A jelenségek dramatizálása leginkább egy politikai píár-fogás, amivel az állami vezetők saját fontosságukat növelik az állampolgárok szemében. Ekkora felhajtásra pedig semmi szükség nincs, és ez számos példával alátámasztható.

1.A józan paraszti ész egy jó közös nevező lehet

Akik nagyon más családi körülményekből és szociális háttérből indulnak, velük a normál munkakapcsolat ad egy fajta lehetőséget a normális kommunikációra. Én is dolgozom például olyan raktárossal, aki sok mindenről másként gondolkodik mint én, és a meglehetősen brutális véleményét nyíltan is hangoztatja. Mindenekelőtt: aki alapvetően fizikai munkát végez, általában nem optimális körülmények között és jóval alacsonyabb fizetésért, ő mindig máshogy fog látni sok mindent mint aki irodában dolgozik. (Annak ellenére is, hogy a szellemi munka jóval stresszesebb tud lenni, de ez kívülről nem látszik.) Egy korrekt, jó munkakapcsolat során - nem kell gyakran beszélni egymással, viszont a pontosság és őszinteség alapfeltétel,- ez a távolság jelentősen csökkenthető. Ebbe belefér egymás nyílt kritikája is (négyszemközt, nem pedig a háta mögött), és mindig jó közös témát jelentenek a vezetőség ésszerűtlen, a dolgozókra fölösleges terheket rakó, ezáltal extra költségeket okozó döntései. Ez csak egy példa, amely a jó munkakapcsolatok jelentőségéről szól, említhetnék számos olyan esetet, amikor szélsőjobbos felfogású kollégákkal dolgoztam, teljesen jól megértettük egymást, az együttműködésünkre a politikai véleménykülönbségek semmiféle hatást nem gyakoroltak.

2.A "nemzeti radikalizmus" mögött gyakran komoly egzisztenciális okok is vannak

Számos okból lehet valaki a szélsőjobb híve. A fenti példában említett raktáros paraszti családi hagyománnyal a háta mögött eleve társadalmilag kevéssé toleráns felfogást "örökölt", a náci szintű szövegei egy kisgazdaságon belül talán még helyénvalóak is lehetnek. Emellett legalább ennyire lényeges, hogy (a viszonylag jelentős béremelés ellenére is) csak két állással tud megteremteni a családjának egy elfogadható középosztálybeli nívót, a nyolc órás munkahely mellett gazdálkodik is. Ez egy eléggé gyakori eset manapság. Lehet vele ugyan vitatkozni, de nem szabad (és nem is lenne jogos) kioktatni, legfeljebb annyit lehet elérni, hogy kicsit vegyen vissza, finomítson a látásmódján, - ötletesség és humor azok a fűszerek, amelyek leginkább használnak. A nemzeti radikalizmusba sodródás esetén szerintem a kulcsszó az egyedüllét érzése, mert aki nem érzi annyira egyedül magát, az sokkal kevésbé lesz fogékony a szélsőséges, destruktívan mozgósító törekvésekre.

3.A cigányság integrációja is halad előre

Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, hogy nincs remény a cigányság integrációjára és asszimilációjára: naponta tapasztalom, hogy cigány származású emberek dolgoznak számos különféle munkakörben (például sori dolgozóként, postán, bolti eladóként stb.), ami arra mutat, hogy az integrációjuk folyamatos. Ennek ellenére nyilvánvalóan vannak sokan, akiknek a beilleszkedése nem ilyen zökkenőmentes, főleg elszigetelt aprófalvakban élnek olyanok tömegei, akik jó esetben is csak közmunkán tengődnek - a pontos arányokat sajnos nem ismerem. Nem szabad csodákat várni pár generáción belül, nyilván egy lassú, hosszadalmas folyamatról van szó, ahol a származásnál a kiinduló családi körülmények valószínűleg nagyobb súllyal esnek latba (tehát nem csak cigány származású emberekről van szó, mások integrációját is megnehezítik a családi körülmények).

3.Az EU erőfölény helyett az együttműködésről szól

Az EU elismeri a hagyományt és éppúgy támogatja mint a kisvállalkozások működését. Nyilván nem lenne életszerű, ha nem érvényesülne a nagyvállalatok lobbiereje, viszont komoly támogatásban részesül mindaz, ami a történelemről, hagyományápolásról szól - amivel Orbánék vissza is élnek, oda is tolnak fölöslegesen sok pénzt, ahol ez nem indokolt. Turizmusból sokan meg tudnak élni, jól kiegészíti az ipari társadalom technológiai vívmányait, nincs itt olyan szintű ideológiai harc, inkább együttműködés. Orbánék politikája a kisebb feszültségeket nem megoldani akarja hanem felnagyítani és kiélezni, az EU elveivel nem összeegyeztethető módon folyamatos zsarolásra épül (bár nem mi vagyunk az egyetlenek, például a lengyelek görögök is ezt csinálják, csak más-más motivációkkal).

4.A hölgyek jogegyenlősége is egyre nagyobb mértékű

A magyar kormánynak ehhez se nagyon van köze, tőlünk lényegében független folyamat, hogy a hölgyek (a mi kultúrkörünkben legalábbis) egyre kevésbé érezhetnek hátrányos megkülönböztetést. Fókuszba került a családon belüli erőszak, a szexuális zaklatások és a munkahelyen a nemek szerinti megkülönböztetés (pl. fizetésekben). Ma már inkább a férfiak azok, akik "veszélyeztetett állatfajnak" fognak számítani a jövőben, mert a törvények a nőket sok esetben már jobban védik mint minket. (Az elvált férfi a nőhöz képest szinte mindig rosszabb helyzetbe kerül, emellett vissza is lehet élni a nőket védő törvényekkel, nem beszélve arról, hogy a nyugdíjrendszer nálunk és néhány más országban szintén a nőknek kedvező). A munkavállalók alacsonyabb száma miatt a cégek egyre kevésbé engedhetik meg a hátrányos megkülönböztetést, ami voltaképpen egy ördögi kör, hiszen a jó munkalehetőségek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a hölgyek később menjenek szülni.

5.A trianoni sebek is jelentősen behegedtek

Románia EU-tagsága sokat lendített azon, hogy Erdély ma már sokkal "közelebb került" hozzánk mint régebben, sőt a román és szlovák gazdaság fejlődése is csökkentette az ott élő magyarokkal szembeni nacionalizmust. Nincs lényeges gond Kárpátalján sem, mert Ukrajnának is érdeke az EU-val való jó viszony. A magyar kormány az utóbbi nyolc évben sokat tett ugyan a kisebbségben élő magyar közösségekért, azonban sokat segített ebben az EU szövetségi rendszere is (amely ma sokkal inkább gazdasági és politikai szövetségi rendszer mint föderális állam). Az egyes népek és kultúrák mindig jól tudtak együtt élni a Kárpát-medencében, amikor a különféle politikai erők nem szítottak fel közöttük ellentéteket.

6.Az "átlagos" magyar polgár csak Észak-Európához tekinthető képest elmaradottnak

Európának az a része, ahol élünk mindig fél évszázados vagy annál nagyobb elmaradásban volt e legfejlettebb régiókhoz képest. Ma már ez a különbség kisebb, főleg a déli részekhez képest (vagy éppen az amcsikhoz, britekhez viszonyítva), ha a társadalom értékfelfogását, gazdasági és politikai kultúráját nézzük. Skandinávia, Hollandia és Németország azonban ismerjük el, e tekintetben jóval előttünk járnak (a szélsőségekre kevésbé fogékonyak, a pénzügyi kultúrájuk is fejlettebb). Más térségek ezzel szemben, pl. Oroszország, az Arab-világ, Dél-Amerika legalább annyira mögöttünk vannak, amilyen távol mi vagyunk a centrum országokhoz képest. Az történt csupán nálunk, hogy egy machiavellista bolsevik társulat tökéletesen ki tudta használni nálunk a politikai rendszer gyenge pontjait, a jogállamiság hiányosságait, egész pályás letámadással elfoglalt minden kulcspozíciót, meggyengítve az ellenzéki pártokat is.

7.Következtetés: a háborús retorika nem indokolt

Az Orbán-kormányzat jelentős eredménye a pénzügyi stabilitás - a gazdaság működésében szerintem annyit rontott is amennyit javított. A hosszú távú célokat már veszélyezteti az a kimondatlan "szelekciós mechanizmus" (a társadalom számára a központi ideológia által kevésbé hasznosaknak tartott csoportokat hátrányos helyzetbe hozó folyamatok), amelyek mentén a mai oktatás és egészségügy szerveződik, de ugyanez az államigazgatásra, a gazdaságfejlesztésre is érvényes bizonyos mértékben. Erősen központosító, harciasan mozgósító hatalomgyakorlásra semmilyen szükség nincs a jelenlegi helyzetben. Az egész macsó felfogás meglehetősen anakronisztikusnak hat.

Mivel azonban létezik egy olyan politikai elit (az ellenzéken belül egyébként szintúgy, nem csak a kormányzatban), amely sajátos belterjes világot hozott létre, és ezt a mintát sugározza a társadalom egésze felé, csak a saját kis törékeny világának a törvényei szerint tud élni és ezt szeretné mindenhol látni. A különféle ideológiai dogmatikák nagyon jó kis zárt rendszert alkotnak és minden kérdésre tudják a választ, - azonban köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, amely túl bonyolult nekik. A mai kormányra is az mondható, amely állítólag a nagy filozófus Hegellel kapcsolatban merült fel (akinek a rendszere ugyan nem volt időtálló, hatása a filozófiában azonban kiemelkedő). Amikor Hegel mestert kifogásolták, hogy a tények sok esetben nem felelnek meg annak, amit ő a rendszerében felvázol, akkor azt mondta: "Annál rosszabb a tényeknek." Orbán kormánya számára is a tények sok esetben csak zavaró tényezőnek számítanak.

Nem tudom a választ korunk egyik fontos kérdésére, ami viszont feltűnik nekem az a sokféle "perverz módon" kiélt agresszív késztetés, és hogy a primitív agresszió is mennyire jól eladható.

Természetesen nem csak konkrét fizikai támadásokról szól a fáma, mások valamire kényszerítésének illetve az ilyen jellegű szándékoknak bármilyen formája ide tartozik.

Nem nagyon tudok példákat mondani a nemzetközi politikában olyan vezetőkre, akiknél megvan a célok eléréséhez feltétlenül szükséges határozott, kemény fellépés de ez nem éri el a puszta egoizmus szintjét. Lehet, hogy vannak ilyen egyéniségek, de nincsenek reflektorfényben manapság, amikor a bulvármédia szinte mindig a szenzációt keresi. Az agresszív, provokatív kommunikációt folytató politikusok viszik a prímet sok országban, ez a fajta stratégia a legtöbb helyen jól eladható. (Miközben persze rossz példát mutat a társadalom egésze számára, emellett olykor fölöslegesen élez ki államok közötti konfliktusokat is.)

Az is egy formája az erőszaknak, amikor másokat, mások igényeit levegőnek nézve, az ő számukra fontos problémákat nem tartjuk lényegesnek. Amikor Fukuyama megírta a '90-es évek elején, hogy a történelem lényegében véget ért mert a liberalizmus győzött mindenhol, akkor egy ilyen jellegű alapvető hibát követett el: mintha bárki is képes lenne megmondani, hogyan néz ki egy ideális társadalom. Ez a fajta felfogás nem csak a kommunistákra volt jellemző, hanem ma is tapasztaljuk éppen itt a Balkán nyugati fertályára csúszott Magyarországon is. (Ami bár provokatív mondatnak hat, de többek között értékrend vizsgálatok is visszaigazolják.)

Pár évtizeddel ezelőtt sokan a nacionalista, patrióta felfogást és a hagyományápolást akarták a partvonalra szorítani, most viszont fordult a kocka és a másik végletbe estünk, amit most nem szeretnék felcímkézni, mert ez túlságosan elvinné a hangsúlyokat egy nem kívánatos irányba. (Mások teljes semmibevétele ugyanakkor az emberi gonoszság megfelelő definíciója is lehet.)

A létező problémákat szőnyeg alá söprő "polkorrektségnél" tehát valószínűleg jobb választás a konfrontáció felvállalása. Erre példa az amerikai külügy kemény fellépése Észak-Koreával szemben, amely alighanem jobb döntés mint az elszigetelés és karanténban tartás, és (habár nem értek hozzá, de úgy tűnik) a kemény tárgyalások elősegítették a két Korea közeledését. Ugyanígy, az egyes társadalmi feszültségek kibeszélése szintén hasznos (legyen szó bevándorlásról, nemzetközi cégek által teremtett vagy megszüntetett munkalehetőségekről, stb.) mert mindig jó, ha létezik sokakat foglakoztató kérdések politikai képviselete a legfelsőbb, kormányzati szinteken. A demokrácia lényegében erről szólna. Ha az égető kérdések nagy része nem jelenik meg a nyilvánosságban jól látható módon, az legalábbis felerősítheti azoknak a törekevéseit, akik az erőszak durvább formáiban keresnek megoldást.

