Kapitalizmus?
Meggyőződésem, hogy a kapitalista társadalom legalább olyan mértékben szól az együttműködésről mint amennyire a versenyről. Ezt támasztja alá, hogy idén már nem először kaptak közgazdasági Nobel-díjat olyan kutatók, aki az együttműködés különféle formáit vizsgálták. Marx tanítása a kapitalizmus feloldhatatlan társadalmi ellentéteiről számomra egyértelmű téveszme, ráadásul az a jóslata, hogy a kizsákmányolás és az osztályharc egyre fokozódni fog még az életében megbukott (legalábbis Angliában, ahonnan példái nagy részét vette), be kellett volna látnia, hogy ideológiájával alapvető problémák vannak.
Köztudott, hogy a kapitalista rendszerekben gyakran a könyörtelen verseny érvényesül, emiatt az élhetővé tételére szükség van többek között a szocializmus, nacionalizmus, patriotizmus és a természetvédelem bizonyos elveiknek alkalmazására – legalábbis a sikeres országok többsége ezt teszi. Másrészt viszont az együttműködésnek annyira sokrétű és kifinomult (ráadásul többé-kevésbé önkéntes) formái valósulnak meg, amely a régebbi korokban elképzelhetetlen lett volna. Azok a termékek, amely a mai minőségi elvárásokat teljesítik, egytől-egyik eljárások százain mennek keresztül (a tervezést, minőség-ellenőrzést és értékesítést is beleértve) mire piacra kerülnek, amihez rengeteg ember összehangolt munkájára van szükség. Még egy ruha előállítása és piacra dobása is sokkal összetettebb folyamat mint az ókorban a piramisépítés.
Milyen nálunk az együttműködés kultúrája?
Szerintem többnyire jónak mondható. Különféle felmérések készültek: az egyik szerint a magyar emberek többsége inkább individualista mint kollektivista, (amely a szomszéd országokra inkább jellemző), ez viszont nem jelent olyan nagy hátrányt, hiszen más hozzánk hasonlóan individualista kultúrájú országokban (angol, holland, észak-olasz) az együttműködés szintje nyilvánvalóan igen magas. Mérni szokták még a bizalom szintjét is (hiszen aki nem bízik másokban, kevésbé akar együttműködni), de még ebben sem teljesítünk az európai átlagnál rosszabbul. Személyes tapasztalatom sem tükrözi azt, hogy a magyar emberek többsége ne akarna együtt dolgozni másokkal, sőt alaphelyzetben nagyon is együttműködőek és segítőkészek vagyunk, vannak viszont tipikus kivételek, amikor ez nem teljesül.
Ilyen az alacsony termelékenységű és kevés hozzáadott értéket előállító vállalkozások esete, amelyek a tulajdonoson kívül egy-két embernek tudnak csak tisztességes megélhetést biztosítani. Ilyen tipikus példa még a bürokrácia és olykor egyes cégeknél is megjelenő bürokratikus magatartás. Amikor a bürokrácia túlfut eredeti célján, akkor az emberek a felelősségre vonástól tartva bezárkózóak lesznek és csak minimális szinten törekednek az együttműködésre. Ez a fajta magatartás majdnem minden esetben vezetési hibára vezethető vissza: amikor a feladatok és hatáskörök nem egyértelműek és a működés nem elég rendszerszerű, akkor sokan félnek a felelősségre vonástól. Sajnos ez a két probléma (kisvállalatok alacsony hatékonysága és a bürokratizmus) egyaránt vakfolt a mai közéletünkben, nagyon kevesen látják, hogy mennyire szükséges változtatni és milyen eszközökkel tehetünk ellene. (Mindez persze nem csak nálunk hanem számos más európai országban is így van.)
