Puzsér Róbert általában színvonalasnak mondható Sznobjektív című műsorának legutóbbi témája az álságos és képmutató tolerancia volt, arról azonban nem esett szó a műsorban, hogy ilyen szavunk tulajdonképpen nincs is.

A '90-es évek jellemző szavaként a tolerancia olyan minden érvet űberelő aduász volt a vitákban mint a "szabadság" és a "demokrácia". Egy TV műsorban bármilyen süket általánosságokat el lehetett sütni, mert ha valaki vitatkozni akart volna a nagy lózungokkal, arra mindig nyerő válasz volt, hogy "toleranciát kell gyakorolni". Aki a liberális dogmákat nem fogadta el, az nem volt szalonképes annak idején, a nyilvánosságban nem nagyon jelenhettek meg az érvei.

Valójában azonban nem létezik ilyen szó a magyar nyelvben, hogy "tolerancia", ez egy idegen szó, a magyar nyelvben két (eléggé hasonló értelmű) szinonimája van: türelmesnek lenni vagy eltűrni valamit. Ha azt mondom, hogy toleráns vagyok másokkal szemben azzal fitogtatni szeretném a kifinomultságomat, műveltségből fakadó fölényemet, holott ez a fölény egy látszat, egy önbecsapás, mert ez a szó nem jelent többet annál, mint hogy türelmet gyakorlok bizonyos helyzetekben.

Az adott helyzetben ez jó döntést vagy rossz döntést egyaránt tükrözhet, amiatt nem lehet általánosítani, mert hajlamosak vagyunk mások türelmével visszaélni. Ha eltűrök valamit azt mindenképp érdemes feltételekhez kötni, határokat szabni. Mivel a '90-es években és a 2000-es évek elején ez sokszor elmaradt, az anarchikus tendenciák felerősödtek egy (külsőségeit tekintve) demokratikus rendszerben. Közismert példája, hogy toleráljuk a lopást egyes falvakban és nem lépünk fel az elkövetők ellen, mert ők "megélhetési bűnözők".

A helyes válasz erre a problémára nem a mindenáron való "tolerancia" lett volna, hanem az, hogy csak akkor vagyok türelmes egyes primitív, a magántulajdont, a mások személyi tulajdonát tiszteletben nem tartó illetők iránt (és csak egy elvárható mértékig!) HA látok egy pozitív fejlődési trendet. A türelemnek mindig vannak feltételei, csak akkor lehetek elnéző, ha azt látom, hogy a szabályokat megsértő illetők magatartása fokozatosan közelít ahhoz, amit általánosan elfogadott társadalmi normának tartunk. A türelem nem jelent többet, mint hogy BÁRKI esetében figyelembe veszem, hogy honnan indult - és ha a közösség céljait tiszteletben tartja, akkor ha nem is súrlódás mentesen, de közelíteni fog egy olyan viselkedéskultúrához, amely mindenki számára a legjobbnak mondható. (Például a gyerek hangoskodik az iskolai órán vagy bunkó módon viselkedik a cégnél az egyik munkatárs - azonban látom mögötte a jóra való törekvést és a tanulási hajlandóságot.)

Ettől függően is létezik egészséges szintű agresszió és érdekérvényesítés, kiállás magunkért, aminek a szükségességét nem írja felül minden esetben a türelem követelménye, sőt. 

Itt érdemes kitérni a cigányság helyzetére: ugyanis az állítás ebben a formában nem igaz, hogy "a cigányság integrációja és asszimilációja sikertelen". (Ez esetben is jobb az idegen szavakat elkerülni: beilleszkedés vagy beolvadás javasolható.) Attól függ persze, hogy mit nevezünk sikeres beilleszkedésnek, amit joggal mondhatunk rá az, hogy lassú vagy hogy csak részben sikeres. Nagyon sok cigány származású ember sikeresen beolvadt a magyar társadalomba az utóbbi évtizedekben vagy teljes mértékben vagy legalább nagyrészt: az életmódja egy városban esetleg jobban hasonlít egy másik városi életmódjához mint némelyik nem cigány származású falusié. Én azok közé tartozom, akik szerint a jelenséget inkább a kulturális oldaláról érdemes megközelíteni: aki cigány származású az a gyakorlatban nem biztos, hogy "cigány", ha ugyanúgy él mint bárki más és ha esetleg máshonnan nem is, legalább a szórakoztató iparból mindenki tudna jó néhány példát mondani erre.

Nem a bőrszín számít, sokkal inkább a szegregáltan (elkülönülten), gettókban élők azok, akiknek az életmódja lényegesen eltérő. Nyugat-Európában a helyzet hasonló az arab bevándorlókkal kapcsolatban: ott is a gettósodás a fő probléma (nem pedig a franciák között jól elvegyültekkel vannak a gondok) - ennek elkerülése pedig nem könnyű, ezért kell nagy óvatossággal és körültekintéssel kezelni a migrációt.

A világos és közérthető fogalmazás szabálya az, amit a rendszerváltó liberális értelmiség nem tartott be, mivel a társadalom fölött álló, másokat felvilágosítani kívánó csoportnak szerette volna magát látni. Emiatt nem volt képes a mindennapos, egyszerű problémákról beszélni, és általában bármi olyanról, ami nem illett az ideológiai keretekbe. A hiteltelenné vált politikai kultúránknak isszuk meg a levét ma is tulajdonképpen, emiatt tudta olyan hatékonyan kiszorítani a liberalizmust a populizmus. (Azt is mondhatjuk, hogy csöbörből vödörbe estünk.)

A '90-es évekre tehető a liberális ideológia virágkora, amely az egyéni szabadságról szólt, és én magam is fiatal koromban sok mindent elhittem akkoriban, ami utólag érett fejjel már meglehetős naivitásnak tűnik. A szabadság éppúgy mint a "tolerancia" eltúlozható, mivel nem ismerjük a szó mélyebb tartalmát. Ha azt gondolom, hogy a szabadság annak a döntése, hogy mindentől és mindenkitől független vagyok, az egy lehetetlen helyzet és nyilvánvaló önbecsapás: eredménye a '90-es évek értelmisége számára a növekvő alkoholizmus, a drogok terjedése, céltalanság, nihilizmus, a családi elköteleződés hiánya. A gyakorlat mutatta meg azt a jelenséget, hogy valamitől mindenképpen fogok függeni, mindenképp lesznek olyan pótszerek az életemben (adott esetben TV sorozatok, virtuális világ), amelyek a "szabadságomat" biztosítják.

Hiszen úgy vagyunk megalkotva, hogy csak az tudjuk csak megválasztani, hogy mi mellett köteleződünk el, mert ha nem hozunk felelős döntést, akkor a sors fog választani helyettünk. A negatív értelmű szabadság - szabadnak lenni valamitől,- mindenképp káros, életellenes (mint minden negatív gondolat), a pozitív értelmű szabadság ezzel szemben önkéntes döntést jelent valami mellett, valamilyen cél érdekében. Tehát nem a társadalom nyomása vagy mások elvárásai, hanem az én átgondolt, felelős és szuverén döntésem eredményeképpen köteleződöm el valami miatt.

A '90-es évek politikai kultúrája sajnos általános mellébeszélésről szólt (ezt hívják manapság "polkorrektségnek"), dobálóztunk a szavakkal, anélkül, hogy megértettük volna a jelentését. Ily módon az olyan szavaink, mint a "liberális", "toleráns" vagy "reform" - teljességgel hiteltelenné váltak és jelentésük kiüresedett, hiszen nagyon sokszor használtuk ezeket felelőtlen módon. Emiatt van az, hogy ha nincs szükség "polkorrektségre", mer lejáratódott, akkor ennek ellentéte a "vaddisznó" mentalitás teljes mértékben elfogadható sokak számára. Ha nem kell reform, akkor menjünk vissza kétszáz évet az időben és a reformkori nagyjaink hagyatékát is megtagadva próbáljuk meg berendezni a társadalmat. Ha a felvilágosítás illúziókon alapul, az azt jelenti, hogy az ösztönösség, a szellemi sötétség és földhözragadtság valójában helyes... Sajnos itt tartunk manapság. 

A "liberális" szintén nem magyar szó, a használata általában fölösleges, hiszen mondhatjuk helyette azt, hogy "megengedő" vagy hogy "a korlátozásokat enyhítő". Az ellentéte nyilvánvalóan a "kemény határokat szabó" és a "szigorító", - tehát az "illiberális" is ugyanolyan értelmetlen, hiszen a korlátozások lazítását és szigorítását váltogatva alkalmazzák a különféle társadalmak. Csak az anarchiákra jellemző a teljes enyhítés és csak a totális diktatúrákra a folytonos szigorítás, - a demokráciák egyes területeken szigorítanak, máshol enyhítenek, és a választások során a viták is arról szólnak (az igazán élhető társadalmakban), hogy mely területeken melyik fajta döntésre van inkább szükség. (A "zéró tolerancia" legfeljebb a vezetés közbeni alkoholfogyasztás esetén alkalmazható követelmény.)

Természetesen nagyon is egyén függő, hogy ki milyen területen megengedőbb és hol szeretne bekeményíteni a jelenlegi helyzethez képest. (A konzervatív gondolkodás általában szigorúbb, mert a hagyományos társadalmak a szűkösebb lehetőségek által megkövetelt stabilitás érdekében többnyire alapvetőbb szintű korlátozásokat alkalmaztak a maiakhoz képest.)

A viták eldöntésében a gyakorlati tapasztalatok lehetnek a leginkább mérvadóak: ahol az adott döntést bevezették (például a homoszexuálisok házasságkötését) az sok éves tapasztalatok alapján milyen hatásokkal járt. Lehet egy gyakorlat kevéssé működőképes vagy jól működő egyaránt, attól függően hogy mennyire találja el az enyhítés/szigorítás optimumát.

Ha el akarunk szakadni a dogmatikus gondolkodástól és a politikai szekértáboroktól, akkor ne használjuk az olyan szavakat, hogy "gender" és "polkorrekt", de éppígy vissza lehet élni a "nemzet" vagy a "függetlenség" fogalmával is, ezeket is képesek vagyunk lejáratni.

A több ezer éves erkölcsi kategóriák csupán azok, amelyek jelentése lényegileg változatlan és mindenki számára egyértelmű, az ókori gondolkodók ezeket már szabatosan használták és mindannyiunk számára világos jelentésűek. Mindenekelőtt pedig a keresztény kultúrkör első számú forrása, a Biblia is ezekre épít. Néhány alapérték létezik mint például biztonság, türelem, tisztelet, stb., amelyek egyike sem abszolutizálható és nem használható a többi rovására.

Manapság nem is annyira toleranciára van szükség mint inkább rugalmas és gyakorlatias gondolkodásra. Az sem jó, ha mint egyes diktatúrákban szokásos, van egy "etalon" ember, egy abszolút társadalmi norma. Lehetett ilyen egyes rendszerekben az árja származás vagy a szocialista munkás öntudat vagy éppen az úri középosztályhoz tartozás. Szerintem a mai magyar kormány nagyon szűkre szabja azt a kört, hogy kit tekint "normális", teljes jogú állampolgárnak, és kiket zár ki ebből a körből mint "társadalmilag nem hasznos" egyéneket (főként rokkantnyugdíjasokat, közmunkásokat, egyéb mély szegénységben élőket). Létezik a másik véglet is,  azok köre, akiket "politikai megbízhatóságuk" bizonyos jogszabályok alól való mentességre is feljogosíthat (pl. a lopás tilalma vagy az egyenlő elbírálás követelménye az ő esetükben lazább értelmezést nyernek).

Mindezt más szavakkal is meg lehetne fogalmazni, talán frappánsabban is, a lényeg pontosan az, hogy egyszerű magyar szavakkal is lehet mindenről beszélni - sőt elsősorban úgy érdemes,- közérthető módon a pontosságra és egyértelműségre törekedve. Az idegen szavakat és a különféle szakkifejezéseket hagyjuk meg inkább az adott terület szakértőinek, a beszélgetésekben és vitákban inkább az egyértelmű magyar szavak használatára törekedjünk. (Pl. a homályos értelmű és közhelyes "fogyasztói társadalom" helyett mondjuk azt, hogy "emberi mohóság".)

Ez persze csak azok számára hasznos tanács, akik valóban beszélgetni szeretnének másokkal, nem pedig harcolni, lövészárokból lövöldözni különféle fogalmakkal - amely számomra eléggé gyerekesnek hat, "enyém a vár, tied a lekvár" típusú játszmának tűnik.

Szükség lenne egy olyan jogszabályra, hogy a legnagyobb ünnepeinktől számított három héten belül ne lehessen országos választásokat tartani, se az ünnepek előtt se utána. Három olyan ünnepünk van a húsvét, a minden szentek (ill. halottak napja) és a karácsony, amelyeket a legtöbb családban hosszabb készülődés előz meg, jellemzőjük egyfajta intim ráhangolódás és inkább folyamat jellegűek, nem csupán egy napra korlátozódó események. Az ilyen finom hangulatok nyilvánvalóan nem férnek össze a választási kampány otrombaságaival, azonban sajnos idén is beletenyerel a húsvét ünnepébe a politika szőrös mancsa.

A kormány nem véletlenül április elejére írta ki a választásokat (pontosabban az államfővel mondatták ki, hogy mikor legyen), hiszen március 15-e nagyon jól alkalmas a mozgósításra (az illetékes elvtársak ki is aknázták ennek a lehetőségét), a húsvét pedig a kereszténység ünnepeként szintén a kampánygépezet szolgálatába állítható, nagyban és kicsiben (helyi szinten) egyaránt.

A kormány minden eszközt a kampány szolgálatába állít: nem elég az, hogy folyton ütik a fejünket, - igen ki kell mondani, ez ilyen érzés a folyamatos migránsozás. Folyamatosan megy az agymosás, sőt nyugodtan nevezhetjük divatos szóval "nagyüzemi trollkodásnak", amit a kormány művel. Ugyanis a lényeg a hangerőn, az agresszivitáson van, valódi kommunikációról már régóta nincsen szó.

Még a legjobb célokat is tönkreteheti a mozgalmak fanatizálódása, ahol cinikus törtetők irányítanak, a követők (jelen esetben a képviselőjelöltek) pedig mintha magnószalagról mondanák az előre betanult szöveget. Ajánlatos mindig jól megnézni, hogy kikből áll egy adott mozgalom, hogyha helyes ítéletet szeretnénk hozni.

Ez a fajta légkör, amikor arról beszélgetünk, hogy kik alkalmasak a bizalmunkra leginkább, egyáltalán nem alkalmas arra a fajta belső elmélyedésre amit a nagypéntekben végződő nagyböjt kíván meg.

Kik a valódi keresztények nálunk? Nagyon nehéz nem kereszténynek lenni a mai Magyarországon, legfeljebb akik teljesen más szubkultúrákban élnek, talán néhányan közülük képesek kivonni magukat a keresztény ünnepek (és a nemzeti ünnepek) éves ritmusának hatása alól. Kisgyerek korunktól kezdve "fertőz" minket a kereszténység - azt mondom persze, hogy ennél soha rosszabb fertőzés ne érjen.

