevét a 20.század elejének számos más klasszikusához hasonlóan. Makkai Sándor például nagyon izgalmas történelmi regényeket írt, Jókai Mór pedig már annyira részletgazdag, hogy a mai olvasók nagyobb részének ez már túl tökéletes, a fiataloknak egyszerűen nincs hozzá türelmük.

A regényírásban a történelmi regények mellett "nemzeti" vagy "hagyományőrző jellegűnek" nevezhető vonal jellemzője a régi szokások ábrázolása és a csodálatos tájleírások, főleg az erdélyi írók jeleskednek az ilyesmiben, többek között Wass Albert vagy Nyírő József, ami teljesen érthető módon az ilyen hangulatokra fogékony olvasókat képes magával ragadni.

A regényektől azonban általában többet várunk a leírásoknál: az írónak úgy kell folyamatosan hazudnia, a valóságon alapuló fantazmagóriáit eladnia, hogy teljesen elhiggyem, hitelesnek tartsam azt, amit mond, függetlenül attól, hogy mennyire fedi a valóságos eseményeket. Ez pedig a művészet egy magas szintje, amire nagyon kevesen képesek. Úgy kell kezelni a mű különféle szálait, hogy az emberi arányok megmaradjanak és ne ragadja el a szerzőt a történet giccses, érzelgős kimenetek irányába, ami pedig gyakran megtörténik. Ha a történet igazán erős és hiteles, akkor van csak az, hogy az ember álla leesik és könyv valóban üt, eltalálja az olvasóját - voltaképpen azt élem át, hogy én magam kerülhetnék hasonló helyzetekbe mint a regényhősök. Az igazán erős és hiteles ábrázolások nem csak nálunk, hanem más nyelvekre lefordítva sem veszítenek annyit az értékükből, hogy ne lennének hatásosak. Azok a történetek viszont, amelyeket a világ sok országában megértenek, nagy eséllyel nem eléggé "nemzetiek" - legalábbis egy népnevelő célú kultúrpolitikus szemszögéből. (Vannak persze kivételek mint Gárdonyitól az Egri csillagok vagy A láthatatlan ember.)

Egy nemrégiben végzett felmérés szerint a legtöbb idegen nyelvi fordítással rendelkező magyar szerzők:

Kertész Imre (215)

Márai Sándor (213)

Molnár Ferenc (126)

Esterházy Péter (118)

Konrád György (106)

Szabó Magda (78)

Nádas Péter (74)

Kosztolányi Dezső (68)

Költőink közül József Attila, Petőfi Sándor, Arany János talán a legismertebbek.

A fenti listán vannak egyaránt konzarvatívabb, vallásos írók és kimondottan liberálisak is, a népszerűség és az adott író politikai nézetei között nincs összefüggés.

Kosztolányi, Molnár vagy Márai esetében már mondhatjuk, hogy a műveik időtállónak bizonyultak, Esterházy, Konrád vagy Nádas könyveinek jelentőségéről az utókor mond majd véleményt. Esterházy könyvei lehet, hogy nem minden szempontból remekművek, de tele vannak teljesen egyéni nyelvi leleményekkel (amelyek ráadásul más nyelvekre is lefordíthatóak). Nála nagyobbnak tartom történetesen Szabó Magdát, Kosztolányit, de éppenséggel Márainak is van két vagy három igen jelentős regénye. Kertésznek ellenben a stílusa nem áll közel hozzám, Nádast pedig nagyon terjengősnek tartom. Mindez persze teljesen egyéni ízlés kérdése.

Az viszont nyilvánvaló, hogy a magyar irodalom ma is ontja az olyan tehetségeket, akiket több nyelvre is lefordítanak: Krasznahorkai Sátántangó c. műve lett az év könyve Kínában és angol fordítása is díjat nyert. Dragomán Györgynek A máglya és A fehér király c. könyve is sikeres nemzetközileg, mivel tipikus közép-kelet európai történeteket írt meg. Spirónak az Ikszek c. könyve például amellett, hogy sajnos erősen túlírta, szintén tipikus közép-európai történet lengyel színhellyel, amelyet a lengyelek folyamatosan játszott színdarabként dolgoztak fel. (Most ez akkor "eléggé nemzetinek" nevezhető vagy nem?)

A sikeres magyar írók között történetesen többen vannak az inkább liberális mint konzervatív felfogásúak, ami szerintem összefüggést mutat a regény műfajának a sajátosságával, hogy leggyakrabban EGYÉNI sorsokra és életutakra koncentrál.

A mai magyar kultúrpolitikusok és a jobbos véleményvezérek nehezen tudják megemészteni a baloldali túlsúlyt a kultúrában, ráadásul a magyar politikai élet mára annyira jobbra tolódott, hogy csak a politikai nyilatkozataikban fanatikus író lehet elég jó konzervatív író. A legtöbb művészember azonban érzékenyen reagál a hatalom megnyilvánulásaira, félti a művészi szabadságát, emiatt tűnik liberálisnak, még ha mélyen vallásos vagy konzervatív értékrendszerű is.

Amit viszont ezek az "urak" nem értenek az, hogy az írói teljesítmény és a politikai nézetek között nincs összefüggés. Azok a művek sosem jelentősek, amelyeket egy adott politikai céllal írtak meg. A politikai környezet a könyvekben (akár gulág, akár koncentrációs tábor, akár diktatúra) nem több mint háttér, keret, amely egyéni jellemvonások és sorsok kibontakozására ad lehetőséget, a politikai üzenet mindig másodlagos a sorsok ábrázolásához képest. Az pedig veszélyes gyakorlat, amikor a művészetet egy rendszer megpróbálja a politika szolgálatába állítani: ez érvényes volt az ún. "szocialista realizmus" gyakorlatára (életszerűtlen és ronda alkotások tömkelege), de éppígy a gigantikus náci szobrokra és épületekre is. Beteges dolog mindenbe belemosni a politikát, annak ellenére, hogy nem csak nálunk teszik ezt, az irodalmi Nobel- vagy a filmes Oscar-díjaknak is nem ritkán van politikai jellegű üzenete.

A mai magyar kultúrpolitika gyakorlata azonban jóval veszélyesebb ennél a "pozitív diszkriminációnál": sokak célja a "liberalizmus" fölényének megszüntetése, amely a gyakorlatban a politikailag "kétes" alkotók egzisztenciális partvonalra szorítását jelenti valamint és a konzervatív ideológia sulykolását a kultúrán keresztül a tömegek felé.

Ez azonban eléggé értelmetlennek tűnik, hiszen amit ki akarnak szorítani az távolról sem a tömegeket érdekli, hanem csupán az értelmiség egy részét.

A konzervatív, vallásos emberek szerint Isten az embert a saját képmására teremtette. Ha ez így van, akkor az ember is képes Istenhez hasonlóan elválasztani az össze nem tartozó dolgokat: mi is képesek kell, hogy legyünk elválasztani a politikát a kultúrától, szórakozástól vagy éppen a vallástól, hiszen a kultúra mindig személyes üzeneteket is hordoz, nem szabad, hogy a közéleti akciók terepe legyen.

A populizmus definíciójában nincs teljes egyetértés, közös ismertetőjegyek alapján szokták ide sorolni Peron, Chavez, Erdogan, Putyin, Orbán, Katczinsky, Berlusconi, Trump és az Öt Csillag mozgalom kormányzását vagy Le Pen, Wilders és mások pártjait. A "populistának" nevezett politikusok közös jellemzője, hogy elitellenesek, nem hisznek a hagyományos képviseleti demokráciában és felfogásuk szerint kizárólag ők képviselik az "igazi népet". Ma már nem tehetik meg a politikával foglalkozó komolyabb szakértők, hogy félvállról veszik ezeket a mozgalmakat és az ilyen politikusokat közönséges demagógoknak minősítik, elkezdtek lassan jelenség mélyebb okaival is foglalkozni, így például Jan-Werner Müller: Mi a populizmus c. könyve (amelynek megállapításait a cikk írása során felhasználtam és igyekeztem kicsit tovább gondolni) is valamivel tovább megy már a felszín kapargatásánál.

Mivel az egyetemi tanszékeken az értelmiségi elit képviselteti magát, ezért akár kutatóként is nyilvánvalóan nehezükre esik az olyan mozgalmak mögötti igazságok felismerése, amely az ő létjogosultságukat kérdőjelezi meg: a populizmus pedig pontosan ezt teszi. A populista politikus ugyanis jellemzően igyekszik mindent a végletekig leegyszerűsíteni és kidobni azokat a kifinomult intézményeket, amelyek a liberális demokráciák rendszerei felépítettek. Hogy egy ilyen politika erős tömegtámogatásra tud szert tenni, annak az okát abban látom, hogy a különféle értelmiségi elitek által az utóbbi bő száz évben nagyon keveset tettek azért, hogy elnyerjék a tömegek tiszteletét. A reáltudományokra ez talán kevésbé érvényes, habár az életünket egyre kényelmesebbé tevő új találmányok többsége hozzájárul a természeti környezetünk pusztításához is.

