Napjaink diktatórikus jellegű rendszerei mind hasonló ciklusokon mennek keresztül: a a látszat demokráciát megvalósító modern populista hatalmi rendszerek lényegében egyforma sémák szerint működnek. A venezuelai Chavez-rendszer kiépülésének elemei (forrás: itt), rendre visszaköszönnek az Orbán-kormány fő politikai lépéseiben, de hasonló módszerek ismerhetőek fel Peron, Castro, Lukasenko és Putyin hatalomgyakorlásában vagy éppen a Kádár-korszak jellegzetességeiben is. A modern diktátorok már kifinomultabb módszereket használnak ellenfeleik félreállításához mint a múlt századbeliek és többnyire szükségük van a demokrácia látszatának fenntartására is (ha nem akarnak teljes politikai és gazdasági karanténba kerülni).

0.pont: Egy kaotikus gazdaságú „fejlődő” ország

A fejlett gazdaságú országokhoz képest fél-periférikus vagy periférikus helyzetben levő országok vállalkozói rendszerint hátrányban vannak a külföldi tulajdonú vállalkozásokkal szemben: a piaci verseny játékszabályait kevésbé ismerik és nem tudják még hatékonyan alkalmazni, emellett tőkeellátottságuk is gyengébb. Ennek következménye, hogy habár próbálják másolni (eleinte főként külsőségekben és retorikában) a kapitalista kultúra jellemzőit, általában kevés sikerrel. Az ilyen gazdaságokban általános trend, hogy a pénz jelentős része kiáramlik az országból (l. hazánk az ezredforduló idején), a gazdasági élet kaotikus és az életszínvonal alig növekszik. Az általános elégedetlenséget az csökkentheti, ha a vezetés egy piacvédő, protekcionista jellegű gazdaságpolitika felé mozdul el, és ebben a vonatkozásban a nyitott szellemiségű liberális demokráciák, amelyeknek nincsenek több száz éves hagyományai ezekben az országokban, többnyire nem teljesítenek jól.

Itt kétfelé ágazik a történet: egyes országok mint például Japán, Dél-Korea, Kína vagy Szingapúr kvázi-egypárt rendszereiben a vállalkozások tanulópályára álltak és képesek voltak a világpiac szintjét megütő teljesítményekre egyes területeken.

Más országokban ezzel szemben, másfajta jellegű táptalajon diktatúrák és élősködő elitek jöttek létre. Ezek története meglehetősen hasonló sémát követ, a teljesség igénye nélkül az alábbi főbb jellemző pontok mentén.

1.A diktatúrák mindig erős pénzügyi forrásra épülnek

Az olaj és földgáz képezi számos kvázi-diktatúra gazdasági alapját (pl. Venezuela, Oroszország, Szaúd-Arábia), más országokban a stratégiai helyzet vagy a politikai szempontok adtak egy nagyhatalom részéről erős háttértámogatást (Kuba, Belorusz, Észak-Korea). A kiépülő Orbán-rezsim masszív gazdasági alapját az itt működő multinacionális vállalkozások valamint az EU-támogatások jelentik. A diktatúra kiépülésének feltétele, hogy a pénzcsapokat mindig egy szűk elit felügyelje és döntsön azok elosztásáról.

2.A kvázi-diktatúrák eleinte sikeresek

A legtöbb változás már önmagában is hordozza a siker lehetőségét, és az energiahordozók állami tulajdona vagy a multicégek megcsapolása, esetenkénti államosítása benntartja az addig kifolyó pénzek jelentős részét. Az einstandolt pénzekkel nem csak a helyi gazdasági elit politikailag megbízható része jár jól, hanem a „kispolgári” rétegek életszínvonalát is növelni lehet néhány látványos intézkedéssel, ezáltal az ilyen rendszerek (és a politikai tehetséggel megáldott kvázi-diktátor) jelentős tömegtámogatásra tesznek szert. Emellett az eddigi álszent „polkorrekt” közbeszédet legalábbis átmenetileg nyíltabb és szókimondóbb stílus váltja fel. A rendszer hátrányai többnyire csak egy évtizeddel később kezdenek kiütközni és válnak a hanyatlás jelei egyre nyilvánvalóbbá.

3.A rendszerek megszilárdításának eszközei nagyon hasonlóak

Chavez rendszere pontosan olyan eszközöket használt mint ma az Orbán-klikk, az egyetlen fő különbség köztük, hogy a magyar kormányfőnek jobban kell ügyelnie a látszatra jogi oldalról nézve, mivel az EU bizonyos felügyeleti jogosítványokkal rendelkezik. A lényeges eszközök mindkét esetben ugyanazok:

-A kormánytól független hatalmi ágak (pl. alkotmánybíróság) kikapcsolása, a demokrácia intézményeinek kiüresítése. Az alkotmány aktuálpolitikai célokkal történő módosítgatása.

-Olyan szabályzás, hogy a politikai kampányban csak a kormányoldal rendelkezhessen jelentős pénzügyi forrásokkal. Az egész választási rendszer átszabása a kormányhatalomnak kedvező módon.

-A média teljes elfoglalása és folyamatos harci eszközként való használata (aki nem velünk van az legalábbis gyanús). A folyamatos harc hangsúlyozása, hogy a „kisember” abban az illúzióban élhessen, hogy az ő szava is "történelmi jelentőségű", felelős döntést hozhat. (Holott a döntései csupán bizonyos félelmeken és előzően jól kitesztelt reflexeken alapulnak.)

-A választókról való titkos adatgyűjtés, amely kétféle felhasználású lehet: a megbízható emberek mozgósíthatósága politikai célokkal valamint a gyaníthatóan ellenzéki véleményűek kizárása az állami szféra által nyújtott fő gazdasági lehetőségekből. Még erre sincs szükség ahhoz, hogy a pályázatokat vagy a gazdasági kulcspozíciókat mindig a politikailag megbízható „elvtársak” (pártkatonák rokonai és ismerősei) nyerhessék csak el. Íratlan szabályként pénzes megbízást csak az kaphat, aki „beáll a sorba”, a nem csatlakozás egzisztenciális kockázatokkal járhat.

4.A kvázi-diktatúrák hanyatlása

A vezérelvű rendszerek fő veszélye a bemerevedés: a vezetőnek a pártkatonák egymást túllicitálva midig azt mondják, amit hallani akar, a saját nézeteit visszhangozzák. A megfelelő visszacsatolás hiánya megnöveli a rossz döntések kockázatát. Másrészt az új gazdasági elit idő után egyrészt a pénzének jó részét már külföldön költi el, emellett egyre kontra-szelektáltabbá válik a gazdasági alkalmasság tekintetében. Harmadrészt a közintézmények (egészségügy, közlekedés, közigazgatás, oktatás, energiaellátás) hatékonysági problémák és pazarló gazdálkodás miatt egyre rosszabbul működnek, az állami szolgáltatások színvonala csökken. Romlik a gazdasági versenyképesség, a tanulásképtelen és önmagát elszigetelő országban az életszínvonal kezd visszaesni. Mindezt felgyorsíthatja a „könnyű pénzek” megcsappanása is. A túlságosan átpolitizált, primitívvé vált gazdasági és társadalmi rendszer mellett hirtelen elhúz a világ. A katarzis és a kijózanodás ideje jön el, tömeges méretekben.

Nálunk is egyértelműen beazonosíthatóak egy kvázi-diktatúra kiépülésének lépései. Amennyiben nem válunk teljesen vezérelvű rendszerré, még megmarad esély arra, hogy a rendszer ne váljon teljesen merevvé és fejlődésképtelenné. Egészséges politikai vetésforgó az alapfeltétele annak, hogy új gondolatokat megvalósító emberek kerüljenek helyzetbe és egy gazdasági és kulturális értelemben véve élénk, sokrétű közegben azok a vállalkozó szellemű honfitársaink is lássanak fantáziát, akik jelenleg külföldön próbálnak boldogulni.