A bőrünk alá kúsznak a keresztény tanítások, ha máshol nem templomi esküvőn vagy temetésen, keresztelőn a papi szertartás biztosan megérint minket így vagy úgy. Lehetséges persze, hogy aki nem gyakorló hívő, azok számára zavaró lehet a furcsa szertartásosság, de legalább időnként találkozunk olyan papokkal vagy tanítókkal, akik képesek frissen, tisztán, érdekesen és az alkalomhoz illő mondatokkal szólni. Ha nem is vagyunk hívők, akkor is ott vannak a könyvek, filmek vagy a beszélgetések egymással, amelyek szintén megszólítanak és olykor állásfoglalásra késztetnek minket azokkal a gondolatokkal kapcsolatban, amelyek a kereszténység minden irányzatában közösek: az Ótestamentumból, Jézus életéből és tanításaiból vagy esetleg kiemelkedő egyéniségeitől (szentjeitől) erednek. (Mennyire elgondolkoztató már az is, hogy egy kétezer évvel ezelőtti történet ma is mennyire "élő" és  milyen nagy hatást fejt ki a mai életünkre.)

Nem tudunk nem keresztények lenni, mert életünkben többször fel kell, hogy tegyük azt a kérdést, hogy "Ki volt Jézus Krisztus", és életkorunkból, élethelyzetünkből fakadóan mindig újabb és újabb fajta válaszokat fogalmazhatunk meg.

Ez a válasz lehet nagyon primitív is persze, egyszerű emberi számításból fakadó. Mondhatom azt, hogy biztos kifizetődő hosszútávon a világ egyik legnagyobb vallásához tartozni. A túlvilági örömök reményében követni a liturgiát, eldarálni a "bevált" mondatokat, és azt mondani, hogy hiszek a "megváltásban", amely úgy hangzik mint egy kétes pénzügyi tranzakció.

A keresztény vallás vagy egyáltalán a vallás lényege azonban távol áll az ilyen fajta felületes agyalástól, attól, hogy de jó a kereszténységhez tartozni, ez az erős vár majd megvédi a közösségünket muzulmánoktól vagy más agresszív vallásoktól, legyőzzük őket. Ez megint csak durva félreértése lenne egy olyan vallásnak, amelynek a szeretet a központi tanítása. A dogmatizmus és a vallásháborúk a kereszténységnek sokkal inkább az árnyoldalát, a tévutait mutatják meg mint igazi tartalmát.

A vallásos élet lényege sokkal inkább az átélés. A húsvétot megelőző időszak böjtről és befelé fordulásról szól, csendes visszafogottságról, sokkal inkább példakövetés és azonosulás, nem gyűlölködés, hanem életigenlés.

Az átélés történhet sokféle módon: Bach zenéjén keresztül éppúgy mint egy felemelő prédikációt meghallgatva esetleg a gondolatainkba merülve - olyan tevékenységekkel, amelyek érzelmileg is képesek kiemelni a mindennapok világából (hiszen emiatt lehet csak ünnepi hangulat).

A húsvét mint ősi tavaszünnep az újjászületésről szól. Az igazi ünnep nem a szenvedéstörténet, amiről annyi szó esik, sokkal inkább a feltámadás: ez az amit valóban meg kell ünnepelnünk, amely viszont csak azáltal vált lehetségessé, hogy van előtte keresztre feszítés, nagypéntek.

Tavasszal a természet újjászületik, - így találkozik a régi pogány misztikum a kereszténység legnagyobb ünnepével, a természet éves ritmusa miatt tartjuk ezt az ünnepet tavasszal, nem más okból. Ösztönösen egyfajta testi-lelki megtisztulásra vágyunk ilyenkor.

A politika viszont manapság életünknek szinte minden részében ott akar lenni, és annak ellenére képes a húsvét hangulatát tönkretenni, hogy egy sokkal felszínesebb világ, sokkal lényegtelenebb kérdésekről szól mint a vallás. Arról szól csupán, hogy kicsit könnyebbé tudjuk-e az életünket tenni, nem pedig az élet lényegi alapkérdéseiről.

Azt gondolni, hogy a választások előtt pár nappal, a kampány hajrája nem lesz kihatással erre az ünnepre, teljes naivitás. (Manapság már annak is megvannak a sajátos politikai felhangjai, hogy éppen melyik válogatottal játszunk barátságos mérkőzést. Még a szokásos tavaszi lomtalanítást sem merik az önkormányzatok meghirdetni, nehogy valaki célzatosnak gondolja.)

A húsvét jellegzetes összeurópai ünnep, különféle tavaszköszöntő rítusokkal, sok helyen tojásokat festenek. A locsolkodás jellegzetes magyar népszokás, amely egy régi termékenységi szertartásnak felel meg, emellett pedig a kereszténység születésekor is egy fontos jelkép volt. A húsvét hétfői eszem-iszom azonban már körülbelül olyan viszonyban van a húsvét szellemiségével mint a szilveszternek a karácsonnyal (amely egyébként a téli napforduló, a fény újjászületésének ünnepe).

Mivel a húsvét ünnepe országonként eltérő, ezért a legtöbben, akik a saját hagyományainkat követjük (piros tojás és locsolkodás), nem tudunk vagy legalábbis nehezünkre esik nem magyarnak lennünk ilyenkor - ebben is éppúgy mint sok más szokásunkban. Látható tehát, hogy a húsvét mennyire keresztény, ősi és magyar ünnep is egyben.

Nyilvánvalóan fontos közösségi ünnepekről van szó a húsvét vasárnap és hétfő esetében is (más-más módon), hiszen ilyenkor a legtöbben élénk társasági életet is élünk, amiben a politika megint csak zavaró tényező lehet - esetenként kínos téma, amit kerülgetni kell, főleg a felszított indulatok miatt.

A politikusok szeretnék a saját szakmájukat a világ legfontosabb dolgaként beállítani, és sokan közülük botor módon az élet mennél több területét kontrollálni - amely a mai magyar kormánynak is a jellemzője. Az életünk igazi lényeges kérdései azonban szinte sosem a politika felületes világában dőlnek el.

Ezzel együtt is fontosnak tartom, hogy minél többen elmenjünk szavazni, ugyanis szeretnék egy olyan vezetést látni az ország élén, amely a magánéletet és a közösségi életünket egyaránt jobban tiszteletben tarja mint a jelenlegi.

"Hajózni szükséges, élni nem muszáj" - a rómaiak korából származik ez a mondás, amely minden olyan emberi cselekedetre alkalmazható, ami nem létfontosságú, mégis megtesszük. Szűkebb értelembe véve nem feltétlenül szükséges a hajózás és az azzal járó kockázatvállalás (ha nem egy szigeten élünk), sőt óriási kockázattal járhat a természet erőinek való kiszolgáltatottság, idegen kikötőkben fogunk partot érni, mégis az emberekben benne van a hajtóerő, az érzés, hogy hogy "muszáj", meg kell tennem. Meg kell tennem, mert enélkül nincs fejlődés: rövid távon óhatatlan veszteségekkel fog járni, de hosszú távon a kultúránk fennmaradásának és fejlődésének feltétele.

Elhagyni a biztonságot és vállalni a bizonytalant, - az evolúció egyik fő hajtóerejéről van szó, amely késztetésszinten bennünk van. Sok példát lehetne arra felhozni, amikor az emberek nagy csoportjai komfortzónájukat abszolút feladva a bizonytalanságot választják - amelyeket most leginkább aktuálisnak érzek ezek közül: hegymászás és egyéb extrém sportok, hódító háborúk valamint a migráció.

A hegymászás és az extrém sportok a saját fizikai és pszichikai határaink kiterjesztéséről szólnak, rengeteg sérüléssel és halálos áldozattal járnak. Be kellene tiltani? Valamiért úgy érezzük, hogy nem. Volt egy olyan irányú érvelés az orvoskamara részéről, hogy ne kapjanak ingyen TB ellátást azok, akik extrém sportban megsérülnek. Érezzük, hogy ebben a logikában valami sántít, de nem könnyű bebizonyítani. Hogy nem könnyű az egyben azt is jelenti, hogy lehetséges, és én úgy gondolom, hogy be is fogom tudni bizonyítani, mért hibás ez az érv.

Alapjában véve MINDEN olyan érv hibás, amely egyetlen egy elvet abszolutizál: ez esetben a biztonságot. "A biztonság mindenekelőtt" - ez sokak számára lehet vonzó és teljesen elfogadható alapelv, egy társadalom egésze számára azonban semmiképp, és a cikk végére ki is fog derülni, hogy miért. Ha CSUPÁN a biztonságot tartom szem előtt, akkor nem fogok kimenni az utcára, nem állok szóba idegenekkel, csak ismerősökkel vetetem magam körül, mindenkit és mindent igyekszem megfigyelni, lenyomozni, mindig gyanakvó vagyok mindennel és és mindenkivel szemben. Az ilyen magatartás lehet hogy működik, azonban egyéni és társadalmi szinten szörnyű így élni, a társadalom egészének bizalmi hálói sérülnek. A biztonság húrjainak pengetése nagyon jó demagóg fogás - ebből következően aki nem csinál semmit, az mindig biztonságban van. A teljes stabilitás a kristályszerkezetek rendje, az élet viszont nem ilyen... az folytonos kavargás, változás.

Mielőtt azonban teljesen elmerülnénk a filozófia elvont világába, lássuk be, hogy az emberek közül sokan kockáztatják az életüket nap mint nap, felmennek arra az átkozott hegyre: "Úgy éreztem, hogy meg kell másznom, mert ott van." Le kell síelni a sziklák között vagy raftingolni a vízesésen, részt kell vennem a túlélőtúrán - ők sem értik, hogy mért muszáj megtenniük. Saját maguknak bizonyítanak ezzel, hogy képesek megtenni valamit, hogy képesek a nagy betűs Teljesítményre. Ez adja meg a valódi, belső biztonságukat.

Az ilyen történetek nyilvánvalóan nem a mai magyar valóságról szólnak, mert habár kiemelkedően jók vagyunk az extrém sportokban (pl. ultramaraton), hegymászó rekordokban is jeleskedtünk még pár éve, de ma már az általános vélemény, hogy mindez már nem népszerű a fiatalok körében. A mai magyar világ szinte csak a kapcsolatépítésről szól. Régi, falusias kis világok felépítése folyik, a paraszti felfogás jön vissza, a zárt és nyugalmas kisközösségek világa, a teljes mértékben kiszámítható élet. Ezt a régi világot ilyen mondások jellemzik: "Jobb félni mint megijedni.", "A járt utat a járatlanért el ne hagyd.", amelyek nyilvánvalóan kevésbé felelnek meg a mai kor követelményeink. Például a második mondat követése csökkenti a vállalkozó szellemet, és valóban kevés is a valódi magyar kisvállalkozás. Sokkal kevesebb valódi kisvállalkozás van nálunk, mint tőlünk északra (például a lengyeleknél) vagy nyugatra.

Vegyünk egy teljesen más területet, a hódító háborúkét. Habár meggyőződéses pacifista vagyok, és úgy vélem, hogy a háborúknak általában sokkal kisebb haszna volt, mint amennyit egyes történészek tulajdonítanak nekik és több kárt okoztak, azt mégis el kell ismernem, hogy a jelenlegi tudásunk alapján bizonyos helyzetekben nagy valószínűséggel bekövetkeznek. (Bár manapság valamilyen mértékben helyettesítheti őket a sport vagy a gazdasági verseny.) A történelem azt mutatja, hogy amint egy hatalom megerősödik, azonnal harciasabb lesz és törekszik a hódításokra vagy a befolyását növelni.

Az összes nagyhatalom hasonlóan viselkedik e tekintetben, az USA esetében közismert, hogy nyílt háborúkkal és a CIA-n keresztül egyaránt igyekezett pozíciókat szerezni és befolyását növelni. (A történet persze nem olyan fekete-fehér mint gondoljuk akár Pinochet, akár az iráni sah hatalomra juttatása esetében.) Oroszország amikor visszaerősödött, Kína amikor gazdasági világhatalommá vált szintén elkezdett fegyverkezni és egy sokkal agresszívabb külpolitikát követni, ez jól látszik. Hasonlókat mondhatunk a regionális középhatalmak, Irán vagy Törökország esetében. (A kis országokra azonban ez nem igaz, ott a diplomácia a meghatározó, l. Románia példáját a magát még középhatalomnak tartó történelmi Magyarországhoz képest - fájó pont ez mindannyiunknak.) A fegyverkezés a nagyhatalmaknak rövid távon gazdasági nyereség, hosszabb távon viszont óriási költség, amelybe bele lehet bukni (a Szovjetunió bukásához is hozzájárult), bedöntheti a gazdaságot. Mégis vállalják a nagyhatalmak a kockázatokat, mert van egy belső társadalmi nyomás a vezetés irányában: nem csak az elitek akarják hatalmukat terjeszteni, hanem sok állampolgár van, aki úgy gondolja, hogy ettől erősebb országban fog élni, még akkor is ha ez nincs így és a biztonságukat semmi sem fenyegeti. A nagyhatalmak igyekeznek kiterjeszteni a befolyásukat és pozíciókat szerezni, a fiatal férfi lakosság egy része pedig keresi a veszélyt és elmegy háborúzni.

A légi közlekedés is egy olyan terület, amely látványosan a biztonságról szól, mert bármilyen katasztrófa történik, azt a világ összes hírcsatornája leközli. Sokan vannak, akik emiatt nem ülnek repülőre (bár autóba sem szabadna ez alapján ülniük, sőt semmilyen közlekedési eszközre). Provokatív állításom, hogy ha azt olvassuk, hogy Katmanduban lezuhant a repülőgép és sokan meghaltak, az lényegében nem különbözik attól, hogy egy arab terrorista lelőtt három embert. Látszólag teljesen más esetek, mert az egyiket emberi gondatlanság, a másikat szándékosság okozta, sőt az utóbbi eset valamilyen mértékben a politikusok hibája. Valójában nincs az esetek között ilyen különbség, migrációra ugyanúgy szükség van mint légi közlekedésre. Továbbra is fel fognak ülni emberek a repülőre és továbbra is lesz migráció különféle országokból.

Na most már rátérhetünk a neuralgikus pontunkra, a migrációra, hiszen amikor leírjuk ezt a szót, nagy eséllyel indulati reflexek lépnek életbe, vagy mert félünk tőle vagy a demagóg félelemkeltés miatt (netán mindkettő miatt). Mindenkinek jó lenne, ha a lakóhelyén vagy annak közelében tudna dolgozni, de a világ nem így működik jelenleg. Habár az emberek közül sokan szeretnének "egyről a kettőre" jutni, ez kiegészíthető azzal, hogy sokan a nulláról akarnak egyre jutni, van aki pedig kettőről a háromra. Tehát aki tűrhetően jól él, szeretne még jobban élni (vagy a tehetségét jobban kibontakoztathatni), elmegy olyan központokba, ahol nagyon sok értéket (vagy legalábbis pénzt) termelnek: a mi esetünkben Londonba, Németországba, Ausztriába. Helyükre jönnek a 0-ról 1-re törekvők - vagy legalábbis kellene, hogy jöjjenek. Onnan fognak jönni, ahol sokan vannak, néha menekültek ülnek lélekvesztőkbe a hullámos tengeren.

