A diákok nagy részének ki fog maradni ez a korszak, egyrészt mert történelem tankönyvnek már eléggé végén van, másrészt legfeljebb a kommunizmus bűneiről szóló részben kerül majd elő, mert hiszen a tanulónak mért lenne szükségük bővebb ismeretekre egy diktatúra eszközrendszeréről.

Nagy vonalakban összefoglalva ilyesféle sajátosságokkal bírt nálunk a kemény diktatúra az 1949-1956 közötti korszakban, amit - mivel sokáig nem lehetett nevén nevezni a gyereket – egyszerűen csak „ötvenes évekként” emlegettek:

1.Személyi kultusz. Szovjet-orosz mintára a nép bölcs vezetőjét kellett folyton dicsőíteni, annak ellenére is, hogy hatalma igen korlátozott volt (valójában csak egy birodalom helytartójaként kormányzott). Tudatosan építették fel a „nép barátjának” képét, ami egyesekben okozhatott némi kognitív disszonanciát, hiszen a tömegmédiumok által mutatott kép köszönő viszonyban nem volt azzal a rideg valósággal, amivel az emberek nap, mint nap szembekerültek.

2.Formális parlament. Egyértelműen rendeleti kormányzás jellemezte azt az időszakot, a lényeges döntések nem a parlamentben születtek, inkább csak a külföld felé mutattuk kifelé, hogy országunk mennyire demokratikusan működik. Ráadásul nem akármilyen demokrácia voltunk, hanem népi, ahol minden fontos döntés csak a nép felhatalmazásával történhet.

3.Egypártrendszer. Pártok működése ugyan elvileg lehetséges volt, viszont megvoltak az (a kor szokásainak megfelelő, igen kemény) eszközök az ellenzék fokozatos leszalámizásához, vezetőik elleni nyílt támadásokkal és olyan közéleti légkör kialakításával, hogy más pártok ne lehessenek képesek a normális működésre.

4.Propaganda. Éjjel-nappal harsogott a rádióból, újságokból a rothadó nyugati kapitalizmussal szembeni propaganda. A fő médiumok egyre inkább a párt irányítása alá kerültek, a többit fokozatosan kivéreztették. A filmhíradók és újságok a rendszer újabb és újabb sikereiről számoltak be, ment az öntömjénező sikerpropaganda és a folyamatos agymosás.

5.A kultúra elfoglalása. Csak a szocreál mehetett, egyetlen uralkodó stílus dominált le mindent. A „polgári csökevénynek” minősített könyveket többnyire bezúzták, és egyre nehezebben lehetett kiadni a központi ideológiának nem megfelelő szerzők műveit. A Kossuth-díjat és az egyéb állami díjakat ideológiai alapon ítélték oda, aki boldogulni akart valamilyen módon előbb vagy utóbb a rendszer szolgálatába állt. Legnagyobb íróink közül Márai Sándor emigrálni kényszerült, Németh Lászlót és sokan másokat hallgatásra ítéltek, nem kirívó eset Hamvas Béláé, aki raktárosként kereste meg a kenyerét.

6.Az állam felsőfokon. Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt. A magántulajdont fokozatosan felszámolták és a legnagyobb falatokat olyanok kapták meg „hűbérbe”, akiket a rendszerhez hű, lojális embereknek tartottak (a központ emberei). Kiépült és az egész országot behálózta a párt hűbéri rendszere, amit a titkosszolgálat nagyban segített a gyanús elemek eltávolításával, vagy legalábbis listázásokkal. (A kor speciális eszközeihez tartozott a beszolgáltatás, az „osztályidegenek” internálása és a hatalom számára veszélyesnek tűnő személyek bebörtönzése, sőt kínvallatása is.) A magántulajdon biztonsága nem létezett abban az időszakban (annyira, hogy fel is számolták), és a rendszer egészében véve nem volt kiszámítható (de még beszámítható sem).

7.Béketábor. A szovjet birodalmat és csatlós államait jelölte, hiszen nem katonai megszállásról volt itt szó, hanem védelem biztosításáról a nyugati agresszióval szemben. Béke és elnyomás között abban az időben nem nagyon lehetett különbséget tenni. (Ehhez persze hozzá kell tenni azt is a tisztesség kedvéért, hogy az emberek akik az adott korban élnek mind sötétben tapogatóznak, igazán nagy és átfogó kérdésekben senki nem lát világosan, és ez mai korunkra is érvényes.)

8.Harci rigmusok és háborús logikák. Ez külön pontként is említendő, hiszen a rendszer mindig új és új ellenségeket nevezett meg bűnbakként, akik miatt folyton áldozatokra kényszerült az ország, vagy pedig a gazdaság nem fejlődött a kellő ütemben. Lehettek kulákok (vagyonos parasztgazdálkodók), később imperialista ügynökök vagy szabotőrök a kommunista rendszer különféle láthatatlan, olykor belső, máskor külső ellenségei. A központ mindig kiadta az aktuális ideológiát, ami sorvezetőként szolgált és a "hűséges kádereknek" folyton szajkózniuk kellett.

8.Ratkó-gyerekek (abortusz betiltása). Itt jól látszik, hogy az abortuszt teljesen betiltó irányzatok igen sok esetben egyáltalán nem vallásos alapon állnak, Rákosi rendszere például kommunista volt. Nagyon gyakran csupán egyfajta ösztönös harci logikáról van szó, hogy legyünk minél többen egy katonásan működő társadalom építéséhez.

9.Foci és általában az élsport kiemelt szerepe. Az „aranycsapat” időszakáról van szó, de akkoriban szereztük a legtöbb olimpiai aranyérmet is, még a hosszútávfutóink is a világ élvonalában voltak. A fociválogatottért szinte az egész ország szurkolt, a sportsikerek egyfajta kárpótlásként szolgáltak az alacsony életszínvonalunkért. A Népstadiont 1953-ban adták át és nagyon alkalmasnak bizonyult tömegek fellelkesítésére, ami a különféle diktatúrák egyik kedvelt eszköze.

10.Egzisztenciális ellehetetlenítés. Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek. A politikai megbízhatóság fontosabb volt mint a valódi alkalmasság egy adott állás betöltésében.

11.Barátaink. A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának. (Ezt a helyzetet eléggé nehéz volt megmagyarázni már akkor is.) A nyugatot (szerintünk legalábbis) leuralta már akkoriban is a bűnözés valamint az emberek ember általi kizsákmányolása, a jövő útját csak és kizárólag a kommunizmust építő „népi demokráciák” testesítették meg.

12.Koncepciós perek. Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben.

Habár minden rendszernek megvannak a saját mentségei és magyarázatai egyaránt, az „ötvenes évek” időszaka mégiscsak történelmünk egyik súlyos mélypontja volt, nem nagyon van rajta mit szépíteni. (A legborzasztóbb egyébként az 1949-53 közötti időszak volt.) Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet.