Az ún. totalitárius rendszerek jellemzője, hogy a politika az élet minden területén megjelenik, a gondolkodásunk átpolitizálódik: az oktatásban, a munkahelyeken, a sportban, a rokoni kapcsolatokban és a művészetekben. Nagyon fontos megérteni, hogy a totális rendszerek mind a fejekben jönnek létre méghozzá lépésről-lépésre, és a sajátos logikájuk elfogadása, beépülése a gondolkodásunkba biztosítja az ilyen diktatórikus rendszerek masszív tömegtámogatását. Manapság is megvan a veszélye annak, hogy a magánéletünkbe fokozatosan betolakszik az elképzelt „közjó” ideája a józan megfontolások rovására.

A marxizmus maradványaként sokan úgy gondolják, hogy létezik a „tudatunktól független, objektív valóság”. (Mondhatnánk, hogy valójában ez a tudomány felfogása is, mégsem így van, mivel a tudományos megközelítés a dolgok megfigyelésen és elfogulatlan értékelésén alapul, a tudatunk pedig a kíváncsisága révén aktív szereplője az eseményeknek.) A nagy bölcsek és vallási vezetők egybehangzóan állítják, hogy a marxi materializmus fenti alaptétele téves, ugyanis minket körülvevő valóság nem teljesen független a tudatunktól, éppen a gondolataink teremtik a saját egyéni valóságunkat és a kollektív valóságunkat is.

Így például, ha valaki megszállott rasszista vagy antiszemita, akkor a fejében sokszorosára felnagyítva ott van mindaz, ami ellen küzd. Ha valaki politikai kérdést csinál abból, hogy milyen film kapott díjat, akkor alighanem alaposan el van tévedve. Az ő számára ajánlom a szocialista realizmus korszakának mélyebb megismerését, azokat a mai szemmel szörnyű, élvezhetetlen alkotásokat, amelyek a politika szempontok alapján létrehozott művészet termékei.

Politikai kérdés nemcsak a filmekben, hanem a színházakban is felmerül. Vidnyánszky Attilát a szakma rendkívül tehetséges, nagy formátumú rendezőnek tartja, aki igen alkalmas az ország első számú színházának, a Nemzeti Színháznak a vezetésére is. Azonban látható, hogy a politikai küzdelmekben való részvétel káros hatással van a szakmai munkájára: a politikai utalások sután kilógtak a régebbi rendezéseiből is, a legutóbbi munkái (Isten Ostora, Körhinta) pedig görcsösek, a mondanivalójuk homályos, még a színészek sem értik és nem is teszik számunkra átláthatóvá.

Még senkinek sem sikerült (tudósnak és művésznek sem) két egymástól annyira távol levő területen sikeresnek lenni mint a politika és a művészet. Illyés Gyula például nagyon tehetséges íróként indult, de műveinek nagy része ma már feledésbe merült, érződik rajta, hogy bedarálta a kommunista diktatúra logikája, és a rendszer elleni küzdelem. A politika durva világa ugyanis nem fér össze azzal a nagyfokú érzékenységre épülő, a pillanattal szemben az időtlent, az időállót megragadni képes tevékenységgel, amely a művészet lényege.

A filmszakma esetében, a nagy fesztiválokon díjazott alkotásokra mindenekelőtt igaz, hogy szinte kivétel nélkül jól megcsinált filmek, amelyek lekötik a nézők figyelmét. Más kérdés, hogy minden ilyen döntés igazságtalan és az európai vagy amerikai közízlés sosem elfogulatlan, különféle divatok is megjelennek benne, születnek olykor igazságtalan döntések is. Van azonban még egy jellemzője a díjak odaítélésének: a legtöbbször szélsőséges, bizarr helyzeteket mutatnak be, különösen érvényes ez az amerikai mentalitásra, amely köztudottan szenzációhajhász, a sokkal kifinomultabb európai ízléssel összehasonlítva. Őrült helyzetek és őrült palik sokasága szerepel a díjazottak listáján. Háborús filmek, holokauszt filmek, excentrikus karakterek, nagyon látványos produkciók viszik el a díjak nagy részét.

A Saul fia azonban nem csak a Golden-Globe díjat Oscar-díjra való jelölést kapta meg, hanem emellett további 15 nemzetközi díjat és 5 jelölést nyert el. Amellett, hogy a témaválasztása az érdeklődésemet egyelőre nem keltette fel, alighanem teljesíti a kritikusok által kiemelkedőnek tartott filmek alapelvét: az össztársadalmi őrületben önmagát kereső emberről szól.

Készültek már a magyar történelemről is igen jó alkotások, amelyeket a közönség még ma is „díjaz”, igen népszerűek ma is a Jókai Mór romantikus regényeiből készült filmek, amelyeket a színészek kitűnő játéka tett maradandóvá. Az utóbbi időben nem készült jól sikerült film magyar történelmi témában, és teljesen valószerűtlen, hogy politikai megrendelésre valaha is fog. A művészet ugyanis nem úgy működik.

Magyarország közismerten a világ élvonalában van az alkoholfogyasztás terén, egy szinten a szlovákokkal és a csehekkel, megelőznek minket viszont a románok, az oroszok, ukránok és a fehéroroszok. Eltekintve attól, hogy például a muzulmán vallás az alkoholfogyasztást tiltja (a kölni szilveszteri események alapján úgy tűnik, hogy nem minden alap nélkül), a mi kultúránkban egy negatív összefüggés állapítható meg a társadalom fejlettségi szinte és az egy főre jutó éves alkoholfogyasztás között. Olyan állítás, hogy az alkohol vedelése barbár dolog, talán túl sommásnak tűnik. A régi magyar paraszti társadalomban a borivás eléggé jellemző volt, azonban a bor általában nem tartott ki egész évben, és számos helyen a pálinka fogyasztása volt inkább napi szokás. Ebben nincsen semmi különös, hiszen a múlt század első felében vagy annál régebben igen nehéz fizikai munka és a mainál rosszabb munkakörülmények voltak jellemzőek.Az alkohol pedig köztudottan becsapja a szervezetet, így például a hidegérzetet vagy a fáradságérzetet is csökkenti. Ez a fajta napi alkoholfogyasztás sokfelé még mindig jellemző, és habár még nem alkoholizmus, de már lehetnek egészségügyileg kedvezőtlen hatásai.