Nyilvánvaló, hogy azok jöhetnek szóba, akik az adott ország nyelvét beszélik, a franciák és angolok esetében a volt gyarmatokról, nálunk pedig a történelmi Magyarországról. Senki nem akarja, hogy hirtelen rengeteg arab jelenjen meg nálunk, mindenki tudja, hogy egy ilyen szituációt nem lehetne kezelni megfelelő módon - a kormány terjeszti csupán ezt a rágalmat azokról, akik nem az ő támogatói. Nem csak az Orbán féle kemény (agresszív) "nem" az érvényes, a puha "nem" éppúgy "nem". (Ez ma már a nemi erőszak megítélésekor is igaz egyébként.)

A képhez hozzátartozik, hogy ahol a népességszám nő, onnan oda fognak menni az emberek, ahol a népességszám csökken. A népességszám pedig az iparosodott országokban általában csökken, olyan országokban marad magas szinten csak, ahol még erős a hagyományos, önellátó mezőgazdaság (ahol nincsen a gyermeknevelésnek jelentős költsége, sőt gyermeknevelés alatt is mást értenek). Ezért például Bulgária lakossága vészesen fogy és nagy eséllyel elözönli majd a növekvő lakosságú Törökország. Azonban sem a hasonló helyzetű balti országoknak sem nekünk nincsenek olyan szomszédaink, ahol nő a népesség, emiatt (sok évtizedes távlatban) nincs ilyen veszély. A török hódoltság után pont az volt a baj, hogy az ország népsűrűsége lecsökkent, ha nem is abszolút értelemben, hanem éppen hogy viszonylagosan a szomszédos országokhoz képest. Ezért a háborúk által megkímélt hegyvidéki területekről szerbek, románok, szlovákok költöztek be nagyobb számmal, ez vezetett Trianonhoz. Ezen kívül még a hirtelen nagy népességbeáramlások okoztak olykor jelentős mértékű társadalmi feszültségeket.

Mindebből az következik, hogy mivel a népességfogyás valós probléma, nem arról kell vitatkozni, hogy a legyen-e bevándorlás vagy nem, hanem arról, hogy hogyan találjuk meg a társadalmi optimumát. Annál jobb, mennél hamarabb kezdenek jönni és mennél több az idő a hozzánk érkezett bevándorlók integrálására. Évi 1300 fő mohamedán kezelhető lenne? Szerintem simán, a kérdés csak az hogy pontosan kiket és honnan fogadunk be, milyen háttérrel. Ráadásul ez csak egy töredéke lenne annak, akiknek be kellene jönniük az országba akár vendégmunkásként akár tartósan.

Mi ennek a valós veszélye? A kérdésre az a válasz, hogy sok helyen a lakásukat nem merik kiadni idegennek csak ismerősnek, nehogy "lelakják". Azokon a területeken viszont, ahol a helyik cégek munkaerő igénye nagy belső migrációt vonz, teljesen szokványos módon bárkinek kiadják (ha normálisan néz ki az illető), megfelelő kaucióval és szerződéses garanciákkal. (Ne feledjük el, hogy a bérlő vagy adott esetben vendégmunkás legalább akkor kockázatokat vállal mint mi!) A nem fizető bérlő kilakolható, éppígy a vendégmunkás is kiutasítható az országból. Sokan persze hümmögnek, hogy persze-persze, de ezek a mechanizmusok bizonyos helyeken léteznek.

Tehát egyértelmű, hogy a migrációra szükség van hosszú távon annak ellenére is, hogy növeli a bűnözést. Mi a helyzet akkor, ha nem vállaljuk fel? Mi a helyzet azokkal az országokkal, ahol nincsenek élénk kereskedelmi, üzleti kapcsolatok, nem vállalják fel, hogy "hajózni szükséges"?

Az ilyen országokat a nemzetközi szakirodalom "land-locked"-nak nevezi, a kontinensek belsejében "jól elvannak". GDP és életszínvonal területén messze elmaradnak a szomszédjaiktól: Bolívia, Myammar jó példái ennek. Oroszország félig-meddig ilyen (erősen kontinentális), de ott van még Afganisztán, Tadzsikisztán, Szerbia, Belorusszia és hasonlók, egy-egy lyuk a térképen. Két ellenpéldánk van (olajhatalmaktól eltekintve): Ausztria és Svájc, amelyek a kikötők hiányának ellenére élénk kereskedelmet folytatnak és jólétüket nagyrészt ennek köszönhetik.

Magyarország hova tartozzon? A nemzeti radikálisok szerint legyünk egy elzárt ország, a saját kis kultúránkkal. Nem tudatos módon egy gyenge országot akarnak létrehozni, amely a lakosságának kontraszelekciója miatt hosszú távon kevéssé életképes.

Mindezeket érdemes végiggondolni, ha nem akarunk bedőlni a kormányzati demagógiának. Egy sokszínű országban szeretnék lakni, ahol az emberek nagy többsége nem a biztonság megszállottja - mondjuk ki nyíltan, hogy NEM GYÁVÁK, hanem képesek az ésszerű kockázatvállalásra - és különféle értékrendek jól megférnek egymás mellett, sem a liberális sem a népnemzeti nem akarja kiszorítani egymást. Ezt gondolni nem idealizmus, hiszen a világ számos országában jól megférnek egymással, nem annyira egymást kizáró felfogások mint hisszük.

Semmi gondom azzal nincs, ha nálunk is éppúgy mint máshol, egy jobboldali konzervatív párt fő támogatói a jómódú felső-közép és felső osztályok, hiszen a Fidesz politikája többek között az adórendszer révén is a legfelső 2-3 jövedelmi tizednek kedvez a legjobban. Engem csak az zavar, amikor emberek nem hajlandóak tükörbe nézni vagy pedig csak olyan tükörbe, amely szebbnek mutatja őket mint amilyenek.

Egy wellness fürdőben láttam olyat tavaly, hogy egy pocakos illető feküdt a medence mellett és közben a menekülteket szidta.... Hát ez eléggé bizarr jelenet volt, nem vette észre magát a pali, hogy azokat szidja, akiknek szétlőtték a házát és elmenekültek hazájukból a jobb élet reményében. (Erre mondaná Markos György, hogy mindennek van határa, még Romániának is.)

A Fidesz egyik törzs-szavazóbázisa tipikusan kisvárosban vagy kertvárosi környezetben lakik, köztük vannak okosak és butábbak, rendes és kevésbé rendes emberek éppúgy mint bármelyik rétegben, a nagy átlag értékszemlélete mégis meglehetősen belterjes vonásokat mutat. Ez persze leginkább csak csoportban jön elő, hiszen olyan vonásokról van szó, amelyek cinkos összekacsintással erősíthetik a csoporttudatot. A negatív meghatározások mindig nagyon jók voltak arra, hogy mért is vagyunk különbek másoknál. A dolog valójában mértéket elvesztett egoizmusról szól nem másról: egy politika kedvezményezettje vagyok és mögé gyártanom kell egy ideológiát, hogy mért érdemlem ezt meg.

Láthatóan "überkritikus" leszek bizonyos emberekkel, de azért teszem ezt, mert a saját magukkal szembeni kritikai érzékük nem nagyon működik. A csoport egésze ilyenkor nem okosabb, hanem a "legkisebb közös nevező" miatt butább mint az egyén, a csoport értékrendje ez esetben egyszerű mint a faék, a primitívség pedig manapság sajnos nem hiba hanem olykor már "érdem". A fő alkotóelemei az alábbiak:

-Nem vagyok cigány vagy "migri", ez saját érdemem, ha pedig valaki támogatja őket, amögött csakis a zsidó maffia állhat. (Ez a rasszista felfogás, amely mögött a paraszti létformából hozott bizalmatlanság áll igencsak feltűnő, csak egy logikai lépésre van az akolmeleg vágyától.)

-Jellemzően nagyobb kocsival járok mint amire szükségem van és nagyobb házban is lakom mint ami indokolt lenne, ami annak a kimutatása, hogy vagyok valaki. Naponta autóval járok dolgozni, hiszen a tömegközlekedés vagy a kerékpár lúzereknek való. (Egyértelmű, hogy sok új ház épül lényegében fölöslegesen egy csökkenő népességnek, leginkább Budapest vonzáskörzetében, amely közlekedésileg már most is túlterhelt.)

-Nagy ívben tojok a környezetvédelemre akkor, amikor a gyepemet öntözöm, hogy utána nyírhassam, de azáltal is, hogy mértéktelenül sok hús eszem.

-A környezetvédelem számomra nem több mint visszatérés a hagyományhoz (közben nem zavar, hogy rengeteg energiát használok fel). Úgy vagyok hagyományőrző, hogy a mobiltelefonom nélkül egy percig sem tudnék meglenni. A hagyományos paraszti kultúra nagy fogyasztója vagyok (mi ez, ha nem giccs)? Szidom a "fogyasztói társadalmat", de az nem érdekel, hogy mohó vásárló vagyok én magam is.

-Mangalica szalámit és a bio-zöldségeket fogyasztok, mert tudom, hogy mi az egészséges, nem úgy mint a pórnép, amely minden szemetet megeszik. (Nem gondolom, hogy esetleg nem mindenki tudja megfizetni a minőségi élelmiszert.) Ami kicsi az jó, ami nagy az rossz, és a magyar az jó, a multi az mind gonosz. (Mint Orwell regényében: "Négy láb jó, két láb rossz. Beeee.")

-Jellemzően nem sportolok, nem zavar az elhízás sem (nem jöttem rá, hogy a naponta elfogyasztott összkalória mennyisége összefügg a testsúly alakulásával). Bizonygatom, hogy a mindennapos pálinkafogyasztás egészséges (főleg ha mellette még sört és bort is iszom), a tudományban pedig nem lehet hinni mert össze-vissza beszélnek, kivéve ha engem igazol.

-Nincs igényem az önképzésre, a szellemi fejlődésre. Úgyis tudom, hogy a világot összeesküvések mozgatják. Azt gondolom, hogy ha valakinek diplomája van (pl. orvosi), akkor örökre okos marad és nem gondolok arra, hogy a napi rutin és a szociális alkalmazkodási játszmák képesek a (bal agyféltekéhez köthető) józan kritikai gondolkodást elsorvasztani, ha nem fejlesztjük tudatosan.

-Vallási életem egy csoporthoz tartozásban merül ki, ugyanolyan felületes mint az egész életem. Nincs igényem ennél többre. (A pénzben hiszek leginkább, ergó materialista vagyok, csak nem vallom be.)

-Utálom a Külföldet úgy általában. Ha a határszélen vagyok és átjárok dolgozni, akkor igen zavar, - és nagyon magyar leszek tőle hirtelen,- hogy még egy bunkó stájer paraszt is csicskáztathat. Nem gondolok arra, hogy amíg mi a kádári gulyáskommunizmus édes álmát aludtuk, közben ők jól szervezett gazdaságot hoztak létre. Viszont még véletlenül sem a Kádár-rendszert vagy az orosz megszállást okolom ezért, hanem csakis a nyugati kizsákmányolók a hibásak ebben meg persze az EU. Nem gondolok arra, hogy pár dolgot mi is eltanulhatnánk tőlük, de abba sem gondolok bele, hogy Kelet- és Dél-Magyarország nagy része irigyel az életszínvonalomért. Vagy hogy egy dél-amerikai országban nem kap ennyi támogatást a középosztály mint én, emiatt arányában jóval kevesebben képesek ezt a szintű életmódot fenntartani.

-Az erős nemzettudat számomra azt jelenti, hogyha sokat mondunk valamit az egy idő után igaz is lesz. Hatalommal mindent el lehet érni és ehhez megfelelő eszköz a tömegeket megmozgató ideológia. Mi jók vagyunk és az Igaz Út követői, közgazdasági törvények nem léteznek, az etikai szabályokat időnként fel lehet függeszteni következmények nélkül, a Föld pedig valójában lapos (ami a tanyaközpontunkból nézve feltétlenül igaz is).

Valahogy így néznek némileg karikírozva ma azok az "átlag-mintapolgárok", akikről és akiknek a Fidesz szól. (Természetesen nagycsaládosok, amely mindezek ellenére egy vitathatatlanul pozitív tulajdonságuk.) A mai Fidesz vezetősége ebből a körből származott és ezt a fajta mentalitást képviseli. Az érdekek rendszere miatt pedig a politikai vezetés időnként képmutató: szó nincs arról, hogy ne támogatná a bevándorlást vagy a vendégmunkások alkalmazását, hiszen a felső-közép vállalkozásainak munkaerőre van szüksége (csak a kormányzat maga akar minden döntést meghozni). Az érdekek közé tartozik ezen kívül a német gazdasággal és az EU-val való normális viszony is, amelyek nélkül a magyar gazdaság pár hónap alatt mélyrepülésbe kerülne.

A fenti csoport érdekből szavaz rájuk, van viszont egy ettől különböző, de jelentős réteg, amely egészen más okokból. Ez a réteg kevéssé sikeres (pontosabban nem érzi magát sikeresnek a számára mérvadó társadalmi értékrend alapján), számukra a Fidesz ideológia leginkább egy pótszer. Ennek a pótcselekvésnek a lényege, hogy úgy érezzem, hatással vagyok a történelem menetére. Ja és persze tudom, hogy az én hatásom jó, mert megvédem, mert nem hagyom... Ez a réteg az, amely öntudatos, és nem képmutató, hanem igazából szeretne is hinni ezekben az eszmékben. Ez az a réteg, amelyet a hatalom megvezet és folyamatosan manipulál, - az USA-ban ugyanúgy mint nálunk, lényegi különbség nincs.

Emellett van egy olyan réteg is, amely alapvetően falvakban él, de nincs olyan kormánypropaganda, amely eléggé meggyőző lenne a számára, hogy sikeresnek érezze magát, hiszen a lakóhelyén "kakukk" van, lepukkant az egész. Nem nagyon van rendes munka, pláne nincs jól fizető tevékenység. Nekik is vannak idealista vágyálmaik, de ők alapvetően jobbikos szavazók. Eleve tisztábban hagyományőrzők vagy pedig jobban vágynak arra tisztaságra, amelyet a Jobbik ős konzervatív életideálja mutat, és reménykednek hogy hátha majd bennük nem kell csalódniuk. (Kivéve persze azokat az idegenforgalmilag frekventált helyeket mint pl. Tokaj, ahova a kormány zsákszámra nyomja a pénzt, az ésszerűség határait meghaladó módon.)

Létezik ezen kívül szerencsére nagyvárosi közép- és alsó-középosztály, amely teljesen heterogén és köztük sokan vannak, akik a progresszió hívei, a modernitás követői. Sokan közülük multikulti beállítottságúak, nevezhetőek akár posztmodernnek is és a baloldalra szavaznak. Hagyományos vagy új balos pártok hívei vagy esetleg az LMP támogatói, amely a Fidesztől még mindig balra áll. Ez megint egy jelentős réteg, amelynek a hagyományápolás nem sokat mond, ők KORSZERŰ tömegközlekedést, oktatást, egészségügyet, államigazgatást, kulturális és gazdasági életet szeretnének látni, nem pedig hagyományosat, teljesen érthető módon.