Az úgynevezett "humán" tudományokból pedig kiveszőben van a humán elem: sokan eladták magukat pénzért a hatalomnak, a közgazdaságtan rövidlátóvá és dogmatikussá vált, a pszichológia olykor szélhámosságokra adott lehetőséget. Az értelmiségi elitek egy rendszer részévé válva, annak haszonélvezőjeként egzisztenciális okok miatt is ritkán képesek túllépni a rendszer korlátain és közös csapatmunkával a hibák kijavításán szisztematikusan dolgozni. A szürke rutin és a megszokás tehetetlenségi ereje érvényesül a legtöbb esetben.

Hogy általában kevéssé átláthatónak és belterjesnek tűnik a tudomány egész rendszere sokak számára, abban alapvető szerepe van az oktatás gyenge minőségének, a populista politikusok rendre azokban az országokban váltak népszerűvé, ahol a közoktatás alacsony színvonalú. Ezért az a fajta kispolgárság, amely a populizmus fő bázisa úgy gondolja, hogy az értelmiségi elitek általában túlfizetettek, valódi teljesítmény nélkül. Azt pedig már egy ideje jól ismert, hogy azokban az országokban vagy régiókban, ahol a GDP alacsonyabb a fejlettekhez képest, a fizikai dolgozók teljesítménye mégis lényegében ugyanolyan mint máshol, az elitek teljesítménye az, amely messze elmarad a fejlettekhez képest (l. az a bizonyos "féltudású"magyar elit).

Mindez távolról sem jelenti azt, hogy legitimálni szeretném a magyar tudomány kormányzati "bedarálását", ez csupán annak a folyamatnak a része, amely során a magyar kormány bedarál az égadta világon mindent, amelynek még rendelkezik némi saját autonómiával vagy "gyanús" nemzetközi kapcsolatokat folytat. Azt sem gondolom, hogy az alapkutatás nálunk luxus lenne - sőt az egész EU kutatási bázisának egy részét képezi,- bölcsebb kormányok leginkább csak fazoníroznak, orientálnak, tehát kisebb módosításokat hajtanak végre finomabb eszközökkel. Sőt: mint láthatjuk nálunk az értelmiségellenesség értelem ellenességé is válhat és a közéletünkben eluralkodott a hülyeség. Mint a tudomány barátja és a meggyőződéses demokrata, leginkább csak szeretném mélyebben megismerni a populizmusnak (vagy illiberális demokráciának stb.) nevezett rendszerek mozgatórugóit.

A fenti idézett szerzővel egyet értek abban, hogy a populista rendszerek közé tartozik végeredményben azok szélsőséges formájaként a fasizmus és a nácizmus is. Hitlerre és Mussolinire is jellemző volt mint a mai populistákra, hogy gyújtó hatású beszédeket tartottak és szerettek népszavaztatni, nem mintha valóban kíváncsiak lennének az állampolgárok véleményére, sokkal inkább a saját döntéseiket akarják legitimálni. Mindegyik populistának nevezhető párt igyekszik jelentős tömegbázisra szert tenni, amint ők mondják a "népet" vagy a "kisembert" képviselik.

Én azonban nem vagyok benne biztos, hogy a "nép" vagy a "túlnyomó többség" az esetek nagy részében az "igazság birtokában" lenne vagy jó döntéseket tudna hozni. A Nagy Francia Forradalom óta eléggé sok ellenpéldát tudnánk felhozni: a tömeg képes nyájként viselkedni, a legnagyobb közös osztó elvét követve, amely (a mindenkiben közös) az alapvető ösztönös viselkedések szintje. Mindent a végletekig le kell butítani és egyszerűsíteni, ha azt akarjuk, hogy mindenki megértse. Elias Canetti: Tömeg és Hatalom című könyvét tartom alapműnek e szempontból, amely alapján a tömeg némely esetben egy potenciális szörnyeteg. Éppen a 2. világháború tapasztalatain megrettenve jött létre a második világháború után a liberális demokráciák rendszere, ahol szó nincs arról, hogy a tömegek akarata közvetlen képviseletet kapna, sőt az egyes pártok (a legutóbbi időkig) mindig csak részérdekek képviseletét vállalták, a kereszténydemokraták, szocdemeket, liberálisakat vagy zöldeket beleértve, sosem a társadalom egészét.

Emellett léteztek és léteznek olyan intézmények a hatalom ellensúlyaiként mint az alkotmánybíróságok, amelynek összetételére az egyszerű állampolgárnak semmi befolyása nem volt, a modern képviseleti demokráciák alapvetően a hatalommegosztásra épülnek. Az új hullámos populisták ezzel szemben igyekeznek megszüntetni vagy kiüresíteni az ilyen intézményeket, még a jog is számukra csak egy szabadon használható eszköz, és a hatalmat a saját kezükben koncentrálják. Habár lehetne azt mondani, hogy a populista vagy illiberális vezetők cinikus machiavellisták lennének, én feltételezem, hogy nem mindig ez a helyzet, sokan közülük valóban hisznek abban amit csinálnak. Ennek a hitnek a része, hogy igyekeznek a társadalmat saját elveik mentén homogenizálni, partvonalra szorítani mindent és mindenkit, aki valamilyen kisebbségi kultúrát képvisel: alig burkolt rasszizmus, végletes mértékű bevándorlóellenesség, a társadalmi normáiknak nem megfelelő személyek (hajléktalanok, szellemileg vagy testileg sérültek, melegek stb.) személyes jogainak erős korlátozása jellemzi az ilyen rendszereket.

Az ilyen kormányzatok mögött nem szükséges valamiféle kreativitást keresni, csupán régi társadalmi modellekhez való visszatérésről van szó. Amiben ők kimondatlanul hisznek az egy feudális, törzs jellegű rendszer, ahol létezik egy kiváltságos réteg, amely "megvédi" a keményen dolgozó parasztok tömegeit. A populizmus sok mindent átvesz a szélsőjobboldali radikális mozgalmaktól és átfedést is mutat velük, bár léteznek főleg Dél-Amerikában bal oldali radikálisok, bal oldali populisták is. (A Jobbik például nálunk jobboldali radikális pártnak számít, de nem törekszik a hatalom koncentrációjára, céljaikat "szoft" módon a pozitív példák felmutatásával, nem pedig a társadalom átalakításával akarják elérni, emiatt nem nevezhetőek populistának.) A kapitalista rendszer egyértelmű tagadásáról van szó elvi síkon (reálpolitikában már nem minden esetben), "vissza a gyökerekhez", a feudális jellegű függőségi viszonyokhoz. Nem lehet azt mondani, hogy a kapitalizmus-kritikáik egy része ne lenne jogos, bár helyenként erősen eltúlzott (pl. összeesküvés elméletek), a dolog a kialakult együttműködési rendszerek rombolásáról és primitív viszonyok közé való visszatérésről szól.

A liberális demokráciák személytelenebb viszonyaival szemben jellemzője ezeknek a rendszereknek általában egyfajta korrupt, haveri kapitalizmus, ahol a személyi ismeretségek döntenek. Ez a nyugat-európai mozgalmakra is igaz: Le Pen pártja lényegében egy "családi vállalkozás", ahol a párt vezetőségét a családtagok alkotják és az olasz Öt Csillag is egy törzsi jellegű mozgalom. Orbán rendszerében is azok kerülnek kulcspozícióba mint Mészáros vagy Tiborc, akik valamilyen szálon kötődnek a miniszterelnök rokoni vagy haveri köréhez.

Hogy az ilyen rendszerek sikeresek tudnak lenni abban a vezető rátermettségének és a csapatmunkának is lehet szerepe. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy egy jó egyéni képességű, de beképzelt és egyénieskedő játékosok által alkotott csapat (a liberálisok vagy a bal oldal jó része) sokkal kevésbé sikeres mint egy másik, amely egy-két kiugró tehetség mellett csak középszerű tagokból áll, de van egységes csapatmunka és koncepció, amire a játék épül. Viszont figyelemre méltó, hogy Chavez után Venezuela zuhanórepülésbe kezdett és a világ egyik legkaotikusabb országává vált. Erdogan, Putyin vagy Orbán közül egyikük sem "populista" politikusként indult, és annak idején gazdaságilag semmivel sem voltak kevésbé sikeresek mint később, amikor a hatalomkoncentráció lehetősége megkísértette őket, és erre az igényükre a társadalom támogatását is megszerezték a fejletlen demokráciákban, ahol a feudális reflexek még eléggé jellemzőek. A populista rendszerek gazdasági alapját egyébként nem ritkán olajjövedelmek képezik (Putyin) vagy EU források segítik a gazdasági fellendülést (Katczinsky, Orbán).

