Lázár János kijelentése ismét megmutatta, mennyire ért a kormányzatunk környezetvédelem kérdéseihez: semennyire. A korszerűtlen, energiafaló panellakásokat szeretné lebontani, holott az évtizedekkel ezelőtt épült családi házak jóval több energiát, főként fűtési energiát használnak el. Ennek oka egyszerű: a családi házak alapterülete (per főre számítva) sokkal nagyobb mint a tömblakásoké, a falak relatíve nagyobb felületen érintkeznek a környezettel, a hőveszteség nagy része pedig a tetőn keresztül és a nyílászárókon át távozik. (Lásd: http://www.zoldjovo.eu/201103szam/energiafalo-csaladi-hazak)

Ily módon még egy igen korszerűtlen távfűtéssel ellátott háztömb is relatíve gazdaságosabban fűthető mint egy átlagos magyar családi ház.

Miért annyira magasak mégis a távfűtés költségei? Egyszerűen azért, mert a magyar állam köztudottan pazarló módon gazdálkodik és alig költ korszerűsítésre (kivéve, ha EU pályázati pénzek felhasználásáról van szó). A panellakások hőszigetelése számos módon javítható lenne, azonban az állam lehetőség szerint nem akar zsebbe nyúlni (a lakástakarék-pénztárak kivételével), mert az ott lakók többnyire nem a jelenlegi kormánypártok szavazóbázisát képezik. Emellett érdemes lenne alaposan megvizsgálni a távfűtő vállalatok gazdálkodását és a hőközpontok hőveszteségeit is. Ezen túlmenően, az erőművekben keletkező hulladékhő éppen a távfűtésre használható a leggazdaságosabban, a szemétégető művek hője, esetenként a geotermikus energia is kimondottan a tömbházak vagy sorházak távfűtésére való. Más tömbházaknál szóba jöhet még például a hőszivattyú, amely alighanem korszerűbb és takarékosabb mint a gázkonvektor, nyáron hűtésre is használható.

A kormányzat azonban semmiféle jól látható környezetvédelmi politikát nem képvisel illetve nem propagál, sőt a „rezsicsökkentés” éppen a pazarlásra ösztönöz, növelve az energiát megtakarító beruházások (hőszigetelés, napelemek stb.) megtérülési idejét. A CSOK előírásai sem szigorúak e tekintetben, a kormányzat ugyanúgy mennyiségekben gondolkodik (négyzetméterben, darabban) mint ahogy az Kádár-rendszerben szokásos volt. Szó sincs korszerű, energiatakarékos, netán energiát alig használó passzív házak építéséről, bár ezeket jobb helyeken mindenhol komoly adókedvezményekkel támogatják. Ha környezetvédelem terén nálunk bármilyen előrelépés is történik, az a legtöbb esetben a sokat szidott EU nyomásának köszönhető.

A paneleknél is nagyobb problémát jelent az a rengeteg eladhatatlan és lepusztuló családi ház, ahol kevesen laknak és alig képesek kifizetni a téli fűtésszámlát, nem is gondolva a felújítás költségeire. Pár évtizedes távlatban megint oda juthatunk, hogy egy nagyobb mérvű energiadrágulás esetén az ilyen házak könnyebben a lebontás sorsára juthatnak mint az oly sokszor „elátkozott” panelek. Mindemellett számos alternatíva van: léteznek többek között sorházak, régi téglaépületek és korszerű lakóparkok is, azonban a kormányzat felső szintű vezetése csak „panelekben” azaz szterotip módon képes gondolkodni: - családi ház, három gyerek, négy kerék,- annyira csak egy bizonyos társadalmi réteg „mintapolgárát” és annak szükségleteit tudja elképzelni, hogy emiatt kreatív megoldások csak elvétve fordulnak elő az eszköztárában. Például a szelektív hulladékgyűjtés kétféle kukás módszere is kimondottan a családi házakra szabott, hiszen számos tömbházban nincs egyszerűen elég hely a közös tárolókban annyi kukának, emiatt a lakótelepeken jól láthatóan hiba volt a „hulladékszigetek” (gyűjtőkonténerek) megszüntetése.

A kreativitás jele lenne például az, ha Lázár Úr vagy Rogán Úr családi házában nem csak a fű lenne szépen lenyírva, hanem a környezetünk védelme érdekében a házi zöldségtermelésben például a paradicsom gondozásával olyan jó példával járnának elöl, amely akár még a tömbházak erkélyein is (konténerzsákokkal) kivitelezhető.

Manapság azonban divat az „én házam az én váram” című középkori felfogás erőltetése a köztudatban. A magyar házat egy osztrákkal ellentétben magas kerítés, őrző-védő kutyák, riasztórendszer jellemzi, - valamint a pazarló energiafelhasználás.

Földünkön több ezer nyelvet beszélnek, amelyek legtöbbjét csak egy-egy kis törzs használja. Azonban ha csak Európát nézve mondjuk ezer évet visszamennénk az időben, akkor is azt láthatnánk, hogy egy-egy területen az egymás mellett élő népek sőt olykor egyes társadalmi osztályok tagjai is különféle nyelveken érintkeztek egymás között, ez volt a természetes állapot akkoriban. Lényeges, hogy a legtöbb nyelv a mindennapokban nem kellett, hogy irodalmi szintű legyen, kivéve a latint, amely az értelmiség közös nyelvéül szolgált. Ezt például véve a legtöbbünk számára ma is elegendő az egyszerű helyzetekben jól használható „konyhanyelv”, ha külföldiekkel szeretnénk megértetni magunkat.

Tehát főként alap- és középszintű nyelvismeretekről van itt szó, és habár az utóbbi időben a különféle nyelvvizsgákon egyre fontosabbá vált a kommunikációs feladatok megoldása, a nyelvtani pontosság még mindig indokolatlanul nagynak tűnő hangsúlyt kap az értékelésben. Holott a mindennapi érintkezésben általában 3-4 igeidő bőven elegendő és csak a legmagasabb szintű nyelvhasználatban (az irodalmi nyelvben) kerülnek elő bonyolult nyelvtani szerkezetek. A jobb nyelvoktatás akadálya a még sokfelé jellemző, nyelvtant és írásbeliséget sulykoló poroszos szellemű nyelvoktatás. Az utóbbi években nem történt lényeges előrelépés e téren, angolul (korunk „latinján”) csak 20%-unk beszél, amellyel Európa sereghajtói vagyunk, kicsit jobb csak ennél a német nyelv 12%-os aránya.

Egyáltalán nem lenne irreális követelmény, hogy aki nyolc éven át vagy még tovább is tanul idegen nyelvet, érettségire legalább középfokú szintet elérjen, finneknél ez például jól működik (86%-uk beszél idegen nyelvet). Azonban fásult, az anyagot „rutinból leadó” tanárokkal ez nem megy, csak olyanokkal, akik képesek a diákokat motiválni, az oktatást gyakorlatiassá, életszerűvé tenni és a tananyagot a tanulók pillanatnyi szintjéhez igazítani.

Érdekes kérdés, hogy a felsőoktatásban mért küzdenek sokan a diploma megszerzéséért a középfokú (nem elírás, nem felsőfokú!) szintű nyelvvizsga hiányában. Aki „írástudónak” vallja magát, egy alapvető igényesség kell, hogy jellemezze, még akkor is, ha nem látja előre, hol fogja az adott nyelvet használni. Amellett, hogy a hallgatók nagy része képes különféle szaknyelvek, „tolvajnyelvek” elsajátítására, az elviekben (!) megalapozott nyelvtudása inkább visszafejlődik. Ennek fő oka a tanulási módszer: a nyelv esetében nem lehetséges egy adott ismeretanyagot a vizsgára bemagolni, mert a szókincs és szabályok konkrét szituációkban való HASZNÁLATRÓL van szó. A nyelvtanulás az edzésekhez hasonlóan különféle készségek gyakorlásáról és bejáratásáról szól, amely például 300-400 óra munkát igényelhet egy szintlépéshez. Ezt az időt nem lehet egyben letudni, hanem ajánlatos elosztani például sok hónapon keresztül napi 1-2 órában minden egyes (!) napon. Ez a fajta munka általában jelentős motivációt igényel, például meg szeretnénk ismerni egy adott kultúrát vagy szakmánkban használni a nyelvet. Nem meglepő, hogy kutatások szerint a személyiségjegyek közül a nyitottság az új tapasztalatokra volt az, amely a legtöbb sikeres nyelvtanulót jellemzi. Ezzel szemben hogyha a közeg, amelyben élünk belterjes, más kultúrákkal szemben sokkal inkább gyanakvó mint érdeklődő, a kommunikációs készségeket nem respektálja és nem látunk előrelépési lehetőségeket, akkor csekély a motivációnk, ha van egyáltalán, idegen nyelv tanulásához.