Egész nagy csoportok leradírozási törekvései a politika térképéről általában növelik az instabilitást és a passzív vagy aktív ellenállás különféle formáit válthatják ki. Ezek a formák tőlünk nyugatra (szerencsére vagy sem) általában durvábbak és erőszakosabbak mint nálunk, amely analógiába hozható azzal, hogy felénk sokkal ritkábban fordulnak elő természeti katasztrófák (ezért az ingerküszöbünk jóval alacsonyabb a "langyos vizű" Kárpát-medencében mint Európa legtöbb országában).

A legújabb Orbán kormány most mintha mérsékeltebb, konszolidáltabb hangokat ütne meg belföldön, az egyik csahos ebét Németh Szilárdot például teljesen visszaparancsolta. Mindebben alighanem nagy szerepe van a budapesti választási eredményeknek és az ellenzékiek tüntetéshullámának is, hiszen Budapest többször is bizonyította már a "veszélyes" mivoltát.

A másik csahos ebként viselkedő Szijjártó azonban továbbra is aktív, ahol csak tudja rombolja az EU egységét. Nyilvánvaló, hogy ha most akarnánk csatlakozni, akkor ehhez hasonló politikával szó nem lehetne róla, hogy felvegyenek minket az EU-ba, akármilyen gazdasági érdekek is támasztják ezt alá. Úgy gondolom, hogy részünkről a jelenlegi gyakorlat nem tisztességes (sőt inkább alattomosnak nevezném, amit persze az EU-ellenesek valószínűleg erősen kritizálni fognak, ők nyilván az EU-t fogják alattomosabbnak látni). Számomra egyértelmű visszaélés az EU konszenzusra törekvő politikai gyakorlatával, az a 21.századi "Ugocsa non coronat", amikor egy kis állam a vétójogát mindig előveszi az utolsó pillanatban, amikor csak tudja.

Igaz persze, hogy a lengyelek és csehek hozzánk hasonlóan keresik a saját nemzeti identitásukat, és kemény határokat szeretnének húzni, - érdekes módon a szlovákok, románok vagy az írek nem, ők nyilván már megtalálták, akármennyire is "gyarmatosították" őket a centrum országok. A véleményem persze az, hogy a háttérben Orbánék piszkos kis politikai játszmái vannak, folyamatosan zsarolják a németeket és az EU jobbközép párti koalícióját különféle engedmények érdekében. Ez a fajta machiavellista stílusú agresszív érdekérvényesítés nálam már túl megy azon a bizonyos határon, túl destruktív, megakadályozva azt, hogy az EU valaha is világpolitikai tényező lehessen.

A magyar lakosság jó része egyébként köztudott, hogy túlságosan is félénk és nem képes az érdekei határozott képviseletére. Ami persze nem nemzeti sajátosság, számos már országban is így van, igaz, hogy sok országban viszont kevéssé jellemző. Ez a fajta lefojtott agresszió többféle módon is megnyilvánulhat, az egyik a kulturált vita helyett mások durva támadása (környezetszennyező verbális agresszió, amiben Bayer Zsolt és hozzá hasonló megmondó emberek járnak elő "jó" példákkal).

Van olyan is, hogy valaki sehogy sem képes az agresszióját kifejezni magánéletben sem csak tűr, ami könnyen különféle betegségek forrása lehet. Ez semmiképpen sem jó megoldás tehát.

Létezik még a politika világába csatornázott agresszió is, amely részben pótcselekvésként is működhet, részben pedig csak odaállok a másik háta mögé, hogy apuka majd jól leveri azokat, aki ellenünkre tör. Így hát behúzom az ikszet a legkorruptabb és legcinikusabb képviselőjelöltek mellé is. Tulajdonképpen egy régi, patriarchális mintáról van szó, ahol a feudális hűbérúr feladata volt a katonáskodás, neki kellett megvédenie a jobbágyait. Cserébe persze másfajta jogszabályok vonatkoztak őrá mint a pórnépre... Akikben van egészséges szintű érdekérvényesítési törekvés, őket aligha elégíti ki egy ilyen megoldás - ami persze eléggé költséges is össztársadalmi szinten.

Az egésznek van egy kelet-európai jellegű macsós felhangja is persze, aki radikális konzervatív (ami egy ellentmondásos szókapcsolat) leginkább az erőszak nyelvén ért és az erőszak hiányát gyengeségnek vélheti. A macsós társadalmak figyelmen kívül hagyják azt a tendenciát is, hogy a régi erős és asszonyverő férfiakra (ez utóbbi "hagyományról" nem nagyon szoktunk beszélni) kisebb arányban van szükség, és hogy a nemi szerepek egy jó ideje bizonyos mértékű közeledést mutatnak. (Nem Iránban persze hanem mondjuk Svédországban.)

Az erőszak fő alternatívája (ill. annak szelídebb formája) lehet a közéleti vita vagy a veszekedés, - bármilyen hiteles kommunikáció, amikor a felek felvállalják magukat és nem akarnak valami mögé elbújni. Ilyenkor van élő kapcsolat anélkül, hogy a másikat bárki is kizárni vagy (politikailag) megsemmisíteni szeretné. A legutóbbi választás eredménye igencsak betett ennek, erősen két táborra osztva az országot az egyik tábor teljhatalma mellett. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan egyéniség a kormányban, aki mindkét oldal számára elfogadható és képes ennek az ároknak a betemetésére.

Európai vagy globális léptékben azonban létezik az agressziónak egy másik szintje is (amely olyan mértékű, hogy a menekülthullám és a bevándorlók is csak részproblémáját alkotják). Az utóbbi évszázadokban a legtöbb országban az addig folyamatosan magas szintű nyilvános agresszió lényeges mértékben csökkent, a fejlettebb országok egyre kevésbé háborúznak és a bűnözés is csökkenő tendenciát mutat (épp emiatt lehet "nagy hír" már egy viszonylag kis rendbontás is a világsajtóban). Ennek az ára (ami miatt szerintem ez a folyamat egyáltalán végbemehetett), az emberi agressziónknak a természet ellen való fordítása.

Az egész nagypolitika jórészt arról szól, hogyan veszekedünk a Földanyától elvett javak fölött, kicsinyes torzsalkodásaink közben felforrósítjuk a légkört és műanyag szeméthegyekkel árasztjuk el a bolygót. Ez persze úgy hat, mintha a modern "fogyasztói társadalom" lenne a felelős, holott a régi paleolit ember éppígy nem volt tekintettel a természetre, csak nem voltak még eszközei az éghajlat megváltoztatására. A paleolit agyunk az, amely pazarlásra sarkall és a régi arisztokrácia életmódja adja azt a több évszázados mintát, amelyet követve a luxusfogyasztásunk által tönkretesszük az egész bolygót. Mivel az alapvető okok (az emberi mohóság és irigység) nem kapnak elég figyelmet, ezért a káros folyamatokat a gyökereinél sem kezeljük megfelelően.

Az utánunk jövő generációk csodálkozni fognak rajtunk, hogy milyen hülyeségeken veszekedtünk ahelyett, hogy összefogva élhető és fenntartható életmódot, életmódokat tudtunk volna létrehozni sokak számára a hagyomány és a modern tudomány eszközeit egyaránt felhasználva.

Három választás kimenetele alapján úgy látom, hogy a magyar választók nem butábbak mint a britek vagy az amerikaiak. Ha pedig ez így van, akkor nagyon hasonló általánosabb okokat lehet felfedezni az eredmények alakulása mögött, de nem csak lehet, mi több kell is.

A három szavazás:

Amerikai elnökválasztás 2016:

Trump-Clinton 46%- 48%, elektorok száma 334-227

Brexit szavazás 2016

Kilépés-bennmaradás: 51,9 - 48,1%

(Sőt ide tartozik a brit parlementi választás is 2017-ban: tory-labour 42,3 - 40)

Magyar parlamenti választás 2018:

Kormány-ellenzék (amely 7 különböző párt) 49,3% - 48,4, mandátumok Fidesz KNDP 67% - ellenzék 33%

Két opcióra kalibrált rendszerek

A fenti választási rendszerek jellemzője, hogy alapvetően két nagy pártra kalibráltak (ill. két opcióból lehet választani) és a szoros eredmények ellenére is a győztes mindent visz elve alapján működnek. Habár mindegyik esetben léteznek kis pártok, amelyek beleszólnak az eredmény alakulásába (az USA elnökválasztást is nem egy esetben egy harmadik jelölt döntötte el, mivel szavazatokat vett el a demokrata vagy republikánus elnöktől), lényeges esélye a kormányzásra csak a nagy pártoknak van.

Az európai kontinentális gyakorlat ezzel szemben teljesen más, mert a különféle pártokat koalíciós kényszerre ösztönzi. Ez azért is előnyös, mert a pártokon belül nem mosódnak össze a különféle csoportérdekek, azok jobban elkülönülve tudnak megjelenni. Ergó a választók a hozzájuk legközelebb állóra fognak szavazni, nem pedig kettő közül a "kisebb rosszra".

(A magyar rendszerben az egyéni mandátumok nagyobb száma mellett a "győzteskompenzáció" és az 5%-os küszöböt el nem ért pártokra leadott töredékszavazatok elosztása az, ami kétpárti rendszer felé mutat. Ha nincs két erős párt, az esetben egy párt fog dominálni.)

Habár Európa és a világ más országaiban a társadalom hasonlóan megosztott lehet, a választási rendszer mégsem hozza ki ezt annyira, mint a fenti esetekben. Vannak természetesen olyan országok többek között a skandinávok, ahol a különbségek eleve kisebb mértékűek az egyes társadalmi csoportok között, ezért a választási rendszertől eltekintve sem valószínű középtávon, hogy szélsőségesen két párti struktúra jöjjön létre.

A szélsőséges felfogás volt a nyerő

A fenti esetek további jellemzője még, hogy a győztes nem mérsékelt, hanem szélsőséges retorikával, gyűlöletkampánnyal tudott hatalomra jutni. Ez az, ami leginkább feltűnő, és amit sokan leírtak már, hogy mennyire "két világban él" a két szavazótábor. Létrejött az "alternatív igazságok" rendszere, amely valójában egy nonszensz.

Még egy hasonlóság, hogy a jobb-baloldal felosztás nem ugyanaz már mint régen kb. jómódúak és kevésbé jómódúak a középosztálytól lefelé, hanem mindhárom esetben az alsó középosztály jó része is a jobboldalt erősíti, a radikális jobboldalra szavazók összetétele lényegében ugyanaz mindhárom esetben. Nem annyira a vagyoni helyzet mint inkább a falusi/kisvárosi vs. a nagyvárosi életmód különbsége ugrik ki sokkal inkább, a mérsékelt jobboldaliak nem ritkán a baloldaliakkal együtt a vesztes oldalra szavaztak.

A fentiek alapján nem látok semmi olyat, hogy a magyar vidéki szavazó "ázsiai" felfogású lenne, semmivel nem látom ázsiaibbnak mint a britet vagy az amerikait, a felfogásának és tájékozottságának a szintje úgy tűnik, hogy hasonló illetve hasonlóan alacsony szintű. Ezen a ponton viszont távol áll tőlem, hogy egyszerűen csak félrevezetett rétegeknek, a demagógia áldozatainak tartsam őket, bár ez a faktor egyik esetben sem volt elhanyagolható és befolyásolhatta a szavazások végeredményét.

Azzal együtt, hogy úgy vélem, hogy a brexit propagálói, Trump és Orbán sokkal inkább negatív szereplői a politikának mint pozitívak, de tény az is, hogy az alternatívák sem voltak különösen vonzóak pl. a brit "nyűglődés" az EU-ban, Clintonné elnöksége vagy épp nálunk Karácsony kormányalakítása. Alapvető problémám viszont, hogy a populizmus ellentéteket szít és megalapozatlan ígéreteket gerjeszt: szórni a pénzt, munkát a versenyképesség növelése nélkül, leginkább pedig az idő kerekének visszafordítását: az USA olyan szuperhatalom legyen mint 30 éve, a britek olyan nagyhatalom mint 100 éve, mi pedig olyan meghatározó európai hatalom legyünk mint 500 éve. A populisták legalábbis szavakban rendkívül arrogánsak, a tetteik szerencsére lehetnek adott esetben teljesen más jellegűek mint a nagyképű szólamaik.