Egy pár év óta létező felmérés arra irányul, hogy melyik ország mennyiben járul hozzá a világ jólétének növekedéséhez és a konfliktusok valamint egészségügyi, népesedési és környezetvédelmi problémák megoldásához. Ebben a „good country index”-nek elnevezett mutatóban a legjobb országok azok, amelyek lakosságszámukhoz viszonyítva a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a világ globális problémáinak megoldásához. A felmérés eredménye ugyan vitatható lehet viszont az egyes szempontjai mindenképpen érdekesek, hiszen nem arról van szó, hogy egy ország mit tud nyújtani saját állampolgárainak, hogy milyen magas a GDP, hanem hogy mennyiben segíti elő vagy nehezíti meg a világ más országaiban élők boldogulását, tehát milyen mértékben tekinthető az előrelépés húzóerejének vagy az akadályának.

A 2016-as listán az első tíz mezőnye sorrendben: Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Svájc, Németország, Finnország, Franciaország, Ausztria, Kanada. Nem meglepő módon a lista elején gazdag országok találhatóak és nagy többségük európai. Az USA csak a 20., Japán 19., Dél-Korea a 31.,Törökország 56., India 61., Kína 64., Oroszország 78., Szaúd-Arábia 89., Irán 136., Szíria pedig a 159. a felmérésben szereplő 163 ország közül. Az USA a nemzetközi béke és biztonság mutatóban szerepelt gyengén (főként a fegyverexportja miatt), és csupán a tudomány és egészségügy területén volt kiemelkedő szintű a globális hozzájárulása.

Magyarország a 25. helyével régiós első, bár csak néhány hellyel előzzük meg az EU-hoz újonnan csatlakozott többi országot. Érdemes végignézni, hogy miben látnak minket kiemelkedőnek más országokhoz képest. A tudomány területén a 9.helyen végeztünk a 163 ország közül: a nemzetközi publikációk mennyisége, a kiadványok exportja és a Nobel-díjasok száma miatt. Félő, hogy a kormánypolitika radikalizálódása a kutatások számára jelenleg még kedvező alkotói légkört tönkreteszi, mivel a szélsőségesen konzervatív felfogás számára a tudomány kevéssé értékes, sőt esetenként afféle gyanús tevékenység is lehet.

A kultúra terén elért 17. hely szintén nagyon kedvező. Ezen belül az egyik mutató a kreatív szolgáltatások és kreatív termékek exportját méri (nem a teljes exportot), az előbbi nálunk világszínvonalú, az utóbbi pedig közelíti a világszínvonalat. Amíg a minőségi termékek exportja jórészt az itt lévő multiknak köszönhető, a kreatív szolgáltatásokat (amelyek jó része számítógépes dizájn) csupán pár év óta létező, dinamikusan fejlődő vállalkozások produkálják, a magyar GDP-nek már közel 4%-át állítva elő. Ez egy igen ígéretes terület tehát. A mozgás és a sajtó szabadsága jelenleg (még) szintén elfogadható értékelést kapott a kulturális mutatókon belül.

A környezetvédelem terén a 39. hely nem rossz, bár főleg az erdősítés szintje húzta fel. A nemzetközi béke és biztonság erősítésében viszont csak a 60. helyre kerültünk a menekültpolitika értékelése és a fegyverkereskedelem miatt. A prosperitás és egyenlőség elősegítése más országokban szintén eléggé gyenge szintű, csak a 63.helyre volt elég, mert nem nagyon veszünk részt ilyen irányú programokban, egyedül a külföldi tőkebefektetésünk tekinthető megfelelőnek. Az egészség és jólét elősegítése terén a 39.hely jött össze úgy, hogy a humanitárius segélyek negatív értékelést kaptak, ezzel szemben a nemzetközi eü. szabályozásnak való megfelelésünk igen jó, a gyógyszeripari exportunk pedig a világ élvonalába tartozik. A gyógyszeripar megint egy olyan terület, ahol a politikai vezetés éveken keresztül sokkal inkább gátolta mint elősegítette a fejlődést, pedig szakértők szerint a gazdaságunk egyik kitörési pontja lehet (feltéve persze, hogy nem akarunk örökké multik adójából és EU támogatásokból megélni).

Az országunkról alkotott képet nagyon befolyásolja, hogy mivel tudunk hozzájárulni más országok jólétéhez, ráadásul a hozzánk hasonló kis országok esetében ez egyértelműen összefügg a gazdaság fejlődési lehetőségeivel is. A közéletünkben jellemzővé vált agresszív, bezárkózáspárti hangvétel tehát nem csak a külföldi megítélésünket rontja, hanem a jövőbeli gazdasági és kulturális teljesítményeinket is veszélyezteti.

Kapitalizmus?

Meggyőződésem, hogy a kapitalista társadalom legalább olyan mértékben szól az együttműködésről mint amennyire a versenyről. Ezt támasztja alá, hogy idén már nem először kaptak közgazdasági Nobel-díjat olyan kutatók, aki az együttműködés különféle formáit vizsgálták. Marx tanítása a kapitalizmus feloldhatatlan társadalmi ellentéteiről számomra egyértelmű téveszme, ráadásul az a jóslata, hogy a kizsákmányolás és az osztályharc egyre fokozódni fog még az életében megbukott (legalábbis Angliában, ahonnan példái nagy részét vette), be kellett volna látnia, hogy ideológiájával alapvető problémák vannak.

Köztudott, hogy a kapitalista rendszerekben gyakran a könyörtelen verseny érvényesül, emiatt az élhetővé tételére szükség van többek között a szocializmus, nacionalizmus, patriotizmus és a természetvédelem bizonyos elveiknek alkalmazására – legalábbis a sikeres országok többsége ezt teszi. Másrészt viszont az együttműködésnek annyira sokrétű és kifinomult (ráadásul többé-kevésbé önkéntes) formái valósulnak meg, amely a régebbi korokban elképzelhetetlen lett volna. Azok a termékek, amely a mai minőségi elvárásokat teljesítik, egytől-egyik eljárások százain mennek keresztül (a tervezést, minőség-ellenőrzést és értékesítést is beleértve) mire piacra kerülnek, amihez rengeteg ember összehangolt munkájára van szükség. Még egy ruha előállítása és piacra dobása is sokkal összetettebb folyamat mint az ókorban a piramisépítés.

Milyen nálunk az együttműködés kultúrája?

Szerintem többnyire jónak mondható. Különféle felmérések készültek: az egyik szerint a magyar emberek többsége inkább individualista mint kollektivista, (amely a szomszéd országokra inkább jellemző), ez viszont nem jelent olyan nagy hátrányt, hiszen más hozzánk hasonlóan individualista kultúrájú országokban (angol, holland, észak-olasz) az együttműködés szintje nyilvánvalóan igen magas. Mérni szokták még a bizalom szintjét is (hiszen aki nem bízik másokban, kevésbé akar együttműködni), de még ebben sem teljesítünk az európai átlagnál rosszabbul. Személyes tapasztalatom sem tükrözi azt, hogy a magyar emberek többsége ne akarna együtt dolgozni másokkal, sőt alaphelyzetben nagyon is együttműködőek és segítőkészek vagyunk, vannak viszont tipikus kivételek, amikor ez nem teljesül.

Ilyen az alacsony termelékenységű és kevés hozzáadott értéket előállító vállalkozások esete, amelyek a tulajdonoson kívül egy-két embernek tudnak csak tisztességes megélhetést biztosítani. Ilyen tipikus példa még a bürokrácia és olykor egyes cégeknél is megjelenő bürokratikus magatartás. Amikor a bürokrácia túlfut eredeti célján, akkor az emberek a felelősségre vonástól tartva bezárkózóak lesznek és csak minimális szinten törekednek az együttműködésre. Ez a fajta magatartás majdnem minden esetben vezetési hibára vezethető vissza: amikor a feladatok és hatáskörök nem egyértelműek és a működés nem elég rendszerszerű, akkor sokan félnek a felelősségre vonástól. Sajnos ez a két probléma (kisvállalatok alacsony hatékonysága és a bürokratizmus) egyaránt vakfolt a mai közéletünkben, nagyon kevesen látják, hogy mennyire szükséges változtatni és milyen eszközökkel tehetünk ellene. (Mindez persze nem csak nálunk hanem számos más európai országban is így van.)