A nyelvtanulás kimutathatóan edzi a gondolkodást és szellemileg frissen tart (mint minden nem rutinszerű logikai feladat), aki szeret ilyesmivel foglalkozni akár hobbi szinten is, érdekes tapasztalatokat szerezhet egyes kultúrákról. Például, hogy a német mennyire szabályközpontú, az angol ezzel szemben a praktikusságra és gördülékenységre helyezi a hangsúlyt. A második, esetleg harmadik idegen nyelv tanulása általában már könnyebben megy mint az első.

Amikor a médiumok tele vannak a különféle vehemens, politikai ízű vitákkal, olyankor nagyon kevés figyelmet kap az alapfogalmaink vizsgálata, amely arról szólna, hogy miről is beszélgetünk tulajdonképpen? Mindig nehéz a nagy rohanásban kicsit megállni és elgondolkodni.

Manapság, amikor mikroszkóppal, lézerrel vizsgálódunk, bolygónk őstörténetének újabb és újabb rétegeit tárjuk fel, akkor feltűnő módon éppen az emberi alapfogalmainkra nem próbáljuk kiterjeszteni az alapos és részletekbe menő vizsgálatnak ezt a fajta követelményét.

A felvilágosodás korában hirtelen egy olyan szabadságeszmény jelent meg, amely példa nélküli az emberiség történetében: nem csupán egy adott csoport tagjai lehetnek szabadok, hanem lényegében mindenkire kiterjeszthető ez a jog. Hihetetlen, hogy évezredek elteltével egyszerre csak felbukkant ez a gondolat, és nem tűnt fel senkinek, hogy az elv a szénre és a gőzgépre épül. Később másfajta energiahordozók és másfajta gépek következtek, amelyek egyre hatékonyabb felhasználása látszólag tovább bővítette az emberi létezés (fizikából kölcsönzött kifejezéssel) „szabadságfokainak” körét. Miközben a szabadságunk az utóbbi évszázadokban elképesztő mértékben bővült, ugyanennyi kérdőjel merül fel, amely a szűkülésének irányába mutat. A felvilágosodást azért lehet bizonyos szempontból elsötétülésnek is nevezni, mert könnyelműen, fennhéjázó módon nyúlt olyan kérdésekhez mint a vallás, természeti környezetünk vagy éppen az emberi természet jellegzetességei, amelyekről nem rendelkezett elmélyült ismeretekkel.

Az 1789-es forradalom már megmutatta, hogy ez a szabadságeszmény visszafelé is elsülhet anarchiát és önkényuralmat hozva létre, sőt a felvilágosodás szellemi örökösének mondható a marxizmus is, amelyet főleg Kelet-Európában majd Ázsiában alkalmaztak pusztító ideológiai fegyverként. A marxizmus leninista változata lekopizta és térben-időben felnagyította a felvilágosodás korának forradalmi eseményeit a diktatúrákat megszilárdítva, gépezetüket hatékonyabbá téve.

A kelet-európai társadalmak számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magát felvilágosultnak mutató ideológia nem más mint a korlátlan egoista hatalomvágy takarója, önigazolása a társadalom irányában. Ezt követően az állampolgárok nagy része beletörődött, hogy csupán „a szabadság kis körei” kínálják számára az őszinte önmegvalósítás lehetőségét.

A rendszerváltáskor a magyar társadalom jó részére (más kelet-európai társadalmakkal egyetemben) szinte rászakadt a szabadság, sokaknak nehezen volt értelmezhető. A paraszti kultúrában ilyesmi nem létezik, a földet művelni kell, az állatnak enni adni, sőt a szabadságot számos esetben az jelentette, hogy az ember a második gazdaságban jelentős többletmunkával a család számára tisztes megélhetést tudott biztosítani. A városi melós a késő Kádár-korban szintén nem érezte, hogy mozgástere jelentősen korlátozva lenne, azt pedig a szabadság paródiájának élte meg, amikor munkanélkülivé vált (kidurrant egy lufi, a durranást a politika nálunk nem fékezte, sőt kicsit rá is segített). A konzervatív, vallásos értelmiség szintén csalódott, mert számára a szabadságnak elsősorban a közösségi szinten van értelme, azonban egy nihilista légkörben meggyengült közösségi életet visszalépésként élt meg.

A kissé zavaros politikai és gazdasági helyzetből hasznot húzók mellett leginkább a liberális értelmiség volt az, amelynek ez a fajta szabadság valódi tartalommal bírt. Ez esetben a zsidó családi hagyományok valamiféle előnyt jelenthettek a jogszerűség elvének alkalmazásán keresztül a hierarchiában való feljebb jutásban és az államigazgatási rendszerbe való bekerülésben. Ezzel együtt jóval nagyobb mértékben tartom városi legendának mint valós jelenségnek azt, hogy izraeli lobbi foglalta volna el nálunk egy időben az államigazgatás kulcspozícióit. Az ezredforduló korabeli magyar irodalom jelentős része pedig arról szól, hogy a liberalizmus nihilista légkörének hatására sokan az alkoholizmus útjára léptek vagy ahogyan életük céltalan sodródássá vált.

Az ezredforduló után pár évvel konzervatív fordulat következett be, amely a kisebb-nagyobb közösségek „liberalizmusát” hozta el: ez a fajta nacionalizmus és patriotizmus már nem arról szól mint az atomizálódott egyéné, hogy önző módon csak az én szabadságom a fontos, hanem arról, hogy csak a MI szabadságunk és jólétünk a fontos. Mennél szélsőségesebben jobboldali beállítódású, annál jobban azt vallja, hogy semmi köze másnak ahhoz, amit mi csinálunk, ne zavarják a kis világunkat, jól elvagyunk ebben a más számára langyos víznek tűnő kis életünkben. (Evés, ivás, ünnepségek, horgászás, vadászat, stb.) Nem érdekel minket sem a környezet védelme, sem az önfejlesztés, sem más európai államok együttműködési törekvései, háborús menekültek és migránsok sorsa pedig teljesen közömbös a számunkra, ők végképp hagyjanak nekünk békét.

Látható, hogy mind a szélsőséges bal, mind a szélsőjobboldali szabadságeszmény erősen negatív beállítódású: szabadnak lenni, azaz megszabadulni valamiTŐL. Ami pedig negatív, az esetek túlnyomó részében igen destruktív az emberi kapcsolatokban éppúgy mint etikai értelemben. Szabadnak lenni pozitív értelmezésben azt jelentheti, hogy szabadnak lenni valamiÉRT, valamilyen céllal. Szabadságom tehát csak azt szolgálja, hogy elköteleződjem olyan irányokban, amely a tehetségem használatát maximálisan lehetővé teszi mások SZOLGÁLATÁBAN. Sajnos, ez az elv nem vált még részévé a mai ember gondolatvilágának.

A szabadság, amennyiben nem jelenti szolgálat felvállalását, függőséget okoz. Legalább tízféle olyan gyakori függőség van, amelyben a legtöbben szenvedünk (egyszerre általában többfélében is), még ha ezek némelyike nem is feltűnő és nem is tűnik az egészségre károsnak. Az emberi elmét, amely az évezredek során keveset változott, ma már lehetőségünk van alaposabban és részleteiben is megismerni, hogy az ösztönös késztetéseink a jelenleginél sokkal jobban irányíthatóak legyenek. A felvilágosodás alapvető tévedése ugyanis az volt, hogy alábecsülte a tudatalatti, az ösztönösség jelentőségét. Elfeledkezett arról a nagy vallási tanítók által többször hangoztatott elvről, hogy amíg belül sötétség van és magammal sem vagyok tisztában, addig nem tudok a külvilágban sem világosságot létrehozni.

Elszorul a gyomrom, szinte fizikailag érzékelve azt a közfelháborodást, amely miatt az úszók első számú edzője kénytelen volt meghátrálni és lemondani. Cikkem egyesekben felzúdulást válthat ki, de nem törődöm vele, mert a harag most is mint szinte minden esetben: rossz tanácsadó.

Tételezzük fel, hogy van egy portás, aki fiatalon elkövetett lopásért börtönbüntetést kapott, a munkaadói viszont nem ellenőrzik a múltját (pl. erkölcsi bizonyítvánnyal) és csak 30 év után derül ki róla, hogy mit tett. Ezzel együtt semmi nem mutat arra, hogy a munkaköre ellátása során a vagyonbiztonság kárt szenvedett volna, sőt még többször dicsértet és jutalmat is kapott megbízható, kiváló munkájáért. Ki kellene lépnie a cégtől? A munkaadó a múltja miatt talán elküldheti, sőt valószínűleg el is küldi, bár jogilag (és etikailag) nem tudom, hogy ez mennyire lenne megalapozott.