Van itt egy "sőt" is

Meg kell jegyezni, hogy a baloldal esetében nem ritkán az elvek pontos megfogalmazása mellett alapvető gyakorlati hibákat látunk. Alapvető kérdésekben buknak orra. Obama az egészségbiztosítást felfújta költségszinten, a háborúkból pedig nem találta meg az igazi kiutat. A londoni cityben a "pénzkultúra" egészségtelen mértékűre fújódott fel, a globalizáció haszonélvezőjeként lenézi és lebecsüli a vidéken élőket. A magyar baloldal pedig sosem volt elég karakteres, inkább pipogya szereplőkből állt (pl. a nemzetközi lobbikkal szemben a legkisebb nyomásnak is engedtek). A liberalizmus ha más fajta módon is, de egyértelműen szintúgy a hübrisz, nagyképűség bűnébe esett, nem akarta vagy nem tudta apró pénzre váltani az elveit, holott nagyon sok embernek az alsóbb osztályokból az aprópénz is pénz. Mindkét szélsőséges tábor tehát egyformán hibáztatható.

A két tábor véleményformálói teljesen mások

Az egyik blogger nagyon jól megfogta, hogy teljesen mások a tekintélyek, a véleményformálók a politika által még inkább szétszakított, polarizált társadalmak két oldalán. Ez számomra a legizgalmasabb pont pillanatnyilag, hogy mért van ez így.

A mai baloldal és a mérsékelt jobboldal egy része számára az igazi tekintélyt a tudomány, az adott tudományterületeken jártas személyek képviselik: természettudósok, közgazdászok, egyéb társadalomtudósok. Ide tartoznak még az európai szinten jegyzett művészek, sokak által elismert (nem megosztó) közéleti személyek és a nyitott gondolkodású vallási vezetők.

Mitől van sokakban ez a tudományellenesség?

A jobboldal, elsősorban annak radikális oldala alapvetően tudományellenes, másrészt viszont sokkal közösségközpontúbb. A tudománnyal azonban többféle gondunk is lehet:

1.Az életetünket kényelmesebbé teheti, de nem oldja meg a nagy problémákat.

2.Személytelen: olyan mértékben az, hogy kisebbrendűségi érzést is kelthet, egyfajta lázadást válthat ki (ekletáns példa Szendi Gábor ténykedésének negatív oldala - mert van persze pozitív része is.) Az oltásellenesség is lehet egyfajta lázadás a tudománnyal szemben.

3.Sokak számára egy gyanús szabadkőműves gyakorlat, mert sosem ismerték meg a működését, és távol állnak őle mint Makó Jeruzsálemtől.

4.Az oktatási rendszerek is feltehetően felelősek (ezekben az országokban) a tudományellenességért. Egy koreai vagy finn oktatási rendszer sokkal inkább képes közelebb hozni a gyerekek nagy tömegeihez a tudományos gondolkodást.

5.A tudomány művelői sok esetben távol vannak a gyakorlati problémáktól, vagy éppen csak egymásnak írnak cikkeket.

6.A tudomány időnként komoly szarvashibákat követ el és csak későn korrigálja - ez azonban külön posztot érdemel. A benzin ólomtartalmának káros hatásait sokáig elhallgatták, elkerülhető ipari balesetek következtek be (pl. Fukushima), a zsírt tették meg bűnbakká, holott a cukor általában károsabb. A tudományban is működik dogmatizmus, a változásokkal szembeni ellenállás tehetetlenségi ereje is jelentős és egyes lobbik is hatással vannak rá - mindez tápot ad azoknak, akik a sokakban meglévő ösztönös idegenkedésre építenek.

Kisközösségekben szeretnének élni

Van egy nagyon feltűnő dolog a jobboldali nyilatkozatokban: mennyire pontatlanok, mennyire "nagyjából" és nem pontosan fogalmaznak (legyen szó evolúcióról, nemzeti identitásról, hasonlóan fajsúlyos kérdésekről). Sőt mi több, nincs is igényük a pontos fogalmazásra.

Néha azt lehet gondolni, hogy ezek az emberek, akik nem ritkán komoly tudományos háttérrel indultak (pl. Kásler), pár évtized alatt elhülyültek. Szerintem nem erről van szó (remélhetőleg), hanem megváltozott az a gondolkodásuk fókusza: az analitikusról (inkább bal-agyféltekés) a holisztikusra, közösség központúra váltott (inkább jobb-agyfélteke domináns). A pontosságra törekvést sokszor elhanyagolják, talán mert a célközönségük sem igényli ezt. Vagy pedig azért, mert ők maguk is feladták már rég az (analitikus) értelmi oldaluk fejlesztését az emocionális-közösségi oldaluk mellett.

Gondoljuk meg, hogy a kisközösségi élet mennyivel gazdagabb a kapcsolatokban: két fős családban a kapcsolatok száma 1, 3 fősben 3, 4 fősben már 6, 5 fősben már 10. Egy ötven fős közösségben már nagyon nagy a kapcsolatok száma, sok az emberi interakció, ami jelentős tapasztalatszerzési lehetőségeket biztosít. Az igényeink persze eltérőek lehetnek abban, hogy milyen közösségekben szeretnénk élni, de a valódi interakciókat mindannyian igényeljük (vagy ha kevés van ilyenből, akkor jobb híján a pletyka is megteszi).

A kisközösségek szeretnének autonómok maradni és meghúzni a határaikat: a bevándorlók, más vallásúak, vagy a közösségi alapdogmáknak nem megfelelők a körön kívül rekednek. Így jön létre az "alternatív igazság", amely illúziókon alapuló kollektív önbecsapás sokszor, de nem sokkal nagyobb mértékű, mint amilyenekkel naponta hitegetjük magunkat vagy egymást.

Az áthidalás lehetősége: egy konkrét példa Dél-Nyugat Ausztráliából

Kevés példa van arra, hogyan lehet pl. a nagyvárosi és a kistelepülésen élő emberek közti távolságot áthidalni, azonban léteznek ilyen példák.

Nyugat-Ausztráliában a mezőgazdaságban és a általában a vidéki életmóddal foglalkozó kutatók miközben célokat tűztek ki 2050-re, sajátos szabályokat fogalmaztak meg maguknak:

1.Nem fognak okoskodni és ítélkezni a vidéki emberek gyakorlata fölött.

2.Igyekeznek jobban megismerni a helyi gyakorlatot, csupán lehetőségeket mutatnak be, a választás ezek közül a helyieken múlik.

3.Tanulmányozzák azt, ami helyben bevált. Pl. volt egy ház, amely száz éve áll és többször odébb költöztették, több funkciónak megfelelt, pedig közben számtalanszor fel kellett újítani.

4.A környezetbe legjobban beleillő megoldásokat keresnek (pl. juhok táplálása őshonos növényekkel), esetenként az őslakosok tapasztalatait is átvéve. Egy jóval környezetbarátabb és fenntarthatóbb mezőgazdaság a cél, miközben ők is tanulnak a helyiektől, nem csak osztják az észt.

5.A költségtakarékosság is szempont, pl. a házak építése ne legyen drágább a nagyvárosból 50km-re sem (pl. az adott éghajlati tényezőknek leginkább megfelelő, moduláris elemeket szállítanak le, amit a helyiek össze tudnak szerelni). A fából való építkezés a környezetet is sokkal kevésbé terheli, a fenntarthatóság feltételeinek megfelel.

A törésvonalak áthidalhatók és vannak is példák a szintézisre, azonban ezek még ritkák, szinte láthatatlanok. Az első lépést a másik felé inkább a tájékozottabbaknak kell megtenniük e téren, de valószínűleg csak az igazán súlyos problémák (pl. környezetpusztítás) fogják kikényszeríteni az együttműködést mindkét oldalon.

Kevéssé tanulmányozott terület ma még, hogy a demográfiai milyen hatásokkal volt a történelmünk alakulására.

Nyilvánvaló, hogy a környezeti feltételek jelentősen meghatározták az adott területek népességét: így például jól látható, hogy a Gangesz-mente és Kelet-Kína, ahol a mezőgazdasági termelés számára legkedvezőbb és legkiegyenlítettebb viszonyok jöttek létre, történelmünk során többnyire a Föld legsűrűbben lakott nagy, összefüggő területei voltak. Ugyanígy a Golf-áramlat is hasonló helyzeti előnyt biztosított Európa legnagyobb részének a világ többi területével szemben, ahol az időjárás és az éghajlat szinte kivétel nélkül sokkal változékonyabb volt. Ennél is izgalmasabbak azok az esetek, amikor nem az éghajlati tényezők, hanem az emberi tevékenység változtatta meg egy területen a népesség számát és összetételét.

Az 1666-os londoni nagy tűzvész elpusztította a város nagy részét, az újjáépítéskor azonban törekedtek felszámolni a zsúfolt és szemetes utcákat, amelyek kedveztek a kórokozók terjedésének és a járványoknak, és amely miatt a városi emberek várható átlagéletkora akkoriban még alacsonyabb volt mint a vidéken élőké. Mások a 18.században elterjedt teaivás szokásának is tulajdonítják a jobb higiéniai körülményeket (nem csak a briteknél, hanem a Japánban is), ezért London lakossága más európai városoknál hamarabb tudott folyamatosan növekedni.

A lakosság növekedése egész Nyugat-Európában az ipari forradalom következtében változott hirtelen egyenletesből exponenciális mértékűvé, a fejlett technika mellett nagyszámú népességre is szükség volt többek között a brit birodalom fölényének megalapozásához.

A városok lakosságának felduzzadása nagyon sok olcsó, könnyen kizsákmányolható munkaerőt biztosított az iparosodás számára, főleg a kapitalizmus "hőskorának" kezdetleges viszonyai között, Marx és Engels pedig az aktuális demográfiai viszonyokra alapozva hozott létre egy átfogónak szánt ideológiai rendszert.

Manapság például az akkori helyzet fordítottját látjuk számos országban, nálunk is: a legtöbb munkaerőt alkalmazó területeken az automatizálás nem bővül olyan mértékben, amennyire a rendelkezésre álló munkaerő fogy, emiatt a kereslet-kínálati viszonyok a bérek növelése irányában hatnak.

Nem elemezték még részletesen a demográfia alakulása és a világháborúk kirobbanása közötti összefüggéseket sem: nekem személyes meggyőződésem, hogy a relatív túlnépesedés érzete egyértelműen a növekvő agresszivitás, a fegyveres konfliktusok keresésének irányában hatott. Az I. világháború kitörhetett volna 1914-nél valamivel hamarabb de pár évvel később is, hiszen egyre nőtt a háborúpártiak a legtöbb országban, amelyben nagy szerepet játszott az erőforrások viszonylagos szűkösségének érzete, főként a gyarmatbirodalmakkal nem rendelkező országokban. (Egy ilyen jellegű összefüggés a relatív túlnépesedés érzete és a harciasság növekedése között persze a legtöbb háború kirobbanásában szerepet játszhatott valamilyen mértékben.) A fasiszta ideológiában már egyértelműen megfogalmazásra került ez az elv ("élettér elmélet"), amely szerencsére totális kudarcot vallott, sőt a múlt század második felében bebizonyosodott Európában és a világ sok más részén, hogy lehetséges még nagyobb népsűrűség mellett is az egyes népek, csoportok békés egymás mellett élése.

A forradalmak kirobbantásához minden esetben nagy létszámú fiatal generációkra van szükség, így például a '68-as diáklázadások, a társadalmakat felforgatni kívánó kulturális mozgalmak a II. világháború utáni nagy létszámú "baby-boom" nemzetékhez kötődtek, amely fellázadt a számukra kevés lehetőséget nyújtó, szigorúan hierarchikus társadalom ellen. Általában véve kétséges, hogy ahol nincsenek nagy létszámban fiatalok, ott kialakulhatnak-e nagy létszámú spontán, radikális mozgalmak.

Az észak-afrikai államok rendszereit 1-2 év alatt váratlanul romba döntő "arab tavasz"-nak nevezett mozgalmi hullám mind olyan országokra volt jellemző, ahol a népesség szaporodása igen gyors. A hirtelen megemelkedő élelmiszerárak valószínűleg az utolsó lökést adták a fiatalok nagy tömegeinek, akik nem láttak perspektívát maguk előtt, viszont a nagyvárosok lakóiként már maguk mögött hagyták a falusi életmód beszűkültebb világát. A nyugat-európai iszlám terrorizmus is összefügg a fiatal, egy tömbben lakó munkanélküli bevándorlók nagy számával. Ha pedig megnézzük, hogy a népességgyarapodás mennyire gyors napjainkban Nigériában, Ruandában, Szíriában, Irakban, Afganisztánban változatlan vagy éppen gyorsan romló életkörülmények mellett, akkor kevésbé meglepő, hogy mennyire nehéz véget vetni a polgárháborúnak és a terrorizmusnak ezekben az országokban.