Az együttműködés egyik feltétele a kollektivitás

Marxnak sok részigazsága van ugyan, de az igazi kérdés számomra manapság mégis az, hogy a modern cégek többségében a tulajdonos mért NEM törekszik a dolgozók kizsákmányolására, hanem ellenkezőleg, viszonylag korrekt feltételekkel alkalmazza őket. A kérdésre adható válaszok sokfélék, az egyik szerintem, hogy a tulajdonos a dolgozók jelentős részét MINŐSÉGET előállítani képes KOLLÉGÁINAK tekinti. Tehát ő is bárki máshoz hasonlóan a minőségért hajlandó többet fizetni, mivel a minőség napjaink kulcsszava, nem pedig a mennyiség. A cégen belül az alkalmazottak között ugyanígy érvényes, hogy a legtöbben nem arra törekednek, hogy katonás módon ledominálják a másikat és valamilyen módon kihasználják, hanem alapesetben egyenrangú kollégáknak tekintik egymást. Legalábbis a modern szervezetekben ez tapasztalható, és amiért sokkal hatékonyabbak a régimódi, katonás stílusnál az főleg az információáramlás gyorsasága és megbízhatósága. A bürokratikus szellemiségű cégeknél sokkal rugalmasabbak és életképesebbek a modern kultúrájú vállalatok.

Nagyon sokféle emberrel kell tudni együtt dolgozni

A készségeink nagyon sokfélék és az együttműködés során éppen ezt használjuk ki. Mindenkinél van olyan, amiben nem annyira jó, pl. kézügyesség, gyorsaság, nyelvtudás, műszaki érzék, írásbeli kommunikáció, rendszerben való gondolkodás, előadókészség stb, a hiányzó készségeket a kollégáink pótolni tudják és optimális esetben mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért. Az emberek többsége felismeri ezt és tolerálni képes mások eltérő szemléletét. Amiben a cégek többsége mégis hiányt szenved az, hogy nem történik meg a tudatos összekovácsolás és egyfajta „közös nyelv” használatára való törekvés. Nagyon sok tartalék van e téren, tudatos összecsiszolódással javítható még a legtöbb magyar cég hatékonysága. Amikor manapság már egyre inkább szolgáltatást kell tudni nyújtani sem mint terméket eladni, megnő az empátia jelentősége, azaz tudni kell a partner fejével is gondolkodni.

A politika mostanában inkább ront ezen mint javít

Az orbánista felfogás a harcot hangsúlyozza jobban az együttműködéssel szemben, a katonás stílusával rossz példát közvetít. Hasonlóan rossz példát terjeszt azzal, hogy az adott pozíciókba a kiválasztás nem annyira az alkalmasság mint az ismeretség és a politikai megbízhatóság alapján történik. Ezen kívül teljes vakvágány szerintem a konzervatív felfogásban az önellátásra való törekvés kistérségi szinten, hiszen ha valakinek nincs affinitása mondjuk a háztáji gazdasághoz, akkor ne kényszerítsük olyasmivel foglalkozni, amihez nem ért. Másik fontos példa, hogy a miénktől fejlettebb oktatási rendszerekben az iskola már nem annyira a kíméletlen verseny színtere, ennek folytán stresszfaktor és kudarcforrás mint nálunk, hanem sokkal inkább a csapatmunkára nevelésé.

A múltban voltak ugyan példák arra, amikor diktatórikus vagy kvázi egypárti rendszerek képesek voltak a gazdaság gyors és tartós fejlesztésére, manapság azonban csupán az olajnagyhatalmak esetében találunk ilyen példákat. Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Azerbajdzsán valójában eléggé primitív gazdaságú és fejletlen társadalomszerkezetű országok, teljes mértékben az olaj és más ásványkincsek keresletétől függnek. Kína is láthatóan elérte azokat a korlátokat, amit Dél-Korea vagy Japán is már egy-két évtizede, amikor egy párt már nem képes a politikai célkitűzésekkel a gazdaság irányítására, a válságjelenségek már náluk is felbukkantak. A magyar miniszterelnök és agytrösztje visszafelé szeretne haladni az időben, holott ami valójában zajlik a legtöbb országban az a jelenlegi társadalmi rendszerek továbbfejlesztésére való törekvés, amely nem annyira a harc, hanem sokkal inkább az együttműködés kultúrája és az empátia fejlesztése révén valósítható meg.

Ami nálunk folyik a közmédiumokban és a kormány kommunikációjában, az valami totális félreértése vagy olykor inkább paródiája annak, amit nemzeti egységnek szoktak nevezni. Az egységet elméletileg létrehozó fő gondolat az összefogás egy nem létező ellenség ellen, egy tipikus kelet-európai történet. Amíg Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretett volna lenni, Orbán Viktor esetében ironikus módon oda jutottunk, hogy 3,3 millió állampolgár érdekeit szeretné képviselni Brüsszelben. A kormányfő számára persze ez sem ellentmondás: leninista bolsevik szintű arroganciával egy erős és harcias kisebbséget folyamatos ideológiai háborúval többséggé akar változtatni.

Mindez nem példa nélküli a történelemben

Létezett a társadalom nagy részét átfogó nemzeti egység többek között a hitleri Németországban vagy Milosevics Szerbiájában is. Az utóbbi egy hozzánk hasonló méretű ország, amely mások által el nem ismert igazságáért kész volt az egész NATO ellen harcolni, viszont pár év múlva keserűen vehette tudomásul a tényt, hogy Európa egyik legelszigeteltebb és legszegényebb államának mondhatja magát. (Néhány éve azonban már Szerbia is az EU társult tagja és folynak a csatlakozási tárgyalások, amelyek révén pár év múlva teljes jogú taggá válhat.)

A bürokratizmus nem jelent nemzeti egységet

A bürokratizmus lényegét képezi a teljes mértékű bizalmatlanság és a parancsok precíz és szolgai teljesítése, valamint az, hogy a másikat nem embernek, hanem ügynek, problémának látja. A parancsteljesítő logika persze nem újdonság, a nácik példájából közismert (szélsőséges példa ugyan, de éppen emiatt szolgálhat okulásunkra), hogy még a magas beosztású német tisztek is azt mondták, hogy „én csak a parancsot teljesítettem”. Mai közéletünkre visszatérve, a dolog pszichológiai csapda jellegét az mutatja, amint egyes médiumokban természetessé vált, ahogy a legtöbben igyekeznek egymásra licitálva az utasításokat túl is teljesíteni, mivel megszűnt a másik irányból mindenféle korlát és mérték. Kicsit ahhoz hasonló mint a régi falusi kocsmában az a verseny, hogy ki tud nagyobbat lódítani úgy, hogy még hihetőnek tűnjön. (A kocsmai hasonlatot azért is helyénvalónak tartom, mivel ugyanolyan részegnek látom a mai politikai közéletet.)

A bürokratizmus gyakori jelensége az egész rendszerváltás utáni politikának

Amikor Medgyessy és Veress elkezdtek hazardírozni a költségvetéssel (amely egy-két év alatt el is szállt úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva), a szoci pártvezetés elég jól látta ugyan mi történik, de úgy gondolták, hogy ők biztos tudják mit csinálnak, hát minek szóljunk bele. Ezernyi példát lehetne mondani arra, amikor az emberek magukat is próbálják becsapni és egymást is meggyőzni arról, hogy nekik mint véleményformáló értelmiségnek nem kell gondolkozniuk, a központi „agytröszt” megteszi ezt helyettük. Pár év múlva, ha netán a dolgok nem mennek jól és jön a számonkérés, hogy mért hittek egy rögeszmés politikai vezetésnek, akkor borítékolhatóan jön az egymásra mutogatás és hogy őket becsapták...

Valódi nemzeti egységet csak alapértékek és alapvető szabályok elfogadása adhat

Ilyen alapvető szabály, hogy nem dicsekszem azzal, ha a köz rovására előnyhöz jutottam. A jól működő társadalmi etika képes a törvények kisebb hibáit korrigálni, viszont ha rosszul működik, akkor a kiskapuk keresése lesz az elfogadott társadalmi norma. Az utóbbi persze nem „hungarikum”, hanem balkáni és keleti mentalitás, a mindenkori vezetés felelőssége pedig abban állna, hogy elősegítse a megváltozását. (Hacsak nem akarunk egy balkáni vagy kelet-európai unióhoz csatlakozni.)