A vezetők és a közszereplők szigorúbb elbírálás alá esnek? Ez távolról sem egyértelmű, nehéz meghúzni a határokat, mit tekintünk elég nagy vétségnek és mit felelős tisztségnek. (Egy filmszínész több év börtönt kapott élettársa bántalmazásért, amely esetleg jó néhány faluban szinte mindennapi szokás. A letöltendő börtön minden valószínűség szerint jogos, de mért tölti le egyúttal több más ember büntetését is?) A szakmai alkalmasság pedig adott esetben teljesen eltérhet attól, hogy az illető mennyire sértette meg egyetlen egy esetben a közösség együttélésének alapvető és teljességgel megkérdőjelezhetetlen (!) erkölcsi normáit.

Tegyük fel, hogy van egy fiatalember, aki aki valakinek súlyos testi sértést és lelki kárt okoz, például csoportos nemi erőszakban vesz részt. A huszonéves embertől elvárható, hogy legyen tisztában tettének következményeivel, és ha nincs így, akkor a társadalom teljes joggal meg fogja büntetni. Nem csak önvédelemből zárja be, hanem egyúttal fontos pedagógiai leckét is ad neki. Ezt követően már különösebben nem is fontos, hogy a büntetésének nagy részét letölti vagy pedig egy év múlva általános amnesztiával (!) szabadul. Ugyanis akár még pár nap is elég lehet egy börtönben arra, hogy ráébredjen, Úristen mit tettem, micsoda kárt okoztam, mekkora nagy pofont adtam saját magamnak! Hamarabb történő szabadulását kizárólag a szerencsének köszönheti, és ezt ő is tudja. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy a társadalom örökre megbélyegzi, mindenféle karrier lehetősége bezárul előtte. (Ebből a szempontból teljesen indifferens, hogy az illető milyen mértékben volt bűnös és ahhoz képest az ítélet mennyire volt súlyos: a modern pszichológia számos bizonyítékkal szolgál arra, hogy a szemtanúk vallomásai sosem teljesen megbízhatóak, a bűntett nem rekonstruálható pontosan. Ennélfogva a kiszabott büntetés mindig csak "közelítésnek" tekinthető.)

Olvasta valaki Hawthorne: A skarlát betű c. könyvét? Ajánlom mindenkinek, aki tudni szeretné, hogy milyen megbélyegzettnek lenni és hogyan képes a társadalom egy bűnbak feláldozásával a saját rossz lelkiismeretét lenyugtatni.

Vegyünk egy másik esetet: a fiatal, aki ittasan vagy épp a buli kedvéért, esetleg gondatlanságból súlyos testi sértést vagy netán halált okoz, azonban a rokonság a jó összeköttetéseivel (és anyagi támogatásával) kihúzza a bajból. A legtöbben azt hiszem, hallottunk már ilyesmiről. Nem ítéli el a bíróság: van bűntény, de a bűnhődés elmarad. Nem kerül be a pecsét az illető személyi lapjára és nem fogja a társadalom elítélni „zavaros” fiatalkori ügyeiért. Mégis, ez valahogyan nincs rendben, az marad meg az illető tudatában, hogy nyugodtan lehet felelőtlen, a család jó kapcsolatai révén majd csak kihúzza a bajból.

Az emberi személyiség nem egységes, nem igaz a mondás, hogy „A kutyából nem lesz szalonna.” Pavlov kutyájára igaz ez csak, tehát bárkire, akinél a feltételes reflexek már annyira bevésődtek, hogy a környezet folytonos sugallatára nem tud szabadulni attól, hogy ő már örökre egy „lúzer”, kényszeres viselkedésű és mindenféle önbecsülést elvesztett ember marad. Szerencsére a legtöbben nem így működünk, ennélfogva az idős ember nagyon ritkán ugyanaz mint a fiatal, nézzük meg csak példaként a legtöbb ismert politikus életpályáját. A sikeres embert pedig alapvetően egy dolog különbözteti meg a sikertelentől, az, hogy képes tanulni a mégoly súlyos hibájából is és változtatni az életén. Az, hogy képes felállni a padlóról és „megcsinálni” önmagát.

A magyar társadalom erősen ÍTÉLKEZŐ jellegű, amely például a fociakadémiák mentalitásán is meglátszik, egyáltalán már ott is, hogy ki kerülhet be a tehetséggondozásba. Sikeres labdarúgók elmondták, hogy a magyar focista fél, nem mer vállalkozni, mert annyira fél a hibától és a hiba miatt rá váró megbélyegzéstől. A magyar vállalkozások jelentős részét szintén a félelem légköre uralja a munkahelyeken. A félelemé, amely megöl minden kreativitást és azt üzeni: ne kerülj előtérbe, ügyeskedj, próbálj láthatatlanná válni. Így jön létre a KÉPMUTATÁS TÁRSADALMA, az ügyeskedők és a strómanok országa. A háttérből irányítóké, azoké, akik a feleségükre vagy távolabbi rokonukra íratják a vállalkozásukat. A szálakat mennél inkább el kell bonyolítani, nem fogják tudni ráhúzni a vizes lepedőt.

Egyértelmű, hogy az úszószövetség alapvető hibát követett el a hatvanas évek elején, amikor olyan embert nevezett ki edzőnek, aki erkölcsileg problémás eset lehetett volna. Ez a hiba azonban szerencsés hiba volt, mert nem okozott károkat, sőt lehetővé tette egy tehetséges szakember kibontakozását. Kockázatok azonban mindig vannak: nem lehetséges biztonsággal kiszűrni akár az edzők közül a perverz vagy szociopata figurákat. Teljes biztonság nem létezik. CSAK AKKOR NINCS KOCKÁZAT, HA NEM LÉPÜNK KI AZ AJTÓN. És ez nem vicc: japán fiatalok között nem ritka, hogy sok éven keresztül (!) a szobájukban rostokolnak, mert félnek a megszégyenítéstől.

A társadalom saját magát ítéli el. Pontosabban: egy távolról sem demokratikus képet rajzol fel, ahol a társadalom két részre szakad, az emberek kétféle megítélés alá kerülnek. Az egyszerű állampolgárnál csak az a lényeg, hogy JÓL VISELKEDJEN és szigorúan betartsa az utasításokat. Ne lépjük túl a záróvonalat, köszönjünk illedelmesen. Tehetségre, aktivitásra nincs szükség, a vezetők majd megmondják, hogy mit tegyünk. És létezik a közszereplők, vezetők kasztja, akik szigorúbb megítélés alá esnek, azonban (kimondatlanul) több jogot is élveznek. Fő feladatuk, hogy védjék meg a nőket, védjék meg a jól viselkedő alattvalókat, cserében számos simlisséget elnézünk nekik.

Ez egy ősi társadalmi képlet, amelyből még a KERESZTÉNYSÉG (!) alaptanításai is kimaradtak. Ahol sokan összekevernek egy 75 éves embert egy 21 évessel, de nem számít, mert amikor megnyomnak egy gombot, akkor Pavlov kutyájának reflexei jönnek elő bennünk. Gondoljuk meg, hogy ez a célunk valóban?

Emberek: nem vagyunk makulátlanok, de igyekszünk tanulni a hibákból! Ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél.

U.i: Én magam megúsztam a társadalmi megbélyegzést. Szerencsém volt, mert szinte csak jó társaságokba "keveredtem"...

Mai világunkban igen sokan vannak, akik a arra spekulálnak, hogy a mondanivalójuk mennél feltűnőbb legyen, ráadásul jobban el is adható, ha olyasmit mondunk, ami sokaknak tetszik. A legtöbben manapság a különféle magukat tudományosnak mondó elméletek közül azt fogadják el, ami nekik tetszik, ami a szájízük szerinti.