A közeljövő történelmét két-három lényeges demográfiai tendencia határozhatja meg. Az egyik az idősebb generációk túlsúlyba kerülése a fiatalokkal szemben: mivel az állampolgárok még a demokráciákban is csak "papíron" egyformán értékesek és hasznosak a társadalom számára, gazdasági értelemben viszont ez már nem mondható el, ezért bármilyen, nyugdíjasokat előnyben részesítő "szavazatmaximáló "politikai demagógia középtávon kudarchoz kell, hogy vezessen. A fiatalokra nem rakhatunk aránytalanul nagy terhet az idősek rovására, és ha ezt a problémát a demokráciák nem fogják tudni kezelni, akkor szükségszerű a diktatúrákhoz való visszatérés.

Másik ilyen tendencia a nyugati-világban, hogy jellemzően a vidéki lakosságon belül a vallásukat rendszeresen gyakorlók (általában keresztényekről van szó) jobban törekednek a több gyermekes családokra mint a vallást nem gyakorlók. Ezzel szemben a nagyvárosokban leginkább a bevándorlás az, ami megnöveli a lakosság számát. Ez a két tendencia ellentétes hatású, az USA-ban például erősen különbözik egymástól az evangéliumi keresztények és a tengerparti metropoliszokban élők értékrendje, a politikai szélsőjobb- és szélsőbaloldal erősen polarizált. Kérdéses, hogyan kezelhető politikailag ez a fajta megosztottság és hogyan jöhetnek létre szerte a világban olyan új egyensúlyok és kompromisszumok, amelyek gyakorlatilag mindenki számára elfogadhatóak.

Az is kérdéses, hogy csökkenő népességszám mennyiben jelent problémát egy adott társadalomban - vagy pedig csak 1-2 generáció számára jelent gondot, ahol az idősek száma a fiatalokhoz képest nagyon megnő és emiatt a nyugdíjaskorú generációk életszínvonalának jelentős visszaesése nem kerülhető el. A japánok például azt mondják, hogy számukra nem okoz gondot, hogy az ország egykor közel 120 milliós népessége mélyen 100 millió alá fog csökkenni - sőt annyiban biztosan igazuk is van, hogy kevesebb ember kisebb mértékű környezetterhelést jelent. Már Kína is eljutott abba a fázisba, ahol a lakosság szaporodása fokozatosan csökkenésbe csap át, ami a fejlettebb ipari országokban már gyakorlatilag mindenhol végbe ment. (Úgy tűnik, mintha létezne egyfajta visszacsatolás a túlnépesedés megállítására, - ez a folyamat persze nem elég gyors és távolról sem elég hatásos a környezet pusztulásának megakadályozására.)

Magyarország esetében a csökkenés mértéke középtávon elég jól látható, ami valószínűleg azért nem fog jelentős problémát okozni, mert a szomszédaink többségére hozzánk hasonló mértékben jellemző.

Nem valószínű az a helyzet mint a török hódoltság után, amikor a magyar népesség relatíve lecsökkent a szomszédos országokhoz képest, ezért igen sokan betelepültek a harcok által nem érintett vidékekről, eltolva ezzel a történelmi Magyarország nemzetiségi viszonyait.

Arra azonban nincs lényeges hatásunk, hogy a régiónknál eleve jóval sűrűbben lakott Nyugat-Európa népesedési viszonyai hogyan fognak alakulni hosszabb távon, a bevándorlás nyilvánvalóan feszültségekhez vezet, azonban lényeges különbségek vannak az egyes országok között ennek kezelésében. (Svájc vagy Ausztrália jó példaként, a franciák és belgák kevésbé jó példaként említhetőek.)

Nyilvánvaló, hogy a demográfia igen meghatározó tényezője lehet a 21.század világtörténelmének. Alapvető pszichológiai tény, hogy egy adott területen nem annyira a népesség száma mint a relatív túlnépesedettség érzete a fontos (különösen beszűkült lehetőségek és romló életfeltételek esetén), amely az emberi közösségek együttélésre legnagyobb hatással van.

Be kellene látnunk, hogy az a "liberalizmus", amellyel a radikális jobb oldal harcol valójában nem létezik. A "liberális" szitokszóvá vált, afféle vörös posztóvá nem csak a szélsőjobb számára, hanem még olyan, számomra is mértékadó véleményvezérek részéről is mint Puzsér Róbert. Már a szónak az említése is elég, hogy bevigyen minket az ideológiai bozótharcok sötét erdejébe, mozgósítson jobb és bal oldalon egyaránt. Az értelmes kommunikáció azonnal megszűnik, pavlovi reflexek lépnek működésbe és egyesek a "NER-bibliát" kezdik el fújni, éppúgy mint a múlt század közepén "elvtársaik" a kommunista kiskátét. (Az is tele volt előre gyártott panelekkel arról, mi a helyes tett az osztályellenséggel szemben, a gonosszal, amely a társadalmi béke és jólét akadálya.)

Beszéljünk magyarul!

Az első lépés ennek a terméketlen párbeszédnek a befejezésére, hogy ne másokat akarjunk megbélyegezni, hanem próbáljunk meg magyarul beszélni: a "liberális" megengedő felfogást jelent, a szabályozások könnyítésére törekvőt, azt feltételezve, hogy ezekre nincs már olyan mértékben szükségünk mint amennyire régebben gondoltuk. Ennek ellentéte a szigorító, mindent leszabályozni igyekvő törekvés, amely lehet egy olyan kívánalom, hogy inkább térjünk vissza a hagyomány szigorúbb társadalmi rendjéhez, de lehet szélsőséges esetben mindent ellenőrizni kívánó, azaz diktatórikus is.

A társadalmi haladás elve a politikai baloldalhoz, a rendpártiság pedig a jobboldalhoz kötődik, ezek a kategóriák már sok évezrede léteznek, mindig voltak olyanok egy adott társadalmi csoportban, akik másokhoz képest (!) megengedőBB vagy pedig szigorúBB felfogásúak voltak. Nagyon viszonylagos, hogy kinek mi számít túlságosan liberálisnak manapság, éppolyan szubjektív mint az is, hogy ki érzi a mai Orbán rendszert az alapvető személyiségjogait korlátozónak, azaz diktatórikusnak. (Érzékeny művészemberek már évekkel ezelőtt diktatúrát kiáltottak, van akik most érzik magukat úgy, de vannak olyanok is sokan, akik számára az önkényuralom teljes mértékben elfogadható állapot.)

A lényeg, hogy ne merev kategóriákat használjunk, hanem rokon értelmű szavakkal próbáljuk körülírni, hogy mire gondolunk - az egyetlen kivételt ez alól azok képezik, akik tudományos munkán dolgoznak. Feltéve persze, hogy valódi eszmecserét akarunk folytatni másokkal, nem pedig meggyőzni olyasmiről, amiről nekünk is csak felületes ismereteink és homályos elképzeléseink vannak (hogy szalonképesen fejezzem ki magam).

A kis különbségeket a politika erősíti fel

Bár az agykutatás már igazolta, hogy vannak köztünk konzervatívabb és modernebb beállítódásúak, ezek a különbségek mégsem annyira tragikusak, mert a két szélsőség a teljesen földhözragadt és a végletekig virtualitásban élő, meglehetősen ritkák. Legtöbben igényeljük a hagyományokat éppúgy mint az újdonságokat és az életünk különféle területein vagy egyes szakaszaiban sem ugyanúgy fogjuk fel. A hagyománykövetők is használják a technika egyes áldásait és a modernisták nagy része számára is fontosak a természeti és a történelmi értékek.

A politikusoknak viszont jó megélhetést biztosít, hogy kitűznek egy zászlót, nagy jelszavakkal toboroznak és igyekeznek meghatározni egy ellenséget, akikkel harcolni kell, ezáltal teremtenek egy problémát, amelyek kezelésével a saját fontosságukat igazolják. Nyilvánvalóan gyerekes magatartásról van szó, amely a mai magyar politikai elit nagy részére jellemző. Ennek belátásához néha sajnos társadalmi katasztrófára van szükség: a brit polgárháború például az 1640-től évtizedeken át zajlott és csak később látták be a felek, hogy a köztük levő különbség nem volt olyan nagy, amilyennek gondolták. Ugyanez mondható el a spanyol Franco rendszerről vagy a legtöbb forradalmi mozgalomról is: a létező társadalmi törésvonalakból a politikusok által előidézett földrengések később már nehezen áthidalható szakadékokat hoztak létre.

A 20.század végi liberalizmus értékelése

A második lépés a "liberalizmus"-tól való megszabadulásra annak a korszaknak az értékelése, amely a liberalizmus ideológiájának egyeduralmával írható le, a '80-as évek angolszász politikai-gazdasági felfogásából kiindulva. A spanyolok és portugálok hozzánk képest egy kedvezőbb történelmi időpontban csatlakoztak az EU-hoz, nálunk viszont ez olyan időszakban történt, amikor a gazdaság terén a liberalizmus abszolút domináns volt. Mivel a Kádár-rendszerben szocializálódott magyar elit nagy része képtelen volt megszabadulni az ideológiai panelektől, úgy vélte, hogy csak az történik, hogy egy kevésbé sikeres ideológiát felvált egy nála jobb.

A liberalizmus dogmaszerű alkalmazása azonban felerősítette a társadalomban a szocialista tábor szétesése nyomán fellépő anarchikus tendenciákat, így sokak számára a demokrácia és az anarchia jelentése között nincs lényegi különbség. A liberalizmus eszmerendszerének mechanikus alkalmazása részben felelős azért, hogy felerősödött nálunk a nihilizmus, alkoholizmus, depresszió, a kisközösségek és családok szétesése, a gazdasági kiszolgáltatottság.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a korszak teljesen az ördögtől való volt pozitív eredmények nélkül, de azt sem, hogy ez ellen másfajta szélsőségek (fasizmus, nacionalizmus) jelentenek megoldást. A fasiszta társadalmakban ugyan a legtöbben közülünk még nem éltek, de attól még eléggé jól tudhatjuk, hogy milyen volt élni azokban és mennyire nagy társadalmi kárt okoztak.

Ha túlzottan behúzzuk a féket és mindent szabályozni akarunk, akkor megöljük az egyéni kezdeményezéseket és a társadalom kasztosodni fog, ha pedig nagyon megengedőek vagyunk, az a társadalmi normákat megszegő bűnelkövetők számára lesz kedvező.

Hogy hol vannak az ésszerűség határai, arra érdemes két konkrét példát is megnézni.

Az élelmiszeripar példája

Napjaink élelmiszeripari termékeinek fogyasztása igen sok esetben egyértelműen nem egészséges. Én sem vagyok amellett, hogy sok chipset, műzlit, gyorséttermi kaját és hasonló agyonfeldolgozott élelmiszereket fogyasszunk, viszont létezik egy olyan "illiberálisnak mondható" tendencia, hogy minden élelmiszeripari termék gyanús, tehát az egész iparág mondjuk 90%-ban fölösleges. Nézzük hova vezethet mindez:

-Ha mindig csak alapanyagot használok, akkor mindent főzhetek saját magam. VALÓBAN nagyon egészséges, ha főzünk amikor lehet, de időigényes is, ha még egy babkonzervben sem bízom és egy óráig főzöm a babot is. Általában kerülni kell a feldolgozott élelmiszereket, de az is hiba, ha ez kizárólagos dogmává válik.

-Azért is hiba, mert ezáltal egy csomó élelmiszert ki fogok zárni az étrendből, amelyek egészségesek, de nem érhetőek el kistermelőktől, például a halat vagy a szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. Csak nagyon sok utánjárással kerülhető el, hogy egyáltalán ne fogyasszunk iparilag feldolgozott élelmiszert, de például a felvágott helyettesítése kistermelői füstölt áruval sem egészségesebb.

-Úgy gondolhatom, hogy a minőségi élelmiszerekkel mintegy "kipipáltam" a táplálkozást, holott egyáltalán nem biztos, hogy egészséges, de az sem hogy nem fogok tőle elhízni. Az sem mondható el, hogy mindenki számára adott a lehetőség, hogy helyi kistermelőktől vásároljon, mert nem mindenki engedheti meg magának különféle okokból.

-Ha nem bízom senkiben, mert úgyis átvernek, akkor mindent magamnak kell megtermelnem. Volt olyan ismerősöm, aki a zöldségeket és húst is maga termelte, gyakorlatilag mindent, más tekintetben viszont nagyon nyitott gondolkodású volt. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk beskatulyázhatóak egyik irányban sem: egy adott területen lehetünk szigorúbbak, más területen pedig megengedőbbek.

A demográfia példája

Nem csak a liberalizmus eszméje az, amely miatt a születésszám a fejlett társadalmakban lecsökkent. A születésszám csak azokban a hagyományos társadalmakban magas, ahol a gyerekneveléssel a szülők egyáltalán nem vagy csak alig foglalkoznak, és a gyereket pár éves korára már munkaerőnek tekintik. A demográfiában pedig egyfajta visszacsatolás látható: Nyugat-Európában a népesség csökkenése már kisebb mértékű mint nálunk és még inkább mint tőlünk keletre vagy a Balkánon.