Aki sok adót fizet az nem lúzer, hanem büszke lehet arra, hogy mennyivel járul hozzá a közösség jólétéhez. Mivel nálunk évtizedek óta bevett és elfogadott gyakorlat az adókerülés és az állami kassza fosztogatása (az állampolgár szintjén is), így hát ne csodálkozzunk az egészségügy, a tömegközlekedés vagy az oktatás jelenlegi színvonalán. Egy példa a hibás törvényre, hogy egészséges és munkaképes nőket hagy nyugdíjba menni 40 év munkaviszony után, viszont betegségük miatt keresőképtelenek (többnyire férfiak) kegyelemkenyéren élnek. Egy egészséges társadalmi etika nem nézné jó szemmel mindezt és keresné a korrigálás vagy a kompenzáció módját. Aki fizetéséhez képest magas nyugdíjat kap, az ne dörgölje a másik orra alá, mert igaz, hogy még nem fordult elő, de bekövetkezhet egyszer rossz gazdasági helyzetben (mint a görögöknél vagy a szerbeknél) a nyugdíjcsökkentés, vagy egy másfajta lehetőség rossz helyzetben a nyugdíjak elinflálódása.

Ugyanúgy az alapvető normák közé tartozna, hogy nem reklámozzuk a kövérséget (láttam ilyen reklámot az egyik csatornán), sem az alkoholizmust. Számos példát látunk arra, hogyha valami bevett társadalmi gyakorlat vagy a közvélemény nagy része elfogadja, az korántsem jelenti, hogy erősíti a nemzeti egységet. Lehet, hogy csak kollektív hülyeség.

Én nacionalistának nevezem, - de mivel nem vagyok a merev kategorizálás és az ideológiai alapon folytatott viták híve, elfogadom ha mások más jelzővel illetik,- azt a fajta politikát, amelyet Orbán Viktor (és a mögötte álló ideológiai műhely) teljes gőzzel tol mind a mai napig, és amely szerencsére egyre inkább kifulladóban van.

A harciasságot jól illusztrálják Orbán szokott sajtótájékoztatós díszletei, az ezernyi magyar zászló, amelyek harci lobogók képét idézik fel. (Normál esetben ugyanis egyetlen magyar zászló is elég lenne, csatatéren van csak szükség ennyi lobogóra.)

 Hiteltelenné vált már az a politika, ahol egyre feltűnőbb, ahogyan a legtöbben a miniszterelnök farvizén evezve igyekeznek jól helyezkedni és halászni a zavarosban, - a vonalas politika melletti újabb és újabb hűségnyilatkozatok a legtöbb politikai közszereplő esetében csak a képmutatásuk és cinizmusuk nyilvánvaló példái. Önálló arc és vélemény felvállalása nagyon ritkán történik meg egy olyan légkörben, ahol a vezér egyre rögeszmésebb elképzelései váltak uralkodóvá. A szervilitás szánalmas megnyilvánulásai köszönnek vissza a köztévében és általában a médiumokban (olykor még sportközvetítésekben is), de még az alkotmánybíróság tevékenységében is éppúgy mint a választási iroda tájékoztatója során. (Nem beszélve arról a „jogászkodásról”, amely nap mint nap a törvényesség paródiáját mutatja be, a törvények szellemiségét, azaz valódi célját teljesen figyelmen kívül hagyva. Szókratész lámpással keresné a józan észt és a racionalitást a mai politikában.)

A népszavazás sikertelensége a kormány számára egyértelmű vereség az antiglobalista háború frontján, mert a választópolgárok jelentős része számára ez a fajta harc leginkább arról szól, hogy politikusaink egy szűk csoportja még nagyobb hatalom birtokában szinte bármit megtehessen, és senkinek ne legyen semmi köze hozzá hogy ők mit csinálnak.

A kormánypropaganda, amely arról szólt, hogy "ha az EU dönthet bevándorlásügyben, akkor még ágy alatt is migránsok lesznek és aki nem vigyáz azt elviszik magukkal"-  ez a fajta dajkamese a népesség tájékozatlanabb részére volt nagyobb hatással (ami nem jelenti azt, hogy csak tájékozatlanságból szavaztak volna sokan nemmel).

Tény, hogy súlyos problémát jelent a menekültek elhelyezése egész Európában, azonban a közmédiumok verejtékes erőfeszítése ellenére, amely rendkívül veszélyesnek igyekszik feltüntetni őket, a „migránsok” tevékenysége a bűnügyi statisztikákban gyakorlatilag nem mérhető. (Azoknak, akik a menekülttáborokban fortyogó indulatokról szólnak ajánlom, hogy egyszer figyelje meg miket mondanak nálunk alacsony fizetésükhöz képest nehéz munkát végző emberek, pl. gépkezelők, raktárosok, amikor nincsenek főnökök a közelben. Az indulatosság szerencsére önmagában nem vezet bűnözéshez.)

Az antiglobalista felfogást a Fidesznél alighanem hitelesebben képviseli a Jobbik, amelyben a patrióta szellemiség és a hagyományos falusi életmód támogatása egyértelműbben megjelenik mint az eklektikusan összeálló Fideszben, amelynek fő összetartó ereje a kormányfő személye valamint a közel kétharmados többség miatt kínálkozó lehetőségek.

A legtöbben nem hisszük el ugyanis, hogy az EU lenne a migránsokkal szövetkezett „főgonosz”, és erre több okunk is van. Például, hogy az EU támogatásával épültek újjá azok a műemlékek, több száz éves épületek és városközpontok, amelyek évtizedeken át romokban hevertek. Ne higgyünk azoknak a statisztikáknak, amelyek az EU tagság nem nyereséges voltát igyekeznek kimutatni. Az lenne az igazi mínusz az állami költségvetésnek, ha az ilyen fejlesztéseket és felújításokat mind saját erőből kellene végrehajtania, az itt levő cégekre kivetett külön adók hiányában és az itt levő külföldi vállalatoktól befolyt közvetett és közvetlen adók nélkül. Nem tudnék példát mondani arra sem, hogy elszigetelődött országok közül napjainkban bármelyik is sikeres lenne (eltekintve persze néhány olajhatalomtól).

Akárhogy is sulykolta is a kormány, a legtöbben nem hittük el, hogy manapság van egyetlen olyan kérdés, amely „szükségállapotot” teremtve minden mást felülír, egy olyan aduász, amely mindent visz. A radikális megoldások kora rég lejárt a közéletben, csak sajnos ezt még Orbánék nem vették észre. Ők még mindig a régi mozgalmi nótát tolják: „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják..:” Az ötvenes években lejárt már egyszer ez a lemez.

Ezzel szemben az oktatásunk fejlesztése nem egy sikertörténet, sem az egészségügyé, és a gazdaság sem áll olyan jól, amennyire a hivatalos propaganda bemutatja, az életszínvonal emelésére pedig a kormány rutinos módon a választást megelőző évben fog csak fokozottabb figyelmet fordítani. A nacionalizmus és bármely fanatizmus hatékony pótszer az igazi sikerek elmaradása (azaz egy helyben toporgás) esetén, olyan mint az alkoholistának az ital, csak arra jó, hogy egy páran sokan nagyobbnak és erősebbnek hihessék magukat általa.

Most is jön egy nemzeti ünnep, október 23., ahol megint izzadságszagú lesz magyarázatokat kitalálni arra, hogy a kormány miért szereti, amikor valójában nem is szereti. Egy olyan nagyhatalom szorításából próbáltunk menekülni 1956-ban, amely lényegében a kormányunknak jelenleg az egyik politikai szövetségese és még a módszerei sem sokat finomodtak azóta, nem beszélve arról, hogy egy párt uralmát utasították el az emberek akkoriban, a "nyugat"-hoz való csatlakozás reményében. Emellett önkormányzatok jöttek létre annak idején igen nagy számban, a kormányunk azonban láthatóan nem lelkes támogatója ennek a fajta hagyománynak.