A demokrácia minősége azonban más társadalmakban is romlott, sokan érzik úgy, hogy magukra hagyták őket és nem kapnak támogatást angolok, amerikaiak, olaszok közül és máshol is: hogyan vegyenek részt egy olyan erős versenyben, ahol minden tekintetben hátrányból indulnak?

A populista rendszerek elérhetik vagy megközelíthetik az általuk kitűzött célokat, azonban kizártnak tartom, hogy az ilyen "lebutított" társadalmak gazdasági és kulturális értelemben hosszabb távon sikeresek lennének (nem beszélve a nemzetközi konfliktusok fokozásáról). Talán a jövőben a mainál is élesen elkülönülnek majd egymástól a nagyvárosias "liberális" jellegű életformák és a falusias tradicionális, személyes függőségi kapcsolatokon valamint helyi pletykákon alapuló életmódok, politikai rendszerek - bár nem hiszem, hogy ez kívánatos irány lenne a társadalom egysége szempontjából. Itt kezdődik az igazi gondolati munka: a liberális demokráciák sem erkölcsösebbek a populizmusnál, mert legalább annyira vagy még inkább kizsákmányolják a természeti erőforrásokat, saját életterünket téve tönkre, emellett gyakran kudarcot vallanak a legfontosabb erőforrásaink, az emberi tehetségek és képességek megfelelő hasznosításában. Nem hiszek ugyan Hegel filozófiájában, a tézist és antitézist ritkán követi szintézis, arrogancia helyett egymás megértése, mások feletti hatalom igénye helyett pedig a valódi alázat vezethet a társadalom fejlődéséhez.

A nacionalizmus az emberi együttélést különféle normarendszerek révén szabályozó szemléletmódok egyike (ilyenek még többek között a humanizmus, lokálpatriotizmus, liberalizmus és szocializmus), emiatt lehet egy olyan sejtésünk, hogy valószínűleg létezik egy optimálisnak mondható aránya a közfelfogásban. A túlságosan erős nacionalizmus ellene hat az országok együttműködésének és kiélezi a nemzetközi konfliktusokat, a belpolitikában pedig erősíti a diktatórikus tendenciákat és csökkenti a kreatív területek (kultúra, tudomány) szabadságát. Ha a nacionalizmus túl gyenge, akkor az adott ország érdekvédelme a nemzetközi politikában és a belpiacain egyaránt meggyengül, nem beszélve arról, hogy sokak számára egyfajta kulturális igény is a nemzeti egység átélése, ami szintén csorbát szenvedhet.

Nehezen mérhető, hogy egy adott országban mennyire erős a nacionalizmus, legtöbbször azzal szokták jellemezni, hogy mekkora szavazótábora van a protekcionista vagy euroszkeptikus pártoknak. A pártok támogatottsága azonban folyamatosan ingadozik és ráadásul maguk a pártok is változnak, jobbra vagy balra tolódhatnak. (Tulajdonképpen jobb lenne a közhangulat alakulását kellene mérni adott országokban.)

A nagyhatalmak - USA, Kína és Oroszország - külön lapra tartoznak, több lehetőségük van a nyílt agresszív nacionalizmus kifejezésére, bár nem hinném, hogy a polgáraik ettől boldogabbak lennének.

A regionális középhatalmak között azonban már vannak bőven olyanok, amelyek számára a nacionalizmus luxusnak számít, legalábbis nem lenne bölcs dolog a részükről, mivel a területükön élő más etnikumok, kultúrák elszakadási törekvéseit erősítenék fel. Közismert példa a spanyolok esete, mivel náluk a leggazdagabb baszk és katalán régiók egyre nagyobb autonómiát vagy követelnek vagy teljes elszakadásra törekednek, és mellettük még más régiók is bejelentkezhetnek. A franciáknál is hiába erős Le Pen szélsőjobbos pártja, hosszabb távon mégsem jelenthet alternatívát, amikor a korzikaiak sőt a bretonok és a normannok, akár még az okszitánok is kulturálisan elkülönülő egységek az országon belül és habár ma még ez kevéssé valószínűnek látszik is, a jövőben autonómiát vagy elszakadást szorgalmazhatnak. A közös nyelv ellenére egységes Olaszországról se nagyon beszélhetünk, annyira különbözik egymástól kulturálisan észak és dél. Az angol nacionalisták viszont egyenesen hibát követtek el, amikor nem voltak tudatában annak , hogy ők is a legtöbb nagy európai országhoz hasonlóan mennyire tagoltak kulturálisan, és az EU-ból való kilépés felerősítheti a skót, észak-ír (ill. ír) és esetleg a walesi függetlenségi mozgalmakat is.

A jövő útja persze valószínűsíthetően a nagy egységes nemzetállamokkal szemben a jelentős mértékben önálló sok kis régió lesz, amint azt a németek esetében is látjuk, akiknek már a nevükben is benne van, hogy ők szövetségi köztársaság. (A regionalizmus magasabb szintre emelése mintegy egyensúlyba hozhatja az európai, nemzeti és a lokálpatrióta értékeket.) Persze ezek az értékelések igencsak vitathatóak, például valószínűsíthető, hogy a németek nagy része titkon nagyon is nacionalista és felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál, csak nem beszélnek erről. Tény viszont, hogy a decentralizált modelljük sikeresebben működik mint az erősen központosított francia, másrészt ők az EU fő integrátoraiként a legnagyobb hasznot húzzák a nemzetközi munkamegosztásból - a kissé visszafogott külpolitika jelentős hasznot hozott gazdasági téren.

Létezik az országoknak egy olyan csoportja, ahol a nacionalizmus felerősödött az utóbbi években viszont még egészséges mértékűnek mondható: kis méretű, jóléti országokról van szó mint Dánia, Svájc, Ausztria, Finnország, Norvégia - talán még Szlovákia és Csehország is ezen az úton van. A szélsőjobb támogatottsága ezekben az országokban manapság már gyakran 15-30% között is alakulhat, ami miatt a kormánykoalíciókban is időnként helyet kapnak. Habár még évekkel ezelőtt ilyesmi nem fért volna még bele az egység felé haladó Európa koncepciójába, ma már egy ilyen cél igen távolinak tűnik az eredeti formájában, ha egyáltalán lehetséges. Emiatt a szélsőségesen nacionalista pártok kormányra jutása nem feltétlenül negatív jelenség, mivel egyrészt így ezek a pártok megméretődnek a kormányzóképességük tekintetében, másrészt többféle választói felfogás és érdek nyer képviseletet.

Mivel Európa gazdag országaiban erősödött a bevándorlás és a lakosság egyre nagyobb arányát alkotják azok, akik külföldön születtek, emiatt nyilvánvalóan jelentkezik egy olyan igény, hogy a betelepülést korlátozzák és magasabbak elvárásokat támasszanak a külföldiekkel szemben - a keményebb követelményeket pedig leginkább a szélsőjobb felé hajló pártok vagy pártfrakciók képviselik. A társadalom normarendszere mintegy alkalmazkodik ahhoz, hogy egyre többen szeretnének az adott országokban letelepedni.

Van egy harmadik típusú nacionalizmus is, ez pedig a kelet-európai, amely totálisan más mint az előzőek és általában szélsőséges formákat ölt. A balkáni országokban ez most kevéssé nyíltan jelentkezik, különösen visszafogott Szerbiában, amely az EU tagja szeretne lenni a közeljövőben, viszont sokkal erősebben látszik Albánia vagy Macedónia esetében, ahol ez még távoli cél. A balkáni országok fociszurkolóinak botrányai (az angoloké nem különben) világosan mutatják a lappangó, túlfűtött nacionalizmust. Amikor bevándorló svájci válogatottak albán sassal jelzik a gólörömet (ráadásul a szerb csapattal szemben, akik az albánok ősi riválisának számítanak) az éppúgy a nacionalizmus egyértelmű jele mint amikor a szerb szövetségi kapitány a hágai bíróságot keveri bele a sportba, amely elítélte - őket (!), még véletlenül sem civilek lemészárolására utasítást adó katonai és politikai vezetőkre szabott ki büntetéseket.

Európa keleti felén kevésbé nacionalisták mostanában azok az országok, amelyek jelenleg alapvetően sikeresnek tartják magukat és a gazdaságfejlődést a nemzetközi együttműködés további fejlesztésében látják, ide sorolható Románia és Szlovákia, de Lengyelország nyugati része is. A lengyelek egyébként erősen kötődnek Nyugat-Ukrajnához, amely nagy területei egykor hozzájuk tartoztak, és egyértelműen támogatják őket a Lengyelországot számos alkalommal megszálló "ősi ellenség" oroszokkal szemben - mintegy levonva a megfelelő tanulságokat a történelmükből.