Ezek persze statisztikai megoszlások és egyáltalán nem biztos, hogy a legtöbben akár a közvetlen érdekeik alapján, akár az egyéni értékrendszerük mentén fognak szavazni. (Vagy egyáltalán elmennének szavazni az értékrendszerük mentén, ha erős kétségeik vannak.) A fejlett politikai kultúra éppen itt kezdődik, mert azt is jelenti, hogy nézzük meg, melyik miniszterelnök jelölt alkalmasabb. A jelenlegi milyen irányba vezette az országot, mit gondolok erről - és ha ez az irány erősen kétes, akkor nem fogok rá szavazni, inkább olyanokra, akik tudnak korrigálni ezen az irányon. Jó dolog-e és főképp valóban indokolt-e a mostani kormányzati hatalomkoncentráció? (Ha háborúban élünk, akkor a válasz lehet igen, más esetben sokkal inkább nem.)

Valójában a saját kis szavazatom nem sokat számít, gyakorlatilag semmi jelentősége. A másokra gyakorolt hatás ennél sokkal fontosabb: mindig sokan vannak bizonytalanok, és amit nekik mondok annak sokkal nagyobb hatása van, vagy legalábbis lehet az eseményekre. A politikai témájú beszélgetések másokkal, akár még pár percben is lényegesen fontosabbak a közvéleményformáló hatásuk miatt, mint hogy én magam hova húzom be azt a bizonyos ikszet.

A leghosszabb időt hivatalban töltött kormány és államfők élmezőnyében szinte kizárólag fejlődő országbeli politikusok szerepelnek, az EU tagok közül kiemelkedik Merkel és Orbán, de ők is csak a 40. ill. 43. helyen állnak 12-12 évnyi kormányzással a hátuk mögött. Érdekes megnézni, hogy milyen, számunkra is érdekes okok lehetnek emögött, és az is izgalmas kérdés, hogy milyen hatásokkal van az egyes országokra, ha az első számú vezetőjük nagyon sokáig marad hatalomban.

Az USA-ban például nem véletlenül alakult ki az a gyakorlat, hogy az elnök csak két cikluson keresztül maradhat hivatalban, de a hivatali idő korlátozásánál fontosabbnak tartják a fejlett országok az egyes hatalmi ágak egyensúlyát, amely meggátolja a hatalom túlzott koncentrációját. (Magyarország e szempontból hátrányban van, mert nálunk sem elnöki/félelnöki rendszer, sem parlamenti felsőház nincs, a hatalom fő ellensúlyát csupán a hatáskörében lényegesen megnyirbált alkotmánybíróság jelenti.)

Európa országaira kifejezetten jellemző, hogy a politikusok sűrűn váltják egymást a hatalomban és általában négy évente új kormányok alakulnak, például Merkel is már számos, különféle összetételű kormánykoalíció élén állt már. Európa legtöbb országában a látszat ellenére ez mégsem az instabilitás jele vagy valamiféle válságé, a kormányváltások gyakorisága (egy ésszerű mértékig) sokkal inkább a politikai kultúra színvonalát tükrözi.

Azokban az országokban ugyanis, ahol a politikai kultúra fejletlen és nagy tömegek fő motivációja a félelem, inkább a már ismert rosszat választják a bizonytalansággal szemben, a szavazók többsége leginkább a stabilitásra vágyik. A fejlettebb országokban azonban, ahol a kormányok teljesítménye általában kimutathatóan jobb mint az előző csoportba tartozóknál mégis gyakran leszavazzák őket választóik, amikor feltűnnek a színen új ötletekkel rendelkező, határozott fellépésű és alkalmasnak tűnő jelöltek.

Európában a belorusz Lukasenka és az orosz Putyin vannak legrégebb óta hatalmon. Lukasenka országa a szegénységével tűnik ki a régióból, a háború sújtotta Ukrajna kivételével mindegyik szomszédjától messze elmarad. A régi Kádár-rendszerhez hasonlóan ellenzéki pártokról és sajtószabadságról nem nagyon lehet beszélni a beloruszoknál, az alkoholizmus és a depresszió az oroszokhoz hasonlóan szinte népbetegség náluk. Lukasenka hosszú kormányzása eleinte gazdasági sikereket hozott, azonban a látványos felívelés megtört és később visszaesés, pangás követte. Ez a tendencia általában jellemző a hosszú ideig hatalomban levő államfők esetében.

Hasonlókat lehet mondani Lukasenka fő támogatójáról Putyinról is, aki 1999-es államfővé választásakor még nyugat-barát államfőnek tűnt, azonban egyre inkább eltávolodott ettől és a "sötét oldal" szolgálatába állt (a sötétség olyan értelemben is megállja a helyét, hogy egyre alantasabb módszerekkel igyekszik növelni az ország a nemzetközi befolyását). Az energiahordozókra és ásványkincsekre épülő orosz gazdaságot nem csak az alacsony olajár vetette vissza, hanem a fokozódó fegyverkezés, a Krím és az ukrán szakadárok támogatása valamint egyéb költséges fegyveres akciók. Putyin esetében bejött a régi trükk, hogy amikor nem megy jól a gazdaság szekere, akkor jól jön "az erős ország élén álló erős vezető" képe (aki nem mellesleg az ellenzékét már különféle eszközökkel a partvonalra szorította).

Nazarbajev látszólag egy nagyon sikeres államfő, aki várost épített a sivatag közepén, azonban ha megnézzük mi van a kazah sikerek mögött: olaj és más ásványkincsek exportja - azt mondhatjuk, hogy ja, könnyű így sikeresnek lenni... (Számunkra ebből mi a tanulság? Lényegében semmi. Annyit remélhetünk, hogy ha kipukkad a fejlődésük, akkor az nem amiatt lesz, mert elfogy náluk az olaj és gáz, hanem mert áttérünk tiszta és környezetbarát technológiákra...)

Erdogan gyakorlatilag 2003 óta van hatalmon és Putyinhoz hasonló pályát fut be: mérsékeltből egyre agresszívebbé válik, a hatalmat egyre jobban koncentrálni igyekszik és militarizálva növelni a külpolitikai befolyását, amely belpolitikailag kifizetődő lehet, de láthatóan nem tesz jót sem ország megítélésének, sem a török gazdaság fejlődésének.

Merkel sokkal sikeresebb vezető mint Putyin és számomra jó példa arra, hogy még a legjobb vezetők is elkövetnek időnként buta hibákat és mondanak számos hülyeséget. Amikor elítéljük (joggal) Merkel 2015-ös, a menekülteket felbátorító mondatait, akkor mért vesszük vesszük tőle prófétai kijelentésnek azt, hogy "A multikulturális modell megbukott" (holott nyilvánvalóan nem igaz mindenhol tágabb értelemben véve, pl. Berlin vagy Budapest egyes területeit kulturális sokféleség jellemzi, aminek semmi köze a muzulmán bevándorlókhoz). A "no-go zónákról" szóló kijelentése éppígy többféleképpen érthető és többféle ok lehet a jelenség mögött, nem érdemes általánosítani.

Érdemes a 20.századi európai történelem meghatározó, hosszú ideig hivatalban levő politikusaira visszatekinteni, ami feltűnő (régebbi korszakok esetében szintúgy!), hogy a pályák csak ritka esetben egyenes ívűek, mindenkinél találunk jó és rossz pontokat egyaránt. Ceausescu például egy viszonylag liberális vezetőként kezdte 1965-ben és nagy elismerést vívott ki Moszkvától viszonylag független politikájával (ami persze egy sajátos lapleosztás része volt). A '70-es években vált egyre elvetemültebb diktátorrá, aki amellett, hogy sanyargatta a népét még azt is elvárta, hogy mindenki nyaljon neki, a háttérben hatalmas besúgóhálózattal. Sztálinra még inkább érvényes volt mindez, őt a tökéletes machiavellizmusa és féktelenné vált hatalomkoncentrációja tette az egyik legnagyobb tömeggyilkos diktátorrá.

Szerencsére tudunk ellenpéldákat mondani, amikor a politikusoknak nem szállt a fejükbe a hatalom: az egyik ilyen Winston Churchill, aki Gallipolinál katasztrofális eredménnyel működött, mégis fokozatosan beérett és emelkedett e legnagyobbak közé (lényeges körülmény, hogy jelentős megszakításokkal volt miniszterelnök). Szintén a legnagyobbak közé sorolható Charles De Gaulle, aki a második világháborúban vált népe igazi vezetőjévé, ezt követően egy időre visszalépett és csak akkor jelent megint meg a színen, amikor hívták, mert szükség volt rám mert a francia gyarmatbirodalom összeomlott. (Sokat tett a francia köztársaság újraalapításáért és a körülményekhez képest jól kezelte a '68-as diáklázadást is.) Franco tábornok nem említhető velük egy lapon csak abból a szempontból, hogy képes volt fejlődésre: egy kemény diktatúrából egy puhább rendszer felé tudott elmozdulni, a gazdasági racionalitások figyelembe vételével.

A magyar történelemben Horthy Miklós és Kádár János egyaránt évtizedeken keresztül volt első számú állami vezetőnk. Mindkettőjük esetében vannak hasonló vonások, amelyek sikeressé tették őket: ilyen például a konszolidált politika vagy hogy többféle összetételű kormánynak engedtek teret (ők csak jóváhagytak vagy megvétóztak egyes döntéseket), de az is érvényes mindkettőjük esetében, hogy pályafutásuk végén már nem tudták az eseményeket kézben tartani.

Orbán Viktor természetesen nem maradhat le erről a listáról, mivel már 30 éve a politikai életünk egyik meghatározó szereplője és egyértelműen legnagyobb tehetsége, a pályafutása viszont sajnos végig a negatív, diktatórikus irány felé mozog. Egyre jobban érezhető rajta a politikai hatalom amortizáló hatása, amely rögeszméssé teheti az embert. 2002-es bukása után valódi árnyékkormányt hozott létre és egyrészt belehajszolta a baloldalt egy megalapozatlan ígéretdömpingbe, másrészt minden eszközzel gátolta a kormány törekvéseit (jó és rossz értelemben véve egyaránt). 2010 óta egyre növeli a hatalom központosítását és mivel a Fidesz elmulasztotta az esélyt egy elnöki/félelnöki rendszer létrehozására, amely lehetővé tette volna egy kreatív másodhegedűs térnyerését, ezért jelenleg az a tendencia érvényesül, hogy egyre ötlettelenebb és tehetségtelenebb vezetők kerülnek kulcspozíciókba.

Jelenleg úgy látom, hogy a többé-kevésbé alkalmasnak tűnők (pl. Lázár vagy Balog) nem nagyon tudnak kibontakozni (talán Matolcsy kivételével), mert köti őket a pártfegyelem. Emiatt a "kormányzati focicsapatban" meghatározóak a totál botlábúak (Semjén, Szijjártó, Kósa, Kövér, Németh Szilárd stb.), olya hajtós csapatjátékosok, akik leginkább csak "kemény belemenéseikkel" tűnnek ki. Ennek ellenére amíg Orbán fenn tudja tartani a harci szellemet és azt a mentalitást, hogy országunkat megtámadták és támadás alatt állunk, addig jó eséllyel számíthat a biztonságot igénylő tömegek támogatására. Egyértelmű, hogy ha a következő ciklusban is ő vezeti az országot, akkor további hatalomkoncentrációra lehet számítani, amely a fenti példák figyelembe vételével hosszabb távon semmi jót nem ígér a számunkra (annak ellenére sem, hogy a gazdaságunk jelenleg erősen hátszeles.)

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a hosszú ideig hatalmon levő első számú állami vezetők manapság főként a fejletlen politikai kultúrájú országokra jellemzőek, ahol az első számú szempont a stabilitás és még sokan igénylik az állami gondoskodást. Erősítheti ill. legitimálhatja ezt a fajta vezérkultuszt a nacionalizmus, a háborús helyzet illetve egy ilyen helyzet képének szuggerálása. Manapság Kína jó példa arra, hogy egy militarizálódó országban az egészséges politikai vetésforgót egyszemélyi, diktatórikus vezetés válthatja fel.

A sokáig hatalmon levő vezető hatása idővel egyre károsabb, mert növeli a hatalom koncentrációját és merevvé teszi a társadalmat. Mivel az első számú vezető számára a tehetséges ember vetélytárs jelenthet, ezért a szervilitás és a párthűség válik fő erénnyé, és nem tud feljönni egy tehetséges utánpótlás, az ellenzék pedig "ellenséggé" válva marginalizálódik. Mindez leginkább csak a primitív gazdaságú országok számára (pl. olajhatalmaknak) nem jelent problémát. Ha a politikai összeköttetések túl nagy szerepet játszanak a gazdasági életben és mindent átsző a korrupció, az a tehetséges emberek számára demotiváló lehet és növeli az elvándorlást.

Ezzel szemben a fejlett politikai kultúrájú országokban a hatalommegosztás elvére való törekvés jellemző és legtöbb esetben határozott, de nyílt, barátságos, a társadalmat kevésbé megosztó vezetők kerülnek kormányra. Egészséges politikai vetésforgó gátolja meg, hogy a vezetőket túlságosan elvakítsa egyfajta "küldetéstudat", amely nem más mint a hatalom igézete. Ahol nem látják semmi értelmét, hogy naponta körülhordozzák a véres kardot és tömegeket mozgósítsanak, - azok az országok hosszú távon sikeresebbnek bizonyulnak.

A politikai baloldal elvileg nagyobb mértékben kötődik a fiatalokhoz mint az idősebbekhez (valamint a kevésbé jómódúakhoz a vagyonosakkal szemben), mert alapvetően nekik áll érdekükben a társadalmi status-quo megváltoztatása a jobboldalt támogató konzervatívokkal szemben. A társadalmak értékrendszerének változása miatt azonban úgy tűnik, hogy a régebbi bal-jobb közel 50-50%-os arány eltoldódott és a mai politikai rendszer sokkal inkább háromosztatú, a bal-szélsőjobb-mérsékelt irányzatok eloszlása Európában átlagban 30-40-30%. Valószínűleg nálunk is hasonlóan alakulna, ha nem érvényesülne a kormánypropaganda agymosó hatása és ha a választási rendszerünk nem lenne ennyire torz (a különféle irányzatokat összemosó pártstruktúra mellett).

Kérdés, hogyan juthatnak érvényre egy ilyen környezetben progresszív, a társadalom fejlődését segítő döntések?

A fiatalok többségét manapság kevésbé érdekli a politika, sőt sokakat kimondottan rendszertagadó, alternatív életmódok vonzanak. Ráadásul a társadalmak öregedése is magyarázattal szolgálhat arra, hogy egyre kevesebben szeretnének változásokat látni, bármi olyasmit ami a jelenlegi életmódjukat a legkisebb mértékben is veszélyeztetné. Ilyen okok miatt érthető, hogy a régebben a progressziót képviselő hagyományos baloldali pártok egyre ritkábban tudnak hatalomra jutni, vagy egyáltalán igazi vonzó, kormányképes alternatívákkal előállni.

A progressziónak, a társadalom fejlődésének számos területe ma is nagyon izgalmas kérdés, amelyre egyes országokban vannak ígéretes próbálkozások, olyan területeken többek között mint az oktatási rendszerek megújítása, az egészségtudatosság, elektromos kütyük helyes használata, nyitott vallásosság, a társadalmi különbségek csökkentése nem utolsó sorban pedig a klímaváltozás megállítása, hogy bolygónk élhető maradjon.