Most ugyan még sokan, a nemmel szavazók közül úgy érezhetik, hogy „Jaj mi lesz, jönnek majd a migránsok”, de ez a fajta ál-szakértőkkel megtámogatott hisztéria lassanként lecseng. (Valószínűleg a migránsválság is az olyan problémákhoz tartozik, amely nem oldható meg teljesen, viszont kezelhető.) Nem kiabálnám el, de jelenleg úgy tűnik, hogy lassan nem lesz több muníciója a kormánynak (amely mint a westernfilmek hősei, újabban már nem is tölt csak lő), és lassan lecseng az a fajta nagy büszkeség, amely mögött nem nagyon tudunk felmutatni semmit, egy egészségesebb szintű nemzeti érzésnek hagyva teret.

Lehet, hogy a klímaváltozásnak is szerepe van abban, hogy a nemzetközi politikában egyre több a feszültség az utóbbi időben?

Ha összevetjük az egyes országok klímáját az gazdasági fejlettségi szintjükkel, akkor feltételezhetjük, hogy van valamiféle kapcsolat a kettő között.

A népesebb európai országok fővárosainak legmelegebb nyári hónapjának átlaghőmérsékletét és az országok versenyképességét grafikusan ábrázolva, valószínűnek látszik egy fordított irányú összefüggés.

A feltételezhető összefüggés egyik kézenfekvő magyarázata, hogy azon országokban, ahol nyáron nagyon meleg van a szervezettség, munkafegyelem és az együttműködés a legtöbbször alacsonyabb szintű mint a hűvösebb klímájú országokban (ill. egyes régiókban), ennek megfelelően a versenyképességi mutatószámuk is alacsonyabb. (A lineáris összefüggés még szorosabb lenne a nyugati és kelet-európai országokat külön-külön vizsgálva.) Ha pedig a vizsgálatot kiterjesztenénk más földrészekre, ez a tendencia szerű összefüggés talán még inkább kirajzolódna: aki valaha élt trópusi országban mindenki a saját bőrén érezte, hogy a hőség mennyire lassítja a gondolkodást és csökkenti az agy teljesítőképességét.

Újabb kutatások szerint a hőhullámok idején fokozódik az öngyilkosságra való hajlam és az erőszakos cselekmények általában. (l. itt) A muszlim országokban az utóbbi időkben gyakoribbá vált polgárháborúkra és a terrorizmusra is részbeni magyarázatot szolgáltat a tapasztalható klímaváltozás, a nyarak egyre melegebb volta és a sivatagosodással együtt járó vízhiány hatásai, természetesen sok más társadalmi tényezővel együtt.

Európában is felerősödtek a különféle radikális mozgalmak és növekvőben van az egymással szembeni türelmetlenség, amit a globális felmelegedés fokozódása tovább erősíthet. Nem csak az egyre gyakoribbá váló természeti katasztrófák, a mezőgazdasági terméskiesés vagy a tengerszint emelkedése fenyegető, hanem a nagy meleg egészségügyi hatásai is. A hűvösebb klímájú országok lakói (svájciak, skandinávok, németek, írek, svájciak, britek, hollandok, belgák) manapság nem csak jobban élnek, hanem gazdaságilag gyorsabban is fejlődnek mint a Mediterrán térség vagy a Balkán, emiatt az utóbbiak mindinkább elveszítik stabilitásukat. Felvetődik a gondolat, hogy az egész kontinenst érdemes lenne kellemes klímájú, ennek folytán társadalmilag stabilabb városokból irányítani a jövőben: Hágából, Oslóból vagy éppen Brüsszelből. Emiatt néhány évtized múlva nálunk is megjelenhetnek olyan plakátok, amelyek éppenséggel brüsszeli irányításért kampányolnak.

(A mostani népszavazást azonban nem írnám az egyre melegebb nyarak hatásának számlájára, mozgatórugóját inkább a negatív történelmi reflexek nyomán kialakult általános bizalmatlanságnak és bürokratikus visszahúzódásnak tulajdonítom. Magyarán szólva mi legtöbbször csak abban bízunk, aki „cimbi”, mindenki más gyanús, és sokan a legkisebb probléma felbukkanása esetén is egyből a bürokratizmus védőbástyája mögé bújunk.)

A demokratikus politikai rendszereknek nem csak a klímaváltozás és az éghajlati instabilitás vethet véget, hanem a társadalmak elöregedése is. A várható élettartam növelésével párhuzamosan agyunk szellemi frissességének megőrzése is ugyanilyen fontos a közeljövő egészségügyi rendszere számára, különben szenilis szavazópolgárok milliói dönthetnek el fontos választásokat.

Ha az ember legalábbis észleli a problémák alapvető okait, akkor sárdobálás és bűnbakkeresés helyett képesek leszünk világos lépeseket tenni a helyzet javítása érdekében.

Hogy nálunk más országokhoz képest mért van ilyen mértékű félelem a bevándorlókkal szemben, arra irracionálisnak is nevezhető történelmi reflexek adnak magyarázatot.

Többször megtörtént már az elmúlt évszázadokban, hogy a nálunk letelepedő szerbek, németek vagy zsidók (vagy más bevándorlók és menekültek) a szervezettségük miatt valamint a jobb határon túli kapcsolataik miatt gazdaságilag nagyobb lehetőségeket élveztek mint a bennszülött lakosság. Nem beszélve a határainkon túl élők rossz tapasztalatairól, akiknek hirtelen a nyakába ültettek a városba frissen beköltözött, teljesen műveletlen román vagy szlovák felügyelőket.

Mi magyarok köztudottan kevéssé tartunk össze és érdekvédelem területén sincsenek erős hagyományaink. A szocializmus korszaka még nincs túl messze, az idősebb generációk nem felejtik el, amikor egy kívülről ránk kényszerített diktatúra apparátcsikjai foglaltak el kulcspozíciókat. A szomszédos országok közül viszont nem mondható el ugyanez a jóval függetlenebb Tito-féle Jugoszláviára de még Ceausescu Romániájára sem. Ezzel szemben a V4 országok mind egy cipőben jártak: a cseheknél, lengyeleknél vagy nálunk német és orosz uralom váltogatta egymást és még Kelet-Németországon is erősen érződik a szovjetek teremtette bizalmatlanság az idegenekkel szemben.

Nyugat-Európában ilyen félelmek nincsenek: egy francia kisvárosban elmondták nekem, hogy a helyi társadalom nagyon nehezen fogadja be az odatelepült magyarokat még több évtized után is. Közismert, hogy az angol felsőbb osztályok vagy akár még a német középosztály is mennyire összezár minden külföldivel szemben: nyugaton a bevándorlók jelenleg csak az alsó-középosztálynak jelentenek konkurenciát, ők félnek csak tőle, hogy mások elveszik a munkájukat.

Nálunk viszont a társadalom nagyon hierarchikusan szerveződik, ahol mindenkinek meg kell küzdenie a saját pozíciójáért, és igen gyakori, hogy sokan egy szinttel alacsonyabb munkát végeznek mint amire tudásuk és képességeik feljogosítanák. Az egészségügyben a gyógyszerész leginkább árukiadó, a háziorvos végzi azt, amit máshol a gyógyszerész, a szakorvos a háziorvosét (nyugaton sok háziorvos ultrahangos vizsgálatot is végez), az osztályos orvosok jó része csak segédkezik a főorvosoknak, akik a jól fizető betegek kezelését maguknak tartják fenn. Hasonló hatalomkoncentráció van a vállalkozások szintjén (a vállalkozó mindenben maga akar dönteni, még ha emiatt nem is képes hosszabb távú tervezést igénylő munkára), az állami hivatalokban is jellemző, hogy nem mernek helyben döntést hozni, és a tanároknak is meg kell harcolniuk az önállóságért.

Azt pedig a magyar munkavállaló megtanulta, hogy a lentnél is van még lejjebb, és még a közmunkánál is van rosszabb. És pontosan ez az, amit a mai elit sulykol a társadalomnak, ha nem akartok a hierarchiában még lejjebb kerülni és még rosszabbul élni, szavazzatok nemmel.