Egy nagy demográfiai ciklus létezik, ahol a népesség (a gyermekhalálozás csökkenése miatt) eleinte megugrik (1.szakasz), később pedig visszaesik (2.szakasz) és egyensúlyi helyzethez fog közelíteni (3.szakasz). A fejletlenebb országok az első szakaszban vannak, Kelet-Európa és a Balkán a 2.szakasz közepén, mi a végén, Nyugat-Európából a skandinávok és a franciák a 3.szakasz közepén. Ezek persze csak általános tendenciák és a valós helyzet ennél sokkal bonyolultabb, de tény hogy Skandináviában nem csak a bevándorlók növelik a népességet, hanem a svédek (vagy épp a franciák) gyermekvállalási kedve is nagyobb, mert a létbiztonság és az életszínvonal jóval magasabb szintű mint nálunk.

A magyar kormány valóban jó irányú lépéseket tett abba az irányba, hogy több gyerek szülessen (ráadásul ott, ahol megfelelően fel is tudják nevelni), de a folyamat tompítására lehet csak képes. Egy generáció már felnőtt egy adott létszámban, és Orbánék sem képesek olyan biológiai csodára, hogy a nők húsz éves gyerekeket szüljenek.

A demográfiai visszaesés, a lakosság csökkenése nem feltétlenül baj, sőt biztosan nem tragédia. A nyugdíjasok húsz év múlva sem fognak éhenhalni, legfeljebb szerényebben fognak élni a maiaknál: tovább dolgoznak, nem fognak annyit utazni, kevesebbet költhetnek szórakozásra, esetleg egészségügyi kiadásokra kénytelenek lesznek beáldozni a vagyonuk egy részét stb.

A demográfiai visszaesés emellett egy kimondottan kedvező folyamat globális méretekben a környezet védelme érdekében. Sőt, azokban az afrikai és ázsiai országokban ahol a népesség nagyon gyorsan nő ma is, ökológiai katasztrófákra kell számítani. (Amely nem feltétlenül kell, hogy tömeges éhhalálhoz vezessen, de a szaporodást lefékezheti.)

Nyílt társadalom vs. zárt társadalom

A fentiek konklúziója, hogy a megengedőbb felfogásúak ("liberálisak") egy nyitottabb társadalmat tételeznek fel, és nincs szükség semmilyen összeesküvésre vagy "Soros-ügynökökre", elég a közös értékrend, amely a politikusok nagy részét arra ösztönzi, hogy hasonló módon foglaljon állást, ugyanúgy szavazzon adott kérdésekben. (Azt nem feltétlenül látom problémának, ha Soros György vagy a adott esetben a norvég állam a hatalmas jövedelmeinek egy részét általa társadalmilag hasznosnak tartott mozgalmakra költi. A dogmatizmus és az empátia hiánya miatt viszont ne csodálkozzanak, ha ezeket sokan nem fogadják örömmel.)

Az is teljesen érthető válasz a globalizáció visszásságaira, ha sokan zártabb társadalomban szeretnének élni, amely a valódi közösségi életet teszi lehetővé. Az utóbbi időkben azonban az ő válaszuk sok esetben egy ösztönös, destruktív reakcióként jelentik meg, amely valaminek a tagadása kreatív elemek nélkül.

A kérdés mindkettő esetében a mérték, hogy fanatikusan és katonásan hiszünk-e mindezekben vagy pedig a józan ész határáig csupán, legyen szó akár "melegjogokról", "nemi egyenlőségről", bármiről. Mindkét felfogásnak megvan a maga helye és létjogosultsága, egyik sem szoríthatja ki a másikat teljesen, egy egészséges társadalomban.

Az emberek nagy részének alapértékei évezredek óta ugyanazok, a Biblia vagy az ókor nagyjai is megfogalmazták már mindezeket, ha ezen a nyelven beszélünk, akkor érteni fogjuk egymást. A félelmeink azok, amelyek eltérnek, és ha mindenki a saját félelmeit hajtogatja, akkor elbeszélünk egymás mellett.

Hogyha a Fidesz csak simán, abszolút többséggel győzött volna a választáson, akkor is majdnem ugyanannyian keseregnének a választás eredményén mint a mostani kétharmad esetében.

Az ellenzéknek valós esélye volt ugyan a kétharmad megakadályozásra, ennél többre azonban nem.

1.Nincs olyan ellenzéki összefogás, amelybe a Jobbik és a DK-MSZP egyaránt belefér, ez nonszensz. Hét párt megegyezése képtelenség, teljes ellenzéki összefogásnak nem lett volna semmi esélye. Az LMP volt leginkább, amely a politikai közepet jelenítette meg, ezért jobb taktikával több mandátumhoz segíthette volna az ellenzéket. Így viszont a Fidesz megismételte a négy évvel ezelőtti eredményét, emellett még egy trükkel (a német nemzetiségi listával) plusz egy képviselői helyet tudott szerezni.

2.Még ha van ilyen összefogás, az "elméleti matematika" akkor sem jött volna össze: mindig vannak olyan szavazók, akik nem hajlandóak arra szavazni, aki miatt a kedvenc pártjuk jelöltje visszalép, egyszerűen mert nem szimpatikus neki. Egy kétfordulós rendszerben talán lehetett volna esély, több oldalú tárgyalásokkal az ellenzék győzelmére. Nem véletlen, hogy a Fidesz egyfordulós rendszert hozott létre. Ez egy olyan idétlen rendszer, mintha az olimpián úgy kellene a sportolónak bizonyítani négy évenként, hogy aki kvalifikálja magát, azok között egyből a döntőben, egyetlen futam alapján hirdetnek eredményt.

3.Ennyi ellenzéki jelölt esetében mindig vannak "dezertőrök", részben mert nem hisznek abban, hogy a Fidesz legyőzhető vagy pedig szívesebben lépnének koalícióra a Fidesszel mint egyes ellenzékiekkel (LMP, Jobbik esetében vetődhet fel ez a probléma). Akár még a "megélhetési politikusi" pálya is vonzó lehet egyesek számára: nem kell különösebben semmit csinálni a parlamentben csak statisztálni a döntéseknél és felvenni a havi gázsit.

4.Ha a Fidesz és a hét komoly ellenzéki párt szavazatait összevetjük a körülbelüli eredmény döntetlen pár tizedszázalékkal a Fidesz javára, viszont az 5% alatt maradt pártok (Momentum, Kétfarkú, Együtt) voksai nagyobb mértékben erősítették a Fideszt mint az ellenzéket. Ennyire aránytalan rendszer csak két egyenlően erős párt esetében működik, több száz éves demokráciákban (brit és amerikai rendszer még ennél is aránytalanabb), viszont az egy nagy pártnak mindig kedvez a sok kicsivel szemben.

5.A gazdasági helyzet mindig nagyon sokat nyom a latban: a kedvező széljárás is a Fideszt erősítette, rengeteg pénzt tudtak belenyomni a gazdaság élénkítésébe és elkölteni is például közalkalmazotti béremelésekre vagy különféle támogatásokra az utóbbi bő egy évben. Az EU támogatások is nagyban segítettek a Fidesz győzelmében.

6.A kormánypárti médiafölényről egyesek majd valószínűleg doktori értekezéseket fognak írni, a közmédiumokban és a köztereken is alighanem nagyon erős volt a NER túlsúlya. Évek óta ment a szisztematikus agymosás, a közfelfogás megfelelő átformálása, a Fidesz üzenetek sokkal primitívebbek és erősebbek voltak. Például sokan, főként a falun élők a rádiót hallgatják napközben, amelynek országos frekvenciái már mind kormánypártiak, és az öt perces hírekkel is szabályosan bombázták a közvéleményt - migrációs vészhelyzet vs. gazdasági sikerek (az előbbi persze az utóbbit veszélyezteti). A modern médiumokban gyakran annak van "igaza", aki a leghangosabb, mert a legerősebb ingereket jelenti, ösztönös késztetéseinkre van hatással.

7.Természetesen vannak akiket felháborít a rendszerszerűvé vált korrupció. Akik viszont nem polgári normák alapján szocializálódtak, hanem a régi paraszti hagyományt talaján állva, számukra a legfontosabb az erős vezető, aki többször is bizonyította, hogy képes kiállni értük (legalábbis szavakban). Nagyon sokaknak az információs társadalom csak zavart jelent, teljesen érthető módon: távol áll tőlük a számítógép használata, nyelvek, önképzés stb. Kisközösségben szeretnének élni, és igénylik az állam gyámkodását. A Fidesz persze ügyelt arra is, hogy tehetősebb és önállóbb rétegeket is lekenyerezzen és világos perspektívát nyújtson a számukra.

8.A Soros-féle szervezetekkel nem az a Fidesz fő baja, hogy a bevándorlást erősíti, ennél nagyobb problémát jelent, hogy nyílt társadalomért dolgoznak (újfajta oktatási módszerek propagálásával, kisebbségek támogatásával, meleg-mozgalmak jogaiért kampányolnak stb.). Sokan vannak viszont, akik a Fidesz vízióját osztva egy kis zárt társadalomban szeretnének élni és a világot nem színesnek hanem feketén-fehéren látják. Soros démonizálása nekik kedvez és jó érv a hatalom koncentrálására is.

9.Európában és nálunk is a lakosság öregszik, ami a konzervatív felfogást erősíti, az idősebb generációkból a baloldali alternatívákat jóval kevesebben találják vonzónak. (Emellett persze más okai is vannak még a baloldal térvesztésének.) Ez a tendencia jelentős helyzeti előnyhöz juttatta a Fideszt, amelynek a Jobbik elől kellett főként elvennie a levegőt a győzelemhez. Gyanítom, hogy a fiatalok nagy része számára ez az eredmény sokkal kevésbé elfogadható volt. Főként, mert ők kevésbé opportunisták az erkölcs terén, még ha anyagilag több szempontból kedvező is lehet nekik ez a rendszer, szeretnének tisztább játékszabályokkal játszani mint amit a jelenlegi kormány biztosít.

10.Summa summárum: a Fideszt csak önmaga képes legyőzni a jelenlegi rendszerben, amíg fut a szekér, addig más súlycsoportba tartozik mint a többi párt. Egyik sem akarta annyira a hatalmat és nem dolgozott annyira célorientáltan mint ők. Az erő sokak számára imponáló lehet, sok támogatót vonzhat a kemény fellépés: a világ egyszerű és nincs szükség kompromisszumokra.

A Fidesz szerintem túlgyőzte magát, arra számítottak, hogy nem lesz kétharmad és talán még az LMP-t is megpróbálták volna bevonni a kormányzásba. Nemzetközileg most igen ciki számukra ez a helyzet, hiszen közismert, hogy nem épp európai stílusú kampányt folytattak.

Itt most lehet azon spekulálni, hogy ez milyen irányba viszi el a Fidesz politikáját: még inkább radikalizálni fogja vagy esetleg az önmérséklet irányába löki és konszolidálja, abban viszont biztos vagyok, hogy nem mutat a társadalom számára erkölcsileg jó példákat. A Kádár-rendszer is a versenyképtelenség és a kontraszelekció miatt indult hanyatlásnak annak idején.

Az Európai Unióban általában pártszövetségek vannak hatalmon, viszont nálunk csak elvben létezik koalíció a Fidesz és a súlytalan KDNP között, egyetlen domináns párt vezeti az országot már a harmadik parlamenti ciklusban. Az európai demokráciák közül alábbi országokban jellemző ez még rajtunk kívül: 

Oroszország, Szerbia, Montenegró, Törökország, tehát egyértelműen keletre csúsztunk, és nem mondhatnánk hogy egy sikeres klub tagja lettünk.

(Igaz, hogy Ázsiában vannak hasonlóan domináns pártok: Japán, Malajzia, Szingapúr, amelyek egyértelműen sikeres országok, de még ott is ritka, hogy egyetlen párt koalíció nélkül szerezzen minősített többséget.)

Az EU-n belül egyetlen pártnak sehol nincs megközelítően akkora többsége sem mint nálunk a Fidesznek. Sőt, nálunk gyakorlatilag egy bújtatott elnöki rendszerről van szó, hiszen a Orbán jogköre a gyakorlatban Lukasenka és Putyin hatalmával vetekszik.

A magyar választási rendszer leginkább két nagy pártra van tervezve, ez a fajta egyensúly azonban csak viszonylag rövid ideig működött nálunk. Az angolszász modellre a "győztes mindent visz" elve jellemző, - amely működhet több száz éves demokráciákban, de így is joggal kritizálható, ezzel szemben (a kontinentális) Európában általánosnak mondható az arányosság elvének nagyobb mértékű alkalmazása a választások során.

További tényezők, amelyek megakadályozhatják egyetlen párt túlhatalmát:

-Parlamenti felsőház

-Kétfordulós választási rendszer - ily módon szövetséget köthetnek a pártok a második fordulóban  - ezt a Fidesz nem véletlenül számolta fel.