Populista tudósoknak lehetne nevezni azokat, akik jelentős mértékű szakirodalmat szednek össze a saját meglátásaik alátámasztására, viszont meglehetősen egyoldalú szemlélettel készült írásaikkal bombázzák a közönséget, kerülve az ütközést saját szakterületük első vonalbeli képviselőivel. Így például Szendi Gábornak sok tekintetben igaza van, de írásai azt a benyomást kelthetik, hogy a legtöbb nagy gyógyszerkutatócég csak különféle trükközésekből él meg és az új gyógyszerek nagy része hatástalan. (A trükközésnek lehet némi alapja, mert a tudomány nem úgy működik, hogy a beletolt pénzzel mindig arányban fog állni az eredmény, viszont a tulajdonosok nyereséget szeretnének kapni. Másrészt viszont alapvető kérdés, hogy mit várunk el a legtöbb gyógyszertől: a betegségek hipp-hopp módon való megszüntetését vagy pedig inkább tüneti kezelést és az életminőség javítását? Nyilvánvaló az is, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek egy adott gyógyszer használ, míg mások számára adott esetben ártalmas is lehet.) Ha ezeken a pontokon átugrunk és nem végzünk gondos mérlegelést, akkor könnyen az indulatokat szító demagógia csapdájába eshetünk. Ebből látszik, hogy a populista tudósok jó része sokkal inkább tekinthető az adott társadalmi rendszerek (nem tudatos) szétzúzására törekvő ideológiagyártóknak, mint a valódi tudományos alázat szellemében dolgozó kutatóknak.

A populista tudósok másik csoportja a saját szakmájában dobja bele a követ az állóvízbe, ilyen például Thomas Piketty, aki Tőke a XXI. században címmel írt könyvében valójában a XX. század egyenlőtlenségének alakulását vizsgálja. Amellett, hogy a könyv termékeny szakmai vitákat váltott ki egy fontos problémáról, nem tárja fel azokat az okokat, amelyek a társadalmakban évtizedeken át az egyenlőtlenségek csökkentéséhez vezetett, valamint azokat, amelyek hatására pedig ismét növekedtek a vagyoni különbségek. Vannak persze olyan kutatók, akik kézenfekvő válasszal szolgálnak erre, ilyen például Bogár László, aki globális összeesküvés elméleteket gyárt. Megint csak elmondható, hogy igaza van abban, hogy a különféle nagy hatalmú csoportok és lobbik létezésére felhívja a figyelmet, azonban tárgyalásmódja egyáltalán nem tudományos még akkor sem, ha katedrát kap gondolatai terjesztéséhez. A tudomány ugyanis nem tűri az érzelmi túlfűtöttséget, a precizitás mellőzését és a sokoldalú megközelítések hiányát sem. Habár az újfajta elméletek segíthetnek például a közgazdaságtan vagy más társadalomtudományok dogmatizmusának oldásában, ezzel együtt a legtöbb populista tudós jól eladja a hollywoodi mesét a magányos hősről az egész hazug világ ellenében. Elfeledtetve a tényt, hogy a kutatás minden esetben alapvetően csapatmunka, a teóriákat mindig a szakma méri meg általában évekig tartó folyamat során, azért ilyen sokáig, hogy pontosan behatárolja a legfontosabbat: az alkalmazhatóságuk körét.

Manapság van nálunk egy harmadik torzító tényező: a rendszerkonform értelmiségiek tevékenysége. A társadalomtudományokban mindig vannak politikailag kényes kérdések, emiatt a kutatók jó része a pozícióját féltve, afféle elefántcsonttoronyba visszahúzódva szűk szakmai körnek dolgozik, ritkán lép a nyilvánosság elé. Mások viszont az adott politikai hatalom ideológiáját alátámasztó eredményeket szállítják futószalagon. Így például a „Szabadság tér, '89” című tévéműsorban egyes szakértők az események egyoldalú beállításával nettó történelemhamisítást követnek el. Aki nem foglalkozott kutatással és nem ismeri a tudomány szellemiségét, úgy vélheti és sokan úgy is vélik, hogy például történelemtudomány nem is létezik csak egyéni nézőpontok vannak, valamint ideológiák és magukat szakértőnek valló szélhámosok, akik mindig azt a véleményt képviselik, ami pillanatnyi (anyagi) érdekeiknek megfelel. Az igazi kutatók, akik mélyen beleásták magukat a szakterületükbe ritkán szólalnak meg egy adott kérdésben, annál inkább feladatuknak érzik ezt bizonyos közéleti személyiségek. Például Schmidt Mária afféle mini tanulmányt tett közzé a migrációs válságról, dühödten nekitámadva a német értelmiség egy jó részének. Lehetséges, hogy a tárgyalt kérdésekben több mint 50%-ban igaza van, tárgyalásmódja mégis leginkább egy bírósági perre hasonlít, ahol a cél az ellenérdekelt fél álláspontjának teljes megsemmisítése. Mindez a XX. század nagy ideológiákkal átszőtt gondolkodását idézi, ahol a lényeg a harcban van, a hatalom megragadásának ösztönös féltése mindenféle együttműködést háttérbe szorít. Mai viszonyaink között ez a magatartás számomra anarchista mentalitást tükröz.

Végül van még egy csoportja a kutatóknak, a dogmáihoz mereven ragaszkodó „szakértőké”. Azért teszem idézőjelbe, mert például ha valaki orvos, az nem jelenti azt, hogy igazán elmélyült tudása van a táplálkozási kérdésekben vagy az alternatív gyógyászat módszereiről. Tekintélyére alapozva szólal fel és szeretné megóvni az állampolgárokat állítólagos tévtanoktól, amelyek számára nem szimpatikusak vagy az érdekköreit sértik. Ezzel megint kevésbé szolgálja a tudomány szellemiségét: a nyitottságot az új eszmék iránt valamint a pozitív megközelítését. A tudós ugyanis nem arra kíváncsi, hogy mi hogyan nem működhet, hanem hogyan működik és mire használható. Például az ún. „placebó hatást” könnyű leszólni, mégis nagyban segíthet, ha hiszek valaminek a hatásosságában, sőt úgy tűnik, még az is számít, ha a gyógyító hisz a hatásosságában és a hitét felém is sugározza.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a tudomány felfogása hihetetlen módon fejlődik, változik, a XIX. századi mechanikus felfogás sok területen már nem állja meg a helyét, még akkor is, ha a múlt században igen kevesen, csak a legnagyobb géniuszok mint Einstein, Bohr vagy Heisenberg mutattak rá erre a problémára. Az egyes okkult áltudományok elleni harc, a szkepticizmus számomra kevésbé értelmes magatartásnak tűnik, egyrészt mert például a parapszichológia vagy asztrológia általában nem tartják magukat tudománynak, másrészt mert még olyan tudósok mint Newton és Kepler is foglalkoztak ilyesmivel. Létezhetnek olyan hatások, amelyek annyira finomak, hogy ma még nem mérhetőek a tudomány eszközeivel, elnyomja őket a „zaj” vagy pedig a tudat közvetlenül hatással van rájuk, emiatt objektíven értékelhető kísérletek nem egykönnyen végezhetőek. Az igazi kutató azonban nem harcol, hanem dolgozik és néha talál valami érdekeset, amely használható vagy amelyre nem könnyű magyarázatot találni. Ideológiailag nem teljesen elfogulatlan, de ha szeretné is, hogy a lakmuszpapír kék legyen és adott esetben nem lesz kék, azt is publikálni fogja.

Pénzügyi kultúránk európai szinten átlagosnak tekinthető, igazán fejlett szintet csak Észak-Európában ér el. A tudatos pénzügyi tervezéshez jövőorientáltságra van szükség, amely Zimbardo: Időparadoxon c. könyve alapján elsősorban a protestáns és zsidó kultúrára jellemző, bár én még mellé tenném a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrkört is. A kultúra amiben élünk viszont egyáltalán nem determinál, hiszen a bajorok és az osztrákok is megtanulták a takarékosságot az észak-németektől, a franciák és észak-olaszok szintén sokat tanultak a németektől és a svájciaktól, tehát a katolikus kultúrkör nem olyan nagy hátrány. A bizánci kultúrkör (a Balkán és Kelet-Európa) e tekintetben még elmaradottabb, amely fő oka a görögök folytonos pénzügyi csődjének, és akkor még nem beszéltünk Latin-Amerikáról, Közép- és Dél-Ázsiáról, Afrikáról. Számos országban nem havonta hanem hetente fizet a munkaadó egy kisebb összeget, mert tudja, hogy a dolgozók hamar elköltenék az egészet, de nálunk is vannak olyan térségek, egész falvak, ahol nagyon sokan a segélyt vagy egyéb bevételt hamar elverik és legtöbbször még a kenyeret is hitelre vásárolják.

