A világ kulturális térképén az egyes országokat kétféle tényező alapján sorolják be: a hagyományos-racionális valamint a túlélés-önmegvalósítás tengely mentén. A gazdaságilag fejlett országokra, ahol magas szintű a jólét mind jellemző, hogy az állampolgárok többsége aránylag magas szinten áll az önmegvalósítás terén, nálunk viszont ez a mutató átlag alatti, hiszen a legtöbben a napról-napra való túlélésre koncentrálnak. Tehát akkor fogunk tudni előrelépni, ha képesek leszünk meghaladni a közéletünkben jellemző folyamatos aggódás és félelem kultúráját. 

Ma Magyarországon háromféle közéleti felfogás van, ez a fajta színesség alapjában véve értékes, csupán az egymás iránti intoleranciára építő, indulatokat szító politikai manipuláció miatt tűnik károsnak. 

-Szélsőjobbos: Az ösztönösség jellemzi és a hagyományápolás. Nincs mindenből elég, harcolni kell az érdekeinkért. Helye a hagyományőrzésben, alternatív életmódok megteremtésében van, főként kistelepüléseken. A Jobbik valamint a Fidesznek egy jelentős része tartozik ide. A társadalmat ez a felfogás a hagyományoknak megfelelően kiváltságosokra és egyszerű állampolgárokra osztja, de nem veszi észre, hogy a „keményen dolgozó kisember” mantra teljesen hibás, ehelyett jól és hatékonyan dolgozó állampolgárokra van szükség. (Az már ő szuverén döntése kell legyen, hogy jelentős túlmunkát vállal-e középtávon.) 

-Szélsőbalos (klasszikus baloldali): Az előzőhöz hasonlóan globalizáció és kapitalizmus ellenes, valójában a szélsőjobb titkos szövetségese és hozzájuk hasonlóan, amikor túl sokat markol, akkor destruktív tud lenni. A marxista dogmákat ismételgetik, nem tanulták meg a történelmi leckét, hogy minden egyes forradalom kudarcot vallott, mert nem ismerték fel, hogy a társadalmak átalakítása csak lépésről lépésre történhet. A céljaik mint például a méltányosabb bérezés, a gazdasági különbségek csökkentése, emberhez méltó élet mindenkinek teljesen rendben vannak hosszú távú programként. Nem veszik észre viszont, hogy számos helyen pl. Skandináviában ezeket az elveket már nagyrészt megvalósították. 

-Mérsékelt jobboldali (és kisebb részben mérsékelt baloldali): a leginkább racionális, ideológia mentes és praktikus felfogás, amely elfogadja a gazdasági racionalitásokat. Leginkább ez a felfogás alkalmas a tartós gazdasági fejlődés és a jólét megteremtésére. A Fidesz egy része, a mérsékelt baloldal, az LMP és olyan mozgalmak mint a PKP, Eötvös kör tartoznak ide.

A mai magyar politika nagy sakkjátékosai az ösztönösségre építenek és valótlan alternatívákat kínálnak (mint például FIDESZ vagy MSZP közti választás) a hatalmuk megtartása és növelése érdekében. A harcias hangnem, a félelem légkörének fenntartása mellett jellemző annak be nem ismerése, hogy a gazdaságunk motorját jelenleg a külföldi tőke és az EU támogatások adják. Sok elemét átvette a liberalizmust teljes mértékben elvető fasiszta rendszereknek, azonban sem Franco, sem Mussolini rendszere nem tudott gazdaságilag sikeres lenni. Ez törvényszerű, hiszen a diktatúrákban az állampolgár fél és passzívan viselkedik, emiatt nem fogja a munkában a legjobbját nyújtani.

Példák a félelemmentes, önmegvalósító (mérsékelt jobb oldali) politikai lépésekre:

1.Másokra nem irigykedni kell, hanem tanulni tőlük. A kulcs mindig az oktatás, az együttélés és együttműködés kultúrájának fejlesztése. Gazdaságunk szempontjából kulcskérdés a jól működő magyar kis- és középvállalatok nagy száma. Emiatt például minden olyan magyar vállalatvezető, aki állami támogatást kap valamilyen formában és tíz főnél több alkalmazottja van, kötelező vállalatirányítási tréninget kellene, hogy részt vegyen (ha nincs ilyen irányú főiskolai végzettsége) az alábbi témákban: 1.alapvető pénzügyi ismeretek, 2.üzleti és társadalmi etika, 3.hatékony vállalatszervezési módszerek (pl. lean, 5S), 4.a dolgozók motiválása, 5.mintaüzemek meglátogatása. (A multikkal is nagyon helyesen az állam stratégiai megállapodásokat köt, amelyekbe az üzleti és társadalmi etika is beletartozhat.)

2.A poroszos stílusú oktatás nem alkalmas arra, hogy aktív, pozitívan gondolkodó állampolgárokat neveljünk fel. A Balogh Zoltán miniszter által megfogalmazottak szerint kell eljárni, modern oktatási módszerekkel, a központi irányítás szerepét csökkentve.

3.A menekültek és gazdasági bevándorlók ügyét illetően valójában nincs lényeges különbség az egyes politikai felfogások között, a kormány csak felfújja és kiélezi azt az uniós szintű döntést, hogy évi 1200 főt befogadunk, holott maga is törekszik, nagyon helyesen a szerinte kevésbé problémás (pl. keresztény vallású) szírek befogadására. A kormány feladata nem az indulatok szítása, hanem a kvóta tartalmi kérdéseiről való tárgyalás Brüsszellel: kiknek adunk engedélyt az itteni munkavállalásra (szűrés) és milyen feltételekkel.

4.A mindenható és mindent ellenőrizni kívánó állam visszaszorítása. A különféle diktatúrákra jellemző leginkább, hogy az állam újraosztja a jövedelmek nagy részét a kedvezményezett csoportok részére. Csökkenteni kell az adókat és az újraosztást is. Az alábbi területeken lehetne többek között a kiadásokat visszavágni: 1.állami nagyberuházások (pl. Paks) és felvásárlások (pl. gáztározók) 2.sporttámogatások, 3.bürokrácia 4.MNB támogatása, 5.családtámogatások rendszere: plafonok bevezetése.

5.Leszakadt térségek fejlesztése és roma integrációs politika. A közmunka rendszerének átalakítása, mert költséges, hatékonytalan és nem segíti az elhelyezkedést. Száz pontos programot is lehetne írni, amelynek megvalósulását negyedévente vissza lehet követni.

Ezek csak példák arra, hogy amint megszűnik az egzisztenciális félelem és az állampolgár nem a saját napi túlélésére koncentrál, abban a pillanatban már rengeteg ötlet és kezdeményezés fog születni a társadalom fejlesztésére. Központilag ez nem működik, hogy az állam majd kitalál mindent felülről és az állampolgár engedelmesen végrehajtja. Egy ilyen rendszer a buzgó janicsároknak és talpnyalóknak kedvez, akik mögött nincs valós teljesítmény. A társadalom fejlődése az aktív és a legjobb képességeiknek megfelelően dolgozó állampolgárokon múlik.

Gazdasági értelemben közepesen fejlett ország vagyunk ha a GDP méréseknek hinni lehet. Nem elhanyagolhatóak nálunk a „fekete” jövedelmek is, amelyek a hivatalosnak mintegy egyötödét teszik ki. Európai szinten a közepes fejlettség azt jelenti, hogy amennyivel el vagyunk maradva az olaszoktól vagy a spanyoloktól, ugyanannyival vagyunk a Balkán vagy Kelet-Európa nagy része fölött életszínvonal tekintetében, lényegében egy szinten a lengyelekkel és a szlovákokkal.

A legfőbb különbség az olaszokhoz képest, hogy őnáluk a hazai ipar sokkal erősebb és kevésbé vannak ráutalva olyan külföldi cégekre, amelyek jelentős része minálunk leginkább csak bérmunkát végeztet. Akik ezen felháborodnak vegyék azt is figyelembe, hogy Szerbiában ugyan sokkal kevesebb a külföldi befektetés, de az életszínvonal is jóval alacsonyabb. A déli, keleti és északkeleti országrészünk példája mutatja, hogy ahol az igen alacsony termelékenységű (!) hazai cégeink dominálnak, ott a gazdasági elmaradottság is jelentősebb. A pénzben kifejezhető értéktermelés döntő része a multik által dominált közép és észak-nyugati országrészekben összpontosul. Ennélfogva teljesen egyértelmű, hogy nem attól leszünk fejlettebbek, ha a külföldi cégeket kiebrudaljuk, hanem ha felnő mellékjük mennél több erős magyar kis- és középvállalat.