Az alkoholizmus jelensége az, amely a statisztikában súlyozottan megjelenik, nálunk százezrekre tehetőek az alkohol szenvedélybetegei. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy amíg az amerikaiak leginkább halálra zabálják, az oroszok pedig halálra isszák magukat, nálunk mindkettőnek a veszélye megvan. Számomra egyértelmű, hogy akik rászoknak az ivásra, mindenkinél az életük ürességének és céltalanságának érzete jelenik meg. Az alkohol a legprimitívebb fájdalomcsillapító, hogyha valaki nem képes vagy még gyakrabban eleve nem is akar alapvető problémáival szembenézni. A kelet-európai társadalmakban az állampolgár kevés segítséget kap, kiszolgáltatottabb mint tőlünk nyugatra, bár ott sem elhanyagolható probléma az alkoholizmus. Amíg azonban egy orosz vagy egy magyar ember hajlamos dicsekedni azzal, hogy mennyit ivott, egy svéd már szégyelli, tehát az „ivás” társadalmilag kevésbé elfogadott. Ha megnézzük az ún. névtelen alkoholisták klubjait, akkor két dolgot is találunk, amely védelmet nyújt alkoholizmus (és más, hasonló szenvedélybetegségek ellen). Az egyik, hogy a védelem, amely megelőző hatású is, mindenképp közösségi: aki egy közösség aktív és hasznos tagjának érzi magát, jól integrálódott a társadalomba, aligha fog naponta „a pohárhoz nyúlni”. A napi feladatait sem annyira nyűgnek mint érdekes kihívásnak fogja megélni. Másrészt egy általános értelmű vallásosság szintén nagy segítséget jelent: ugyanis a mai ember rendkívül ego-orientált, hogy sok mindent a kis világa iránti támadásnak él meg, ami rengeteg stressz, aggodalom, szorongás formát ölti. A szorongás legkézenfekvőbb (bár korántsem a legjobb) oldószere pedig az alkohol.

A kormánynak nem nagyon van alkoholstratégiája, a pálinkafőzés (EU nyomásra később visszavont) adómentessé tétele talán azzal a céllal született, hogy jobb minőségű szeszt igyunk és olcsóbban, de az orosz példát nézve, ahol az olcsó vodka miatt nemrégiben csökkent a férfiak átlagéletkora, ez egy kevésbé szerencsés döntés volt. (Az alkoholizmus terjedésében azonban nagyobb szerepet játszik az a nihil, ami az orosz társadalomban sokfelé jellemző: Garri Kaszparov arra a kérdésre, hogy mért van annyi világbajnok sakkozó Oroszországban, azt a választ adta: „Maga szerint mit lehet még csinálni Oroszországban?”) Ennek ellenére az alkoholfogyasztás csökkenő trendet mutat 2000 óta, amelyben szerepet játszhat az autóvezetőknek előírt és a munkahelyeken is már szigorúan megkövetelt „zéró tolerancia” is. Hosszabb távon azonban virágzó, aktív közösségek, figyelem egymás iránt valamit a jövőbe vetett bizalom, ami leginkább csökkentheti az alkoholisták számát. Egy baráti beszélgetés, különféle lelki gyakorlatok valamint a pozitív gondolkodás mind csökkenti a jövővel szembeni aggódást és sokkal tartósabb hatásai vannak annál, mint ha egyszerűen leinnánk magunkat.

Egy megjegyzés arról, hogy konzervatív szemmel mért sokkal elfogadhatóbb az alkohol mint a könnyű drog: az alkoholfogyasztás általában társasági esemény és hagyományai is vannak, amelyek a könnyű drogok fogyasztásáról nem mondható el.

Most megjelent szakértői vélemény szerint még kis mennyiségű alkohol napi rendszeres fogyasztása is káros szokás. Egészségügyileg éppolyan károsnak tűnik mint a dohányzás, az elhízás, a mozgáshiány, a túl sok egy helyben ülés vagy az egészségtelen táplálkozás. Persze van olyan is, hogy naponta 1 pohár vörösbor keringési betegségekkel szemben kifejezetten ajánlott lehet, napi 3 pohár (vagy ennek megfelelő egyéb szesz) azonban már biztosan káros hatással van a szervezetre. A legjobb fajta alkoholizálásnak számomra a társasági élet tűnik, heti egy alkalommal „szertartásszerűen” inni, egy partin vagy baráti körben, a mértékletes ivással mintegy „engedélyezve” a jó hangulatot és az oldottabb viselkedést. Valójában azonban erre sincs szükség, alkohol nélkül ugyanolyan jól érezhetjük magunkat.

Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba kétféle értelemben is: az alkoholfogyasztás leginkább alkalomszerű, a mennyiség helyett sokkal inkább a minőségre figyelő szokás legyen. Ezzel szemben sok víz napi fogyasztása szolgálja leginkább a testi és szellemi egészségünket.

Unortodox

A 2010-es Orbán kormány „unortodox” gazdaságpolitikát hirdetett, amivel alapvetően nem is volt semmi baj. A kevésbé gazdag, a legfejlettebbektől elmaradt országok gazdaságára csak részben alkalmazható a közgazdaságtani ismeretek 1x1-e. Nem létezik egyfajta biztos recept - az IMF által szorgalmazottak is rendre csődöt mondtak,- olyan gazdaságfejlesztésre, amely az országok többségénél középtávon beválhat. Például szükség van egyfajta piacvédelemre, a hazai vállalkozások előnyben részesítésére a külföldiekkel szemben, és sok olyan, józan ész diktálta intézkedésre, amelyek nem csak rövid távon használnak, hanem a hosszú távú kilátásokat sem rombolják. A hosszú távú fejlődés azonban már többek között olyan tényezőktől függ, mint a jó intézményrendszer (közigazgatás, iskolarendszer, egészségügy), a korrupció csökkenése valamint az együttműködés és bizalom szintjének növekedése a társadalom egészében, - amelyeket illetően bőven merülnek fel kérdőjelek...

Illiberális

Az idő elteltével kormányunk működése során egyre nagyobb szerephez jutottak a különféle ideológiai elemek. (Ezt a mondatot úgy is lehetne magyarítani, hogy a kormányzati ideológusok egyre vadabb marhaságokat találtak ki.) Így például az „illiberális” szó használata másfajta politikai táborok és ideológiák felé való üzengetésként is felfogható. A „liberális” azonban nem azt jelenti, hogy valaki általánosságban a liberalizmus híve, mint inkább, hogy egy adott kérdésben megengedőbb felfogású. Ennek folytán ha valaki következetesen „illiberális”, az szükségszerűen korlátozó felfogású lesz, szélsőséges esetben diktatórikus. Kormányzati törekvés az állampolgár életének aprólékos szabályozása, ezt bizonyítja az óriási jogszabály tenger, amely terjedelmében messze felülmúlja a megelőző húsz év (!) termését is. A Fidesz-kormány mindent újra szeretne írni, azonban az aprólékos jogi szabályzásra épülő kormányzati munka láthatóan kevésbé segíti elő az állampolgár jólétének növekedését, ezért kimondottan bürokratizmusnak nevezhető.