Gondolkodásunk nem sokban haladja meg a paleolit kori emberét, amint azt Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvében nagyon közérthetően és szellemesen bemutatja. A legtöbb lottóötös nyertes egy-két év alatt tönkremegy, amire az ad magyarázatot, hogy az emberek 90%-a nálunk ma is úgy fogja fel mint a kőkorszaki ember: ha elejtettük a nagyvadat, akkor gyorsan faljunk fel belőle amit lehet, mert húsa nem tárolható. Ez a fajta ösztönösség rejlik a tudatalattink mélyén, amikor kicsivel több pénz áll a házhoz és hirtelen kiengedjük a gyeplőt sok olyasmire költve, amire nincs feltétlenül szükségünk. Megjegyzem, hogy az angolszász protestáns kultúrkör ember semmivel nem különb nálunk, költ ész nélkül és eladósodik: valójában ez a paleolit mentalitás jeleik meg a mai ún. konzumerizmusban is, amely egyáltalán nem új keletű jelenség, csupán azért feltűnő, mert alapvetően különbözik a pár évszázaddal ezelőtti földművelő felfogásától (akinek be kellett osztani, amit megtermelt, hiszen nem lehetett tudni, hogy a következő évben milyen természeti csapásokra számíthat). Tóth András elmélete nagyon jól alkalmazható. például érthetővé teszi a 19.századi magyar földesurak dorbézolását, fokozatos elszegényedését és ezzel párhuzamosan a zsidó származásúak meggazdagodását. Ezen túlmenően az magyarázatot nyer, hogy mért éppen azok a nyugat-európai országok gazdagodtak meg leginkább hosszabb távon, amelyeknek NEM voltak számottevő gyarmataik, hiszen egy másfajta, szigorúbb és előrelátóbb gazdálkodásra voltak kényszerítve. A skandinávoknál, hollandoknál, németeknél jött létre az a szociális ellátórendszer és az a szintű társadalmi biztonság, amely maga is ösztönözte a hosszabb távú tervezést, ily módon a pénzügyi tervezés ezekben az országokban alapvető társadalmi normává vált. Ezzel szemben Európa keleti részén a politika vargabetűi és a törvényalkotás önkényessége az élet teljes tervezhetetlenségének érzését ültette el a fejekben és tartja fenn az egymást követő generációkban, a vállalkozások szintjén éppúgy mint a családokban.

Akik a jelenlegi pénzügyi rendszert a kamatos kamat elve miatt szidják, elfeledkeznek két fontos szempontról. Az egyik az, hogy kölcsön adásakor valamilyen ösztönzőre van szükség, hogy az adós a tartozását rendesen törlessze és határidőre visszafizesse. A muzulmán kultúrában tiltják a kamat szedését, emiatt a muzulmán bank a jelzálog alatt álló lakás után bérleti díjat szed, amely lényegében hasonló funkciót tölt be mint a kamat. Másrészt a természetben és a társadalomban nagyon sok minden mértani haladvány szerint működik öngerjesztő folyamatokon keresztül, mint például a mezőgazdaság (magvak és állatok szaporodása), a különféle eszmék terjedése, de a járványok létrejötte is. Jézus maga is élt ilyenféle hasonlatokkal, azt a paradoxont is használva, hogy „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Érdemes megnézni, hogy a legutóbbi időben milyen hatások alakították a magyar állampolgárok pénzügyi kultúráját. A válság által előidézett kiszolgáltatottságból tanulva a jobboldali kormány csökkentette a költségvetés hiányát és az államadósságot, pénzügyi stabilitást hozott létre és ösztönözte a hitelek visszafizetését. Ennek nyomán csökkent a magánszemélyek és vállalatok adóssága is, főként a külső adósság (pl. IMF hitelek), alacsony az infláció és a jegybanki alapkamat. A gazdasági válság és a hitelválság a tapasztalatok szerint egy pár éven keresztül visszafogja a hitelfelvételi kedvet, és a kormány is segített különböző módokon egyes adósoknak kilábalni a rossz hitelekből, habár számos devizahitelesnek ez a segítség már későn érkezett. A GDP-n belül fogyasztás mérsékelt szintű, amely ésszerűnek is tekinthető, azonban ezen belül nagy a differenciálódás. A legnagyobb vesztes a társadalom több mint felét (!) kitevő alsó-középosztály, amelynek kissé nőttek is a terhei és jövedelme manapság csupán vegetáláshoz elég, kivéve ha külföldön tud munkát vállalni.

A jobboldali kormány tevékenységének azonban van egy kimondottan káros vonása is: ez pedig a rendszerszintű korrupció. Arról a paleolit felfogásról van szó, hogy az elejtett mamut a törzs tulajdonát képezi, a szűkebb csoporthoz tartozók osztják el maguk között. Ez éppúgy érvényes az államilag monopolizált területekre (pl. trafikok, állami vállalatok vezetése, földtulajdon), mint az EU pályázatokra vagy az MNB spekulációs bevételeiből képződött nyereségre. A kormány felfogásában senkinek semmi köze hozzá, kiknek és hogyan osztják el a nagyvadat, amely a szűkebb értelemben vett törzs tulajdona. (Szinte mindegy, hogy mire költjük a talált pénzt, lényeg, hogy mások ne kapjanak belőle.) A korrupció valójában leromlást jelent, az erkölcsi tartás engedését és olyan fegyelmezetlenséget, amely pazarlásban nyilvánul meg. Azért korrupt, mert az elosztáskor nem az alkalmasság és az érdem dönt, hanem hogy kik vannak a tűz körül, a rendszer elvtelen kiszolgálói mindig részesülnek a koncból.

Ez a fajta negatív példamutatás aligha segíti a pénzügyi kultúra javulását, amely egyébként igen gyakorlatias oktatást is megkívánna. Azonban az oktatásunk kevéssé gyakorlatias és alig foglalkozik, ha egyáltalán pénzügyi tervezéssel.

A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy éppúgy, ahogyan létezik önkizsákmányolás – a pénzt hajtani a családi élet és az egészség rovására,- éppúgy van olyan is, hogy „önkorrupció”, amikor az extra jövedelmet luxuskiadásokra költöm el, például egy drága autóra, amelynek a fenntartása is költséges. Mivel a legtöbbünkben elég erősen megvannak ezek a több százezer éves ösztönök a pazarlásra, ezért a könyv tanácsa szerint a legjobb, ha „eldugjuk” a pénzt magunk elől. Ilyen megoldás, ha fizetésünk egy részét azonnal automatikusan lakástakarékra, nyugdíjcélú vagy egyéb hosszabb távú megtakarításra utaljuk. Adott esetben nagyon nem mindegy, hogy milyen formát választunk azonban még havi tíz-húsz ezer forint is jelentős összegű megtakarítás lehet több mint mint tíz év elteltével.

A hálózatkutatók szerint a társadalmakat nem annyira az erős, hanem a gyenge kapcsolatok tartják össze. Konkrétan ez azt jelenti, hogy Magyarországon is potenciálisan több százféle vallási és politikai szekta jöhetne létre, mindegyik alternatív valóságértelmezésekkel, amelyek egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Amiért nem jönnek létre vagy csak elvétve ilyen szigetek a társadalmon belül, annak oka a sok-sok gyenge kapcsolat távoli ismerősök között. A régi barátságok és jó ismeretségek ugyanis áthidalják még a jelentős felfogásbeli különbségeket is: nekem is vannak olyan régi ismerőseim és barátaim, akikkel nem fogom megszakítani a kapcsolatot amiatt, hogy a felfogásunk ma már sok mindenben eltér. Továbbra is tisztelem az ő személyiségüket, ismerem értékeiket, még akkor is, ha a nézeteiket esetleg helytelenítem, így inkább azokat a pontokat fogom keresni, ahol megértjük egymást. Nem hagyom, hogy a politikai szempontok domináljanak, ezért mindig lehet találni közös pontokat.

A terrorizmus alapja az én értelmezésem szerint alapvetően súlyos mértékű kapcsolathiány helyi, országos és globális méretekben, amely a terrorizmusra fogékony zárványokat hoz létre. Egyik fő előidézője, hogy nincs elégséges mennyiségű gyenge kapcsolat és együttműködés, amely kohéziós erőt biztosítana a különféle egymás mellett párhuzamosan létező társadalmak között. Ennek mérése talán nem minden esetben könnyű, viszont a szakértők is hivatkoznak a (nyugati) társadalmak fragmentálódására, amelynek a leghétköznapibb megjelenése, hogy nem tudom mit csinál a szomszédom és nem is érdekel. A vagyoni különbségek megnőttek, a társadalmi szolidaritás meggyengült és egész rétegek szakadtak le, váltak frusztrálttá és elkeseredetté. A dühös fiatalokat, mondhatni éretlen suhancokat pedig könnyen fanatizálják a különféle terrorista mozgalmak.