-Konszenzusra törekvő politikai kultúra, pl. a Dániában a legfontosabb kérdésekről 5/6-os többséggel vagy népszavazással lehet dönteni. Az EU is a legfontosabb döntéseit lehetőleg egyhangú vagy közel egyhangú döntéssel hozza meg.

Nálunk éppen hogy nem a konszenzusra törekvő politikai kultúra jellemzi a Fideszt, ez teszi a 2/3-os többségét veszélyesebbé. A normális forgatókönyv az lett volna, hogy a Fidesz a választásokat meglehetősen szűk egyszerű többséggel nyeri a Fidesz, és miközben a kommunista utódpárt bázisa lecsökken, ezzel párhuzamosan feljön az új baloldal (Momentum), a közép (LMP) valamint karakteres jobboldali pártként a Jobbik. Ezek a pártok lettek volna a jelöltjei a 2022-es parlamenti ciklusban való kormányzásnak (akár egymással, akár a Fidesszel kötött koalícióban). Azonban nem ez történt, - az egyetlen lényegi változás a szélső balos, legmilitánsabb stílusú DK bekerülése a a parlamentbe. A magyar demokrácia eddig is imbolygó hajója nemes egyszerűséggel zátonyra futott és darabokra tört.

A Fidesz többségének az okai összetettek, azonban ILYEN mértékű többség akkor kell, ha a "nép" úgy érzi, hogy egy vezérre van szükség. Vezér pedig leginkább akkor kell, amikor háborús helyzet van. (Háborúban pedig hallgatnak a múzsák, - az értelmiségnek nem osztanak lapot.)

2010-ben a gazdasági válság valóban mintha indokolt volna egyfajta szükségállapotot, ahol a globalizációval szembeni pozíciók megerősítésére volt szükség.

2018-ban azonban szó nem nincs már erről. Igaz, hogy mindig lehet találni feszültségpontokat a nemzetközi politikában, de a kormány-közeli médiumok háborús hisztériája (amelyet a fasiszta és kommunista rendszerek alkalmaztak leggyakrabban) nem volt indokolt.

Volt valóban egy menekültválság 2015-ben, azonban ez lecsengett mert az EU valahogyan kezelni tudta, ezért el kellett adni valahogyan, hogy igen ám, egy 85 éves idős ember világméretű hálózata ma is micsoda veszélyt jelent. (Ez a színvonal: esti mese - gyerekeknek.)

Egy gerjesztett háborús hangulatban a józanságnak sansza nincs, legalábbis az ellenzéki pártok túlnyomó része úgy látta, hogy nem volt lehetőség normális vitára menekültkérdésben.

Ha ez igaz, akkor az ellenzék sansztalan volt a választáson. Sőt éppen hogy ott szavaztak ellenzékiekre nagy számban, ahol a menekültkérdés elvileg probléma lehet a nagyvárosokban, nem pedig a kis falvakban. Ez is azt mutatja, hogy mennyire érzelmekre épülő, velejéig hazug kampányról volt szó. A hangos és durva módon figyelemfelhívó politikai reklámok sokkal jobban beváltak, nem először mint az értelmes és kifinomult érvek. Jóval nagyobb volt a célközönségük. Amellett hogy ezt el kell ismerni, csak a Fidesz tudta a nemzeti összetartás és védelem pozitív üzenetét igazán hitelesen megfogalmazni.

Harcban jobb a Fidesz bárkinél, ezt megtanultuk már, annyira igaz, hogy beszédes módon először a "népszabadságot", majd a "magyar nemzetet" is kivégezte. Ennek a választásnak a vesztesei főként a városi fiatalok, az értelmiségiek, és általában mindazok, akik a tiszta verseny hívei és nem járadékvadászatra apellálnak.

A "nyugatnak" egyébként nagyon jó a jelenlegi a rendszer, a befektetések biztonságban vannak és nagy a stabilitás. A meghatározó német konzervatív kormány (főleg bajor) ipari lobbik hatására valószínűleg továbbra is támogatni fogja a Fidesz kormányt az EU-n belül.

Mindamellett lehet azt is mondani, hogy a Fidesz túlgyőzte magát, a 2/3-os többség többet árt mint használ. A brit kormányok teljesítményének elemzésekor kiderült, hogy majdnem mindig azok teljesítettek jobban, amelyeknek csak szűkös többséget tudhattak maguk mögött. A földcsuszamlásszerű győzelmet elértek jobban elszakadtak a realitásoktól vagy a színfalak mögötti belharcok osztották meg a kormányt.

Gazdasági szakértők szerint a második, 2014-es Fidesz gazdaságpolitikája sokkal jobb volt mint a 2014 előttié, amikor stabil kétharmados többségük volt. Abban a parlamenti ciklusban a gazdaság és a lakosság életszínvonala is gyakorlatilag stagnált és az egyébként sem túl koherens új alaptörvényt is össze-vissza módosítgatták, az alkotmánybíróság jogkörét pedig erősen korlátozták.

Most is az várható, hogy a radikális szárny nyomására újabb borzasztó ötleteket fognak bevetni, akár a multik elűzésére, akár a demográfia mesterkélt turbózására, akár a "felforgató idegen elemek" kiszűrésére. Egy ismerősöm egyszer még a '90-es évek elején megmondta, hogy "Meglátod, majd Orbán Viktor fogja itt diktálni a tempót." Valóban, egyre keményebben menetelteti a társadalmat.

Persze ez csak addig tarthat, amíg a Fidesz szavazók nagy része ki nem ábrándul ebből a rendszerből és a nagy szavak helyett ("váltsuk meg Európa jövőjét a menekültektől") a saját elemi érdekeik érdekében fognak kiállni.

Van egy kis esélye persze annak is, hogy Orbán rendszere konszolidálódik, önmérsékeletet gyakorolva mégiscsak létrehoz valami olyat, amely tényleg majdnem mindenki számára elfogadható lesz mint mondjuk Szingapúrban. Nagy ritkán történnek különös, csodaszerű fordulatok a politikában.

Én azért nem bíznék túlságosan egy ilyen fordulatban, inkább önszerveződő csoportok azok, amelyek helyik szinten ki tudnak állni az érdekeikért a központi hatalommal szemben.

"Tekerjétek fel a térképet, egy jó darabig nem lesz rá szükség." William Pitt brit miniszterelnök mondta ezt az austerlitzi csata után. Nálunk is most ez a helyzet: a magyar politika térképén csak egyetlen párt maradt, a következő egy-két évben teljesen övék a terep.

Mennyire "sajnálom" azokat az ellenzéki politikusokat, akik "ügyes" taktikázásuknak köszönhetően megnyerték, hogy statisztálhatnak ebben a rossz komédiában, amit magyar parlamentnek neveznek.

Mert azt ugye mindenki tudja, hogy minden lényeges dolog éveken át a Fidesz berkeiben fog eldőlni, még inkább a színfalak mögött mint eddig. A felhatalmazásuk pedig gyakorlatilag korlátlan.

Semmi jót nem remélhetünk a következő években: végképp keletre kerültünk, távol Európától.

Akikkel valóban együtt érzek az olyan szavazók, akik előzőleg alaposan tájékozódtak és megfontolt döntést igyekeztek hozni. Külön tiszteletem azoké a fiataloké, akik most szavaztak először és még a sorban állást is vállalták: őket végképp semmi felelősség nem terheli abban, hogy ide jutott ez az ország.

Ide kívánkozik egy régebbi cikkem: A falu és a város ellentéte hozza létre a kettészakadt társadalmakat. A mai Magyarországon egy kis faluban vagy a fővárosban élni majdnem akkora különbséget jelent már, mint a Star Wars űrvárosai és a buckalakói között.

Ez pedig világjelenség: az USA-tól Britannián át Indiáig, az egy országban élők is mintha eltérő kis univerzumokban lennének, a különféle "valóságok" szinte köszönő viszonyban sincsenek egymással. Trump szavazói a rozsdaövezetekből vagy a brexitet megszavazó angol vidékiek e tekintetben jobban hasonlítanak a magyar falvak lakóihoz mint a Kaliforniában vagy a londoni Cityben élőkhöz.

Igazi polgári szemléletet tükröző politikai kultúra nálunk egyértelműen a fővárosban van, valamint a nagyobb városokban (Pécs, Szeged, Miskolc), ahol az ellenzék győzni tudott vagy legalább szoros volt a verseny.

Más országokban sincs ez másként sajnos, kivéve persze a németeket, a "bezzeg" Észak-Európát, ahol a falvak ugyanolyan urbanizáltak mint a városok.

Magyarország viszont reménytelenül kettészakadt, élesen elvált egymástól a konzervatív felfogás és a modern. A múlt vasárnapi választás még inkább polarizálta az embereket, valóságos aknamezőként képes robbantani a jó kapcsolatokat is.

Na de nem az a célom, hogy csatlakozzak a demokráciát sirató kórushoz, (hiszen egy hosszadalmas tanulási folyamatban van a társadalmunk), hanem hogy pár új szempontot adjak a választás értékeléséhez, hogy könnyebben helyre tudjuk tenni magunkban azt, ami történt.

A magyar társadalom eloszlása a különféle értékrendszerek mentén nem nagyon különbözik mondjuk a franciáktól: nálunk is a mérsékelt konzervatív tömb a legnagyobb, ezt követi a baloldal és tőle kissé elmaradva a szélsőjobb. A torz magyar pártstruktúra és az aránytalan választási rendszer teszi csak lehetővé, hogy egy viszonylag szűk klikk az egész társadalom fölött hatalmat tud gyakorolni.

A demagóg kampány persze ezt a helyzetet nyilvánvalóan tovább torzította.

Az is a jelenlegi kormány mellett szólt, hogy a gazdaság szénája jól áll, amely erősítette a szavazóbázisuk eltökéltségét.

Lehetett tehát számítani a Fidesz fölényes győzelmére, én magam is arra tippeltem a választás előtti napon.

De térjünk vissza a lényegre, amiről a cikkem szól: a kétféle életforma elszakadásáról és hogy mit tudunk ezzel kezdeni.

A falusi társadalom kulturálisan ma is az egykori paraszti életformákhoz közelít, amelynek nem erőssége a szellemi tevékenység. A kormánypropaganda nem tisztességes módon használta fel, hogy a képi információ és a beszéd eleve nagyobb hatással tud ránk lenni mint az írott szövegek, amelyeket ugye értelmezni kell tudni. És akkor pedig még nem beszéltünk arról, hogy a magyar lakosság legalább ötöde funkcionális analfabéta, nem olvas el egy sort sem, ha nem nagyon muszáj.

Viszont szó nincs arról, hogy ezeket az embereket lenézném, inkább csak azt sajnálom, hogy a kétkezi munkát végző emberekkel mennyire nehezen tudjuk megérteni egymást, amint én magam is megtapasztaltam ezt egy konkrét esetben a választást megelőző napokban. A jó munkakapcsolat ellenére sem tudtam hatásosan érvelni, a kollégám kiindulópontja, tehát ahonnan "kiindulva" káromkodni kezdett, annyira más volt. (Nem részletezem, hol volt a tyúkszeme:... migránsok, hát persze.)

Itt jön be a képbe olyasmi, hogy érzelmi intelligencia, amely legalább olyan fontos mint az IQ. Ez az, amiben mai ellenzékünk nagy része, sőt a nyugati politikusok többsége kicsit sem jeleskedik.

Pedig a logika mögött érzelmek is vannak, sőt Freund Tamás agykutató akadémikus is az érzelmek fontosságát hangsúlyozza, amikor a tanulási folyamatokról beszél. (Nem mellesleg néhány nyelvcsapással a NER ideológia irányában.) Köztudott, hogy azt az információt jegyezzük meg legjobban, amely mögött érzelmek is vannak.

Egyik ilyen érzelem, amit a kormány sugall, hogy "nem hagyunk magadra, melletted állunk". Egy csoport részének érezheted magad. Ezt pedig csak baromira szimbolikus eszközökkel tudja alátámasztani: némi rezsitámogatással, egyes multik "szívatásával", a "Brüsszel" ellenes harccal vagy akár közmunkával - ami a kis falvakban nagyon bejön. (Halászni ugyan nem tanulnak meg, de egy kis halat azért kapnak olykor.) A nyugati határszélen is nagyon bejön, de más országokban élő vagy dolgozó magyaroknak is bejön, ami nem újdonság. Az ÉRZETE annak, hogy ez a kormány majd megvéd, ha kell (a "védelmi pénzt meg majd úgyis mások fizetik meg).

A baloldaliak erre nem képesek, (sőt ilyen szinten még a Jobbik sem) hiába nagyobb mértékű a korrupció manapság mint régen. (Amint tudjuk, néhány milliót ellopni az egyszerű állampolgár számára sokkal felháborítóbb mint ha milliárdokat lopnak el, hiszen a milliárd az már számára felfoghatatlanul nagy szám.)