Európa legszélsőségesebben nacionalista országa jelenleg (Oroszországot leszámítva) valószínűleg mi vagyunk (a pártok támogatottságát alapul véve ez egyértelműen így van), szerintem nem túlzás azt mondani, hogy balkáni szintre süllyedtünk, az ott jellemző kaotikus "mindenki harca mindenki ellen" elv destruktív, gátlások nélküli képviseletével az EU szintjén. Ugyanis akárhogyan is ragozzuk, ennek a magyar politikai felfogásnak nincsen valódi szövetségese és támogatója az EU-n belül. (Hogy ez így alakult nálunk, az valamennyire a történelmi inga szélsőséges kilengéseivel is magyarázható - vörösterror és fehérterror, liberalizmus és nacionalizmus váltakozása.)

Egy érdekes kimutatás, hogy hol a legnagyobb az idegen ellenesség: érdekes módon olyan országokban, ahova senki nem akar bevándorolni mint például Iránban és Kínában, ráadásul turisták is aránylag kevesen vannak a lakosság létszámához képest. (A turizmustól erősen függő horvátok vagy görögök például egyszerűen nem is engedhetik meg magunknak a nacionalizmust vagy legalábbis annak a szélsőséges, bezárkózó formáját.) A bevándorlás persze felerősíti a nacionalizmust, azonban ez még mindig lehet egészséges szintű mint mondjuk az osztrák vagy a dán. A dánokat tartják az egyik legboldogabb nemzetnek, a nacionalizmusokat nem rejtik véka alá, ez azonban sokkal inkább büszkeséget jelent, nagy közös banjázokat, nem pedig kisebbrendűségi érzéseket takar mint Európa keleti és dél-keleti részében.

A nacionalizmus tehát sokféle formában jelenhet meg egy adott közösségen belül is: nyugodtabb formájában jelenthet pozitív tartalmú nemzeti büszkeséget, önbizalom hiányos esetben azonban inkább mások ellen irányuló agresszív és destruktív törekvésekként nyilvánulhat meg.

Onnan tudjuk, hogy valamiféle háborúban vagyunk, hogy a köznyelvben gyakorivá válnak az olyan szavak, amelyeknek normális békeidőben nincs jelentőségük, ilyen például a hazaárulózás. Ugyanis ha nincs országok között éles konfliktus, akkor ennek a szónak semmi értelme nincs, akkor árulók sincsenek, csak árnyaltabb megfogalmazások, nem ennyire homályos jelentésű és durva, csak valamiféle "statáriális jog" alapján értelmezhető minősítések.

Persze nyilvánvalóan vannak olyanok is jó néhányan, úgy vélik, hogy a világot Marx (a gyakorlatban egyébként már jó néhány esetben megcáfolt) alaptétele szerint feloldhatatlan ellentétek alkotják. Ráadásul nagyon sokakat képes fokozatosan behúzni a háborús pszichózis, ahogyan egy ravaszul megkreált amerikai vagy török szappanopera is behúzza a nézőit. Maradjunk talán annyiban, hogy a háborús hangulatkeltés és a konfliktusok élezése akármelyik oldalról is legyen szó, a legtöbb esetben egy össztársadalmi szappanopera, amely dramatizáló forgatókönyvek alapján erős túlzásokra építve, öngerjesztő és önfenntartó folyamatként működik.

A harc, a küzdelem valóban hozzátartozik az életünkhöz, azonban csupán egy tényező a sok közül és semmivel sem fontosabb mint például az empátia vagy az együttműködési készség. A harc eszenciáit és a háborúskodás különféle oldalait kicsiben a A Pál utcai fiúk című kötelező olvasmányunk mutatja be talán a legplasztikusabb módon, azonban meg kell jegyezni azt a tényt, hogy Molnár Ferenc világhírű, többféleképpen is értelmezhető regénye végeredményben mégiscsak éretlen kamaszok játékáról szól.

Egy háborúban (történjen az bármilyen síkon) szuverén egyéniségekre nincs szükség, sőt kifejezetten zavaró tényezőt jelentenek - ahogy mondani szokás "civil a pályán". Csupán világos alá- és fölérendeltségi viszonyokra van szükség és parancsot teljesítő katonákra, akik nem gondolkodnak túlságosan sokat. A közéletünk színvonalának a folyamatos esése és a mérvadó médiumok minden önkritikát nélkülöző cinizmusa mutatják meg legjobban ezt a háborús elsötétülési folyamatot, amelynek ikonikus képviselői Kövér László, Németh Szilárd vagy Bayer Zsolt.

A különféle "listázások" leginkább arra jók, hogy kiiktassuk azokat, akik potenciális vetélytársaink az erőforrásokért történő versenyben. A pénzek elosztását ne a mutatott teljesítmény határozza meg, hanem az, hogy ki az "igazi hazafi", azaz a hatalmat mindenféle elvi megfontolás nélkül kiszolgáló személy.

Van-e igazi gátja ennek a folyamatnak? A külső tényezőkön kívül (az EU tagságot értve ez alatt főként) nem nagyon, hiszen az emberek többsége vagy közönyös vagy elitellenes, esetleg titkon kárörvendő mint annak idején a zsidók elvitelkor vagy a kulákok meghurcolása esetében is tapasztalhattuk.

Egy ilyen rendszer valamivel nagyobb mértékben sújtja a férfi nemet mint a nőket, körülbelül olyan arányban amennyire a férfiak közéleti szerepvállalása is nagyobb mértékű a nőknél. Ezen túlmenően azonban még más tényezők is szerepet játszanak: ilyen például a macsóság kultusza, amelynek egyik szélsőséges megnyilvánulása a homofóbia. A másokkal szemben erőszakoskodó macsó férfi még valamennyire rendben van, a családon belüli erőszak talán nem is olyan nagy ügy. Ezzel szemben akármennyi tudományos kutatás is támasztja alá, hogy a homoszexualitás nem ragályos, sőt szociálisan hasznos, a homofóbok véleményét és hozzáállását ez a legcsekélyebb mértékben sem fogja megváltoztatni.

Vagy mondhat akármit Ferenc pápa arról, hogy a homoszexuális egyénektől van mit tanulnunk, nekik az sem számít. Persze csak az olyan társadalmakra jellemző ez, amelyek hajlanak a háborús pszichózis felé mint a Balkán jó része és különösen Putyin Oroszországa. Vagy éppen ennek kicsinyített, light-os változata, amelyet időnként NER-nek máskor Orbán rendszernek nevezünk. (A célok hasonlóak mindkét esetben csak nálunk az eszközök nem annyira durvák mint abban a hatalmas országban, ahol a természeti körülmények sokkal mostohábbak és az ásványkincsek, nyersanyagok fölötti rendelkezés a legnagyobb kíméletlenséggel folytatott hatalmi játszmák tétje.)

A hajléktalanok jó része férfi, emellett a a pszichésen sérültek között szintén több férfi van mint nő, - a mentális betegek alatt ez esetben nem a nyilvánvaló pszichopatákat és paranoiásakat értve, hanem akiket a pszichiáter egy adott esetben annak nyilvánított. Ezeket a csoportokat a társadalom kriminalizálja és kényszernek veti alá, azaz lehetőség szerint bezárja valahova. Ez a gyakorlat szembe megy Európával még a bűnelkövetők esetében is (akik között szintén jóval nagyobb annak a nemnek az aránya, amelyik a nagyobb kockázatvállalási hajlamot mutatja), hiszen főleg a fiatalok esetében a börtön helyett inkább jóvátételt vagy társadalmi munkát szabnak ki ma már főbüntetésként a fejlettebb országokban.

A társadalmi normák beszigorítása aligha fog adni az egyén számára értelmes célokat, sokkal inkább megöli az egyéniséget, ezért nem fogja csökkenteni az alkoholhoz vagy droghoz nyúlók számát sem.

Van azonban két olyan terület, amely az átlagosnak mondható magyar férfiak számára is kedvezőtlen: a nyugdíjrendszer és az egészségügy. Az idős férfit a társadalom kimondatlanul haszontalannak vagy kevés hasznot hozónak tartja, ahol pedig a "csoportérdek" ütközik az egyéni érdekkel és méltányos bánásmóddal, ott ennek jól láthatóak a következményei.

A nyugdíjrendszer a férfiakat diszkriminálja olyan alapon (amit a fideszes kormány sosem mondott ki), hogy egy ötvenhat éves nő nagyon sokat tud segíteni az unokája felnevelésében, a korai nyugdíjba vonulása pedig elősegítheti, hogy a nők fiatalabb korban szüljenek és több gyereket neveljenek fel. Egy idős férfi viszont erre - legalábbis a társadalmi normák alapján,- kevésbé alkalmas. Nem véletlen, hogy a kormány csak a nőkhöz fordult abban a kérdésben, hogyan segíthetne nekik több gyermek felnevelésében, az apa szerepét teljesen figyelmen kívül hagyva. Annak ellenére így van ez, hogy a három éves magyar GYES, amely ritkaságnak számít Európában, demográfiai hatását tekintve tökéletes kudarc.