Politikailag inkorrekt

Ezt a szót nem használja a kormány, hanem azt mondja, hogy politikai korrektség mozgalmát utasítja el. Minthogy, hogy nálunk a közoktatásnak nem része az, hogy mit is jelent a „PC' felfogása a gyakorlatban, a szó megint homályos értelmű, innen jön az, hogy nem szükséges az ellenféllel szemben korrektnek lenni, a más véleményűekkel szemben az inkorrekt magatartás is megengedhető (amely a közéletünkben semmiképpen sem újdonság, sőt az „anyázás” már eddig is a szokásjog része volt). A pontos kormányzati kommunikáció az lett volna, ha a kormány azt hangsúlyozza, hogy a nyílt beszéd híve, a problémák kimondásáé nem pedig elkenéséé, amely gyakori jellemzője a magukat „politikai korrektség” talaján állónak vélő mozgalmaknak. A tapintat hiánya, mások érzékenységének figyelembe nem vétele azonban semmiképpen sem olyasmi, amit bármilyen kormányzatnak jó lelkiismerettel propagálnia szabadna. Kivéve persze, hogyha tudatos célja a harc és az ellentétek élezése.

A negatív felfogások destruktívak

A negatív felfogás minden esetben harciasságot tükröz, és alapvetően destruktív törekvéseket mutat. Ez bármi esetben igaz, ha a mondatok arról szólnak, hogy mit „nem”, és kevésbé arról, hogy mit „igen”. Tehát arról, hogy mit romboljunk le (pl. a bankok pénzteremtési gyakorlatát, a kizsákmányolásra épülő munkamegosztást, a multikat), nem pedig azt, hogy mit fejlesszünk (alternatív pénzkölcsönzést, méltányosabb bérezést, helyi kistermelést). Az előbbi sokkal könnyebb az utóbbinál, hiszen egyszerű, primitív ösztönökre épül. Az utóbbihoz azonban lényeges tárgyi tudás, elmélyültség és rengeteg türelmes aprómunka szükséges.

A jobboldali felfogás egyes szimbólumairól írt cikkem sajnos sokak érzékenységét sértette, ezért a törlését kértem. A cikk írásakor sajnos nem vettem figyelembe egyrészt azt, hogy bizonyos szimbólumok sokak számára mekkora jelentőséggel bírnak, másrészt pedig a magyar közéletnek azt a sajátosságát, hogy kevésbé azt nézzük, hogy mások gondolataiból mi használható, mint hogy a leírtak milyen potenciális fenyegetést jelenthetnek a számunkra.

Nézzük meg, hogy sikerül-e kizárnom most magam a baloldali identitásúak köréből is!

Már akkor is, amikor az emberiség kis törzsekben élt, voltak a törzsnek közügyei, és beszélhettünk egyfajta kezdetleges politikáról. Létezett például gazdaságfejlesztés, külügy vagy hadügy. Voltak, akik a hagyományok, a már bevált módszerek talaján álltak, - őket tartom jobboldalinak,- és voltak, akik új utakat kerestek, - ők voltak (a másikhoz képest, minden esetben relatíve!) baloldaliak. Nem kulturális ízlésről van szó természetesen, hanem a közösségi problémákra való megoldás keresésének irányáról.

A mai magyar baloldal a mérsékelttől a radikálisig az alábbi csoportokra lehetne osztható, kritikus szemmel vizsgálva.

1.Technokraták

Nagyon közel állnak a mérsékelt jobboldaliakhoz, nincs is éles határvonal (legfeljebb mesterséges kettéosztás a mai magyar politikai gyakorlatban). Fő különbség, hogy még kevésbé érzelmesek és még inkább mindent a számok nyelvén szeretnek kifejezni: GDP, bruttó adósság, infláció stb. Minden kérdést elsősorban technikai problémaként kezelnek. A szakértői kormányok tipikusan ilyenek, rövid távú megoldásokra alkalmasak, hosszú távra viszont kevésbé, mivel az állampolgárt nem elégítik ki a különféle mutatószámok, hanem kevésbé elvont célokat is szeretne látni maga előtt. Nálunk leginkább Bajnaiék álltak közel ehhez.

2.Segítő szindrómásak

A pszichológia mint viszonylag új tudomány, közel áll a baloldali szemlélethez, amely még a modern vallásos szekták iránt is fogékony lehet, a legtöbb jobboldali számára ezzel szemben inkább a hagyományos keresztény vallásértelmezés tekinthető mérvadónak. A segítő szindróma egyfajta kevésbé hatékony és túlzásba vitt segítőkészséget jelent, elvont ideálok szerint és kevésbé gyakorlatiasan. A jobboldali szemléletmód alapján azoknak segítsünk, akik erre már valamilyen módon rászolgáltak, bizonyítottak, a baloldal viszont úgy érvel, hogy előre nem tudjuk eldönteni, ki érdemes rá, ezért próbáljuk az esélyeket kiegyenlíteni vagy legalábbis a társadalmi hátrányokat csökkenteni. Nagyon sok értéket jelent a baloldal szemlélete is azzal együtt, hogy valóban volt olyan időszak, amikor a pénzek ellenőrizetlen módon, nem a megfelelő helyre jutottak (pl. szocpol. alapú támogatások egy része a 2000-es évek elején), eredménytelenül és visszaélésekre adva alkalmat.

3.A tudományt és haladást fetisizálók

Elsősorban, bár nem kizárólag nagyvárosi emberek életmódjáról van itt szó, budapestiekről, vagy éppen az USA keleti és nyugati partján élőkről, akik a baloldali pártok törzsszavazói. A gyökereiktől hajlamosak elszakadni, vagy akár egyfajta virtuális világban élni. A tudomány és a technika fejlődésében hisznek leginkább, a környezetvédelem is számukra inkább technikai kérdés. Erősen fogyasztás orientáltak lehetnek, de nem csak anyagi, hanem kulturális értelemben véve is. Őket lehet felhozni példaként, ha az elgépiesedett társadalomról való félelmeinket fogalmazzuk meg.