Semmi különös nincs abban, hogy a Fidesz ennyire agyonnyeri magát - sőt, már szerintem annyira túlnyerték magukat, hogy a mostani győzelmük talán már számukra is kínos helyzetet és szükségtelen mértékű hatalmat eredményez.

Viszont: A kissé idősebbek számára különös kellett volna hogy legyen anno, hogy nálunk (és csak nálunk) a kommunista utódpárt háromszor is kormányra tudott kerülni.

Ez már feltűnő kellett volna hogy legyen, hiszen ilyesmi csak Kádár János országában lehetséges. Ahol az állami gyámkodás a megszokott, az elvárt norma.

Kapitalizmus itt nem kell, legfeljebb gulyáskapitalizmus - ha már egyszer a gulyáskommunizmus volt az etalon.

Ahol a liberalizmus a társadalom nagy része számára nem volt összehozható (kompatibilis) a falusias, paraszti mentalitással (amelyet még városias életmód estén is a családi hagyomány tartott fenn). Nem annyira a gazdasággal volt itt a fő baj Gyurcsányék idejében, - bár azzal is akadtak problémák, - mint inkább azzal, hogy generációkat hagytunk magukra. Ami valamennyire elfogadható volt az akkori baloldaliak nagy része számára - ez köszönt vissza a mostani választásban.

A "migrizés" pozitív tartalma lehet olyasmi, hogy egy nagy család vagyunk, ezért egységesen lépünk fel és hozzánk tartozni bizonyos kiváltságot jelent. (A nemzet fogalmának felhasználásáról van szó persze, - vagy inkább a kihasználásáról?)

Nem nézem le János bácsit vagy Bözsi nénit sem (ki fogják hozni szerintem, hogy itt komoly generációs ellentétek is a felszínre jöttek sajnos), azért nem, mert van mit tanulni tőlük. Mondjuk modern szóval, hogy "Despacito" (egy buta slágerből lett világszám) : engedd el a stresszt és lazulj le. Az ő életmódjuk semmivel sem kevésbé egészségtelen, de nem is értéktelen. Földhözragadtabbak ugyan, de kevésbé foglyai a virtuális valóságnak.

Ebbe a másfajta életmódba nem nagyon fér bele olyasmi, hogy személyes szabadság, - de nézzünk magunkba, hogy akik szerencsésebb helyzetben vagyunk, tényleg jól élünk-e a személyes szabadságunkkal? Most őszintén: érdemes ennél a kérdésnél egy kicsit megállni a cikk elolvasása után.

Azt a kérdést is mindenképp érdemes feltenni, hogy eleve lenézem és megvetem-e a másik embert, aki könnyen beszopja a kormánymaszlagot vagy pedig (ezt félretéve) képes vagyok-e valódi kapcsolat építésére, hogy tanulhassunk egymástól?

Képesek vagyunk-e az egyszerű, érzelmesebb megközelítésre (a kritikai szemléletet ily módon zárójelbe tenni néha), a közösségi és a természetközeli életmódot is tisztelni.

Ez persze furcsán és fellengzősen hangozhat, de valójában eléggé egyszerű dolgokról van szó. Ami persze nekem sem megy jól.

Amit viszont úgy tűnik, hogy még Freund Tamás sem tud, mert talán még az ő szemléletmódja is szelektív: a hálózatkutatók szerint a társadalom szövetét a gyenge kapcsolatok tartják fenn. Nem pedig a szoros, családias kötelékek.

Most persze mit papolok itt, hiszen a jó ízlésűek ki vannak akadva, hogy mit csináltak már megint ezek a "birkák". Ez az, amit meg kell tudnunk először emészteni. Sőt, engem is nagyon bosszant, hogy a kormány a magyar társadalmat tovább züllesztheti.

Amiről itt papolok az már túllépés a politika világán, nem arról szól hogy ki kit győz le vagy kinek az érdekei a fontosabbak.

Sőt, csodák is vannak néha, még Orbán Viktor is elhagyhatja egyszer még az erő "sötét oldalát", ki tudja. Talán, hogy nem érzi már annyira fenyegetve magát, egyszer "megtér" ő is a jó oldalra, Balog Zoltán szavaival.

Valószínűbb azonban, hogy a következő években tovább folytatódik a "Tökmag Jankók dáridója". A Fidesz pedig olyan nagyra nőhet, hogy egyszer csak kipukkad mint egy kis gömböc - leginkább ebben bízom, ha egyáltalán valamiben. (Bár ez most kincstári optimizmusnak látszik, hiszen semmi jelét nem látni ilyen fordulatnak.)

A magyar politika térképén most csak egyetlen dudás maradt. A helyzet azonban még egy-két év elteltével alapvetően megváltozhat, kedvező vagy még kedvezőtlenebb irányba egyaránt.

Ezzel együtt csoportos érdekvédelemre, kiállásra magunkért mindenképpen van még van lehetőség, sőt alighanem szükség is lesz rá jobban mint eddig, a hatalom túlkapásaival szemben.

(Kép forrása: zsurpubi.hu)

Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy orbanizmus, ha van az biztosan nem az a fajta ókonzervatív beállítódás, amely egyre inkább eluralja az Egységes Párt (a 'la Horthy korszak) valamint a Hazafias Népfront (ill. 2.0 változata a NER) politikáját.

Orbán csupán meglovagol egy hullámot, az Orbanizmus valódi tartalma leginkább egyfajta machiavellizmus, a jogszabályok kiforgatása cinikus módon a hatalom megtartásának céljával. Ez az sajnos, amit orbánék a leginkább megtanultak, és ennek csupán része a Nagy Arc és a hozzá kapcsolódó vezérkultusz.

A normalitás a jól bevált polgári és paraszti hagyományok tiszteletéből fakad, olyan normákat emel piedesztálra, amelyekkel elvben semmi gond: nemzeti függetlenség, erős és önálló gazdaság, polgári családok stabilitása, hagyományápolás stb. 

A gond akkor van, amikor a hatalom befeszül és elkezdeni védeni mindazt paranoiás, demagóg fellépéssel, amit igazából nem fenyeget senki. Így válik a normalitás vágya abnormális mértékű megszállottsággá, társadalmi szinten terjesztett elmekórtani határesetté.

Nézzük sorban ennek példáit.

-A függetlenségünket nem fenyegeti senki, az Európai Unió nem kényszerít senkire semmit, konszenzusos alapon dönt. Van például számos ország, amely nem fogadja el a menekültkvótákat, vagy csak fenntartásokkal a menekültügyben hozott döntések nagy részét. Teljesen fölösleges "Soros-szervezetek" bármiféle tevékenysége ellen ágálni, amikor nem tehetnek meg olyasmit, amit a adott ország törvényei vagy kormányzati döntések nem engednek meg. (Az ellenzék túlnyomó része szintén nem akar menekülteket befogadni.) Önálló külpolitikára lehetőség van minden EU-tag számára, bár azt el kell fogadni, hogy kis ország vagyunk és soha nem leszünk egyenlő partnerei Oroszországnak, ez a realitás.

-Gyarmatosításról beszélni a gazdaság esetében is a porhintés kategóriájába tartozik. Erős és versenyképes magyar vállalkozások létrehozását kell támogatni, nem pedig a külföldre mutogatni: ennek a kulcsát a magyar kormányok egyike sem találta még meg. Lehetséges ugyan a multikat kiszorítani, azonban a szolgáltatások színvonalának esését az állampolgárok igencsak meg fogják érezni. (Írország pedig arra példa, hogy még erős gazdasági függőség esetén is elérhető okos politikával a magas életszínvonal.)

-Nem mindig igaz az a tétel, hogy a kicsi a jó, a nagy az rossz, a magyar az jó, a külföldi pedig rossz. Egyedi esetekben a megítélés más és más lehet. Egy példa erre, hogy ha valaki arra fókuszál, hogy lehetőleg minden élelmiszert a helyi piacról szerezzen meg, mert amit a multiknál lehet kapni, az nem jó minőségű,- ezzel hibákat is követ el. Általánosságban véve lehet azt mondani hogy LEHETŐSÉG SZERINT igyekezzünk mindent a helyi termelőktől vásárolni, de ezzel a lehetőségeinket beszűkítjük. Emellett ez még nem egészséges táplálkozás, és még nem is feltétlenül környezetbarát (pl. ha nem szezonális, hanem fólia alatt termesztett zöldségeket vásárlunk).

-A dolog ennél súlyosabb: ha utáljuk azt, ami külföldi, amit olyanok állítanak elő, akiket nem ismerünk, azzal a társadalmi bizalmatlanság légkörét erősítjük. Ez elfogadhatóvá teszi azt is, hogy mindig "csókosok" (haverok, rokonok, ismerősök) nyerik a pályázatokat nem pedig azok, akiknek a hozzáértésük a leginkább megfelelő. Az antikapitalista logika egy régebbi társadalmi felálláshoz való visszaesést hoz magával - ami minden negatív töltetű ideológiai rendszerre jellemző.

-A "normalitás" egyszerűsítő logikája alapján akinek sötétebb a bőre azzal vigyázni kell (túlzott előítéletesség, rasszizmus), szó szerint elküldjük őket "melegebb éghajlatra". Emiatt a tömeges bevándorlás nem létező veszélyével riogatott emberek már ha egy fejkendős vagy sötétebb bőrű idegent látnak falun, akkor is hívják a rendőrséget.

-A polgári családmodellt nem fenyegetik egyáltalán a másfajta szexuális orientáltságúak, a melegek. A tudományban nem hívő, csak a számukra kedves helyi pletykálkodást és városi mítoszokat kedvelők sosem fogják elfogadni, hogy létezik egy konstans arány, amely ez esetben a férfiak mintegy 4%-át teszi ki, és ez egyáltalán nem járványos. Mért kényszerítenénk őket egy olyan családba, amelyben nem lennének boldogok? Egyes diktatúrákban megtörtént egyébként, a sztálinizmus idején például, hogy a homoszexualitást börtönnel büntették, a muzulmán világ jó részében ma is súlyos bűntett) de még a Kádár-rendszer idején is elítélte a közvélemény, ami sokak számára komoly lelki válságot okozott.

-A normalitáshoz tartozik a nagy történelmi egyházakhoz való tartozás, amelyeket nálunk senki és semmi nem fenyegeti. Sőt meg merném kockáztatni, hogy inkább egyfajta keresztény fundamentalizmus felé haladunk - amelyben ha valaki a vallás KÜLSŐSÉGEIT nem fogadja el, az nem teljes értékű állampolgár.

A normalitás megrögzött hajszolása társadalmi szinten befeszült, humortalan középszerűséget hoz létre, ahol a rugalmas gondolkodás, a fejlődés iránti igény és a teljesítmény háttérbe szorul. Hiszen arról van szó, hogy valaminek megfeleljünk, azaz ne hibázzunk - ami passzivitáshoz vezet és önmagunk fel nem vállalásához.

Életünk minden területéről lehetne hozni példákat, a lélektelenül katonássá tett oktatási rendszerünk vagy a bürokratizált egészségügy is ide tartozik.

A hasonló a hasonlót szereti, ezért a primitív "normalisták" a cikornyás és bonyolult demokráciákkal szemben a diktatúrákat kedvelik. Nem véletlen, hogy Orbán más diktátorokkal ill. kvázi-diktátorokkal ápol jó személyes kapcsolatokat. Mivel (szükségtelen mértékű, káros szintig vitt) "nemzeti önvédelmünk" a nyugati világban nem szalonképes, ezért az EU-ban csak kényszerűségből hajlandóak fogadni Orbán Viktort.

A 20.századi történelem bővelkedik a "normális embertípust" végletekig hajszoló rendszerekben: a német nácizmus árjái, a sztálinizmus szocialista embertípusa is ennek a szélsőséges példái. Az ilyen rendszerek rövid távú sikereik mellett hosszú távon traumatikusnak vagy legalábbis zsákutcásnak bizonyultak.

Ne legyenek illúzióink: valószínűnek tartom, hogy a választási demagógia eléri célját és Orbánék a 2010-eshez hasonló győzelmet aratnak ismét. Ugyanis a "normalitás" faék egyszerűsége, svájci bicskaszerű (látszólagos) problémamegoldó képessége nagyon vonzó sokak számára, azt sugallja, ha "jók lesztek", akkor minden sikerülni fog, és persze mi vagyunk a a jók, mindenki más vagy kicsit gonosz vagy nagyon. Azt gondoljuk, hogy ez elég, a többi majd "állam bácsi" megoldja, és gondoskodni fog rólunk. Ennek azonban anyagiakban kifejezhető és nem kifejezhető ára is van: Éveknek kell eltelnie még, amikor belátjuk, hogy a világ (szerencsére) nem ilyen, nem így működik, és a langyos vízben való folytonos "wellnessezés" nem igazán egészséges.