Vekerdy tanár úrtól tudjuk (és más forrásokból is, a közvetlen tapasztalataink is alátámaszthatják), hogy a gyermekek jólléte nem csak a szüleivel töltött idő mennyiségétől, hanem legalább ennyire a minőségétől is függ. Ha egy anya bezártnak érzi magát, mert az apa ritkán van otthon (mert sokat túlórázik vagy távol dolgozik) és a társadalmi kapcsolatai is átmenetileg leépülnek az nincs jó hatással a hangulatára és rajta keresztül a kisgyerek hangulatára sem. Egy szeretetteljes közeg a gyerek számára sosem lehet neurotikus, ez sokkal nagyobb zavart okoz mint mondjuk egy mozaik család, amihez képes alkalmazkodni, ha gazdag szociális interakciót és támogató légkört biztosít.

A nyugdíjrendszer igazságtalan a férfiakkal szemben ha átlagosan öt évvel később mennek nyugdíjba, mivel átlag öt évvel korábban is halnak meg, (nem véletlen, hogy az özvegyi nyugdíjt általában nők kapják) amellett, hogy valakinek ki kell fizetnie adók formájában a nők számára adott plusz nyugdíjakat. Sőt, van itt még egy újabb "spanyol csizma szerű" elv, ami szintén igazságtalan (de ebben az országban már sajnos az ilyen jellegű igazságtalanságok szinte természetesnek hatnak), hogy akinek az egészségi állapota nem megfelelő az sem tud korábban nyugdíjba menni, csak valami nevetséges ellátást kap. Ezzel szemben jó egészségnek örvendő nők 40 év munkaviszonnyal (vagy ennél kevesebbel is) rendes nyugdíjt kapnak és persze emellett még dolgozhatnak is adómentesen. Őszintén szólva etikailag kifogásolhatónak tartom azoknak a nőknek a döntését, akik amint lehet nyugdíjba mennek, annak ellenére hogy jó a munkabírásuk és egészségek is, főként ha a fiatalok nem tolonganak az állásokért. Emögött megint az a társadalmi szokás van, hogy ha van "ingyen pénz", akkor gyorsan le kell rá csapni.

Az egészségügy fejlesztése szintén nem áll érdekében egy olyan társadalomnak, ahol a "hagy hulljon a férgese" elv érvényesül, megint valamivel nagyobb mértékben sujtva a férfi nemet. Az egészségügyi rendszerünk lényegében úgy jellemezhető, hogy akinek jók a társadalmi kapcsolatai, vannak megfelelő összeköttetési vagy lakóhelye alapján szerencséje van, azoknak van csak esélye magas szintű egészségügyi ellátásra. Privát egészségügy is létezik természetesen nem csak állami, de ennek nagy részét is az állam kórházaiban végzik ("hálapénz"), vagy szabályozatlansága folytán hajlamos visszaélni az állami szektor átlagosan igen gyenge színvonalával.

A zavaros viszonyok tisztázására vannak ugyan kísérletek időnként, valódi szisztematikus munka erős háttér támogatással (amely a szakmai lobbiérdekeket is felülmúlhatja) azonban a fenti logikai elvek miatt nem nagyon várható el. Az állami bürokrácia egyébként is leginkább csak szabvány, gyakori esetekben működik jól, a hivatalnok mentalitás szürke favágást jelent, nem pedig kifinomult aprómunkát. Az egyéni esetek a beteggondozásban nagyon sok félék lehetnek, nem mindig szabványosíthatók de ez kit érdekel, amikor folyton "nemzetközi helyzet" van, a nemzet élete vagy halála a tét.

A faék primitívségű logikai elvek persze nagyon jól működnek és hatásosak rövid távon, hiszen mi értelme az állampolgárt annyira pátyolgatni, nevelgetni és képezni, ha azonnal hasznot hajthat (vagy ha nincs elvárható haszna akkor csak annyi ellátást kap, hogy valahogy elvegetálhasson), legjobb mihamarabb munkára fogni. A hosszú távú emberi erőforrás gazdálkodás szempontjából azonban ez semmivel sem kevésbé káros mint a neoliberális logika, amely a kíméletlen verseny alapján szelektál, és amely manapság főként az amerikai kontinensen domináns.

A háborúkban a férfi lakosság jelentős része mindig is feláldozható volt, a nők képviselték a hátországot, az utánpótlást. A háborús logika növekvő dominanciája a közéletünkben a férfiak leértékelődését hozta magával, elsősorban azokét akik vagy nem hajlandóak elfogadni ezt a primitivizmust (pl. egyes művészek, tudományos kutatók) vagy pedig különféle okok miatt nem képesek egy katonás szervezet merev szisztémájában hasznot hajtani. Ez a szervezet egyébként meglehetősen öncélú, saját magáért létezik.

A kilépés ebből az ördögi körből a társadalmak számára minden esetben a kijózanodás volt. Nem kell többé elfogadni azt a fajta "árukapcsolást", hogy csak ez az egyetlen út létezik az anarchiával szemben, és mint egy rossz álomból lassanként fel kell ébredni.

Van egy szint a munkahelyeken, ami alá nem szabad menni. Volt egy munkatársam, aki szerencsére elment a cégtől, nyilvánvalóan nem illett abba a munkakörbe, ahol dolgozott. A képességei több területen sem feleltek meg, végül az értékesítésen maradt, de ahelyett hogy igyekezett volna a csapat igényeihez alkalmazkodni, inkább ő akarta osztani a lapokat. Volt aki kiabált vele, mások a főnökénél panaszkodtak, aki viszont mindig megvédte, mert habár nyilvánvalóan az ő számára is teher volt szakmailag, de egyéb tulajdonságait tekintve mégis valahogyan beleillett a fiatalos csapatába. Ez a munkatársam egy katonás szervezetben érezte volna jól magát, ahol egyszerű parancsokat kell végrehajtani. Viszont mivel önálló projektmunkát kellett volna végeznie, így hát mindenki kerülte a vele való kapcsolatot ahol tudta és a hozzá tartozó projekteknél mindig komoly problémák adódtak.

Aki nem illik egy adott szervezetbe és ráadásul nem is igyekszik a hiányosságait pótolni, attól mielőbb meg kell szabadulni, mert a mércét túl alacsonyra állítja. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a különféle valóságshow-k és "celeb" műsorok nézettsége azért olyan nagy, mert végre láthatunk olyanokat, egy "Győzikét" vagy egy "Kiszel Tündét", akik intelligencia terén (legalábbis az adott szituációkban) szánalmasan gyengének tűnnek és kárörvendően mondhatjuk, hogy "ennél még én is többet tudnék", ők ráadásul a kínos helyzetüket még nem is veszik észre. Vagy miféle mércéül szolgál nekem egy olyan személy, akinek a szülei még putriban nőttek fel és ő is egy kis isten háta mögötti zsákfaluban nevelkedett borzasztó körülmények között? Mért érzem magam "jó magyar embernek", mert adott esetben jobb körülmények között nőttem fel? Micsoda önigazolásul szolgálhat nekem, hogy én nem lopom el mások tulajdonát (vagy legalábbis nem úgy) mint ők? Ezek a tipikus példák az önelégültségeinkre, amikor másokra tudok mutogatni és nem érzek kényszert a személyes fejlődésre.

A cégekre visszatérve, a legtöbbünknek vannak bizonyos hibáink. Van aki túl beképzelt, van aki hisztis vagy elfelejt dolgokat vagy időnként hanyag vagy hajlamos hibázni vagy túl önállótlan vagy kevés dologra tud koncentrálni vagy csak rövid távon gondolkodik vagy nem elég megbízható vagy lassú vagy nem tud angolul, stb. A főnökök között is az egyik túl kevés önállóságot hagy a beosztottainak (emiatt a fiatalok rendre lelépnek), a másik mindig átakarja tolni a balhét, a harmadik egy kicsit túl elméleti, a negyedik gyenge kezű. Ezeket a hiányosságokat még valamennyire tolerálja a szervezet, ha az illetők más erősségekkel kompenzálják: az egyik géppuska kézzel dolgozik, a másik jól kommunikál és nyelvekben is erős, a harmadik lelkiismeretes és szorgalmas stb. Kell viszont valamiféle visszajelzést adni arról, hogy ki miben gyenge, mire kell odafigyelnie. A csapatmunka kialakulásához idő kell, megfigyelésem szerint minimum fél év vagy inkább egy év is szükséges az összecsiszolódáshoz.