4.Anarchisták és nihilisták

Az anarchista a legszélsőségesebb, de valószínűleg nem a legártalmasabb típus. (A demokráciát magát is úgy értelmezem, mint az egészséges középutat diktatúra és anarchia között.) A nihilista közel áll hozzá és azzal a döntéssel határozza meg magát, hogy az ő szabadságát nem korlátozza az égvilágon senki. A '90-es években volt divatban nálunk a liberalizmus (ill. annak dogmatikus változata), és ennek a rosszul értelmezett szabadságeszménynek (is) betudhatóan csökkent a társadalmi kohézió, magyarán mondva a régi közösségek szétestek. Az ezredforduló körül írt magyar regényekben bőven találunk olyan szereplőket, akik számára az elkötelezettség hiánya ürességhez, nihilizmushoz vezetett, és ilyenkor jöhetnek olyan lelki pótszerek is mint az alkoholizmus vagy a drogok. (Ezen a ponton kezd már közelíteni egymáshoz a baloldali és jobboldali szélsőség: az előbbi azt mondja, hogy senkinek semmi köze ahhoz, amit én csinálok, az utóbbi szerint senkinek semmi köze ahhoz, amit a mi közösségünk csinál. Az előbbi magatartás eredménye magányos egyén, az utóbbié pedig elszigetelődött ország lehet).

5.A társadalom „messiásai”

Ők azok, akik tudják, hogy mi kell a népnek, a hiba csak az emberekben van, akiket át kell tudni nevelni a helyes útra. Az ilyen „forradalmárok” jobb esetben az állampolgár feje fölött építik a nagy ideálokat, és olyan idegen szavakkal dobálóznak, amelynek pontos, gyakorlati jelentését ők sem értik, pl. tolerancia. Manapság például Gyurcsány Ferenc viselkedése lehet néha ilyen szempontból feltűnő, régebben pedig az egykori SZDSZ tagjai mutattak ennek megfelelő „tüneteket”. (Úgy látszik, hogy aki sokáig küzd egy rendszerrel, az hajlamos átvenni annak sajátos gondolkodási formáit, jelen esetben a marxizmus logikáját.) Ennek jóval durvább esetét a múlt század ötvenes éveiben tapasztaltuk meg a saját bőrünkön. Prominens képviselői többek között Sztálin, Ceausescu, Mao és Pol Pot voltak ennek az irányzatnak, azonban végső soron ideológia mögé rejtett ösztönös hatalomvágyról, hatalomkiélésről van szó mindegyik diktátor esetében.

Összefoglalóan, amíg a mérsékelt baloldali szemléletmód sok értéket rejt és jól kiegészíti mérsékelt jobb oldali felfogást, a szélsőséges esetei többnyire már destruktívak. Azért mondom, hogy többnyire, mert adódhatnak nagy ritkán olyan helyzetek, amikor éppen a radikális jobboldali vagy netán radikális baloldali mentalitás a legcélravezetőbb. Manapság még nem látok ilyen helyzetet és mindenképpen a mérsékelt politikai erők tevékenységét tekintem sokkalta hasznosabbnak.

Ez az év az európai és a magyar politikában egyértelműen a migránsokról (illegális bevándorlókról, háborús menekültekről, gazdasági bevándorlókról...) szólt. Nem azért, mintha nem lett volna elég téma, folyamatban levő ügy a magyar belpolitikában: az egészségügy helyzete, a tanári életpályamodell, a földbérlések valamint a leszakadt országrészeken élők, ezen belül a cigányok/romák helyzete, amelyek többek között 2014 főbb közéleti kérdései voltak. Mindegyik terület olyan probléma, olyan „akciók” sorozata, amely áthúzódott az idei évre is, azonban annyira a migránsválságra terelődött a figyelem, hogy minden más kérdés megvitatását kiszorította a médiából.

Először is, amit Orbán Viktor ellenfelei (pl. Paul Lendvai, Konrád György) is elismernek, kormányfőnk két dolgot nagyon helyesen látott meg: 1.A migránskérdés idén sokkal súlyosabb, mint Nyugat-Európa vezetői azt gondolták, százezres vagy ne adj isten, milliós nagyságrendű menekült elhelyezése óriási terhelést ró egész Európára. 2.Az Európába irányuló migráció alapvető hiba, a szíriai háborús menekülteket, de akár még a gazdasági bevándorlók döntő részét is a saját lakhelyük közelében kell tudni elhelyezni, hogy a helyzet rendeződésekor hamar vissza tudjanak térni és elkezdeni az újjáépítést. Ezzel szemben viszont az a harcias stílus, amellyel Orbán fellépett, nagyon sokak szerint a jelen helyzetben erős túlzásnak tűnik és az összképet igencsak lerontja. (A stílus fontosságával kapcsolatban egy példa: a főnököm ugyanazt a célt elérheti úgy is, hogy a feladatokat udvariasan kiadja csapata tagjainak, jelezve az elérendő célokat, vagy pedig katonás stílusban parancsként jelenti be csupán azokat.)

A kormány végül is tette a dolgát. Megerősítette a határőrséget, gyorsította az ügyek kezelését és drótakadályt állított a határon: habár az intézkedések némelyike vitatható, azonban a válsághelyzetben jól alkalmazhatóak voltak. A kormány borzasztó nagy reklámot keltett a saját tevékenységének: a harci fanfárok folyamatos megfújásával szította az egyébként sem szunnyadó indulatokat. (Bizonyára nem kevesen voltak azok, akik az illegális határátlépőket egyszerűen lepuffantották volna.) Ezen túlmenően a külső megítélésünknek nem használt, hogy nem törekedtünk az együttműködésre a kérdésben a szlovák-cseh-lengyel vezetés kivételével gyakorlatilag senkivel, Orbán Viktor álláspontja az volt, hogy vagy ő határozza meg az európai politika irányvonalát e kérdésben vagy pedig senkivel nem fog együttműködni.

A leghiggadtabb megnyilvánulások érdekes módon ezúttal sem a teljesen koncepciótlan ellenzéktől, hanem egyes jobb oldali politikusoktól jöttek. (Orbán Balázs, Baráth Etele, Jeszenszky Géza, vagy akár említhetnénk Böjte Csaba szerzetest.) A kormány a migránsokat erősen elfogultan mutatta be (Soros György által felbérelt embercsempészek, gyanús külsejű, kulturálatlan és erőszakos muszlimok, stb.) viszont szó sem esett a migráció mélyebb okairól. Elfeledkeztünk a tavaszi, enyhébb hullámról, amelyet délszláv államok, elsősorban Koszovó működésképtelensége váltott ki, lényegében hasonló a szíriai, (líbiai, afgán) helyzettel, ahol még a háború pusztításai és a menekülttáborok kilátástalan viszonyai is tovább rontottak az ott élők helyzetén. (Cinikusan mondhatnánk, hogy Európát nem érdekli, hány ember hal erőszakos halált mindaddig, amíg az események más földrészt érintenek.) Nem történt meg a közmédiában a hírek kettéosztása, egy migráns-válsággal kapcsolatos hírblokkra és egy „normál” híradóra, amely tovább torzította a kérdés jelentőségét. Mindez egy olyan országban, ahol a legtöbbünk számára más kultúrából érkező bevándorló legfeljebb a TV-ben jelenik meg, Joshi Barat vagy Fekete Pákó személyében (mint két szélsőséges példa), ahol az állampolgárok többsége bizalmatlan, sőt gyanakvó az „idegenekkel” szemben.