Van azonban egy bökkenő, és itt jön a képbe a bányászbéka perspektívája: Hogyan lehetséges az, hogy amíg a magyar és a lengyel gazdaság teljesítménye hasonló, viszont a lengyel polgár fogyasztása a magyarét mintegy 20%-kal meghaladja, nem beszélve arról, hogy az EU-ban csak a románok és a bolgárok maradnak el tőlünk? Azzal együtt, hogy a magyar munkavállaló a kontinensen a legtöbbet dolgozók közé tartozik.

Ha a különféle számokat böngésszük, akkor vajon azt érjük el, hogy még nagyobb lesz a homály a bányászbéka perspektívájából, vagy egyértelmű konklúziókra is juthatunk? Gondoljunk bele: Ha mindenki jövedelme hirtelen az ötödrészével növekedne, akkor még mindig csak az EU átlag 3/4-én állnánk, a változás mégis jelentős lenne az életszínvonalunkban.

Hová lesz az a sok pénz?

Van olyan, hogy adósságszolgálat. A magas államadósság még jórészt a szoci kormányok öröksége, kicsit többet költünk adósságszolgálatra mint a lengyelek vagy a szlovákok, ez azonban mégsem indokolja a nagy különbséget. Ennél jelentősebb mértékű a külföldi cégek által kivitt profit, amelyet nem kompenzál a magyar cégek külföldről behozott nyeresége. Ami viszont ezt mégis lényegében kompenzálja az utóbbi években az a külföldi magyar munkavállalók hazautalt keresete plusz az EU támogatások mértéke. Mi tehát a különbség fő oka?

Lehetnének a beruházások,de azok kimondottan panganak (az EU-s támogatású pályázatok kivételével.) Feltűnő viszont, hogy az adók nálunk igen magasak: a legmagasabbak közé tartoznak a munkát terhelő adók és rekorderek vagyunk ÁFA terén is, és ehhez jön még a sok egyéb adónem, amely kisvállalatokat sújt vagy bankokra és áruházláncokra vetette ki az állam. Ezzel érhető el az, hogy a GDP fele (!) újraosztásra kerüljön, amely a térségünkben kiugróan nagy arány.

Mire költi az állam ezeket az ezermilliárdokat?

Egészségügyre és oktatásra biztosan nem költ, sőt ügyel arra, hogy e téren a gazdasági fejlettségünk mértékét kicsit se lépjük túl. Ennél nagyobb mértékűek nemzetközi összehasonlításban a szociális támogatások, ezen belül kimondottan a közép- és felsőbb osztályok által igénybe vehető családtámogatások, amelyek eddig a demográfia terén kevés eredményt hoztak. Nagyon sokat költ viszont az állam saját magára, a bürokráciára. Szintén az élmezőnyben vagyunk a gazdasági kiadások terén, kedvezményes hiteleket adunk cégeknek (kevés eredménnyel) és az állam igyekszik sok téren pozíciókat szerezni (vagy a szocik idején feladott pozíciókat visszaszerezni), mindez nem kevés pénzbe kerül.

Hova jutottunk tehát?

Ott van egyik oldalon a borzasztóan alulfizetett magyar dolgozó. Nem a multicégek fizetnek keveset, ők annyit fizetnek, sőt valamivel többet is a legtöbb munkakörben mint a magyar munkapiacon szokás. Az államnak viszont nagy szerepe van a minimálbér megállapításán keresztül és a közalkalmazotti fizetések változtatásával is a bérszintek szabályozására. (Jó példa a pedagógusok vagy egészségügyiek „bérrendezése”, akiknek a fizetése sok éven keresztül stagnált, utána egy éven keresztül százszor is beharangozták a híradóban, hogy milyen nagy béremelést fognak kapni, majd tényleg jelentősen felemelték magát az alapbért, ezzel együtt eltörölve számos pótlékot...) Magasabb bérszint mellett is, a magyar infrastruktúra és a nagy felvevőpiacok közelsége simán benntartaná a legtöbb multicéget, akiket viszont jobban sújtana a béremelés, az a kormánypárt holdudvarába tartozó vállalkozói kör. Az ő gyenge termelékenységű, fejlődésképtelen vállalataik azok, amelyek képtelenek kigazdálkodni pár százalékos költségnövekedést – ellenben az uralkodó ideológia mentén szükség van a hazai „tőkésosztály” megerősítésére. Nem látjuk, hogy az elképzelt „erősödés" mennyiben jelent majd valódi gazdasági fejlődést.

A másik oldalon pedig ott van egy mindent látni, hallani és kontrollálni kívánó állam, amely mindenhol ott van és mindenkit megvéd. Az ágyuk alatt is rémeket látó nyugdíjasokat éppúgy mint létbizonytalanságban élő, kiszolgáltatott és önszerveződésre kevésbé képes magyar munkavállalókat egyaránt óvja, ápolja, de legfőként eltakarja...

Végül felvetődik a kérdés, hogy esetleg a magyar polgár „kultúrája” a fő gátló tényező. A világ kulturális térképen az országok csoportosítása két alapvető szempont mentén történt: az egyik, hogy mennyire tradicionális vagy inkább racionális felfogású. A másik tengely, hogy célja inkább a túlélés vagy az önmegvalósítás. A gazdaságilag legfejlettebb országok mind az észak-európai protestáns, az angolszász protestáns vagy a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrkörbe tartoznak. Ezeket követi és minden más kultúrával szemben előnyben van az európai katolikus kultúrkör, amelynek Magyarország is része. A rendszeres felmérések azt is megmutatják, ahogyan egyes országok a fejlettek irányába mozognak, pl. Szlovákia, és az is látható, ahogy mi visszafordultunk ezen a pályán és a Balkánhoz közeledtünk - egészen az utóbbi évekig, ahol a trend szerencsére megint megfordult. A kulturális tényezők tehát nem kőbevésettek és idővel változnak.

Nem szeretem ezt a szót, mert egy dogmatikus ideológia (a marxizmus) egyik kulcsszava volt, általánosságban jobbnak tartom a szinonimáit használni, mint például az erőfölénnyel való visszaélést. Ráadásul van egy olyan összefüggés, ahol sokkal inkább jogosnak érzem a "kizsákmányolás" megnevezést, és amely nem annyira emberek egymás közötti kapcsolatáról, mint ember és természet viszonyáról szól.

Ugyanis korunknak a legfontosabb jellemzőjét nem vették észre sem a felvilágosodás korának gondolkodói, sem Marx, sem a 20.század filozófusai, ami a jövő történészei számára viszont elsődleges szempont lesz. Számukra kevésbé fontos lesz annak a tárgyalása, hogy milyen társadalmi rendszerek jöttek létre, amelyek közül voltak demokratikusabbak és diktatórikusabbak, azzal szemben, hogy mintegy két és fél évszázada az ENERGIAGAZDAGSÁG KORÁBAN élünk. Ugyanis egész gazdaságunk és társadalmi életünk az évmilliók alatt felhalmozódott fosszilis energiahordozók (kőolaj, földgáz, szén) gyors kitermelésén alapul. Egy liter gázolajban annyi energia van, amely száz ember több napi munkájával egyenértékű. Emiatt van az, hogy a föld megműveléséhez kevesebb munkaerőre van szükség, éppúgy mint az, hogy műtrágyákat és növényvédőszereket használhatunk. Évezredeken keresztül a legtöbben mindig a mezőgazdaságban dolgoztak, ezzel szemben mai korunk az ipar teljesítményétől függ, ahogy egy koreai szerző könyvéből megtudhatjuk (23 dolog, amit nem tudtál a kapitalizmusról – alapmű): minden fejlett ország gazdasága kivétel nélkül az ipari termelésen alapul. A fejlett iparral rendelkező országok gazdaságában jelentősen megnő a különféle szolgáltatások iránti igény, emiatt tudnak a legtöbben más nem ipari termelésből, hanem valamilyen szolgáltatás nyújtásából megélni. A fejlett ipar azonban mindenekelőtt az energiaforrások hatékonyabb és kifinomultabb módon történő kihasználását tükrözi.