A múlt század végén például a különféle szélsőbalos sejtek (pl. Vörös Brigádok) valamint a nacionalista ETA és IRA voltak legismertebb terrorista szervezetek, századunkban pedig jöttek a különféle muszlim (pontosabban az iszlám vallási kultúrából származó) terroristák, akik különféle turistaparadicsomokban, katonai támaszpontokon, Bagdadban, Mumbaiban, Moszkvában, New Yorkban, Londonban, Isztambulban, Párizsban (általában tehát a legnagyobb városokban) és legutóbb Brüsszelben követtek el borzalmas merényleteket. Amelyek mindig rémületet keltenek és részvétet váltanak ki, megszokni őket (szerencsére) lehetetlenség.

Biztos vagyok benne, hogy főként leszakadt rétegekből, jövőkép nélküli frusztrált emberek közül toborozza tagjait a borzasztó Iszlám Állam nevű terrorszervezet. (Amely mellesleg nem példa nélkül álló a történelemben: létezett jakobinus diktatúra, kommunista vörösterror, és a 20. századi Kínában is volt a hatalmi űrben egy hasonló stílusú, kérész életű államocska – úgy látszik, hogy az arab világ most jutott el a történelmi fejlődés arra a pontjára, amelyet az európai kultúra már több száz éve maga mögött hagyott.)

Leszakadt emberek nagy csoportjai mindenhol vannak, Európában a szélsőjobboldali pártok, az USA-ban pedig úgy tűnik, hogy mostanában Donald Trump és Bernie Sanders elnökjelöltek vállalják fel leginkább az érdekeik képviseletét. A problémák tehát hasonlóak a nyugati világban is mint az iszlám országokban, csak nagyságrendileg kevésbé súlyosak és a nagy számú idősebb ember jóval mérsékeltebb felfogást határoz meg mint a fiatal korosztályok dominálta arab társadalmaké.

A mai terrortámadás látszólag a galambok veresége és a héják győzelme: azoké, akik a kemény fellépést, teljes elzárkózást sürgetnek és a katonai erő használata mellett törnek lándzsát. Látszólag és leginkább rövid távon, mert a fenti gondolatmenetből következően az ő békéjük mindig tele lesz feszültséggel és robbanásveszélyes keverékekkel. Orbán Viktor és csapata a harcos stílus híve, akik emellett „nem hagyják az út szélén” a leszakadókat sem: azonban a segély megalázó szintű, a közmunka sokaknak szintén, és nem kevésbé megalázó az sem, ahogyan a közmunkásokból katonákat toboroznak. Lényegében a kedvezményezett csoportokon kívül a társadalom nagy része igen kevés támogatásban részesül. Az ő üzenetük: erő és össztársadalmi összefogás az „idegenek” és egyéb gyanús személyek ellen, tehát alapvetően a félelemre építenek.

A jövő mégsem az övék, hanem a Gandhi-típusú hídembereké. Olyan személyiségeké, akiket gyakorlatilag a társadalom egésze elfogad és miként egykoron Gandhi, tekintélyük révén nagy mértékben képesek az erőszak megfékezésére. Sajnos ilyenek most hiányoznak vagy nem rendelkeznek elég befolyással az iszlám országokban. Nálunk léteznek szerencsére olyan közéleti személyiségek, akiknek a mondanivalóját nagyjából mindenki elfogadja, a parlamentben is vannak páran ilyenek, a közéletünkben pedig többek között Böjte Csaba vagy Pál Ferenc atya a pozitív szellemiség képviselői.

A gonosz legyőzése számomra hosszabb távon nem az erő és az elzárkózás által, hanem éppen hogy a valódi kapcsolatok építésével lehetséges, amiáltal a fanatizmus egyre kevesebb muníciót kapna. Ez nagyon nehéz és sok munkával járó, nem látványos tevékenység.

Freud óta a tudatalatti a köznyelvünk része lett. Az újabb kutatások azonban már más képet rajzolnak a tudatalattiról mint régebben: Freud elméletének egyes drámai elemeit, mint például az Ödipusz-komplexust (a fiú az anyjába szerelmes) vagy a hölgyek ún. péniszirigységét, a szakemberek manapság nem tartják helytállónak vagy legalábbis annyira fontosnak.

Századunk legújabb technikai fejlesztései tették csak lehetővé az agy működésének részletekbe menő megfigyelését és ezáltal a tudatalatti megismerését. Agyunknak ugyanis csak az elülső lebenyén levő pár milliméter vastag kéreg az, amely a tudatos gondolkodást létrehozza, a többi részében tudattalan folyamatok mennek végbe, olyan automatikus cselekvéssorozatok mint lemenni a lépcsőn vagy például az utcán sétálva kiszűrni a rengeteg információból a számunkra fontosakat, hiszen a tudatos figyelmünk kapacitása nagyon szűkös.

Arra viszont már évtizedekkel ezelőtt rávilágítottak pontosan elvégzett és bármikor megismételhető kísérletek, hogy a legtöbb döntésünk szintén nem tudatos, amint azt Mlodinow: A tudattalan c. könyvében számtalan példán keresztül mutatja be. Így például az állásinterjúkon sok esetben a puszta rokonszenv a döntő, a mosóporok közül hajlamosak vagyunk a csomagolás alapján választani (a kék szín a nyerő), üdítők vagy borok kóstolásakor jobbnak érezzük az ízét, ha tudjuk róla, hogy „márkás” mint ha nem. (Az ízérzékelő központunk ugyanis aktívabban működik, ha olyan italt kóstolunk, amelyet a közmegítélés magasabb kategóriába sorol.)

A politikában a tudatalattinak szintén nagyon nagy szerepe van. Így például a rasszizmus abszolút a tudattalan terméke: ősi funkció, amely kategorizálással potenciális veszélyforrásokat azonosít be. Éppolyan ösztönös mint a területvédelem – ami például abban jelenik meg, hogy senki nem szeret az ajtónak háttal ülni. Az ösztönös reakciók ellen bármiféle „harc” emiatt eleve értelmetlen, sőt az ember tudattalanul kimondottan vágyik a csoporthoz való tartozásra és hogy jobbnak látsszon másoknál. Az összehasonlítás egy cigány családdal szemben vagy arab menekültekkel szemben sok esetben nekem kedvező képet mutathat, azonban nem gondolunk bele ilyenkor az eltérő körülményekbe, és ha azt veszem figyelembe, hogy ki hogyan él a lehetőségeivel, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy számomra kedvező a kép.

A politikusok nagy mértékben építenek a tudattalanra, nem csak a migránshiszti esetében (a migránsválság feltűnő túlreagálásakor), hanem éppúgy mint arra a jelenségre, hogy a hírekből nem csak tájékozódni akarunk, hanem sok esetben azt szeretnénk megtudni, hogy mi a csoport véleménye, amelyhez való tartozást fontosnak tartjuk. A mai politikusok visszaélnek azzal, hogy csoporthoz való tartozás vágya legtöbbször nagyobb mértékű mint az önálló gondolkodás igénye. Így olyan valóságképet szuggerálnak, amely sok tekintetben nem állja meg a helyét, emiatt egy ponton túl könnyen kipukkadhat.

A tudatalatti sokszor felhasználja a tudatos elménket a saját álláspontjának képviseletére és védelmére. Megfigyelésem szerint az összes ideológia ha véresen komolyan veszik és fanatikusan képviselik, akkor kivétel nélkül mind így működik: racionálisan megokolni és eladhatóvá tenni az ember hatalomvágyát mások fölött.

A legtöbb esetben viszont csupán csak arról van szó, hogyha másokat meg szeretnénk érteni, akkor a tudattalanból jövő megfogalmazásokat tudni kell dekódolni. Így például az a kijelentés, hogy „Minden politikus korrupt”, csak dekódolást követően válhat értelmessé, a racionális gondolkodás számára nyilvánvalóan nem igaz, vagy legalábbis nem egyforma mértékben igaz minden politikusra. A legtöbb esetben ez úgy dekódolható, hogy „A politikusok fölöttünk állóknak tartják magukat sok tekintetben, amit én hajlamos vagyok elfogadni az esetben, ha kiállnak az érdekeimért.” Elég szomorú, hogy ez a felfogás annyira általánossá vált, és nincsenek tömegtüntetések sem a politikusok túlkapásai ellen. Mindamellett még a fejlett politikai kultúrájú országokban is, a választópolgárra a politikai programoknál nagyobb hatást gyakorol az adott jelölt személyisége. A jelöltek között óriási a különbség van a nem verbális kommunikációban és a tudattalanunk természetesen veszi, hogy az illető az adott helyzetben győztes vagy vesztes típusú. (Mellesleg nekem fixa ideám, hogy 2006-ban a Fidesz nem is akart nyerni a választásokon.) A lapok sok esetben tehát valóban „előre le vannak osztva”, de ez a leosztás igen gyakran nem tudatos módon történik. Emiatt nem venném szó szerint azt a kijelentést, hogy „A politikusok általában csak bábok”, mert kevés esetben vannak rá egyértelmű bizonyítékok, inkább ez is a tudatalatti egyik megfogalmazása arra, hogy sokszor nincs a kezükben a gyeplő, hanem csak sodródnak az árral.