Az együttműködés egyik feltétele a kollektivitás
Marxnak sok részigazsága van ugyan, de az igazi kérdés számomra manapság mégis az, hogy a modern cégek többségében a tulajdonos mért NEM törekszik a dolgozók kizsákmányolására, hanem ellenkezőleg, viszonylag korrekt feltételekkel alkalmazza őket. A kérdésre adható válaszok sokfélék, az egyik szerintem, hogy a tulajdonos a dolgozók jelentős részét MINŐSÉGET előállítani képes KOLLÉGÁINAK tekinti. Tehát ő is bárki máshoz hasonlóan a minőségért hajlandó többet fizetni, mivel a minőség napjaink kulcsszava, nem pedig a mennyiség. A cégen belül az alkalmazottak között ugyanígy érvényes, hogy a legtöbben nem arra törekednek, hogy katonás módon ledominálják a másikat és valamilyen módon kihasználják, hanem alapesetben egyenrangú kollégáknak tekintik egymást. Legalábbis a modern szervezetekben ez tapasztalható, és amiért sokkal hatékonyabbak a régimódi, katonás stílusnál az főleg az információáramlás gyorsasága és megbízhatósága. A bürokratikus szellemiségű cégeknél sokkal rugalmasabbak és életképesebbek a modern kultúrájú vállalatok.
Nagyon sokféle emberrel kell tudni együtt dolgozni
A készségeink nagyon sokfélék és az együttműködés során éppen ezt használjuk ki. Mindenkinél van olyan, amiben nem annyira jó, pl. kézügyesség, gyorsaság, nyelvtudás, műszaki érzék, írásbeli kommunikáció, rendszerben való gondolkodás, előadókészség stb, a hiányzó készségeket a kollégáink pótolni tudják és optimális esetben mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért. Az emberek többsége felismeri ezt és tolerálni képes mások eltérő szemléletét. Amiben a cégek többsége mégis hiányt szenved az, hogy nem történik meg a tudatos összekovácsolás és egyfajta „közös nyelv” használatára való törekvés. Nagyon sok tartalék van e téren, tudatos összecsiszolódással javítható még a legtöbb magyar cég hatékonysága. Amikor manapság már egyre inkább szolgáltatást kell tudni nyújtani sem mint terméket eladni, megnő az empátia jelentősége, azaz tudni kell a partner fejével is gondolkodni.
A politika mostanában inkább ront ezen mint javít
Az orbánista felfogás a harcot hangsúlyozza jobban az együttműködéssel szemben, a katonás stílusával rossz példát közvetít. Hasonlóan rossz példát terjeszt azzal, hogy az adott pozíciókba a kiválasztás nem annyira az alkalmasság mint az ismeretség és a politikai megbízhatóság alapján történik. Ezen kívül teljes vakvágány szerintem a konzervatív felfogásban az önellátásra való törekvés kistérségi szinten, hiszen ha valakinek nincs affinitása mondjuk a háztáji gazdasághoz, akkor ne kényszerítsük olyasmivel foglalkozni, amihez nem ért. Másik fontos példa, hogy a miénktől fejlettebb oktatási rendszerekben az iskola már nem annyira a kíméletlen verseny színtere, ennek folytán stresszfaktor és kudarcforrás mint nálunk, hanem sokkal inkább a csapatmunkára nevelésé.
A múltban voltak ugyan példák arra, amikor diktatórikus vagy kvázi egypárti rendszerek képesek voltak a gazdaság gyors és tartós fejlesztésére, manapság azonban csupán az olajnagyhatalmak esetében találunk ilyen példákat. Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Azerbajdzsán valójában eléggé primitív gazdaságú és fejletlen társadalomszerkezetű országok, teljes mértékben az olaj és más ásványkincsek keresletétől függnek. Kína is láthatóan elérte azokat a korlátokat, amit Dél-Korea vagy Japán is már egy-két évtizede, amikor egy párt már nem képes a politikai célkitűzésekkel a gazdaság irányítására, a válságjelenségek már náluk is felbukkantak. A magyar miniszterelnök és agytrösztje visszafelé szeretne haladni az időben, holott ami valójában zajlik a legtöbb országban az a jelenlegi társadalmi rendszerek továbbfejlesztésére való törekvés, amely nem annyira a harc, hanem sokkal inkább az együttműködés kultúrája és az empátia fejlesztése révén valósítható meg.