Ezen a ponton a megtermelt jövedelmek elosztása lesz az, amely leginkább veszekedés tárgyát képezi. Egy olyan helyzet jön létre és marad fenn tartósan, ahol az emberek vagyona, jóléte és életminősége egy domborzati térképpel is egyszerűen ábrázolható. Európa topográfiája úgy néz ki, (és Észak-Amerika vagy Kelet-Ázsia is lényegileg hasonló képet mutat), hogy észak-nyugat felől dél-kelet irányába erősen lejt. Észak-nyugaton van néhány hegycsúcs a rendszer energiahatékonysági centrumait képező nagyvárosoknál (London, Párizs, Brüsszel, Hamburg, München, Bécs körzetei), köztük pedig fennsíkok néhány kisebb völggyel – főként Skandinávia területéről mondható, hogy egy nagy fennsík. Ezzel szemben ha kelet felé haladunk, a csúcsok kisebbek, pl. Pozsony és Budapest körzete, utána közvetlenül szakadék található, az emberek többsége mélyebb vagy kevésbé mély völgyekben él. Az emberi természet pedig olyan, hogy mindig a hegycsúcson levőket irigyli, a felfelé jutásért küzd és nem nagyon foglalkozik azokkal, akik a mélyen fekvő régiókban élnek, vagy többnyire csak vegetálnak.

Van egy olyan pszichológiai megfigyelés, hogyha valakivel a kapcsolatom nagyon egyenlőtlen, mert a másik kihasznál és ezt helyre akarom hozni, akkor az elosztható torta nagysága gyorsabban fog csökkenni, mint ahogyan a kapcsolatból nyereséget tudnék realizálni. Ugyanez történt a 20.században a kommunista mozgalmak esetében, ott is kiderült, hogy az egyenlősítés során a társadalmilag megtermelt és elosztható jövedelem hirtelen lecsökkent. Ezek alapján tévútnak látszik minden olyan törekvés, amely radikálisan akar változtatni a kialakult elosztási arányokon, legyen szó akár multi cégek gyors kiszorításáról, akár tőkejövedelmek megcsapolásáról, akár a lemaradt régiók gyors felzárkóztatásától, egyik sem működik, ha előzőleg nem jöttek létre párhuzamosan fejlődő gazdaságok.

A mai kor emberének a legfontosabb a kényelem: a már jól ismert és jól megszokott márkákat részesítjük előnyben, amelynek a minősége ha közepes is, akkor is tudom, hogy mit fogok kapni. Ez a magatartásunk az egyik fő előidézője annak, amit manapság globalizációnak nevezünk, különféle nagyon specializált világmárkákat vásárlunk az egész bolygón, nagyjából ugyanolyan üzletekben, mert ez a legegyszerűbb és legkényelmesebb. (Szolgáltatások terén még nagyobb a kontraszt: a legjobb előadókat, a legjobb focicsapatokat akarjuk nézni, ott még inkább érvényesül „a győztes mindent visz” elve.) Bármiféle változást csak az hozhat, ha a kényelem egy részéről képesek vagyunk lemondani, például a tartósított élelmiszeripari készítmények és a gyorsételek helyett a főzést választjuk, amely során az ételekben több tápanyag marad és a kevesebb adalékanyag miatt is egészségesebbek. (A GPD kimutatás ez esetben torz, mert az élelmiszeripar látszólagosan nagy teljesítményét méri, holott a főzés olcsóbb, a háztartásunkban előállított GDP azáltal kisebb, de valójában mégis nagyobb értéket jelent.) Egy másik ilyen kényelmi cikk az autó, amelyek túlzott használatáról szintén képesnek kell lemondanunk az egészségünk érdekében. Kérdés az is, hogy a tévénézés mennyire fontos nekünk, vagy találunk kreatívabb elfoglaltságot is.

Mivel a globalizáció és szinte minden egyes mai közgazdasági modell az áruk szállításának olcsóságán alapul, az olcsó energia eltűnésével a mai globalizált gazdaságok is megváltoznak és a helyi termelés jobban előtérbe fog kerülni. Ez még ebben az évszázadban megtörténik azzal együtt, hogy az újfajta kitermelési technikák (palaolaj, palagáz, olajhomok) évtizedekkel kitolták az energiagazdagság korát. Ugyanis a megújuló energiaforrások (szél, napfény, árapály, stb.) egyikének sincs olyan energiasűrűsége mint a kőolajnak, emellett időjárásfüggőek és a tárolhatósági problémák miatt is kompromisszumokat kell majd kötni.

Mindez azonban már alighanem késő lesz, ha nem találunk jó módszereket a légköri szén-dioxid és más üvegházhatású gázok megkötésére és tárolására (föld mélyén, óceán alatt, erdőségekben stb.), a klímaváltozás visszafordíthatatlanná fog válni. Ebben az évszázadban a szélsőséges időjárás (szárazság, áradások) és a viharok okoznak éhínségeket vagy pusztítanak el akár egész városokat, a következő évszázadokban azonban a teljes ökoszisztéma összeomolhat, az élővilág 99%-a kipusztulhat (főként a magasabb rendű élőlények) és a Föld az ember számára alig lakható hellyé változhat. Egy kopár bolygón, ahol szélviharok tombolnak, a mai kor népességének kis töredéke lenne csak képes megélni a föld alatt vagy speciális építményekben.

Mindez elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha nem áll be gyökeres fordulat egy-két évtizeden belül a tekintetben, hogy nem lehet a föld bolygót többé saját kényünk-kedvünk szerint kizsákmányolni.

Az utóbbi években sokféle világméretű felmérés készült annak összehasonlítására, hogy mennyire boldogok az emberek a világ egyes országaiban. Az ENSZ, OECD, a Gallup eredményeiben mindig sok a bizonytalanság, hiszen az emberek válaszai szubjektívak, emiatt egyes kutatók inkább a lakosság biztonságérzetét, jólétét és lehetőségeit meghatározó tényezőket vizsgálják. A számos eltérő eredmény között világos tendenciák is láthatóak arról, hogy egyes országokban mért érzik magukat az emberek boldogabbnak mint máshol, - vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy mért elégedettebbek.

A GDP fontos, de nem meghatározó:

A gazdaság fejlettségét leginkább a GDP-vel szoktuk mérni, amely az „elosztható” nemzeti össztermék nagyságát valamennyire kifejezi, bár sokan vannak, akik szerint nem mindig a legjobb mérőszám. Nem meglepő módon, az egy főre számítva kiemelkedő jövedelmű országok állnak a legtöbb felmérés élén: a skandináv országok, Hollandia, Svájc, Ausztrália, Kanada. Nyilvánvaló, hogy ahol sok a pénz, ott elvben több juthat egészségügyi ellátásra, nyugdíjakra, szociális támogatásokra is. A pénz azonban kutatások szerint csak annyiban segíti a boldogságunkat, amennyiben a létbizonytalanság érzetét csökkenti, ezért egy bizonyos szint felett már kevésbé meghatározó. Ezt bizonyítja az is, hogy a felmérésekben a GDP-hez képest lemaradnak olyan fejlett országok mint az USA, Németország, Nagy-Britannia, Japán vagy Dél-Korea.

Magyarország is ide sorolható:

Gazdaságilag közepes fejlettségű ország vagyunk, ennek ellenére a boldogság felmérésekben rendre a listák végén vagy utolsó harmadában szerepelünk: Az OECD országok közül az elégedettség tekintetében 36 közül a 35. helyen, az ENSZ boldogságjelentésében 156 országból a 110.-ek vagyunk, és csak az ún Fekete-Afrika, néhány közép-ázsiai és balkáni ország van mögöttünk. Egy másfajta vizsgálat szerint, az egyes tényezőket külön vizsgálva (ún. Social Progress Index) 68 ország között a 32.-ik helyre kerültünk, tehát „boldogabbnak kellene lennünk”, azonban még ebben az esetben is elmaradtunk a lengyelektől, szlovákoktól és a csehektől.

A gazdasági fejlettségükhöz képest boldogabb nemzetek:

Szinte egész Latin-Amerika, de elsősorban Mexikó, Costa-Rica, Argentína, Brazília, vagy rajtuk kívül például Bhután, Malajzia vagy Indonézia mind a lista első harmadában találhatóak, ami azt mutatja, hogy az emberek életfelfogása mennyire jelentős abban, ahogyan érzik magukat. Nyilván, ahol a munkanélküliség csökken, a gazdaság fejlődik és nincsenek súlyos társadalmi problémák, ott sokan érzik úgy, hogy lehetőségeik folyamatosan javulnak.

Milyen tényezők segíthetik, hogy boldogabb országgá váljunk?

1.A munka és a munkahelyi légkör

Olyan országok mint az USA, Dél-Korea vagy Japán példája bizonyítja, hogy ahol a ledolgozott munkaórák száma kiemelkedően magas, ott az emberek kevésbé boldogok. A túlságosan monoton munkavégzés vagy a munkahelyi stressz is nyilvánvalóan ilyen irányban hatnak. A magyarok pedig már az 1980-as években is a kontinensen legtöbbet dolgozók közé tartoztak, és a munkakörülményeink sem nevezhetők ideálisnak. A családi élet, a baráti kapcsolatok és a társadalmi aktivitás boldogságunk legfőbb forrásai, ezért döntési helyzetben mindig vegyük figyelembe, hogy ha túlságosan sok munkát vállalunk, az többnyire ezek rovására fog menni. A munkahelyi légkör alakításában pedig mindenkinek van némi szerepe: ahol eltöltünk egy nap több mint nyolc órát, ott a lehetőségekhez képest szeretnénk jól érezni magunkat.