Abban biztos vagyok, hogy az unokáinknak nem fogunk eldicsekedni mindazzal, ahogyan 2015-ben a migránsokat kezeltük, sőt: alighanem kemény szavakkal ítélnek meg majd minket azért a módért, ahogyan kiszolgáltatott helyzetben levő emberekkel bántunk. Azzal fogunk tudni mentegetőzni, hogy a harcias kormányunk (amely árvízi helyzet esetén, vagy a magyar érdekek brüsszeli védelmére) igen alkalmasnak bizonyult feladata ellátására, felfújt egy problémát és ezáltal a nemzet, mi több Európa védelmezőjeként állította be magát. Orbán Viktor nagyon eltalálta a „közízlést”, ill. ráérzett egyes félelmeinkre, mert miközben népszerűsége ugyanúgy emelkedett, mint Kádár Jánosé a '70-es években, a magyar valóság kulcsterületein igazán pozitív változások nem történtek. Ugyanúgy mint az „átkosban”, statisztikákkal csapjuk be magunkat és leplezzük az egy helyben toporgást. A kormány számára megfelelő alkalom volt ez arra is, hogy előkészítse vagy továbbvigye a belpolitikai intézkedéseit az általa egyedül üdvözítőnek tartott ideológiai irányvonal mentén: a pedagógus életpályamodellt az érintettek tiltakozása ellenére, a földprivatizációt a saját érdekkörének, a hatékonytalan közmunkát stb... A zászlón álló jelmondat: „Minden bevándorló potenciális terrorista.” (A demagógiát nehéz felismerni, de például azt is mondhatnánk, hogy „Minden gépkocsi potenciális balesetforrás.” Tehát ahol lehetőségek vannak, ott minden esetben veszélyek is leselkednek.) Az állampolgárnak meg kell tanulnia, hogy ha valaki védelmet kér, ott védelmi díjat is szednek és mennél nagyobb a biztonságigénye, annál jobban megkérik az árát.

A világhírű magyar származású kutató egyik könyvében „Tárgyaink tükrében” az 1980-as évek Amerikájában végzett felmérései olvashatóak. Harminc év különbség nem tekinthető soknak, figyelembe véve, hogy mennyi mindent átvettünk már némi késéssel a „nyugati” középosztály szokásaiból.

A felmérés során szerzőtársával (Eugene Halton) szeretetteli és rideg érzelmi légkörű családokat hasonlítottak össze, sokféle szempont alapján. Nem meglepő módon a szeretetteli családokban élők gondolkodása produktívabb, nyitottabb, míg a rideg családokban élőké menekülő, negatívabb. A közösségi aktivitás is eltér, a rideg családokban a vallás és a sport játszik nagyobb szerepet, míg a boldog családok tagjai inkább a társadalmi aktivitás (tágabb értelmű politizálás) csoportjaiban találják meg jobban a helyüket, mint például szülői munkaközösségek, szakmai szervezetek, politikai szervezetek. A kedvező családi háttér jobban elősegíti a családtagok aktív szerepvállalását a nyilvánosságban, emellett tagjait jobban jellemzi a rendszeretet, következetesség, segítőkészség és a kreativitás. A példaképek terén is gyakran választanak közszereplőket, ezzel szemben a rideg családokban a szeretetteli családok tagjait csodálják a leginkább.

A szerzők szerint ez a fajta, érzelmileg erősen integrált család érdekes módon a 20. század találmánya, amely során különféle ideológiák és diktatúrák (pl. kommunizmus) éppen hogy tagadták a család szerepét, a „kísérleteik” során gyakran pszichikailag sérült egyéneket hozva lére. Ezzel szemben éppen az bizonyosodott be, hogy a hagyományos társadalmi korlátok és gazdasági megfontolások alapján létrejött családokat a múlt században felváltotta, - pontosabban a családtagok hozták létre spontán módon,- a kreativitást és az aktív társadalmi részvételt elősegítő új családmodell. A mai politikára leképezve, a kormánynak nagyrészt igaza van abban, ha ezt a fajta, ma már hagyományosnak tűnő családmodellt propagálja. (Megjegyzem azonban, hogy a nők korábbi nyugdíjazása vitatható intézkedés, mert egyrészt a férfiak a munkahelyen általában több túlórát vállalnak, másrészt a 65 éves magyar férfiak többsége egészségi szempontból már sokkal kevésbé alkalmas a munkavégzésre a nőkhöz képest.)

Van azonban egy szépséghibája az érzelmileg integrált, boldog családoknak is, amely kitűnt a felmérésekben. Mivel minden családban létezik valamilyen munkamegosztás a férfi és nő között, a szeretetteli családokban az anyák sokkal kevésbé produktív felfogásúak a rideg családokhoz képest. Függetlenül attól, hogy a nő dolgozik-e vagy nem, a boldog családokban rengeteg pszichikus energiát fordít a családi légkör kialakítására, a rendszer működtetésére, ezért inkább a férfinak marad több energiája a nyilvánosságban való aktív tevékenységre. Ezen a képen semmit nem változtat az sem, ha a férfi aktívan részt vesz a házimunkában, mindenképpen a nő az, aki mintegy feláldozza magát a család érdekében.

A szeretetteli családok árnyoldalát én is tapasztaltam hölgyismerőseimnél: sokan érzik úgy, hogy a család bizonyos mértékig hátráltatja őket az önmegvalósításban: elsősorban ott, ahol gyerekek vannak, de máshol is a nő számára első a család, amely minden más célt háttérbe szorít. Ez a helyzet sokak számára eléggé megterhelő, mert gyakran érzi úgy, hogy egyszerűen túl sok a feladat, a család mellett karrierépítésre már nem tud annyira figyelni. Erre a problémára nincs egyszerű megoldás, azonban az emberi kreativitás képes a lényeges enyhítésére, amint ez mondjuk a dán, francia, holland társadalomban olykor tapasztalható. Ilyen lehet az, ha a férj és feleség a szerepeket váltogatják (pl. a férfi megy gyesre), emellett segíthetnek a társadalmi intézmények (pl. bölcsőde, részmunkaidős tevékenység) valamint a helyi közösség is abban, hogy a nő több területen is képes legyen céljai megvalósítására.