Nagyon fontos, hogy a politikai közgondolkodásban is nagyobb szerepet kapjon a tudatosság, a mértéktartó racionalitás, mint az események helyénvaló és pontos megítélésének alapfeltétele. A mai közszereplők többsége igen káros divatot teremtett azzal, hogy nem is törekszik pontos és körültekintő megfogalmazásra. Ezzel együtt hiábavaló próbálkozás lenne kiszűrni a tudatalatti, ösztönös viselkedést, sőt ez is lehet pozitív hatású, mert jelentős pozitív érzelmi töltetet adhat. A bal agyfélteke homloklebenyének verbális racionalitását és kritikus szemléletét pedig nagyon jól kiegészíti a jobb agyfélteke színes képi világa, amely a dolgokat egységben szemléli és létrehozza azt a hitrendszert, amely minden cselekvésünk alapjául szolgál. Ezt a hitet vagy éppen a hit hiányát egymás felé is szuggeráljuk: kísérletekben rövid időn belül mintegy 30%-kal nőtt azoknak a diákoknak a teljesítménye, akiket a tanár tehetségesnek és jó képességűnek tartott azokkal szemben, akiket nem ilyen kedvezően ítélt meg.

 Pontosabban szólva ez a közhellyé vált féligazság, a „fogyasztói társadalom” megbélyegző értelmű, de kevés hasznot hozó kategóriája az, amely remélhetőleg kikophat a közbeszédből, amelynek remélhetőleg lassan búcsút mondhatunk.

 Az emberi mohóság maga a gyarlóságaink egyikeként mindig is létezett a történelemben, de ha kitalálunk rá egy tudományoskodó kifejezést, azzal nem fogunk újat mondani, pontosabban nem is tudtunk vele igazán újat mondani. A „fogyasztói társadalom” kategóriájának valóban van létjogosultsága a társadalomtudományokban, ahol emberi közösségek működésének leírását valamilyen szempontból jellemző MODELLEKRŐL van szó, ezzel szemben a szakkifejezésnek a köznyelvben való használatáról kimondható, hogy semmiféle eredménnyel nem járt. Hacsak nem eredmény az, hogy egyesek jobban érzik magukat, ha lenéznek másokat valamilyen képzelt alapon.

 Azzal együtt, hogy létező dolog valóban, hogy egyes országokban pár éves tévéket dobnak ki az utcára, hogy létezik valóban olyasmi, hogy státuszfogyasztás (a szomszédomnak is van, ezért nekem is kell), és habár a jelenhedonizmus sőt időnként a konzumerizmus jellemző lehet ránk, mégis a mai magyar állampolgárok nagy többsége nem megapolisz lakója, aki megengedhetné magának a folyamatos dőzsölést.

Egy olyan országban élünk, ahol a gépkocsik átlagéletkora tíz év feletti, a középosztály jó része küzd azzal, hogy családjának hónapról-hónapra elfogadható szintű megélhetést tegyen lehetővé és nagyon ritkán vásárol új autót, leginkább használtat, nem vesz egy divatos ruhából egyszerre öt színűt és az élelmiszer nagy részét sem dobja ki a kukába. A közgazdasági értelemben vett fogyasztását visszafogja amennyire tudja, hogy egy adott, szerénynek mondható életstílust fenn tudjon tartani. Ez régóta így megy és nem valószínű, hogy a közeljövőben sokkal jobb lesz a helyzet.

 Na és mi a helyzet a sok gonosz, manipulatív reklámmal? A reklámok többsége teljesen korrekt üzlet. Választási lehetőségünk abban áll, hogy vagy fizetünk a szórakozásért vagy pedig statisztikai valószínűséggel közülünk többen fogják megvenni a reklámozó cég termékeit. Egyrészt a reklámot nem kötelező megnézni, lehalkítható vagy elkapcsolható. Másrészt a reklám nem fog tudni rávenni valamilyen tevékenységre, nem fogok rohanni sört inni a hatására, legfeljebb a sörmárkák közül fogom azt választani, amelynek a neve ismerősebb vagy számomra jobban hangzik. Az emberek többsége különféle hobbiknak hódol, pedig a reklámok nem szólnak arról, hogy menjünk horgászni, sportolni, hangversenyre, kertészkedni vagy újítsuk fel a házunkat, mégis rendszerint hódolunk ilyesminek, erősen túlbecsüljük tehát a média manipulatív hatását.

 A reklámnál sokkal manipulatívak a hírműsorok, eleve annak az eldöntésével, hogy mi számít hírnek valamint a hírek tálalásával. Indulatok szításáról, helyzetek egyoldalú beállításáról, csak pozitívumok vagy csak negatívumok kiemeléséről (akár kormánypárti, akár ellenzéki felfogású médiumról van szó), csak szűk szakmai körben ismert emberekről szóló hírekkel, találomra (vagy ideológiai céllal) kiemelt bűntényekről és balesetekről valamint cuki állatkerti fókabébikről.

 A hamburger reklám miatt sem fogunk a mekibe rohanni, mert aki eleve a gyorsételek híve, annak gyakorlatilag mindegy, hogy melyik cég reklámját nézi, ugyanis számára KÉNYELMI SZEMPONT a gyorsétel, amely nem csak többe kerül, de kevésbé tápláló és egészségtelenebb a friss alapanyagokat, kevés adalékot használó főzéshez képest. A mai életmódunk lényege sokkal kevésbé a fogyasztás, mint inkább a KÉNYELEMRE VALÓ TÖREKVÉS. Egy időben jártak lajtos kocsival és hordták a tehenészetekből a házi magyar tejet, de ezek járatok megritkultak mert nem érte meg a macerát: a nagy élelmiszerboltokban egyszerre sok minden beszerezhető.

Ezen túlmenően nem a reklámok, hanem az ember fiziológiája olyan, hogy hajlamos túl sok cukrot fogyasztani, amely megint csak KÉNYELMES a szervezetnek, olyannyira, hogyha nem figyel oda, akkor túleszi magát egészségtelen ételekkel és elhízik. Legtöbbször az bukkan elő, hogy nem a „fogyasztás”, hanem a túlzott KÉNYELEM az, ami a központi problémát jelenti, amely testi és szellemi értelemben is ártalmas lehet, amiről valóban érdemes beszélgetni. A „kilépés a komfortzónából” az, amire igen gyakran szükség van, ami adott esetben kreatív és célravezető lehet.

A „fogyasztói társadalom” használata tehát körülbelül annyira szakszerű mint Orbán Viktor ünnepi beszédei, negatív csengése miatt leginkább csak ideológiai bunkerépítésre való.

Léteznek viszont valóban különféle szenvedélybetegségek, amelyek valóban pótcselekvések, hiszen valami nem létező űrt próbál velük az ember betölteni. A legelterjedtebbek mint az alkoholizmus vagy a dohányzás azonban már régóta létező problémák, társadalmi formától függetlenül. Az anyagiasság elterjedtsége szintúgy az előző társadalmi rendszerben is megfigyelhető volt. Tény viszont, hogy vannak újabb keletűek mint például netfüggőség, játékfüggőség vagy szexfüggőség, valóban létező problémaként, de már az utóbbi évtizedek fejleményei, a különféle kütyük elterjedésével függhetnek össze. (A kütyüket, egyéb elektronikus eszközöket pedig nem azért tervezik pár évre, hogy lecseréld, hanem mert a műszaki tartalmuk gyorsan elavul, emiatt pár év múlva nagy részüket úgyis lecseréljük. Emellett azt is elfelejtik sokan, hogy az igazi minőséget MINDEN ESETBEN meg kell fizetni, és nagyon kevesen engedhetik meg maguknak mindenből az igazán jó minőségű termékek vásárlását.) A virtuális társadalom képe valóban aktuális problémáról szól, amellyel már van értelme és kell is foglalkozni.

 Még egy szempont, hogy a viszonylagos pazarlás mért lehetséges: az energiagazdagság miatt. Ugyanis ha az alapanyag és energia olcsó, akkor jobban megéri a hibás terméket újra tömeggyártani mint megjavítani. Nem a fogyasztás, hanem az ENERGIAGAZDAGSÁG társadalmában élünk, azonban a fosszilis energiák adta nagy energiasűrűség nem tart örökké és tönkreteszi a környezetet is, - ez már VALÓS társadalmi probléma.