2.Az ökológiai környezet

Olyan túlnépesedett országok mint például India vagy Kína lakossága a felmérések szerint kevésbé elégedett az életével. Életminőségünket meghatározza az ökológiai környezetünk állapota: a zsúfoltság, a szemét nyilvánvalóan rontja, a nagyvárosokban a bűnözés is kiterjedtebb formát ölthet. A környezetünk védelme kulcsfontosságú tényező, azonban nem látszik tragikusnak önmagában az sem, ha a lakosság száma nálunk akár egy-két millióval is csökkenne.

3.Társadalmi feszültségek

Háborús állapotok, súlyos gazdasági válsághelyzet, természeti katasztrófák, ökológiai katasztrófák esetén értelmetlenné válik az emberek boldogságának bármiféle felmérése. Azok az országok, ahol jellemzően nagyok a társadalmi feszültségek, a korrupció és a politikai rendszer vagy annak stílusa diktatórikus jellegű (Törökország, Oroszország, Belarusz, Irán), szintén rosszul szerepelnek a felmérésekben. Azonban nálunk is sokat romlott a helyzet 2006 óta, amióta helyenként „hideg polgárháborús” állapotok váltak jellemzővé: a közéletben kicsiben és nagyban is folyik az ideológiai harc, sőt a kormányunk is afféle „folytonos háborús állapotot” igyekszik fenntartani. Ezért cseppet sem meglepő a pedagógusok tiltakozása, amely lényegében az ilyenfajta légkör ellen – és a fent említett monoton, lélektelen munkának,- az oktatásban való rendszeresítése ellen való fellépésnek a kifejeződése. Ezen túlmenően a vagyoni különbségeknek az utóbbi időben tapasztalható növekedése is nyilvánvalóan rossz közérzetet váltott ki sokakban.

4.Az összehasonlítgatás

A pszichológusok szerint, ha választanunk kell, hogy a vagyonunk 5 milliós, de a környezetünkben mindenkinek ennél kevesebb vagy ha 10 milliós, de mindenkinek ennél több, akkor a legtöbben az elsőt fogjuk választani. Nálunk is sokat ront a boldogság szubjektív megélésében az, hogy Ausztriához és Németországhoz viszonyítjuk magunkat. Számos kulturális jellemző tekintetében ugyanolyan közel állunk a Balkánhoz mint Európa nyugati feléhez, amely megkérdőjelezi, hogy bármiféle gyors felzárkózásról van-e értelme egyáltalán beszélni. Nyilvánvalónak látszik, hogy ez a folytonos összehasonlítgatás nem játszik szerepet a csehek vagy éppen a dél-amerikaiak esetében, akik jobban elfogadják a gazdasági, földrajzi és történelmi adottságokat. Bármiféle összehasonlításban mindig az derül ki, hogy Magyarország legnagyobb értéke a sajátos kultúrája valamint az itteni sokszínű és sokrétegű kulturális élet, mint az életminőséget javító tényező.

A boldogság kutatása kiterjedt vizsgálatokon alapul, és mindegyiknek a konklúziója, hogy habár a külső körülmények hatása számottevő, a boldogságunkban nekünk is megvan a saját felelősségünk.

A diktatúrát megélheti egy társadalom mint külső kényszert, leggyakrabban viszont ami gyakrabban megtörténik az a diktatórikus szellemiség fokozatos megerősödése és eluralkodása, ami ellen viszont már képesek vagyunk tenni.

Az évek során igen sokféle ismeretet szereztem az emberi egoizmusnak arról a tombolásáról, amely kisebb vagy nagyobb léptékű zsarnokságokhoz vezet, emiatt nagyobb veszélynek látom mint ellenpólusát, az anarchiát. Vannak olyanok, akik velem ellentétben az a utóbbiban látnak veszélyt, és a demokráciát az anarchiával azonosítják, holott a demokrácia valójában nem más mint a szélsőségek közötti optimumpont folyamatos keresése és a nézetek nyílt megvitatása.

Mit tehetünk a diktatúra valós veszélye és a diktatórikus stílus eluralkodása ellen ?

1.Ismernünk kell a történelmet. A diktátorok (Hitler, Sztálin, Ceausescu) nem egy csapásra, hanem fokozatosan vették át a hatalmat. (Nem mindig éles a határ a diktatúra a demokrácia között, az orosz politikai rendszer például jelenleg sokkal diktatórikusabban működik mint a német, bár utóbbi sem tökéletes.) Érdemes ismerni például a Horthy-korszaknak a „mindenki ellenünk van” jellegű országimázsát vagy Franco rendszerét, ahol a kommunista családban született gyerekek közül sokat a kórházban halottnak nyilvánítottak és titokban katolikus családokhoz adtak örökbe. Lényegében nincs új a nap alatt, sem országunk sem korunk egyáltalán nem különleges, nagyon sok párhuzamot fedezhetünk fel régi korokkal és más országokkal.

2.Szélesítsd a látóköröd. Legtöbben csak azokat a véleményeket hallgatják meg, amelyek a számukra tetszetős ideológia vonalába illenek. Mindig érdemes meghallgatni azokat is, akik teljesen másként látják a világot mint mi és elgondolkodni az ő sajátos nézőpontjukon. (Egyetértek azokkal, akik szerint még az ún. politikai korrektség is lehet diktatórikus, hiszen a világ attól színes, hogy sokféle helyzetű ember sokféle, egymást jól kiegészítő módon látja a világot. A diktatúrára éppen az jellemző, hogy a világot nem színesben, hanem leegyszerűsítve, fekete-fehérben látja.)

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a közgazdaságtan, a humán tudományok is folyamatosan fejlődnek, és szélesebb perspektívákat kínálnak mint mindennapi magyar rögvalóságunk. (A születések számának visszaesése például kivétel nélkül minden társadalomban tapasztalható, ahol a jómódú városias életmód elterjedté vált. Vagy számos ország mint Görögország vagy Afganisztán évszázadok óta küzd a gazdasági ill. politikai instabilitás problémájával. Vagy a népességszaporodással az arab világban nem tud lépést tartani az élelmiszertermelés.)

3.Ne hagyd, hogy a negatív érzelmeid irányítsanak. A legtöbb diktátor és számos politikus hajlamos a különféle félelmekre, indulatokra építeni. A migránsválság kirobbanása során például Orbán Viktor a helyzetet reálisabban ítélte meg számos európai politikusnál, és hatásos lépéseket is tett a válság kezelésére. A kommunikációja viszont a szememben nem egy nagyvonalú, higgadt és bölcs politikust mutat, aki az egész társadalom számára példát adhat, sőt helyenként inkább gerjeszti a xenofób indulatokat. (Az események bemutatása a közmédiában minden esetben túlzó és egyoldalú, azt sugallja, hogy minden migráns egytől egyig kulturálatlan bajkeverő, akik a jó buli kedvéért jöttek el a háborús övezetekből.)

4.A közélet nyíltsága és aktív részvétel.

Az állampolgár sokszor panaszkodik, hogy minden a színfalak mögött történik, de nem veszi a fáradságot, hogy legalább a saját szakmájához tartozó eseményeknek utána nézzen. Nem minden esetben jogos az olyan jellegű panasz, hogy az egykori állami vállalatokat kiknek a kezére játszották át, ha családi körbe visszahúzódva azt morogjuk, hogy a politika nem több, mint úri huncutság és minden politikus korrupt. A morgás joga nem valódi jog, sőt, önbeteljesítő jóslatokat erősít. Nagyobb nyíltság kikényszerítésével szintén elkerülhető lett volna sok milliárd dollár és euró adóparadicsomokba menekítése, és nem lett volna szükség az üres államkassza miatt annyi megszorításra.

5.Állj ki magadért.

A családban, a munkahelyen, a helyi közösségben és a nagypolitika szintjén egyaránt kifejlődhetnek dikátorok, akik „valós igényeket” elégítenek ki, amennyiben a többiek feléjük olyan képet sugároznak, hogy önállótlanok és gyámolításra szorulnak. Az is fontos, hogy a közösség ne atomizálódott egyénekből álljon, hiszen leginkább másokkal összefogva, közös fellépéssel lehet az érdekeinkért kiállni. A kommunkáció mindig tényszerű, következetes és határozott kell, hogy legyen ilyen esetekben. (A mostani pedagógustüntetés jó példa erre, még akkor is, ha a követeléseik csak kis részének van reális esélye a megvalósulása.)