Abszolút hatalmi kérdésekről van szó.

A mélyen konzervatív gondolkodás nagyon múlt orientált, Antall József is arról beszélt még 1990-ben a parlamentben, hogy őt az érdekli, mit tenne egy-egy mai helyzetben Széchenyi vagy Deák. A mostani fideszesek azt mondják: „Ne vicceljetek, hányszor megtörtént már, hogy sokan szegény menekültekként jöttek hozzánk, aztán hirtelen leköröztek minket. Brüsszel is csak azzal jön mint Moszkva hetven évvel ezelőtt, hogy mi csak segíteni szeretnénk. Hát persze, tudjuk hogy megy ez.” A szélsőjobb brüsszel-allergiája egy ilyen múlt orientált felfogás alapján nagyon is érthető. Mivel nagyon félnek, hogy a fő pozíciókba más érdekek strómanjai kerülnek, ezért ők maguk teszik be saját strómanjaikat (akik szakmai hozzáértése nullával egyenlő, viszont politikailag megbízhatóak).

Nem gondolom, hogy ez a fajta hálózatos szerveződés, ami nálunk dívik, hosszabb távon sikeres lehetne, de lehet hogy tévedek. Sajnos nem láttam mélyebb elemzést e tekintetben, mert hiányzik vagy nem publikus a politikai szempontokat háttérbe helyezni képes, elfogulatlan, igényes és alapos szakértői munka.

Természetesen az emberek nagy része nem ennyire múlt-orientált és kevésbé hatalom centrikus felfogású. Hozzám sokkal közelebb áll az a vélemény, hogy a magyar társadalom belterjessége és tanulásképtelensége a sikertelenségek fő oka, nem pedig a bevándorlás. Túlságosan hajlamosak vagyunk a csigaházunkba visszahúzódni és nem venni át mindazt, ami máshol már jól működik. A bizalmatlanság légköre gyengíti a társadalom együttműködését.

Jelenleg abban szinte teljes társadalmi konszenzus van nálunk, hogy el tudunk helyezni menekülteket egy bizonyos határig (mint eddig is el tudtunk) és ha közülük lesz évente pár száz bevándorló, az nem sem okozhat problémát. Amiben vita van vagy lehet, az csak egy szimbolikus kérdés, hogy az EU vagy pedig a magyar politikai elit döntsön arról, hogy kik kaphatnak ideiglenes letelepedési engedélyt. A vita sokkal inkább elvi jellegű mint gyakorlatias.

Ha mögé nézünk ennek, akkor nagyon is hatalmi kérdésről van szó, és jelenleg úgy tűnik, hogy a politikai elit képes a társadalommal elhitetni, hogy nem csak ők, de végül mindenki egy kicsit lecsúszhat. Igaz, hogy a nyugat-európai értelmiség egy része is fél, hogy egy másik kultúra kiszoríthatja őket, és nem lehet tudni mit hoz a jövő: lehet hogy hosszabb távon a társadalmat féltőknek lesz igaza.

Számomra ez a fajta kultúraféltés nagyon is érthető magatartás, de egy leginkább olyannak tűnik, mintha az impotencia beismerése lenne.

A kormány a népszavazás intézményével némiképp visszaélő, azt saját céljaira felhasználó „egész pályás letámadása”, azaz érzelmileg túlfűtött, demagóg elemektől nem mentes kampánya igen káros hatásokkal járhat hosszabb távon. Főleg persze akkor, ha érvényes lesz a nemek várható győzelmével járó szavazás.

1.Erősíti a képmutatást és a bizalmatlanságot

Képmutatás úgy tenni, mintha a menekültprobléma bármiféle enyhítésére való törekvésről, nem pedig csupán a probléma mások térfelére való továbbtolásáról lenne szó. (A migránsokat az európai országok nem „jókedvükben” fogadták be, a menekültek számát egyáltalán nem fogja befolyásolni, hogy Törökországban, Olaszországban vagy nálunk kerülnek elhelyezésre.) Képmutató az egyházi vezetők többségének viselkedése: például a katolikus egyház püspökei nem szállhatnak nyíltan szembe a pápa véleményével, ezért azt mondják, hogy mindenki „lelkiismerete szerint szavazzon”, viszont maguk is megsértik ezt a szabályt, amikor közlik, hogy ők a nemre szavaznak. A nagy történelmi egyházak politikai szerepvállalása most is mint szinte kivétel nélkül mindig saját erkölcsi hitelességük gyengítésével jár (ugyanis a regnáló hatalmat támogatják).

Egy ilyen szavazás társadalmi normává teszi a szegregációs logikát, azt a felfogást, hogy a hasonló kultúrájú és felfogású emberek leginkább maradjanak a saját körükben. (Cigány a cigányok között, hajléktalanok, szellemi fogyatékosok stb. szintén legyenek elkülönítve, sőt mi több: egy cégnél a fiatalokból álló csapatba sem való eltérő felfogása vagy munkakultúrája miatt az idősebb munkavállaló.)

2.Erősíti a nacionalizmust

A környékbeli országokban sehol sem népszerű jelenleg a nacionalizmus, egyrészt mert többségükben fiatal országokról van szó és a cseheket is beleértve nem hivatkozhatnak hősi múltra, hanem most teremtik meg saját identitásukat. Mások mint a szerbek vagy a horvátok akkora pofonokat adtak saját maguknak a délszláv háborúkban, hogy a nemzeti indulatokat felkorbácsolók mind kivétel nélkül hitelvesztetté váltak. Nálunk még nem zajlott le ez a tisztulás és nem lett helyre téve, hogy a nemzeti érzés milyen mértékben egészséges: sokak fejében mintha az lenne, hogy magyarnak lenni az már önmagában kiváltság és senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy mi mit akarunk.

3.Növeli az EU-ellenességet

Egy ilyen szavazás azt az érzetet keltheti az állampolgárokban, hogy választhatjuk azt is, hogy az EU potyautasa leszünk, tehát csak a számunkra kedvező döntéseket fogadjuk el. Az EU egységét semmiképp nem erősíti Orbán politikája, amely még a V4 országokon belül sem élvez támogatást, az utóbbi időben egyre inkább elszigetelődött (egy posztjára teljesen alkalmatlan külügyminiszterrel együtt).

4.Erősíti a kormány pozícióját, egészségtelen mértékű befolyását

A legtöbb országban a népszavazások a kormány politikájával szembeni alapvető bizalom felméréséről szólnak, nálunk sincs ez másként. A gazdasági stabilitást hozó, rövid távon sikeres kormánypolitika további támogatása elfedi a hosszabb távon továbbra is megoldatlan, sőt egyre romló problémákat (oktatás helyzete, egészségügy állapota, magyar vállalatok gyenge versenyképessége). Sőt, a sikeresség tovább erősíti a kormány nyomulását és az államilag támogatott korrupciót.

 5.Rontja a nemzetközi megítélésünket

A nemzetközi sajtó valószínűleg kiemelten foglalkozik majd a magyar népszavazás eredményével, amelyet a nagy többségnek a kormánypolitika mögötti felsorakozásaként fognak értelmezni. Mivel a nemzetközi sajtó (és az újságírás szellemi hagyománya) többségében liberális szellemiségű, elég kíméletlen kritikákra lehetünk felkészülve. A magyar polgár megítélése nem lesz jobb mint a beloruszoké, az oroszoké vagy a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságoké, ahol kvázi diktátorokat választanak meg újra és újra. A bevándorlóellenes alsó-középosztálytól eltekintve mindenki szemében egyértelműen rosszabb lesz a megítélésünk.

A bevándorlókkal szembeni legnagyobb ellenségesség megfigyelhetően ott van, ahol legfeljebb elvétve vannak más nyelven beszélők. Magyarellenesség például Észak-Szlovákiában fordul elő, nem délen, ahol évszázadok óta együtt élünk velük. A briteknél is északon szavaztak a vendégmunkások miatt a „brexitre”, nem pedig Londonban, ahol a nagy többségük dolgozik. A fő különbség csak az, hogy ott a bulvármédia manipulálta leginkább az érzelmeket, nálunk viszont a hivatalos állami propaganda teszi ugyanezt.