Az eredmények ezeken a területeken nagyon csekélyek a világ fejlett és közepesen fejlett országainak nagy többségében, sőt vannak kifejezetten negatív tendenciák is:

-Érvényesül az a régi tétel, hogy a nagyhatalmak minden esetben igyekeznek befolyásukat kiterjeszteni és agresszíven fellépni: az USA mellett ma már Oroszország is agresszívan fegyverkezik ismét és Kínában is felerősödött a keményvonalas stílus, az egyszemélyi hatalomkoncentráció.

-Olyan motívumok mint unalom és a hatalomvágy mások felett többeket szélsőséges (pl. terrorista, rasszista) mozgalmak szimpatizánsaivá, esetleg aktív tagjává is tesz. A régi nagy háborúk emléke elhalványult, az emberek ismét elkezdenek a tűzzel játszani és megy a pletykálkodás, a rémhírterjesztés a különféle közösségi médiumokban.

-A szakértői vélemények igen sokak számára egyáltalán nem mérvadóak mert azt hiszik, hogy képesek helyesen megítélni olyan kérdéseket mint a halálbüntetés vagy az alapjövedelem (amelyek empirikusan, hosszú adatsorok alapos elemzésével vizsgálhatók csupán). Ehhez hozzájárult a szakérők elkurvulása: nincs olyan mechanizmus jelenleg, amely kizárná a szélhámosokat, akiket arról lehet megismerni (mint nálunk egyes "bírósági szakértőket"), hogy aki nekem többet fizet, annak az álláspontját fogom védeni, akár fontos tények figyelmen kívül hagyásával.

-Rendre bebizonyosodik, hogy a ma embere is ugyanúgy érzelmileg dönt manipuláció hatására, sokszor a racionális érdekei ellenére is. Ez a választásokon és a népszavazásokon is jól látható, ilyen a Brexit példája, amelyről nem közismert, hogy a felső középosztály nagy része inkább támogatta a kilépést, a volt gyarmatokról érkezett lakosság viszont egyértelműen ellene volt. Ugyanis a jómódú középosztály egy nagy, független brit nemzetre vágyik a volt gyarmatok leszármazottai viszont nem, emiatt mindkét csoport tagjai a gazdasági érdekeikkel szemben szavaztak, hiszen a kelet-európai vendégmunkások az utóbbi csoport számára jelentenek sokkal inkább konkurenciát.

-A hagyományos életmódokat sokan visszakívánják, megszépített és giccses nosztalgiák alapján. Pl. a Trumpot hatalomra segítő munkások ismét szénbányákban és vasüzemekben szeretnének melózni, nálunk pedig a mezőgazdaságról és az önellátásról van egy olyan ideális kép a fejekben, amely messze áll a valóságtól. (A kisüzemi mezőgazdaság, a bioüzem igen munkaigényes, az önellátás pedig a társas együttműködés fejlődésén alapuló emberi evolúció tagadása.) Holott a realitást nézve például a biotermékek jelentős mértékben jómódú emberek, gazdag turisták igényeit szolgálják ki, nem a helyi közösségét.

Egyes kormányok (mint a miénk is) egyszerűen rájátszanak a fenti tendenciákra és szimbolikus gesztusokkal etetik meg azokat, akiknek nem nagyon akarnak adni semmi kézzelfoghatót. Orbánék például a minimálbér szintjét és az adórendszert éveken át úgy alakították, hogy az alsó-közép osztálybeliek számára kimondottan kedvezőtlen legyen.

A Medgyessy és Gyurcsány kormányok elkövették azt a hibát, hogy a választási ciklus tét nélküli, első részében emelték meg a juttatásokat (bár ebben igen csak benne volt a keze Orbánnak, aki belehajszolta őket egy ígéretversenybe). A gazdasági növekedés ekkor még pár éven át igen gyors volt, csak éppen nem volt meg a kellő fedezete, ezért esett vissza hirtelen 2006-tól. (Kicsiben a görögöket modelleztük, a pénzkiáramlás az országból szintén nagy volt, bár nem álltak rendelkezésre olyan EU források mint jelenleg Orbánéknak, ráadásul jött egy komoly gazdasági válság.)

A mai kormányra ezzel szemben mondhatnánk azt, hogy 2014-ig azért volt olyan alacsony a gazdasági növekedés, mert át kellett alakítani a gazdaság szerkezetét, csak sajnos ez nem stimmel: a szerkezet szinte semmit sem változott, a motorját a külföldi multicégek jelentik továbbra is. A magyar tulajdonú kis- és középvállalatok keveset fejlődtek, kivéve az építőipart, amely teljes mértékben az EU támogatásoktól függ. Komoly gazdasági szakemberek egyike sem beszél bármiféle "magyar gazdasági csodáról", legfeljebb elszalasztott lehetőségekről.

Nagy csoportok vannak, akikkel a mai kormány gyakorlatilag semmit sem akar kezdeni, ilyenek például a kisnyugdíjasok vagy hátrányos helyzetű falvakban lakó közmunkások. Őket csupán a migrációval, a migránsok démonizálásával lehet riogatni, hogy ha nem rájuk szavaznak, akkor még rosszabb is lehet a jelenleginél.

A magyar politikai élet fonákságait jellemzi, hogy ilyen mértékű korrupció esetében máshol már rég nagy tömegek vonultak volna az utcára tiltakozásul, csak nálunk lehet a kvázi háborús viszonyokat (alattomos módon) folytonosan szuggerálni, és ezzel a hatalomkoncentrációt segítő kormánydöntéseket eladni. Emiatt lehetséges, hogy nem a korrupció ellenesség, hanem az eléggé irracionálisan hangzó "nem leszünk gyarmat" lehessen szlogen a felvonulók számára. (Emellett önvédelemről és fenyegetettségről beszélnek azok, akik folyton csak növelik a társadalomban a feszültséget és a megosztottságot.)

A választáson a magukat progresszívnek, haladónak tartók (legalábbis viszonylagos értelemben, a kőkorszakba visszavágyókhoz képest), kemény dilemmákat élnek át a választási rendszer furcsaságai miatt. Az egyik ilyen furcsaság, hogy a választókörzetek határait úgy húzták meg, hogy a nagyobb városokat a régiókból kiemelve a falvakat a népesebb kisvárosokkal vonták össze. Ily módon olyan települések választanak közös országgyűlési képviselőt, amelyek az adott megyén belül sok esetben egymástól távol vannak vagy éppen semmi kapcsolatuk nincs, élő kapcsolatban a közeli nagyobb várossal vannak, amelyről pont leválasztották őket.

Főként az ilyen falvak által dominált körzetek szavazóinak dilemmája, hogy támogassák-e azt a jobbikos jelöltet, akinek még van valamennyi reális esélye a kormánypárti jelölttel szemben azon az áron, hogy a nekik szimpatikus párt szavazatokat veszít, esetleg be se jut a parlamentbe. Korlátozzuk-e a kormány túlhatalmát azon az áron, hogy egy ellentmondásos megítélésű, de tisztességesebbnek látszó jobboldali pártot erősítünk meg? Vagy pedig jobb döntés a baloldalra vagy a politikai középre szavazni?

A választások időzítése sem véletlen: március 15-e felhasználható nacionalista szólamok felemlegetésére, húsvét pedig alkalmas a kereszténység eszméjének (demagógiától nem teljesen mentes) sulykolására.

Úgy tűnik tehát, hogy a társadalmi progresszió manapság mintha megakadt volna (vagy pedig a folyamata szinte vissza is fordult), csupán egy területen látszik némi fejlődés: kicsiben, az emberi kapcsolatok szintjén. Ide tartozik a hölgyekkel szembeni bánásmód ("genderezés" ide vagy oda - halvány gőzöm sincs egyébként, hogy a hagyományőrzők mit jelölnek ezzel a szóval), a gyermeknevelés és a gyermekvédelem fejlesztése valamint az udvariasság a mindennapokban. Kérdés, hogy ezek mennyire tartós, erős tendenciák és a progresszív mozgalmak valóban képesek-e az ilyen közösségépítő törekvésekbe bekapcsolódni.

Ha elég erősek a tendenciák és erősebbek mint a fent említett gyűlölködést propagálók, akkor bebizonyosodhat, hogy az erőszakmentesség terjedése, a csökkentő agresszió nem csupán átmeneti jelenség, amelyet az ipari forradalom tett lehetővé a Föld erőforrásainak kizsákmányolásának az árán, hanem valóban létezhet nagy tömegek szintjén is- az ember biológiai ösztöneit felülírni képes,- humánum.

Ha létezik egy ilyen koncepció az alighanem éppolyan titkos mint a külügyi, a költségvetési vagy a pénzügyi (l. az MNB nem publikus alapítványait).

Úgy gondolom, hogy az általános elveken (és nagy lózungokon) túlmenően kell, hogy legyen Orbánéknak részletes elképzelése arról, hogy mit szeretnének tenni a közeljövőben bevándorlásügyben. Ez éppúgy feltételezhető, mint az hogy a jelentősebb ellenzéki pártok is rendelkeznek vitaképes programmal e téren, sőt vállalják is a nyílt vitát a harsány és erőteljes kormánypropagandával, hogy több szavazót legyenek képesek a maguk oldalára állítani. (Mintha kerülnék a konfrontációt és nem nagyon beszélnek erről a fontos kérdésről, - ami számomra őszintén szólva csalódást keltő.)

Magyarország számára több okból is ajánlatos lenne aktív, tervszerű és szelektív bevándorláspolitika folytatása, hiszen a népesség csökkenése a legjobb családpolitikai intézkedésekkel is legfeljebb csak mérsékelhető, de nem megállítható. A népességcsökkenés önmagában nem lenne baj viszont nem lenne szerencsés egy olyan helyzetben, amikor az európai országok jó részében a népesség növekedni tudna vagy legalább szinten maradna, ami eléggé valószínűnek látszik. Ennél is nagyobb gondot jelent közép- és hosszabb távon, hogy egy korosodó társadalomban az aktívak számának csökkenésével párhuzamosan a nyugdíjak is csökkenni fognak és a szociális ellátások jelenleg sem túl magas szintje is romolhat.

Természetesen vannak olyan forgatókönyvek, ahol a jelenleginél kevesebb munkavállalóra lesz szükség: az egyik ilyen a gazdasági válság, amely inkább átmenetileg okoz tömeges munkanélküliséget. A másik az automatizálás, amely leginkább az ipar bizonyos ágazataiban csökkenti a munkaerő szükségletet, azonban a dinamikusan bővülő szolgáltatások nagy része (ápolás, takarítás, vendéglátás stb.) személyes kapcsolatokon alapul és emiatt kevésbé automatizálható, nem beszélve új ágazatok (pl. számítástechnika) jelentős munkaerő igényéről.

A kérdés a közeljövőben nem csak úgy fog felmerülni, hogy ellen tudunk-e állni valamiféle "migráns áradatnak", hanem arról is fog szólni, hogy vajon eléggé vonzó-e az országunk, hogy idejöjjenek mások. Ráadásul az egészséges éppen hogy a folytonos, kisebb mértékű migráció lenne, amely (mint történelmi példákon látni fogjuk) sokkal jobban kezelhető mint ha rövid időn belül nagy tömegek özönlenének be. Az is nyilvánvaló, hogy nem a "gazdag bevándorlók" jelentik a megoldást, hanem sokkal inkább a különféle területeken jól képzett emberek. (Sőt, a gazdag bevándorlók között nagyobb eséllyel vannak terrorista hálózatok által pénzelt ügynökök mint a szükséges szakmai igények alapján toborzottak között. Aki úgy gondolja, hogy a bürokratikus eszközök elégségesek, nézze meg ezt a kis rövidfilmet.)

Ha az országunk nem eléggé vonzó, akkor egy negatív spirálba kerülhetünk: a relatív elszegényedésünk a környezethez képest még kevésbé vonzóvá tehet minket és még kevésbé fogja vonzani a jól képzett szakembereket. Nem biztos, hogy annyira meg tudjuk válogatni, hogy ki jöjjön hozzánk, és nemsokára már az ukrán munkavállalókat is alighanem csábítgatnunk kell, hogy átjöjjenek pár száz kilométer távolságból. Azonban ha Európán túlra tekintünk, még akkor is vannak a muzulmánok mellett igen jelentős számban mások is (más vallású arabok, dél- és kelet-ázsiaiak stb.) akik megfelelő képzettségű tagjai átmeneti, esetleg végleges letelepedési engedélyt kaphatnának nálunk.

Természetesen adódik a kérdés, hogy nem jobb lenne-e a inkább magyar fiatalokat megtartani? Erre olyasmi válasz adható, hogy  a migráció egyes történelmi korszakok jellemzője, így  a 19.század óta tartó modern korban is felerősödtek a népességmozgások, ráadásul az EU alapelvei közé tartozik a szabad munkaerőáramlás. A fiatalok visszacsábítása persze mindenképpen helyes cél és egy sikeres programmal növelhető lenne a magyar vállalkozások aránya - azonban még ez sem lenne elengedő középtávon a népességfogyás megállításához. Meg kell érteni, hogy a világban kulturális, életmódbeli lépcsők vannak és majdnem mindenki szeretne eggyel feljebb lépni. A legjobb munkalehetőségeket a nagy tudás- és technológiai központok kínálják (amelyek egyike Nyugat-Európában egy pár száz kilométer átmérőjű terület), ezt követik a másodlagos központok, amelyek egyike a mi régiónkban található.

Ezzel együtt a nagy népességmozgásokat mindenképpen fékezni szükséges, emiatt a kerítésre a határon valószínűleg szükség lesz mindaddig, amíg menekülthullámokkal fenyegető háborús viszonyok vannak Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában vagy esetleg a Balkánon - hacsak közben az Európai Unió nem épít ki egy olyan rendszert, amely feleslegessé teszi ezt a nem túl elegáns sőt virtuális környezetszennyezést okozó megoldást.

Az a szlogen, hogy "nem leszünk bevándorlóország" számomra eléggé értelmetlennek tűnik. Nem értem, hogy mit jelent és hogy hol vannak ilyen országok a világon: hacsak nem az USA, Kanada és Ausztrália azok, korunkban a bevándorlás legfőbb célországai. Észak-Korea semmiképpen nem az vagy Kuba sem, ellenben még a "homogénnak" mondott (és nem mellesleg elöregedőben lévő és évtizedek óta gazdaságilag stagnáló) Japánban is létezik bevándorlás valamilyen mértékben.

A gettósodás természetesen probléma lehet minden bevándorló célországban, látogatásra nem javasolt, azaz ún. "no-go zónákat" (habár nem tisztázott, hogy ki által kiknek és milyen okokból nem javasolt külvárosi területekről van szó) éppen a nagy számban beözönlő bevándorlók homogén csoportjai hozzák létre. A kormányok nem megfelelő szintű oktatás- és szociálpolitikája felerősítheti a gettósodást nyugaton és keleten egyaránt, mint azt nálunk a rossz helyzetben levő aprófalvas cigány közösségek nagy száma mutatja.

A történelmi példák alapján azt is mondhatjuk, hogy nagyon is bevándorlóország vagyunk, a 18. század óta mindenképpen. Az oszmán-török hódoltság után lecsökkent nálunk a népsűrűség (illetve nem tudott eléggé növekedni) Európa más részeihez képest, emiatt sokan telepedtek le nálunk a környező országokból. Tény, hogy a hirtelen, nagyarányú betelepítések minden esetben jelentős politikai konfliktusokhoz vezettek: Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok többségbe kerülése megelőlegezte Trianont, de nem volt problémamentes a németek és a zsidók nagy arányú betelepülése sem. A kérdés persze úgy is felmerül, hogy a rossz történelmi tapasztalatok valós vagy inkább megalapozatlan félelmeket váltanak ki ma belőlünk.