6.Pozitív szemlélet elterjesztése.

Ha a diktatúrát kórokozók miatti fertőző betegségként fogjuk fel, akkor az előző pontok a kezdődő fertőzés megállításakának és visszaszorításának tekinthetőek. Az igazi gyógymódot azonban minden esetben a megelőzés jelenti: az egészséges szervezet egyéni szinten és társadalmi szinten egyaránt. Ne feledjük, hogy nem csak a félelem és a rosszkedv a fertőző, hanem a mosoly is jókedvet vált ki másokban és a segítőkészség is pozitív példaként tud hatni. A különféle negatív társadalomképek, amelyek a neten keringenek, többet ártanak mint használnak.

Melyek azok magatartások, amelyek igazán elősegítik a társadalom egészségét?

-A bizalom kiépítése. Ez nem egy vélemény, hanem alapos tudományos kutatások eredménye, hogy a bizalom légköre az, amely társadalmi méretekben elősegíti a sikert. Kisebb és nagyobb közösségekben, az üzleti világban mindenhol, akármilyen óvatos lépésekkel is, de javítjuk a másokkal való együttműködést, az ilyen magatartás mindig segít, növeli a vállalkozókedvet és csökkenti a bürokráciát.

-Pozitív társadalomkép. Többnyire annak a csoportnak, pártnak az elképzelései fognak megvalósulni, amelynek erősebb pozitív víziója van a társadalom jövőbeli helyzetéről. Ilyen lehet például, hogy hamarosan Európa egyik legérdekesebb országa lehetünk, amelyre a természetvédelem, a hagyományőrzés, vendégszeretet és a magas szintű nagyvárosi kutúra egyaránt jellemző.

7.Könnyedség és humor

A diktatórikus szellemiség mindig drámázik, szélsőséges helyzetekkel riogat. Létrejöhetnek valóban ilyenek (gazdasági válság, élelmiszerválság, járványok, természeti katasztrófák stb.), de ezeket senki sem látja pontosan előre, így megelőzni sem tudja. A pozitív életszemlélet mellett a könnyedség és a humor a legjobb immunerősítők a kisebb-nagyobb méretű zsarnokok ellen, akikre mind jellemző, hogy szerepüket túl komolyan veszik, és nagy egójuk elvesztette a kapcsolatot a valósággal.

Amikor megöregszünk, miről fogunk mesélni majd?

Nézzük, miről mesélnek a mai öregek.

Alig élnek azok közül, akik felnőtt fejjel élték át a 2.világháborút és közöttük is kevesen voltak, akik büszkék voltak az akkori tetteikre. Mint egy német veterán megfogalmazta: „Nehéz idők voltak azok...Azt mondták nekünk, hogy Németországot meg kell védeni.” Őszinte annyiban, hogy nem szépíti a helyzetét, bevallja, hogy ő is zavarodott volt, mint sokan mások. Különféle zavaros helyzetek káros hatása alól ma sem tudjuk kivonni magunkat.

Ismertem ellenpéldákat azért: nagymamám kitartott a faluban, amikor jöttek az orosz katonák és sikeresen álcázta, bujtatta a lányokat is. Anyósom édesapja a német katonáknak készített főtt krumplit lopta el, élete kockáztatásával enyhítette a századának éhségét.

Az '50-es évek terror-időszakában is volt bőven szégyellnivaló, azonban ott volt '56, amikor sokan megmutathatták, hogy mire képesek – csak hát meghurcolták őket és megtiltották nekik, hogy akár egy szót is szóljanak az akkori időkről, még a családtagok előtt sem lehetett ilyesmiről beszélni. Édesapám is sajnos így járt és már nem érte meg a rendszerváltást, amikor végre szabadon beszélhetett volna az egykori pártállam tabutémájáról.

Későbbi generációk számára nagy élmény lehetett a '60-as évek popkultúrája és szabadabb légköre, esetleg a vállalkozásuk megszervezése és a rengeteg ügyeskedés, ahogyan kalákában építkeztek vagy másoknál sokkal hamarabb hozzájutottak egy Zsigulihoz a Merkúrtól. Vagy éppen annak a bomba üzletnek a kitalálása és bejáratása, hogy Romániába kávét kell vinni és onnan Škoda hengerfejtömítést behozni.

A manapság idősebb korba lépő generációk a rendszerváltás során játszhattak aktív szerepet, azonban megfigyelhetjük azt a jelenséget, hogy a fiúk és lányok mindig nagyon kritikusak a szüleik iránt. 2010 körül jelent meg egy cikk az egyik internetes újságban egy fiatal újságírótól: „Rendszerváltás: ennyi!” címmel, ami megmutatta, hogy milyen zavaros a korszak elhelyezése (Politikailag 1990-re tehető, gazdasági értelemben 2000 körülre már lezajlott) és milyen extrém, idealista várakozások és homályos képzetek éltek sokakban. (Nem kell tenni semmit, a nyugat-európai szisztémák bevezetése megold majd mindent.) A fiúk generációja azonban érthető okokból mindig keményen ítélkező, mindig teljesen más utakat keres mint a szülei.

Milyen pozitív, maradandó hatású tettekről mesélhetünk majd később a fiataloknak?

Ha valaki mondjuk hónapokig szolgál egy hajón vagy keményen gürcöl egy finn farmon (mint én tettem) az lehet elismerésre méltó, de társadalmi, közösségi értéke zéró.

Ha valaki követi a hivatalos állami vonalat az jóval kevesebb tiszteletet fog kiváltani, mint ha mer gerinces módon kockázatot vállalni és az aktuális széljárás ellenében is cselekedni.

Ha valakik megszervezik ugyan magukat, de az ellenfelük nem szervezett, sőt fegyvertelen, az adott esetben lehet egy szükséges lépés, de semmi esetre sem szépnek nem nevezhető cselekedet.

Manapság a menekültválság keltette feszültségek kellős közepén is felmerül mindez, lehet sok mindenre mondani később, hogy elkerülhetetlen volt mint szükséges rossz, azonban ilyen kérdésekre számíthatunk:

-Odamentél, megkérdezted mit akarnak és mért tettek meg több ezer kilométert étlen-szomjan? Próbáltál beszélni velük? Nekik is egy orruk van és tíz ujjuk van, nem? Honnan tudtad, hogy egytől-egyig mind rossz ember?

Lehet az is persze, és nagyon bízom benne, hogy csupa ilyesmit mesélhetünk majd, ha megöregszünk: Kitartottunk és végül kiharcoltuk. Megoldottuk a válsághelyzetet. Összefogtunk és felépítettük. Újjáélesztettük (a közösségi életet). Hazatértünk, megreformáltuk és fellendítettük.

A Rettenthetetlen c. film skót felkelővezérének a mondatain érdemes elgondolkodni „Lesznek közületek, akik erről csatatérről nem fognak többé hazatérni. De akik hazatérnek, ők elmondhatják majd, hogy ott voltunk azon a napon, abban a csatában...”

A politika a görög polisz szóból ered, a sokakat érintő közügyek tárgyalását jelenti. Eredetileg legalábbis erről szólt, manapság viszont erre mifelénk valami egészen más kerekedett ki belőle.

1.Feltűnő az a jelenség, hogy targoncás vagyok Kiskunlacházán vagy főkönyvelő Csajágaröcsögén és olyan emberek sorsáért kezdek el aggódni, akik tőlem legalább ezer kilométerre élnek és nagy részük még meg sem született. (Például nagy hévvel beszélek Németország iszlamizálódásáról.) Indulatosan beszélek olyasmiről, amihez egyértelműen semmi közöm nincs, az életemet aligha érinti és megfelelő háttértudásom sincs róla. Mért teszem ezt? A magyarázat egyszerű.

2.Másik gyakori eset, hogy SZIDJUK a bűnözőket, szinte dicsekszünk azzal, hogy nem olyan kultúrában születtünk, ahol a lopás nem bűn, hanem természetes dolog. Vagy éppen korrupt politikusokat hozunk fel rossz példaként. Ezzel úgy állítjuk be a dolgokat, mintha a problémáinkat mindenekelőtt ők okoznák – pedig ez egyszerűen nem igaz. Becsapom magam azért is, mert mások szidásától egy fikarcnyival sem leszek jobb ember, legfeljebb per pillanat jobb színben tűnhetek fel magam előtt. Igazából rendészeti kérdésekről lenne szó és/vagy kulturális kérdésekről, szokásokról, de a megnyilvánulásom nem a problémák megoldására irányul. Egyszerű magyarázata van ennek is.