Magyar kutatók egészen eredeti meglátásaikkal képesek nemzetközi szinten jegyzett eredményeket elérni. Ilyen elismert terület a kutyák viselkedésének kutatása vagy az utóbbi időben szintén nemzetközi figyelmet keltő, a hülyeségek tanulmányozását végző kutatócsoportunk. Az eredményeket röviden összefoglaló cikk itt is megtalálható:

http://index.hu/tudomany/2015/10/31/magyarok_mondjak_meg_mi_a_hulyeseg/

Egyáltalán nem meglepő, hogy a kutatást nálunk végezték, hiszen naponta számtalanszor vagyunk képesek egymást lehülyézni, vagy ami még rosszabb, mások rossz következményekkel járó döntéseit az illető háta mögött kinevetni.

Mások „lehülyézése” a legnagyobb sértések egyike, egy gyorsan meghozott ítélet, amely az illetőre nézve igencsak megbélyegző értelmű. (És sok esetben nem is teljesen jogos.) Igen gyakori társadalmi szokásról van szó, melynek során egyfajta hierarchia igényt is kifejezünk a másikkal szemben. A kutatók megállapítása szerint azonban: „Ha egy cselekvést hülyeségnek hívunk, az egy nagyon erős bélyeg, pont azért tesszük, mert nem akarjuk, hogy az adott cselekvés újra megtörténjen. Ugyanakkor az, akinek jelezni akarunk, nem feltétlenül érti meg, hogy javíthatna a dolgon, ha nem mondjuk meg neki, miért volt hülyeség, amit csinált. Előremutatóbb, ha a cselekvést kritizáljuk és nem a személyt magát bélyegezzük meg.” Tehát a helyzetnek megfelelő módon a tiszteletünket is ki kell nyilvánítanunk, ellenkező esetben véleményközlésünk negatívan hat olyanokra, akiknek az önértékelése vagy az önbizalma már eleve alacsony szintű. Az a szavunk ugyanis, hogy „normális” azt fejezi ki csupán, hogy az elfogadott normáknak megfelelő, nem pedig hogy minden esetben célravezető. Sok esetben éppen az első látásra hülyének tűnő ötletekből alakulhat ki valami új, valami kreatív. (Nem beszélve az olyan ártalmatlan csínyekről, amelyet a buli kedvéért olykor bevállalunk.) Akkor érdemes tehát egy eseten nevetni, ha a másik, aki a butaságot elkövette, szintén képes nevetni magán, tehát nem veszi a hibáját véresen komolyan.

A hülyeség legnagyobb mértékének tartjuk, amikor az illető el van szállva magától és a beképzeltsége miatt olyasmit is megenged, amit kis előrelátással nem tenne meg. Például ha részegen kocsiba ül vagy ha hősködésből olyasmit vállal be, amely komoly sérüléssel járhat. Ez esetben hiányzik a megfelelő szintű kapcsolat a csoport többi tagjával, és elmarad a visszajelzés olyan módon, hogy az illető képes legyen a dolgok reális megítélésére. Sajnos, ez igen gyakori jelenség tapasztalatom szerint, és hosszabb távon egyesek „elszálltsága” a realitástól komoly károkat tud okozni például egy vállalat vezetésében. (Nem beszélve arról, hogy egész hadseregek is vesztek már oda háborúban az ilyen helyzetek következtében.) A kommunikáció gyakori hiánya alapvető gyengeségünk és a legnagyobb hülyeségek egyik fő oka. Pedig annak a megítélése, hogy valamilyen tett, döntés előreláthatóan, nagy valószínűséggel hülyeségnek fog bizonyulni legfeljebb a mi sajátos szemszögünkből lehet magától értetődő: „A kutatók szerint eleve a pszichológiai szakma sem igazán tudta, pontosan mi alapján is gondolunk hülyeségnek valamit, így nem várható el a hétköznapi emberektől, hogy maguktól megértsék, mi volt mások baja azzal, amit csináltak.”

Aki valamiféle perverz élvezetet talál mások hülyeségeiben, az tegye, azonban az ilyen mentalitással aligha fogunk előrejutni. (Ezzel együtt számomra találó mondás, hogy az okos ember hülyéskedik, a hülye ember okoskodik.) A buta döntések csökkentése nem mások folytonos „lehülyézésével” javítható leginkább, hanem ha törekszünk a korrekt és barátságos kommunikációra az adott közösség, csoport minden egyes tagjával.

Buborékgazdaság?

Az építkezések állami támogatása, közvetve az építőiparnak juttatott olcsó pénzek egy buborékgazdaság kialakulása felé vezethetnek. A középítkezéseknek az EU pénzek kiváltotta, eddig nem tapasztalt mértékű óriási mértékű felfutása szintén kérdőjeles, olyan szempontból, hogy a befektetett pénzek mennyire valós hozzáadott értéket hoznak-e létre vagy egy részük inkább felesleges mértékű pénzszórást jelent- „gyorsan költsük el valamire” alapon. A legújabb intézkedések: az építőipari ÁFA 5%-ra való csökkentése és a 10+10 millió Ft-os támogatás három gyermeket vállalók számára új lakás építése esetén, szintén vitathatóak. A nem kellően megalapozott társadalmi igényekre mozduló programok, az ezekre költött pénzek azok, amelyek átmeneti felfutást, később kidurranó buborékgazdaságot hozhatnak létre.

Népesedéspolitikai eszköz?

Az állam jelenleg is már évente 400 milliárd forintot meghaladó összeget költ családtámogatásra, amelynek nagy része adókedvezmény vagy egyéb kedvezmény. A kormány által 2010 óta tett számos népesedéspolitikai intézkedés azonban kevés eredményt hozott, országunk lakossága továbbra is évente mintegy 40 ezer fővel csökken. A helyzetet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha valaki számára az lenne a fő vonzerő egy cégnél, hogy Erzsébet-utalványt vagy másfajta „cafeteriát” kínálnak neki, és kevés szó esik az alapfizetésről vagy a munkahely biztonságáról. Családtervezéskor a különféle juttatásokkal alighanem úgy számol az ember, hogy azok adhatók vagy elvehetők, szemben a kiépült intézményekkel (pl. bölcsőde) vagy a társadalmi normákkal, mint például GYES-t követően a hölgyek számára milyenek a munkaerőpiacra való visszatérés lehetőségei. Amellett, hogy első látásra leginkább a szűk felső-közép osztályt segíti ez a fajta támogatási rendszer, kormányunk ezúttal sem használ fel olyan, máshol jól bevált módszereket, amely sokak számára tenné könnyebbé a gyermekvállalást.