A bevándorlók közül a németek és a zsidók tettek a legtöbbet országunk polgárosodásáért és kulturális fellendüléséért, azonban a hirtelen nagy népességmozgások mindkét esetben súrlódásokhoz vezettek és megnehezítették az asszimilációt. A magyarországi németek gazdasági és kulturális hozadéka elvitathatatlan, azonban két alkalommal 1848-ban és 1944-ben a szerepük egy kissé megkérdőjeleződött. (A második világháború után sokan közülük kitelepítések áldozataivá váltak vagy kényszermunkatáborokba kerültek.)

A zsidó származásúak esetében egy politikailag kényesnek tűnő kérdésről van szó, amelyről meg kell tanulnunk nyíltan és kulturáltan beszélgetni: a zsidótörvények szerintem alapvetően a Trianon utáni belső "menekültválság" valamint a világgazdasági válságra adott reakcióknak tekinthetőek, később pedig a háborús helyzet paranoid logikájának részeként indultak meg a deportálások. Azt se hallgassuk el, hogy Weiss Mannfréd Közép-Európa egyik legnagyobb ipari üzemét hozta létre Csepelen, de arról is beszéljünk, hogy milyen nehéz és időigényes feladat volt egy "röghöz kötött" földművelő kultúrából származó magyar népesség kulturális felzárkóztatása a kor követelményeihez. (Amely ma sem tökéletes európai mércével mérve: l. például a pénzügyi kultúránk hiányosságait.)

A múlt század nyolcvanas éveinek végén főleg erdélyi magyarok érkeztek hozzánk nagy számban, amely sokat segített a rendszerváltás utáni talpra állásunkban, - annak ellenére, hogy ez esetben is voltak kulturális súrlódások az azonos nyelv ellenére is a nagy földrajzi távolságoknak betudhatóan. (Ennek egyik tünete volt a "románozás" velük szemben.) Mellettük Kárpátaljáról és a Vajdaságból is sokan érkeztek, főleg a múlt század végén.

A 20.század végétől a magyar társadalom külső utánpótlása megállt, a kifelé vándorlás maradt csupán jelentős. Ennek eredménye, hogy társadalmunk egyre inkább megfagyott, megdermedt. Orbánék inkább csak meglovagolják és kihasználják ezt a tendenciát - nevezhetjük új konzervativizmusnak,- amelynek szélsőséges formája a liberalizmushoz másik végleteként ugyan, de hasonlóan súlyos társadalmi károkat képes okozni. Mostani kísérletük mintha arról szólna, hogy évtizedekre befagyasszanak nálunk minden társadalmi mobilitást és korunk szintjéhez képest kvázi-feudális viszonyokat valósítsanak meg.

A nagy népességmozgások, egykori "bevándorlóország" voltunk eredménye mindenképpen kétarcú: a keletkező feszültségek mellett ne feledjük el a szerb közösség által létrehozott Szentendrét, a vecsési káposztát, a német származású Erkelt, Gárdonyi vagy a zsidó származású Karinthyt és Radnótit... a példákat órákon keresztül sorolhatnánk.

Éppúgy mint azt, hogy a magyar emigráció mit adott a világnak: többek között világhírű tudósokat vagy a Clevelandi Szimfonikus Zenekart...

Van persze a társadalmunknak egy olyan része, akiknek ez a fajta polgári értékrend semmit sem jelent. Emberek jelentős csoportjairól elmondható, hogy az életmódjukból, életkörülményeikből adódóan gyanakvóak mindenféle migrációval szemben: általában falusiak, kevésbé műveltek és az idősebb generációhoz tartoznak. Ez a réteg szinte minden országban jelentős számú, ők akik jellemzően félnek minden bizonytalanságtól és általában a változásoktól. Valójában nem csak róluk, hanem a legtöbbünkről szintén elmondható, hogy jobban szeretnénk teljesen homogén kulturális közegben élni, sőt léteznek kimondott rasszista kulturális reflexeink - azonban ezeket a beidegződéseket a nagy számú kedvező tapasztalat (pl. együtt dolgozni más országokból jött emberekkel) semlegesíteni voltak képesek. Kutatási eredmények is alátámasztják, hogy az ösztönös előítéleteket agyunk legfejlettebb részének működése, a józan megfontolás képes időnként felülírni.

Ezzel együtt nem szabad elhallgatni, hogy egyes falvakban létező szó ma is a "gyüttment" - azokat nevezik így, akiknek nem ott születtek, hanem máshonnan települtek be. A magyar falvak egy részében (fixálódott kulturális mintaként) valós jelenség az idegengyűlölet még a máshonnan odaköltözött magyarokkal szemben is. "Migránst" ők legfeljebb televízióban látnak - hiszen ilyen helyekre munkalehetőségek hiányában nem nagyon látogatnak külföldi munkavállalók.

Vannak persze fiatalok is, akik jól érzik magukat egy hagyományápoló falusias közegben, igazából nem félnek semmitől és habár a bevándorlás kérdése számukra teljesen indifferens, ennek ellenére egy erős, demagóg propaganda időnként hatással lehet rájuk. Vannak még rajtuk kívül azok, akiket vagy félelemben tart a kormány mániákussá vált mantrázása vagy pedig úgy érzik, hogy ők most "hatással lehetnek a történelem menetére", holott csak a demagógia áldozatai. Nekem az a véleményem, hogy a bevándorlással szemben valós opció a teljes elzárkózás és a szegénység is. Menetelhetünk akármilyen bátran, hogy "nem leszünk gyarmat", de ez a fajta színház senkit se fog érdekelni.

Erős Magyarország bevándorlás teljes korlátozásával: számomra délibábnak, illúziónak tűnik. Fejlettebb országokban a politikai viták nem annyira általános elvekről mint inkább konkrét tényekről szólnak: adókulcsok mértékéről, törvények szigorításáról vagy enyhítéséről és a bevándorláspolitika lényegi tartalmáról (honnan fogadjunk be akár menekülteket akár munkavállalókat és milyen számban).

Ugyanis az, hogy "NEM" önmagában még nem program, hiszen valaminek a tagadása még nem jelent semmilyen állítást. Sőt, ebben az országban már hozzászoktunk, hogy amit nagyon mondanak, az mindig gyanús, sőt nem ritkán pont az ellenkezője szokott bejönni. Mint a régi szocialista viccben, amikor a róka futva menekül az erdőből, mert betiltották a homoszexualitást. (Igen, ismerem őket: ma tiltják, holnap eltűrik, holnapután pedig már kötelezővé teszik...)

Miben hasonlít egymáshoz a Horthy-, a Kádár- és az Orbán-rendszer?

Mindhárom valamilyen mértékben a feudalizmust hozza vissza.

A Horthy-korszak Magyarországa Trianon sokkja miatt vált befelé fordulóvá, a nagybirtokos arisztokrácia uralma és nagy vagyoni különbségek jellemezték. A Kádár-rendszer nem szerves fejlődés eredményeként jött létre, hanem egy félázsiai birodalmi központ kényszerítette ránk és a politikailag megbízható pártfunkcionáriusok, iskolaigazgatók, vállalatvezetők képezték az alapját. A hűbéri viszonyok kialakulása gyorsan újjáéledt az Orbán-rendszerben is, mivel a feudális minták és reflexek még mindig nagyon elevenen élnek a társadalmunk jelentős részében, ezért a legnagyobb természetességgel alkalmazhatóak.

Az ilyen rendszerek rendkívül stabilak, pontosabban annak tűnnek: Horthy rendszerének nacionalizmusa növelte a társadalmi feszültségeket és a világháború katasztrófájába sodorta az országot. Kádár öröksége az orosz-birodalom létén alapult és amikor a berlini fal ledőlése után kiderült, hogy sem az iparcikkeinkre sem mezőgazdasági terményeinkre nincs már jelentős kereslet, a gazdaságunk is összecsuklott. Az Orbán-rendszer még az elődjeinél is idejétmúltabb, merevebb és kontraszelektívebb struktúrákon alapul, emiatt borítékolható a néhány éven belüli bukása.

2010-ben a gazdasági és pénzügyi válság hatása alatt jó néhányan úgy gondolták, hogy a kapitalizmus a végét járja, az Európai Unió is haldoklik, a számításuk azonban nem jött be. Az ország "megmentésének" igényével fellépő radikálisan jobboldali kormányzat hangzatos szólamai között nem volt semmi több, mint hogy ösztönös visszavágyódás a számukra ismerősebb uram-bátyám világba, ahol általuk jól ismert, primitívebb játékszabályok érvényesülnek, és a társadalom jó részével is sikerült elhitetniük, hogy ez a legjobb megoldás. A "Nemzetek Európája" elv mögött nincs semmi: bomlasszuk szét az Uniót, hogy hagyjanak végre minket békén.

Ha körülnézünk a világban azt látjuk, hogy a kimondottan piacellenes, zárt és populista rendszerek kevésbé sikeresek a szomszédaikhoz képest. Dél-Amerikában Argentína vagy Venezuela példa erre, Európában pedig Belorusszia és Oroszország - erős és diverzifikált gazdaság egyik országban sem alakult ki, fejlődésük bizonyos nyersanyagok és energiahordozók keresletétől függően igen hektikus, jelentős visszaesésekkel. Ennek fő okait a bezárkózáspárti, merev politikai rendszerek jelentik, amelyek nem képes a megújulásra olyan kvázi-diktátorok uralma alatt mint Putyin és Lukasenka.

Ezzel szemben az Európai Unió ismét egy gazdaságilag dinamikusan fejlődő térséggé vált: a kilépő briteket gazdasági és politikai válság fenyegeti és a messze lemaradt nyugat-balkáni országok legfőbb vágya az, hogy bekerüljenek. Habár vannak dinamikusabb és gyorsabban fejlődő részei a világnak (USA, Kelet-Ázsia), azokban a térségekben az emberek általában jóval többet dolgoznak, szociális biztonságuk minimális és a törvények is kevéssé védik a munkavállalót, ráadásul a társadalmi különbségek is jelentősek.

Térségünkben Szlovákia, Szlovénia és Csehország azok, amelyek leginkább feljebb tudtak lépni és lassan elérik a spanyol, portugál és olasz szintet. Ezzel szemben a radikális jobboldal vezette Lengyelország és Magyarország felzárkózása lassabb és várhatóan tovább fog tartani. Ezzel együtt a legtöbb közepesen fejlett európai országban a vagyoni különbségeket jelző GINI index viszonylag alacsony vagy csökkenő, az egyetlen kivétel Magyarország, ahol 2009 óta a gazdagok és szegények közötti különbség látványosan nőtt. (Jelenleg messze magasabb a csehek, szlovénok, szlovákok és a skandinávok szintjénél.)

Ellenérvként felhozható, hogy habár a GDP növekedése nálunk kevéssé meggyőző volt a régión belüli más országokhoz képest, de a magyar kormány legalább elérte, hogy a megtermelt jövedelem nagyobb része maradjon az országon belül. Ennek csupán egy szépséghibája van, hogy az EU-támogatásokból és különadókból befolyó bevételek visszaosztása erősen jövedelemarányos volt: a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező "új arisztokrácia" nyerte a legtöbbet, a felső középosztály is igen sokat, viszont az alsó rétegeknek legfeljebb csak morzsák jutottak. A legkiszolgáltatottabbak szinte csak a közmunka jutott, amely jelen formájában igen gyakran nem több mint a feudális függés újraéledése.

Az alsóbb jövedelemkategóriákba tartozók valószínűleg nem felejtették még el a számukra kedvezőtlen egykulcsos adó bevezetését, a régiós szinten sokáig alacsonyan tartott minimálbért és a kormány által társadalmi normává tett arrogáns, lekezelő hanghordozást. Ez a hangvétel a demokratikus felfogással szemben egy kimondottan feudális mentalitást jelenít meg, amely egyébként a magyar vállalkozói kultúrában sajnos egyáltalán nem ismeretlen jelenség.

A magyar kormány csak egyetlen módon tehette elfogadhatóvá az arrogáns fellépést: el kellett hitetnie a társadalom nagy részével, hogy folyamatosan háborús viszonyok állnak fenn. Egy jó darabig eladható volt a Brüsszel- és multiellenes hadjárat és amikor ez kifulladni látszott, akkor a kormány "szerencséjére" jött a menekültválság és a terrorizmus kiváltotta menekültpara. Az abszolút biztonság hangoztatása arra szolgált, hogy kevesebb szó essen az erősen kontraszelektált új magyar elit színrelépéséről valamint hogy elfedje az olyan folyamatokat, amelyek a hanyatlás és pangás jeleit mutatják.

Kérdés, hogy a kormány milyen hatással van a keresletek és az életszínvonal alakulására. Közvetlen hatása inkább rövidtávúnak mondható: a minimálbér és a közszféra bérviszonyain keresztül képes leginkább szabályozni a bérszínvonalat és természetesen még az adórendszer révén is. Az utóbbi években hirtelen megemelkedett bérek viszont leginkább a piaci konjunktúra alakulásának és (kisebb mértékben) a demográfiai folyamatoknak köszönhetőek. Hosszabb távú lehetőségeket azonban a gazdaság alapjai határozzák meg és komoly gazdasági szakértők nem állítanak olyat, hogy bármi is lényegesen megváltozott volna az utóbbi időkben.

Sőt, ami gazdaságfejlesztésnek látszik, annak szakérő summázata az, hogy "dagasztjuk a semmit", az EU pénzek jelentős része kamupályázat (soha meg nem térülő, értelmetlen beruházás), az építkezések jelentős részének hasznossága is kérdéses. Az ellopható pénzek nagysága mellett az autóipar helyzete van még a magyar gazdaságra a legnagyobb befolyással.

Miközben sok szó esik az "összeszerelő" (valójában bérfeldolgoztató) multicégek alacsony (valójában közepes) bérszintjéről, elfelejtjük azt a tényt, hogy ők csupán (a valódi összeszerelő, gyakran manufakturális szintű) magyar vállalkozások bérszintjéhez igazodnak. Mért fizetnének sokkal többet, amikor az általuk kínált munkakörülmények jobbak és az állások biztonsága is nagyobb mértékű ezeknél? Ha a termelékenységi szintünket nem növeljük, már pedig évek óta nem voltunk rá képesek, akkor mi fogja visszatartani a multicégeket, hogy a termelésüket átvigyék a Balkánra, Ukrajnába vagy Törökországba (amely már ma is a legnagyobb konkurenciánk)?

Előbb tehát erős és jól szervezett magyar vállalatokat kellene látni, mielőtt a multicégek megszüntetésére törekednénk. A munkaerő szintjét a képzettsége erősen meghatározza: a mai magyar oktatás azonban engedelmes bürokratákat nevel sokkal inkább mint vállalkozó kedvű és nyitott gondolkodású fiatalokat. Egészségügyi rendszerünk szintén akadálya annak, hogy eljussunk egy magasabb fejlődési szintre, sőt inkább a feudális viszonyok számos példáját reprezentálja.