3.Azt gondolom, hogy VITÁBAN le kell győzni azt, aki mást gondol mint én. Mintha a racionalitásom mindenekelőtt arra való lenne, hogy védjem az álláspontomat, vagy éppen védjem a többség igazát azokkal szemben, akik szerintem hibásan gondolkodnak. Mért játszom ezt a játékot? Egyszerűen megérthető.

4.Az előbbi speciális esete a FOGALMI ERŐD példája. Olyan kiüresedett fogalmakkal dobálózunk, amelyeket a dogmatikus használat már rég lejáratott. A nagy szavak mögött nincs semmi megfogható, például ha azt mondom, hogy kizsákmányolás, akkor hol a határa, mikortól mondhatom, hogy ez már az, de az még nem? Ha tudom, hogy a kínaiak IQ-ja és a magyar emberé között nincs számottevő különbség, akkor mért tudom jobban a kínai munkásnál, hogy ő milyen helyzetben van? (Igazából csak a krónikusan alultáplált emberek és kulturális elzártságban élők IQ-ja lehet igen alacsony, de még itt is felmerül, hogy leginkább mérési hibáról van szó.) Nem gondolkozom el a szó mélyebb jelentésén, vagy azon, hogy például létezik önkizsákmányolás is. Nem próbálok a dogmatikus keretből kilépni és szinonimák használatával (mások kihasználása, erőfölénnyel való visszaélés, aránytalan elosztás stb.) finomítani, pontosabb leírásokra törekedni. Nem, a célom csupán mások megbélyegzése, egyszerű adminisztratív meló: pecsét, irattár, iktatva, nem kell rajta többet gondolkodni. Mért hiszek, mért akarok hinni a gyerekmesében, hogy minden jó lenne, csak néhány cúnya, rossz báci teszi tönkre a világot? Egyszerűen megérthető.

Amikor politizálunk, akkor legtöbben hajlamosak vagyunk belesétálni ilyen utcákba, egyirányú utcákba, zsákutcákba. Nem akarok lenézni senkit, mert gyakorlatilag mindannyian hajlamosak vagyunk beleesni ilyen jellegű, mondhatni gyermekbetegségekbe. Ez viszont egyben azt jelenti, hogy ki is nőhető, az érett személyiség ennél sokkal többre képes: Ugyanis nem többről mint tudattalan játszmákról, ösztönös tevékenységekről van szó. Indulatok levezetéséről, kompenzálásról, hárításról, az életünkkel való szembenézés elkerüléséről. Mint Naszreddin hodzsa, amikor egyik este egy parkban a gyűrűjét kereste, és egyre több arra járó segített neki, míg egy óra múlva valaki megkérdezte, hogy nem emlékszik, mégis merre felé hagyta el? - Nem itt ahol keressük, hanem a park túlsó felén, de itt a lámpák alatt világos van.

Aki felelőtlenül politizál, közülük sokan úgy gondolják, hogy nyugodtan kibicelhetnek, bármit mondhatnak, lehet akármilyen destruktív is. (Más kérdés, hogy lehet szidni másokat oly módon, hogy van benne némi irónia, humor, mert olyankor nem lesz drámázás.) Egy gyermekkori szituáció ennek az alapja: amikor a gyermek túllépett a határokon, akkor jöttek a szülei és leállították, magyarán rácsaptak a kezére. Azt állítom, hogy nem csak az ún. „keményen dolgozó kisember” szintjén, de a kormányzat szintjén is, kormányhoz közelálló körökben is sokan tudattalanul ilyen beállítódásúak, abban hisznek, hogy ez most is így működik. Tehát ha túlfeszítjük a húrt, akkor egyből leállít minket akár a Jóistenke, vagy ha ő nem, akkor legalább a „gonosz hatalmak” (globális pénzügyi körök). Nem, a feltételezett Globális Nagytőke Párt és hasonlók hagyják, hogy egy Haiti, egy Kuba vagy akár egy Észak-Korea is menjen (vagy inkább botorkáljon) a saját kis útján. (Nagyon ragaszkodik a dogmáihoz az, aki ezt nem így látja.) Az életet sokkal inkább jellemzi az, hogy egye meg mindenki, amit maga főzött, egyén vagy egy közösség szintjén, az lesz a jutalma vagy a büntetése, helyzettől függően.

Úgy gondolom, hogy a felelős politizálás kerüli a nagy szavakat, amelyeknek homályos a jelentése, konkrétabb, törekszik mások helyzetének és felfogásának megértésére. Nem akar okosabb lenni azoknál, mint akik az adott helyzetben vannak. A vita leginkább eszmecsere, gondolatok közös finomítása. A destruktív magatartás és a leszólás mindig könnyebb mint az ösztönös sémákból kilépve az értékekre fókuszálni és pozitív szellemű javaslatokat tenni.

A nyugdíjhelyzetről szóló cikkek, tanulmányok alapján nagyon egyszerű feltételei vannak a nyugdíjrendszerünk mainál jobban működővé és igazságosabbá tételének:

1.Jól működő és erős gazdaság

Az éves szinten előállított érték (GDP) 10% körüli összeget költünk nyugdíjra vagy nyugdíjszerű ellátásra, amely az európai átlagnak felel meg. Mintegy 2.8 millió nyugdíjasról és 3000milliárd Ft-ot meghaladó kiadásról van szó. A nyugdíjak értéke eléggé szorosan követi a fizetések változását: amikor a rendszerváltozást követően a fizetések reálértékben visszaestek, a nyugdíjak vásárlóereje is hasonló mértékben csökkent, az ezredforduló után pedig mindkettő gyorsan növekedett pár éven keresztül. Az osztrák nyugdíj annyival magasabb a magyarnál, amennyiben az osztrák gazdaság is jobban működik a miénknél.

2.Az állam akarjon és tudjon költeni a nyugdíjasokra.

Ha nagy a költségvetési hiány, tehát üres az államkassza, akkor az állam megtalálja a módját, hogy a nyugdíjakból is lefaragjon valamilyen módon. Ahogyan az idősek aránya emelkedik a társadalmon belül, az állam kénytelen lesz a visszavágni a nyugdíjakból. A másik lehetőség ugyanis az lenne, hogy még több adót szedjen be a gazdaságból aligha járható út, mert menekülésre készteti a cégeket. Emiatt a nyugdíjkorhatárt fokozatosan emelni kell annak ellenére, hogy nagyon sokan vannak, akik 60 éves korban már nem alkalmasak teljes értékű munkavégzésre. Ezzel együtt a nyugdíjas réteg hatalmas szavazóbázis, a nagy többség életszínvonalának szinten tartása és lehetőségek szerinti növelése a kormányok alapvető érdeke. Drasztikus lépések a nyugdíjak terén leginkább csak egy diktatúrában lennének elképzelhetőek.

Tény, hogy az átlagos magyar állampolgárnak a nyugdíjba vonuláskor alig vannak megtakarításai, emiatt erősen függ az állam „jóindulatától” vele szemben.

3.Ne ösztönözzük a korai nyugdíjba vonulást és támogassuk az időskori munkavégzést.

Ha az állampolgár a fizetésének 80%-át is megkapja, ez kevésbé fogja ösztönözni arra, hogy tovább dolgozzon főmunkaidőben, hanem amint lehet, nyugdíjba fog menni, amennyiben a fizetése eléggé magas szintű. Ez szinte minden esetben meg is történik. Van némi degresszió a nyugdíjak számításakor, ez azonban nem túl nagy mértékű. Mivel nagyon sokan esnek alacsony bérkategóriákba (minimálbért kapnak vagy azon vannak bejelentve), esetükben a 80%-os szint igen alacsony, akik pedig nem rendelkeznek csak 20-30 év munkaviszonnyal, ennél is kevesebbet fognak kapni, tehát a rendszerünk csak azokat ösztönzi a korhatár fölötti munkavégzésre, akiknek a nyugdíja nagyon alacsony lenne.

Egyes országokban, aki tovább dolgozik mint a korhatár, később magasabb összegű nyugdíjat kaphat, amely egyfajta ösztönző a munkavégzésre a magasabb jövedelem esetében.

4.Korábbi nyugdíjba vonulás lehetősége – alacsonyabb nyugdíjjal.

A magyar munkaerőpiacon más európai országokhoz képest is kevésbé kedvelik az idős munkavállalót, amely mögött az alábbi okok lehetnek:

-A magyar cégek egy részre jellemző az agresszív, intoleráns légkör. A követelmények általában magasak, rugalmas és terhelhető munkavállalókra van szükség.