Végezetül pedig érdemes értékelni az Orbán kormány tevékenységét: a bizonyítvány összességében eléggé gyenge, főként azokon a területeken, amelyeket átsző a normalitást hajszoló ideológia.  A legtöbb pont esetében találunk több olyan ellenzéki programot is, amellyel lényeges javulást lehetne elérni (bár vannak teljesen irrealisztikus ellenzéki programpontok is, de ezek jelenleg még esélytelenek a megvalósulásra). Nálam az értékelés az alábbi:

gazdaság fejlesztése: 3/4

vállalkozásfejlesztés: 3

költségvetési egyensúly: 4

egészségügy: 2/3

oktatás: 2

családtámogatások: 4

kultúra fejlesztése: 3/4

bevándorlás kezelése: 4

társadalmi esélyegyenlőség: 2

korrupció:2

jogállamiság és jogrendszer: 2

közbiztonság és bűnmegelőzés: 4

környezetvédelem: 3

hagyományápolás: 5

közmédiumok, tájékoztatás: 1/2

külpolitika 3

A szavazás során vajon melyik döntésünk a legrosszabb? Gyakorlatilag bármelyik döntésünk lehet rossz, nézzük meg a lehetőségeket.

1.A listán olyan pártokra szavazunk, amely nem lépi meg a parlamenti küszöböt, valamint az egyéni jelöltünk sem fut be.

Úgy tűnik, hogy ez a legrosszabb döntés, mert ilyen esetekben fölöslegesen húztuk be az ikszet, a szavazatunk nem jelenik meg parlamenti képviseletként. Ezért érdemes tájékozódni a parlamenti küszöb pontos meghatározásáról és hogy mely pártok fogják várhatóan elérni ezt a szintet.

Egyéniben pedig figyelembe kell venni a győzteskompenzáció elvét is, ezért ha a közvélemény kutatások alapján nagy eséllyel befutó jelölt pártja nem szimpatikus, akkor érdemes inkább ellene szavazni. Ha egyéniben a második legerősebb jelöltet támogatjuk, azáltal csökkenthetjük a győztes jelölt pártjának a töredékszavazatok után számított parlamenti mandátumok számát.

2.Túl nagy felhatalmazást adunk egyetlen párt számára

Az előzőnél még egy fokkal rosszabbnak tartom, mivel még egy esélytelen kis párt támogatása is (listán) indokolható lehet némely esetben olyan alapon, hogy ezzel az adott pártot költségvetési támogatáshoz juttathatjuk. Ez is érhet valamit, mivel a politika nem csak a parlament falain belül zajlik.

Viszont figyelembe kell venni azt is, hogy a többség hogyan szavaz, mert a túlságosan nagy felhatalmazást kapott párt (jelen esetben a Fidesz-KDNP) visszaélhet a lehetőséggel - sőt a feltételes mód helyett a kijelentő mód az indokoltabb. A fejlett európai országok között nincs egy olyan sem, amelyet egyetlen párt irányítana (ugyanazzal a pártvezetővel az élen) több mint nyolc éve, de még Európán kívül se nagyon jellemző. Ne akarjunk a kivételek közé tartozni, a túlságosan hosszú hatalomgyakorlás nem egészséges semmilyen szempontból és a társadalom is valamilyen módon a kárvallottja lesz. Kétharmados többség szinte példa nélküli, de az egyszerű többség is ritka manapság, leginkább koalíciós kormányokkal szoktunk találkozni.

3.Elemi érdekeink ellenében szavazunk

Semmivel sem jobb az előző esetnél, ha nem azt nézzük, hogy mennyire volt kedvező vagy kedvezőtlen a számunkra az utóbbi hat év kormányzati politikája, hanem azt, hogy az utóbbi egy-két évben milyen kommunikáció zajlott és milyen apró juttatásokat kaptunk parasztvakításként (pl. Erzsébet-utalvány). A Fidesz egyértelműen a felső 2-3 jövedelmi tizednek kedvez, ezért nagyon meggondolandó rájuk szavazni, ha jövedelmünk nem éri el ezt a szintet. Valójában egy hagyományos konzervatív párt lenne viszont ügyes, de elvtelen politikai kommunikációval képes megnyerni magának a kevésbé tehetősek nagy részét is.

Az érdekeink viszont tágabban is értelmezhetőek mint amit az adórendszer és a különféle támogatások mutatnak:

A mostani választási évben pénzszórás van, de egy-két hónapnak el kell telnie, amíg a magasabb munkabérek beépülnek az árakba és hirtelen észrevesszük, mennyire megdrágultak egyes alapvető termékek.

A nemzetközi konjuntúra hullámain felpörgetett gazdaság kipukkadhat, mivel a gazdaságunk szerkezete alapvetően nem változott, sőt a magyar tulajdonú cégek előretörése jelentős kontraszelekcióval és pénzszórással (korrupcióval) jár.

A nemzetközi migrációt Orbánék szavakban nagyon ellenzik ugyan, de fű alatt valahogyan mégis támogatni fogják a magyar vállalkozások munkaerőigénye miatt. Ez az ellentmondás is egyre jobban látszódni fog.

A társadalom folyamatos mozgósítása és meneteltetése egy darabig működik, azonban a folytonos paranoia előbb vagy utóbb már több mint unalmassá válik, a "haldokló nyugati kultúra" meséje pedig egyre kevéssé hihető. (Részletes elemzés a 2010-2016-os időszakról: itt.)

4.A Jobbik körzetünkben esélyes jelöltjét támogatjuk, de nem azt kapjuk, amit jelenleg várunk.

Számos olyan körzetben, ahol a falvakban élő lakosság a meghatározó a Jobbikos jelölt a legesélyesebb az ellenzéken belül, emiatt más pártszimpátiával is érdemes átszavazni rá. Manapság a pártfegyelem olyan szintű, hogy az egyéni jelöltek nagyon ritkán szavaznak a pártvezetés döntéseinek ellenében, emiatt egyéniben is a pártvezetés illetve jelen esetben a pártvezető Vona Gábor fémjelezte irányról mondunk véleményt.

A Jobbik visszatérhet a radikális jobboldalra, azonban ez jelenleg kevésbé tűnik valószínűnek mint az sem, hogy a Fidesz politikáját támogatná fontos kérdésekben, hiszen a mostani ciklusban is csak ritkán fordult elő ilyesmi.

A Jobbik nagyon is európai politikai programot hirdetett (megnézhető: itt) és úgy tűnik, hogy ezáltal nagy lépést tett a konzervatív polgári közép felé. A program számos szimpatikus elemet tartalmaz és távolról sem olyan arrogáns mint a mostani NER politikája.

5.Az ellenzék nyer, de a bal-jobb koalíció kormányzati munkája gyenge szintű marad.

Egy balos-jobbos kormánykoalíció nem lehetetlen, a szomszédos Szlovákiában létre tudott jönni és aránylag stabil működést mutatott hosszú éveken át. (Mellesleg máshol olyasmikbe buknak bele kormányok, aminek nálunk a többszörösét is képesek elvinni következmények nélkül.)

A baloldalra szükség van a kormányzati munkában, hiszen a progresszív intézkedések nagy része tőlük várható, mivel ők nem hagyományos oktatást, egészségügyet és államigazgatást szeretnének, hanem korszerűt és jól működőt.

A Fidesz a saját kormányzati munkáját természetesen zseniálisnak mutatja be, ahol a mérce még mindig Gyurcsány (bár egyre kevésbé jó támpontként). Az olyan szólamok mint "megvédjük Európát", "megvédjük az országot", "gazdasági csodát vittünk véghez" - egy régi vetélkedőt idéznek fel, amelynek címe: Fele sem igaz.

Tény, hogy vannak a jelenlegi ellenzék jobb- és baloldalán olyan ötletek bőven, amelyeket lehetetlen megvalósítani (pl. európai szintű átlagbérek pár éven belül vagy feltétel nélküli alapjövedelem). Mivel azonban a politika nem rakétatudomány, hanem inkább a máshol jól működő ötletek átgondolt ötvözése és okos bevezetése, emiatt az anarchia veszélye nagyon kicsi, inkább feltételezhető, hogy a magyar társadalom ismét visszazökkenne arra a kevésbé rázós útra, amelyről a Fidesz letérítette (l. korrupció, külpolitika, oktatás és egészségügy gyenge színvonala).

6.Nem megyünk el szavazni.

Ha valakit elborzaszt a politika világa, az nagy eséllyel nem fog tudni dönteni. Úgy vélheti, hogy az életét kevéssé befolyásolja, hogy éppen mely pártok alakítanak kormányt.

Habár már elég sokan vannak, akiknek a fájdalomküszöbét bizonyos lépéseivel túllépte már a jelenlegi kormányzás, de még többeknél alighanem el kell telnie további egy-két évnek, amíg eljutnak erre a pontra. A választás azonban most van és ha nem szavazunk azt később megbánhatjuk. (Később legfeljebb csak bizakodhatunk a Fidesz megújulásában vagy előrehozott választásokban.)

Mit mutat az eddigi szabad választások története? Általában jól döntöttünk a választható alternatívák között, bár bizonyos esetekben valószínűleg nem.

-1990-ben az MDF koalíciós kormánya jobb döntés volt mint az SZDSZ-é lett volna, ez a két alternatíva létezett. (Tudni lehetett azt is, hogy az Antall-kormány olyan rossz gazdasági helyzetet vesz át, amelyet lehetetlen sikeresen menedzselni, bármelyik kormány belebukott volna.)

-1994-ben ugyan a volt kommunista utódpárt került hatalomra, Horn Gyula kormánya mégis főként pozitív értékeléseket kap manapság (még Orbán is elismerte). Valószínűleg jobb alternatíva volt a Boross Péter vezette MDF-nél és a nagy többségével sem élt vissza. Az SZDSZ is lehetőséget kapott ugyan, de nem vitt meghatározó szerepet éppúgy mint a Torgyán-féle kisgazdapárt sem az ezt követő Orbán-kormányban.

-1998-ban Orbánék hatalomra jutása megint jó döntésnek bizonyult, a gazdaság tovább fejlődött és a költségvetési hiány csökkent. Országunk akkoriban vált kompatibilissá az Európai Unióval.

Ide kívánkozik egy megjegyzés: Ha mindhárom kormányunk választása jó döntés volt az adott lehetőségekhez képest, akkor hol "rontottuk el" a rendszerváltást? A válasz az lehet, hogy mindent a parlamentre és a kormányokra bíztunk, az állampolgárok nagyon passzívak voltak az egy szerencsétlen taxisblokádot leszámítva.

-A 2002-es választásunk megkérdőjelezhető, mivel a kevéssé alkalmas Medgyessy jutott hatalomra (minthogy nem fogadtuk el akkor még a Fidesz jómódú rétegeket támogató politikáját). Ahelyett, hogy Medgyessy ügynök múltját kritizáltuk volna, bal- és jobb oldalon arról kellett volna inkább beszélni, hogyan hazardírozik a gazdasággal a miniszterelnök és a pénzügyminiszter, és hogyan száll el a költségvetési hiány.

-2006-ban látszólag ugyan rosszul döntöttünk, azonban a Fidesz nem szállt keményen ringbe a nyilvánvalóan súlyos költségvetési hiány miatt. Nem akarta megörökölni a kedvezőtlen a helyzetet és megszorításokkal nyitni egy kormányzati ciklust, ezért kimondottan lagymatag kampányt folytatott. Egyszerűen a kivárásra játszott és ahol tudott keresztbe tett a Gyurcsány-féle kormányzásnak.

-2010-ben jól döntöttünk, és a Fidesz számos olyan radikális lépést megtett, amelyeket csak akkor lehetett meglépni, amikor már teljes jogú EU tagokká váltunk. Viszont túl nagy hatalmat adtunk a kormánynak, amely a jogállamiság végét jelentette - l. az új alaptörvénynek nevezett, tetszés szerint módosítgatott tákolmány, az alkotmánybíróság lefokozása stb.

-2014-ben nem nagyon volt más döntési lehetőség mint a Fidesz, mert a Jobbik kevésbé volt még szalonképes, a baloldal nagy része pedig továbbra is a puszta túlélésre játszott. A gyenge gazdasági tevékenység is elég volt a kétharmados többséghez, amelyet szerencsére az időközi választásokon győztes jobbikos és baloldali jelöltek érvénytelenítettek. Ha ez nem történik meg, akkor a Fidesz hatalmát gyakorlatilag semmi sem korlátozta volna.

-2018-ban ott tartunk, hogy többféle rossz döntést hozhatunk a szavazófülkékben mint jót. (Most azokról a választókról beszélek természetesen, akik szeretnék átgondolni, nem pedig a csordaszellemet követve húzzák be az ikszet.) Ráadásul a választási rendszerünk torzításaihoz is meg kell tanulnunk alkalmazkodni.

A legjobb döntés meghozatalában szerintem két dolog segíthet: az átgondoltság és az ha a lelkiismeretünkre hallgatunk.