Vannak viszont olyan tulajdonságok, amelyek vakfoltok, mert nem tudunk róla, de a cég egészét kellene, hogy jellemezzék. Ha a cég sikeres volt egy bizonyos időszakban, akkor mitől volt az? Az alacsony költsége, a rugalmassága vagy egyedi termékek miatt? Tudnunk kell, hogy mért minket választottak a vevők, mert a későbbiekben ezek az előnyök elveszhetnek, például ha a cég létszáma nagyon megnő és személyi változások is az irányba hatnak, hogy elveszíti a rugalmasságát, vagy már nem elég innovatív stb. Tehát még ha látszólag mindenki elég jól dolgozik, olyankor is kijöhetnek a problémák abban, hogy nem kapunk új üzleteket vagy az új termék bevezetése nyögvenyelős, túl sok problémával jár, sok veszteség keletkezik stb. Nyilvánvalóan az átlag szintet folyamatosan kell tudni tolni felfelé, ha egy cég versenyképességét meg akarja tartani. Ami tegnap elég volt, az ma már valószínűleg kevés lesz.

Manapság a legtöbb cég nem válogathat a dolgozók között és a fiatalok nagy része vagy külföldre megy vagy pedig dinamikus, rugalmas cégeket keres. Emiatt nemsokára eljöhet egy olyan helyzet, hogy a magyar cégek többségében a legtöbb munkavállaló 50-60 év körüli lesz. A munkaerő hiány miatt folyamatos képzés és a csapatmunka fejlesztése már ma is fontos, amihez az alkalmazottaknak hozzá kell szokniuk. Egyébként szellemi munkakörben és a fizikai munkakörök egy jelentős részére is ma már az a jellemző, hogy a munkavégzés lényege az automatizált folyamatok figyelemmel kísérése, és eltérések esetén időben megfelelő jelzéseket adni. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az irodában mindenki a számítógépét bámulja és különféle képernyőkön megjelenő adatokat ellenőriz.

A bérszintek is nyilvánvalóan lényegesek, de ezekről azt gondolom, hogy manapság a piaci viszonyok alakítják. Ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy mi a fair elosztás a munkaadó és a munkavállaló között: lényegesnek tartom, hogy munkavállaló bére általában fix és kiszámítható, a munkaadó vállalja a sokkal nagyobb kockázatot. Az is fontos, hogy a terméken mennyi nyereség van, mert például az egyszerű, nem prémium kategóriás árucikkek ára jóval alacsonyabb és az a haszon is várhatóan kisebb, amit az előállításában résztvevők között el lehet osztani. A drágább termékeket értékesítő cégek (pl. Audi, Mercedes) elvben magasabb bért képesek fizetni az átlagnál, illetve jobb képességű dolgozókat alkalmazhatnak. Nyilvánvaló az is, ha egy cég áruja vagy szolgáltatása nagyon spéci, kevesen tudnak olyat rajta kívül, akkor kisebb a konkurencia és magasabb áron adható el. Ilyen tényezők miatt mindig lesznek jól fizető és kevésbé jól fizető cégek.

Azt sem tudnám megfogni, hogyan lehetne a béreket igazságosan elosztani. A fizikai munka szintjén még eléggé jól látható, hogy ki mennyit termel vagy milyen szintű vagy hányféle munkafolyamatot lehet rábízni, esetleg hogy milyen hamar veszi észre a selejtet. A szellemi munkakörök viszont annyira sokfélék, hogy ez az összehasonlítás már problémás, emiatt nem tartom rossz megoldásnak azt a legtöbb helyen bevettnek számító gyakorlatot, hogy a bérek titkosak. Tapasztalatom szerint ugyanis ha valaki megtudja, hogy mennyit keres a másik, akkor három esetben haragudhat meg rá: ha a másik keresete magasabb mint az övé, ha ugyanannyit keres vagy ha csak egy kicsivel kevesebbet. Emögött az áll, hogy egymás munkáját nem látjuk jól: azt lehet látni kívülről, hogy az illető pötyög a gépén, de hogy éppen egy bonyolult témában szedi össze az információt vagy csak a hírek között böngészik, az nem látható.

A legtöbb munkakör jellege vagy súlypontja egymáshoz képest eltér, ezért a legtöbben azt gondolják, hogy ők vagy többet vagy jobban dolgoznak mint a hasonló munkakörben dolgozó kollégáik. Egymás képességeit és erősségeit elég jól levesszük, de hogy ki mennyire hatékonyan és eredményesen dolgozik, azt csak azoknál látjuk, akikkel napi munkakapcsolatunk van. Egyéb esetben a bérek nyilvánossága leginkább irigységet szül, zavaró információ a szervezeten belül, hogy ki mennyit keres. A munkaerő piacon léteznek különféle bérszintek, a legtöbbünk számára sokkal inkább mérvadó az, hogy egy másik cégnél mennyi lehetne a fizetésem (lehetne-e minimum 20%-kal magasabb mint a jelenlegi) mint hogy a mellettem ülő munkatársam adott esetben pár ezer forinttal többet vagy kevesebbet keres.

Ennek ellenére léteznek viszonylagosan igazságos bértáblák, én magam is láttam ilyet: az egyik cégnél egy adott szellemi munkakörben háromféle szint van: junior, normál és szenior kategória. A junior önállótlan és bizonyos értelemben kezdő, a szenior pedig aki munkatapasztalata miatt szélesebb körű munkára képes és másoknak is tud segíteni. Ha ez a három kategória bérszintje nyilvános és fix az szerintem eléggé igazságos, főleg úgy ha elég nagy a különbség az egyes szintek között (pl. 50ezer Ft). Sőt, a vezetők számára létező eszköz a jutalmak adása a többletteljesítmények elismerésére (vagy esetleg a bónuszok megvonása is szóba jöhet negatív ösztönzőként).

A magyar cégek fejlődésének legfőbb akadálya ma már nem a tőkehiány, a személyi feltételek egyre meghatározóbbak. Igaz, hogy átmenetileg lehetett politikai eszközökkel a bérarányokat növelni a tőkejövedelmek rovására, - bár szerintem ebben a demográfiának és a migráció egyenlegének legalább olyan nagy szerepe volt,- de hosszabb távon ez nem működik anélkül, hogy a cégeket meg ne gyengítené. Sőt, komolyan aggódom, hogy az ipari cégeink képesek-e továbbfejlődni vagy legalább az elért szintet megtartani.

A magyar cégek termelékenysége már évek óta gyakorlatilag nem növekszik, ami csak növelte lemaradásunkat a régión belül. Hogyan várhatunk EU-s bérszínvonalat alacsony termelékenység mellett? Ezeket a problémákat az EU pénzek beáramlása sem oldja meg, inkább elfedi, egyfajta buborékot hozhat létre a nem hatékony felhasználásuk. Az automatizálás egyértelműen jó irány, de nem biztos, hogy megoldja a problémákat, mert egyes munkaköröket megszüntet ugyan, de létrehoz újakat: a gépeket felügyelni, programozni, karbantartani kell stb, emiatt többek között mérnökökre, gépbeállító technikusokra, műszerészekre lesz (vagy inkább lenne) szükség nagyobb számban.

A válasz persze adja magát: tőlünk függ... A jóllét ugyanis nem ugyanaz mint a jólét, az életszínvonal, amelynek alakulására nem mindig van jelentős befolyásunk. Az egyes országok GDP-jének az értéke nem függ össze szorosan az emberek megelégedettségével és boldogságával: Magyarország a régiónkbeli országokhoz hasonlóan a jóllét és a boldogság felmérésekben általában gyengébb helyezést ér el mint amit a GDP indokolna. Különösen nagy a kontraszt a latin-amerikai országokkal való összehasonlításokban, ahol az életszínvonal általában alacsonyabb szintű mint nálunk, a szubjektív jóllét felmérések alapján viszont jóval előttünk vannak.

Szokás a kapitalizmust, a "fogyasztói társadalmat" ostorozni mindezért, de ez szerintem nem visz minket előre. (Nem beszélve arról, hogy éppen a fogyasztásukat tekintve is kiugró skandináv országok vezetnek mindegyik listán.) A "fogyasztás" egy közgazdasági szakszó, ennélfogva a használata a köznyelvben némileg félrevezető, mindenesetre többféle ok állhat a mögött, ha ésszerűtlenül magas szintű: lehet szimpla mohóság (belső hiányérzet kompenzációjaként), fakadhat pusztán kényelemszeretetből, de egy adott státuszt is kifejezhet. Utóbbi esetben nem azért veszem meg hatalmas márkás autót mert kedvelem, hanem a domináns státuszomat jelzem a társadalom felé. Ugyanez mondható el az öltözködésről, lakásról és sok minden egyébről, - az erő és a siker képét sugallom mások irányában, hogy komolyan vegyenek és az akaratom adott szituációkban jobban érvényesülhessen.