 Egyik neves pszichológus szakértőnk szerint az emberi kapcsolatok manapság eltárgyiasulnak: ez nagy általánosságban megint nem állja meg a helyét. Az ember éppolyan szociális lény mint régebben, csupán az emberi kapcsolatok tartalmában történhetett némi változás, két embert némileg más szálak kötnek össze mint régebben, és ezek a szálak dinamikusabbak, változékonyabbak. A legtöbben azonban igényeljük ma is a család nyújtotta stabilitást, az atomizáltság különféle liberális „rémképei” nem valósultak meg.

Napjaink társadalmi problémái részben mások mint régebben, és ugyanúgy jelentős törődést érdemelnek, azonban erre csak akkor van esély, ha lapos közhelyek nélkül, pontosan fogalmazunk, nem egyetlen szóval elítélve és „virtuálisan kikukázva” olyan emberek millióit, akiknek valódi életéről fogalmunk sincs.

Érettségi kérdés lehet

„Az első világháború kitörésének okai...” kezdetű tétel. A ma történészei azonban már jórészt másként látják az egész témakört mint amit az iskolában tanítanak. A történelmi események világos megítéléséhez leginkább időre van szükség valamint olyasmire mint a különféle ideológiáktól való távolságtartás.

 Először is felmerül a kérdés: tényleg világháború volt? A legfontosabb hadi események Európában zajlottak és habár olyan Európán kívüli országok mint Ausztrália, Új-Zéland és legfőképp az USA is részt vettek benne, nem voltak jól kiképzett, harci tapasztalatokkal rendelkező egységeik, inkább a gazdasági támogatás volt jelentősnek mondható a tengeren túlról. Emiatt jobbnak tartom a Nagy Háború vagy Nagy Európai Háború megnevezést.

Másrészt kérdéses az is, hogy tényleg az első-e a világháborúk sorában. Ha világháborúnak azt nevezzük, amelyekben az adott kor minden nagyhatalma részt vett, akkor az alábbiak eshetnek még ilyen megítélés alá:

-Harmincéves háború 1618-1648

-Spanyol örökösödési háború 1701-1714

-Hétéves háború 1756-1763 (Észak-Amerikára is kiterjedt)

-1796-1815 Napóleoni háborúk

 Ciklikus jelenség

Úgy tűnik tehát, hogy Európában évszázadokon keresztül a középkor vége óta mintegy 50 évenként nagy háborúk törtek ki, amelyek során birodalmak, nagyhatalmak csaptak össze. Kivétel a 19.század közepe, amikor az európai birodalmak válságba jutottak és többségükből nemzetállamok váltak ki, emiatt nem voltak abban az időben a kontinensen elhúzódó fegyveres konfliktusok.

Az első világháború azért járt lényegesen több emberáldozattal, mert 1. Európa népessége is nagyobb volt, 2. Nagyobb hadseregek voltak mozgósíthatóak a vasút segítségével, 3. Lényegesen megnőtt a fegyverek tűzereje, 4. Létrejött a fegyverek és lőszerek iparszerű előállítása 5. Hasonló erejű felek között patthelyzet alakult ki.

 A „klasszikus okok”

Az I. világháború klasszikusnak mondott okait a ma történészei már nem nagyon emlegetik. Ilyen például az imperializmus, a harc a gyarmatokért: Németországnak a földrajzi elhelyezkedése miatt nem volt esélye az angolokhoz és franciákhoz szintű gyarmatbirodalom létrehozására és nem is törekedett erre. Az újabb kutatások szerint Németország nem az események kiváltója mint inkább csak egyike volt az eldőlő dominók sorának, nála nagyobb szerepet játszott Ausztria, amely hadat üzent Szerbiának valamint Oroszország, amely először rendelt el mozgósítást az összes nagyhatalom közül. A két közép-európai hatalom az oroszok balkáni terjeszkedése miatt félt a legjobban, és hogy ezáltal két tűz közé kerülnek. A németek franciák elleni támadása semlegesítő célzatú volt csupán, azonban a gyors győzelem nem volt elérhető Európa akkoriban legmilitarizáltabb országával szemben.

 Melyek lehettek a valódi okok?

Mi volt az a gyúlékony anyag, amelyet egy eldobott csikk (azaz egy szarajevói pisztolylövés) képes volt úgy felgyújtani, hogy leégett az egész erdő? (15 millió ember halálát okozva és a legyőzöttek valamint a győztesek gazdasági tönkremenetelét.)

 Rengeteg volt a fegyver

A 20.század elején erősödő fegyverkezési verseny bontakozott ki, és tudjuk, ha sok fegyver halmozódik fel, akkor azt használni is akarják. (L. például az USA ezredforduló körüli magatartását a világ csendőrének szerepében.) Igazából senkinek sem volt érdeke a háború, az oroszok kivételével mindenki csak védekezett, az akkori karikatúrák jól bemutatják azt a jelenséget, ahogy József Attila később megfogalmazta: „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.” A fegyverek használatához azonban harci szellemre is van szükség, ami éppen a világháború küszöbén hirtelen felerősödött.

 A túlnépesedés érzete

Felmerül a túlnépesedés kérdése: alapos vizsgálatra érdemes az a jelenség, hogy a harci szellemet milyen mértékben növeli a túlnépesedés relatív érzete. Így például nagyvárosokban, és főleg a zsúfoltabb területeken fokozott mértékű az agresszió, a bűnözés és az egymással vetélkedő bandák tevékenysége. Afrikai országok véres polgárháborúiban a gyors népszaporulatot követni nem tudó élelmiszertermelés éppúgy megjelenik mint az egykori európai forradalmakban, de az aktuális példák közé tartozik Líbia és Szíria is. A túlnépesedés érzetét erősen fokozza a nyomor és a kilátástalanság, - ezen a ponton igazat kell adnunk Marxnak és még Lenin „elvtársnak” is, amikor ennek a veszélyes voltát sulykolták,- hiszen Oroszországot és a Balkánt annak idején egyaránt szinte szétfeszítették a társadalmi problémák, de a Monarchia osztrák részén is lelassult a gazdaság fejlődése. A háború a legjobb menekülési útnak tűnt a monarchikus rendszerek elitje számára (a nagy háborúkat szinte mindig az abszolút monarchiák és a diktatúrák robbantják ki, nem a demokráciák). Ők robbantották ki és sodorták bele a többieket, köztük Ausztria részeként Magyarországot is – valójában csak névleges szavazati jogunk volt a belépés kérdésében egy olyan háborúba, amihez semmiféle érdekünk nem fűződött.

 Társadalmi egyenlőtlenség

Ez az, ami gazdaságilag is mérhető és ábrázolható, és látható, hogy a 19.század során végig magas szinten voltak és még nőttek is a kontinensen a vagyoni különbségek, és habár pontos statisztikai adatok nincsenek erről, még elképesztőbb méreteket ölthetett a nyomor Kelet-Európában. Amikor a karrierre, a boldogulásra az egyén esélye nagyon lecsökken, akkor vigaszt keres a nacionalizmusban, amely eredetileg egy nagy közösséghez való tartozásként igen pozitív töltetű jelenség, és csak amikor egyfajta „kollektív egoizmussá” válik mások rovására, akkor adja a nagy pofont saját magának. A katonai vereség és a nagy gazdasági világválság ördögi köre tovább szította a nemzeti összefogásba való menekülést (ha én magam nem tudok sikeres lenni, akkor legalább a közösség részeként élhessem át a sikert), és termelte ki a legjobb képviselőjét, Hitlert.

 Aggodalomra okot adó tényező

A túlzott mértékű társadalmi egyenlőtlenség manapság jól kimutatható növekedése sokakban fokozza a sikertelenség érzetét és olyan érzést kelt, hogy túl sokan vagyunk, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson elég a tisztes megélhetéshez. Ez az, ami jelenleg aggodalomra okot adó tényező. Nem véletlenül növekszik az euro-szkepticizmus és erősödik a szélsőjobb, amelynek felfogásában mindig jelen van a militáns szellem mint a látványos kollektív siker egyik alapfeltétele. A szélsőbal is erőszakpárti, de inkább a társadalmat szétziláló forradalmak híve. Meg kell találni a kulcsát, hogy milyen tényezők miatt csökkent le az egyenlőtlenség Európában egy egészséges szintre a 20. század első részében és maradt elfogadható a század végéig, ez lehet a háborúk megelőzésének egyik fő feltétele. Habár manapság már a sport és a kulturális sikerek is kollektív sikert jelentenek, azonban nem mindenki számára kompenzálják a gazdasági lekörözöttség egyéni vagy kollektív szintű kudarcélményét.