Az államigazgatás színvonala gyenge, a jogszabályok rendszere szintén visszalépés, állítólag nincs benne koncepció pedig dehogynem: személyesen X és Y követelményeire szabják, a jogértelmezés pedig olykor kimondottan parodisztikus. A jogállam ugyanis nem csupán egy szólam, mert ami helyette létrejöhet az nem más mint a feudális önkény, amikor a politikai szempontok is szerepet játszanak az elbírálásban. A vezető kormánytagok testesítik meg és teszik általános normává a kontraszelekció elvét, hogy hülye is lehetsz, ha politikai lojalitásod tökéletes.

Mindezek eredője az, hogy egy-két jó év után a magyar gazdaság ismét falnak ütközhet.

Nap mint nap újabb példáit látjuk annak, hogy a kormánypárt és a NER mennyire a saját belterjes elvei mentén gondolkodó csoport, nem véve figyelembe azt, hogy a világ közben halad előre és a tudomány is fejlődik. Például a mezőgazdasági miniszter "sajátos" logikát használ, amikor a gyors éttermi kaják egészségtelen voltáról arra következtet, hogy a lacikonyha egészséges (pedig nem az, amikor túl sok vörös húst és igen kevés zöldséget kínál). A fideszes polgármesterben fel sem merül az, hogy másokról pszichológiai profilt készíteni a személyiségi jogok megsértése amellett, hogy az önismeretre mindannyiunknak szüksége van, a pszichológia és a pszichiátria pedig nem összekeverendő fogalmak.

A NER rendszere azt a régi elvet próbálja megvalósítani, hogyha valamit elég sokan és elég sokáig mondanak az igaz lesz. Valójában viszont a szólamok egyre rémesebben és egyre kevésbé hihetően hangzanak.

A NER támogatói igen balszerencsések, mert országunk sajnos nem a Balkán egy eldugott zugában (mint Albánia) vagy a nagy Ázsiai hegyláncok melletti pusztaságokon terül el (mint Mongólia vagy Kazahsztán), hanem Európában viszonylag központi, forgalmas részén. Sajnos a totális elzárkózás nem fog működni belorusz módra, és habár a vezetőink egyetlen hatalmas falut szeretnének látni, ez aligha lehetséges. Az olyan európai normák mint a a szociális piacgazdaság, liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus mindenképp hatással lesznek a gondolkodásunkra.

Miután ennyit szidtam a kormányt úgy tűnhet, hogy mindenképp a bukását akarom, de nem: tőlem maradhatnának, ha képesek lennének konszolidált, mérsékelt és európai normáknak megfelelő stílusra váltani. Sőt azt se bánnám, ha a durva stílus ellenére kedvező irányú változások történnének. Én magam azonban nem látok ilyen jeleket sajnos. Nem szabad rágörcsölni arra, hogy a kormány mennél előbb megbukjon, viszont célszerűnek tartanám azt, amely a normális politikai kultúrában elvárható: jöjjenek új emberek, új ötletekkel. Ugyanis mennél később jön a változás valószínűleg annál nagyobb megrázkódtatást okoz és elsöpörhet számos olyan eredményt, amely a kormánynak tulajdonítható (pl. családtámogatások, adócsökkentések, határon túliak támogatása, helyi kulturális és nemzeti hagyományok ápolása stb.)

Örök tanulság, ha valamit tagadunk destruktív módon megszüntetni, nem pedig meghaladni igyekszünk azzal régi, idejétmúlt társadalmi viszonyokat éleszthetünk fel ismét.

Magyarország megszerezte első aranyérmét a téli olimpiák történetében, amely elsősorban a kínai apától és magyar anyától született testvérpárnak, Liu Shaolin Sándornak és Liu Shaoangnak köszönhető. A siker igazi csapatmunka volt, jelentős szerepet vállalt benne a gyorskorcsolya váltó két magyar tagja (Burján Csaba és Knoch Viktor), a kínai edző és nem utolsó sorban az a magyar találmány, amellyel a korcsolyát ezredmilliméteres pontossággal lehet az adott viszonyokhoz beállítani.

Számos példát lehet felsorolni arra, amikor egy-egy ország a sportsikereit bevándorlóknak köszönhette. A holland fociban a 80-as évek végén már feltűntek fekete-afrikai származású tehetségek, közülük kiemelkedett két nagy sztár, Gullit és Rijkaard az Európa-bajnokságot nyert csapatból. A látványos focival 2000-ben EB-t nyert francia válogatottban is részben fekete bőrű játékosok vitték a prímet, sőt az algériai bevándorló családban született Zinadine Zidane két fejes gólja a VB döntőben a brazilok ellen nem csak győzelmet ért, hanem szimbolikus tettként javította az arab bevándorlók megítélését. A félelmetes német foci az ezredforduló körül mély hullámvölgybe került, amiből részben a bevándorlók beillesztése jelentette a kiutat: a világbajnok csapatban az afrikai Boateng, a török Özil, az iráni Khedira és a lengyel származású Klose szerepeltek többek között. (Eközben pedig megjegyzem, a holland foci hanyatlásnak indult a futball-akadémiai rendszernek köszönhetően.)

Mindebből persze nem lehet olyan következtetést levonni, hogy a tömeges bevándorlás jó megoldás lenne számunkra azzal együtt, hogy a nagy befogadó országként számon tartott USA, Ausztrália és Kanada bevándorláspolitikája (talán még a brit is ide sorolható) egyaránt sikeres, bár teljesen másként működik. Az USA-ban a bűnözés területén nem bevándorlók okozzák a legnagyobb problémát, hanem sokkal inkább az Afrikából behurcolt (tehát nem saját jószántukból érkezett) feketék leszármazottai, akik közül viszonylag keveseknek sikerül a gettók jelentette kulturális hátrány ledolgozni.

Tény és igaz, hogy a bevándorlók lenyomják a béreket, ez a hatás közgazdaságilag mérhető, viszont éppenséggel Trump alsó-középosztálybeli szavazótáborának nagy része nem emiatt munkanélküli: ugyanis a bevándorlók a nagyvárosokban települnek le (jellemzően szolgáltatásokban dolgoznak), nem pedig a lepusztult iparvidékeken. Az USA-ban is és máshol is az olyan vidékeken jellemző az erős bevándorló ellenesség, ahol egyáltalán nincsenek jelen (éppúgy mint a környező országokban is azokon a részeken van erős magyarellenesség, ahol nem élnek magyarok). A gazdasági problémák helyett sokkal inkább kulturális, felfogásbeli kérdésekről van szó, hiszen az egyszeri vidéki brit szavazó is a "bevándorlás ellen" szavazott, amikor a brexit mellett tette le a voksát, ezzel azt választva, hogy kelet-európai vendégmunkások helyett indiaiakat és pakisztániakat szeretnének látni... hát ők tudják.

Ne köntörfalazzunk: tény, hogy a bevándorlás növeli a bűnözést. Azon a területen, ahol több ember él, ráadásul sűrűbben egymás mellett, a bűnözés nagy valószínűséggel nőni fog. Ráadásul aligha nyugdíjas korúak jönnek át, akikre a bűnelkövetés nem túlságosan jellemző, a legmobolisabb réteget mindenhol a fiatal férfiak jelentik, akiknél a meggondolatlan kockázatokat vállaló, társadalmi normákat sértő tettek gyakrabban fordulnak elő. Azonban a vállaltatok a világ minden részén fenn akarják tartani a termelés színvonalát, ennek az ára pedig a mi esetünkben, hogy ukrán, szerb és macedón munkavállalók jöjjenek be. Ugyanis ez számukra hasonló szintet lépést jelent mint azoknak a honfitársainknak, akik a németeknél vagy az osztrákoknál vállalnak munkát. Jelenleg EU-n kívüli szomszédaink igen lepusztult, kiszolgáltatott helyzetben vannak, a háborús események és más tényezők késleltették csatlakozásukat az EU-hoz. (Emiatt Szerbiával, Ukrajnával szinte fel lehet törölni a padlót, amíg nem csatlakoznak az EU-hoz, később majd visszanyomnak - ugyanúgy, ahogyan azt is mi tettük...)

Mondjuk ki nyíltan: a gazdasági fejlődés és az árak alacsonyan tartása jelenleg nagy létszámú munkaerő nélkül nem megy, tehát szembe kell néznünk azzal, hogy a világ legtöbb országában, ahol jól akarnak élni, szükségesnek látják a bevándorlók vagy legalábbis vendégmunkások alkalmazását. Ennek ára, hogy a bűnözés bizonyos formái megszaporodnak. Másrészről a zéró bűnözés csak ott lehetséges, ahol vagy nincsenek emberek, vagy pedig egy diktatúra totális kontrollt gyakorol a társadalom felett...

Jelenleg nincsenek olyan jelentős politikai erők Magyarországon, akik támogatnák a bevándorlást. A kerítést a határon a legtöbb párt továbbra is fenntartaná. (Levezettem egy másik cikkemben, hogy bizonyos országok számára földrajzilag nem volt megoldás vagy politikailag volt túl kényes kérdés a kerítés, de ha mi nem állítjuk fel a határzárat, akkor az osztrákok vagy esetleg a horvátok tették volna meg.) Az ellenzék győzelme esetén a Jobbik nélkül nem lehetne kormányt alakítani, az ő szavazóik pedig keményen bevándorlás ellenesek. Azt is mondjuk ki nyíltan, hogy nem Európát akarjuk megvédeni az iszlám veszélytől (akik ilyeneket mondanak, azok szeretnek túlagyalni dolgokat és hajlamosak némi fanatizmusra), inkább a kelet-európai munkavállalók érdekeit védjük nyugaton a potenciális konkurenciával szemben.

Nyugat-Európát nem rázta meg a terrorizmus, mert az emberek többsége még mindig úgy látja, hogy a terrorista sejtek a bevándorlók nagyon kis részét alkotják és a terrorizmus olyan táptalajai mint a gettósodás és a munkanélküliség kezelhető jelenségek. Tény viszont, hogy egyre inkább korlátozzák már a németek is és az osztrákok is a menekültek tartós befogadását és szigorítják a családegyesítésekkel járó bevándorlást, hiszen a letelepedni akaróknak csak egy kis töredéke alkalmas valóban arra, hogy beilleszkedjen. (Ennek megítélésére pedig a sokat szidott piacgazdaság, a piac maga a legalkalmasabb.)

Azt is mondjuk ki nyíltan, - létezik ebben a tárgyban szakértői vélemény is, hogy Orbánék jelenlegi bevándorláspolitikája biztonsági kockázatot jelent Európára. Ha azokat fogadjuk be, akiknek pénzük van, akkor nagy valószínűséggel lesznek köztük maffiózók. Ez az egyik oka, hogy a magyar diplomáciát nem vonják be ma már az EU és NATO legfőbb biztonságpolitikai döntéseibe. Emellett Orbán amikor összemossa a menekültek, alkalmi munkavállalók és bevándorlók kategóriáit, akkor jelentős csúsztatásokat követ el. Abban alapvetően igaza van, hogy a menekültek nagy tömegeit nem elsősorban Európában kell elhelyezni. Viszont annak ellenére, hogy a nálunk levő menekülttáboroktól jelentős mértékű volt a félelem egyesek részéről, bűnelkövetések az ott élők részéről a magyar lakossággal szemben nem történtek - inkább a magyar hatóságok bánásmódja a menekültekkel szemben volt olyan, ami helyenként súrolta ezt a határt.

Helyes döntés volt-e a táborok megszüntetése: ezt nem tudom megítélni, előbb vagy utóbb meg kellett lépni, viszont semmiféle pozitív, támogató gesztust nem tett még Orbán a menekültprobléma rendezésére. Mondjuk ki: Orbánék fejében a menekültek és a vaddisznók a hasonlóan káros kategóriába esnek, hasonlóan kártékonyak, a fő különbséget csupán az jelenti, hogy emberre nem lövünk... Ha nyíltan beszélünk tabuk nélkül, akkor ki kell mondani, hogy Orbán Viktort nyilvánvaló részigazságai elismerése ellenére is, az antihumánus elvei miatt elrettentő példaként emlegetik a világon.

Igen, óriási probléma a nagy népszaporulat, sok százmillió, jobb életmódra vágyó ember Afrika és Nyugat-Ázsia egyes részein, Orbán viszont azzal hogy nemet mond, a problémát csak odébb tolja... holott nagyon sok eszközünk van arra (nem véletlenül sok civil szervezet foglalkozik ezzel), hogy a nagy többségnek helyben tudjunk segíteni, néhány kiemelkedő tehetségnek pedig befogadó országokban tegyünk lehetővé az előrejutást. Azzal a reménnyel, hogy közülük sokan visszatérnek és meghonosítanak helyben számos eljárást vagy kulturális mintát, amely segít a helyi társadalmakon. (Mi is legfőképpen abban bízhatunk, hogy a külföldön dolgozó magyarok hazahozzák a tudást és a szemléletmódjukat.)

A nálunk levő legnagyobb etnikum, a cigányság helyzetének értékelése ebből a szempontból is joggal felvetődő kérdés. Vajon a közmunka rendszere és egyéb intézkedések segítették a magyar társadalom közel egy tizedét alkotó réteg élethelyzetének javulását? Ebből a szempontból a választások jelzésértékűek lehetnek: ahol a cigányság jelentős számban van helyen, vajon tud-e nőni lényegesen a kormánypárti szavazatok száma az előző választásokhoz képest, vagy pedig továbbra is a Jobbik és a baloldal fogja kapni a legtöbb szavazatot? Úgy gondolom, hogy viszonylag kevés pozitívumról beszélhetünk, főként az oktatás területe az, ahol a jelenlegi rendszer nem volt képes jelentős eredményeket elérni az elmaradottság csökkentésében és a felzárkózásban.

Summa summárum: Orbánék nem tabuk nélkül beszélnek a migrációról, hanem gátlástalan demagógiával. Azon rétegek részére, akiknek nem tudnak vagy nem akarnak semmit sem ígérni, (pl. kisnyugdíjasok) a legfőbb üzenetük, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb, de amíg ők vannak nem engedik. A modern eszközöket használó populizmus, amelynek nincsenek hagyományai a kontinentális európai kultúrában, (sokkal inkább amerikai, dél-amerikai, brit, orosz gyökerei vannak,) célzott kommunikációt folytat olyan esetekben, amikor egyes rétegeknek nem tud adni semmit, nekik szimbolikus gesztusokat tesz azt mondva, amit hallani szeretnének. A magyar kormánypropaganda is erről szól: valós ígéreteket a középosztálytól felfelé a leggazdagabb rétegeknek tud tenni (a jobboldal hagyományos törzsbázisa nem véletlenül Pest-megyében és a budai kerületekben van), a többieknek átmeneti osztogatás (alamizsna) és szavak jutnak.

Egy dolgot még meg lehet figyelni: a túl sok politikában töltött idő alighanem beszűkítette a Fidesz vezetőségének gondolkodását. Emiatt számomra úgy tűnik, hogy csak primitív megoldásokat képesek kidolgozni, amely az oktatás, egészségügy kifinomult rendszerében vagy olyan kényes területeken mint a bevándorláspolitika és a nemzetközi kapcsolatok erősen visszaütnek. A kormánypárt víziói hosszabb távon oda vezethetnek, hogy Magyarország nem válhat soha Európa műhelyévé, ahol új, érdekes dolgok készülnek, inkább csak kissé elzárt hátsó udvara: szép virágos és "gyöngyös-bokrétás", ahol lehet ugyan napozni és grillezni, de semmi több.