Nem a "gonosz reklámok" tehetnek arról elsősorban, hogy megveszünk sok olyasmit amire nem nagyon van szükségünk, hanem leginkább egy rendszer részei vagyunk mindannyian, amely meglehetősen tökéletlenül működik. (Az alkohol, cigaretta és a drogok reklámozása például általában tilos, mégis sokan fogyasztják.) Akármelyik múltbeli társadalomra gondolunk vissza, egyik sem volt maga a tökély: a legtöbb esetében a mainál jóval alacsonyabb volt a fizikai biztonság, az életszínvonal, az egyéni szabadságjogok és a véleménynyilvánítás lehetőségének a szintje - bár némelyikben például elevenebb közösségi élet zajlott mint ami manapság a legtöbbünk esetében elmondható.

Nem arról van szó tehát, hogy a "fogyasztóinak" nevezett társadalom ilyen vagy olyan lenne, a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy az anyagi biztonság egy adott, elfogadható mértékű szintje fölött hogyan tehetjük magunkat és egymást boldogabb emberré?

Az Index erre vonatkozó cikkében a TJK szakemberei szerintem meglehetős fogalomzavarban és csőlátásban szenvednek. A jó élet jellemzői közül az 1.pont a "kötődés" egy pszichológiai szakszó, emiatt kilóg a sorból és a közvélemény számára kissé homályos értelmű, inkább gondoskodásnak nevezném vagy hogy az embernek legyenek gyökerei. Gondoskodásra (2.pont) azonban csak gyerekeknek van szüksége, valamint még betegség és idős kor indokolhatja. Felnőtt ember képes gondoskodni magáról, tehát a legtöbbünk esetében ez nem alapfeltétel, a felnőtt ember nem gondoskodást hanem támogatást vár a törekvéseihez.

A 3.pont a "béke" nyilvánvalónak tűnik, de mégsem az: nem azért mert az életveszély és a káosz bárkinek is hiányozna, hanem mert nehéz meghúzni a határait. Egyes országokban az időnkénti rendzavarás egyáltalán nem szokatlan és nem rendkívüli, nálunk már egy zajos szomszéd miatt is képesek vagyunk perre menni, mivel is veszélyezteti a kis privát szférám nyugalmát és a békéjét. Sőt, a fenyegetettség érzése lehet nagyon is szubjektív, adott esetben még az ágyam alatt is láthatok rémeket. Ha a biztonságigényem extrém szintű, és még egy nagyon lombos fában is azt látom, hogy nehogy rádőljön a kocsira vagy a házra, ezért kivágom és megcsonkolom, akkor ne csodálkozzak, ha az életem szó szerint kopár, sivár lesz. A 4.pont pedig értelmetlen, mert mintha azt mondanám, hogy akkor vagyok megelégedett (boldog), ha megelégedett vagyok. A megelégedettségem viszont épphogy nem magából a harmóniából fakad, hanem abból, hogy egy problémát megoldva aktívan harmóniát hoztam létre, tehát a harmóniateremtő képességem bizonyításából.

Ha a kutatók által említett 4 pont lenne a kritérium, akkor a közmunkások majd mindegyike viszonylag "jó életet" élne, - de ez nem így van, mert sokak számára a közmunka megalázó vagy kilátástalan helyzetet jelent. Ugyanilyen okból Nyugat-Európa vagy az USA rendszeres jövedelemmel nem rendelkező polgárai minthogy jó alapellátást kapnak, boldogan élnének és nem nyúlnának közülük olyan sokan a drogokhoz. (Ahol kevés ember lehet a társadalom mércéjével mérve sikeres és sok a vesztes mint az USA-ban, ott nem meglepő módon sokan keresik a menekülés útját ebből a rendszerből, például drogok révén.)

A tisztelt kutatók listája meglehetősen kormánypropaganda ízű és lemaradt róla legalább egy nagyon fontos dolog (amellett, hogy azt sem mondták ki pontosan, hogy szociális lények vagyunk és igényeljük a közösséget): az egyéni önkifejezés lehetősége. Ha meg tudom mutatni a legjobb oldalamat, aki valójában vagyok pozitív értelemben, ha ezt bármilyen módon ki tudom fejezni, az mindenképp elégedettség és boldogság forrása. Ki kell tudnom fejezni, ami mélyen bennem van, és valami értéket képvisel sokak számára, felülmúlva a hétköznapi kis önmagamat - ez lehet a legtöbbünk célja.

Ez esetben nem fogok nyúlni az alkoholhoz - hiszen az alkoholizmus sokkal inkább tünet mint betegség,- nem lesz szükségem ilyen pótszerekre. A dohányzás is pótcselekvés, egyik oka lehet az, hogy annyira korlátok közt érzem magam, hogy rágyújtok és közben megnyugszom, mert amíg elszívom a cigit, abban az öt percben legalább tutkó nem fog cseszegetni senki. Így harcolok ki egy kis privát szférát magamnak, és így válok tőle függővé.

A magyar társadalom azonban tipikusan olyan, amely nem annyira az egyéni önkifejezést és önmegvalósítást bátorítja, mint inkább a normáknak való megfelelést.

Ez kezdődik azzal, hogy jó óvodát válassz a gyermekednek, nehogy már az elején lemaradjon. Az iskolát végig kell nyomni erőből, hogy jól teljesítsen, és bejusson a megfelelő egyetemre. Kétséges, hogy mennyi gyermekkora fog maradni ezek után. A skandináv rendszer nem termel koraérett, stresszes gyerekeket, hanem inkább hagyja őket megérni a saját tempójukban. Nem véletlen az is, hogy az ifjúsági csapataink mindig sokkal jobban szerepelnek mint a felnőttek - például a gyerek focistákkal már eredményt akarnak elérni az edzők, ezért megtanítják nekik a technikát, a taktikát, az alattomos faultokat, mindent - csak éppen a fizikai megalapozásuk hiányzik, és a felnőtt mezőnyben képtelenek már helyt állni.

Ezután jön a munka világa: gürcölj keményen, a szervezetlenséget és a gyenge technikai színvonalat ugyanis csak többletmunkával lehetséges kompenzálni - ami megint csak korai kiégéshez vezethet. Lényeges, hogyan érzed magad a munkahelyeden: a kapcsolat a munkatársakkal és a partnerekkel lehet inspiráló, pozitív, de lehet semleges (ez a bürokrata mentalitás, amikor nem érdekel, hogy mit szeretne a másik, csak az én kis feladatom legyen elvégezve), vagy lehet negatív, amikor az emberek nyírják egymást. (Ez alatt azt értve, hogy belül fortyognak és nem vállalják fel a konfliktusaikat, nem próbálják rendezni az ellentéteket.) Úgy gondolom, hogy a magyar munkahelyeken a semleges és a negatív hangulat sajnos sokkal gyakoribb a pozitívnál. Egymás életét tesszük nehézzé (sok esetben már reflexből, ha a másik nem "beltag", azaz haver, koma, cimbi akiben feltétlenül megbízhatunk). A támogató közeg a munkahelyeken ami mondjuk egy japán cégnél alapból megvan, de nálunk hiányzik, és aminek a hiánya  megterhelő lehet és nincs jó hatással az egészségi állapotunkra.

A magyar értelmiségi elit nagy része - közülük is elsősorban az irodalom "szóművesei", közírói, valamint a "képművesek"- a rendszerváltás óta de már azt megelőzően se nagyon tudott szinte semmi pozitívat felmutatni e tekintetben: leginkább csak ontotta a depressziós hangulatú műveket, lett légyen akár "liberális" szemléletű (egyéni sorstragédiák tömkelege), akár "nemzeti" (megcsonkított ország és levert szabadságharcok). Erre az értelmiségi elitre mondta most a társadalom nagy része, hogy elegünk van belőletek és voltaképpen nincs is rátok olyan nagy szükség, mert nem vagytok képesek irányt mutatni, helyettetek szimpla végrehajtó csinovnyikok is megteszik. Ha csak ennyit tudtok, akkor jöhetnek akár az olyan "értelmiségiek" is, akiknek a teljesítménye csak a hatalom irányába tett nyelvcsapások számában mérhető.

Az egyéniség a NER rendszere számára önmagában nem valamiféle kiaknázandó érték, leginkább csak a normáknak megfelelő ideális polgár az - akik pedig nem fér be a szűkre szabott keretek közé, azok aligha lesznek boldogok. Az egyéni törekvések a társadalmi hasznosság szempontjának lettek egyre inkább alárendelve, ami egyáltalán nem az önkifejezés és az önmegvalósítás felé orientál minket.

Aki a szabott keretek közé nem fér be azt vagy bezárjuk valahova, vagy kizárjuk (akár az országból akár a közéletből), ily módon "normális", azaz a normákat pontosan betartó polgárok lesznek mindenütt. Csak éppen nagyon sokak számára ez nem az elégedettség és a boldogság útja. A "rossz közérzet" rendszerét pedig ezúttal sem fog sikerülni leváltani.