Szükség van sok új lakásra?

Egy részről a magyar lakásállomány ugyan némileg elöregedett és kevés új építkezés történt az utóbbi években. Másrészt viszont a 4,4 millió (a bontásra ítélteket levonva közel 4 millió) lakásból közel fél millió üresen áll és sok van, amelyet üdülőként használnak. A lakosság csökkenése sokkal jobban indokolja a felújításokat mint újak építését, főként annak a fényében, hogy mennyi az energetikailag korszerűtlen épületek aránya. Az energiakorszerűsítési támogatások lényegesen kisebb összeget tesznek ki és a pályázatok nehezen vehetőek igénybe, főleg az átlagos jövedelem mellett.

A költségvetést megterhelő hatás sem elhanyagolható

Az ezredfordulón az első Orbán kormány és a Medgyesi kormány egymást túllicitálva költött különféle lakásépítési támogatásokra, amely jelentős költségvetési teherrel járt. Jelenleg már „csupán” 100 milliárdot forintot tesz ki éves szinten a kamattámogatás. Ezt azonban ismét jelentősen megnövelhetné a lakásonkénti adható legfeljebb 10millió Ft ingyen adható támogatás. Adósságszintünk magas szintre ragadt be, az állam túlköltekezése továbbra is valós veszélyt jelent. A magyar ember azonban alapjában véve nem adótudatós, így például csak azt látjuk, hogy „az állam pénzt ad”, azt viszont nem, hogy ez más területeket negatívan fog érinteni.

Az építőipar helyzetbe hozása

Köztudott, hogy az „ingyen pénzeken” és az „olcsó pénzeken” a piaci szereplők mindig megosztoznak. A kereslet megugrása törvényszerűen meg fogja drágítani az építőipari tarifákat, azok számára is, akik a kedvezményeket valamiért nem tudják igénybe venni. Az első Orbán kormány olcsó hitelei is annak idején hirtelen megdobták a lakásárakat, jelen esetben is emelkedhetnek a már most is keresett új építésű, sok négyzetméteres házak és lakások árai. (Nem mellesleg, a magasan legtöbb új építkezés eddig is a budapesti agglomerációban történt, most is ők lehetnek az intézkedések legnagyobb haszonélvezői.) Ez azonban nem segít azok problémáin, akik nem találnak kis lakást, albérletet vagy nem képesek régi lakásukat sem kifűteni sem felújítani.

Az a középosztály, amely a nyugati társadalmak gerincét képviseli, mostanra már mindenhol válságba került.

Az USA középosztályának virágzása és nyomorúsága.

A gazdasági válságot megelőző évtizedekben a népesség több mint fele középosztálybelinek számithatta magát, ma már az alsó osztályok létszámban beérték és ezzel együtt csökkent a jómódúak aránya is.

A középosztály csak azokban az országokban bővül jelentősen, ahol évi 5% vagy annál nagyobb a gazdasági növekedés üteme (Kina, India, egyes latin-amerikai országok). Ezzel szemben viszont a „fejlett” nyugaton az évi átlag 2-3%-os gazdasági növekedés legnagyobb mértékben a leggazdagabbaknál csapódik le, egy kevés jut még belőle a szegényebbeknek, viszont a középosztály jövedelme stagnál már a 80-as évek közepe óta:

Amig az alsó néposztályok célja megfelelő cipő, ruházat, bicikli, elegendő táplálék csupán, a középosztály már jóval igényesebb. A középosztály életmódjának ismérvei: egy (jó állapotú) saját gépkocsi, különféle elektronikus kütyük, üdülés évente 2-3 alkalommal, egészséges táplálkozás és igényes szórakozás. Ezzel szemben nincsenek tartalékai, befektetésekkel, anyagi megtakaritással alig rendelkezik.

Hogyan lehetséges, hogy a „nyugati” középosztály ilyen mértékben zsugorodik, milyen okokra vezethető ez vissza?

Egyrészt a gazdaság jellege változott meg a múlt század utolsó évtizedeiben. (Amely időben egybeesett a magyar rendszerváltozással és felerősitette a rendszerváltás termelte egyenlőtlenségeket.) Növekedett a gépesités, automatizálás, amely jobban sújtja a középosztályt mint az alsóbb rétegeket, akiknek a munkája kevésbé automatizálható (pl. takaritó, pincér, gépkezelő, asszisztens stb.) A liberalizmus térnyerése is a gazdag rétegek általi pénzfelhalmozásnak kedvezett, az állami bevételek és ezzel együtt az újraelosztás szintje relative csökkent.

Az elektronizálódó világ maga is hozzájárul mindehhez: egyik oldalon ott a rengeteg kütyü, amelyet fenn kell tartani és időnként cserélni is kell. Másrészt pedig az idősödő középosztálybeli keresete nagy eséllyel csökken: az új generációk tanulékonyabbak és jobban alkalmasak a számitógépek kezelésére. Nem beszélve az ún. fejlődő országbeli munkavállalók jelentette konkurrenciától, akik sokkal igénytelenebbek nála, viszont egyre komolyabb vásárlóerőt képviselnek. Az emelkedő energia és élelmiszerárak is megnehezitették az elkényelmesedésre hajlamos nyugati középosztály tagjainak helyzetét az utóbbi évtizedekben.

Ezen túlmenően a középosztály sajátosságaiban is keresendő, hogy amit nappal felépit, az estére leomlik. Alapvetően anyagi célok a meghatározók számára, az elért kényelmi szintről nehezen mond le. A kényelmessége és mohósága jól manipulálható, elsősorban reaktiv és kevésbé kreativ (a dolgok után kullog, nem igyekszik az események alakitója lenni). A nagyvárosi emberre különösen igaz, hogy atomizált és ritkán vesz részt alkotó, egymást segitő emberek közösségeiben. A középosztály nagy része még a gyermeknevelést is feláldozta kényelme érdekében, amelynek szintén manapság kezdjük inni a levét.

A magyar középosztály helyzete.

A vásárlóerő jelentős része mindenhol a középosztályhoz köthető, ez alapján a sor vége felé kullogunk az EU-ban és a régióban is. A szlovák vagy lengyel polgár is minimum10-15%-kal többet költ mint a magyar, a többiekről nem is beszélve.