-A „digitális bennszülöttek” előnyben vannak azokkal szemben, akik a számítógépes ismereteket nem az anyatejjel szívták magukba.

-A generációk kommunikációs stílusában, felfogásában is jelentős különbségek vannak.

Emiatt a tartós munkanélküliség veszélye igen nagy 50 év fölött, különösen akkor, ha egészségi problémák is megjelennek. A nők 40 éves munkaviszony utáni (vagy gyerekszámtól függően még korábbi) nyugdíjba vonulása össztársadalmi szinten hasznos lehet, mert a nagymama jobban be tud segíteni a gyermeknevelésben. Egyén szintjén viszont diszkriminatív és igazságtalan, mivel a férfiak egészségi állapota általában rosszabb a hasonló korú nőkhöz képest és mintegy öt évvel rövidebb életre számíthatnak náluk. A rokkantnyugdíjakkal jelentős visszaélések történtek a 2000-es évek elején, ma viszont a rokkantsági ellátás megalázó szintű, 28 ezer forint. Az igazságos helyzet az lenne, ha az öregségi minimumjövedelem és a rokkantsági ellátás egyaránt elérné a havi 50 ezer forintot, amely a fizikai létminimumot biztosíthatja. A legtöbb országban van lehetőség korábbi nyugdíjba vonulásra, alacsonyabb nyugdíj mellett. A részmunkaidős tevékenység nyugdíj mellett valóban egy jó átmenetet képez és társadalmilag is ésszerű. Jogszabályilag ez rendben levőnek tűnik (a minimálbér 18 szeresét lehet megkeresni éves szinten), a társadalmi felfogás viszont kevésbé támogatja.

5. Társadalmi közmegegyezés

A jelenlegi kormányzat látásmódja nem foglalkozik az egyéni igazságosság kérdésével, hanem a társadalom egészének (vélt vagy valós) érdekét helyezi fókuszba. Magyarán: ha a legszegényebb rétegek, köztük romák nem kapnak megfelelő ellátást, viszont támogatjuk a középosztályt és a felsőbb osztályokat, akkor a gyermekek nagy eséllyel a megfelelő családokba fognak születni.

A teljes magyar adórendszer, szociálpolitika, nyugdíjrendszer arra a filozófiára épül, hogy az ország legnagyobb problémája demográfiai jellegű,ennek érdekében az is megengedhető, ha sokak önhibájukon kívül kilátástalan helyzetbe kerülnek.

Ez egyben egy alapvető töréspont a közösségközpontú magyar jobboldal az egyéni szabadságjogokat előtérbe helyező baloldal között.

Összefoglalóan

A magyar alkotmány szerint az állam nem köteles nyugdíjakat fizetni, alapvetően a gyermekek feladata a szüleik eltartása. (A társadalombiztosítási járulékokat sem köteles nyugdíjra költeni, emiatt lényegében ugyanolyan adót jelent mint az SZJA vagy az ÁFA.) Számos országban, elsősorban Ázsiában bevett gyakorlat, hogy a nyugdíj nem létezik vagy csak segély jelleget ölt a társadalom nagy része számára. Európában ezzel szemben eddig még a legnehezebb gazdasági helyzetekben (magyar gazdaság a rendszerváltozás után, mai Görögország) is csak kisebb mértékben csökkent a nyugdíjak vásárlóereje. Az elöregedő társadalmak nem biztos, hogy a jövőben is tudják a szintet tartani, a társadalmi etika és a gazdasági racionalitás azt sugallja, hogy aki munkaképes az dolgozzon (teljes vagy részmunkaidőben), a fizikai létminimumot viszont az állam biztosítsa azok számára is, akik nem munkaképesek. A nemek között nem szabad különbséget tenni és a nyugdíjak is a mainál jobban kellene, hogy közelítsenek egymáshoz a fizetésekhez képest.

A mai magyar konzervatív jobboldalnak egy jó része, a legaktívabb csoportja – tudattalanul,- egy olyan mentalitást képvisel, amely a régi nemesi osztályra volt jellemző. Ezt mondhatnám dicsérő értelemben, de sajnos nem ez a helyzet: habár az arisztokráciára sokfelé jellemző a kifinomult társasági viselkedés, a megfontoltság és a jó ízlés, ezzel szemben mifelénk a mai politikában legalábbis a nemesi osztálynak egy sokkal régebbi jellemzője bukkan fel nap mint nap: a várúr szerepe.

A nemesi osztály fő feladata sok évszázaddal ezelőtt közismerten a katonáskodás volt. A várurak számos kiváltságának fő indoka az volt, hogy ők védik meg a hazát az ellenségtől, ők biztosítják a földeken dolgozó nép nyugodt munkáját. Az évszázadok során ez a fajta szerep egyre inkább kiüresedett és nem maradt belőle több belőle mint sajátos szemléletmód, rejtett gondolkodási minta. És e tekintetben a származás nem alapvető, hiszen a vezetők által a nyilvánosság előtt képviselt eszméket, ideálokat és gondolkodási mintákat igen sokan mások is átveszik. A Horthy-korszakban kifejezett hagyománya volt ennek több síkon is, - például az ún. vitézi rend vagy az ún. „úri középosztály” eszméje,- sőt habár a kommunista rendszer ezeket a kiváltságokat megszüntette, nyomban újakat is hozott létre: a késő feudális alapokra épülő társadalom új nemesi osztályát a pártfunkcionáriusok adták. Egyfajta hagyományról, folyamatosságról lehet beszélni, amely a rendszerváltást követő húsz év során visszaszorult, bár nem tűnt el teljesen.

A 2010-ben megválasztott kormányunk igen katonás módon látott neki az ország „rendbetételének” (az idézőjel itt talán jogos, talán nem), és az évek előrehaladtával világosan kirajzolódott az a fajta harcias stílus, ahogyan a miniszterelnök és egy szűkebb köre országunkat leginkább egy ostromlott várnak látja, amelyet kötelessége foggal-körömmel védeni. A régi nemesi mentalitás bukkan itt elő hirtelen, egy olyan gondolkodásmód, amely természetesen nem csak a politikai elit sajátja, hanem számos vállalkozóé, sok egyéb vezetőé is, aki kihasználja a hatalmát és úgy gondolja, hogy büntetlenül manipulálhat és packázhat „egyszerű dolgozókkal”. (A kialakult "szokásjog" részben választ ad arra a kérdésre, hogy nálunk mért olyan alacsony a minimálbér és mért jelentősebbek a bérkülönbségek mint a cseheknél vagy az osztrákoknál.) A várúr szerepnek van némi létjogosultsága itt mifelénk, hiszen szükség van piacvédelemre, bizonyos területeken erős állami felügyeletre és szabályzásra, sőt még a kézműves hagyományápolásra is, amelyet ez a felfogás előnyben részesít. A nyilvánvaló előnyök mellett a szerep túljátszásának a hosszú távú káros hatása lényegében az, hogy egy elszigetelt, belterjes világot erősít, amelyből sokan elmenekülnek. Azt sugallja, hogy az idegen mindig gyanús, abban bízhatsz csak, aki a mi kutyánk kölyke. A magyar politikai életre nem volt jó hatással, hogy Orbán Viktor az összefogást hirdető vármentalitásával egyesítette a jobboldal nagy részét, ugyanis így nem tud létrejönni olyan politikai váltógazdaság mint amilyen a cseheknél, lengyeleknél vagy a románoknál működik, ahol persze szintén megvannak a sajátságos védekező mechanizmusok a nyugat-európai vagy épp amerikai befolyással szemben (ellentétben a szlovákokkal, akik jelenleg más utat járnak be). És nekik ehhez még nem kell az ördöggel sem összefogniuk (ördög alatt a különféle diktatúrákat vagy fél-diktatúrákat értve).

Az EU politikai rendszere nem teszi indokolttá ezt a sündisznóállást, amelyet mifelénk a jobboldali „kemény mag” létrehozott,- és amelyet a konzervatív gondolkodásúak jelentős része főképp szolidaritásból, kisebb részben pedig karriervágytól hajtva támogat,- hiszen a nyugati erőfölényből lecsapódó hasznot a másik oldalon bőkezű támogatásokkal kompenzálja. A fejlesztések leginkább az EU pénzeknek köszönhetőek, ezzel szemben kormányunknak szinte minden ötlete múltba tekintő: poroszos oktatás, több disznóhús, otthoni pálinkafőzés, alacsonyabb gázszámla, vagy akár éppen a nagyobb családi ház: egyik sem innovatív és csak annyira hiszek abban, hogy a népjólétet szolgálják, mint abban, hogy a vasárnapi templomba járás az igazi vallásosság kritériuma.