A politika világa bonyolultnak tűnhet ugyan, de pofon egyszerű összefüggéseken alapul. Az egyes társadalomtudósok által leírt "nagy eszmeáramlatok" csupán felszínes jelenségek, mémekké vált divatos gondolatok alkotják és leginkább a képmutatást elleplező ideológiai építmények (amelyekre hivatkozva másokra kényszeríthetem az akaratomat és nekem kedvező játékszabályokat vezethetek be). Mi úgy vagyunk megalkotva, hogy a törekvéseink egyszerűek, az őszinteség viszont az igazán lényeges kérésekben nem tartozik az erősségeink közé.

A politikai baloldal hanyatlása a világ legfejlettebb és közepesen fejlett országaiban párhuzamosan zajlik az információs társadalom terjeszkedésével. Azok akik az újdonságot, a mobilitást, a kockázatvállalást részesítik előnyben a hagyomány stabilitásra épülő világképével szemben, az ilyen képességeiket ma már az úgynevezett virtuális világban is ki tudják élni. Az internet és a médiumok információözöne az önképzéstől a játékon és a szórakozáson át mások szórakoztatásáig nagyon sokféle, szerteágazó tevékenységekre ad lehetőséget. A szellemi fejlődés és játék éppen a sokfélesége és szerteágazó volta miatt alapvetően egyéni igényeket tükröz és úgy tűnik, hogy ritka esetben szolgálja csak közösségek építését.

A radikális jobb oldaliak számára mindez kevésbé fontos és kielégítő: a közösségi összejövetelek és mulatságok (alkoholizálás), kerti partik, horgászat és vadászat esetleg "katonáskodás" számukra sokkal fontosabb lehet. Sokan közülük úgy érzik, hogy eljött ismét az ő idejük, hogy ismét helyreállítsák a világ "megszokott rendjét". Azt gyanítom és vannak erre utaló bizonyítékok is, hogy számukra nem is annyira maga a rend, hanem maga a rendcsinálás aktusa a fontos, mert ami most van az nekik vagy túl bonyolult vagy túl unalmas és a balhé az mindig érdekesebb mint csupán egy apró kis pontnak lenni egy nagy, átláthatatlan rendszerben. Habár az újdonságkereső és a hagyományőrző felfogás közel hasonló arányú, amikor jönnek a választások, akkor a baloldal azt veszi észre, hogy a radikális jobboldal szervezettsége olyan szintű a médiában és annyira jól mozgósított, hogy már nincs valódi esélyük velük szemben.

A mérsékelt jobboldal a mérleg nyelveként a kettő között áll, és nagyon sok felsőfokú végzettségű, helyi társadalmakban pontenciálisan befolyásosnak mondható értelmiségit foglal magába. Ők viszont jobban szimpatizálnak a a "jobberekkel", vagy pedig egzisztenciális érdekek fűzik a radikálisok hatalmához (megélhetés függhet tőle vagy lekenyerezték különféle támogatásokkal). Emiatt nem valószínű, hogy annyira zavarni fogja a radikálisok tevékenysége, hogy velük szemben álló mozgalmakban vegyen részt és kisebb eséllyel fog a baloldalra szavazni (vagy pedig "titkon" és habozva teszi ezt, nem propagálva mások felé, így a befolyása mások irányában nagyon kicsi marad).

A baloldalhoz köthető liberalizmus nagyon hasznos szerepet töltött be (és tölthet be még ma is) a fölösleges korlátok lebontásában. Ilyen például az emberek alapvető egyenlősége, amely kicsit olyan mint a KRESZ: egy autónak sincs elsőbbsége másokkal szemben azon az alapon, hogy nagyobb kategóriájú vagy drágább márka. Éppígy a KRESZ-hez hasonlóan a liberális elvek is segítik és egyszerűbbé teszik az emberek együttélésének normarendszerét. Azonban mindent túlzásba lehet vinni és mindennel vissza lehet élni: a liberalizmus szélsősége az anarchia, amelyet a rendszerváltás utáni évtizedekben volt alkalmunk megtapasztalni. Ezzel összefüggésben, nálunk az emberek többsége titkolja ugyan, de valamilyen mértékben rasszista. Én magam nem ítélem el ezt akkor sem, ha alapvetően idejét múlt, ösztönös törekvésnek tartom, mert rasszista jellegű érvelésnek nem egy esetben igazat adtam a "kisebb rossz" elve alapján. A mai magyar politikai élet alapját éppen ez a hallgatólagos rasszizmus jelenti, amelynek az árnyoldalait és hosszú távon káros hatásait nagyon kevesen képesek jól meglátni, kevés baloldali képes ezt hitelesen képviselni.

A baloldal kreativitása a nem virtuális, "való" világban mostanában kevésbé tud megnyilvánulni. Ilyen például a meleg jogok képviselete, amivel aligha tudnak tömegtámogatást szerezni, mivel csak a lakosság legfeljebb 4%-át érinti közvetlenül. Nem képesek ezt a problémát súlyának megfelelően eladni a nyitottabb felfogású jobboldali gondolkodásúak számára, pedig léteznek bizonyítékok arra, hogy a homoszexualitás társadalmilag hasznos (l. itt, nem véletlenül sokkal nagyobb arányban fordul elő mint mondjuk a Down-kór). Bármelyik jellegzetes baloldali programpontot választhattam volna: nem nagyon tudják igazán jól bemutatni, hogy mért fontos a kisebbségi jogok védelme, azt hogy mindenki valamilyen kérdésben kisebbségi és a legtöbben nem szeretnénk egy szigorú normákra épülő, fundamentalista társadalomban élni.

Valójában a szélsőséges jobboldal sem hoz semmi újdonságot, mindig ugyanazokból a panelekből építkezik, amelyeket már x ezer évvel ezelőtt is az ősi társadalmak felhasználtak. Az egyik a háborúskodás: kell mindig egy ellenséget találni, amivel szemben erőt lehet felmutatni és amely eléggé távoli és megfoghatatlan - és persze az aktuálpolitikai igények szerint változtatható. Ennek a felfogásnak a központjában a harci logika és a katonásan mozgósítandó tömeg áll, ami nálunk is része lett a kormányfilozófiának is sajnos, és amely visszalépés (regresszió) a fiúgyerekek által játszott "enyém a vár, tied a lekvár" típusú viselkedés irányába.

A "jóisten" emlegetése számomra hasonló hívószó, - vessenek rám követ, de nem tehetek róla,- megint csak gyerekesen hangzik a számomra. Eléggé bántja a fülemet, ha a médiumokban "jóistenkéről" esik szó, mert öntudatlan módon lefelé minősíti magát az illető egy kisgyerekké, aki teljesen önállótlan. (A zen buddhistákhoz állok közel ebben a tekintetben, akik azt mondták, "Ha Buddha nevét emlegeted, utána menj és moss fogat.") Az alapvető bizalmatlanság mások iránt, mások munkája iránt és a különféle összeesküvés elméletek megint csak ide tartoznak, megint egy pont, ahol "elakadt a lemez jobberéknél", nem tudnak továbblépni, de nem is törekednek rá.

Mindez persze csak azt jelenti, hogy sokkal jobban látom a jobboldali szélsőség hibáit mint baloldalét, ennélfogva jobban is zavar ez a fajta primitívség (főleg mostanában persze), de ugyanennyi hibát lehet találni a baloldalon is. A mai fiatalok például éppúgy elítélték annak idején Gyurcsányt (Orbán mellett tüntettek) mint mostanában Orbán agyalágyult szélsőségeit (tömegesen szavaztak az ellenzékre főleg a budapesti egyetemisták). Az egyensúly valahol ott lenne, ha a kétféle szélsőség a társadalomban úgy 5-10% között maradna és a mérsékelt jobboldal vagy időnként a baloldal technokratái kormányoznának. Amikor egy kisebbség a társadalmat eluralja az már a fekete mágia kategóriája: a valóságot szómágiával megerőszakolni, ráolvasással gyógyítani az egyes problémákat a józan ész által kínált valódi megoldások helyett. Rövid távon persze mindez működhet és a vezetőket a hívek vakon követik, sőt szemet is hunynak a kiváltságaik fölött (magyarán elnézik azt is, bármennyit is lopnak), hiszen ismét valakinek és fontosnak érzik magukat napjaink egóról és egoizmusról szóló világában.

A valódi társadalmi szintű változások akadálya éppen az egoizmus díjazása a valódi teljesítményekkel szemben, emiatt mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek, amiket már láttunk csak pepitában. Kevesen vannak, akik nem akarnak nagy arcok lenni és nem is szeretik különösebben a nagy arcokat (viszont látják a valódi teljesítményeket), szerencsére azért akadnak és őket nem sodorják el az ösztöneik, ezért képesek higgadtan, világosan beszélni mindenkit foglalkoztató kérdésekről.