Kormányunk régóta túllőtt a célon, nem lehet eldönteni, hogy Orbán Viktornál ez mennyire tudatos vagy inkább egyfajta belterjes paraszti kulturális reflex nyilvánul meg az ő esetében. A Kádár-korszak és az Orbán-éra közös sajátossága, hogy mindkét időszak hosszabb távon erkölcsileg káros hatással járt, mivel csökkentette az állampolgárok egymás iránti nyitottságát és bizalmát.

Nem tudom elmondani, hogy engem mennyire elszomorít a sok befeszült ember, akivel naponta találkozom, általában egyszerűen lebénítanak. Gyaníthatóan nem speciálisan magyar mint inkább kelet-európai sajátosságról van szó, egy viselkedésmódról, egy olyan politikai rendszereken átívelő mémről, amely kulturálisan adódik tovább a generációk között. Akik külföldön dolgoznak tőlünk nyugatra, egyből feltűnik nekik, hogy az emberek mennyivel barátságosabban és oldottabban viselkednek (l. például Határátkelő blog), de a befeszülés sem az egész amerikai kontinensen, sem Ausztráliában, sem a legtöbb ázsiai országban nem ilyen mindennapos jelenség mint nálunk. Egyértelműen káros jelenségről van szó, mert a például a munkahelyi a stressz, amelyet egymásnak okozunk, kimutathatóan káros az egészségre, rövidíti a várható élettartamot. (Hol is állunk a várható élettartamban? A bányászbéka szintjén?)

A munkahelyeken

mindig vannak olyan kemény vonalas kollégák, akik kötelességüknek érzik, hogy naponta pár alkalommal bekeményítsenek, pestiesen szólva másokat csesztessenek. Köztük vannak ugyan sokan, akiknek a munkája átlag fölött precíz és lelkiismeretes, de a jó csapatmunkának lőttek: presztízsharc, személyeskedés és borzasztó bürokratizmus (azaz levédem a sejhajom) kezd eluralkodni és másodlagossá válik az egyes feladatok gyors megoldása. Néhány kolléga nagyon szereti a küzdést és pattogós mondatokban szeretnek kommunikálni: ők valójában pályát tévesztettek, mert fegyveres testületeknél, börtönfelügyelőként vagy küzdősportok terén kellett volna inkább szerepet vállalniuk. Mivel a legtöbben nem állunk ki magunkért, ezért nincs is olyan mechanizmus, amely büntetné a munkahelyeken az elemi udvariassági szabályokat figyelmen kívül hagyókat (vagy nem ismerőket), sőt a legtöbb munkahelyen nincs meg az a fajta közös nyelv sem, amelyet mindenki elsajátított.

Közéletünkben a közlekedés területe is ilyen,

rengeteg az olyan szabály, amelynek a baleset megelőző hatása a nullával egyenlő és egyetlen értelme, hogy büntetést lehessen kiróni. Az egyik „kedvencem” a tolató tehergépkocsik sípoló hangja: talán évente egy-két balesetet megelőz (a sípoló hang vajon mentesíti a tolató jármű vezetőjét a felelősség alól egyes esetekben?), viszont sokan maradnak kialvatlanok, mert reggelenként erre a sípoló hangra ébrednek, házasságok és munkakapcsolatok mehetnek emiatt tönkre. A legtöbb nyugati országban a közlekedési szabályok betartását sokkal enyhébben bírálják el, például elnézőbbek a kerékpárosokkal szemben: átmehetnek a piros lámpán (ha ezzel nem veszélyeztetnek senkit), egyirányú utcában mehetnek a forgalommal szemben a jobb oldalon, és eszükbe nem jutna kitenni egy olyan táblát, hogy a zebrán a biciklit tolni kell. Jobb helyeken ugyanis nem kell ennyi szabály, mert a pógárok tisztában vannak azok értelmével, például nem parkolok az útkereszteződés közelébe, mert balesetet okozhatok. (Sőt ahol nagy a forgalom, ott kimutathatón ritkábbak a torlódások például a gyalogosok között, ha bizonyos szabályokat rugalmasan értelmeznek.)

A helyesírás tipikus példája annak,

hogy nálunk már annyi a szabály, hogy senki sem ismeri őket, képtelenség mind betartani, sőt gyorsabban is változnak minthogy meg lehetne őket jegyezni. Nem tudom mért lenne baj, ha egy szót vagy kifejezést kétféle módon is lehetne helyesen írni. A gyakorlatban csak a nyelvészek ismerik a pontos szabályokat és még ők is időnként megnézik időnként a legújabb tanácsadó szótárt, a szegény diákokat pedig fölöslegesen gyötörjük, hiszen a helyesírás ellenőrző program azonnal kijelzi, ha egy szó írásmódja helytelen (kivéve ha kétféle alakban is értelmes például -ba/be, -ban/ben). A németekről mondják, hogy kulturálisan nézve szinte a vérükben van a szabálykövetés, ezzel szemben mi afféle „fegyelmezetlen németek” vagyunk, mert a szabályokat igyekszünk megkerülni, viszont a szabálykerülők ellen mindig új szabályokat hozunk létre olyan mértékben, hogy jelenleg már az egész rendszerünk áttekinthetetlenül bürokratikus. (A megoldás az lenne, hogy: kevesebb szabály és azoknak az értelmét nézni nem pedig betű szerinti jelentését, amint ez jobb helyeken bevált gyakorlat.)

A politika keményen rájátszik erre a nagy befeszülésre,

egyrészt mert terjeszti a különféle mítoszokat, amelyek arról szólnak hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebb nép, aki ellen mindenki direkt összefog. A történelmünk egésze úgymond szerencsétlen (ami egyébként nem igaz) és a rendszerváltást is eltoltuk (de senkinek gőze sincs róla, hogyan lehetett volna sokkal jobban csinálni). Az összeesküvés elméletek is a befeszültség tipikus példái: nyugaton sokan azt szeretnék, hogy gyarmat legyünk (l. békemenetes plakátok), a liberálisok, az EU, a bevándorlók mind veszélyt jelentenek. Az egész népszavazási kampány is a (szélső)jobboldalra jellemző nagy befeszülés és a helyzet dramatizálása: Lenni vagy nem lenni, ez itt a (demagóg) kérdés. A környező országok némelyikében van ugyan menekültellenesség, de sehol nincs megközelítően sem ilyen mértékű nacionalizmus mint nálunk, ahol a szélsőjobb vált a jobboldali normává, meghatározó a defenzív felfogású, patetikus stílus, amely hajlamos a befeszülésre. Nálunk eddig egyedül a Kétfarkú Kutyapárt ismerte fel, hogy a kormánypropagandának az alapállása, az egész mentalitás az, amiben van valami hamisság, ami leginkább megkérdőjelezhető.

Paradox módon a befeszültség nagyon kézenfekvő sokak számára,

mert úgy fogják fel, hogy csak azokban bízhatok, amely az ismeretség kis körén belül van, a családi program amit bennem mélyen elültettek: ne bízz senkiben, akit nem ismersz. Olyan jelenség pedig létezik a világban, hogy a hasonló érdekűek összefognak egymással, semmi meglepő abban, hogy lobbikat hoznak létre (nem is értem, mért csodálkozunk rajta, hogy a TTIP tárgyalások során is ez derült ki), nálunk viszont az érdekszövetségeknek nincs élő hagyománya. Mivel nem állunk ki magunkért, ezért az állambácsi teszi meg helyettünk mindezt és úgy adja el jól magát, ha a kevésbé jelentős veszélyeket felnagyítja (EU lobbik, pénzügyi lobbik, migránsok, stb). A kormány mennél jobban el tudja adni a politikáját, mennél hasznosabbnak ítélik meg a választók, annál nagyobb árat kérhet érte (a közpénzek lenyúlásának, a korrupciónak a formájában). A legtöbben nem teszünk semmit a helyzet javulása érdekében, mindig "felülről" várjuk a megoldást és csak panaszkodunk. A panaszkodás az egyik nyilvánvaló formája a hétköznapi befeszültségünknek, negativitása miatt nem véletlenül fárasztó hallgatni, hiszen elfedi azt a tényt, hogy az élet mindig új problémákat, új feladatokat hoz, és azért vagyunk, hogy ezeket lehetőség szerint megoldjuk. Amint Feldmár András is utalt rá, a teljes biztonság amíg élünk nem létezik, az élet szükségszerűen kockázatvállalásokkal jár. Emiatt minden politika, amely teljes biztonságot ígér abszolút demagóg.