Egyesek megkérdőjelezik, hogy beszélhetünk-e egységes magyar középosztályról (l. a hires körte alakú diagramot). A legtöbbünk helyzete igen bizonytalan és küzdenünk kell a lecsúszás ellen. A mindenkori hatalom az esélyeket jelentősen befolyásolja: látható például, ahogyan az Orbán-kormány a pedagógus elittel szemben eljárt: az értékelések bevezetése és az előléptetési rendszer leginkább a hatalom számára konform magatartást dijazza. Hasonló megállapitás tehető a közszolgálatban dolgozókra. A középosztályból való lecsúszásra egyáltalán semmilyen védelem nincs az állam részéről, a felemelkedés útja viszont leginkább a mindenkori hatalom kedvezményezettjei előtt nyilt meg: pártbizalmiként dolgozó vezetők, állami megrendeléseket kapó vállalkozók, a trafikpályázatot vagy földbérletet nyert megbizható „jó elvtársak”.

A világméretű egyenlőtlenség

Az egyenlőtlenség a világban elképesztő méreteket öltött: A világ vagyonának mintegy fele az emberiség 1%-ának birtokában van, ezzel szemben közel 5 milliárd ember összesen a vagyon 3%-át mondhatja csak magánénak. Ez az arány évről-évre növekszik, egyre kevesebb ember kezében összpontosul a vagyon egyre nagyobb része. A folyamat megforditásához mindenekelőtt az okainak megértése szükséges. Az okok valódi feltárásához még senki nem jutott el, próbáljunk tehát lerakni néhány követ, amelyek a megértéshez vezethetnek minket.

1.Több milliárd embernek ma sincs számottevő vagyona

A történelem során mindig rengetegen voltak, akiknek számottevő vagyona egyáltalán nem volt. Most is több milliárd ember vágya egy jó cipő vagy esetleg egy kerékpár csupán: ez elmondható Afrika, Ázsia és Dél-Amerika lakosságának túlnyomó részére, akik sok esetben még az önellátás szintjén élnek (archaikus közösségekben). Emellett a fejlett országokban is szinte mindenütt jelentős a nincstelenek száma, akik csupán alkalmi munkákat és egyéb, alacsonyan értékelt munkákat végeznek. Azt lehet mondani, hogy ők kimaradtak teljes mértékben a gazdasági fejlődésből, termelőeszközeik ha vannak, több száz évvel ezelőtti kultúrát képviselnek.

Az egyenlőtlenség alakulása

2. A neokonzervativizmus pénzügyi kultúrája

Piketty hires diagramja alapján az egyenlőtlenség az angolszász országokban Marx jóslatával ellentétben több mint egy évszázadon át csökkent és csak az 1980-as években indult ismét növekedésnek. Mely okok állhattak emögött?

1. Közismert, hogy ekkor indult el a neoliberalizmus nyomán a tőzsdei folyamatok szabadon engedése, amely jelentős mértékű virtuális pénzt teremtett. A tőzsdei buborékok kidurranását pedig a kisbefektetők mindig jobban megszenvedték, mint a tűz közelében levő, jobban informált „professzionalisták”.

2. Ekkortól vált szintén közellenséggé az infláció, a pénz értékének stabilitása szintén a gazdag rétegek számára kedvező.

3. Ekkor kezdődött és vált tömegessé a jövedelmeknek az off-shore cégekbe menekitése. A leggazdagabbak egyre több adóelkerülő technikát alkalmaztak, amely nyomán az ő vagyonunk nőtt, a kisvállalkozások viszont egyre nagyobb adóterhet voltak kénytelenek elviselni.

4. A középosztály egy láthatatlan üvegplafonba ütközött, átlagjövedelme évtizedek óta nem nő már és egyre több munkával képes csak úgy-ahogy stabilizálni a vagyoni helyzetét. (Ennek az üvegplafonnak a természetét érdemes alaposan tanulmányozni.) Ily módon a leggazdagabb rétegek élvezik a gazdasági növekedés túlnyomó részét, a társadalom többségének csak morzsák jutnak.

3.Az energia- és ásványkincsek kitermelése

Az egyenlőtlenség a legnagyobb mértéket azokban az országokban éri el, amelyek főként energiahordozók és ásványkincsek kitermeléséből élnek, ilyen például Oroszország. A föld erőforrásainak kiaknázásával óriási jövedelmek keletkeztek, amellett, hogy az okozott környezeti károk még részben sem jelennek meg a bányászatot végző cégek költségeiben.

Jövedelmek megoszlása a tenisz példáján:

4.Az egyenlőtlenség megértése a tenisz példáján keresztül

A globális egyenlőtlenség úgy érthető meg a legjobban, ha egy kis rendszeren keresztül tanulmányozzuk, ilyen például a tenisz világa. 2015-ben a sportágban a pénzdijak 22%-át a 10 legjobb versenyző zsebelte be, az első 100 pedig közel felét. Az arányt még tovább torzitják a reklámbevételek, amelyek a legjobbak esetében messze meghaladják a versenyeken nyert pénzeket is. Ez a példa csak azt mutatja, hogy mindenhol a sztárok viszik a primet, mert rájuk vagyunk kíváncsiak: a teniszben Federer és Gyokovics, a fociban a Real Madrid, Barcelona vagy a Bayern München egy-egy mérkőzése több nézőt vonz világszerte, mint a magyar nemzeti bajnokságok évek alatt. Egyszerűen mert magasabb szinvonalat képviselnek és emellett még kényelmesebb is őket otthon TV-n át nézni. Ugyanilyen okból terjedt el a Google vagy a Facebook, kiszoritva más hasonló programokat. Más esetben azt a terméket vesszük meg, amely már bevált, közismert és mindig kapható, még ha nem is a legjobb minőség: ezt nevezik márkahűségnek, és ez a forrása bizonyos márkák dominanciájának is kiugró jövedelmezőségének is. Legyen szó a popzenéről, filmgyártásról vagy akár élelmiszeriparról: globalizált kultúránk természete olyan, hogy mindenhol 1-2 nyertest hoz csak ki, a többieknek hozzájuk képest csak morzsák jutnak.

Az egyenlőtlenség csökkentéséhez vezető utak a fentiek szerint:

A, A nincstelenek ne csak segélyt kapjanak, hanem tanulják meg egyszerűbb termelőeszközök használatát is.

B, A tőzsde spekulativ műveleteinek alaposabb szabályozása.

C, Nem a leggazdagabb rétegnek kedvező pénzügypolitika és adórendszer, az off-shore cégek megszüntetése.

D, A fosszilis energiahordozók kitermelésének nagyobb adóztatása és környezetvédelmi célokra való forditása.

E, Kultúraváltás. A kisközösségi értékrendszer terjedése jobban segiti a helyi teljesitmények elismerését.