Itt leginkább arról van szó, hogy vissza a gyökerekhez, a régi nemesi gondolkodáshoz, amely során vannak az egyszerű nép fiai (közöttük közmunkások éppúgy mint „jól nevelt” polgárok) és vannak a privilegizáltak közé tartozók, akik számára több lehetőség van, mert ők megérdemlik. Ne felejtsük el, hogy a védelmet biztosítók valamilyen módon mindig beszedik a védelmi pénzt....

Írhattam volna Orbán-rendszert is, de erről még kissé korai beszélni, ahhoz még a jelenlegi kormánypártnak sokáig a hatalomban kell maradnia. Amire azért minden esélye megvan. Mindenképpen feltűnő párhuzamok vannak a mai politikai vezetés és a Horthy-rendszer elitjének felfogása között. De ennél tovább mennék, az országban a közhangulat is sokban hasonló az akkorihoz.

Politikai rendszer

Nem szeretném mindenáron Orbán Viktort összehasonlítani Horthy Miklóssal, csupán egy tekintetben: a politikai súlyuk alapján, mivel mindkettőjük esetében a magyar politika élet abszolút meghatározó, domináns politikusairól van szó. Ami mindkét korszakban hasonló, a konzervatív gyűjtőpárt abszolút többsége a parlamentben, ez múlt század 20-as és 30-as éveiben az Egységes Párt, manapság pedig Fidesz. A baloldali pártok mindkét korszakban jelentéktelen kirakatpártokká esnek vissza, jelentősebb befolyás nélkül. Ezzel szemben a szélsőjobboldali erők lényeges kihívást jelentenek, vagy ha úgy tetszik sok fejfájást okoznak a kormánypártok számára, és a tömegbázisuk fokozatosan nő a '30-as években éppúgy mint manapság. A választási rendszer is mindkét esetben eléggé torz, aránytalannak mondható, bár eltérő okok miatt. Azonban nem szükséges az ördögöt a falra festeni, a politikai paletta eléggé változatos, a '30-as évek végén már felerősödtek és hallatták hangjukat a mérsékelt baloldali erők is. Elsősorban a népi írók mozgalmára gondolok, valamint a Nemzeti Parasztpártra és a földosztást szorgalmazó mozgalmakra. Habár a háború elmosta ezeket a törekvéseket, és az 1945-ös választásokon is a jobboldal nyert ugyan,(a Független Kisgazdapárt) de akkorra már jelentős mértékűre duzzadt a baloldal tömegbázisa is. Manapság is rengeteg újító szellemű, a kormánypárthoz viszonyítva (!) baloldalinak mondható csoportosulás létezik, akik teljesen más felfogást képviselnek mint a kommunista utódpárt, azonban politikai szervezettségük egyelőre gyengének mondható. (Én azt tartom egészséges helyzetnek, ha számos, eltérő irányultságú párt létezik a parlamentben és önmagában egyik sem meghatározó súlyú. Ez sokat segít abban, hogy az érdekellentétek nyilvánossá váljanak és ne a színfalak mögé szoruljanak, valamint abban is, hogy egy időben több kormányzási alternatíva létezzen.)

Politikai háttéremberek

Annak idején volt egy minden tekintetben zseniális mérsékelt jobb oldali felfogású politikus Bethlen István, aki jelentős szerepet vállalt egy működőképes és hatékony politikai rendszer megteremtésében és működtetésében. Manapság viszont inkább árnyékfigurákat találunk és nem nagyon vannak tekintéllyel bíró mérsékelt jobb oldali politikusok a „tökös” kormányfő mellett. Annál inkább hivatalos ideológusok és megmondóemberek a háttérben (Habony) éppúgy mint a frontvonalban (Lázár, Rogán).

 Társadalmi különbségek

Mindkét társadalom jelentős mértékben elitista, a növekvő társadalmi különbségek jellemzik. Erősödnek az elitcsoportok, viszonylag jól tartja magát a középpolgárság, amelynek jelentős része a szintén a politika kegyeltje, emellett viszont óriási csoportok vannak elszigetelt, teljesen kilátástalan helyzetben. (Akkoriban leginkább a „Puszták népe”, manapság egyes aprófalvakban élők tömegei.) Mindkét korszakban megfigyelhető bizonyos mértékű „kasztosodás”, a demokratikus szellemiség hiánya.

Háborús logika, militarizmus

Mindkét korszakban erősödik a háborús logika, annak kifejezése, hogy Magyarországot meg kell védeni az idegen hatalmakkal szemben (Kisantant, Brüsszel) éppúgy mint az idegen befolyástól (zsidók, liberálisok). A kormánypárti ideológia maga is folyamatosan erősíti ezt a fajta hangulatot, bár itt van egy lényeges különbség: a „megcsonkított” országban teljesen érthető a bekerítettség érzete éppúgy mint az elveszett területek visszaszerzésének vágya. Manapság azonban inkább a politikai eszköztár része a hangulatkeltés, a harc hangsúlyozása másokkal szemben. Ez több dologra is alkalmas: egyrészt azt az érzetet kelti, hogy a kormányunk tökéletesen képviseli az ország érdekeit, másrészt pedig úgy tűnhet, hogy országunk nemzetközi politikai befolyása sokszorosa annak, amit a mérete mutat. (Ez egy rettentő csalóka dolog, mert minden korszakban a nagyhatalmak szerepe a meghatározó, a többiek csak statisztálnak az ő döntéseikhez.) Hátránya ennek a hangulatkeltésnek, hogy politikai és társadalmi csőlátást, egy teljesen beszűkült gondolkodást hoz létre, amelynek a következményei a II. világháború során teljesen világosak, és manapság sem segítik elő a legkisebb mértékben sem az ország problémáinak megoldását.

Gazdasági élet

Mindkét korszakra jellemző bizonyos mértékű protekcionizmus, piacvédelem, amely (gyenge lábakon álló gazdaságról lévén szó) inkább segíti a gazdaság fejlődését mint hátráltatja. Akkor is és ma is egész régiónkat jellemezte a belső piac védelme, bár ennek eszközei a két korszakban nyilvánvalóan sokban kell, hogy különbözzenek. Ennek része manapság a hazai fizetőeszköz megtartása: nem véletlen, hogy nem csak mi, hanem a csehek és a lengyelek is gyakorlatilag lemondtak az euró közeli bevezetéséről, amely a szlovákok számára nyilvánvaló versenyképességi hátrányt jelent. Éppúgy mint a '30-as években, az állam ma is nagy szerepet játszik nálunk (és a régiónkban) a gazdasági erőviszonyok szabályozásában. Azonban amíg ez a Horthy-korszakban egyértelműen dinamikus fejlődést eredményezett, manapság a beavatkozás bizonyos esetekben kontraproduktívnak tűnik, a gazdasági dinamizmus erősen kérdőjeles. A Horthy-rendszer inkább modernizáló, Orbán ideológiai műhelye és politikája azonban modernitás ellenes.

Miben teljesen más?

A Horthy-korszak a kor nívójához képest jobban ösztönözte a tehetségek kibontakozását mint az manapság jellemző. A kulturális élet pezsgőbb és élet telibb volt, nem uralkodott el a pesszimizmus. Az elcsatolt területekről jelentős humán tőke áramlott az országba, amely emelte a nívót, míg manapság a dinamikus emberek jó része inkább külföldön próbál szerencsét.

Üdvözlet a Horthy-korszakban!

Amiben a két korszak eléggé hasonlít egymásra:

-Politikai rendszer

-Vezérelv („Horthy-apánk” ill. „a Viktor”)

-Torz választási rendszer és politikai részvétel

-A sokszínű politikai gondolkodás a parlamentben nem jelenik meg

-Elitizmus, növekvő társadalmi különbségek

-Kormányzati ideológia sulykolása, ellenségképek és háborús logika dominanciája a közéletben

-Erős gazdasági protekcionizmus

Amiben a két korszak jelentősen eltér

-A politika céljai hasonlóak, azonban eszközrendszere teljesen más az eltérő korszakokban

-A gazdaság fejlődése a Horthy-korszakban egyértelműbb, dinamikusabb

-A kulturális életben és az oktatás fejlesztésében az akkori teljesítmények jelentősebbek (nemzetközi összehasonlításban is), és hosszú távon kedvező folyamatokat indítottak el

-A kivándorlás/bevándorlás mérlege pozitívabb, a társadalom egészében egységesebb és optimistább volt mint manapság.

Mindezek eredményeként a Horthy-korszakban a magyar társadalom emelkedőben volt, ma pedig egyértelműen süllyed.