Még Hofi híres számában „Lazítani” is, van egy hiba: „Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.” Tehát kimész horgászni, feltöltődsz, utána megint mehet tovább egymás csesztetése (a játszmázás) a feleségeddel, anyósoddal és a munkatársaddal. Lehet más a politika? Az életünk? Ezernyi példa van rá, hogy legalábbis lehetne.

A „forradalom” szó sokak számára lelkesítő, nagyszerű történelmi eseményt jelöl, amit én a mai hagyományos történelemfelfogás egyik legnagyobb tévedésének tartok, mert úgy látom, hogy a társadalmi forradalmak kivétel nélkül sokkal nagyobb kárt okoztak mint amennyi hasznot. Romantika ide vagy oda, nincs a forradalmakban semmi dicsőséges sem felemelő, alapvetően destruktív jelenségekről van szó, amelyek különféle politikai és ideológiai okokból válhattak ünneppé.

1.Sok áldozattal jártak, az események diktátorokat termeltek ki

Ami a leginkább szembetűnő, hogy a sikeres forradalmak szinte minden esetben diktátorok hatalomra kerülésével értek véget. Íme egy névsor: Cromwell, Napóleon, Lenin és Sztálin, Kun Béla, Mao elnök, Franco tábornok, Khomeini, és lehetne folytatni a sort – rengeteg vér tapad a kezükhöz egytől egyig és mindannyian forradalmakat követően kerültek hatalomra. A forgatókönyvek mindig hasonlóak voltak: a felfordulás, a totális káosz közepette mindig megjelenik egy erőteljes kezű vezető és az állampolgárok többsége örül, hogy végre valaki rendet csinál. Sajnos azonban a diktátor hatására a háborús állapotok rendszerint állandósulnak a közéletben, és csak nagyon lassan normalizálódik a helyzet.

2.A változások nem szükségszerűen forradalommal járnak, sőt.

Nagyon sok országban nem következett be forradalom, azonban az átalakulás egy kapitalista rendszer irányába mégis lezajlott: Skandinávia, Németország nyilvánvaló példák, de a legtöbb országban vér nélkül, fokozatosan történtek meg az elmúlt évszázadokban a politikai és jogi változások. Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy időben egymáshoz közel eső események között ok-okozati összefüggéseket tételezünk fel. A társadalmi forradalmak azonban sokkal inkább az ipari forradalom nyomán bekövetkezett változások kísérőjelenségei lehetnek, semmint kiváltó okai.

3.Évtizedekre destabilizálják a társadalmat.

Az angol forradalom és polgárháború a brit társadalomra a 17.század jelentős részében rányomta a bélyegét, a brit birodalom csak a 18.században lett naggyá. A híres-nevezetes Nagy Francia Forradalom, - amely az országban addig nem látott vérengzést és káoszt okozott,- közel száz évre destabilizálta a francia társadalmat, és még három forradalom után csak a 19.század végén hitték el a párizsiak, hogy a polgári demokratikus kormányzás egyáltalán megvalósítható.

4.Tévedés, hogy szervezetten, előre meghatározott ideológiával jönnének létre.

Habár a felvilágosodás kora óta jelentős gondolkodók léptek színre, akiknek a hatása tagadhatatlan, a forradalmak mindenféle szervezés nélkül, spontán törtek ki. A leggyokoribb kiváltó okok között gyakran szerepet jásztik az éhínség (1789-Franciaország) és a háborús vereség (1917, 1918-as forradalmak), és az események rendszerint a tömeg, csúnya szóval a csőcselék tombolásával kezdődnek. Különféle lázadások számos országban viszonylag gyakran előfordulnak, mert a fiatalok között sokan vannak olyanok, akik időnként tesztelik az államhatalom erejét (pl. 1968-ban is ez történt a diáklázadások során). Forradalom akkor lesz ezekből, ha az államhatalom teljesen szétesik és egy hatalmi vákuum jön létre. Ilyenkor patthelyzet alakul ki a hatalom csúcsain és átmenetileg nincs hiteles, kormányképes politikai erő vagy személyiség.

5.Nincsenek „forradalmi vívmányok”, csak gazdasági realitások

Habár a forradalmak során hamarabb hatályon kívül helyezik azokat a jogszabályokat, amelyek fölött eljárt már az idő, a végeredményt hosszabb távon előbb vagy utóbb úgyis a gazdasági realitások (a pénz) fogja meghatározni. Még jobbágyfelszabadítás sem történt örökváltság nélkül, a tartós eredmények mindig egy alkufolyamat során születtek meg, a hatalom csúcsain a befolyás mértékét végeredményben a vagyonos elitek közötti erőviszonyok határozták meg. (Cinikusan hangozhat mindez, de még a mai demokráciákban is jelentős a különféle lobbik befolyása.)

6.Ami félrevezető, hogy a magyar forradalmak egyben szabadságharcok is voltak.

Látásunkat elhomályosíthatja, hogy a forradalmaink egyúttal szabadságharcok is voltak, a jól meghatározható ellenség miatt széleskörű összefogás jöhetett létre. A forradalmak azonban nálunk is mindig akkor robbantak ki, amikor az aktuális birodalmi központokban a központi irányítás szétesett, kaotikussá vált. Az emberek természetesen az elmaradott kormányzati rendszereket is gyűlölték nem csak az idegen hatalmat, de a kettő összemosódott. A sikeres forradalmak azonban (az ún. „arab tavaszt” példáján is jól látható) többnyire még nagyobb csalódást hoznak a tömegek számára mint azok, amelyeket levertek az idegen erők.

7.Alapvető logikai hiba, hogy aki belül sötét, az képtelen kívül világosságot létrehozni.

A társadalom „jobbítói”, akik a felvilágosodás óta hatalomra kerülve megpróbálták a társadalmat radikálisan megváltoztatni, mindannyian elkövettek egy alapvető hibát. Ezek a forradalmárok és diktátorok még saját magukat sem ismerték, saját tudatuk mélységeivel sem voltak tisztában. Emiatt csak saját sötét kis világukat voltak képesek társadalmi szinten megvalósítani. Ma már sokkal jobban látjuk a forradalmárok naivitását és képesek vagyunk tanulni a hibáikból.

8.A tartós változás egyetlen módja a szisztematikus munka.

Mindig azok a mozgalmak jártak sikerrel, amelynek vezetői éveken keresztül, békés úton járva és kis lépésekben gondolkoztak. Aligha vitatható a 19-20.századi különféle emberi jogi mozgalmak sikeressége (munkásszervezetek, nőmozgalmak, anti-rasszista mozgalmak, stb.) A tét mindig ugyanaz: be kell tudni bizonyítani a többség számára, méghozzá konkrét példák tömegével, hogy az elnyomott csoportokhoz tartozó kisebbségek ha lehetőséget (egyenlő jogokat) kapnak, akkor ugyanolyan hasznos és értékes tagjaivá válnak a társadalom számára mint bárki más.

Végül felmerül egy olyan, hogy léteznek-e látens forradalmak, azaz a társadalom nem látványos szétesése és irányításának meggyengülése? Ha léteznek ilyenek, akkor nálunk a rendszerváltás körüli időszak (a '80-as évek vége és a '90-es évek eleje) minden bizonnyal ilyen volt. Nem csak az államhatalom gyengült meg, hanem a társadalom egésze is egy kissé szétesett, bizonyos területeken anarchikus állapotok jöttek létre, amely még ma is érezteti káros hatását a közéletünkben, egyik tünete a sokszor eltúlzott mértékű rendpártiság megnyilvánulása.