A háborúk eszkalációja nagyon hasonló forgatókönyveket követ, a történések szereplői egyre borzasztóbb dolgokat követnek el egymással szemben. Az események sajátos logikájának megértését többek között az alábbi szempontok is segíthetik:

1.Nem hétköznapi gondolkodásmódról van szó, hanem egy olyan egyirányú utcáról, amelybe a belépés a drogosokhoz hasonlóan módosult tudatállapotokat hoz létre. Emiatt van az, hogy a "totális háború" egyáltalán nem kivételes eset a történelemben a korlátozott háborúhoz képest.

2.A bosszúállás során az ember nem az arányosságra törekszik, sokkal inkább a tomboló egó veszi át az irányítást.

3.A hadvezetés igen gyakran nem képes megfelelően kontrollálni a történéseket a felkorbácsolt indulatok miatt (vagy pedig két rossz közül választhat, erős nyomás alatt).

4.Az emberek túlnyomó többsége egymáshoz nagyon hasonló (kultúrától függetlenül), pszichikailag labilis és mindenféle galádságra vehető rá.

5.A modern háborúk a népesség arányához képest nem pusztítóbbak a régieknél, viszont az eszközökkel a pusztítás személytelenebbé vált.

6.A totális háborús vereség a katarzis lehetőségét nyújtja, így lehettek olykor a vesztesekből hosszabb távon győztesek.

7.Az erőszak eszkalációja mikroméretekben is hasonló logikákat követ mint a pusztító háborúk esetében.

Olykor döbbenten állunk a legvadabb háborús pusztítások képei előtt, aminek egyik oka, hogy nem vagyunk képesek a katonák és parancsnokaik szemével látni és fejével gondolkodni, holott éppúgy lehetséges ez, ahogyan egy mesterdetektív is képes egy pszichopata gyilkos fejével gondolkodni, ha ez elősegíti a tettes leleplezését. Mivel azonban a pusztítással való foglalkozás semmiképpen nem mondható egészséges szemléletnek, emiatt mindenképpen szükséges az eseményektől némi távolságtartás és elkerülni azt is, hogy a számunkra szimpatikusabb fél tetteire önigazolásokat keressünk.

A hét tenger bloggerének hadtörténeti írása sok szempontból nagyon jó, bár kissé elfogult, és látszólag költői kérdéseket tesz fel olyankor is, amikor a történtekre egészen kézenfekvő válaszaink vannak. Ennek illusztrálására olyan példákat választottam, amelyek eléggé tipikusnak mondhatóak.

1.A "totális háború" sajnos egyáltalán nem kivételes a történelemben

Az úgynevezett "totális háború" például távolról sem modern találmány, Jared Diamond-ot idézve a modern háborúk nagyon sok áldozatot szedtek ugyan, de a lakosság számához képest összehasonlíthatatlanul kevesebbet mint a régi törzsi háborúk. Az európai történelemben is számos példa van erre, lehetne akár harmincéves háborút is példaként felhozni, ahol az áldozatok nagy száma arányában legalább akkora volt mint a világháborúké és egyes területek elnéptelenedéséhez vezetett. Nem túlzás azt mondani, hogy a lakosság teljes kifosztása és városok felgyújtása régen bevett gyakorlatnak számított és inkább a "lovagias bánásmód" tekinthető kivételnek, csak az amerikai polgárháború során illetve a 20.században születtek meg az olyan jellegű konvenciók, amelyek például a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra vonatkoztak.

A háborúk eszkalációjának azonban vannak olyan fokozatai, amelyek során ezeket az elveket a felek nem tartják már be. A háború szerencsés esetben lehet hideg fejjel végrehajtott gyors erőfelmérés, amikor egyfajta szükséges rosszként a térben és időben "korlátozott konfliktus" szintjén marad, amint azonban egyre nagyobb tömegek vonódnak be, akkor a háborús logika egy idő után drogokhoz hasonló hatást fejt ki, nem egy csapásra teszi függővé az embereket, hanem fokozatosan alakítja át a gondolkodást. (Így például a háborús logika felerősödésének során jelentek meg egyre inkább a "belső ellenségek" is zsidók, örmények, tuszik stb. képében, végül igen sokan közülük a háborús tömegpszichózisok áldozataivá váltak.)

2.Az arányosság elve nem reális elvárás a háború eszkalációja során

Az eszkaláció része a bosszú: habár a tízparancsolat az arányos büntetés elvét vallja, ez azonban gyakorlatban ritkán érvényesül, a megtorlás a legtöbb esetben jóval nagyobb mértékű mint az okozott kár. Érdekes módon a háborús agresszorok ezt mindig tudták és fejet hajtva sosem vitatták, valamennyire "elfogadták" a németek, hogy Coventry bombázásáért Drezda földig rombolását kapták, a szívósan és fanatikusan harcoló japánok sem állították sosem, hogy a rájuk ledobott atombombákért őket nem terheli valamilyen szintű felelősség. Annak ellenére mondom ezt, hogy hadászati szempontból mindkét esetben teljesen szükségtelen, ártatlan civilek százezreinek halálával járó, értelmetlen pusztításokról beszélünk (amelyben a szövetségesek felelőssége a nagyobb mértékű).

A lengyel tisztikar kivégzése Katynnál szintén bosszúnak tekinthető a Vörös-hadsereg közel húsz évvel azelőtti Varsó melletti megalázó vereségéért - de mivel ott nem az agresszoron álltak bosszút, hanem saját hazájukat védő embereken, ezért nagyobb nemzetközi felháborodást váltott ki mint az előbbiek.

Az egymással szembeni gyűlölet a háborúskodások során egy fontos hatóerő, nem ritkán különféle felnagyított rémhírek is táplálják (pl. hogy a másik fél apácákat erőszakol meg). Az 1. világháborúban például 1915-16 során többek között azért sem volt esély a békekötésre, mert a harcoló felek már annyira gyűlölték egymást.

3.Amikor már a szellemet kiengedték a palackból, igen nehéz kordában tartani

Kérdéses, hogy bizonyos esetekben mennyiben voltak képesek szabályozni a hadvezérek a katonáik viselkedését és megvoltak-e erre a megfelelő eszközeik. Amikor a tábornokok a harci szellemet akarják növelni, akkor nem vezet-e ellentmondásra, ha megbüntetik azokat, akiknél a harci szellem túlfut. Lényeges, hogy ők is és katonáik is folyamatos nyomás alatt voltak a folyamatos életveszély légkörében, amelynek mindenképpen komoly megterhelést jelent az emberi pszihére.

Két példa arra, hogy a hadvezérek mennyire nem képesek szabályozni a katonáik viselkedését. Dzsingisz például hiába utasította a vezéreit, hogy az elfoglalt városok lakosait kíméljék meg, mégis gyakori volt, hogy a város felgyújtották és a lakosságot felkoncolták.

A Szingapúrért folytatott csatában a japán előrenyomulás folyamatos volt, kis veszteségekkel, a számbelileg nagyobb brit és nemzetközösségi csapatokkal szemben. Egyik esetben a dzsungelből géppuskák álltak lesben és a kerékpáros japán katonák között nagy pusztítást végeztek. A feldühödött japánok ezért bosszúból a foglyul ejtett brit hadifoglyokat lefejezték. A japán főparancsnokot emiatt (és más hasonló esetek miatt) a háború után a britek bíróság elé állították és kivégezték. Kérdés azonban, hogy meg tudta-e volna gátolni a japán főparancsnok a brit foglyok lefejezését anélkül, hogy beleütközött volna abba az elvbe, hogy a harci szellemet folyamatosan fenn kell tartani hónapokon át, igen nehéz körülmények között? (Erre én nem tudnék egyértelmű igent mondani.)

4.Az emberi psziché igen labilis és nagyon kontextusfüggően működik

Sok jel utal arra, hogy az ember idegrendszere úgy van összerakva, hogy az agresszió indokolatlan túlfutása elkerülhetetlen, bizonyos körülmények között nem működnek megfelelő pszichikai gátak. Ezt mutatja az a jelenség, hogy emberek teljesen függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcolnak, általában nagyon hasonlóan viselkednek. Maga a helyzet az, amely kihozza belőlük a kegyetlenséget, amit modern kísérletekkel is demonstrálni lehetett. Az egyik az ún. kaliforniai börtönkísérlet, ahol az elvárásoknak próbáltak "csupán" megfelelni, a másik közismert eset Milgram kísérlete, amikor a felelősséget nem vállalva a legtöbben képesek vagyunk a másik embert erős áramütésekkel kínozni ("a főnök úgyis tudja, mit csinál" alapon). Ráadásul a testi reakcióinkkal nem annyira a tudatosnak mondható agykérgünk áll direkt kapcsolatban mint inkább az evolúciósan jóval régebbi, érzelmi központunk (kisemlősagy) és ösztönös részünk (hüllőagy).

5.A modern háború személytelen

Szintén a háborús pusztítás mértékét növeli a modern háborúkban a harci eszközök személytelenné válása: az ellenséggel a katonák nem nagyon találkoznak, modern haditechnikai eszközökkel távolból lehet úgy csapást mérni, hogy közben csak célpontok léteznek, nem pedig emberek. Egy ilyen helyzet hatalmasra képes növelni adott esetben egy pilóta egóját vagy a harckocsiparancsnok egóját, aki megteszi, hogy lő mindenre ami mozog, csak azért mert megteheti. Az egó korlátlanul tombolhat bizonyos helyzetekben. Az első öböl háborúban azonban az amerikai pilóták egy menekülő konvojt lőttek szitává: ez akkora felháborodást keltett, hogy a hadműveletet azonnal leállították. Elképzelhető, hogy ez az esemény a történelem menetét is megváltoztatta: ha elfoglalják Bagdadot és megdöntik Szaddam Husszein hatalmát, akkor nem került volna sor a második öbölháborúra.

6.Volt amikor a vesztesekből győztesekből lettek (és fordítva)

Az a mondás, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják", csak korlátozottan igaz: el kell telnie bizonyos időnek a tisztánlátáshoz, például az 1.világháború esetében ehhez közel száz évre volt szükség. Ma már az akkori események értékelése jóval kiegyensúlyozottabb, pszichológiai és demográfiai ismeretek alkalmazása tehetné talán még teljesebbé. (A történésznek ma már ajánlatos más tudományágakat is ismernie és interdiszciplináris szemléletet is elsajátítania.)

A 2.világháború értékelése még változhat és változóban is van például annyiban, hogy bizonyos szempontból az első folytatásának tűnik. Egyelőre azonban az események fő kiváltójának a legtöbben a két kontinensen egymástól függetlenül kialakult, totálisan mozgósító (fasiszta) államokat tartják. A német és a japán katonáknak is a saját felsőbbrendűségüket szuggerálták folytonosan, ebből a nézőpontból pedig bármilyen gaztettre képesek voltak: koreai nők megerőszakolására, orosz templomok lerombolására, stb. Hitlert egyértelműen megszállta a pusztítás démona és még akkor is harcolt, amikor a győzelemre semmilyen kilátás nem volt, jóval megnövelve ezáltal mindkét oldalon az ártatlan áldozatok számát. A rendszer pedig úgy volt megalkotva, hogy egyetlen őrült diktátor is teljes mértékben a kezében tarthatta.

Érdekes módon viszont a háborúkat kirobbantó, totálisan legyőzött és megszállt országok hosszabb távon mégis a háború "nyerteseivé váltak", mert levonták a megfelelő konzekvenciákat. A megtisztulást, a katarzist az hozta meg számukra, hogy elfogadták a totális vereség tényét, nem keresve maguk számára semmilyen mentséget vagy kibúvót. Ha megnézzük a következő évtizedek gazdasági fejlődési ütemét, Japán és Németország kimagaslanak a mezőnyből (mivel a háborús versengés szellemét gazdasági versennyé tudták konvertálni), ezzel szemben Sztálin megerősített hatalma közel annyi áldozatot és szenvedést követelt a nagy Szovjetunióban mint amennyit a világháború. A franciák hiába küzdöttek gyarmataik megtartásáért, az angol gazdaság pedig évtizedeken át hanyatlott a gyarmatok leválása miatt. A győztesek közül egyedül az USA erősödött meg, azonban elbizakodottságuk folytán könnyelműen belesétáltak a vietnami, iraki és afganisztáni csapdahelyzetekbe.

7.Az ábra kicsiben is hasonló

Az eszkaláció törvényei természetesen nem csak a nagy háborúkra, hanem mindenféle konfliktusra érvényesek, mert mindig vannak olyanok, akik jól képesek másokat manipulálni, egy fókuszra irányítva fanatizálni az emberi gondolkodást. Ha aktuálpolitikai vonatkozásokat keresünk, akkor a múlt század végén nálunk a nemzeti gondolkodás szükségképpen háttérbe kellett, hogy szoruljon az európai gazdasági- és jogrendszer, valamint az uniós csatlakozás követelményei miatt, amelyen jobb- és baloldali kormányok egyaránt folyamatosan dolgoztak. A csatlakozás megtörténte után a jobboldalnak egy radikális része úgy érezte, hogy túl sokat kellett feladniuk és túl sok sérelmet szenvedtek el, emiatt 2010 óta egyfajta bosszú hadjáratot folytatnak a "liberalizmus" és általában a más véleményűek ellen, miközben a háborús logika mentén alakítják át az intézményeket és a jogi szabályozást. Ez egy teljesen érthető magatartás, semmiféle meglepetést nem okoz senkinek, de akik nem kerülnek a hatása alá ők pontosan érzékelik, hogy milyen veszélyes és a közfelfogás eltorzítása miatt mekkora károkat képes okozni hosszabb távon. Egy egyre inkább paranoiássá váló egyszemélyi vezető leváltása pedig nehézségekbe ütközik, különösen akkor, amikor a vezető pár saját gondolkodásának foglya marad. (Pl. mindenről ugyanaz jut az eszükbe mint a viccbeli Mórickának, ők mindenhol illegális bevándorlókat látnak.)

A háborúk korrekt értékelése tehát folyamatszemléletet kell, hogy jelentsen, amely során meg kell kísérelni átvenni a szereplők megváltozott látásmódját, nem azért, hogy igazolásokat keressünk a számukra, hanem hogy le tudjuk vonni a megfelelő tanulságokat.

Ennek fényében egyes történéseket más fényben láthatunk, például a hősiesség számomra nem annyira az ellenfél megsemmisítésére történő egoizmusban mint sokkal inkább az önfeláldozó bajtársiasság egyes formáiban nyilvánul meg.

Ennek ellenére a háborúk iránt nem ritkán perverz vonzalmat érzünk, amely leginkább a paleolit társadalomból hozott genetikai örökség folyománya. Na meg azért, mert jellemző ránk, hogy ha valami felháborít, akkor hajlamosak vagyunk erősen túllőni a célon. Ezzel együtt az agresszió (és valamilyen formában a háborúskodás is) életünk része, elfojtása természetellenes dolog és a kifejezésének a megfelelő formái azok, amelyek leginkább rajtunk múlnak.